Hóbort

A hét elején olyan indulatot éreztem magamban, amiért Pukkancs megállás nélkül chatel egész este, hogy életemben először felregisztráltam a tinderre. Igazából nem tudom, mit is várok tőle, jó lenne néha csak úgy chatelgetni valakivel következmények nélkül, de hát ez nem az az oldal, kiábrándítóan egyforma rajta mindenki, és senki nem kapható egy jó kis beszélgetésre, se fiú, se lány. Két mondat után már mindenki azt hiszi, hogy megérdemel egy találkát. A hét közepén aztán megbeszéltük Pukkanccsal a dolgokat (nem tudja, mit akar, ezért összevissza mondja nekem a lányhoz való viszonyulását), és már elfogadtam, hogy a hétvégék felét ezentúl egyedül töltöm.

Péntek estére durván lemerült az elemem, megint elaludtam chatelés közben. Ha néha egy pillanatra felébredtem, kétségbeejtő kilátástalanságot éreztem, aztán újra lehunytam a szemem, és keringtek tovább a fejemben az irányírószámok, meg egyéb, munkával kapcsolatos kulcsszavak. Felmondott amúgy a másik asszisztens lány, már csak azért is, mert a nőgyógyászati szűrésének eredménye miatt még a héten meg kellett műteni, és ettől kicsit kikészült, de igazából örülök, hogy felmondott, mert neki ez a munkahely túl negatív élmény volt, és megkedveltem annyira, hogy ne akarjam látni a munkával való szenvedéseit.

Tegnap voltunk Pukkanccsal a Margitszigeten, mert múlthéten is ott voltam, és valahogy olyan nyugis volt a szépséges betonparton ücsörögni, hogy megint csak ahhoz volt kedvem. Aztán elmentünk a Vörösmarty téri Burgerkingbe - habár nem lett volna szabad így hónap végén -, ahol depressziós számok mentek az emeleten, és a randizásról beszéltünk, már csak azért is, mert olyan nagy dolog, hogy én most "társkeresőzök". Pukkancs arról beszélt, hogy a lány túl sokat akar vele lenni, holott az ismerkedésük elején elmondta neki, hogy nem keres komoly kapcsolatot, mert a legjobb barátnőjével képzeli el a jövőjét, én meg feltettem a kérdést, vajon leszek-e valaha is együtt fiúval, és hirtelen olyan szomorúságot éreztem, mert a fejemben kiegészült annyival a kérdés, hogy olyan selejtnek és csalódást keltőnek érzem magam, hogy akarva se tudnék senkivel se találkozni, nemhogy továbbvinni a dolgot. Aztán a munka is eszembe jutott, hogy néha sírni tudnék, amiért annyira felemészti a napjaimat, és ezektől a gondolatoktól majdnem elsírtam magam ott a Burgerkingben, de végül le tudtam nyelni a könnyeimet, és vettem inkább egy twixes fagyit. Furcsa, hogy alapjáraton azt gondolom, hogy a férfiak gyökerek és megvagyok nélkülük is, de időnként mégis feljönnek a sérelmeim. Végül aztán Pukkancs sírta el magát, azt hiszem, hirtelen túl soknak érezte az új kapcsolatát. De hát ezek mind képlékeny dolgok. Utána eleve a lányhoz ment aludni.

Ma is elmentem a Margitszigetre, és egészen szépnek éreztem magam. A Batthyány téren szoktam leszállni, onnan sétálok el a szigetig. Közben zenét hallgattam, és néztem az embereket, a nap szépen sütött, és ezektől jó volt a kedvem. Az egyik padon ült egy jóképű hapsi könyvvel a kezében, és pont felnézett, találkozott a tekintetünk, és mintha el is mosolyodott volna, én meg zavarba jöttem, úgyhogy hirtelen a Parlament lett az érdekesebb, és megszaporáztam a lépteim. De azért örültem, hogy nyolcvan év után végre láttam egy hapsit, aki ha még csak fél másodperc erejéig is, de hatással volt rám. Érdekes, hogy amikor utoljára fiúztam, még a tinifiúkat néztem, most pedig hirtelen a harminc körüliek azok, akik korban hozzám passzolnak, mintha eddig kómában feküdtem volna. A Margitszigeten aztán sétáltam egy csomót, elmentem a végébe, aztán vissza, ücsörögtem itt, aztán ott, meg néztem kicsit a vizet is, meg a kung fuzó srácot, akinek olyan szép volt a mozgása, hogy letelepedtem a fűbe gyönyörködni benne (mert én ugye nagyon szeretem a kung fut), de aztán hamar elképzeltem, milyen lehet ő a szürke hétköznapokon, és ez a gondolat elcsúfította a mozgását, haha. Közben irkált nekem a tinderen egy fiú, hogy látja, hogy három kilométeren belül vagyok (nyomkövető alkalmazások, jeee), és hadd jöjjön le hozzám a Margitszigetre. Aztán mondtam, hogy ne, pedig egy negyedrészt lett volna hozzá kedvem, de hirtelen azt éreztem, hogy mégse vagyok elég szép.

Kindle

Vettem egy méregdrága, üres képkeretet.

Kísért a kisbusz

Pukkancs ma elment a barátnőjéhez, én meg elmentem még előtte, mert már utálok itthon lenni, meg most mit nézzem, ahogy készülődik. Lényegében csak utazgattam ide-oda, na mindegy, nincs is kedvem leírni, miket csináltam, a lényeg, hogy néha elgondolkodom, vajon nekem lesz-e még olyasmi az életben, ami megdobogtatja a szívem...

Aztán hazaérve bekapcsoltam a tévét, és ment egy műsor, amiben három hapsi több, mint egy éven át utazott tizenkilenc országon át egy kisbusszal, és hát erősen rákapcsolt a szívverésem. Sajnos csak az utolsó nyolc-tíz percet láttam belőle, és pont az utsó rész volt, és olyan szép, emberi gondolatokkal zárta a hapsi az utazást, tényleg... Nem egy műsorvezető volt, hanem egy emberi lélekkel megáldott utazó, mind olyasmiket mondott, amiket én is mondani szeretnék... A ne-félj-letérni-az-ösvényről szöveg már gyerekkoromban is nagyon tetszett, és máig képes felizgatni a képzeletem.

Ki kell találnom, hogyan válthatok életstílust. Komolyan, szabad akarok lenni, látni akarom a világot.

Para-para-paradise

Hát semmi hangulatom írni, pedig most vagyok egyedül, mármint a szobában. Igaz, átszűrődik az X-Box hangja, valami hapsi ordítozik belőle, meg valaki folyton lő vagy valami mindig leomlik, nem tudom, szóval a fejhallgatóval kellene elszorítanom az agyam, hogy ne halljak semmit, és akkor már zene is kell, pedig most valahogy minden zenét unok, és semmi nem segítene az írásban, a kintről beszűrődő kutyaugatások se.

Kár, hogy bűntudat van bennem már a nem-írás miatt, de hát kattogok mindenfélén, és kitalálok helyette minden egyéb elfoglaltságot, mint azok az emberek, akiknek vizsgára kellene készülniük, de inkább nekiállnak porszívózni. Meg gondolkodom néha Pukkancson, mert hát na, oké, elismerem, rosszul esik, hogy el van tűnve, pedig már örülnék, ha jönne, vagy legalább tudnám, kb. mikor fog jönni; meg az örökölt lakáson is agyalok, a törlesztőjén, ami még nem derült ki és amivel lehet, megint kettőt lépek majd hátrafelé, meg akaratom ellenére vannak a fejemben lakásfelújítós fantáziaképek, holott nem csak az enyém a lakás, tehát nem gondolhatok rá úgy, mintha az enyém és Pukkancsé lenne, és hiába kurva nagy, olyan szinten le van lakva, hogy talán jobb lenne minél előbb megszabadulni tőle a hitellel együtt, mert amúgy az én fizetésem sose lenne elég arra, hogy legalább elfogadható szintre emeljem, és amúgy se tudunk még bejutni.

Meg a fodrászon is agyalok folyton, hogy el kéne már menni, csak hát úgy utálok fodrászhoz menni, mert a vége mindig az, hogy egy évet várok, mire az idő helyrehozza, amit a fodrász elcseszett, meg nagy néha a munka is eszembe jut, hogy összenyom és elszívja az életerőm (múltkor úgy elaludtam chatelés közben este, hogy a szemüvegem durván beleállt a homlokomba, és aztán izgulhattam, elmúlik-e valaha is a nyoma, de reggelre elmúlt szerencsére). Na mindegy... Közben meg bűntudatom van, amiért nincs energiám kihasználni az életet, meg hát nem is tudom, mit tegyek, pedig ki tudja, meddig élünk, ugye, meg stb.

Múltkor az fogant meg a fejemben, hogy kellene valahonnan két-három millió, és akkor eltűnnék világot járni, amíg tart a pénz, tudjátok, ilyen low budget-osan, mert ugye felesleges dolgozni, mert ilyen keresetekkel minden fizetésnap olyan, mintha anyagilag teljesen elölről kezdeném az életet, és különben is mit mondok majd el az életemről, ha így folytatom, mire kapom majd a tapasztalati pontokat a végén, ha hagyom, hogy gépiesen működjön minden napom. A buszon ültem múltkor, vérvétel után mentem be dolgozni, és az ablakon kibámulva képzelődtem arról, hogy Pukkanccsal bejárjuk Európát (kezdésnek, no, és csak mert a kisbusz nem tud úszni), és csak hetente egyszer-kétszer szállunk meg valahol, azt is csak azért, hogy néha azért tisztálkodjunk, mert amúgy lenne ágy a kocsiban, meg blablabla. És épp feltettem magamnak a kérdést, vajon mennyire néznének felelőtlennek és túlontúl kamaszlelkűnek az ilyen munkáséletből menekülő vágyaim miatt, amikor egyszer csak megjelent egy narancssárga-fehér T2-es Wolksvagen  a busz mellett (merthogy most már utánanéztem, melyik is az  a hippis kisbusz), és úgy örültem neki, mint egy biztató vállveregetésnek.

És most akkor azt hiszem, ráveszem magam egy céltalan elmenetelre, hogy ne legyek olyan, mint egy itthon várakozó kiskutya.

Álmok

Tegnap azt álmodtam, hogy Pukkanccsal úgy mentünk el itthonról, hogy tudtuk, hogy van egy kígyó a szobában, de aztán el is felejtettük. Aztán feküdtünk az ágyban, rajtunk kívül volt még ott valaki nem tudom ki, és aztán olyan hangot hallottunk, mint amilyet a parkettán kocogó kutya csinál a mancsaival, de nem értettük, honnan jön a hang. Végül aztán kihajoltam a parketta fölé, és egy nagy kígyófej bukkant ki az ágy alól, és sziszegve előkúszott, mi pedig kiszaladtunk a szobából, de csak annyi félelmet éreztem, mint amikor egy pók miatt kezdek el rohangálni.

Ma pedig a Margit hídról hajoltam a Duna fölé, és nyüzsögtek benne az egymást evő óriáskígyók, a víz tetején úsztak és tépték egymást, szörnyen hosszúak voltak és vaskosak, és egyre több bukkant fel, és volt köztük egy kutya, aki bátran - vagy ostobán? - odaúszott egy társát zabáló kígyóhoz, és ő is enni kezdett, és szurkoltam neki, hogy túlélje. Közben a parton, a homokban egyre több tarantulát vettem észre, mozdulatlanok voltak, kövérek és porosak, a lábukat behúzva tartották, és közben matrózkodnom kellett volna egy hajón, amin fel voltam háborodva, mert rám bíztak egy kb. kétéves gyereket, hogy vigyázzak rá, és nem értettem, hogy gondolják, hogy majd egy hajót elvezetek tök egyedül, miközben bébiszitterkednem is kell, és közben félek a pókoktól.

Múlthéten meg azt álmodtam, hogy Pukkanccsal és valaki akárkivel sorsjegyeket kapargattunk, mert találtunk egy párat, és az egyikkel nyertem asszem, ötmilliárdot, de nem éreztem semmit, csak az volt bennem, hogy hiszem, ha látom, és majd elmondom Pukkancsnak, ha kiderül, hogy tényleg igaz, és aztán szó nélkül elsüllyesztettem a táskámban a jegyet, és eldöntöttem, hogy annak a harmadik valakinek nem szabad erről tudnia, meg amúgy se senkinek.

Írnom kellene, de csak bámulok magam elé

Pukkancsról nem hallottam tegnap délután óta. Azt hiszem, ehhez hozzá kell még szoknom. Vajon most már elveszítem? Mindig azt beszéljük, hogy ő is, én is úgy képzeljük el a jövőt, hogy lesz majd egy lakásunk, és együtt fogunk benne élni, és együtt rendezgetjük majd, és hiába lesz külön szobánk, majd úgyis együtt alszunk, és akkor is együtt fogunk benne élni, ha lesz párunk, de hát nyilván a szerelem módosít az ember tudatán, és valamiért mindig mindent képes felülírni, ezt még általánosban megtanultam egy barátnőm mellett, aki mindig megváltozott, ha fiú került a képbe. Az is hamar felülíródott, hogy menjünk el valahova a hosszú hétvégén.

Na shöbaj...

Így halad a folyó, csak én vagyok benne ilyen lazac-szerű.

Höh...?

No, hát tegnap sietnem kellett a kórházba, hogy három órát várhassak a soromra, ezért nem igazán volt időm eldönteni, közzétegyem-e a bejegyzést vagy ne. Aztán ahányszor eszembe jutott, miket írtam, folyton az futott át az agyamon, hogy törölni kell, mert túl nyers, összeszedetlen, idióta.

Az, hogy Pongó leordított, már lényegtelenné törpült, és a sok családi hülyeség mellett már jelentéktelen önismétlés - felesleges hát említeni és fejtegetni is.

Az is mindegy, hogy egyre rosszabb a munkahelyen a helyzet, mert hát ezt kb. hetente megjegyzem itt. Azt hiszem, a másik lány ki lesz rúgva a próbaideje lejártával (már ha nem mond fel), ami még három hét kb., úgyhogy aztán indul a lavina. Erről is olyan felesleges már írni... Lényegében ez csak a szokásos szarakodás, ami az életemet jellemzi, viszont nem akarok negatív személynek tűnni, mert alapvetően jó a kedvem, tudok nevetni ezeken a munkahelyi szarságokon, nem veszem magamra, ha valaki faszfej, én elégedett vagyok a teljesítményemmel, és ha már nem lettem kirúgva a próbaidőm lejártával, valószínűleg a felettesek is elégedettek velem.

Az, hogy Pukkancs nehezen bök ki dolgokat, tényleg idegesítő, de tegnap jól ráhánytam chaten a problémáimat, és úgy tűnik, megértette. Ma ment a lányhoz ott aludni, és már semmi bajom nincs így, hogy beszéltünk is róla.

Azt is írtam tegnap, hogy nem akarok a fiútól semmit, és aztán arra gondoltam, hogy a fiúval való korábbi, ám mára szerelem-témával semmissé tett barátságunkra való tekintettel nem fogom részletesen leírni, hogy miért nem nyitok már felé, szóval csak annyit írok, továbbra sem szeretnék kapcsolatot.

Viszont a tegnapi kontroll nem volt valami értelmes. Írtam ugye, hogy legutóbbi látogatásom alkalmával volt egy hormon a véremben, amire gyógyszert kaptam, és azt mondta az orvos, ha nem viszi le az értéket, elküld koponya CT-re. Ezt nagyjából olyan hangsúllyal mondta, mintha azt közölte volna, ha megtörik az ember hajvége, le kell vágni belőle, de persze a gyógyszer leírását és a netet elolvasva rájöttem, miért küldene ő engem CT-re. Azt is megkérdezte előtte, szokott-e lenni tejcsorgásom, mire megkértem, ismételje meg a kérdést, mert azt hittem, nem hallom jól. Aztán értetlenül nevetgéltem, hogy nem, nem szokott lenni tejcsorgásom... És hát nem volt olyan jó fej, hogy megindokolja a kérdést, inkább csak azt mondta, felír azért gyógyszert, és aztán már nem volt több ideje rám.

Ez a gyógyszer egy pici üvegcsében volt, nagyon max két hónapig tartott, és mivel nem beszéltük, meddig kell szednem, nem szedtem tovább, tehát a következő vérvételemig eltelt úgy még két hónap, hogy már nem szedtem a gyógyszert. Ennek ellenére a laborom jobb lett, és mondta az orvos, hogy akkor ezt a gyógyszert szedjem továbbra is, mert a túltermelés jóindulatú agyalapi mirigydaganat kialakulásához vezet a későbbiekben, mire csak annyit tudtam mondani, hogy: jaa, ezt szedni kellett volna folyamatosan? Ő meg mondta, hogy: hűű, nem szedte az elmúlt időkben, és mégis jobb lett az eredmény? És extra meggyőzően hozzátette: „Hát... Akkor inkább ne szedje.”

Aztán felírt egy krémet, amit kifejezetten a szőrrel szenvedő nőknek dobtak piacra, meg egy fogamzásgátlót, de valahogy egyik se szimpatikus, úgyhogy azóta is csak ülök a recepteken (pláne, hogy a patikus azt mondta, a krém huszonötezer forint, és nem is biztos, hogy ér bármit is).

Miután kijöttem a kórházból, azon agyaltam, hogy most akkor mi van azzal a daganat-dologgal...? Mi az, hogy a jövőben kialakulhat? A filmekben nem azt szokták mondani, hogy valakinek daganata lesz, hanem azt, hogy van. És akkor mi az, hogy mégse szedjem a gyógyszert?! Mondtam, hogy jó, de azért legközelebb is kérdezzük le azt a hormont vérvételkor, mire rám nézett, és azt mondta, többet nem kell visszajönnöm, mert a fogamzásgátló minden értéket felül fog írni, és semmi értelme nem lesz a vérvételnek.

Hee...?

Hát ettől se lett szimpatikusabb a fogamzásgátló. Elmondtam neki félelmeimet a mellékhatásokat sorolva, és megmosolygott, hogy ötévente egy nőt ha lát fogamzásgátló miatt kialakult daganattal, szóval kár ezen aggódnom. Ha tíz évig szedném - tette még hozzá -, akkor lehetne ilyeneken aggódni. Pf. Komolyan, a férfiak olyan könnyen beszélnek mindig a fogamzásgátlóról... Az nekik csak egy tik-tak bogyó. Bezzeg ha nekik kellene geciölőt szedniük...!

Szóval az a baj, hogy én tökre ellene vagyok az ilyen bogyóknak, tisztára természetellenes cucc. Azt mondta, szerinte szedjem, mert a szőreimmel sose fogok tudni mit kezdeni, az évek múltával csak rosszabb lesz, és a fogamzásgátlóval lehetne kitolni ezt a folyamatot. Hát ő könnyen mondja, nem? Kérdeztem, nem lehetne-e egyszerűen csak női hormont szedni, mint a transzneműeknek a youtube-on, mire közölte, hogy ő még sose hallott olyanról, hogy egy férfi nő akarjon lenni, hiszen férfinak lenni sokkal egyszerűbb, egy férfi soha nem akarna nő lenni. „Inkább olyan szokott lenni, hogy egy nő akar férfivá válni.” És akkor itt tudtam, hogy veszett ügy az ember. Endokrinológus létére ő abban a hitben él, hogy egy férfi sosem akar nővé válni. Hát ember...! Írd már be a youtube-ba, hogy MTF...!

Monnyuk el is lehet képzelni, milyen arcot vágtak erre a sima női hormon szövegemre az asszisztensével... Kicsit zavarba is jöttem, amiért számukra lehetetlen dolgokról dumálok, mint egy gyagyás. Csak én meg túlzásnak érzem a fogamzásgátlót megoldásnak... Én nem terméketlen akarok lenni, csak nem akarok minden este a csipesszel bíbelődni.

Szóval elengedte a kezem. Egy évig járkáltam hozzá, de úgy érzem, semmit nem ért. Folyton azt ismételgette, hogy ha úgy döntök, gyereket szeretnék, majd menjek vissza, amiből leszűrtem, hogy örülhetek, ha majd összejön. Kérdeztem, mi van, ha sose jön el az a pillanat, hogy én gyereket akarjak vállalni, mire ötletelte, hogy ha gondolom, évente egyszer visszajöhetek, hogy megnézzük a véremet. Autoimmun pajzsmirigy-gyulladásom van, amire azt mondták, előbb-utóbb pajzsmirigy-eltávolítás lesz a vége, problémás az inzulinszintem (bár egyébként sokat javult a legutóbbihoz képest), és agyalapi mirigydaganatot emleget, és akkor egy fogamzásgátló felírása miatt ő lezártnak érzi a dolgomat? Nem értem... Azt hittem, ezek olyasmik, amik miatt negyedévente vissza kell járkálnia az embernek. Ez is mi, hogy olyan nőknek, akiknek megjósolják, hogy nehezen fognak majd teherbe esni, fogamzásgátlóval akarják megoldani a problémájukat? Hol itt az értelem?

Annyira kusza volt minden, amit mondott, hogy még csak bepánikolni se tudtam, mert hülyébben jöttem el, mint legutóbb, amikor motyogva kiejtette a száján, hogy koponya CT.

Tehát szedhetem a fogamzásgátlót csupán a szőrök miatt, és onnantól az endokrin rendszerem kiismerhetetlen lesz, vagy hagyom a fenébe, és magán vérvételekkel továbbra is megfigyeltetem magam, nehogy az legyen, hogy valami szart nem veszek észre időben.

Hát nem tudom... Missee-t vagy mit írt fel amúgy... Nyilván nem azok írnak ezzel kapcsolatban a gyakorira, akiknek tök jól bevált, szóval kb. csak rosszakat olvastam róla, és így nem lettem előrébb.

Agybaj

Tegnap 6:30 körül arra ébredtem, hogy zörög lent a kutya. Vártam kicsit, hátha Perdita is felébred, végül aztán lementem, hogy kiengedjem. Mert ugye a kutyának bent kell lennie éjjel-nappal, mint egy pincsikutyának, miközben akkora, mint egy ló, és már olyannyira megszokta, hogy ő bent van, hogy ha nem zárjuk a bejárati ajtót, addig ugrál a kilincsre, míg ki nem nyílik és be nem tud jönni.

Szóval azt zörögte lent, hogy unalmában bement a fürdőszobába, és szétszedte a szemeteszsákot, amit otthagytam, miután kicseréltem a kukászsákot. Néztem a padlón szétszórt szemetet, hogy hát a fele hiányzik, mintha a betéteket jól megette volna, mindennek csak a csomagolása maradt meg, meg a gurigák. Bekopogtam hát Perditához, hogy a kutya valószínűleg megette a betéteket, mert gondoltam, hátha kell ilyenkor valamit csinálni, ne legyen beteg a dög. Erre elkezdett hisztizni, hogy minek hagytuk nyitva a fürdőszobaajtót, meg hogy miért nem vittem ki a kukába a szemetet, nem csinálok soha semmilyen házimunkát (??????), ők bezzeg mindig elviszik a postára a számlákat (??????), elege van belőlem, ne mondjam, hogy a kutya nyitotta ki az ajtót, stb. Aztán nekiállt csapkodni, hogy a ház összes ajtaja beleremegett, aztán lent is ordibált egy sort, hogy: „Most ezt én szedjem össze?” Hát nem, majd én... Miközben meg szedte a szemetet, a kutya kinyitotta a bejárati ajtót, úgyhogy amiatt is mondta a magáét, csak azt már a kutyának címezte.  

Utána visszafeküdtem az ágyba, és vagy fél órán át vert a szívem ezerrel, aztán kicsit megkönnyeztem az életem, azt, hogy minden faszsághoz nekem kell alkalmazkodnom, én kell mindent lenyeljek, rajtam csattan anya konfliktuskezelési módszere, mert ugye ő mindent elnéz, én meg szopok utána a gyerek stílusa miatt, mert nekem kell vele együtt élnem.

Utána eldöntöttem, hogy kicsípem magam, és elmegyek itthonról, bár úticélom nem volt. Egyedül akartam menni, mert Pukkancshoz nem volt kedvem azután, hogy hazajött, és mindenről beszélt, csak arról nem, milyen volt a randija. De végül is nem lett az egyedül mászkálásból semmi, mert Pukkancs kérlelt, hogy hadd jöjjön velem. Nem haragudtam rá, csak nem is tudom... Egyedül akartam lenni, na. Kicsit odébb menni mindenkitől legalább fizikailag. Végül aztán Pukkancs elment az apjához a munkahelyére meglátogatni őt, én meg elmentem a Várnegyedbe, és közben zenét hallgattam. Ott találkoztunk aztán, de nem sokáig maradtunk, mert nagyon fújt a szél, és befagytak a lyukaink. Utána lötyögtünk estig a Corvinban, vettem egy új kabátot................ Hatezer forint volt, igaz, annyit is ér, mert egyszer akadjak bele valamibe, és annyi neki, de még sose volt ilyen színű kabátom (világoskék és zöld van benne), olyan jól ment a szoknyához, ami épp rajtam volt, hogy nem tudtam otthagyni. Meg hát na, a múltkori kabát inkább elegáns, ez meg hippisebb, én meg ugye szeretem az olyat.

Jaj, basszus, a hippizésről jut eszembe. Múltkor Pinteresten valahogy rátévedtem a hippibuszokra, aztán elfantáziáltam arról, milyen jó lenne egy ilyennel járni a világot, és aztán szokásomhoz híven megpróbáltam a képzeletet átszőni tervezgetéssé, és annyira ráizgultam a témára, hogy alig tudtam elaludni. De jó lenne, te jó ég. Valamit ki kell találnom. Vagy várok még pár pofonkát, hogy végre nekiinduljak? Vajon mennyire mély a poharam?

Tegnap azt beszéltük Pukkanccsal, hogy legközelebb, ha felmondunk, elmegyünk megcsinálni egy zarándokutat. Kéne is rá gyűjteni, basszus. Mekkora kurva jó lenne már...! Aztán lehet, meglátnám az életnek egy azon részecskéjét, ami segítene abban, hogy többet haza se akarjak jönni.

Ma meg hívott anya, aggodalmasan kérdezte, minden rendben van-e, hol vagyok. Mindig ezt csinálja. Havonta egyszer felhív olyan hanghordozással, mintha épp az ereimet készülnék felvágni. Zavar ez, mert túljátszottnak és indokolatlannak érzem, de mindegy, nem szoktam ennek hangot adni... Aztán kérdezte némileg felindulva, hogy honnan veszem, hogy ő belead a gázszámlába, én meg mondtam, hogy mama mondta, hogy ő mondta. Bah. Aztán ezt elvileg mama tagadta, szóval úgy jött ki, mintha én ráhárítottam volna a gázszámla kifizetésének terhét.

Tavaly Perditáék kopogtak az ajtónkon, hogy adjunk negyvenet, mert mi fizetjük ugye a rezsi felét. Ebből volt egy kis vita, mert Perdita szokta a gázt fel-letekergetni, én nem nyúlok hozzá, mert ha rajtam múlna, kb. sose menne, pláne, hogy Pukkanccsal alig vagyunk itthon. Végül természetesen kifizettük felesben, de tavaly, még a fűtésszezon előtt szóltam nekik, hogy figyeljünk oda a gázra, mert nem szeretnék ilyen számlákat látni többet, nem azért dolgozom, hogy ők tudjanak ülni a melegben.  Na mindegy, idén ez megint megismétlődött, én meg mondtam, hogy úgy tudom, anya beszáll a gázba. Ezt azért is mondtam, mert amikor anya itthon volt két hétig, éjjel-nappal ment a gáz, mert az a mániája, hogy ha nincs meleg, minden megpenészedik, én meg szóvá tettem neki, hogy nem szeretnék durva gázszámlát fizetni, mire mondta indulatosan, hogy jó, majd ő is belead.

Aztán ma azért is hívott, hogy honnan veszem, hogy ő belead a gázba, meg hogy ő haragszik, amiért nem megy éjjel-nappal a fűtés, mert így majd elrohad a ház, én meg beszéd közben végig a torkomat köszörültem, mintha egy idegennel beszéltem volna, aki feszélyez, és aki miatt állandóan berekedek beszéd közben. Végül mondta, hogy jól van, akkor kifizeti, én meg mondtam, hogy nem kell, mert van rá pénzem, csak egyszerűen zavar, hogy semmi ráhatásom nincs semmire, albérletben sose jöttek ki ilyen gázszámlák, mert tudtam befolyásolni, hogy alakuljanak a számlák... Aztán jött azzal, hogy Viberen küldött egy verset, amit én írtam neki még akkor, amikor szerettem, és ezzel is még duplán elvette a kedvemet, mert a faszom kivan már azzal, hogy állandóan azt hajtogatja, hogy én nem szeretem őt. Megnéztem aztán a Vibert, aztán ilyen kis szar versike volt, hogy Csillog a menny, arca fehér, árnyéka lenn karácsonyéj, stb, és semmi szeretlek-vallomás nem volt benne, csak az sütött az egészből, hogy alsóban iratták velem kötelezőjelleggel a tanárok... Idegesítő... „Akkor írtad nekem, amikor még szerettél.” Pff....... Komolyan... Ez mire jó? Aztán sírtam itt magamnak azon bánkódva, hogy nem tudok elköltözni, horribilis számlákat kell fizetni, kuss a nevem, anya faszságokkal jön, a nővérem az elmebetegség határát súrolja a viselkedésével, stb, stb, bárcsak eltűnhetnék. Közben meg bejött Pongó, hogy na miben maradtam anyával a gázzal kapcsolatban, de mivel látta, hogy sírok, inkább kiment, aztán anya hívogatni kezdett, hogy miért sírok. Vicc ez a hirtelen feléledő érdeklődés is, meg a szövegek, hogy „vérzik a szívem, amiért tudom, hogy sírsz”, pedig máskor is szoktam sírni, csak épp nem bukok le vele, és nem azon kellene fennakadni, hogy sírok, hanem olyankor kellene kapcsolni, amikor írom neki, hogy utálok így élni, illetve már nem írok neki ilyeneket, mert tudom, hogy úgyse tud/akar semmit se csinálni.

Aztán le lettem rendezve annyival, hogy bármit mondunk vagy teszünk, ő mindig fog szeretni minket, én meg ezt alapból nem értettem, mert hát még jó, bassza meg, sose csinálok vagy mondok olyasmit, amiért meg kellene inognia a szeretetének. Visszaírtam neki, hogy a feltétel nélküli szeretet hülyeség, mert nem kellene mindenkinek mindent elnézni. Aztán annyit írt erre, hogy ő messziről csak ennyit tud tenni, én meg írtam, hogy kár, hogy én szopok emiatt. „Bocs. Puszillak.”

Ja, bocs.

Na... Most megint jól összefostam rinyával a blogomat. Most perpillanat azt érzem, hogy valószínűleg tényleg velem van a baj, mert kezd gyanús lenni, hogy mindig csak mások a hülyék...

Mindegy... Nem normális az egész helyzet. Igazából örülhetek, hogy van fedél a fejem fölött, nemhogy még felszólalgassak, ha valami nem tetszik...

Pukéta

Ma Pukkancs végre elment randizni azzal a lánnyal, aki annyira nem érdekli (haha).

Továbbra sem tudok semmit a lányról, se a korát, se a keresztnevét, se azt, hogy mit csinál. Egyszerűen hazajövünk, és Pukkancs csak pötyög a mobilján, és valamiért sose érzi úgy, hogy mondana róla bármit is. Mára megfogalmazódott bennem, hogy ez miért nem esik túl jól... Szóval én őt ugye pár éve eléggé beengedtem az életembe, felnőtt ember vagyok, de nincs privátszférám, osztozom a szekrényemen, az ágyamon, a könyvespolcomon és minden gondolatomon. Én mindig mindent elmondok neki, ő meg ezt nem viszonozza olyan mértékben. Mondjuk néha eszembe jut, hogy talán csak én adom ki magam túlzottan.

Mára úgy érzem, sikerült olyannyira leküzdenem a kíváncsiságomat, hogy már nem is érdekel a lány. Nem igazán bírom az ilyet, hogy megkörnyékez valakit a szerelem, aztán se nem lát, se nem hall onnantól. Legalább mondja meg, hogy rohadtul sivár a lelkivilága, és vágyik a szerelemre, meg perpillanat ennek a lánynak a társaságára kifejezetten, és akkor megértem, hogy na, most akkor egy időre elvész a gyerök, csak ne adja elő a közömböset, mert falnak megyek, amikor valaki mást mond, mint amit csinál.

Faxarcú emberek

Ez a hét kicsit katasztrofális volt munka terén. Nagyrészt a nagyfőnökömmel dolgoztam együtt, és kb. mindent rám hagyott, ha baj volt a fuvarokkal, egyedül kellett megoldanom, és már nagyon sok - vagy az összes? - fuvara az én asztalomon van. Általában meg tudom oldani, ha baj van, de volt olyan eset, amit három nap alatt se tudtam megoldani, akkor már elkezdtem a nagyfa  nagyfőnököt beletenni a levelezésekbe, de szart bele, nem lépett közbe. Még akkor se, amikor bementem hozzá és szóltam neki. Képes volt megvárni az utolsó pillanat utáni pillanatot, amikor már késő volt. Mindegy, annyira nem szoktak ezek érdekelni, nem az én bajom. Én megteszek minden tőlem telhetőt, de ha valamihez kevés a tudásom, nem fogom magamra venni a felelősséget.

Az benne a rossz, hogy nem igazán kapok elismerést, pedig szerintem tényleg jó vagyok ahhoz képest, hogy nem tanít senki. Szeretem, hogy a fuvarosok és a megbízók hozzám fordulnak, ha baj van, de azt nem, hogy se túlórapénzzel, se elismerő szavakkal nem motiválnak. Mindent természetesnek vesznek, azt is, ha fulladok bele a munkába, sőt, szerintem nem is látják, hogy mennyi dolgom van. Ezek komolyan azt hiszik, hogy lebeszélni egy fuvart egyenlő az üzlet sikeres lebonyolításával. Ma kilenc és fél órát dolgoztam, és maximum negyed órát voltam szüneten.

A héten volt a másik asszisztens értékelése. Azt mondták neki, az asszisztensek dolga az, hogy levegyék a terhet az "értékteremtő" fuvarszervezők válláról, amin morogtam egy sort, mert hát egyrészt mi ez a szóhasználat, hogy értékteremtő, mert az nálam kurvára mást jelent, és nem azt, hogy leírok egy díjat az ügyfélnek, másrészt a terhet levenni arányosan jó, nem úgy, hogy átveszem az egészet. Na mindegy... Ez is ilyen férfi önszopás, teher van a vállukon állandóan, de mégis előbb mennek haza, mint a "csak egy asszisztensek", és mégis előbb megy ki mindegyik szünetre, mint a "csak egy asszisztens". Igazából nem is érzem magam "csak egy asszisztensnek". És tudom, hogy én mondtam, hogy szeretem nyomon követni a fuvarokat, de ez alatt nem arra gondoltam, hogy hagyjanak rám mindent. Bár tudom, hogy a nagyfőnökhöz ez úgyse jutott el, egyszerűen csak szarik bele. A kisfőnököm, Pörgő Jocó azt mondta, ha az alkalmazottja lenne, már rég kirúgta volna.

Haha...

Azt meséltem már, hogy múltkor Pörgő Jocó kiment a konyhába ebédelni, aztán rám írt a chaten, hogy vigyem ki neki a csokiját? Negyed órán át nem vettem észre az üzenetet, csak amikor megint írt, hogy hahó. Pont lazább perceimet éltem, meg jó is volt a kedvem, úgyhogy kivittem neki a konyhába, ami tíz másodpercnyire sincs az asztalomtól (és az ő asztalától), és hát tettem azért pár megjegyzést emiatt a többieknek, meg aztán tőle is megkérdeztem kint, hogy szórakozik-e, hogy velem hozatja ki a csokiját. Válaszul kuncogott.

Ez egyszer még elment, oké, de tegnap például iszonyat sok dolgom volt, és amikor kiment az egyórás ebédszünetére (a reggeliszünete is kb. egyórás), képes volt rám írni, hogy bent felejtette a kenyerét, vigyem ki neki. Visszaírtam, hogy most sok a dolgom, és bár többet nem óhajtottam vele foglalkozni, láttam, hogy ugrálnak fel az üzenetei, hogy „nem baj”, meg hogy „a táskám mögött van”. Erre aztán visszaírtam neki egy olyat, hogy ne haragudj, de nem a személyi asszisztensed vagyok, hogy állandóan utánad vigyem a dolgaidat. Megtoldottam egy nevetős smiley-val, hogy ne érezze meg, hogy legszívesebben azért mennék ki a konyhába, hogy felrúgjam őt a plafonig,  Aztán erre is azt írta, hogy „gyere”, de ezt már nem nyitottam meg, úgyhogy pár perccel később kénytelen volt bejönni a kenyeréért, és nem bírta ki, hogy ne mondja el, hogy már a fél kajáját megette kenyér nélkül. 

Hát baszd meg magad, jóember. :)

Néha bírom őt, de aztán van egy-egy olyan beszólása, hogy olyankor meg utálom. Például hétfőn jött az új gyerek (a másik is jött, ivott egy kávét, aztán fel is mondott), és kérdezte, nekünk miért nincs belépőkártyánk, mire Pörgő Jocó azt mondta, „azért, mert ők csak asszisztensek”. Hozzátenném, hogy a belépőkártyával nem jutsz be az irodába, csak be tudsz menni az épületbe, és tudod használni a liftet...

Na mindegy. Szóval ez a hely eléggé olyan, hogy a nők szarszámba vannak véve. Vagy ez az ország olyan...? Állandóan kifogom az ilyen helyeket...

Volt ma egy pont, amikor azt éreztem, elsírom magam, mert annyira azt éreztem, hogy nem fogok tudni időben foglalkozni a dolgokkal - monnyuk így is hagytam ott tennivalót bőven -, és átfutott az agyamon, hogy felszólalok, hogy nekem ez sok, de végül átlendültem rajta, már csak azért is, hogy ne kelljen segítséget kérnem, hogy aztán odáig legyenek maguktól. Amúgy is fura lenne sírni ilyen hülyeségek miatt.
Hazafelé végig zenét hallgattam és kibámultam az ablakon, és ez úgy feltöltött, hogy kedvem lett volna gyalog világnak eredni, bele az éjszakába, egyedül, énekelve, táncolva.

Csak hát fáradt vagyok.
Ja, meg gyáva. A civilizáció elkényeztette az embereket olyan szinten, hogy már félnek mozogni és változást keresni. Sőt, félünk attól is, hogy valami történni fog, és félünk a mivanháktól. Pedig pont azért élünk elvileg, hogy történjenek a dolgok, és míg egy szebb világban az lenne a normális, hogy kedvem szerint fogom magam, és nekiindulok a nagyvilágnak - mert fizikailag képes vagyok rá, és útközben dolgozhatnék feketén a vendéglátásban -, ebben a világban az a normális, hogy reggel felkelek, dolgozok, aztán hazajövök. Pedig ez nem normális dolog... Látom azt a vonzó bicikliutat észak felé a hévről, de talán sose fogok rálépni, mert nincs arra dolgom. Hát milyen hülyeség ez? Nem szabad így élnünk, basszus...