Fájó szívek

Vártam már a reggelt, hogy írhassak Rénnek, de persze megvártam, míg ő ír először - és egész korán írt ahhoz képest, hogy nem kellett felkelnie készülődni (vagy ki tudja, lehet, furikázni szokta a nőcit reggelente). Olyan szép idő volt, olyan jó lett volna vele sétálni, erre neki home office-ban kell lennie... Viccelődtem vele, hogy nem jön-e be húsz percecskére, és aztán hazamehet, de hát nem akaródzott. Pedig amúgy olyan jó kedvem volt, sütött a nap, szólt a zene a fejemben, és szerettem volna szépeket és kedveseket és pajzánokat mondani neki, de nem lehet, mert akkor odalesz a büszkeségem, mármint így nem jó, hogy én úgyis csak az irodai ribi vagyok. Pedig felnőttként még sose bírtam így hímnemű egyedet; most kibontakoztathatnám a csáberőm, és kiélvezhetném azt, ahogyan hatok rá, de ehelyett vissza kell fognom magam, csomó mindent visszanyelek, köztük kedvességeket is, pedig ritkán van ingerem kedveseket mondani.

Aztán viszonylag hamar, már tizenegy előtt elromlott a kedvem, és átálltam a hétvégére, úgyhogy ritkásan írtam vissza neki, mert úgy éreztem, semmi értelme, nap végén majd megint eltűnik, aztán szopjam le magam. Szeretem, hogy január óta sok pozitív visszajelzést kapok a kisugárzásomra, így amikor érzem, hogy épp kezdek ereszkedni, inkább kevesebbszer írok vissza, minthogy valami szúrós megjegyzést tegyek, és aztán ráébresszem, hogy néha az én kedvem is el tud romlani - azért mégiscsak vigyáz az ember az imidzsére, nem-e?! Viszont búcsú előtt kicsivel kikívánkozott belőlem egy olyan, hogy: „Tudod, mi jutott eszembe? Hogy sose fogunk együtt még csak fél órát se sétálni egyhuzamban.” Nyomtam mellé egy nevetős smiley-t, mint aki ezt kurva vicces felismerésnek tartja, de legalábbis semmi kivetnivalót nem lát ebben, ő meg erre azt írta vissza - szintén nevetős smiley-val -, hogy: „Mondtam már, hogy lehengerel az optimizmusod?” Mintha amúgy ő ezzel kapcsolatban optimistább lenne. Ezután megjegyeztem neki, hogy olyan ő, mint akiben beépített időzítő van, kizökkenthetetlen, és még tegnap is pontban 17:00-kor fogtunk kezet búcsúképp (ez egy poénként megmaradt, hogy hosszasan kezet fogunk köszönésképp, amikor senki nem látja, addig is egymáshoz érünk legalább). Aztán viccelődve rákérdezett, hogy honnan tudom, hogy pontban 17:00 volt - hát onnan, hogy egyik "jó" szokásom folyton az időt lesni. Nem tudom, vette-e az adást, de igazából nem is baj, ha nem, illetve baj, mert akkor az érzelmi intelligenciája egy fostaliga, habár lehet, ettől függetlenül is, nem tudom.

Kérdeztétek páran, mit várok tőle folyton - hát amúgy csak több időt, hogy kedvünk szerint kibontakoztathassuk ezt a valamit, ami köztünk van, de végül is tőle semmit se várhatok, egy perccel se kaphatok többet. Én csak szeretnék nyíltabb lapokkal játszani, ideális esetben flörtölgetnénk, és aztán vagy kialakulna valami vagy nem. No de így viszont csak flörtölünk, évődünk, meg néha kedveseket ír vagy mond, de minek, mert úgyse érezhetem magam különlegesnek. Talán azért mond néha kedveseket, mert lebegtetni akar, hogy ezentúl mindig pótoljam neki azt, amit nem érez a kapcsolatában. Összességében nem várok tőle semmit, max annyit, hogy legalább kezdje el érzékelni, hogy nem egy játékszer vagyok. De olyan, mintha nem gondolkodna, vagy nem merne gondolkodni ezeken a dolgokon. Szóval szeretném megélni a napokat, de nem lehet, mert egy cseszett negyedórás séta alatt nem sok minden tud történni.

Szerintetek ilyen szintű flört belefér amúgy egy jól működő párkapcsolatba...? Tudom, írtátok páran, hogy ha egy harmadik fél fel tud bukkanni, akkor már eleve van ott valami gáz, de ez vajon tényleg így van? Nem lehet, hogy csak kényelmes neki, hogy van ugyan egy jó kis nője, de attól még tök jót tesz az önérzetének, hogy egy kis kollegina is - ráadássssul pont a Róka! - odavan érte? Mármint na, én igyekszem nem kimutatni, hogy nagyon kedvelem, de hát igazából már nyilvánvaló lehet számára, mert ahogy ő sem, én se tartok túl nagy távolságot. És nem az érdekel, hogy vajon egyszer szakítani fognak-e, hanem hogy Rén vajon milyen ember... Érdekelne, hogy vajon van-e benne valami irántam, amire ő se számított még pár hónapja, vagy csak... ez így neki szórakoztató. Azt a kérdést, hogy vajon rendszeresen csalja-e a nőjét, két okból sem tudom már feltenni. 1) Állandóan siet, mint akit automata pórázon rángatnak. 2) Valamiért még mindig azt érzem, hogy jó ember... és hogy ő amúgy nem ilyen megcsalós típus. Egyszerűen kedves a tekintete, olyan kis... jóságos. Meg közben jojózik is, na mindegy (hihetetlen amúgy, hogy néha megnézi a cicimet - néha úgy megkérdezném, hogy mégis mit lát, csak félek a választól...)

Reggel, amikor készülődtem, az Aprócska blues-t énekelgettem, pedig én aztán komolyan nem hallgatok Rúzsa Magdi-féle zenéket. Hát, napközben se ment ki a fejemből, még Angi is mondta, hogy kösz, bazmeg, most nekem is ez megy a fejemben (hazafelé aranyosan hangosan énekelte már a buszmegállóban). Gondoltam, akkor meghallgatom, még talán úgyse hallottam elejétől a végéig ezt a számot, csak annyit tudok belőle, hogy: „Óóó, te csak játszol velem, és nem fogod két kezeeem, én mennék, de valami visszahúúúúz”, szóval meghallgattam a buszon hazafelé, és majdnem elsírtam magam, amin aztán kicsit elkezdtem nevetni. Cö-cö-cö, én és a mensim - Rúzsa Magdin sírok a buszon.

Kicsit félek, hogy eljön az az idő, amikor majd meghal a lelkem, és nem a jó kedv fog sugározni belőlem, hanem az, hogy mindjárt elbőgöm magam, és majd állandóan ezzel az érzéssel fogok bent küzdeni. Nem tudom, milyen betegségre tudnék hivatkozni ahhoz, hogy hónapokig ne kelljen bejárnom. De valamiért azt érzem, hogy leállni ezzel túl tipikusan rám vallana, mert én mindig mindennel még azelőtt leállok, hogy bármi is történhetne. És ez így baszottul unalmas, és emiatt vagyok én is egy semmi.

És egy smaceszt úgy kipróbálnék vele...

Vajon tudok még csókolózni?

Vajon közben megérintene? És vajon hol?

És vajon úgy érintene meg, hogy közben azt érezném, megdugna - például ha a fenekemet simogatná -, vagy azt érezném, hogy szer... bír? Ez nagyon érdekel amúgy...

Írta ma, hogy megölelne... Hát normális ez az ember...?

Angi aranyos volt a héten, először a pink szájfényemre kattant rá olyan szinten, hogy végül nekiadtam - nekem amúgy se tetszett az állaga -, és egyből felkente, meg ma is azzal pózerkedett a mosdó tükrében; aztán ma ő is ballonkabiban jött, és megkért, hogy mutassam meg, hogyan szoktam megkötni az övet, hogy olyan jó formája legyen tőle a kabátnak. A Velem Azonos Pozijú Lány pedig tegnap azt mondta, Csirip azért gonoszkodik néha, mert amíg nem jöttem, ő volt az iroda jó csaja, most meg már én vagyok - ezen kuncogtam egy sort, valahogy lányoktól mindig őszintébbnek hat egy ilyen bók, főleg bikexuális lányoktól...!

Matt meg már korán reggel így indított:

Szegény... Vajon rám is ez vár?

Erre a Matt-Rén helyzetre mondaná egy férfi, hogy a nőknek mindig a rosszfiúk kellenek, hát akkor meg is érdemlik, hogy beszopatják őket. Legalábbis Új Fiú ezt nyomta le nekem a kocsiban, miután szakítottam vele EGYIK ALKALOMMAL, és hazahozott. Pedig nem is más miatt hagytam el, hanem csak azért, mert nem szerettem. Meg így visszagondolva ő csak azért nem cseszte úgy szét a lelkemet, mint Rú, mert vele nem voltam elég hosszú ideig, de azért számomra ő se a jófiú kategória volt a ne-gondold-hogy-különlegesebb-vagy-más-lányoknál-féle dumáival. Na mindegy, mindegy, mindeeegy.

A nap csúcspontja, hogy munka után bementem a Rossmannba, és már nem tudtam kifizetni a kártyámmal 7500 forintot. Szerencsére Pukkancs pont velem volt, úgyhogy csak nevetgéltem a pénztároslánynak, hogy: „Jééé, erről is le tud menni a pénz?” Hát igen. Mostanában nem mertem ránézni a számlámra. Nem baj, mert paranoiámnak köszönhetően van a Wise-omon is fitying, úgyhogy nem kell megennem az új cipőimet... Csak hát mókás ez, mert szerintem öt-hat éve volt ilyen utoljára, hogy a nulláig költekeztem, csak mondjuk akkor még annyit is kerestem, hogy természetes volt hónap végére lenullázódni.

Én most csak menstruálok, ilyenkor minden felerősödik

Lelövöm már így az elején a poént - szomorú a lelkem, és facsarog a szívem.

Hiába voltam bent az irodában kedden is, szerdán is, meg ma is, nem történt semmi, alig voltam együtt Rénnel valamicskét. A keddre nem is emlékszem; oké, dereng valami olyasmi a közös sétánkból, hogy próbált hozzám érni - átkarolni, megfogni a kezem -, de én meg ilyenkor automatikusan elszökellek, és csak rávigyorgok; szerdán meg mindenki bent volt az elbeszélgetések miatt, köztük Rén összes felettese is, úgyhogy nem tudott-akart eljönni velem tíz percre se. Kicsit szarul esett, mert egész délelőtt elkerült, miközben másokkal simán leállt csevegni, úgyhogy chaten be is szóltam neki viccelődve, hogy átment-e gimis focistába, aki ma nem vállalja fel az új barijait. Akkor aztán egyből jött, hogy ez nagyon nem így van. Meh. De amúgy nem történt semmi, nem tudok kiragadni egy pillanatot se, ami különösen tetszett volna, meg amiből táplálkozhatnék. Ma elindultunk sétálni, erre öt percre rá hívták, hogy munka van, úgyhogy vissza is fordultunk. Közben megkérdezte, mit szólnék, ha megfogna, és szembe állítana magával, aztán rá két percre el is kapta a kabátom övét, és megpróbált odahúzni magához, de nem igazán voltam ebben partner, pedig egész héten erre vártam. Iszonyatosan vissza vagyok fejlődve, félek tőle, mint a picsa - állandóan cukkolom, de amikor hozzám ér, állítólag nyuszika szemeket meresztek. Ilyenkor aztán kinevet és elenged, és látom rajta, hogy elszáll a bátorsága, pedig a héten már nagyon mondogatta-írogatta, hogy nehéz ellenállni az ajkaimnak. Kb. ott lebeg kimondatlanul, hogy kellene már smacizni egyet, de mint a tinik, csak kerülgetjük egymást. Miután elengedett, végigsimított a hátamon, és a végén egy picit megpaskolta a fenekemet, de ez meg annyira nem mozgatott meg bennem semmit, hogy egy másodperc alatt el is felejtettem, meg valahogy természetesnek tűnt, meg olyan kis szeretetteljesen csinálta... Hát, fura. Mármint hogy immúnis vagyok a seggre pacsira. Oké, ha ez nem olyan jól-van-szaladj-játszani-a-pajtásaiddal-féle paskolás lett volna, hanem egy fél percen át tartó simítás, biztos arról írnék most kisregényt, de sajna nem olyan volt.

Tegnap amúgy annyira készültem a smacira, meg annyira aggódtam, hogy undorító vagyok, hogy megkértem Pukkancsot, smacizzon velem egyet. Tíz percen át néztük egymást a fürdőszobában ácsorogva, mire rá tudtuk venni magunkat egy röpke nyelvesre (kb. mintha testvérekként leálltunk volna smacizni), hát én előtte izzadtra nevetgéltem magam zavaromban. Elvileg nem vagyok undorító, pedig nagyon annak érzem magam.

Holnap is bemegyek, mert itthon csak bámulok magam elé üveges tekintettel, és megőrülök a hiányérzettől; megint itt ez a kurva péntek, amikor max chatüzeneteket kaphatok a végén egy sziával vagy még annyival se, és aztán jön a hétvége, ami alatt aggódhatok, hogy elfelejt; és ő amúgy holnap nem fog bejönni, mert délutáni progija van, és otthonról könnyebben el tud lógni korábban. Nem is kifejezetten ő hiányzik, hanem hogy sose tudjuk lezárni egyik beszélgetésünket se normálisan, valaki vagy valami mindig bezavar, és úgy kell elköszönni egymástól, mintha csak haverok lennénk. Bár nem tudom, mik vagyunk. Lófaszkák.

Szóval ez van, és még az idő is fos, nehogy fel tudjam venni a topánkáimat, ráadásul lehet, hogy inkább a húsvéthoz időzített szabim lesz a kényszerpihenőm, amit még januárban találtam ki nagy munkaundoromban, de lehet, csak arra lesz jó, hogy felkössem magam türelmetlenségemben. És ma meg is jött, szóval hétvégén még el is fogom ásni magam, miután levágtam magam a kötélről.

Az elbeszélgetéseken az volt, hogy mindenkinek emeltek a fizuján, nekem másfél topánkányi összeget. Nem igazán érintette meg a lelkemet, mert most más érintgeti meg, és úgy tűnik, teljes nálam az agyhalál, épphogy kakiláskor tudok koncentrálni, aztán ennyi. Annyi viszont eljutott az agyamig, hogy így már annyit keresek, amennyit sehol máshol nem kapnék a kis érettségimmel, és így elveszett a maradék motivációm is az álláskeresésre.

Elszomorodom, ha arra gondolok, Rén mennyire fel tud dobni, és az alábbi beteges tüneteket észlelem magamon:

- utálom a hétvégéket;

- esténként alig várom, hogy reggel legyen;

- hiába járok be ráérősen, hatkor már kipattanok az ágyból, mert jújci, mit vegyek fel, és jújci, gyorsan lefürdök, hogy illatos legyek;

- ha egy nap hetvenhatszor nem megyek ki a mosdóba, hogy felfrissítsem a rúzsomat, akkor egyszer se;

- vigyorgok reggel, miközben elsétálok a pékségig, majd a buszmegállóig, és közben a The Witching Hour-t hallgatom, meg a DNA-t, meg amiket még ajánlgat ezek alapján a Spotify, és tegnap óta Eminemet is, mert múltkor Eminem ment a bowling pubban, és eszembe jutott, hogy fejhallgatóval milyen csuda lenne ő (imádok amúgy reggel zenét hallgatni, mindig várom, hogy elindulhassak; ha esik, ha fúj, abban a negyed órában enyém a világ, meg mostanában munkaszínlelés közben is a fejemre teszem a fejhallgatót, mert kell a lélektáplálás. Vrumm-vrumm!), oké, máskor is szoktam mosolyogva közlekedni, de most az is benne van, hogy tele van a fejem Rénnel;

- mellette állandóan kuncogok, mint egy kis picsa, arról nem is beszélve, mennyi információtartalom van a szövegeimben - nulla;

- félek, hogy elkezdek majd remegni, ha egyszer tényleg elkap, és akkor rájön, hogy valójában csak egy szerencsétlen kislány vagyok;

- tudom, hogy kurvára fájdalmat fog okozni, tudom, hogy alig ismerem, tudom, nem kéne, de nem tudok leállni vele, rohadt drogos vagyok tőle;

- állandóan attól félek, hogy kiderül, mekkora semmi vagyok, egy olyan ember, akinek nincs múltja, vagy ami van is, az mind szánalomra méltó, bármilyen témát hozzunk is fel, szóval én még a mit-csináltál-hétvégén kérdést is elviccelem, nemhogy beszéljek magamról komolyabban.

- néha, amikor az van bennem, hogy túl kevés volt belőle, azt érzem, térdre tudnék rogyni előtte, hogy kérhessek tőle egy sétát   na jó ezt inkább nem írom le, ennyire nem lehetek szánalmas   

El kellene engednem, tudom, mert sose lehetek majd vele eleget, én max ilyen kis pásztorperceket kaphatok, ami sose lesz elég semmire. És és és és nem vagyok szerelmes, csak hülye! Összekémiázta a fejemet, pedig alig tudok róla valamit!

Olyanokat írt a héten, hogy jó az illatom, meg hogy látni szeretne, és hogy „szer... vagyis bírlak”, és nem értem, miért ír ilyeneket, miközben végül mindig magamra hagy. Nem gondol bele...?

Matt ma haza akart hozni, de nemet mondtam, mert azt reméltem, Rén munka után beránt egy bokorba, de nyilván sietett   úgyhogy ott az irodában adott át nekem egy csokit.

Megcsináltam újra az MBTI tesztet, hogy még mindig ufó  INFJ vagyok-e. Igen, csak most mások a százalékaim.

Róka jósasszony

Egész jól telt a hétvégém. Szombaton ugyan éreztem némi szarságot magam iránt - most megint rajtam van a nem-találom-az-utam-egy-senki-vagyok téma -, ezért megint elmentem vásárolni, de aztán a szerzeményeim felvidítottak. Néha csodálkozom, hogy nem fogy el a pénz a kártyámról, mert a hónapban eszementül szórtam, de gyanítom, nem a fizumat költöm, hanem van még a bónuszból. Megint vettem cipőket, valószínűleg ha gazdag lennék, külön cipőszobát tartanék fent, habár csak mostanában fedeztem fel, hogy nem csak uncsi cipők léteznek a világon. Majd befotózom őket, amíg meg nem botlok minddel a saját lábamban, mert általában az összes cipőm belső szélén botláscsíkok húzódnak (a pirosban már megbotlottam - mehh).

Mióta Pukkancs szakított, és bejött nála a képbe egy számára izgi lány, teljesen rá van pörögve arra, hogy vajon hogyan fog alakulni a dolog, ezért a világ minden youtube jóslatát végighallgatta már, de egyik se volt elég. Megkért, hogy jósoljak neki én is, merthogy évekkel ezelőtt vetettem neki kártyát egy évre, és bejött az egész - én erre nem emlékszem amúgy, mármint hogy be is jött volna, csak arra, hogy vicceskedtünk ezzel. Szóval szombat este ezzel szórakáztunk; áprilisban kapcsija lesz, nyáron dráma, ősszel feladja az aggleány életet, télen meg naon motivált lesz. Utána kiraktam magamnak is decemberig, majd szépen minden hónap elején és végén csekkolni fogom, hogy bejött-e bármi is. Ha bejönnek, lehet nekem írni PRIVÁT, bárkinek készítek éves elemzést 70 000 forintért, ami csekély ár azért, hogy ismerhessük a jövőt, akinek meg nem jön be, hát annak NEM REZONÁLT. Ami engem illet, az áprilisom a legértelmezhetetlenebb, valami kényszerpihenőn leszek, de rajtam múlik majd, hogyan élem meg, de amúgy augusztusig szopni fogok, aztán lelépek erről a helyről; októberben szerelmes leszek - de hátha ez azt jelenti, hogy kiadják egy regényemet, és beleszeretek az életembe! -, decemberben pedig karmikusan csuda lesz minden - hátha kiadják egy regényemet, és csuda lesz minden! A többi hónapot elfelejtettem, de befotóztam a kártyákat, haha.

Tegnap pedig beültünk a Frei Caféba, utána meg biliárdoztunk ketten, mint az antiszocok, aztán meg hintáztunk itt a paneldzsungelben, este meg megnéztük HBO-n az Acélembert, szóval jó volt, mert alig volt időm bezárkózni a fejembe. Mondjuk nem ártana pedig, mert hetek óta nem folytattam a regényemet.

Rénre amúgy nem gondoltam olyan sokat, mármint sokszor eszembe jutott, de nem facsarodott közben a szívem, és nem is fantáziáltam róla meg ilyenek. Ellenben ő ma kereken 6:00-kor már rám írt, és olyan intenzíven és magához képest érzelmesen irkál egész nap, hogy kezdek félni - pedig most nem is adom alá a lovat. Lehet, azért leszek kényszerpihenőn áprilisban, mert le fog smacizni, mire én felocsúdok, és aztán egész áprilisban home office-ban leszek betegségre hivatkozva, mert nem lesz majd pofám bemenni az irodába...!

Szerdán megint lesznek bent elbeszélgetések, az is lehet, hogy fizetés nélküli szabadságra küldenek vagy kirúgnak, és akkor az lesz a kényszerpihenőm...!

Lábikóm

Amúgy tényleg volt munka, csak le kellett írnom, hogy a home office nekem tök laza, és máris pittyegett a mobilom, hogy be kell pattannom a gép elé, úgyhogy félbe kellett hagynom az előző bejegyzést. Most heteken át tartó fostengert érzékelek munka terén, ilyenkor mindig elönt a kelletlenség, és megkérdezem magamtól, hogy kerültem én ebben a szektorba. Jó, hát a szükség nagy úr, de na, már igazán lelécelhettem volna valamerre.

És tényleg csak félnapos voltam ma, 13:00-ra volt időpontom gyógypedikűrre. Azért áldoztam rá egy fél nap szabit, mert olyan nehezen találtam meg ezt a nőt, és még erre az időpontra is két hetet kellett várnom. Végre leszedte normálisan a bőrkeményedésemet, nem úgy, mint az a nő, akinél egy hónapja voltam, és aki azt mondta, azért nem szedi le egyszerre, mert különben nagyon fájna. Pf. Azért nem három centi vastag bőrről volt szó. Ez a nőci meg tök rendi és ügyes volt, még elő is adta, hogy látszik, hogy így meg úgy járok, meg hogy úgy ülök az irodában, hogy magam alá húzom a lábfejemet, szóval nagyon értette a dolgát, hozzá fogok járni ezentúl.

És nagyon gondolkodom azon a cuki másik cipőn is...

Szeretnék futni amúgy, de nem merek, mert olyan hamar eltűnik a cicim... Lehet úgy futni, hogy ne fogyjak, csak izmosodjak...? Kifejezetten vágyom futkorászni.

Empatácska

Hú, mennyi komment! Nem válaszolok rájuk egyenként, de az nem jelenti azt, hogy nem olvastam és gondolkodtam el rajtuk, és köszönöm mindet. Tulajdonképpen elég egyértelmű az állás - hagyjam Rént a fenébe (az amúgy igaz, hogy a komoly szándékkal közeledő férfiakkal nem állok le, de ez nem csak azért van, mert ők nem izgik, hanem egyrészt mert se nem vonzódom hozzájuk, se nem akarok komoly kapcsolatot, szóval nem hitegetem őket azzal, hogy esélyt adok nekik bármire is - erről írtam is amúgy itt az utsó bekezdésben).

Rénnel sincsenek komoly szándékaim, mert amúgy is kicsit defektes a lelkem, ugye, és azt azért én is érzékelem, hogy több a negatív érzés, ami ezzel a flörttel jár, mint a jó. És azt is megértem, hogy gyávának tűnik meg pöcsnek, hisz van egy komoly kapcsolata, viszont ha azt vesszük, hogy neki ez esetleg tényleg csak szimpla flört, hisz olyan szorosan tartja magát ehhez a munkaidőn-kívül-eltűnök dologhoz, hogy még megdugnia se lenne ideje, nemhogy szeretőt csináljon belőlem. Valószínűleg csak én veszem ezt az egészet komolyan, mármint nem úgy komolyan, hogy lehet ebből valami, hanem úgy, hogy ez egy komoly sérüléseket okozni tudó szitu - amellett, hogy izgi is, és hogy jobban érzem magam munkaidőben -, neki pedig ez egy haverkodós, flörtölős, hülyéskedős és hiúságlegyezős téma, és nagy eséllyel ő is annyit lát belőlem, hogy jó fej vagyok, veszem a poént, kapható vagyok, nem veszem komolyan stb., szóval nem gondol bele ennél jobban a dolgokba, például hogy én azért nevetek annyit, mert szeretek vele lógni, azért írok neki vissza, mert kíváncsivá tett, azért nem teszek neki megjegyzéseket a nőjével kapcsolatban, mert nem akarom, hogy elkezdjen kerülni.

Ugyanakkor ott van az, hogy nekem is van minimális önérzetem, ami azt szüli, hogy bántó, ahogy munkaidőn kívül beszünteti velem a kommunikációt (nekem nem megy ez az éles váltás, hogy hopp, na, öt óra, most akkor visszatérek a valóságba - mert nekem ő is a valóságom része), és van hiúságom is, aminek nem tetszik, hogy ennyire méltatnak, miközben amúgy tök jó fej és kedves vagyok, és szeretném azt gondolni, hogy a seggem csak egy plusz, de egyre inkább úgy érzem, hogy a jófejségem a plusz a seggem mellé.

Tegnap, amíg a flört ment chaten, egész jól figyelt, és nem voltak sokperces kimaradások egy-egy üzenet között, majd amikor szerettem volna valami értelmesről beszélgetni, jöttek az eltűnögetések. Jó, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt csinálja mindig, mert amúgy sose szokta, és nem is kérdeztem rá, hogy sok-e a munka vagy miért ilyen lassú - nyilván másnak van mit csinálnia napközben, nem úgy, mint nekem, akinek a home office kb. felér egy otthon töltött szabadnappal. Csak hát valahogy szarul esett, és nem jutottam vele semerre, egyedül éreztem magam a "beszélgetésben". Mire véget ért a műszak, arra jutottam, hogy valahogy szólni kellene neki, hogy kezdem nem élvezni ezt a felállást, de az meg olyan lenne, mintha várnék tőle valamit, holott nem, tényleg nem, mivelhogy csomó dolgot nem tudok róla, és azért magammal se akarok kibaszni. Szeretek flörtölni, szeretem, hogy tetszem neki, szeretek mellette sziporkázni, jó lenne a mának élni - de nem úgy, hogy ötkor el vagyok hajítva. Így minden, amit letolunk napközben, semmissé válik, olyan, mintha a végén azt mondaná, hogy: „Aszitted, mi, kiscsíra?”

Szóval nem esett tegnap jól ez a lezárás, hogy érdektelennek tűnt, ráadásul már 16:20-kor írt, hogy lépek, szia. Feküdtem szomin a kiscica mögött, mint egy nagy kifli, és azon gondolkodtam, hogy majd holnap - ma - nem beszélek vele. Nem sikerült kitalálnom ürügyet a mellőzésre, úgyhogy rögtönöztem. Miután rám írt, vártam egy kicsit, majd írtam neki, hogy ma nem leszek, mert van munka, és csak délig vagyok. Visszaírt, hogy okés, esetleg megint állásinterjúra megyek? Ezt már nem nyitottam meg, csak most este, mert tudtam, hogy ha visszaírok, abból már úgyse lesz beszélgetés, és akkor végül is elértem, amit "akartam", nem beszéltünk egész nap. Írtam neki, hogy nem, jó hétvégét, meg smiley, hogy ne tűnjek ridegnek vagy sértettnek vagy ilyesminek, és rá pár percre visszaírt, hogy nekem is jó hétvégét. Hihhhetetlen.

Rossz érzés volt mellőzni egész nap - bár legalább nem fojtogatott az inger, hogy visszaírjak -, ő ezt hogy tudja velem minden hétvégén eljátszani? (Jó, tudom.) Szemét egy dolog. Vajon gondolkodott, hogy miért vagyok eltűnve? Kerülni nem fogom, de most úgy éreztem, kell egy ilyen nap, ne legyen úgy elszállva magától, és ne érezzen engem kis lefixált ribinek.

Egyébként a kommentekre kicsit visszatérve, és ezt nem Rén védelmében írom, csak mint egy másik nézőpontot. Nekem nem megy így egyből, hogy Rént legyávázzam vagy ilyesmi amiatt, mert benne van egy komoly kapcsolatban, és ahelyett, hogy azt javítgatná, más nőkkel flörtölget. Mert amúgy tökre nem tudhatjuk, hogy milyen fázisban van a kapcsolatuk, lehet, hogy már háromszor próbálták megjavítani, de csak a látszata van meg annak, hogy sikerült, közben meg csak bele vannak kényelmesedve a semmibe; az is lehet, hogy valami sérelme van egyiknek vagy másiknak, amin nem tudja túltenni magát, de még erőlteti azért a dolgot a kapuzárási pánik közepette; az is lehet, hogy kurva jól elvannak, csak Rén ilyen típus, szeret flörtölni, ami nem lenne gond, csak most belefutott egy ilyen kis picsába, akivel túl lehet lőni a célon; az is lehet, hogy Rénnek csak mostanában kezd leesni - vagy még mostanában se -, hogy valami hiányzik a kapcsolatából, vaaaagy akár nyitott kapcsolatban is lehetnének, haha, ki tudja. Vagy ami még eszembe szokott jutni, lehet, hogy valami fájó babaprojekt-téma van a dologban, lehet, próbálkoznak, vagy lehet, már nem próbálkoznak, lehet, volt valami gáz, lehet, egyikük akar gyereket, a másikuk nem, és nem jutnak dűlőre stb... Szóval szerintem annyiféle eshetőség van itt, hogy nem lehet senki fölött ítélkezni, és az emberek alapvetően nem rosszak, és nem ártani akarnak a párjuknak ilyenkor, egyszerűen csak bénák, és ha gyávák is mellé, még azt se lehet elítélni, mert ezek komoly dolgok, és természetes, ha félünk megtenni ilyen-olyan lépéseket (és most nem a tipikus orrba-szájba csalós idiótákról beszélek, hanem hétköznapi, komoly kapcsolattal próbálkozó emberekről). Azóta vagyok ennyire empatikus a félrekacsintósokkal, mióta együtt voltam Új Fiúval úgy, hogy nem szerettem, és hiába fojtogatott az érzés, és hiába voltam mellette rettenet szomorú, mégse tudtam kilépni a kapcsolatból olyan hamar, pedig még csak össze se voltunk költözve meg semmi, nemhogy gyerekeink lettek volna, közös lakásunk vagy legalább több éves közös múlt. Nem mertem szakítani, mert jaj, mit fog szólni, jaj, hülye vagyok-e, jaj, sírni fog, jaj, mit akarok én, ha nem őt, jaj stb.

Keresztszüleim jutnak még eszembe sűrűn. Ugye ők jó pár éve szarban vannak már, de mióta vallásosak lettek, még durvábban szarok így együtt. Most már nem csak a gyerekekre fogják, hogy nem válhatnak el - akik amúgy már húsz felett vannak -, hanem arra is, hogyha elválnak, a pokol tüzén fognak égni. Jó ürügy ez a tétlenségre, csakhogy keresztapám így félrekúr, keresztanyám meg teljesen leépült egészségileg ebben a pár évben, mert annyit szomorkodott. Keresztapám elég nyíltan faszfej az időnkénti eltűnögetéseivel és a kiszívott nyakával, keresztanyámnak pedig évek óta hiába magyarázunk, hogy váljon el, egyszerűen teljesen függője keresztapámnak, el se tudja képzelni nélküle az életet (kamaszkora óta belé van zúgva). Nyilván keresztanyám az, akit védünk, mert ő a "miénk", de Új Fiú óta én nagyon átérzem keresztapám helyzetét, és lehet, lehülyéztek, de amikor megy otthon keresztanyám sajnálása, olyankor mindig közbeszúrom, hogy azért ez keresztapámnak is rohadt szar lehet. Hiába követ el mindent, egyszerűen sehogy se tudja levakarni magáról keresztanyámat, meg van kb. fojtva, és a fiai is szemellenzővel járnak, egy szóval se mondaná egyik se, hogy drága szüleim, ne kínozzátok egymást, váljatok már el a faszba. Nem, hanem az van, hogy jújci, milyen csuda család vagyunk, fix jegyünk van a mennyországba - és ezt tényleg így is kell elképzelni, ha évente egyszer össze is ül a család, akkora papás-mamás, egymást puszilgatós műsort nyomnak le, hogy az valami elképesztő, mintha amúgy nem lenne mindenki tisztában azzal, hogy a házasságuk felér egy tragédiával, mintha már egyikük se élne, csak szellemként bolyonganak ott a nagy házban egymást kerülgetve. És száz százalékig biztos vagyok abban, hogy keresztapám szenved, mint az állat. És igen, gyáva, és ja, okkal fél, hogy mi lesz a fiúkkal, ha megmutatja az igazi érzéseit - szerintem nagyon elbaszták a nevelést is, de mindegy -, de attól még neki is vannak érzései, és kb. rosszul leszek, ha beleképzelem magam a helyébe, pláne, hogy keresztanyám már beteg is. Addig mind húzták ezt az egészet, míg le nem épültek, és most már tényleg reménytelennek tűnik a felszabadulás. Anya mesélte egy-két hete, hogy egy sürgős nyomtatni való miatt kénytelen volt átmenni hozzájuk, és akkor már leült egy kávéra keresztapámmal, és hogy nagyon ledöbbent azon a reménytelenségen, amit rajta látott. Pedig anya aztán elfogultan utálja keresztapámat - hisz keresztanyám a húga -, szóval ha még ő is meglátta benne a depit, ott már tényleg bajok vannak. Szóval elítélhetünk embereket, és aggathatunk rájuk jelzőket, amiért így vagy úgy fájdalmat okoznak másoknak, de mindig mindenkinek van egy saját nézőpontja, amit nem minden esetben ismerhetünk, ráadásul mindig következetesen cselekedni se egy egyszerű menet.

Persze lehet, hogy Rén tényleg nem egy összetett háttérsztorijú ember, csak szimplán szeretné újra kapósnak érezni magát, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, és ehhez engem "használ fel", de lehet, hogy van ott valami bibi (de valamiért mégse tudom elképzelni, hogy bibi van, mert végül is elég éles határokat húz). Nem tudom... Jó embernek látom őt, mármint nem sugárzik belőle a patkányság, már ha tehetek ilyen laza ismeretség után ilyen kijelentést. Mint ahogy én se vagyok rossz ember azért, mert Mattet elhajtom azzal a szöveggel, hogy ééén aztán nem fiúzok, közben meg az emelet másik végében húzom egy vőlegény agyát. Mindenkinek megvan a maga hülyesége, és minden hülyeségnek van valami oka, és ezeket az okokat nem lehet szimpla elhatározásokkal megszüntetni egyik napról a másikra. Élünk, tapasztalunk, tanulunk, ellenállunk, engedünk, rájövünk dolgokra... Ahhoz, hogy levonjuk a végső következtetést, mind idő kell, meg a saját bőrünk, nem?

Reeeengeteg testi kontaktus

Kedd

Tegnap szexiben mentem, de nem igazán éreztem az egyediséget, úgyhogy nem voltam annyira elégedett a szerelésemmel, de Rénnek azért tetszett. Miután leültem mellé - és ugye keddenként egyedül van ott hátul -, egyre közelebb gurult hozzám a székkel. Kitalálta, hogy hét fogást hajt végre a combomon, de hamar megfutamodott, pláne, hogy kisült, nem kezdek el nevetni - tényleg hamar beijedt, vagy nem tudom, többet nem is mert a combomhoz nyúlni, pedig amúgy hagytam volna. Igazából azért nem nevettem, mert nem értettem, mit akar - nem szólt előre, és a hétfogáson úgyis csak az nevet, aki tudja, hogy még hat fogást ki kell bírnia. Viccesen alakult, nem olyan molesztálós-kihasználós-perverz beütése volt, inkább azt éreztem, hogy nagyon hozzám szeretne érni. Aztán látta, hogy a kezemen egyengetem a nyirkosságot  kézkrémet, és mondta, hogy adjak neki is a krémből, mire megragadta és jól szétfogdosta mindkét kézfejemet. Utána összeméregettük a tenyereinket, kinek hosszabbak az ujjai - ez az én ötletem volt. Van egy elméletem, miszerint a férfiak kézfejéből meg lehet saccolni egyéb méreteiket is. Akartam neki is mondani ezt, de aztán visszanyeltem a poént - hátha hülye elmélet, és mégis lenne mit "szégyellnie". Miután visszamentem a helyemre, utánam dobott egy szívecskét ölelgető matricát...! Aztán megejtettük a szokásos kis rövid sétánkat, ami alatt tépett nekem egy kis, sárga virágot, ami mondjuk két perc alatt elfonnyadt, mára pedig úgy összeszáradt, mint egy halott kaszáspók, de azért kedves gesztus volt. Egyébként tegnap is nagyon erősnek éreztem magam, és amikor Rén mellett ültem, azon gondolkodtam, hogy ó, igen, ez a múltheti bizony csak fellángolás volt, mert most nagyon nem érzem ugyanazt, ellenben Rén oldaláról sokkal másabb dolgokat érzékeltem, mint amiket én elméletben megállapítottam róla. Persze virágot tépni azért is lehet, hogy cserébe simogathassuk a másik combját, szóval na, nem magyarázok bele inkább semmit.

Szerda

Ma ment a flörtölgetés chaten, aztán írtam egy olyat, hogy: „Mondjuk ki, tisztességtelen szándékaid vannak”, ő meg nem tagadta, szóval kicsit - de tényleg csak kicsit - csalódottan néztem a telefonomat néhány percen át, és arra gondoltam, hogy oké, de ez így túl direkt, szinte nem is izgalmas, és nem is tudok mit kezdeni azzal, hogy így benyújtja nálam az igényét. Aztán eltelt pár perc, és arra jutottam, hogy jól van, akkor ezentúl így fogom őt kezelni, ő lesz a kolléga, akivel jóban vagyok, de csak meg akar dugni. Onnantól kezdve egész nap sziporkáztam, cukkoltam és kihívó dumákat nyomtam le neki, például hogy: „Tudom, csak azért tépsz nekem virágot, hogy megsimogathasd a fenekem” (sokszor viccelődik azzal, hogy megsimizné, meg azzal is szokott, hogy egyszer majd végigsimít a gerincemen), meg hogy: „Hjaj istenem, mindig jár a szád, aztán sehol semmi”, vagy hogy: „Kéééépzelem, igen-igen, tudjuk, csak történne is már végre valami.” Én jókat nevettem a saját poénjaimon, ő meg azon nevetett, hogy végül is rajta nevetek, és próbált tovább férfiaskodni, de mindig leoltottam. Megbeszéltük, hogy most én mutatom az irányt séta közben, de meg kellett várnom, amíg megebédel, aztán amikor végzett, írt, hogy: „Kész vagyok.” Kérdeztem, letöröljem-e a száját, mire visszaírt, hogy ne, mert megbeszéltük, hogy nem lesz testi kontaktus (ez egy korábbi viccelődés eredménye volt), én meg írtam neki, hogy: „Pedig csak egy ártatlan smacesz lett volna.” Utána elindultunk sétálni, és megjegyezte, hogy érzi, hogy még maszatos egy kicsit a szája, de mondtam neki, hogy ez a hajó már elúszott. Tudom, dedós vagyok és kislányos, amiért leírom most ezeket, és úgyse tudom visszaadni, milyen viccesek és jó hangulatúak voltak ezek az egymást ugratós párbeszédek, de nem bírom ki, mert egy kicsit megint kedvelem őt, szeretem, ahogy egy-egy beszólásomon a szemét forgatja vagy sóhajt, mint akinek tele a töke velem, de azért közben vigyorog, meg szeretem, ahogy meg-megtorpan mellettem, és azt mondja, hogy: „Fú, te...!” Miközben lépkedtünk egymás mellett, felpillogtam rá, és megkérdeztem, hogy: „Na és akkor mikor is kapom azt a popósimit?”, és akkor is olyan vicces arcot vágott, hogy elkezdtem nevetni, de aztán inkább lemaradtam mögötte, és a fenekemre szorítottam a kabátomat. Aztán végül is mégis sikerült meglegyintenie, de olyan kis gyengén, hogy alig ért hozzám, ráadásul ez közelében se volt egy siminek, ugyebár, szóval mondtam neki, hogy: „Ó, jaj, ezt nevezed te popósiminek? A gerinc simid is kb. egy hátvakarás volt.” Olyan jó érzés volt mindent kimondani, ami épp eszembe jutott, mert úgyse tud mit csinálni, és nagyon mókás volt ez a kis ribi szerep is, már csak azért is, mert tök egyértelmű volt, hogy csak gonoszkodok. Visszafelé menet viszont egy újabb dumám miatt egyszer csak beszorított a sarokba a lépcsőfordulóban, és néhány másodpercen át úgy nézett rám, mint aki most fog felnyomni a falra - de a szintén csupán száját jártató Róka ekkor összehúzta magát - hirtelen nagyon magasnak tűnt -, mire ő nevetett egyet, és hátralépett. Utána ugratott, hogy milyen szépen megijedtem, én meg mondtam, hogy csak megjátszottam, mert teszteltem az eltökéltségét - „De hát ismét elbuktál.” Egyébként - nem akarom belemagyarázni, deee - úgy láttam rajta, hogy minél inkább löktem neki ezeket a dumákat, hogy nyugi, nem veszlek komolyan, annál inkább megszaporodtak a kedvesebb megjegyzései. Például hogy szereti, ahogy pillogok, meg ahogy "kacagok", még egy olyat is írt egy nem-is-ismersz dumámra, hogy szeretne ismerni. De ezeket csak úúúgy érdekességből írom... Mindennek semmi jelentősége. Hisz kit érdekel?! Engem aztán igazán nem....!

És most megint várhatom a keddet meg a szerdát...

Ma amúgy hosszú idő óta először nadrágban mentem (ugye nem hordok nacit, mert szerintem nem állnak jól rajtam), és azt hiszem, idén eddig ez volt a legütősebb szerelésem, a kollégáim imádták a piros topánkámat.

Cica

Ami a cicát illeti, megvan még, szeretjük, csak az ő szeretete kérdéses néha. Sajnos a viszonylagos higgadtsága nagyon max három hétig tartott még tél közepén, de azóta is napi szintűek a foggal történő támadások. Az ismerőseim szeretnek okoskodni, hogy koppintsak az orrára, zárjam el, spricceljem le, meg ilyenek, de csak az látja ezt ennyire egyszerűen, akinek még nem volt dolga ténylegesen vad macskával. Őt az se hatja meg, ha idegből megrángatod vagy elfenekeled, két percre rá már jön oda haverkodni, mintha mi sem történt volna. Tele vagyok sebekkel, amiket foggal csinált - van a karomon, vállamon, hátamon, combomon -, és sose lehet tudni, mikor támad kedve ugrani. Sajna nem játék közben durvul be, hanem szimplán gondol egyet, van, hogy olvasok a kanapén, mellém lépked, és már látom a fején, hogy ugrani fog. De közben meg örül nekünk, ha hazaérünk, befekszik aludni a lábunk közé a kanapén, meg ilyenek, szóval nehéz ügy a gyerek. Írtunk tegnap a dokinak, miután megint felsértette a lábamat, hogy vajon húzódhat-e valamilyen betegség - például valamilyen pajzsimirigyes - a viselkedése mögött, de csak neveket írt, hogy kit keressünk esetleg ezzel a problémával. Meg hogy próbáljuk ki a Feliway-t...... Szóval nem változott semmi vele kapcsolatban. Ha őszinte akarok lenni, ha lenne egy ismim tanyával, már bepróbálkoztam volna nála. Mert az, hogy amíg nézem a friss sérülésemet, hogy vajon most leszek-e tetanuszos, és közben rám ugrik a másik irányból is, valami fenomenális érzés. Én is szeretem az állatokat, imádom a cicákat, de azért nem ennyire. Úgy érzem, szívás vele az élet, ez van. Pedig kurva cuki feje van. Még próbálkozunk vele egy darabig.

Jújcesz

Decemberben ugye lezárult egy regénypályázat, amiben nagyon reménykedtem, de végül kiestem a finish előtt. Most kaptam a kiadótól egy e-mailt, és azt hiszem, ez egy nagyon szuper visszajelzés, már csak azért is, mert ez ugye az a regényem, amit gyengének, néha már-már vállalhatatlannak szoktam érezni. És ezt a levelet egy kiadó írta, egy igazi kiadó...! Jó, amúgy nem ujjongok annyira, mint ahogy tűnik, de azért jó érzés... Hogy talán mégse kell elengednem ezt a sztorit.

Hétfő

Júj, milyen sokan írtatok - nagyon aranyosak vagytok, hogy tanácsot adtok és megosztjátok velem a tapasztalataitokat. Köszönöm szépen!

Tudom, semmit nem tudhatok Rénről biztosra, de könnyebb azt gondolnom, hogy csak szexelni akar - és ha esetleg ez máshogy van, az úgyis kiderül. De szerintem benne semmi nincs kialakulva, szóval hiába próbálnék meg komolykodni vele. "Legjobb" esetben is valami köztes állapotban vannak az érzelmei, valahol a hú-de-megdugnám és a baszki-szeretek-vele-lógni között.

Ma amúgy nevetségesen érzelemmentesen ébredtem, hihetetlen, mennyire hullámzik bennem minden, mennyire megbízhatatlanok az érzéseim. Azt éreztem, hogy erős vagyok, jó csaj vagyok, Rén örüljön, ha még lesz kedvem nyalogatni a hiúságát, és ennyi. Nem is írt a megszokott időben, hanem csak majdnem egy órával később, és megjegyezte, hogy semmit nem reagáltam a virágra (hehe). De nem izgultam, hogy mi lesz, ha nem ír - azt éreztem, hogy akkor ennyi, letojom.

Végül aztán ma is dumáltunk egész nap, minimális flörtmennyiség volt, és azt is kiszedtem belőle, hogy pár év múlva szeretne házat venni. Gondolom, ezt többes számban kell elképzelni. Szóval vannak ott komoly tervek, amik nem borultak meg benne, és szeretné őket megvalósítani (tehát nincs megrekedve a kapcsolatuk, valószínűleg nem szenved benne).

Egyébként volt pár pontja a beszélgetésnek, amikor arra gondoltam, hogy áh, ez tényleg csak dugni akar (próbált bókolni, de véletlen se a belsőmet dicsérte, meg is jegyeztem neki viccelődve, hogy ennek a dumának tizenhat évesen még naon örültem volna), de aztán később írt egy olyat, hogy hiányzom neki - szóval a franc tudja, mi van ott a fejében, de legalább nem estem hasra. Mondani végül is bármit lehet, írni meg pláne, főleg, amikor az ember szeretné megtartani a hiúságát legyezgető társaságot. Most úgy érzem, visszaszereztem az irányítást az érzelmeim felett, és a legnagyobb problémám, hogy nem tudom, miben menjek holnap, hogy szívfacsaróan szexuál legyek - persze csak elegáns keretek között.

Hogyan adjuk ki magunkat három perc alatt

Fantasztikusat alakítottam a tegnapi Pocokemberrel való találkámon.

Ugye eredetileg azért találkoztunk, mert el akart mondani nekem magáról egy ahhoz túl személyes infót, hogy bagózás közben mondja el az irodaház előtt. Nem szeretném leírni, amit elmesélt a múltjáról, szomorú sztori, és jobb lett volna, ha coming outol egyet (mára rájöttem, hogy nem meleg, csak magas az érzelmi intelligenciája), de mindegy.

Utána valahogy szóba jött, hogy mi van velem és a fiúkkal, és... és... elsírtam magam, bassza meg. Nem kifejezetten Rén miatt, persze ő is nagyban benne volt, de ugye mostanában megint megcsúszott az énképem, vagy nem tudom, megcsúszott-e, de kis undi és unalmas lénynek látom magam, akiért nem érdemes teperni, mert csak csalódás lesz a vége. Nyilván ez Rú miatt van, de Rén miatt jött elő megint, plusz ott az a sok apró hülyeség, ami egyre inkább kezd zavarni Rénnel kapcsolatban, kezdem megalázónak érezni azt a szerepet, amit úgy tűnik, szán nekem.

Pocokember azt mondta, van azért egy nézésem, ami miatt a férfiak gondolhatnak rólam ezt-azt, és hogy egyik nap megfigyelte, hogy indul egy reggelem, és szerinte nagyon vicces, ahogy belépek az irodába, és Matt és Rén egyből ott van körülöttem, mintha cukorkát osztanék. Azt is mondta, hogy ő sűrűn hall Nyusziról, Rén barátnőjéről, meg hát mindenki tudja bent, ki az a Nyuszi, meg hogy meg is nézte facebook-on, miután Rén bejelölte (ezen a ponton sírtam amúgy el magam, mert addig sikerült fapofának és tényközlőnek lennem - ugyebár engem Rén azóta se jelölt be ismerősnek, és ez a nyuszis dolog is elég bántó, mert az én fülemet valahogy totál elkerüli mindig, hogy ez a nő létezik, szóval én nagyon ki vagyok szorítva a valóságból, ergo még egy havernál, sőt, kollegánál is alacsonyabb szinten tart - vagy valami furi fantáziakarakter vagyok a fejében, akit nem akar összemosni a valósággal?).

Kénytelen voltam tehát bevallani Pocokembernek, hogy sajna Rén a kelleténél kicsit jobban megfogott, és hát próbáltam bizonygatni, hogy amúgy nem szoktam sírni, meg hogy ez még csak fellángolás, de tuti nem hitte el. Mondtam neki, hogy néha előjönnek múltbéli sérelmeim, és megint egy ilyen hullámvölgyben vagyok benne (tudom, menjek el terápiára), amire Rén csak rátesz egy lapáttal, de nem akartam neki ennél többet mondani. És rohadtul nem akartam neki Rénről se beszélni, nem akartam, hogy bárki is tudja, hogy pont egy vőlegényke van rám hatással, ráadásul egy olyan emberről van szó, akiről alig tudok valamit. De tényleg, alig. Azt se tudom, hisz-e istenben vagy nőgyűlölő-e. Ez is benne volt a sírásban, mert hát milyen már, hogy utoljára kamaszkoromban voltam fiú miatt bezsongva, erre most végre működésbe lép a szívecském - meg néha egyebem is -, és pont egy ilyen ember miatt...? Sajnálom magam, na, ez van.

Bármennyire is volt cikis a helyzet, az, hogy beszéltünk Rénről, vagy úgy alapjáraton az, hogy egy negyvennyolc éves férfival beszélhettem Rénről, jót tett egy kicsit. Persze ő se tudott mást mondani, mint amit aktuálisan én is épp gondoltam, hogy valószínűleg csak meg akar dugni, de legalább azóta nem is nagyon kattogok azon, hogy vajon mit akar tőlem. Ha akarna is többet, meg van kötve a keze, nekem pedig nem lehetnek elvárásaim, és amúgy se szeretnék egy zsákbamacska-embertől bármit is elvárni. Kicsit megütköztem magamon, amiért elkezdtem sírni, és inkább ez ébresztett rá, hogy túl sokat gondolkodom rajta, többet, mint amennyit érdemel. Egy kicsit elkezdtem rá haragudni, mert végül is tök durva, amit csinál velem, és - ha csak nem állok ellen - nem jöhetek ki ebből jól.

Szóval ma már egész jól vagyok - mármint nem sajgok -, kicsit józanabbnak érzem magam, és tegnap óta nem nagyon nézem a mobilom. Kaptam ma délelőtt egy virágos emojit, ami szinte csodával határos dolog, de nem indított meg bennem semmit, oké, elégedetten nyugtáztam,  szóval nem is reagáltam rá. Most úgy érzem, ezen a ponton még tudom szabályozni a dolgokat, csak mantráznom kell magamnak, hogy ez csak kémia, ez csak kémia. És ha majd megint elszáll az agyam, írok Dikkpikknek, hogy terelje el a gondolataimat.

Pukk!

Nem nagyon beszéltünk az elmúlt napokban, csak pár mondatot. Nagyrészt miattam, mert tartani akartam magam ahhoz, hogy én se lehetek mindig elérhető. Tegnapra már úgy tűnt, ő ettől inkább eltávolodott, mintsem hiányolni kezdett volna. Azt írta, jót tesz a hiúságának, hogy egy ilyen jó csaj beszélget vele, ami fosul esett az adott szövegkörnyezetben, mert ettől leminősítve éreztem azt a kis kedves kapocst, ami kialakult kettőnk között. Ráadásul másik téma kapcsán megjegyeztem neki, hogy ha nem néztem volna rá az adatlapjára, máig nem tudnám, hogy van valakije - nem reagálta le, de szerintem nem tetszett neki, hogy ennyire valóságszagú dolgokkal jövök -, és már megint belecsúsztunk egy hétvégébe, amin van nála egy megnyitatlan üzenetem. Igaz, hogy csak egy kibebaszott matrica, de az a cuki kis avatáros, amelyik megilletődve örül a másiknak, szóval legszívesebben visszavonnám, de akkor tudná, hogy meg vagyok hülyülve. Borzasztóan sajog a szívem, utálom magam, utálom őt is, mert egy önző fasz, utálom ezeket a hétvégi napokat, amiket végig kell szenvednem azokkal az aggodalmakkal, hogy vajon hétfőre elfelejt-e. Egyszerűen nincs kedvem semmivel lekötni magam, csak arra vagyok képes, hogy lehunyjam a szemem és emlékképekbe kapaszkodva depressziózzak, vagy hogy lessem a telefonom, mint egy nyomorult drogfüggő, pedig tudom, már tudom, hogy nem is vagyok érdekes, az a kézfogós jelenet csak véletlen sikeredett aranyosra és romira, és csak bennem ébresztett fel bármit is. És utálom azt az érzést is, azt a semmit, ami száz évig honolt bennem, unom azt a fájdalmasan józan állapotot, és nem hiányzik, de közben meg legalább nem fájt, és tudtam mellette működni, szóval kérem vissza azt a Rókát, aki szarik a hülye fasz férfiakra, és aki tisztában van azzal, hogy csak az öltözködése miatt mennek utána, mert semmi egyebet nem képesek észrevenni vagy értékelni. És itt jönne egy bekezdés arról, hogy amúgy sincs mit bennem értékelni, de inkább nem kezdek rá.

Ez csak kémia, ez csak kémia, ez csak kémia... Semleges vagyok, semleges vagyok, vidám vagyok, vidám vagyok, én vagyok a szerelmem, én vagyok a szerelmem, erős vagyok, erős vagyok, nem érdekel senki ember fia, nem érdekel senki ember fia.

Miért sajog már megint a szívem?

Múlt hétvégén elmentünk Pukkanccsal cipőt nézni, merthogy jön a tavasz, és nekem csak egy szem átmenetis cipőm van, de az enyhe tél miatt már agyon van hordva, meg amúgy is vágytam valami dögösebbre. Na, hát az egyik üzletben hamar elengedtem a dolgot, merthogy ami tetszett, az olasz volt és drága, de azért amíg Pukkancs elhivatottan keresgélte egy cipőből a méretét, poénból felpróbáltam azt, amin heteken át meg-megakadt a tekintetem, ahányszor elmentem a kirakat előtt. Egy színe miatt merész, ugyanakkor egyszerre édes és szexi topánkát kell elképzelni, pirosat, fényeset, játékbabás csatokkal és egy négy-öt centis, vastagabb sarokkal. Olyan kényelmes volt, hogy kb. fél perc alatt eldöntöttem, hogy nekem ez kell (mostanában kicsit beleszarósabb vagyok a fizetésem beosztását illetően), és minden bűntudat nélkül meg is vettem. Azt mondjuk nem tudom, jóindulatú kolléganőim, akik szeretnek megjegyzést tenni minden mozdulatomra, mit fognak szólni hozzá, de hát ez van, szerintem borzasztó cuki, és hát mikor hordjak piros cipellőt, ha nem mostanában...?! Aztán egy másik, olcsóbb kategóriás boltba is bementünk, mert nyilván nem egy ennyire feltűnő cipőcske volt a célom, amikor elindultam cipőt vadászni, és ott is találtam egy nagyon elegáns, mégis dögös, fekete magassarkút. Annak már kérdéses a kényelmessége, majd itthon be kell törnöm, de uh, olyan szép vádlit csinál, ha felhúzom, hogy ihaj-csuhaj. Felvenni a héten még egyiket se mertem, mert bár az előző helyemen szinte minden nap magassarkúztam, itt egyre inkább tartok a kolléganőim megjegyzéseitől, meg mondjuk tegnap az eső miatt se vállaltam végül be, nem akartam koszolni egyiket se.

Hétfőn végül bementem az irodába. Rén örült, de már reggel szólt, hogy nem fog tudni körülöttem legyeskedni, mert túl sokan vannak bent. Visszaírtam neki, hogy nem baj, nem azért jöttem be, hogy legyeskedj körülöttem, hanem mert szabin leszek a hét második felében, és haladni akarok a bútorok leltárba vételével. Persze titkon örültem, hogy a közelben van, de hát na, mit tudok vele kezdeni, miközben őt is lesik, engem is lesnek... Nehéz akárcsak tíz percre is kettesben maradni.

Viszont az aznapi felsőmet megbántam pöppet, mert MAJDNEM hátközépig ki volt vágva a háta - egy sima fekete pólót kell elképzelni, csak szebb anyagból -, és emiatt a kolléganőim úgy néztek rám, mintha legalábbis a dudáimat tettem volna ki (másnap, amikor baszkurálta valami az orromat, és tüsszentettem egyet, az egyik kolléganőm megjegyezte a másiknak viccelődve, hogy nem kellene seggig kivágott blúzokban mászkálnom - hát, ezt egy olyan nőci mondta, akitől mondjuk nem vártam volna, hogy lemegy erre a szintre, de mindegy). Amiatt is elkezdtem magam furán érezni, hogy miközben egy üres asztalsort matricáztam fel a leltárkódokkal, az egyik, kissé pervi igazgató - akit amúgy tökre bírok, mert hát ő ilyen, hülye perverz fasz, de csak úgy viccesen és nyíltan - megállt tőlem négy méterre, és végignézte, ahogy ott guggolok és matricázom az asztallapok alját, aztán intett nekem - miközben vonalban volt valakivel -, hogy menjek be vele a konyhába. Bementem, és azt hittem, hogy erre a feladatra tesz majd valami megjegyzést, mert hát ő is olyan munka terén, mint én, hogy fennakad a baromságokon, de ehelyett azt mondta, ne haragudjak, amiért mindig úgy örül nekem, de nehogy öltözködési stílust váltsak, mert ez hu, hmm, hdjkjdkfkkj (nem emlékszem, mit mondott, mert közben azon gondolkodtam, hogy úristen, ez most tök kínos, hadd menjek már), aztán kérdeztem zavartan nevetgélve, hogy oké, jól van, ennyi akkor?, és otthagytam, és utána egész nap az volt bennem, hogy vajon most kurvás vagyok-e a felsőm miatt vagy mi a franc van, és vajon kezd-e félremenni a benti megítélésem, amiért a lányok azt gondolják, megjegyzéseket tehetnek rám, a csávók meg kacsintgatnak rám, hogy jól nézek ki.

Aztán amúgy még később is volt egy ilyen asztalragasztgatós dolgom - direkt mindig ott számolom a bútorokat, ahol épp home office-ban vannak az emberek, mert nem akarok túl közel menni senkihez, haha -, erre megjelent Rén, és nekitámaszkodott a szekrénynek dumálni. Akkor még épp állva bogarásztam, hogy mit hova akarok ragasztani, aztán poooont úgy esett, hogy a hozzá legközelebb eső asztalhoz kellett leguggolnom, lényegében közvetlenül előtte. Felé fordulva felmosolyogtam rá egy pillanatra, de igazából csak poénból, amiért így kezdődnek a pornófilmek is, és szinte láttam a gondolatbuborékot a feje fölött, miközben összetalálkozott a tekintetünk. El is sietett hamar, hogy ööö, jól van, akkor én most... megyek. Asszem, az volt a nap csúcspontja, tényleg olyan viccesen jött ki - és megint éreztem, hogy sikerült megperzselnem a kisugárzásommal -, de sajna amúgy alig tudtunk aznap együtt lógni.

Másnap - azaz tegnap - hátramentem hozzá a helyére, mert keddenként kb. egyedül van az emelet végében. emiatt a kedd az új kedvenc napom a héten.        Dumcsizni  Bútort címkézni mentem, de hamar flörtbe ment át a dolog, amitől általában zavarba jövök, mint aki nem látott még soha férfiembert, és megkukulok, szóval a felét se tudom lereagálni a poénjainak, ráadásul ilyenkor kb. kocsányon lóg a szeme, mondjuk tény, hogy nem is nagyon dugdosom a combjaimat. Ezúttal mindemellé vegyült némi egyéb negatív gondolat is, hogy például biztos arra gondol, milyen pici a cicim, és hogy nem tudna rám soha felizgulni, vagy arra, hogy milyen buta vagyok, amiért meg se tudok mukkanni. És most tényleg annyira lenyilazva éreztem magam attól az éhségtől, ami sugárzott a tekintetéből, hogy felálltam, és viccelődve megjegyeztem, hogy na jó, nem jövök ide többet, ő meg utánam dobott egy chatüzenetet, hogy cuki, ahogy zavarba jövök. A helyemről aztán bevallottam neki, hogy ettől a poénsorozattól, meg a cseppet se diszkrét stírölésétől pöppet szexuális tárgynak éreztem magam az elmúlt húsz percben, mire némileg aggódón leírta, hogy ne haragudjak, ezentúl megpróbál máshogy viselkedni (és majd zsákot húz a fejére), és ne érezzem magam szexuális tárgynak, mert ő egy totál jó csajt lát bennem, és nagyon kedvel. Nem tudtam egyből reagálni, mert dolgom volt, de azért megnéztem, és látszott, hogy ezen agyal, mert fél órával később is még írt ezzel kapcsolatban. Amúgy később se reagáltam ezt le különösebben - próbálom nem kiadni magam, nem akarok naiv, kijátszható, kihasználható kislánynak tűnni, még ha egyre inkább érzem is, hogy simán az vagyok. Amúgy is, hogy lehet a szexuális tárgyságom ellen azzal érvelni, hogy totál jó csaj vagyok? De legalább hozzátette, hogy nagyon kedvel. Nagyon kedveeeel...!

Később átmentem vele a boltba. Visszafelé egy kőfalon egyensúlyozva mentem mellette - nem volt magas, kb. fél méter -, és a fal végén királylányosan odanyújtottam neki a kezem, mintha máskülönben nem tudnék visszatérni a járdára. Viccelődve forgatta a szemét, és megjátszott türelmetlenséggel sóhajtott egyet, mintha legalábbis épp egy kislányt bébiszittelne, de azért... azért... megfogta a kezem, én pedig visszaszökkentem a talajra...! Hjaj, olyan édes és romantikus pillanat volt, nem is volt kedvem leplezni az örömöm, de ő is cukker volt, azt mondta, többé nem fog kezet mosni, és ez is olyan vicces volt, mintha tinik lettünk volna (mellette amúgy kb. folyamatosan tininek érzem magam, és rajta is azt érzem, hogy nagyon-nagyon fiatal a lelke, és tudom, hogy csomószor csak a szája nagy). Aztán jött még egy kőfal, azon is végigmentem, de még egyszer már nem akartam eljátszani a királylányt, nehogy az agyára menjek, úgyhogy a végén lejöttem róla egyedül. Erre rám szólt, hogy khm, khm, lépj csak ide vissza, én meg néztem rá, hogy miért, mire mondta, hogy lécci, én meg visszaálltam a kőfalra, és akkor jöttem rá, hogy az volt a baja, hogy nem nyújtottam oda a kezem. Szóval még egyszer lesegített, és... És ez volt a nap csúcspontja!

És estére már azt éreztem, hogy nagyon kevés volt belőle, és hogy a szabadságom csak arra lesz jó, hogy meghaljak a hiányától, és azon aggódjak, vajon elfelejti-e az elkövetkezendő napokban, hogy kedvel engem.

Tutira meg fogom szívni, de ez most... annyira jó. Annyira, annyira jóóó!

Életem első dikkpikkje

Egyik nap rám írt egy srác az Úgy teszünk, mintha beszorult volna a fejünk a kerítésbe csoportból, hogy velem álmodott, és a csoportra jellemző stílussal és humorral adott ebből a kis erotikus álomból egy egy-két mondatos ízelítőt (amiből a fene tudja, mennyi volt igaz, a lényeg, hogy rám írt, mert eszébe jutottam). Már lassan egy éve nem látogatom a csoportot, és az onnan szerzett ismerőseimmel se beszélek, de ez a gyerek mindig olyan volt, hogy vele még privát chatben se zökkentünk ki soha ebből a súlyosan-debil-vagyok-féle szerepből, amiben egyikünk se tud se helyesen írni, se fogalmazni, de még csak a valóságalapja is kevés annak, amit ilyenkor összehordunk egymásnak (bár azért vannak igazságmorzsák, csak ki kell őket hámozni a sok hülyeség közül). Szerettem vele néha elhülyéskedni, mert hiába írt gyogyisan, érződött, hogy van mögötte humor és személyiség, én meg kapható vagyok ilyen baromságokra, és szívesen viszonzom.

Éjfél körül is rám írt, aztán nem tudom, mi jött rám, de hirtelen kedvet kaptam perviskedni (most élem a tinikoromat, na), és kíváncsi voltam, ebben a stílusban fel tudom-e húzni (csak gyakoroltam az írás művészetét!), úgyhogy szép nyersen, minden nyelvtani szabályt figyelmen kívül hagyva leírtam neki a kívánalmaimat, amiben nem kevés abszurd marhaság és ezáltal cseppet sem szexi dolog is szerepelt. Egy darabig "úriemberesen, de titkon rajongva" ellenállt, miközben a hatalmas, egyre dagadó "pallosával" dicsekedett kissé túlzón, amit én betudtam poénnak, mígnem a végén megdobott egy dikkpikkel, amiből leszűrhettem, hogy nem csak viccelt a méretével kapcsolatban. Ezután két-két mondat erejéig átváltottunk írástudóba, míg megbeszéltük, hogy amúgy sose csinál ilyet, de ez az alapjáraton idióta gesztus ebbe a szövegkörnyezetbe nagyon belepasszolt. Jó, tudom, ez valszeg egy olyan "sztori", amit nem kellene elmesélnem, de hát... humorkategória.

Még sose kaptam álló farkas képet (álló farkasosat viszont már igen!), de vicces volt végül egy olyantól kapni, aki nem csak egy random idegen a tinderről, aki azt hiszi, hogy ez izgató... Hanem egy random idegen az Úgy teszünk, mintha... Na jó, hagyjuk is.

Kissé kusza bejegyzés sok hosszú mondattal

Ez eredetileg egy válaszkomment lett volna, de olyan hosszúra és elgondolkodósra sikeredett, hogy inkább bejegyzéssé teszem.

Szóval.

Bennem is az van, hogy Rén a kérdéseket akarja otthon elkerülni azzal, hogy nem ír munkaidőn kívül, de nyilván ezzel akaratán kívül nekem is megüzeni, hol van a helyem (persze tök jogos, és meg is értem, és be is ijednék, ha más helyre kerülnék a szemében, ezért se tudok megsértődni rá). Furcsa ez az egész, mert egyre inkább azt érzem, hogy ő tényleg csak egy tiltott gyümölcs, mézesmadzag, kihívás meg egyéb, és ennél nem is lehetne több, hisz túl keveset tudok róla ahhoz, hogy beleszeressek (nagyrészt hülyéskedünk, és iszonyat ritkán merül fel komolyabb téma, és annak se ásunk a mélyére); a vonzódás meg részemről chaten keresztül erősebb, mint élőben, ami nyilván az én kis defektes hülyeségem, hogy a képzeletem, az ábrándjaim meg az ő lélekdarabkái érdekesebbek és vonzóbbak, mint annak eshetősége, hogy egyszer fizikai síkon is összekoccanunk, ergo élőben kb. tartok tőle, félek, hogy hülyének néz, félek, hogy azt gondolja, csak a megfelelő hely és pillanat kellene ahhoz, hogy megkaphasson, ráadásul életem során kevés fiúval akadtam eddig össze (úgy igazán csak eggyel), úgyhogy tinilányos félelmeim is vannak a testiség részétől (pontosabban az azt követő negatív érzéseimtől tartok), bármennyire is nagy a szám vagy a fantáziám szex terén (és bármennyiszer is kapom meg Réntől, hogy látszik rajtam, mekkora dög rejtőzik a szendeségem mögött). Valójában még mindig idegenkedem a gondolattól, hogy valakinek csak úgy hagyjam magam (mármint cél nélkül, mint például szüzességem elvesztése vagy a jó szex megtapasztalása), és bemerevedek, ha Rén beleáll az aurámba (kemény egy ilyen alkalom volt eddig, az is két másodpercig tartott, amíg kisfiús vigyorral az arcán átnyúlt fölöttem és kivett valamit a faliszekrényből), mert nem bízom a férfiakban, és számomra még mindig szokatlan az illatuk. Közben meg amúgy elég sokat gondolok a szexre, perverz a humorom, és szeretem húzni Rén agyát, szóval minden múltbéli sérelmem ellenére van bennem ez a kettősség, hiába, hogy döglött a libidóm, vagy legalábbis elég ritkán ad életjelet (mondjuk tegnap találtam olyan gifeket nézelődés közben, amik egész tetszetősek voltak). Sokszor az van bennem, hogy vissza kellene lépnem, mert bármilyen helyzetben van is ő a kapcsolatában, akkor is kapcsolatban van, az ő baja, miért és meddig vagy hogyan, és túl sok mindent hallgat el, és lássuk be, azt, amit eddig "nyújtott", nem lenne nehéz felülmúlnia másnak (bár amit kifejezetten bírok benne, hogy filmbeillően ábrándos lélek, és férfiban nem láttam még ilyet, és szeretem, hogy ennyit használja a képzeletét), arról nem beszélve, hogyha belegondolok, hogy nézhet ki az ő szemszögéből az, amit én félig-meddig poénból csinálok, joggal gondolhatja, hogy vagyunk már elég jóban egy „szintlépéshez”, szóval kb. magamra szabadítom őt, ha így folytatom. Biztosan az is benne van abban, hogy körülötte forognak a gondolataim, hogy nem szeretem a helyet, és ő az egyetlen visszatartó erő, mert feldobja a hétköznapjaimat, eltereli a figyelmemet, meg - jó, hát na - szeretem, hogy csorog rám a nyála és értékeli a humorom - hiú vagyok, mint a fene. Nyilván vonz a társasága is, szóval nem egyoldalú a dolog. És persze tudom azt is, hogy van már annyi sérülésem, hogy egy ilyen típusú bibi, hogy harmadik fél legyek vagy irodában megdugott ribi már pláne nem hiányozna az önérzetemnek. De persze hogy mindez mennyire van élesen a tudatomban, amikor vele vagyok, mindig az adott hangulatomtól függ... És néha csak élni akarok a mának, magamba szívni a sok bókot és éhes pillantást, önfeledtnek lenni és sugározni, ha épp tudok, és húzni-halasztani mindent, amiből igazán nagy baj lehetne, mert addig talán elmondhatom, hogy nem csináltam semmi rosszat, se neki, se magamnak... 

Ami Mattet illeti, beszéltem vele a biliárd utáni napon arról, hogy ne várjon tőlem semmit. Aranyos volt, mert megkérdezte, honnan tudhatja majd, hogy végre nyitott vagyok kapcsolatra, amiből látszik, hogy nem nagyon ért a szívügyekhez - ha egyszer nyitott leszek is, akkor se szeretném, hogy már várjon rám valaki, mintha a nagy szabadságomból máris egy elrendezett valamibe kellene belemásznom.

Egy kicsit olyan ez az egész, mint anno Új Fiú és Kol esete - Új Fiút néztem ki arra, hogy nekiadjam a szüzességemet, mert tudtam, hogy tőle ennél többet nem várhatok és ezáltal nem is sérthetem meg a lelkét eléggé, amikor majd lelépek, míg Kolt állandóan elhajtottam, mert bár vele is lehetett volna kufircolni (és amúgy őt messze jobban is kedveltem, mint Új Fiút), sokkal durvább menet lett volna kimászni egy vele kezdett viszonyból, mivel belém volt zúgva, és volt ehhez egy rámenős személyisége is. Itt Matt van abban a helyzetben, hogy mivel túl komolyan közeledik, vele nem akarok időt múlatni, mert tudom, hogy végül előle is csak menekülni akarnék (bár itt kettejük közül Rénnel nagyobb az összhang), és ezzel talán összetörném, míg Rén komolyanvehetetlen amiatt, amit a saját kapcsolatában / mellett művel, és nem kell féltenem mellette a szabadságomat, mert bármikor feltehetem neki a kérdést, hogy végül is mit akar tőlem. Néha nagy görénynek látom őt, amikor célozgat rá, hogy milyen jó lenne szexelni, mert olyankor azt érzem, hogy csak ezért beszél velem (bár ahhoz meg talán túl sok időt szán rám, nem tudom), de amikor gondolkodom ezeken a dolgokon, mármint azon, hogy egyáltalán miért vagyok vele olyan LÁTSZÓLAG bátor, mindig felmerül bennem a kérdés, vajon nem én vagyok-e a legnagyobb görény, hisz végül is én is csak addig vagyok elérhető, amíg komolyra nem fordul a dolog. És vajon ő tényleg védve van azáltal, hogy komoly kapcsolatban van, vagy őt is összetörhetem?

Tinirinya

Ma nézegettem erotikus gifeket a képkeresőben, és némelyik olyan szexi volt, hogy most megint girnyónak érzem a testemet, amit amúgy mindig kívánatosnak látok egészen addig a pontig, amíg egy férfi meg nem környékez. Pöppet érződik itt első fiúcskám hatása, ugye. Mire el fogom hinni, hogy szép az alakom, elhervadok a fakkba.

Nem is meséltem még, hogy Rén néha - vagy hát mostanában egyre gyakrabban - nem köszön el nap  műszak végén. Írja, hogy mindjárt elindul az irodából, én meg elbúcsúzom, és várom, hogy ő is elköszönjön, de ehelyett már meg se nyitja, amit írtam. Órákon át, ha nem másnap reggelig nem nézi meg. Ezért is írtam tegnap vagy mikor ide, hogy sikerült nem elköszönnöm, és büszke is voltam magamra, mert ő meg pont elköszönt, én meg órákig meg se nyitottam...!

Ma megint megejtettünk egy chatszexet, ami belelógott a műszak végébe. Szar volt az időzítése - ő kezdte -, mert most ugyan legalább kaptam egy jó hétvégét-et, de így meg olyan hatása volt az egésznek, mintha szex után rám oltották volna a villanyt. Nagyon hülyének és szánalmasnak érzem magam. Nem szabad hagynom neki semmit élőben, mert ha ennyitől hülyének és szánalmasnak érzem magam, mi történne a fejemben egy éles menet, vagy akár csak egy smaci után...?

Nem tudom, mi jár az agyában, mert néha vannak olyan mondatai, amiből azt gondolhatnám, hogy érzései is vannak amellett, hogy szívesen kufircolna, de ez a munkaidőn kívüli némaság mégiscsak arra utal, hogy semmibe vesz. És furcsa, mert ugyanakkor tudom, ha bevallana egy olyat, hogy túlságosan is megkedvelt, épp csak azért nem tiltanám le, mert a kollégám. Nagyon ritkán - túl ritkán - vannak tiszta pillanataim, amikor felébred bennem a magabiztosság, hogy hah, a fene fog kattogni ezen az emberen, úgyis zsákutca, nincs szükségem ilyen viszonyra, és amúgy is lepippanthatná magát örömében, ha hozzám érhetne, nemhogy még én szomorkodjak a saját külsőmön, de aztán elmegyek a tükör előtt, és arra gondolok, hogy istenem, ha tudnák az emberek, hogy ruha alatt milyen kis csontos és petyhüdt vagyok... Borzasztó a gondolkodásom, mert tudom, hogy valamennyire túlzó, de nem tudom, mennyire. Kellene egy fiúhaver, aki előtt levetkőzhetek, és aki elmondja, mit lát. Érdekelne, milyen vagyok egy olyan férfi szemével, akinek nem defektes a pöcse. Új Fiú meg hiába volt oda a testemért és akart folyton szexelni, mert ő meg nem szeretett, és így meg olyan volt, mintha a lelkemre lekókadt volna, szóval olyan 100%-osan sose éreztem magam kívánatosnak mellette se. Csak egy szép váza voltam, teletűzdelve ismeretlen, kit-érdekel-milyen-fajta virágokkal.

Pukkancs szakított egy hete a barátnőjével, és nem győz csodálkozni azon, mennyire felszabadult azóta, és hogy milyen király érzés szabadnak lenni, nem elkéredzkedni buliba és nem titokban elmenni buliba, hanem elmenni úgy és akkor, azokkal, akikkel akar. Elkezdett sportolni, és tervezget ilyen-olyan célokat megvalósítani. Egyértelmű, hogy számára Lau egy blokkoló hatású erő volt, és ez elgondolkodtat, mert folyton érzem, hogy valami engem is leblokkol a francba, és emiatt vagyok ilyen tétlen, egy helyben toporgó, semmit nem élvező, világvégében élő lófaszka (pláne, mióta Rénnel chatelgetek, még olvasni se olvasok)... De engem mi blokkol le? Mi a baj velem? Vagy nincs is semmi, egyszerűen csak nincsenek képességeim? Nézegettem egy coach csávót, de vajon ezek az emberek tényleg érnek valamit? Nálam valami beindító gombot kellene megtalálni, amitől hirtelen elkezdem magam mindenfélére érdemesnek tartani, mint egy normális ember. Kár, hogy sajnálom a pénzt dumcsizásra.

Mivel Rén néha viccelődik azzal, hogy szerinte kb. 35 kiló lehetek, tegnap eszembe jutott lemérni magam, és 49,4 kiló vagyok, szóval híznom kell. A napokban eltűnt a cicim, kellett nekem újra elkezdeni az ugrókötelezést. Nem is ugrálok többet, ott egye meg a fene a kötelet.

Hétfőn nem kellene visszaírnom Rénnek. Ugyanakkor szerdától szabin leszek, így azon agyalok, hogy be kellene mennem hétfőn székeket számolgatni, mert itthonról úgyis csak azt jelentem le nap végén a felettesemnek, hogy egész nap vertem a brét (és megint egyre többször jut eszembe, hogy ki leszek rakva). Vagy csak én is csináljam azt, amit Rén, hogy a szabadnapjaimon eltűnök a fakkba? Áh... Tényleg vissza kell szoknom az állásportálok nézegetésére, itt semminek semmi értelme.

Anyajegyek

Végül nem mertem leszedetni a cicim közötti anyajegyet, ami miatt tulajdonképpen kitaláltam ezt az egész pénzszórási lehetőséget magamnak. Azt mondta a doki, hogy mivel "tejfehér" vagyok, és úgy tippeli, emiatt nehezebben gyógyulós a bőröm, először a másik pöttyöket szedjük le, és akkor azokból legalább látni fogjuk, hogyan gyógyulok. Végül a nyakamról szedettem le egy rondát, ami nem is anyajegy volt, hanem "fibróma", és örülök, hogy végre megszabadultam tőle, meg a cicim aljáról szedtünk még le egy piros pöttyöt. Utóbbi úgy néz ki, mint egy sebesre nyomkodott kis pattanás, a nyakam meg olyan, mintha lenne rajta egy fekete lyuk. Persze ha emberek közé megyek, letapasztom. Remélem, szép lesz, mert most elég hányás. Mire amúgy odaértem a rendelőbe, majdnem duplájára emelkedtek az árak, szóval két leszedésért hagytam ott annyit, amennyit 4-5 anyajegy leszedetéséért terveztem.

PUKK

Hétfő reggel már volt valami hülye ürességérzetem, aztán Rén belekezdett egy autós szexes álom részletes elmesélésébe chaten, de már az elején tudni lehetett, hogy nagy sztori úgysem lesz, úgyhogy közbevágtam, hogy oké, értem, szóval a lényeg egy gyors autós kufirc volt. Nem tudom, van-e romantikátlanabb és fantáziátlanabb dolog az autós dugásnál, és azt se tudom elképzelni, hogy szenvedés nélkül le lehet nyomni autóban egy menetet. Utána egy kis kiábrándultságot és valóság-szagot éreztem, mintha hirtelen meghalt volna bennem minden ábránd. Megint azt éreztem, hogy mindig a dugás a lényeg. Hihetetlen, milyen könnyen értéktelennek tudom magam érezni egyik pillanatról a másikra.

Kedden aztán éreztem, hogy nincs fényem, nincs kisugárzásom, és hogy nem hatok sehogy a környezetemre. Valahogy szomorúságot éreztem magamban, és erőlködnöm kellett, nehogy mások számára is látható legyen a fekete aurám. Nem tudom, a mensimre fogható-e, de jobb lett volna ebben a formában nem megjelenni, mert csak rontom az imidzsem. Folyton, amikor Rénnel dumáltam, azt éreztem, hogy kevés vagyok, buta vagyok, uncsi vagyok, vézna vagyok, lapos vagyok, csak egy kolléganő vagyok, szomi vagyok. Az is lehet, hogy Rén kezdett el rám úgy hatni, hogy nem érzem már jól magam a bőrömben. Ezért se akarok pasit, mert csak rám tör a megfelelési kényszer, és elbaszódok olyannak lenni, amilyennek szeretem magam. Meghal a természetességem, és vigyázni kezdek arra, mit mondok, hogy nézek ki, hogyan ülök a helyemen. Szánalmas ez, és ilyenkor el is kezdem magam nem szeretni.

Az se dobott a hangulatomon, hogy múlt héten a csapatom kapott egy feladatot, miszerint címkézzünk fel minden bútort, monitort, lófaszt az irodában (ami elég nagy és sok helyiséges). Hosszú a tárgyak listája, keresni kell őket és beazonosítani kb. a noname elnevezések alapján, és mérhetetlenül ostobának és értelmetlennek érzem az egészet. Nyilvánvalóan azért lett kitalálva, hogy ne unatkozzunk, és ilyenektől fejbe kólintva érzem magam (és én, hülye, hagyom magam elterelni az álláskeresésről férfiak által - le se írom, hogy két interjúra mondtam nemet az elmúlt két hétben). A felettesem jelezte felém, hogy a home office-ban munkával töltött időm "borzasztóan kevés", úgyhogy amikor bent vagyok, egész nap leltárazzam a bútorokat. Nehezemre esett nem visszaírni, hogy a faszom se tehet arról, hogy nincs munka, és hogy rohadtul unom, hogy idióta feladatokból áll az ittlétem. Kicsit úgy érzem, hogy kapálóznom kellene azért, hogy maradhassak, de hát nem alakult ki bennem a ragaszkodás. Szóval én székek aljára ragasztgatok címkéket a konyhában, miközben mások, akik hasznos tagjai a céges társadalomnak, körülöttem reggeliznek.

Tegnap meg volt ugye a nőnap, és már előre tartottam attól, Matt mit talál majd ki. Réntől kaptam egy csomag gumicukrot, és odaadta a kis történetét, amit lassan húsz éve írt. Nem is kértem - hétfőig azt se tudtam, hogy valaha is befejezett egy írást -, szinte rám tukmálta, hogy örülne, ha egy "szakmabeli" is elolvasná. Tekintve, hogy néha chaten se tud fogalmazni - amit amúgy nem értek, mert hogy lehet az, hogy valaki élőbeszédben hasít, de írásban már nem megy neki ugyanaz? -, nem vártam nagy durranást. El is olvastam, mert nagyon kis rövid volt. Cuki, kisfiús előszó egy személyes megszólalással, aztán tömény háborúskodás, mindenki meghal, nulla leírás, nulla fókusz a szereplőkön, de árad az egészből, hogy a barátság áll mindenek felett. Lényegében süt róla, hogy ez valakinek az első története, úgyhogy nagyjából annyit írtam rá, amennyit itt most leírtam, csak kedvesebben. A dramaturgiai ívvel viszont nem volt gond, haha (ezt mondjuk már nem írtam neki, amúgy se reagált kb. semmit a fentiekre se, és nem volt kedvem leírni, mi az a dramaturgiai ív).

Ja, elkalandoztam. Szóval Matt tegnap megkérdezte, hazahozhat-e, de már előrevetítette, hogy van négy apróság, amivel készült, és csak azért nem futottam ki a világból, mert új hozzáállással élek január óta, és igyekszem nem komolyan venni a dolgokat, és nem alkalmatlannak érezni magam minden helyzetre. Nem tudtam, mit mondjak (=hogy lehetne erre nemet felelni), kérdeztem hát viccelődve, mi van, ha nemet mondok, ő meg mondta kissé ijedten, hogy akkor borul minden. Nem akartam paraszt geci lenni, aki keresztülhúzza a számításait, úgyhogy végül is hagytam magam hazavinni. Igen ám, csakhogy nem haza akart vinni, hanem még vezetés közben előhalászott hátulról egy orchideacsokrot, és közölte, hogy foglalt egy biliárdasztalt. Én meg néztem rá, hogy hmm, szóval nálad a nem igent jelent, mire nevetett, hogy hát most mit csináljon, ha máshogy nem tud elvinni sehova. Jó, nem a világ végére vitt, hanem itthonról egy köpésre, és bármikor mondhattam volna, hogy oké, akkor én itt most kiszállok. Nem voltam odáig az ötlettől, hogy szerda este még progim legyen, miközben titokban depis vagyok, és csak arra vágyom, hogy a Skins második évadát nézzem a Netflixen, míg el nem alszom minek-is-élek-én felkiáltással, de gondoltam, essünk túl rajta, akkor aztán nem mondhatja, hogy nem tudom, mire mondok folyton nemet.

Nyilván nem történt semmi biliárd közben, ő se volt más, mint amúgy, én se voltam más, mint amúgy, sőt, végig a biliárd volt a téma - ezért is érzem mindig hülyeségnek, amikor valaki randival győzköd, mintha legalábbis hétköznapi helyzetekben nem lehetne felmérni a másikat, és eldönteni, hogy akarnánk-e tőle bármit is. Utána hazahozott, és kaptam egy komplett tortát is, ami már végképp túlzás, de már múlthéten tudtam, hogy kapni fogok, mert jó a megfigyelőkém. Aztán még a kocsiban is akart enni egy szeletet romantikázás gyanánt. Adtam a kedves énemet, és sikerült jókedvűnek lennem. Itthonról aztán megírtam neki, hogy ne értsük félre egymást, blablabla...... De azt kérdi, attól még lejárok-e majd vele levegőzni, és chatelhetünk-e továbbra is. Hát nem tudom - mit írhatnék erre? Egyikkel sincs bajom, hisz jóban vagyunk, de hová vezet ez?

Rén meg tegnap tiszta fura volt - jó, mondta, hogy fáradt, mert koncerten volt, de nem tudtam nem magamra venni. Kicsit úgy érzem, rám unt, ma is lófing, amit és amennyit ír. Nem is tudom, minek írt ma rám - ja mondjuk nálam van a könyvecskéje, érdekelte a véleményem. Tény, hogy ő írt utoljára, és ráadásul még kérdést is, de nem érzek benne valódi érdeklődést, úgyhogy még nem volt kedvem visszaírni. Örülök, hogy a héten már nem kell bemennem, még ha legszívesebben folyton ott legyeskednék is körülötte, bár nem is tudom, hogy most azért van-e rossz kedvem, mert megunva érzem magam, vagy azért, mert én untam meg ezt az egészet, és benne saját magam. Tegnap már én voltam az, aki nem köszönt el öt előtt, és én voltam az, aki nem köszönt már vissza öt után - gyakorlom, hogy kell kibaszottul elfoglaltnak tűnni. És holnap már péntek, és aztán megint nulla kommunikáció.

Vissza kell találnom magamhoz. Ma annyi életkedvvel ébredtem reggel, hogy 8:40 volt már, mire egyáltalán odataláltam a céges laptophoz. És 8:43 volt, amikor ott is hagytam.  

Ez, az, amaz

No, megvan a fodrászom. Most még csak teszteltem, két centi vágást kértem, meg hogy igazítsa meg hátul, merthogy szerintem az előző srác elrontotta. Közben egy fodrásztanonc végig nézte, ahogy dolgozik, ő meg hangosan magyarázta, miből látszik, hogy el lett szúrva előzőleg a bobom. Elégedett vagyok, végre nem úgy jöttem el egy fodrásztól, hogy megbántam az életemet is. Talán egyszer merek majd bevállalósabb frizkót is kérni, például olyat, ami kifejezetten göndöreknek való.

Már csak a keddi lézeres anyajegy eltávolítást kell túlélnem. Elbizonytalanodtam azzal az anyajegyemmel kapcsolatban, amit csak esztétikai okokból szedetnék le (illetve mindet esztétikai okokból szeretném leszedetni, de ez kifejezetten zavar), félek, hogy majd marad egy heg a helyén, és akkor ugyanott leszek. Nektek van tapasztalatotok ezzel kapcsolatban? Neten még kevés a beszámoló, és elég vegyes a lézerrel való eltávolítás megítélése.

Álmomban Új Fiúval dumcsiztam, és iszonyat para szirtekről ugráltam le nekifutásból iszonyat para óceánokba, de élveztem. Új Fiú mérnöki diplomát szerzett, és nem akart vele elhelyezkedni, de azért eszembe juttatta, hogy én semmihez nem értő, de legfőképpen maximálisan motiválatlan vagyok bármit is tanulni.

Matt-tel nem beszéltem napok óta, most már tényleg jeleznem kell neki ily módon is, hogy ne akarjon tőlem semmit. Csütörtökön a facebook-on is felugrott egy csoportbeli posztja, ami velem kapcsolatos (szerintem nem figyelt arra, hogy zárt-e a csoport, úgyhogy nem vette számításba, hogy látni fogom), egy újabb ajándékon törte benne a fejét, és csak forgatni tudtam rajta a szemem, mert ehhez heteken át szedett ki belőlem egy olyan információt, amit végül úgy mondtam el neki, hogy jól van, elmondom, de aztán nehogy vegyél nekem egyet. Erre felbukkan egy hol-lehet-ilyet-venni poszt, mintha tényleg csak kéretném magam állandóan. És tényleg heteken át nem mondtam el neki, hanem azt válaszolgattam, hogy nem mondom el, mert sejtem, miért kérdezed. Mondjuk szerintem most már veszi az adást, és el fog maradni a nőnapi ajim.

Rén szerint ki kellene mennünk együtt hosszabb szünetekre, bár ezekből úgyse lesz semmi, mert sétálni csak jó időben lehet, meg amúgy is túl elfoglalt hozzá. Viccelődtünk is, hogy ki hogyan fogja gusztustalan perverz állat módjára zaklatni a másikat az irodában (próbáltuk egymást felülmúlni - vagy inkább alul - filmbe illő, vénemberes kéjenckedéssel), és a végén megjegyezte, hogy amúgy ha soknak érzem őt, nyugodtan szóljak. Nevettem, hogy nem tudom, mire gondolsz, tudom, hogy csak hülyéskedni szoktál velem. Ő meg írta, hogy öö, igen, igen. Nem kell azt hinnie, hogy komolyabban veszem őt, mint ő engem.

Nunim

Voltam ma nuniturkásznál, és iszonyat fájt, aminek ugyanakkor örülök is, mert Új Fiú mellett annyira nem fájt a szűrés, hogy már azt hittem, akár harangozni is lehetne bennem. Ezek szerint igaz, hogy vissza tud szűkülni az ember lánya. Miközben leszálltam a székről, az orvos megkérdezte, van-e macskám, én meg néztem rá, hogy úristen, miért - hirtelen azt hittem, valami macskakiütés van a nunimon -, aztán mondta, hogy: „Hát, látom a kezén.” Hja jó, huh...

Aztán feldugta a vasdorongot is, csuda szép minden, jöhet a baba, azt mondta. Ez azért jó érzés. Mármint én általában abban a hitben vagyok, hogy valami nem stimmel nálam, mert olyan sokféle folyásom van már tizenkét éves korom óta, de még csak gombám sincs, se felfázásom, se ilyesmim. Remélem, végül a labor is csuda lesz.

Más téma: Matt ma nem írt, lehet, kíváncsi, hogy írok-e én (arra mondjuk elenyésző példa volt eddig), és hogy mennyire ijedtem meg a tegnapi akciójától. Attól amúgy csak picit, mert a fő ijedtségemet az okozta, hogy hétvégén elmesélte, miért vált el a feleségétől, és valami nagyon furcsa, rossz érzésem támadt az egésszel kapcsolatban, vagy pontosabban vele kapcsolatban. Lehet, hogy hülye vagyok, és ő tényleg olyan jó ember, mint amilyennek mutatja magát, kedves, intelligens, érzelmes és romantikus, de mégis valami rosszat érzek benne, azt, hogy vigyáznom kell vele, és erre rátett még egy lapáttal a tegnapi felbukkanásával. Nem tetszik, hogy erőszakos, rámenős, meg azt a nagyobb dobozba csomagolt kis csokit se értem, amit munkaidőn kívül becsempészett az asztalomra. És otthon bontsam ki...? Miért akarta annak látszatát kelteni, hogy bármi érdekes is van a csomagban?

Irodai kufirc

Nossss megtörtént, a karaktereink szexeltek a történetben, munka után tovább maradtak az irodában... Rén zavarba ejtő részletességgel írta a maga részeit, egyszerre volt odaadó, szenvedélyes és szexi, amitől szerettem volna leállni a jelenet felénél; volt is egy húsz perc, ami alatt csak bámultam a sorokat, és azon gondolkodtam, hogy úristen, én ehhez még kicsi vagyok (pedig chatszexeltem már rengeteget nyolc éves koromtól kezdve, de azért más így, hogy személyesen ismerem a másikat és konkrétan előttem van a helyszín is). Aztán megerőltettem magam, és folytattam végül, én voltam a gaz csábító elejétől a végéig, és órákig tartott az egész. Rén közben olyan kedveseket is beleszőtt a cselekménybe, hogy például a fiú már korábban is sokszor megfigyelte, milyen szép a lány ajka, vagy például hogy beleremegett a lány érintésébe, és nagyon jó érzés volt neki, vagy hogy szerette volna rögtön felfalni a lányt, de fontosabb ő neki annál, hogy csak úgy... Ez utóbbin elidőztem egy darabig, merthogy a fél mondatot múlt időbe tette, a másik felét meg jelenbe, de persze talán mindez nem jelent semmit.

Vajon most azt gondolja, hogy simán megkaphatna, ha bent maradnánk munka után? Mert amúgy nem hiszem, hogy ennyire bátor lennék, sőt, még az illatát se ismerem, se a csókját, fura lenne egyből lerendezni egy kufircot.

És vajon így már kevésbé leszek érdekes? Mármint így, hogy a sztoriban simán hagytam magam, és ő emiatt ki tudja, miket gondol rólam.

Vagy csak hülye vagyok, hogy ezek a kérdések felmerülnek bennem?

És vajon nem ijedne meg attól, milyen kicsi cicim van a menyasszonyáéhoz képest? 

Majd tudtára kell adnom, hogy amúgy nem vagyok ilyen könnyű eset...!

És tényleg úgy érzem, hogy nem vagyok az, de ha belegondolok, hogy Cséhez is, meg Új Fiúhoz is azért mentem át, hogy elveszítsem a szüzességemet, vagy hogy a tinderes srácot is azért hívtam fel, hogy dugjunk... Ez valami a személyiségemmel nem összeegyeztethető dolog. Még sose akartam olyannal szexelni, akit komolyan is vettem, mármint Rún kívül - fura.

Szívem szerint eleinte csak csókokat lopnék. Vagy ne akarjak többé tini lenni?

Aztán meg ötkor elköszöntünk, mindenfajta nyáladzás és kedveskedés nélkül, mert így szoktunk, és nem úgy, mintha lenne köztünk bármi is.

Hosszas elbeszélés a semmiről

Végül Rén a szokásos időben írt hétfőn, kilenc előtt kicsivel. Pár órán át nem írtam vissza, mert még rajtam volt a hétvégi hangulat, és nem volt ingerem beszélgetni. Volt mit csinálnom amúgy is a lakásban, úgyhogy nem dörzsölgettem izgatottan a tenyerem a mobilom fölött. Aztán amikor végre visszaköszöntem, egyből visszakérdezett, hogy baj van-e. Ez azért tetszett. Persze nem volt baj, és aztán normálisan, jó hangulatban dumcsiztunk, közben még egy olyat is írt, hogy hiányoztam neki. Hümm-hümm.

Tegnap aztán bemenős napom volt, és uh, olyan jól néztem ki, mármint ezt most nem azért írom, mert egoista lotyesz vagyok, de magamhoz képest is szép voltam, mégpedig azért, mert a legtöbb felsőmnek viszonylag szűk a nyaka, aztán idén már két olyan felsőt is találtam, ami elegántosabb, nőiesebb ilyen téren, és olyan jó érzés viselni őket. Persze aztán tök unalmasra sikeredett a nap, Rén elfoglalt volt, Matt egész héten nincs, Pocokembernek (kezd bűntudatom lenni eme rögtönzött blogos név miatt) pedig sajnos meghalt valakije, így ő pár hétig el lesz tűnve.

Ma pedig beértem az irodába 8:10-kor - ez korainak számít, mert általában 8:45-ig esik be a legtöbb ember -, akkor még csak kb. három ember volt bent, köztük Rén is, aki ilyenkor mindig a konyhában reggelizik. Most is volt társasága, így csak beköszöntem, és mentem a helyemre, ahol is találtam egy ajándékcsomagot az asztalomra téve, beletűzve egy papír, hogy OTTHON BONTSD KI, LÉGY SZÍVES. Első gondolatom az volt, hogy tutira Matt-től van, mert ő az, akit nem érdekel, ha mások is tanúi lehetnek csodálatos románcunk kibontakozásának (...), de mégse állt össze a kép, mert Matt most egész héten nincs, márpedig ha csak emiatt besunyult az irodába előző nap este vagy ma hajnalban, akkor tényleg durván tolja a nyomulást, úgyhogy szerettem volna, hogy inkább Réntől legyen vagy egy harmadik embertől. Réntől is nagyon fura lett volna, de mivel név nem volt rajta, így gondoltam, akár be is vállalhatta ezt a gesztust a megviccelésem kedvéért vagy ilyesmi, úgyhogy írtam neki, hogy: „Lehet, hülye kérdés, de ez tőled van?” Mivel nem azt írta vissza, hogy Micsoda?, hanem azt, hogy: „Nem én voltam.”, így továbbra is gyanakodtam rá, úgyhogy még kétszer megkérdeztem, de továbbra is nemmel felelt. Aranyos volt, mert írta, hogy ezek után most már neki is elő kell állnia valamivel (pedig amúgy nem kell, mert az ő gesztusai sokkal spontánabbak és ettől őszintébbek is, például tegnap is, meg ma is átkísértem szünet gyanánt a boltba, és mindig a kezembe nyomott végül valami finomságot, merthogy szerinte nem eszek rendesen), és bár nem kezdett el kérdezősködni, azért megállapította, hogy ezek szerint van MÉG EGY titkos rajongóm, amire visszaválaszoltam, hogy van, bár nem annyira titkos. Annyiban jó ez, hogy legalább már tudja, hogy nem csak ő vett észre.

Aztán írtam Mattnek, hogy ő-e a Jézuska - szándékosan fogalmaztam így, mert úgy voltam vele, ha érti jó, ha nem, nem -, de tette az értetlent, úgyhogy elkezdtem gyanakodni. Később kérdezte, mi az esti progim, aztán akkor kezdett el még gyanúsabb lenni, amikor visszakérdeztem, hogy neki mi lesz, és azt válaszolta rá, hogy: „Most tervezem. Valami spontán.” Visszakérdeztem, hogyan lehet spontán dolgokat tervezni, és itt már előttem volt, hogy amikor elérek otthon a parkolóig, egyszer csak kipattan majd elém egy autóból, és lenyom egy szerenádot, vagy közli, hogy most elvisz valahová (én meg ugye olyan nyomoronc  kedves vagyok, hogy majd nem merek nemet mondani), úgyhogy megírtam neki kicsit később, hogy végül lett progim, MACSKATÁPOT KELL VENNEM (én és a fantáziám). Igazából csak kíváncsi voltam a reakciójára, de persze ennél valami jobbat is kitalálhattam volna. Visszaírt, hogy hol, meg hogy munka után egyből megyek-e. Na, mondom, kurva jó, valamire készül ez az ember, addigra már az ajit is fixen tőle származtattam. Ezt a kérdést ultra kedvesen, mindent szétbarmolni szándékozva azzal reagáltam le, hogy: „Miért lényeges, én leszek az a spontán progi?” Ő meg erre annyit írt, hogy csak úgy megkérdezte, én meg örültem, hogy na, akkor ezt lerendeztem, nem tudja, hogy fogok hazaérni, most aztán annyi a terveinek...!

Nap végén Rén írt, hogy ma tovább marad fél órával, mert blablabla, én meg vettem az adást, de nem reagáltam egyből, mert elgondolkodtam, vajon mit akarhat. Valamiért számítottam rá, hogy ez a nap más lesz, ezért direkt olyan bugyit vettem fel, amit nem vállalnék szex előtt, hátha esetleg elvinne a hév, miközben itt őrizgetem a méltóságomat. Aztán oda is jött, és kedvesen és kérdőn nézett rám, mert látta, hogy a táskámmal matatok, gondolom, azt hitte, lelépni készülök, mert már öt óra volt („Szóval nem látlak már többet a héten?”). Mondtam végül, hogy egye fene, elugrok mosdóba, aztán hátramegyek hozzá (a mosdóba elmenés azért is volt fontos, hogy Csirip elhúzzon anélkül, hogy látná, hogy én nem annyira sietek).

A mosdóban aztán ránéztem a mobilomra, és ott villogott rajta Matt üzenete, hogy: „Szeretnélek hazavinni.” Ezen egy pillanatra felbaszcsiztam magam, mert egyrészt miért ilyen erőszakos, másrészt Rén várt rám az emelet másik végében... De nyilván nem írhattam meg Mattnek, hogy bocseeee, de még maradok egy fél órácskát bratyizni, hisz nem szeretném, hogy tudjon Rénről, és nem is azért, merthogy akkor majd kiábrándító kis picsának fog tartani, hanem mert olyan kedves ez az egész Rén és köztem, nem akarom, hogy bárki is belerondítson vagy elterelje a dolgot egy negatívabb irányba (mert ez nálam is elég törékeny még), féltékenységi jelenet meg pláne nem hiányzik. Nem akarom, hogy Rén belefolyjon a Matt-tel való ügyembe, és hát Matt se folyjon bele abba, amit én Rénnel művelek. Nem tudom, mit művelek, mit művelünk, de ez most valami nagyon gimis hangulatú dolog, és jól érzem magam benne.

Szóval visszadobtam Mattnek egy AGRESSZÍV kérdőjelet (velem aztán senki ne húzzon ujjat!), meg egy Miért?-et, de nyilván ebből a szituból nem tudtam volna feltűnésmentesen kimászni. Kénytelen voltam hát megírni Rénnek, hogy mégse tudok maradni, szomiságát fejezte ki, meg én is, aztán mentem ki a kocsihoz - hál' istennek legalább annyi volt Mattben, hogy nem az irodaépület elé parkolt be premier plánba. Az a szerencséje amúgy, hogy szinte a végtelenségig béketűrő, kedves és (sajna) konfliktuskerülő vagyok, így mire odaértem az autóhoz, újból jó volt a kedvem. Elnevetgéltünk a hazaút alatt, megbeszéltük a mai chatelésünket, hogy ki mit kamuzott ahhoz, hogy a másikból információt szedjen ki, és ugrattuk egymást, úgyhogy nem volt semmi gáz. Persze mire hazaértünk, kisült az eredeti terve, hogy majd itt vár a parkolóban, és kér tőlem egy sétát............... Néztem rá, hogy szóval most válaszolnom kell, hogy elmegyek-e veled még sétálni. Aztán mondtam, hogy hát, van egy fél órácskám, sétáljunk. És végig az volt a téma, hogy engem milyen programmal lehet randira csábítani, aztán végül kiböktem, hogy igazából az ember nem a programra szokott igent vagy nemet mondani. Ő erre mondta, hogy: „Áh, oké, értem”, majd később hozzátette, hogy majd azért kitalál valamit.

Ike szerint többet ne szálljak be mellé a kocsiba, mert nem normális, de azért magamat se érzem ártatlannak, mivelhogy simán leállok vele órákig chatelni, meg ki is megyek vele szünetben. Tehát jóban vagyunk, ugye... Csak ő meg valószínűleg, vagyis most már tutira azt képzeli, hogy félek meghozni egy döntést. Szhóóóval... Ennyike.

A dobozban pedig egy kis csoki volt, nem értem, miért kapott ekkora csomagolást - talán nem is nekem szólt a méret, hanem szerette volna, hogy mások is lássák? (Hát nem látták - Rénen kívül -, mert kb. két másodperc alatt eldugtam.)

Nem tudom amúgy, Rén mit szeretett volna, de azt fixen tudom, hogy nem dugni. Valamiért ennél ő többnek tűnik, de persze nem tudok róla eleget. Talán csak szimplán örült volna, ha még lógunk együtt fél órát, legalábbis a tekintete mindig olyan... rajongó. Mondjuk kezdek arra jutni, hogy Rén nem csak azért olyan "biztonságos" számomra, mert jól érzem vele magam, hanem mert ott van a menyasszonya, és emiatt tudom, hogy bármikor visszaléphetek.