Ha elérem a Napot

Kinek sírhatnám el, mennyire szétfeszít belülről a magány?

A legutóbbi eseményre véletlenül nagyon sokan jöttek el, szerintem túl sokan. Teljesen lement az energiám, de az emberek utána többször megköszönték. Mire hazaértem, betelt a következő alkalom is, ugyanezekkel az emberekkel. Visszajöttek olyanok is, akikről nem gondoltam, hogy vissza fognak. De közel sem okoz örömöt vagy tesz elégedetté. Nem is csak az, hogy olyan csóró vagyok, hogy mínuszt termelek magamnak minden egyes eseménnyel, de valahogy nem hat úgy igazán a lelkemre. Vagy csak túl szomorú vagyok?

Minden nap utalgatnom kell a félretettemből a számlámra, úgyhogy a Nyaralós-nak elnevezett számlámon már csak 33 forint van, gondolom, az valami kamatmaradék, ami az elmúlt hónapokban ment arra az összegre, ami ott volt.

Annyira jó lenne, ha valaki úgy megölelne, hogy többé nem kellene attól félnem, hogy holnap már nem leszek így megölelve.

Gondolkodtam, nevezzek-e egy regénypályázatra, most szombaton jár le a nevezési határidő. Írtam nekik pár napja egy e-mailt, hogy ha esetleg kiválasztják a regényemet, le kell-e mondanom évekre a felhasználási jogokról (a Maxim például anno kiírta, hogy le kell mondani nyolc évig, és hát ez elvileg tényleg alap szokott lenni ilyenkor), és hát gyanúsan nem válaszoltak azóta se, úgyhogy inkább kihagyom. Úgy értem, 300 darab könyvet nyomnak, ha nyersz, és az valahogy kevésnek tűnik azért cserébe, hogy például nyolc évig ne rendelkezhessek szabadon a kis irományommal. Pedig azt hiszem, egy könyvkiadás tudná megütni azt a szintet, amin egy kicsit is büszkének tudnám magamat érezni. Ideig-óráig legalábbis, gondolom. Nem is tudom... Szeretném, hogy megjelenjen, és olvasható legyen mindenki számára, de közben azt is szeretném, hogy csakis az enyém maradjon. Mostanában valahogy megkérdőjelezem, hogy miért kellene adnom bármit is abból, amivel annyit dolgoztam, és miért kellene megalkudnom egy megoldással csak azért, mert "egyszerűbbnek" tűnik, mint más utak, és teljesen elkezdtem kételkedni abban, hogy mindenáron szükség van kiadóra. Jó, lehet, nem is kéne félnem, hogy nyerek, de valahogy nem lenne jó érzés pályázni. Lehet, így rohad el sok kézirat a fiókban. Hát nem t'om. Lehet, túlgondolom és túlértékelem magam? Nem is tudom... meg olyan furi, hogy gmailes az e-mail címük, és blogspot alapú a weboldaluk. Nekem is van gmailem meg blogspotom.

Megint van egy kurva nagy csomó a cicimben. Ha kihúzom magam meztelenül a tükör előtt, még látszik is a pukli.

Rossz kicsit, hogy néha ilyen vagyok. Pedig annyira hiszek abban, hogy a világ szép, és hogy igenis van értelme az életnek. Csak néha.. nem érzem. Pedig közben nagyon szeretném, hogy ezt mindenki tudja. Mármint nem azt, hogy szenvedek, hanem azt, hogy értékelnünk kell az életet, mert csak egyszer vagyunk itt, és tökre ki kéne használni, amíg tehetjük.

Nem tudom

Normi tegnap is rám írt. Épp siettem, úgyhogy csak fél órát beszéltünk. Örült a dolgaimnak és biztatott, meg leírta, hogy milyen változásokat észlel magán mostanában. Megint olyan volt, mintha azt akarta volna, hogy tudjam, hogy képes változni. Mert annyira töményen írta le ezeket. Azt írta, mostanában mintha többet érezne, ami néha jó, néha rossz, „de jobb, mint az apátia”; kevesebbet mobilozik, meg kezdi levetkőzni a munka vs szabadidő beosztása miatti szorongásait. Átjár egy idős rokonához, aki pszichológus volt, és olyankor ottragad órákra, és beszélnek az anyjáról is. Nem tudom, tényleg akarja-e, hogy tudjam, hogy ő most változtatni próbál, és ha igen, miért akarja, hogy tudjam. Én továbbra se merek neki írni. Nem akarom félreérteni azt, hogy néha ír nekem. Így is leáll az agyműködésem egy napra, miután beszéltünk, és bazi nehezen veszem rá magam arra, hogy haladjak a dolgaimmal, mert csak rám ül az a kínzó várakozás, és a tudat, hogy mit is várok én.

Gökotta

Hihetetlen, hogy ez a madárka szinte percre pontosan 2:00-kor kezdi a dalolást, hát megeszem, olyan édes.

Képzeljétek, a svédeknek van egy külön szavuk arra, amikor az ember hajnalban madárcsicsergést hallgat: gökotta. Hát ez is milyen édes már, hogy erre van nekik külön kifejezésük.

Fáradtnak érzem magam, és legszívesebben elbújnék a világ elől. Nem akarom, hogy az emberek azzal foglalkozzanak, ki vagyok, azt szeretném, hogy lássák, mit csinálok.

Debil vagy nem debil?

Voltam színházban. Odafelé sírtam a metrón, mert épp nem a biznisszel foglalkoztam, meg nem is a regénnyel, úgyhogy volt időm belesüllyedni a bánatomba. Rám tört, hogy bárcsak Normi kiflizne velem. Möh.

Nem tudom egyébként, mit gondoljak az impro előadásokról most már. Sokszor annyira nem használják ki a színészek a lehetőségeket, hogy néha nem értem, mit csinálnak a színpadon, miért maradnak csendben, miért maradnak tétlenek akkor, amikor, miközben olyan kevés idejük van kiélni magukat, mert ezek az előadások ugye több kisebb jelenetből szoktak összeállni. Volt egy kedvenc csávóm, nagyon eleven és vicces volt, de alig kapott szerepet, ráadásul az est felénél "kiejtették", és nem játszhatott többet, amivel szerintem tökre maguk ellen mentek, de mindegy. Szóval ilyen nagyon szétesettnek, fantáziátlannak meg összecsapottnak éreztem a dolgot, pont, mint a múltkorit is, amit meg a Vígszínház csinált. Jó, hát nem akarok úgy tenni, mintha kenném-vágnám a dolgot, csak ez számomra meglepő. Mindig valami nagy durranást várok az impro előadásoktól, mert szerintem kurva sok bennük a lehetőség, aztán meg kielégületlenül jövök el.

Majd szombaton is megyek, ott szerintem most van esély rá, hogy jó legyen, mert nagyon debil színészeket válogattak össze, én meg a debileket szeretem.

Elakadtam a regénnyel, tanácstalan vagyok, milyen úton-módon toljam ki a nagyvilágba. Egyrészt azt érzem, hogy túl sok a lehetőségem, másrészt azt, hogy nincs semmi lehetőség...!

Ezazamaz

Egyre később tudok kimászni az ágyból. A furcsa az, hogy már tényleg aludni szoktam, nem csak álmatlanul kapaszkodom a párnámba. Azt álmodtam, hogy idősebb lettem, és a mély ráncokkal teli arcomat nézegetve azon gondolkodtam, hogy kárba ment a fiatalságom, hiába voltam szép és élettel teli, nem kellettem senkinek.

Mire volt jó, hogy megírta, hogy szeretett volna velem sétálni, de aztán nem szólt?

Hát továbbra se szól.

Miért kell előttem húzogatni a mézesmadzagot?

Meg ez milyen emberi kapcsolat? Vannak olyan emberek, akik csak tíznaponta írnak rá egymásra? Megbeszélik, kivel mi van, és ennyi? Ennek mi értelme van? Nem lehet se kötődni, se bízni, se remélni, se elmélyíteni - kinek van szüksége ilyen ismeretségekre? Neki ez tényleg kielégítő? Én ilyen kapcsikkal nem tudok mit kezdeni, nem tudom, mi értelmük, úgyhogy nem érzem úgy, hogy írhatnék neki. Majd esetleg ha egyenesebben fog kommunikálni. Az klassz, hogy leírja a küszködéseit és hogy próbál dolgozni magán, de nem tudom, nekem ehhez mi közöm, nem tudom, hogyan áll hozzám azon kívül, hogy jólesik velem beszélgetnie.

Tegnap elkezdtem dolgozni a másik bizniszen. Egyelőre csak a nevén gondolkodtam meg a dizájnon. Úgy döntöttem végül, hogy nem mosom össze a Csíkos Hollóval, külön weboldalt és e-mail címet készítek majd hozzá, és facebook-on is külön fogom kezelni - ha az egyik felsül, ne rántsa magával a másikat.

Megpróbáltam ma videót készíteni a regényhez, de folyton kerülget a köhögési inger, szóval négy videóból négyben küszködök légszomjjal.

A héten valahogy nem görcsöltem rá a hollóbekezdések megírására. Úgy szoktam pedig, hogy az előadás utáni napon megpróbálok magamra erőszakolni egy pihenőnapot, aztán az vagy sikerül vagy nem anélkül, hogy mégis ezen járna az agyam. De most sikerült, mert a regényen gondolkodtam, eljátszogattam ugye a képgenerátorral, meg címet tojtam ki, meg ilyenek. Másnap se foglalkoztam a hollóval. Aztán harmadnap pikk-pakk megírtam a bekezdéseket a következő előadásra, csodálkoztam is, de talán csak szerencsésen ihletett állapotban voltam. Szóval most fele annyit foglalkoztam vele, mint eddig. Hátha ez jön majd a rutinnal, és idővel felfogom, hogy nem is kell ennél több időt rászánni.

Hullám

Éjfélkor rám írt Normi, dumáltunk másfél órát. Ahogy elnézem, most épp olyan hulláma van, amikor látja magát meg a szarságait kívülről. Többször is előadta már nekem ezeket a változtatnom-kell-ezen-meg-azon-féle elhatározásokat. Olyankor mindig megörültem, és elkezdtem fantáziálni arról, hogy rendbe teszi magát, elhagyja a bulizást, a mobilfüggőséget, elkezdi értékelni az apró dolgokat is, és nem fogja többé elengedni a kezem.

Azt is írta, hogy a héten szeretett volna elmenni velem sétálni, de olyan fosul van munkán kívül, hogy nem volt képes rám írni.

Szurkolok neki, hogy ezúttal sikerüljön elérnie magán azt a változást, amit szeretne, de már nem látok semmit a dolgok mögé, nem képzelem oda magamat mellé.

Amikor rám írt, felgyorsult a szívverésem, de most mégis McGalagony-ajkakkal írom ezt a bejegyzést. Gondolom, próbálom tartani magam, mert tudom, hogy barátként is képes lenne eldobni, és az ugyanúgy szarul esne.

Továbbra se beszéltünk arról, ahogyan ez köztünk véget ért. Úgy köszönt el, hogy örül, hogy beszéltünk, mert az, hogy ez kiesett neki, nagy érvágás volt, mert mással nem beszélget így. Ezt se tudom már magamra venni, ez inkább róla és az igényeiről szól, semmint arról, hogy engem hiányolna. Gondolom, most egy másfajta minőséget akar az életének, és abba épp belepasszolok. Ugyanez volt augusztusban-szeptemberben is, akkor épp jól akart lenni, én meg a jól levést képviselem - legalábbis a zülléshez képest.

Regény

Kértem be árajánlatot egy nyomdától a regényre, de mivel nincs borítótervem, nem jutottam előrébb. Kell nekem tördelő meg tördelőgrafikus (?!). Kell szereznem egy emberkét, aki segít ebben. Valami minimalista, mégis művészi borító köllene, ilyen vízfestékes, sárga és fekete színekkel, meg nagyon kevés vörössel, és épp annyira legyen meseszerű is, mint amennyire horrorisztikus.

Megszültem tegnap éjjel a címet is, hát nem tudom... Találónak elég találó, de csak két betűből áll az egész, szóval fontos lenne mutatósan elhelyezni a borítón, mert eljátszadoztam az AI képgenerátorral, meg hogy én ráírom a képre a címet meg a nevemet, de nem volt túl figyelemfelkeltő, ahogy kinézett az a két betű. A nevem viszont naon fajásan nézett ki...!

Rú anyja

Még oda se értem a helyszínre, máris folyamatosan köszörültem a torkomat, ez nálam fixen a szorongás jele. Közben azon gondolkodtam, minek szopatom magam évről évre ezekkel a találkákkal Rú anyukájával. Egyébként azért, mert kevesen szeretnek úgy igazán, és luxusnak érezném kiiktatni valakit az életemből csak azért, mert feldolgozatlan akármi van a lelkemben.

Öt perccel azután, hogy megérkezett, Rú neve már vagy harmadszorra hangzott el, és azon tűnődtem, vajon amikor az öngyilkosságra gondolok, az egy szlenges picsogás-e a fejemben arra vonatkozóan, hogy épp szarul érzem magam, vagy egy felkiáltójel, amivel foglalkoznom kellene. Egyébként azt gondolom, inkább az előbbi. Mindenesetre Rú anyja valamiért úgy hat rám, mintha visszacsöppennék a múltba, ahol ott van Rú az orrom előtt, meg az elbaszott kapcsolatunk, hogy szeretem őt, de nem haladunk semerre, nem tudunk szexelni, és titokban sokat sírok emiatt. Mert hát Rú anyja mesél és mesél, hogy például betette a félretettjét az államkincstárba Rú tanácsára, meg hogy új hobbija van, szép dolgokat tud festeni a falakra, és nézzem meg a képeket, „Látod, itt Rú ajtaja mellett van ez a páva...”, és Rú valahogy mindig témába jön, nem mint főszereplő, de hát na, Rú az anyja életének a része, szóval érthető, csak hát... bömeg. Emlegette őt többes számban is, mire harmadszorra csinálta ezt, nem bírtam ki, rákérdeztem, hogy fiúval vagy lánnyal él-e együtt. „Lánnyal, tudod, a Renivel, az iskolatársatok volt.” Szerencsére nem tudom, ki az a Reni, úgyhogy nem tudom akaratom ellenére is elképzelni őket, ahogy kifliznek a normális felnőtt, összeköltözött életükben.

Na és még olyan hatással is van rám Rú anyja, hogy különböző bánataim jutnak miatta eszembe, például hogy a kapcsolatom anyával elég gyér, vagy hogy Normi milyen pöcs volt velem, vagy hogy a családom leszarja a kis bizniszemet, vagy hogy az én családomban csak rossz dolgok történnek, vagy hogy úgy alapjáraton egyedül érzem magam egy csomó dologgal. Ezek mennek a fejemben, miközben próbálok koncentrálni a néha teljesen felületes támákra, de olykor csak az utsó mondatokat csípem el, és azokra kérdezek rá, nehogy lebukjak, hogy már legalább öt perce teljesen máshol járok. És ezek szimplán arról jutnak eszembe, hogy mesél az unokáiról (= náluk telik az idő, csak az én környezetem van megrekedve), mesél Rú albérletéről (= Rú talált egy stabil kapcsit, én meg nem hiszek kb. a stabil férfiakban), mesél a hétköznapjairól, mesél arról, hogy Rú minden nap meglátogatja és stb.

Mondtam neki, hogy majd nehogy mondja Rúnak, hogy megkérdeztem, fiúval vagy lánnyal él-e együtt. Mondta, hogy nem szokta mondani Rúnak, ha velem találkozik, de egyébként egyszer, amikor szóba jöttem, Rú megjegyezte, hogy jó lenne velem megbeszélni a dolgokat. Ezen azért rendesen elcsodálkoztam. Rú anyja szerint Rúnak lenne igénye egy beszélgetésre. Őszintén szólva, kicsit úgy képzelem ezt, hogy Rú ezt mondjuk hetvenhat évvel ezelőtt mondta, amikor még nem volt meg a Renije, de azóta már el is felejtette a dolgot. Végül megkértem Rú anyját, hogy majd mondja meg Rúnak - de csak ha egyszer majd újra szóba jövök esetleg -, hogy sajnálom, hogy évekkel ezelőtt leoltottam chaten. Mindegy, ebbe most nem is megyek bele, lényeg, hogy nekem korábban támadt igényem megbeszélni a kapcsolatunkat, mint neki, aki valószínűleg még messze nem tartott ott emocionálisan, ahol én. Szóval én akkor szarul időzítettem, ő nem vett komolyan, én mérges lettem, leoltottam, aztán szevasz, a normális szakításunkat évekkel később megspékeltem egy ilyen hurrikános chatjelenettel.

Ez egyébként - mármint hogy majd mondja meg a fiának, hogy bocsesz - minimális könnyebbségérzetet tolt belém, mert pár hónapja, miközben szopcsiztam Normival, az a gondolatom támadt, hogy talán meg kéne tisztogatnom a múltamat egy-két bocsánatkéréssel, hátha azért basz az ég a férfiakkal, mert megdolgoztam érte a múltban (azt most hagyjuk, hogy valójában azért szívok férfiakkal, mert mindig reménykedek a csodákban). És az lényegtelen, hogy valójában a geciségeim reakciók voltak az ő geciségeikre, mert engem csak az érdekelne, hogy az én részem legyen tiszta.

Na mindegy.

Furcsa, mennyire szétesettnek és elbaszott életűnek érzem magam olyankor, amikor Rú anyja mesél nekem. Holott azért nem vagyok vészes, például próbálkozom az életben, szóval nem ülök le, mint az iszap, kivéve, amikor képtelen vagyok felállni. Ezt a hollós dolgot is kb. két órával később mondtam el neki, szóval eleinte csak annyit mondtam, hogy kirúgtak, és most nincs munkám, úgyhogy két órán keresztül én még mindig az a Róka voltam, aki csak vergődik egyik munkahelyről a másikra. Gondolkodtam, mondjam-e neki vagy sem, de ha meg nem mondom, az olyan lett volna, mint amikor múltkor a színház előtt odajött hozzám egy srác, és megkérdezte, valami művész-szerű vagyok-e, mert olyanos a ruhám, én meg gondolkodás nélkül rávágtam, hogy nem. De azt hiszem, az idő miatt szoktam egy kicsit rosszul érezni magam ilyenkor. Mert az ő családi élete olyan durva kontrasztban van az enyémmel, hogy az filmbeillő. Szóval hogy náluk telik az idő, haladnak előre a dolgok, működnek a kapcsolatok, szinteket lépnek az emberek. Nyilván mindenhol ez megy, csak én ugye tudom, hogy mi volt nálunk tíz éve, és közben azt is tudom, hogy mi van most a jelenben. Az én családom meg olyan szomorú ebből a szempontból, valahogy megállt az idő, senki nem boldog, mindenki vergődik, próbálja túlélni a napokat, nem jön az új generáció, csupa defektek a párkapcsolatok.

A végén egyébként azt mondta, hogy a lányának mindig elmeséli, ha találkozik velem, és hozzátette, hogy olyan vagyok neki, mintha a harmadik gyereke lennék. Egyébként ez a blog még nem volt azokban az időkben, amikor durván le voltunk csúszva anyagilag, és Rú anyukája kaját vett nekem, meg téli cipőt is akart, csak azt annyira bántónak éreztem volna anyával szemben, hogy elsírtam magam rajta, és visszautasítottam. Szóval ja, tudom, hogy szeret engem. Hiába bizarr picit ez a kapcsolat, mégiscsak jól esett ez a megnyilvánulás. Egyébként nagyon tetszett neki a bizniszem. Azt mondta, gyűjt még egy kis bátorságot, és egyszer ő is jelentkezni fog.

Szokásos

Megint egyre később tudom magam rávenni, hogy kimásszak az ágyból. Az se lelkesít be, ha látom az e-mailek között, hogy vannak új jelentkezők, vagy hogy például az unott arcú csaj is újrajelentkezett. Csak átfutom ezeket gyorsan, a roló még mindig lehúzva, fekszem a sötétben, és közben széttrancsíroz a magány, meg a gondolat, hogy így minek csináljak bármit is. Nagyon szeretem mindenesetre, hogy Pukkancs és Ike van nekem, egész nap kontaktban vagyunk, de valahogy hiányoznak az új emberek, hiányzik, hogy valakit érdekeljek, hogy valaki lelkesedjen értem. Vagy ez száni igény? Ebből látszik, hogy annyira nem vagyok teljes? Nem is biztos, hogy szerelemre vágyom, mert szerintem ahhoz még mindig túlságosan törött szívű vagyok, és még mindig hiányzik Normi, de néhány új barit el tudnék viselni. Vagy csak azt hiszem, el tudnék?

És éjjel hullott a hó, nagy szemekben... És eszembe jutott, hogy nemrég mondtam Norminak, hogy ha majd hull a hó, és épp nem leszünk együtt, induljunk el egymás felé, hogy csókolózhassunk a havazásban. Ő meg erre vágott egy szomorú képet, én meg felkiáltottam, hogy: „Úgy értem, ha épp fizikailag nem leszünk együtt!”

Olyan szomorú vagyok... Biztos lett valakije, aztán azért szarik rám. Már arra se vagyok jó, hogy eltereljem a figyelmét a saját magányáról.

Talán nem is magányos vagyok, egyszerűen csak a megbántottság kínoz meg hébe-hóba.

El ne felejtsek elmenni a mai találkára...

Könyvcím

Órák óta agyalok, hogy mi legyen a regény címe.

Perpillanat még mindig az a file neve, aminek legelső alkalommal elneveztem, kb. olyan szintű, mint az Egy ropi naplója. De tényleg, van már egy ilyen gyerekkönyvsorozat ezzel a címmel.

Sok-sok pozitív visszajelzés

Annyi pozitív visszajelzést kaptam, hogy már azon gondolkodom, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen. Hogy itt valami nem stimmel, idő kérdése, és ez az egész kártyavárként fog összeomlani.

Először is írt nekem Pukkancs exe, akinek ugye azért küldtem el a regényt, mert egyrészt szeret olvasni, másrészt az előző művecskémet úgy leszólta, hogy hát nem lopta be magát a szívembe (akkor találkoztunk legelőször, haha), még ha tudtam is, hogy igaza van. Na és kíváncsi voltam, ezúttal mit fog majd írni. És és és képzeljétek el, azt írta, hogy: „Elolvastam a regényt, és basszus, nagyon jó. Elképesztő a kreativitásod.” Aztán írt két elírást, mondjuk pont nem a Szolnokban-t, hanem a Csere funkciós elbaszottság miatt szólt, meg még egy másik dolog miatt. Szóval ennek nagyon-nagyon örültem, ráadásul Pukkancs adott egy tippet kiadás ügyében, ami lehet, hogy akár működhetne is (éjjel utána is néztem, de egyelőre hülyének érzem magam hozzá, úgyhogy majd még nézegetem a dolgot, hátha kitisztul).

Egyébként tegnap végül ráírtam Rú nővérére, hogy van-e kedve elolvasni a regényt. Írta, hogy igen, mert még mindig imád olvasni, habár elég parázós fajta. Írtam neki, hogy ez nem olyan horror, nem lesz vérfröcsögés, ne aggódjon. Aztán váltottunk pár szót, lebombázott a családjáról készült képekkel, meg elmondta, hogy most lesz egyéni vállalkozó. Kicsit megijedtem először, hogy az arcomba nyom majd valami képet Rúról is, de szerencsére egyiken se volt rajta.

Én magamról semmit nem meséltem, inkább megmaradtam az érdeklődő szerepben.

Holnap egyébként találkozom az anyjukkal, mert pár hete rám írt, hogy találkozunk-e, rég beszéltünk. Nemrég írtam csak vissza neki. Ezek a talik néha nehezek, mert olykor mesél Rúról is, akiről inkább nem szeretnék hallani, max Rútól magától, mert úgy természetesebbnek, egészségesebbnek érezném a dolgot.

Aztán még olyan is volt, hogy az előadás végén megint csak odajöttek hozzám az emberek. Egy nőci azt mondta, olyan jó, hogy én ilyen vidáman és lelkesen csinálom ezt, mert volt már olyan hollóesten, ahol az előadó tök unott volt, de ő hozzám vissza fog jönni legközelebb is. Nagyon örültem ennek a visszajelzésnek, mert én egyébként annyira koncentrálok ezeken az esteken végig, hogy csak 50%-ban vagyok tisztában saját magammal, meg azzal, hogy mit hogyan mondok. Fogalmam sincs, mások milyennek látnak közben, szóval szeretem az ilyesfajta visszajelzéseket.

Ugyanebben a percben egy srác megkérdezte, mit tanulok vagy mi a végzettségem, hogy én ezt csinálom. Ezt a kérdést amúgy nagyon nem szeretem, nem érzem értelmét. Legelső alkalommal is megkaptam, sőt, akkor is folyton megkaptam, amikor termet kerestem, volt, aki konkrétan azt kérdezte, milyen diplomám van (vagy ezt már leblogoltam?). Ezúttal azt füllentettem a srácnak, szállítmányozói ügyintéző vagyok, mert nem volt kedvem bevallani, hogy csak érettségim van. Legelső alkalommal, amikor megkérdezte tőlem egy lány, akkor az csak bólintott egyet a válaszomon, de láttam a szemében azt az ítélkezős villanást, hogy na, ide se jövök többet, hát ki ez, hogy én ide járjak. Most a srácnak nem villant a szeme, annyit mondott, hogy: „Hát akkor ezek szerint te megtaláltad a hivatásodat, mert ez nagyon jól áll neked.” Szóval ennek is naon örültem! A nőci, aki megállapította, milyen jókedvű vagyok, erre azt mondta, hogy: „Azta, de menő!” (Mármint az menő, hogy a végzettségemnek semmi köze ahhoz, amit csinálok.)

Meg volt most egy idősebb csávó, akinek már a megjelenéséből levettem, hogy na, ez tuti egy vén róka, aki már mélyebben benne van a hollóismeretben, mint amennyire én beleviszem az embereket, úgyhogy biztos meglesz rólam a véleménye, és majd nem fog visszajönni. Hát, most is úgy gondolom, hogy nem fog visszajönni, viszont ő is odajött hozzám pár percig beszélgetni, és sokkal több pénzt adott, mint amennyit kellett volna.

Lesz szerintem két új visszajárósom, így már vannak kilencen vagy tízen, most nem tudom pontosan.

(Volt mondjuk negatív észrevételem is, például az egyik csaj látványosan unott volt, és nem tudom, miért csinálta ezt, minek jött el akkor. Picit megbökte ezzel a szívecskémet, mert első alkalommal olyan lelkes volt, most meg mint aki hetvenedszerre hallja ugyanazt, épp csak el nem aludt már az első bekezdéstől kezdve.)

Szóval olyan visszajelzéseket kaptam az elmúlt napokban, amilyenekről nem is szoktam ábrándozni, de tényleg, előbb képzelem el azt, hogy megköveznek, amiért egy senki vagyok.

Általános iskolás koromban gyakran képzeltem el hasonló szintű visszajelzéseket, mint amilyeneket mostanában kapok (csak más témában, nyilván). Pukkancs is meséli néha, hogy elmondta az anyukájának ezt, meg elmondta a nagyszüleinek is, és hogy ők miket mondtak erre az egészre, és olyan furcsa mindez, pláne a gondolat, hogy ezeket amúgy a saját családomtól lenne jó hallani. Félreértés ne essék, ők is mondták ugye, hogy gratulálnak, de nagyjából ennyiben ki is fújt a dolog, még csak be se követték az oldalamat facebook-on, nem írnak rám az estek előtt, hogy sok sikert, és nem kérdezik meg utána se, hogy milyen volt. De ettől függetlenül most valahogy minden túl jó, olyan, mintha nem a valóságban élnék, hanem egy elképzelt világban. Na de azt hiszem, megpróbálok nem aggódni amiatt, hogy vajon mikor fogok ebből felébredni, hanem inkább kiélvezem, amíg tart, és majd azon leszek, hogy minél tovább tartson.

Farkinca

Jesszus. Azt álmodtam, hogy levágtam Normi farkát. Nem tudom, miért, mert nem vagyok rá dühös. Idén ez a második faroklevágós álmom, csak múltkor egy idegenét vágtam le azért, hogy Pukkancsot megvédjem. Úgy vágtam le egyébként, hogy közben Normival két teljesen különböző helyszínen tartózkodtunk, szóval nem tudta meg rögtön. Nagyjából egyből megbántam, és anyának pánikoltam, hogy úristen, Normi nem sokára észre fogja venni, hogy nincs meg a farka. Úgy nézett ki, mint amikor az ember lusta megfőzni a virslit, úgyhogy beteszi a mikróba, ahol aztán egy perc után szétnyílik. Hjaj. Aztán Normi tényleg észre vette, bennem pedig az a rossz érzés volt, hogy egy életre tönkre tettem.

Lehet, hogy azért álmodtam ezt, mert tényleg nem értem, miért írt rám múlt héten. Lecsekkolta, jól vagyok-e? Vagy azt akarta tudni, sírok-e még utána? Mi van, ha szeretett volna velem beszélni, de megtudta, hogy egyelőre jól csinálom a hollózást, és ez elijesztette? Mert ő is mindig vágyott valami sajátra és szabadságot nyújtó "munkára", de mindig csak a szája járt, pedig voltak kurva jó ötletei. És mi van, ha nem hitt abban, hogy én ezt tényleg meg fogom lépni, vagy ha meg is lépem, akkor pozitív visszajelzéseket begyűjtve? Mi van, ha még távolabbinak érez most már, mint valaha?

Persze tudom, nincs akkor semmi...

Csak na... Nem értem. Nem szeretem, ha valakit nem értek.

Regény-téma

Na, hát nem hiába szimpatizálok én ezzel a kiadóval! Szóval hogy ők visszaírnak, az meg már alapjaiban egy nagy dolog. De hogy ilyen hamar visszaírjanak...!

No de sajna egy egész hosszas magyarázatot kaptam arra, miért kell egy-másfél évet várnom a válaszra: sok a beérkezett kézirat, a saját pályázatuk elbírálását is bő egy éve húzzák, meg jön a karácsony is, meló van ezerrel.

Én mostanában ilyen tettre kész energiákban vagyok, úgyhogy egy, kötőjel másfél év, ami ki tudja, ténylegesen aztán mennyi, túl soknak tűnik ahhoz, hogy várakozással töltsem. Viszont kellenének még olvasók, mielőtt nagy elánnal kiadatom a regényt, már ha tényleg lesz annyi garasom rá, nehogy aztán az legyen, hogy kiadom, és valami ordas baromság sül ki a lapok közül, amit én nem érzékeltem, mást viszont arcon csap. Hát nézegetem épp az ismerőseim listáját; egyrészt nem túl hosszú, másrészt még mindig ott tartok, hogy legtöbbjüket túl idegennek érzem bármihez is, akárcsak ahhoz is, hogy emiatt felvegyem velük a kapcsolatot, hiába vannak ott az ismerőseim között. Az egyetlen ember, aki még eszemben van, Rú nővére, aki anno mindig elolvasta, amiket írtam, szóval ő szeret olvasni. Na de gondolom, ő se akármit. Szar, hogy nem lehet szerkesztőket felbérelni, mármint olyat, akiről biztosan lehet tudni, hogy tényleg szerkesztő, nem csak ilyen önjelölt egyéni vállalkozó-szerkesztő, akinek nem lehet utánanézni.

Kellene valami menő borító is, na de azt is hogy kell vajon, meg kit szerezzek rá.

Összességében nem bánnám, ha magam intézhetném a kiadást. Szerintem izgi lehet, meg szívesen költenék reklámra is, meg legalább nem kellene lemondanom nyolcvan évre a felhasználási jogokról. Az mindig olyan kedvszegően hatott rám, amikor egy-egy regénypályázat kikötéseinél olvastam, hogy le kell mondanom bármiről is a kiadó javára. Szóval tetszik a gondolat, hogy ebben az ügyben se lennék megkötve.

Na majd kitalálom.

Máma

Ma egész jó kedvem volt. Tudom, sokan nem szeretik a novembert, mert szegény se nem annyira ősz, se nem tél, de olyan szép misztikus tud lenni. Éjjel, amikor szellőztetek, kint már köd van, a távolban csillog Buda, és 2 órakor megkezdi műszakját egy kismadár, és csak énekel, énekel és énekel, élvezkedik a visszhangokon az éjszaka közepén. Ma is voltam sétálni, és az erdő nedves volt és csendes, aztán esett az eső, és az is olyan szép és nyugodt volt.

Éjjel úgy feküdtem le, hogy ma elküldöm az egyik kiadónak a regényt, hátha visszaírnak még idén egy akármit. Mert ugye most az van bennem, hogy nem fogok magyar kiadókra várni, hanem elintézem én a kiadást, de hát akkor az abból a pénzemből menne, ami vésztartalék, szóval akkor előbb bepróbálkozom ennél a kiadónál, őket emberileg, vagyis inkább hozzáállásilag kedvelem.

El is készültem a javítással, persze lehet, egy szerkesztő még bőven tudna nekem pirosozni. Megírtam a szinopszisomat is, és szerintem nagyon ütős lett - most nincs kedvem szerénykedni, jól sikerült, na -, amikor újraolvastam, éreztem, hogy van mondandó a regény mögött, és hogy benne van a lelkem. Küldtem kísérőlevelet is, szóval most akkor a válaszukra fogok várni. Legalábbis még idén.

Kaptam ma egy e-mailt az idős nőcitől, hogy látja, beteltek az előadásra a helyek, és örül, és bánja, hogy nem tud jönni, de majd csak legközelebb fogja tudni megoldani, de lélekben ott lesz velünk. Hosszasan magyarázta (mármint ahhoz képest hosszasan, hogy nem lenne szükséges egymással levelezgetnünk), hogy miért nem tud jönni, aztán a végére odabiggyesztette, hogy: „Nagyon jól és kedvesen csinálod, amit csinálsz, a következő előadáshoz is sok sikert!” Jól esik, hogy írta ezt, bár ne félnék még mindig attól, hogy mindenki azért jön el hozzám, hogy titkon elítéljen. Napokig készülök valamire, amire más hollósok két órát szánnak, és talán ugyanazt a hatást vagy akár jobbat érnek el. Remélem, idővel elhagyom ezt a rástresszelős részét, pláne, hogy a legutóbbi előadást annyira túlírtam, hogy menet közben ki kellett hagynom részeket úgy, hogy a hallgatóság ne vegye észre, és utána kicsit bántam, mert lehet, pont olyan részt hagytam ki, amivel visszavonzhattam volna azt, akin láttam, hogy többet nem fog eljönni, és tényleg nem is jelentkezett újra.

Pukkancs végzett ma a regényemmel, nagyon tetszett neki, de nem értette a végét. Miután felolvastam neki a kiadónak küldött e-mailemet, amiben a mögöttes tartalmat írtam le néhány mondatban, megvilágosodott arcot vágott. Sokat is beszélt róla, amikor ma hazaért, aztán nagyon belelovalta magát, hogy hú de menő számítógépes játék lehetne belőle. Mondta, hogy szerinte jól írtam meg, mert reggelente a regény volt az első gondolata, és napok óta "meg van baszva a lelke", és szerinte a regény nyomasztósága miatt. Haha, hát ez vagyok én, nyomasztásban jó vagyok! Persze Pukkancs lehet kicsit elfogult, bár erre a vádamra határozott nemmel felelt. Ő amúgy szereti a horrort - én egyébként nem szeretem, vagy ezt már mondtam? -, szóval ő volt a hét ember közül az egyetlen, akinek nem kellett megerőszakolnia magát ahhoz, hogy elolvassa. A többiek továbbra is csendben vannak, mondjuk amilyen bakikkal átküldtem nekik a regényt, azt se bánnám, ha elfelejtenék elolvasni. (Pukkancs napokon át csesztetett azzal, hogy "Szolnokon" helyett "Szolnokbant" írtam, na meg egy nevet olyan jól kicseréltem a Csere funkcióval, hogy aztán egyéb szavak is átíródtak, úgyhogy voltak érthetetlen faszságok a regényben, míg el nem kezdtem javítgatni.)

Végül nem megyek jövőhéten színjátszani, mert rájöttem, hogy alapból kihívásos lesz a hét előadások terén, és nem akarom, hogy a színjátszás elvegye az időt a lélekbeni felkészüléstől. Viszont a színházjegyet megvettem, úgyhogy kétszer is fogok menni a héten színházba, tiszta izgike. Kár, hogy egyedül.  Amúgy nagyon köhögök, éjjel is nehezen alszom el tőle. Olyan, mintha allergia lenne, szóval valahogy érzem, hogy ez nem szimpla köhögés, és egészen random szokott rám törni.

Gondolkodám

Gondolkodom, hogy megvehetek-e jövőhétre egy színházjegyet, ami egy kisebb helyre szól, de nagyon imprós, szóval amiatt érdekelne, csak hát ugyanolyan áron van, mint mondjuk egy vígszínházas jegy.

Azon is gondolkodom, hogy elmenjek-e imprózni egy számomra új helyre jövőhéten, csak hát az is mániba kerül.

Meg azon is agyalok, hogy heti egyszer elmehetnék mosogatni.

Ezt meg a mai sétám alatt fotóztam, annyira szeretem azt a kis minierdőt:

Ájm ö kakifej

Hét embernek küldtem át a regényemet (a listából is látszik, mennyire vagyok megdögölve társasági élet terén):

1. Pukkancs

2. Pukkancs húga

3. Pukkancs exbarátnője

4. Pukkancs egyik barátnője, akivel Békésszentandráson is voltunk

5. anya

6. Perdita

7. Pongó

Pukkancsnak szerintem tetszeni fog, mert elég hasonló a humorunk meg a tapasztalataink.

A húgáról semmit nem tudok személyiségileg, nem nagyon ismerem őt, Pukkancs kb. kétévente egyszer ha találkozik vele, bár attól még neten tartják a kapcsolatot. Ő olvasta el elsőként a sztorit, de csak annyit írt, hogy élvezte, lekötötte, és "pozitív értelemben érdekes" volt. Nem akartam őt faggatni, meg ilyenek, hogy írjon ennél többet, végül is legalább nem azt írta, hogy másoknak biztos fog majd tetszeni vagy ilyesmi.

Pukkancs exbarátnőjének azért küldtem el, mert ő az előző regényemet is elolvasta, és jól lefikázta. Gondoltam, a hét emberből minimum egy meg fogja nekem mondani a tutit.

Pukkancs egyik barátnője ma reggel írt e-mailt, hogy ő annyira nem szereti a nem valós alapú történeteket, pláne az ufókat (nem is ufóim vannak pedig, öhöh), és leírt egy csomó dolgot, ami őt zavarta, meg kérdéseket, amik megmaradtak benne. Ez végül is jó, mert számomra még annyira friss a regény, hogy egyelőre úgy vagyok vele, hogy csak az elütéseket kell benne javítani, minden más tökéletes. Szóval ez a csaj írt olyanokat, amiken gondolkodhatok javítás szempontjából. Bár amennyire levettem, neki se a kategória, se az alapszerkezet nem jött be.

Anya egyelőre hallgat. Van egyébként egy olyan fejezetem, amit a húga családja ihletett. Nem tudom, hány évet kotlottam ezen a regényen (hármat talán?), de azt a fejezetet még nagyon az elején írtam, és akkor még keresztanyám nem volt beteg. A fejezetben viszont beteg lett a nőci attól, hogy a férje folyton csalta, meg is halt. Ez az egész utólag jutott eszembe, és lehet, emiatt nem is zavarna, ha anya végül nem olvasná el a regényt.

Perdita ingerküszöbét nem nehéz átlépni, úgyhogy lehet, nem fog sokáig jutni a regényben, és a "humoromat" ismerve amúgy is húzta a száját, amikor megkértem, hogy olvassa el.

Pongó benyomásairól fogalmam sincs, annyit tudok, hogy most hétvégén elkezdte olvasni. Szerintem ő inkább Gyűrűk ura beállítottságú, nem annyira ilyeneket olvas. Mondjuk én mikor olvasok horrort?

Hát, ha bátor lennék, rá tudnám sózni jó pár emberre a regényt, olyanokra, akik nem barátok, barátok barátai vagy rokonok, de valamiért... annyira bizalmatlan vagyok, hogy nem akarok tőlük segítséget kérni. Ezt valamiért képtelen vagyok meglépni, pedig sok ismerősöm azért nem keres már, mert én hanyagoltam őket (például az egész színjátszós bagázst leépítettem, mert úgy voltam vele, hogy úgyse azért keresnek, hogy barátok legyünk), vagy keresnek, csak nincs kedvem hozzájuk, mert nem értem, miért keresnek (például Pocokember múltkor felhívott, és két és fél órán át dumáltunk, valamiért nagyon szereti velem megbeszélni a párkapcsolati dolgait; vagy mondjuk ugyanarról a munkahelyről a sales igazgató is felhívott múltkor húsz percre, hogy boldog névnapot kívánjon, pedig kb. öt nappal a névnapom előtt jártunk).

Talán meg is érdemlem, hogy magányos vagyok. Ma fél 12-kor másztam ki az ágyból, miközben megint azon járt az agyam, hogy nem találom az élet értelmét. Vagyis egyszer már rájöttem, mi az, de most nem igazán tudom elképzelni, hogy valaha jut majd nekem is kielégítő mennyiségben.

Bigybirigy

Nagyjából négyig vagy ötig bosszankodtam ezen a hirdetés-témán, mire kitaláltam, hogy kipróbálom, mi van, ha kevesebb napig többet fizetek. Ja, kicsit parázok, hogy a kövi eseményre nem fognak jönni, az idő is szar lesz, meg minden, és az emberek olyankor inkább nem akarnak menni sehova. Egyébként az ég világon semmi nem múlik rajta, csak jól kellene tudnom rögtönözni, ha mondjuk csak öten jönnek el. Elkészültem amúgy az összes bekezdéssel, úgyhogy már csak meg kell kicsit jegyezni őket. Múltkor végül annyira rám ijesztett az álmom, hogy a minipuskát nem a zsebembe dugtam, hanem tűfilccel ráírtam a csuklómra (tizenhárom miniszót egymás alá) - tök menőn nézett ki, mint valami boszorkánytetoválás.

Most így éjfél előtt arra jutottam, ideje reggelizni, meg lazítani.

Az lesz a lazítás, hogy elkezdem elolvasni a regényemet, és közben javítom az elírásokat, meg lesem, van-e benne baki.

Néha azért eszembe jut Normi, hogy mire volt jó, hogy rám írt szerda reggel... De komolyan, mit akart ezzel? Mit csekkolt le? Milyen következtetésre jutott? Most jut eszembe, azt álmodtam, hogy rám írt, hogy megtalálta a blogomat...

Ahj, nem találom az örömöt a kis elfoglaltságaimban.

Reklám

Kicsit száninak érzem a facebook-ot, hogy napi ezer forintot költök hirdetésre, és nem igazán van eredménye. Amikor nézem a hirdetési statisztikát, akkor lófing aktivitást mutat, meg hogy alig napi ezer embernek dobja fel a posztomat. És nem értem, hogy ezt hogy képzeli a fb - amikor beállítom a célközönséget, mutatja, hogy majd' kétmillió embert érhetek el. Erre napi ezernek is alig mutatja meg, aztán azok nem vagy alig kattintanak. Olvastam ez ügyben egy kommentet, egy vállalkozócsaj írta, hogy régen nagyon klasszul működött a hirdetés, ömlött be a munka, de újabban nem ér semmit az egész, van, hogy hónapokig áll a biznisz, mert nincsenek vevői. Próbáltam különböző facebook csopikba bedobni magam, de nem jelenik meg, amit közzéteszek, olyan, mintha nem működne, Ike is írta, hogy neki is vannak beragadt posztjai úgy, hogy a frissebbek már ki vannak engedve. Nekem mondjuk a frissebbek sincsenek kiengedve, pedig két napja szarakodok ezzel. Ráadásul összesen két hollós csoportot találtam nagyobb létszámmal, erre az egyiknek hónapok óta passzív az adminja, ergo nem hagy jóvá semmilyen hirdetést, a másik csopi meg nem enged nekem semmit, se a saját nevemmel, se az oldaléval. Felregisztráltam ma tiktokra is, de kb. egy órán át bírtam elviselni a tudatot, egyből a pofámba nyomott ostobábbnál ostobább videókat, és nem is értem, hogy akinek van tiktokja, annak, hogy van még agya. Szóval hamar letöröltem magam. Aztán felregisztráltam instára is, posztoltam egyet, beállítottam nyolcvan hashtaget (istenem), de nyilván ennyitől meg nem fog semmi se történni, és különben is ugyanaz a meta univerzumos fos az egész, mint a facebook. Nem haladok a követők növelésével, és nem tudom, mit csináljak, úgy érzem, kezdek megrekedni, mert nem érem el az embereket, és ez idegesít, mert ettől olyan, mintha nem lenne ráhatásom a reklámra, feldughatom az ezreseimet a fenekembe.

Éjszakai kupikép

Amikor hol itt ülök, hol ott

Nyálas lelkem

Mi ugye a tizediken lakunk, úgyhogy nyáron csodálatos kilátásunk van a napfelkeltére (modern festmény hatását keltik a panelok szögletes árnyékai) és télen a narancsban úszó, Buda feletti naplementére. Ilyenkor jut eszembe, hogy milyen kár, hogy nincs kivel megosztanom ezeket a pillanatokat, vagy inkább hogy de kár, hogy nem írhatok Norminak, hogy bárcsak látnád, amit én. Ugyanez, amikor az erdőben sétálok, és a fák úgy hullajtják a leveleiket, mintha valaki rázná az ágakat, hogy: „Még, még, Feri, dobáljátok azokat a leveleket, most jön a szerelmes pár, forogjon az a kamera!” Nem tudnék olyan emberrel együtt lenni, aki nem értékeli az ilyesmit, és csak annyit mond rá, aha. Normi legalább értékelte volna az ilyesmit.

Tervek

Ma furcsamód fél 9-kor felébredtem magamtól, hiába, hogy 2-kor feküdtem le éjjel (olvastam a József Attit), és aztán még legalább egy órát forgolódtam. Megkíséreltem visszaaludni, aztán feladtam a dolgot. Örültem, hogy süt a nap, olyan, mintha már régen sütött volna, de lehet, csak napokon át elfelejtettem kinézni az ablakon. Tervezgettem kicsit a harmadik eseményt, szerintem a körvanalakkal megvagyok, már csak a részletek vannak hátra. Ettől kicsit megkönnyebbültem, mert tegnap ugye úgy éreztem, nyomomba szegődött a kudarc, annyira nem volt semmilyen ötletem, aztán ha már az elején kifogyok, hogy akarok én ebből pénzt csinálni. Utána elmentem Penny-nek konzervért, aztán sétáltam még négy vagy öt kilométert a minierdőben körbe-körbe. Közben meg-megálltam jegyzetelgetni, mert rám tört az ihlet egy új regényhez. Na meg jött naptárértesítő, hogy két napon belül várható a mensi, annak is kicsit megörültem, mert így legalább ha a napokban magam alatt leszek, lesz mire fognom (bár egy kicsit olyan, mintha egész évben menstruálnék, és a legjobb, hogy újabban ezt folyton közzé is teszem a blogomban).

Ebben a hónapban tehát van a színház, amit várhatok, aztán decemberben szerintem elmegyek egyet színjátszani, hogy ne bolonduljak meg a magányommal, utána jönnek az ünnepek - addigra, ha minden jól megy, túl leszek már néhány hollóesten -, szóval ott lesz két vagy három hét "szabim", ami alatt kidolgozom az egyik ötletemet, meg lehet, még egy másikat is, és akkor januártól meglátjuk, viszem-e valamire ezzel az egésszel kapcsolatban. Oké, nem januárban kellene meglátnom, mert azt mondják, minden vállalkozásnak kell legalább egy év, mire beindul, na de akkor is, én januárban már látni akarom...!

Hjaj, érzem, hogy a nappal együtt a hangulatom is alá fog bukni, no de sebaj, túl kell élni ezt a retek évet.

Ha csöves leszek, dobjatok valamicskét a kalapomba...

...mert olyan bánatos voltam ma, hogy improvizáltam magamnak egy színházjegyet hónap végére, az előbb meg rendeltem egy pizzát.

Egyébként ezeket a "mert megérdemlem" dolgokat újabban nagyon jól meg tudom magyarázni, különösen ha színházról, színjátszásról vagy könyvekről van szó (a pizzához azért meg kell magamat erőltetnem). No de, ugyebár az ember éli az életét, és ha nem csinál semmit, akkor max a rossz dolgok fognak vele megtörténni, mert a rossz dolgokért nem mindig kell tenni, megtalálnak azok minket maguktól is. Ellenben, ha nem vagy a szerencsés fajta, akivel maguktól történnek a jó dolgok is, akkor neked kell utánuk menned. Ezt úgy teheted meg, hogy kilépsz a házból vagy legalább olvasol, hogy impulzusok érjenek, meg gondolatok ébredjenek benned. Ezekkel a pénzköltésekkel lényegében a fejlődésünkbe fektetünk bele, tehát olyan vagyok, mint egy két lábon járó vállalkozás, amit vagy csinálok rendesen, vagy nem csinálom sehogy, és akkor eredménye se lesz, max szopok vele, mert ilyen-olyan kreatív módon felhalmozom a negatív dolgokat, amikből aztán alig tudok kimászni (elbaszott párkapcsolatok, bánat, bánat okozta betegségek, hitelek stb.). Szóval ha én egy induló vállalkozásként gondolok a személyemre, tehát tegyük fel, én vagyok a Róka Kft., akkor támogatnom kell magam mindenféle jóval, mert mindenki, de legalábbis az enyém meg a környezetem érdeke az én haladásom, amihez fontos, hogy ne legyek szomorú, különben hónapokra-évekre parkolópályára teszem magamat, és nem lesz belőlem haszNOM, csak stagnálni fogok! Ha jó dolgokba fektetek, akkor ezek a dolgok majd megtérülnek előbb-utóbb, ha meg rossz dolgokba, mint mondjuk, tegyünk fel egy hanyag példát, hogy lássuk csak, hmmm, most nagyon a hasamra ütök, hát mint mondjuk egy pizza...

...akkor idővel becsődölök, mínuszba megy a cégem, és akkor lehet dobni a kalapomba...!

Magány

Beszéltünk fél vagy egy órát; vidám, de felületes volt az egész. Örült a dolgaimnak, és írta, hogy kezdi szokni a munkát. Nem tudom, minek írt rám, mert lényegében nem mondott semmit, amivel kezdhetnék bármit is. Először azt gondoltam, nem fog megártani, ha beszélünk, de ma extrán magányosan ébredtem. Épphogy elmúlt az, hogy folyton rajta kattogok, és ma megint azt nézegettem, írt-e, pedig úgy érzem, nem fog már, csak valamit lecsekkolt, aminek nem hozzám van köze, hanem az egójához. Igaz, már két napja is rajtam volt a magány, úgyhogy nem foghatom rá.

Szükségem lenne társaságra, nagyon hervadok... Ma semmi értelmeset nem csináltam, csak átvettem egy csomagot, meghívtam magam ebédre, és kiolvastam a Soha többé nélkülem-et, ami olyan tömény megmondás volt, hogy semmi nem jött át belőle, nem is tudtam rá koncentrálni. Nem tudom, volt-e benne önálló gondolat, mindenesetre mire megjött az írónő ihlete, hogy történjen is valami, vége lett a könyvnek.

Annyira egyedül érzem magam, hogy jelenleg a lelkesedésem sincs sehol, hogy folytassam a hollózást. Úgy érzem, nincs értelme az életemnek, és hogy az egész hollózás csak arra jó, hogy elterelje erről a figyelmemet. És csak telik az idő.

Korán reggel rám írt Normi.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar írni fog...

Annyit írt, hogy sikerült a múlthetem, mármint így kérdőjellel.

Nem örültem meg, amikor megláttam, furcsa, pedig minden nap gondolok rá.

Meg egy kicsit bennem van, hogy mi van, ha el fogja rontani a kedvemet, úgyhogy csak annyit írtam vissza, hogy majd írok.

Az izgulás, hogy sikerülni fog-e a második alkalom is, elég nekem önmagában.

Más téma: összesen hat embernek tudtam elküldeni a regényt, bár így belegondolva a hatból csak kettő olvas horrort, és a hatból csak egyről tudom fixre, hogy értékeli az abszurd/sötét humort. Lehet, a többi öt ember majd izzadni fog olvasás közben, hogy úristen, mi ez a faszság, hogy írjak erről véleményt.

Görcsi

Éjjel 2-ig olvastam, most tartok a 91. oldalon. Valahogy olyan suta a karakter, az El Camino hangulata sehol, ellenben erőltetett bölcselkedések tömkelege, mármint úgy erőltetettek, hogy nem maguktól merülnek fel, hanem valaki mond valami mélyet, és arra a főszereplő azt reagálja, hogy ezt nem értem, magyarázd el, és akkor a másik folytatja, majd a főszereplő azt mondja, hogyan tudnám ezt megoldani?, és akkor a másik megint folytatja a bölcselkedést. Szóval ilyen nem életszerű párbeszédekkel van tele, amiket nem egy történés szül, hanem lényegében végigdumálják a túrát, és néha olyan, mintha a Sémáink párbant olvasnám Osho stílusban tálalva.

A múltkori eseményre végül vittem egy puskát, 7-es betűmérettel nyomtattam rá, és pici papírka lett belőle. Végül nem kellett használnom, de megnyugtató volt a tudat, hogy ott van a zsebemben. Most is van nálam egy ilyen, de azt álmodtam, hogy már az esemény kezdete előtt elhagytam, ettől aztán annyira elszállt az önbizalmam, hogy alig tudtam belekezdeni a mondókámba, és miközben beszéltem, egy csaj folyton közbeszólt, hogy nem olyan jó, amiket mondok, majd ő mond jobb dolgokat. Ettől aztán időérzékemet elveszítve tíz perc után szünetet kértem, megint kerestem egy sort a puskát, de nem lett meg, és mire visszamentem, a csaj már nagyban vezette helyettem a témát, és az emberek úgy figyeltek rá, mintha ennek így kellett volna lennie. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, otthagytam őket, de közben bennem volt, hogy ha most elmegyek, az olyan, mintha odaadnám valakinek az eddigi munkámat.

Szóval úgy ébredtem fel, mint aki kudarcot vallott, és olyan magányérzet ült a lelkecskémre, hogy alig tudtam kimászni az ágyból. Azóta is rajtam van, és most picit félek a következő alkalomtól, remélem, elmúlik ez mindjárt. Valszeg azért álmodtam ezt, mert még mindig a fejemben van az a bekezdés, hogy nem biztos, hogy jó - először rábeszéltem magam arra, hogy ki kell próbálni a hatását, de folyton bennem van, hogy mi van, ha azon elcsúszik az egész hangulat.

Vééégreeee

Ma többször is átfutott az agyamon, hogy most olyan okésan vagyok, hogy az már szinte túl jó. Nem vettem észre, melyik volt először az a nap, amikor már csak a fáradtság miatt másztam ki nehezen az ágyból, és nem azért, mert nem láttam értelmét az életnek. Mióta túlestem az első eseményen, nem keltem őrülten dobogó szívvel se Normi, se a hollós izgulások miatt.

Azt hiszem, elkészültem a következő alkalomra, bár tegnap, amikor Ikével lógtam az Árkádban (főként ücsörögtünk hol az étterem részlegen, hol a Freiben, hol a Sugár éttermes részén), eszembe jutott egy bekezdés az előadásomból, hogy talán mégse lesz elég jó, és akkor egy-két órán át úgy izgultam vagy szorongtam, nem is tudom, mint akinek még bőven van tennivalója. Aztán valamikor akkor, amikor Ike kitalálta, hogy szeretne létrehozni egy könyvklubot, elmúlt. Egyébként tök jól elvoltunk, szerintem rég beszélgettünk már ennyit megállás nélkül, és többet is nevettünk, mint máskor.

Utána hazamentem Rókafalvára. Ilyenkor először be "kell" mennem mamáékhoz köszönni, csak azután megyek fel a többiekhez. Na, hát az az 5-10 perc elég volt ahhoz, hogy rám telepedjen valamiféle sötét energia. Mama és tata nem azok a fajta nyugdíjasok, akik elégedettségben öregszenek meg, hanem a tévé előtt csapásokat váró fajták. Mire felmentem anyáékhoz, már rajtam volt a morcosság, pedig egyáltalán nem jellemző rám, hogy különösebb ok nélkül átmegyek sötét felhőbe.

Perditának már elhintettem viberen, hogy azért is megyek haza, mert szeretnék elmesélni valamit („Ugye nem vagy beteg?” „De, azt szeretném elmesélni, hogy aidses vagyok.”), úgyhogy egyből kérdezgetni kezdett, mi az a dolog. Mondtam, hogy várjanak, előbb vacsizok, hátha addig kipárolog belőlem ez a negativizmus, ami rám került. Igazából már semmi kedvem nem volt beszélni erről az egészről, hirtelen nem is tűnt olyan nagy dolognak, mint amilyennek amúgy emberileg megélem. Na aztán erőt vettem magamon, lementem pisilni, és visszafelé vittem nekik szórólapot, ha már amúgy se szóróm szét, legalább nekik mutogassam. Mondtam viccelődve, hogy nem fogadok el negatív kritikát, ez még egy nagyon gyerekcipős dolog, de ezen dolgozgatok, mióta kirúgtak, és ezért nem keresek munkát. Perdita és Pongó egyből rákerestek a szórólapon lévő weboldalra (Pongó - hímnemű egyed - megjegyezte, hogy tök jó a weboldal). Összességében pozitív volt a visszajelzés, nem dobtak hátast, de nem is kezdtek el túlfélteni szerencsére. Aztán elkezdett ömleni belőlem a szó, hogy amúgy már lement egy alkalom, és hogy tök jól éreztem magam, és hogy ilyen ötletem van, meg olyan ötletem, meg elmeséltem a résztvevők visszajelzéseit, szóval nagyon belemerültem, pedig éreztem, hogy ez inkább engem érdekel csak, ami nyilván érthető, én vagyok benne, nem ők. Viszont sikerült Perditát magamra mérgesítenem, mert folyamatosan ment a tévé, és időnként, amikor beszéltem, Perdita közbeszólt olyan témában, ami épp a hírekben ment, és azzal anyát is kivonta a beszélgetésből, és ez a harmadik ilyen után már zavart, úgyhogy megjegyeztem, hogy: „Muszáj mennie a tévének, miközben beszélgetünk?” Akkor Perditából kitört egy állandóan-kritizálsz-semmi-se-jó-amit-csinálok szöveg, amire visszakérdeztem, hogy nekem mondta-e, mert havonta egyszer ha beszélünk öt percet, és akkor se olyan a téma, hogy bárki is véleményt formálhasson a másik dolgairól. De hát ja, tényleg nekem mondta, kezet foghatna Normival. Na mindegy, ennyi, végül is nem bántam meg, hogy elmondtam nekik, de nem is dobott rajtam. Az mondjuk tetszett, hogy amikor elmondtam azt is, mennyit költök promózásra, anya csak annyit mondott rá, hogy nem baj, az elején meg kell tolni. Én is így gondolom, hogy ha már csinálom, akkor csináljam nagyon (mármint az én pénztárcámhoz mérten nagyon).

Amúgy már majdnem elértem a 100 követőt, és úgy, hogy se a családom, se az ismerőseim nincsenek köztük...! *Róka örömködve ugrabugrál * Ésésésés a következő alkalomra az előző csapatnak több, mint a fele visszajön, még az idős néni is bejelentkezett az utsó pillanatban (mondjuk megírta nekem e-mailben, hogy őszintén bevallja, csak az akciós ár teszi lehetővé, hogy eljöhessen - hát, kitaláltam, hogyan járhatna továbbra is, de még nem tudom, meglépem-e majd a dolgot). Ami ezt az egész projektet illeti, azért ma megkörnyékezett a gondolat, hogy oké, idén még ellébecolok ezzel, hogy örömködök, hogy a szinte ingyenes eseményeimre eljönnek, de januárban muszáj lesz lépnem egy újabbat előre, és ha szeretnék is ebből megélni, ezek az előadások önmagukban nem lesznek elegendőek. Szóval be kell vetnem a többi ötletemet is szép sorjában.

Na de ma meg olyan jól elvoltam, igaz, szenvedősen ébredtem, mert megint későn feküdtem le, és ahhoz képest nem aludtam sokáig. Éjjel még tervezgettem a dolgokat, aztán írtam egy teendő-listát, és csak azután éreztem azt, hogy oké, akkor most már lefeküdhetek nyugodt lelkiismerettel. Az első teendő az volt, hogy mossak, a második az, hogy "regény", mert néha teljesen elfeledkezem arról, hogy van egy félbehagyott regényem, annyira a hollók körül jár az agyam (már magamat idegesítem ezzel a hasonlattal). Na és ma felkeltem, betettem a mosást, és BEFEJEZTEM A REGÉNYEMET (üdvrivalgás, tűzijáték, örömódák és felvonulás). Aztán még kotlottam a hollótojásomon három-négy órát, majd elmentem a Sugárba venni pár olyasmit a dologhoz, amit próbáltam kikerülni, de nem tudtam helyettesíteni semmivel, úgyhogy mindegy, később is jól jöhet még. Aztán meg hazafelé eldöntöttem, hogy megajándékozom magam valami igazán luxussal, és... és... vettem... vettem egy... egy CSOMÓ ZÖLDSÉGET, és csináltam LECSÓT.

És közben annak is örülök, hogy szombaton, amikor elmentem nyomtatni, arra jutottam, hogy végül is megérdemlek egy könyvet, és a facebook pont újra feldobott egy könyvet, amin már egy-két hónapja megakadt a szemem, csak aztán elfelejtettem a címét. Az a címe, hogy Soha többé nélkülem, és egy harmincas évei végén járó nőci megy el benne az El Caminóra, miközben próbálja felfogni, hogy a férfi, akibe szerelmes, egy faszfej, ő meg csak fél a magánytól (jaj, hát vannak ilyen hülye nők, akik faszfejekbe szerelmesek? ki hiszi ezt eeeeel?). Tegnap meg még egy regény beugrott a táskámba, az meg a Tiszta szívvel, és József Attisról szól. Mindegy, mindegy, mindegy, innentől nem veszek magamnak semmit, hanem a túlélésre megyek, nem szabad hozzányúlnom a félretettemhez, habár a nyaralós félretettből már így is egy csomót kivettem. Oké, kicsit érzem, hogy bátor dolog ilyen árak mellett direkt munkanélkülinek lenni, és lehet, fogok majd még pánikolni emiatt, de egyelőre azt érzem, hogy a saját dolgomra szeretnék koncentrálni, és nincs fölös energiám, meg még nincs is meg az a rutin, ami mellé be mernék vállalni egy állást. Meg hát na, ezt azért próbálgatom, hogy ne is kelljen bevállalnom állásokat.

A csávó egész nap irkált, gondolom, ez már bepróbálkozásnak számít. Néha visszaírok neki, de van, hogy órákon át nincs kedvem. Majd ha akar valami konkrétat, megmondom neki, hogy bocsi, de még frissen vagyok szakítva, úgyhogy nem vagyok kapható.

Na és akkor most szereznem kellene embereket, akik véleményeznék a regényt; eddig kemény három embernek mertem elküldeni: Pukkancsnak, Ikének és Pukkancs egyik barátnőjének, aki jött velünk Békésszentandrásra. Hiába, hogy a szerzői jogvédelem automatikusan megszületik, alig bízom meg valakiben a környezetemben, márpedig én csecsemőkorom óta azt képzelem, hogy mindenki az én regényemet akarja lenyúlni. Közben majd próbálom szerkeszteni, aztán beszélek egy ismimmel, hogy szerinte mennyi lenne magánban kinyomni X példányt, és aztán ma még eszembe jutott egy dolog, ami eddig soha fel se merült bennem, úgyhogy most egyáltalán nem a szokásos írtam-egy-regényt-tökre-örülök-de-úgyse-fogok-vele-jutni-semmire-féle gondolatok vannak bennem.

Lábam nyoma

Na befutott egy üzenet az engedélykérések közé. Más hollósok előadásait ajánlja, meg színdarabokat.

Nem baj, ezentúl minden férfi gyanús, aki harminc felett még egyedül van, haha, tudom, én is egyedül vagyok, de én legalább... én legalább... nő vagyok!

Egyébként nem csak üzletileg éreztem azt, hogy vigyáznom kell vele, pedig az akkor-nem-lenne-csak-a-tiéden kívül nem mondott vagy csinált semmi furát vagy durvát, de oké, lehet, még ködös az elmém. Bár általában megérzem, ha valaki nem alkalmas kapcsolatra, más kérdés, hogy akkor aztán ügyesen beleszeretek az illetőbe.

Nem mintha rám nyomult volna, csak na. Fú, nem is akarnék most új csávókkal foglalkozni.

- Nem érek rá, és meg lehet csókolgatni a lábam nyomát, mer' én a legjobbat érdemlem! - mondta a nagypofájú lány.

Azt álmodtam, hogy Normi rám írt, hogy beszéljünk.

Mások hollója

Voltam ma egy ornitológus előadásán (haha, hát vicces, hogy madarakon keresztül próbálom meg átadni ezt az egészet, de na, ez is a hollós hasonlat része). Azért mertem elmenni, mert semleges terepnek tűnt, úgy képzeltem el, hogy nem a hollókról lesz szó, hanem úgy a madarakról általában. A leírásban nem szerepelt, ki fogja tartani az eseményt, viszont olyan fancy volt a színhely, hogy gondoltam, még az is lehet, valami nagy szaktekintély, és akkor most tanulok valami újat, inspirálódhatok a hollós dolgomhoz.

Ott aztán rájöttem, hogy nem erről van szó, ez két csaj, akik szintén a hollókról tartanak előadást, csak ők együtt csinálják ezt, mint ahogy szokás is ezt többen művelni. Az nem derült ki, hogy csinálták azt, hogy bejutottak erre a klassz helyszínre. Jó, mindegy, ők egész máshogy tolták, nevettünk sokat, de ha nem vettem volna meg a jegyet a következő előadásra is, nem biztos, hogy visszamennék, mert mások voltak az arányaik.

Azt hiszem, ma tudatosult bennem, hogy mennyire számít az előadó karaktere, és hogy a saját ízlésünk határozza meg, hogy a hollókat milyen szemszögből és mennyire töményen akarjuk bemutatni a közönségnek. És ennek örülök, mert így egy hollóelőadó se lesz egyforma, mert az előadó abból fog többet belevinni, amit ő leginkább szeret, az ügyfelek meg azt az előadót fogják választani, aki leginkább passzol az ő ízlésükhöz. Szóval itt nem a tudásról van szó, hanem a megközelítésről.

Na de társasági szempontból valahogy nem jött át a dolog, nem sikerült senkivel összehaverkodnom a szünetben, pedig egész sokan voltunk. Volt egy csávó, aki tök jó kérdéseket tett fel az előadás alatt, egyből kiszúrtam, hogy ő nagyon ott van, de nem beszéltem vele (csak annyit, hogy megkérdeztem tőle, hogy: „Megnézzük, melyikünknek hosszabb a kisujja?” - ő nyert -, hát, ezt most lusta vagyok kifejteni, de a lényeg, hogy értette a poént), meg nem is tudom, senki nem beszélt senkivel, csak azok, akik eleve együtt jöttek, szóval ez a része furcsa volt; én emiatt is mentem pedig, mert hónapok óta nem járok társaságba, és borzasztóan magányos vagyok. Szóval valahogy nem kovácsolódott össze a hallgatóság, nem hoztak össze minket eléggé.

Összességében jó előadás volt, eldöntöm még, felhasználom-e a jegyem. Eleve félek, hogy valaki egyszer rám bök, hogy azért vagyok ott, hogy elvigyem az infókat, ezért ilyen kifejezetten hollós dolgokra nem szívesen megyek, még ha szívem szerint mennék is, hogy néha én is lehessek csak simán hallgatóság. Mindenesetre ha jól értettem, ők csak havi egyszer tartanak előadást, én meg havi többször tervezem, ha sikerül majd ezt életben tartanom, de úristen, ma annyi hollóelőadó neve röppent el a fejem fölött, hogy majd meglátjuk, rúghatok-e labdába a piacon.

Na szóval a végén megköszöntem nekik, és eliszkoltam, mert nem szeretek senkivel együtt utazni, nem szeretek tömegközlekedős zajban bájcsevegni, meg ilyenek. Viszont pár méter után mellém lépett a csávó, akivel összemértem a kisujjamat, és annyit mondott, hogy: „Merre?”, úgyhogy aztán kisült, hogy a szomszéd utcában lakik, így egész útra megnyertem a társaságát. Sebaj, mert olyan fajta volt, akivel lehetett dumcsizni, és elkezdtük ugratni egymást, és hazafelé végig nevettünk, és és és... hát én úgy terveztem, hogy megőrzöm az inkognitómat, és a Róka nevet nem kötöm össze mások előtt a Csíkos Hollóval, de hát valahogy szóba jött, és akkor elmondtam, hogy én épp próbálok egy hollókkal foglalkozó vállalkozást beindítani. És akkor sorra jöttek a kérdések, én pedig válaszoltam rájuk, mert vannak válaszaim, és érdekes volt megfigyelni, hogy egy hollószerető ember hogyan reagál erre az egészre. Az az igazság, hogy volt egy összegyűrődött szórólap a táskám alján, és azt is odaadtam neki, miközben az volt bennem, hogy lehet, nem kéne. Nem tudom, valamiért annyira bizalmatlan lettem, és annyira az van bennem, hogy mindenki nekem akar ártani, hogy ha bármi is beárnyékolja ezt az egész vállalkozás-témát, akkor az a bizalmatlanságom, ami a túl sok kérdést feltevő emberek irányában feléled bennem, mert mi van, ha a stratégiám érdekli, és mi van, ha ő az az ember, aki elém fog egyszer ugrani a sötétből azért, mert látja, hogy egyedül vagyok, és nem áll mögöttem senki.

Mindenesetre engem nagyon elvitt a jókedvem, mert végig bohóckodtam az utat, és nagyon vicces volt, mert egyszer megkérdeztem egy másik téma kapcsán, hogy: „Nem tűnök nagyképűnek a véleményemmel?”, és onnantól kezdve bármit mondtam, megjegyezte, hogy elég nagyképű vagyok, és aztán átment az egész abba, hogy tényleg mindent eltúlozva adtam elő neki. Például szóba jött Penny is, hogy jártam miatta a kórházban, és akkor megmutattam neki, hogy Penny foga kb. 10 centis, és átdöfte vele a csuklómat, fröcskölt a vér, de meg se éreztem meg stb. És az is vicces volt, hogy amikor már csak pár percre voltunk a házunktól, akkor is beszólt valamit, hogy na mutassam meg, mekkora nagymenő vagyok, és pont egy olyan lámpaoszlop következett, amire Pukkanccsal pár héttel ezelőtt kiragasztottunk egy szórólapot, és akkor így odapattantam elé, hogy ezt nézd meg, ez itt például az én oszlopom, meg egyébként az is ott, ami mellett már eljöttünk (és ezzel így ki is fújt az oszlopaim száma egyébként, haha, nem sok helyre ragasztottunk ki). Ő erre letérdelt, mint aki istenekhez imádkozik, aztán meg átölelte az oszlopot, hogy magába igya a Csíkos Holló szentségét (késő este jöttünk, szóval nem volt közönségünk).

Khm. Na, szóval ez volt ő, nagyon vicces volt.

Ami nem tetszett, hogy megjegyezte, hogy: „Tudod, ott volt most a Csabi is, a csíkos pólós srác, és ő is próbálkozott a hollókkal, de neki csak egy ember ment el az előadására, és ha gondolod, szólok neki, hogy segítsen neked, mert iszonyat nagy szaktudása van.” Hál' istennek pont illett a nagypofájú alakításomhoz a reakcióm, hogy: „Ne, ne, ne, ne, ne, nekem aztán nem kell senki segítsége!” (Aztán hozzátettem, hogy ha kellene is, akkor se egy idegené, bocsesz, mire biccentett, és azt mondta, hogy: „Mert akkor már nem csak a tiéd lenne” - ez megütötte a fülemet, mert egyrészt khm, ha segítesz nekem, akkor már oda kell adnom a cégem felét vagy mi van, de inkább úgy tettem, mintha nem hallottam volna meg.) Szóval kicsit az van bennem, hogy átadtam a szórólapomat egy olyannak, aki a barátjával már próbálkozott a hollókkal. És én, balga elmondtam neki még a legelején, hogy én csak nyár óta foglalkozom a hollókkal - ők meg hét éve rajonganak értük. És ilyenkor átfut az agyamon, hogy nekem vajon jogomban áll-e a hollókról dumálni. De persze miért ne? Ki mondaná meg, ki tarthat előadásokat a hollókról, miközben ehhez egész egyszerűen nem végzettség kell, hanem az, hogy tudd, merre repülnek?

A ház előtt aztán kisujjal fogtunk kezet, és úgy amúgymegesen bemutatkoztunk egymásnak, aztán szétváltunk. Viszont nem jelölt be facebook-on (pedig elhintette, hogy nincs párja), és nem is követte be az oldalamat, szóval na, az ilyenektől félek, akik úgy érdeklődnek, mintha szaglásznának, de lehet, rossz az, aki rosszra gondol, és akkor igazából csak simán rossz vagyok...!

De oké, elismerem, megeshet, hogy pöppet paranoiás vagyok. Csak hát nagyon féltem ezt a kis magkezdeményt, amit elvetettem, ésssö... félek attól is, hogy nem fog szárba szökkenni, mert valami külső erő hatására történik vele valami rossz. Máskülönben nyugtat a tudat, hogy az én kis hollóm csak akkor tud elpusztulni, ha hagyom neki, ergo addig fog élni, még ha csontsoványan is, amíg hiszek benne.

Csíkos Holló - Az esemény

Hű, nagyon furcsán éreztem magam az esemény után.

Hajrá 2

Néhány napja elkezdtem köhögni, nem úgy, mint aki megbetegedett, hanem olyan befulladósan-asztmásan. Remélem, élesben nem fog ez rám jönni, kicsit sok lenne az izgulás mellé.

Úgy érzem, ezerrel készülnöm kéne, és addig se foglalkozni semmi és senki mással, de közben már tele a fejem az egésszel, mindent előkészítettem, és nem tudok mit kezdeni magammal, csak várok. Szeretnék már túl lenni rajta, és birtokolni az új tapasztalatokat. Csak ne fagyjak le!

Annyira lefoglal ez az egész, hogy pár napja csak úgy felszínesen létezem, nem visznek el az érzelmeim, és nem csípek el egy a fejemen átcikázó gondolatot se, amin aztán kattoghatnék, szomorkodhatnék.

Hajrá

Szombat óta egész ügyesen kelek, mindig kettő körül feküdtem le (az még jónak számít), és délelőtt tíznél tovább nem vagyok az ágyban. Mondjuk a ma éjszaka nem volt egyszerű menet, elmúlhatott már 4 is, mire sikerült elaludnom, pedig szépen bebújtam az ágyba, meg minden. Sajnos hiába járatom az agyam, a testem nem fárad le eléggé. Emiatt ma délelőtt átsétáltam az Árkádba (mivel tegnap megérkezett a segíly, gyorsan kivettem az albipénzt, meg a terembérlés díját, mielőtt véletlen elkölteném azt a hatalmas összeget anélkül, hogy tudatában lennék), aztán bementem a kiserdőbe, és ott sétálgattam egy-két órát. 

Tegnap lelkesedést éreztem, ma már kicsit rajtam van, hogy próbálom nem összetojni magam az esemény gondolatától. Inkább arról szoktam fantáziálni, mik lesznek a következő lépések és kiknek dicsekszem majd el picike sikeremmel, mintsem hogy elképzeljek esetlegesen becsusszanó kínos jeleneteket. Úgyhogy azt hiszem, elmondható, hogy pozitív a hozzáállásom. Ha ügyi leszek, az nem üzletileg, hanem emberileg lesz siker számomra. Remélem, nem rondít bele az EU-s csúcstalálkozó a dolgomba közlekedés terén.

Szívverés

Úgy tűnik, a hiányérzeten vagy azon a "gyötrődésen", hogy nem tudhatom konkrét okát annak, hogy mi volt a baj velem (így én hogy fejlődjek, és hogy ne ismételjem majd a hibáimat?) akkor is csak az idő tud majd segíteni. Ma úgy ébredtem, hogy nem baj, ha volt egy atomrobbanás, igenis tudnia kell, hogy szarrá bántott, és hogy nem lehet így bánni emberekkel. Nagyon-nagyon remélem, hogy elolvasta az egészet. Bárcsak ezerszer is elolvasná, hogy eljusson minden az agyáig, de túl nagyokat nem remélhetek.

Zsinórban harmadjára álmodom a közelgő eseménnyel. Először elfelejtettem indulás előtt összekészíteni a szükséges cuccokat, aztán az emberek nem hallgattak rám, és tök mást csináltak, ma meg az volt, hogy elfelejtettem a szövegemet, és rohangáltam ide-oda, hogy megtaláljam a cetlit, amire a puskát írtam - kellene puskát írnom? Lényegében egy csomó dolgot kifelejtettem a szövegeimből, amik miatt elveszett a lényeg, szóval nem tudtam fejben ott lenni, ráadásul szembe jött velem egy poszt is youtube-on (?), hogy Normi eljegyzett valakit. Paff.

Úgyhogy hiába próbálok szabadulni a szapora szívveréstől reggelente, most már két dolog is van, ami miatt ébredéskor egyből kalapál a szívem: jaj, a pasim megint faképnél hagyott, és jaj, már csak néhány nap, és mindenki rám fog figyelni. Nem tudom, az izgulásom mennyire fog egekbe szökni aznap, és hogy amiatt fogok-e izgulni, hogy úristen, rám figyelnek az emberek, vagy amiatt, hogy úristen, nem szabad kicsúsznom az időből. Jó lenne, ha megszállna a zen vagy ilyesmi.

Néha elgondolkodom, hogy én ezt amúgy hogy gondolom, hisz alapvetően introvertált és lámpalázas vagyok, de nem gondolhatok erre kevésbé, mint mondjuk egy irodai pozícióra. Szóval hogy ez minden meghirdetett állásnál közelebb áll hozzám, így hát nem szabad bizonytalankodnom még akkor se, ha tudom, hogy egy darabig még egy fityingem se lesz ebből az egészből, tehát állásról közel sem beszélhetünk. És ha béna is leszek, akkor majd szerzek rutint, és majd rendre fejlődni fogok - mert ugye így kell lennie?

Utógondolatok

Azért kicsit aggódom, hogy ha Normi olyan dolgokat is kritikának vett, amiket a saját érzéseimről írtam, akkor milyen atomrobbanás mehetett végbe benne a konkrét kritikától, már ha egyáltalán elolvasta az üzenetemet. Remélem, tudja, hogy jót akartam, és hogy szeretet van a szavaim mögött.

Nem tudom, mennyire kegyetlen dolog odamondani egy az intelligenciáját viszonylag sűrűn hangoztató, depresszív embernek, hogy ha olyan hiperintelligens vagy, keresd meg a módját annak, hogy jobban legyél. Félek, hogy a rosszat fogja levenni ebből, például azt, hogy nem értettem őt meg soha.

Remélem, nem vagyok önző és kegyetlen, miközben nem tudok róla, és remélem, ez az üzenet nem egy gyomorszájon rúgás volt.

Felfedeztem benne egy kötekedős tekintettel ellentmondásos dolgot, szóval hogy a szeretteink a jó és szar állapotunkban is szeretnek minket, aztán lejjebb leírtam, hogy én a rosszul levését nem akartam elfogadni. Meh. Bárcsak komolyan venné az egészet, és nem egy szemét húzásnak. Bárcsak elgondolkodna, és elkezdené szeretni magát, hogy másokat is szerethessen.

Bánat-szerelmes leveleim

Tegnap olyan szomorú voltam, hogy úgy éreztem, szükségem van gyorsabb enyhülésre, és hogy jogom van lezárást kérni Normitól. Amint rájöttem, hogy megtehetem, egy fél fokkal jobban éreztem magam, mert elkezdett lebegni a szemem előtt, hogy ettől majd tényleg jobban leszek.

Ezt írtam neki:

szia. segíts lécci a lezárásban, mert hiába fogom fel az agyammal, hogy a hallgatás mit jelent, úgy tűnik, nekem szükségem van arra, hogy elköszönj tőlem. nem érzem normálisnak, hogy egyedül maradtam a megbeszélésre való törekvésben, és hogy bármit írtam, nem akartál semmire reagálni. nem vitatkozni szeretnék, csak annyit, hogy leírd, neked már tényleg nem ért ez a kapcsolat annyit, hogy meg akard tartani. próbálom ezt úgy fogalmazni, hogy ne vedd mutogatásnak, de nem tudom máshogy, és az, hogy úgy rendeztél le, hogy nem szóltál hozzá azokhoz, amiket írtam, nem enged másra következtetni… tényleg egyedül hagytál, mintha valami szörnyű ember lennék, aki nem érdemel lezárást se. lécci ne támadó hangsúllyal olvasd ezt, tényleg csak annyi a célom, hogy megszabaduljak ettől a lezáratlanságérzettől, és ahhoz arra van szükségem, hogy leírd azt az egy mondatot, hogy számodra nem volt elég fontos ez az egész.

Egyből visszaírt egy szomorú fejecskét, aztán normális volt, de valahogy olyan magyarázkodósnak, mellébeszélősnek tűnt, és egyből leírta, hogy nem fog ilyet leírni, mert nem fedné a valóságot. Kértem, hogy írjon le egy egyszerű tényt, ami miatt nem vagyunk együtt, mert nekem kell, például azt, hogy „nem szeretlek”, „nem akartam megoldani” vagy „nem vagy elég fontos”. Egyiket se akarta leírni, pedig ezek ellenkezőjét se mutatta az elmúlt hetekben. Mire a végén kinyögte, hogy „nem szeretlek”, már teljesen elvette a szavak értelmét és az enyhülés lehetőségét is. Aztán írtam neki, hogy: „és most köszönj el”, mire írta, hogy: „aj de hülye vagy. szia” Elvette minden szó súlyát, pedig annyira szerettem volna tudni, mi a franc van.

A fenti kis üzenet és a sziák között azért leírtam neki, hogyan éltem meg a vitánkat. Leírtam neki, hogy olyan, mintha nem lenne benne empátia, mire azt írta, hogy: „Sajnálom, tényleg nincsenek bennem érzések. Nem csak veled kapcsolatban, semmivel. Nehéz lenne elmagyaráznom, hogy ez milyen, de ezzel élek együtt. Ez nem azt jelenti, hogy ne szerettelek volna vagy hogy nem próbáltam meg mindent.” Aztán reggel olyan érzésekkel ébredtem, mint amikor rosszul vagyok egy horrorfilm után. Hogy istenem, ez mi, hát vannak ilyen szörnyű dolgok a világon? És ő tudja magáról, és bevallotta, és ez annyira szomorú. Sírtam készülődés közben, meg a trolin is, miközben Pukkanccsal elmentünk a terembe, hogy szokjam egy kicsit a vibe-ot, mielőtt használni is fogom. Ott aztán nagyon jól éreztem magam, amíg gyakoroltam, de hazafelé megint csak visszasüppedtem a bánatba. És én ezt nem akarom, nem akarok így létezni még hónapokig, amíg az idő megsegít. Hazafelé arra jutottam, hogy annyi érzés van bennem, hogyha nem adhatom ki őket magamból, szét fogok pukkanni. Azért nem alszok jól, azért ver a szívem, azért sírok néha, azért van minden gondolatom mögött Normi, mert tele vagyok kimondatlan szavakkal.

Úgyhogy írtam neki. Nem egy szokásos kisregényt, hanem nagyot. Megértem, ha vannak itt blogkövetők, akiknek már a gyomruk felfordul az egész témától, de nekem ez akkor is nagyon fontos. Rájöttem, hogy nem tudok létezni lenyelt érzelmekkel, és nem is akarok.

Szóval mielőtt ma elindultam a színházba, ezt küldtem el neki. Nem írtam át hetvenszer, nem fogalmazgattam órákig, leírtam, és elküldtem.

 

Bocsi, ígérem, nem írok többet, de jövőhéttől fontos lenne, hogy magamnál legyek, és ahhoz ki kéne adnom a bánatomat. Magam miatt is írok, hogy megnyugodjak, meg azért is, mert szeretném, ha tudnád, milyennek látlak, és valamiért fontosnak érzem, hogy te is kapj tőlem útravalót. Nem tudom még, milyen hangvételűre fog sikerülni ez az üzenet, nem akarok fogalmazgatni meg aggódni, hogy tojáshéjon járok, vagy hogy túl hosszú lesz és felmérgesedsz, hogy neked ilyeneket kell olvasnod, pláne, ha már minden mindegy, de azért előre is bocsi, mert nagyon sok minden van bennem. Lehetne, hogy úgy tekints erre az üzenetre, mint egy ilyen a-film-után-megtudhatjuk-ki-hogyan-élte-meg-a-karakterét-féle dologra? Csak olvasd végig, próbáld meg, lécci, nekem fontos, hogy eljusson hozzád. Szóval néha szoktam sírni, mert kicsit összezavaró volt az elmúlt egy év, hogy sose tudtam, melyik éned az igazi, és nagyon hiányzik az, amelyik eltűnt. Kicsit olyan, mintha meghalt volna, mert amikor neked írok, akkor te nem értesz, nem érzel át dolgokat, nem emlékszel azokra az érzésekre, és nem akarod már, hogy összetartozzunk. Nagyon szerettem volna hinni szeptemberben, hogy megmarad az a szeretetteljesség, de bevallom, folyton féltem, hogy egyik napról a másikra el fog tűnni. Láttam rajtad, hogy jól érzed magad velem és hogy próbálkozol, de október 1-gyel meghalt az egész, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon amiatt-e, mert a bulikban találtál valaki érdekesebbet, akibe fektetheted az energiád, vagy csak simán nem volt már erőd velem próbálkozni. Írtad, hogy voltak dolgok, amik nem működtek, nem fejtegetted, hogy mik, de talán most mondanál pár dolgot, amit elkövettem a személyiségemmel, ami miatt nem bírtál ki vagy nem tudom. Bár ha bevallottad, hogy nincsenek érzéseid, akkor végül is nem tudom, melyik feltételezésem mehetett olyan durván félre, hogy magam ellen menjek vele. Az egyetlen feltételezésem az volt, hogy nem szeretsz eléggé. És az nem baj, mert az emberek nem tudják szabályozni, kit szeressenek, meg ilyenek, szóval emiatt semmi neheztelés nincs bennem. Az kicsit fáj, hogy ezek szerint te tisztában vagy azzal, hogy nincsenek érzéseid, és mégis újra meg újra behúztál és eltoltál, pont engem, aki számára kedves vagy. Bevallom, ezektől a köröktől perpillanat úgy látom magam, mint egy agyontépdesett macskát, amin még az úthenger is átment, és már csak X szemekkel meg kilógó nyelvvel közlekedik. Na, nem ezeket akartam írni, hanem azt, hogy ha tényleg azt gondolod magadról, hogy nincsenek érzéseid, és te ezzel élsz együtt, akkor szeretném, hogy tudd, hogy ez nem igaz. Egy csomó rossz dolgot meg tudsz élni, fel tudsz háborodni, tudsz haragudni, tudsz szenvedni ilyen-olyan okokból, képes vagy anyád miatt álmatlanul forgolódni, tudsz nevetni, van kis lelked is, meg legalább szereted a varjakat, sőt, mondtad, hogy voltál már szerelmes is. És egyszer, amikor megszorongattál, akkor éreztem, hogy ha nem is kitartóan, de akkor épp nagyon szerettél, éreztem valami rezgést, és az a pillanat olyan klassz volt, hogy attól az öleléstől be is bizseregtem, és utána 2 órán keresztül fel voltam izgulva, haha, pedig nem vagyok egy magas libidójú valaki. Szóval tudsz érezni. De nem tudsz felelősséget vállalni mások érzéseiért, amiket te okozol. Se jóért, se rosszért. Ez valamiért szörnyű dolog a fejedben, és felháborít a gondolat is, hogy másokért vagy a másokkal való tetteidért felelősséget vállalj. Pedig szerintem menne neked. Én mindig szerettem volna, hogy vigyázz rám. Ha nincs felelősségvállalás, nincs kapcsolat se. A másik, amit még le akarok írni, aztán megyek a piklibe, az a „különlegesnek lenni” téma. Hogy ez is egy sarkalatos pontja az életednek, mert valamiért (most azt írom le, ahogy én látom, bocsánat, ha szerinted faszság, de azért le akarom írni, hátha így szabadulok a fejemben cikázó gondolatoktól), szóval valamiért úgy vagy vele, hogy a környezetünk tesz minket különlegessé. Tudom, hogy ezen most felvonod a szemöldöködet, de én ezt láttam nálad mindig. Hogy mentél a „furcsa” dolgok után, vagy a másnak kinéző emberek közé, és közben úgy voltál vele, hogy ettől vagy a helyeden. De nem, a környezet nem tesz minket különlegessé. Se a pincék, se a luxushajók, amire csak olyanok kerülnek, akik már átmentek egy szűrön, se a züllött emberek, se az, hogy másoknak színes a hajuk. Az tesz minket azzá, ami bennünk van, és a tudat, hogy mások fénye nélkül is különlegesek lehetünk. Hogy megvan a tehetségünk, a jóságunk, a kis apró hülyeségeink, amiktől egyediek vagyunk, és hogy vannak ismerőseink, akik igazán látnak, és még úgy is szeretnek minket. Nem azt, amilyennek mutatjuk magunkat, hanem azt, amilyenek tényleg vagyunk jó és szar állapotban is. (Láttad Netflixen A barátnő, aki nem létezett c. doksifilmet? Nem is a barátnő-vonal miatt érdekes, kivi lennék, neked mi menne át.) Na, ennyit akartam… Tudom, hogy az eszeddel mindent tudsz, de szerintem sok minden van, amit nem elég tudni, el is kell hinni és magunkévá kell tenni. Szerintem te sokszor azt se hitted el, hogy szeretlek. Csomószor azt éreztem, hogy úgy pereg le rólad a szeretlekem, mint anyukádé. És néha azt éreztem, olyan lényegtelen vagyok a szemedben, mint amilyennek te érzed magad anyudéban. Ezért unszoltalak folyton a pszichológusra. Szerettem volna, hogy időben elkezdjen segíteni, mert ezek a dolgok mind egy kapcsolat ellen mennek. Talán nehéz és kezelhetetlen természetűnek látsz, nem tudom, végül is más mellett kibírtál 5 évet, mellettem meg max pár heteket, úgyhogy elég elviselhetetlen hatást kelthetek, nem tudom. De úgy is szeretném, hogy jól legyél, hogy már nem vagy nekem. Tegnap kitöröltem, amiket írtam, mert úgy éreztem, hogy nem tudom, kinek is írok, de végül is… azért mégiscsak tudom, azt hiszem. Na mindegy, ennyit akartam. Azt akarom, hogy tudd, hogy összességében elég nagy pöcs tudsz lenni, ha komolyra fordul valami, és őrjítő, hogy a frissebb / felszínesebb kapcsolataidat mindig többre becsülted nálam, legalábbis mások véleménye mindig jobban foglalkoztatott, mint az enyém, de attól még van egy szerethető éned, aki igenis tud érezni (bocsánat, amiért lepöcsöztelek). Amit még kitöröltem tegnap, hogy sématerápiára menj majd el egyszer. Szerintem nem hiszed, hogy a pszichológusok tényleg segíthetnek rajtad, és hát ja, ha aszerint választasz, mennyire nívós az ember, akkor lehet, hogy nem leszel kisegítve. Ne is az orvosság legyen a lényeg, az tüneti kezelés. Még nyáron nézegettem sématerapeutákat, pont a HMHM. kerületben találtam is egy rendelőt… Persze ez csak tipp, nem én vagyok a megmondóember. Csak szomorú lenne a tudat, hogy esetleg úgy éled le az életed, hogy elfogadtad, hogy nincsenek érzéseid, és nem úgy, hogy valakit, valakiket nagyon szerettél. Úgy értem, egyszer vagyunk ezen a világon, és akkor azt használjuk ki szépen, nem? Szeressék összevissza egymást az emberek, mert szeretve lenni is jó. Bocsánat. Lehet, bosszantó és teátrális vagyok, de ja, nem hiába járok színjátszani, túl sok bennem az érzelem. Ne írj vissza ezekre, kérlek. El tudom képzelni, hogyan cáfolnál meg mindent, vagy hogyan csapnád le az egészet egy „máshogy látjuk”-kal, vagy hogy miket tudnál visszaszólni rám. Tudom, hogy láthatjuk máshogy a dolgokat, nem gondolom, hogy elfogadod, amiket leírtam. Csak szerettem volna leírni őket, hogy ne úgy ébredjek fel minden reggel, hogy „mi van, ha nem tudja” vagy „mi van, ha szeretetlenségben tervezi leélni az életét” meg „mi van, ha el kellett volna mondanom a véleményemet?” Szóval bocsánat, ha tudsz mindent, ha szeretetben szeretnél majd élni és ha nem kellett volna leírnom a véleményemet. Magam miatt írtam le, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem. Egyszer azt mondtad, nem fogadlak el, vagy meg akarlak változtatni, vagy mi. Én a rosszul levésedet nem akartam soha elfogadni. Azt akartam, hogy változtass, hogy jól legyél. Most is szeretném. Ketté törni a telefonodat is szeretném, mert annyira káros, ami benne van és amit az egész net csinál az emberek fejével; tudom, hogy tudod, de szerintem nem gondolsz bele igazán. Sajnálom, ha kioktatós ez vagy ilyesmi. Fejmosós talán. Ha tényleg olyan hiperintelligens vagy, keresd meg a módját, hogy jobban legyél, ne pedig azt gondold, hogy a depresszió vagy az üresség egy karakteres jellemvonás. Ne írj vissza, ne bánts vissza, lécci, mert nem bántani akartalak, hanem az ellenkezőjét, még ha most gecinek is tűnök - annak tűnök? Na de ne válaszolj, hadd jöjjek ki belőled. Tudom, nekem is vannak hibáim, de nem szégyellem őket… Mindenkinek vannak, mind dolgozunk valamin (jó esetben). Ha majd egyszer úgy érzed, tudsz már felelősséget vállalni a másokkal való kapcsolataidban, és nem érdekel már, hogy idegenek is látják-e, hogy különleges vagy, és lennél a barim, keress meg. (Ha most ideges lettél, és ingert érzel rommá oltani, aludj rá, lécci.) Na. Ennyi, tényleg. Puszcsee

Brutálisan megkönnyebbültem utána. Egyből megnézte, de nem írt vissza. És örülök, hogy nem írt vissza, pedig amúgy nagyon vágyom a szavai után. De nagyon-nagyon remélem, hogy végig tudta olvasni. És ha csak egy mondatomat is zsebre rakja, én már annak is örülök.