A sebtapasz

   Fogalmam sincs, miért írok blogot. Ha már úgyse olvassa senki, inkább rendes naplót kellene írni. Az legalább érték.

   Tegnapelőtt bejelölt egy hapsi facebook-on, aki az adatlapja szerint állandósként dolgozik a raktárban, viszont a képe alapján se tudtam beazonosítani, még azt sem tudtam eldönteni, láttam-e valaha. Tegnap pedig írt egy teljesen normális, néhány mondatos üzenetet, hogy tetszem neki és szeretne velem ismerkedni, de ha van barátom, elnézésemet kéri. Megsajnáltam szegényt, már csak azért is, amiért nem tudom, kicsoda, na meg azért, mert annak ellenére, hogy egy helyen dolgozunk nap mint nap, mégis facebook-on kezdeményez anélkül, hogy legalább néhanapján odaköszönne nekem (miért ne, mindenki köszön mindenkinek). Visszaírtam, hogy meglepett, mert nem nagyon szoktam őt látni, meg hogy csoda, hogy tudja a nevemet (meg persze azt, hogy van barátom), és azt írta vissza, hogy természetesen megtudakolta annak a vonzó lánynak a nevét, akinek sebtapaszt szerzett. És tényleg, az első napomon - hat hete - három helyen vágtam el ugyanazt az ujjamat, és egy férfi, akinek őszinte sajnálatomra még aznap elfelejtettem az arcát, kérés nélkül hozott nekem egy sebtapaszt, és fel is tette nekem.

   Akár romantikus is lehetne, de különböző okokból mégsem az.

   Ha jobban belegondolok, eleve furcsa volt az első napom, mert miközben szedtem a cuccokat az egyik sorban, célirányosan odajött hozzám két emberke bemutatkozni, és tökre csodálkoztam, hogy milyen kedvesek ezen a helyen az állandósok, hogy így megkeresik az újakat. Akkor volt az, hogy kezet akartam fogni az egyikükkel, de félúton megállt a kezem, és megjegyeztem, hogy inkább ne, mert kicsit összevagdostam magam.

Utólagos megjegyzés: Egyébként nem is szokott nekem köszönni, pedig már tudom, hogy minden nap elmegyek mellette a pisilde felé, csak éppen élőben húsz kilóval több, mint a profilképén (de előnyére váltak a kilók). A farokfej.

Azt álmodtam, hogy tavasszal megcsináltam harminc kreditet, és így nyugodt szívvel zártam az évvégét, merthogy így nem tesznek át államira, és ha esetleg a passzív évem után mégis akarok egyetmistáskodni, nem kell fizetnem. Kellemes álom volt. De tulajdonképpen nappalis már nem akarnék lenni.

Vérkép

   Egyébként Rú ment el a vérképemért meghatalmazással, mert emiatt nem akartam kihagyni egy napot. Nincs vitaminhiányom, amin őszintén megdöbbentem.

   Egyébként pisilnem is kellett nekik, adtak egy műanyag pohárkát, amilyet a kávéautomata is szokott tojni, és azt kellett szentté avatnom (pár éve pisiltem már egyszer, de sokkal masszívabb pohárba, aminek fedele is volt, és úgy kellett leadni). Utána át kellett öntenem egy kémcsőbe - el lehet képzelni a jelenetet, ahogy remegő kézzel félreöntöm a cuccot, még a kezem is olyan lett. És tök mókás volt, mert nem volt se szappan, se vécépapír.

Punktum

   A kedvenc kérdéseim, amiket minden nap feltesznek nekem:

- Mit tanulsz?

- Mikor fogsz végezni?

- És akkor mit fogsz csinálni?

   Mondjuk ezt magamnak köszönhetem, mert mivel nem bírok ki kilenc órát kussban és úgy, hogy nem ismerkedem legalább két perc erejéig azokkal, akikkel egy zónába kerülök, mindig ilyeneket kérdezek én is, ŐK MEG KÉPESEK VISSZAKÉRDEZNI. Hát ez van, no mindegy (milyen sokat mindegyezek, bah).

   Jaj, azt nem is meséltem, hogy tegnap éppen a sorokat róttam szedés közben, amikor a diákmunkásokat felügyelő emberke odajött, hogy: ,,Na mizu, csaj? Te mi leszel, ha nagy leszel?", amiből egy olyan "párbeszéd" kerekedett ki, aminek az volt a lényege, hogy különböző megállapításokat tett rólam anélkül, hogy bármit is mondtam volna, illetve bölcseletekkel látott el:

- Amíg nem vagyok negyven éves, ne mondjak olyanokat, hogy van gyakorlatom az írásban, mert még túl fiatal vagyok.

- Mégis hogy lehetnék én író, ha nincs semmi szenvedés az életemben, nem hurcolt még eléggé meg az élet,  nem volt nehéz gyerekkorom (...), nincs miből táplálkoznom, csak a tévéből. Valószínűleg egy ufót is úgy rajzolnék le, hogy nagy szeme lenne és zöld bőre. Nincs mindenkinek akkora fantáziája, mint Carl Maynek, hogy sose járt a vadnyugaton, mégis megírta a Winnetou-t. (Erre félig-meddig viccelődve megkérdeztem, hogy na és mi van, ha én különleges vagyok, erre meg rávágta, hogy: ,,NEM vagy különleges. Illetve hát persze, a maga módján mindenki különleges, de nem vagy különlegesebb másoknál. Egyébként ha különleges lennél, nem egy raktárban dolgoznál.")

- Az egyetem biztos engem is nagyon leránt, állandóan bulizni járok.

- ,,Az írók mindig elvégeznek valamit, nem?"

- ,,Buddhásodnod kellene egy kicsit." - Ezzel a mondattal hagyott ott, miközben sejtelmesen mosolygott rám, s magában elégedetten nyugtázta: - ,,Na, ennek a gyermeknek is fény gyúlt általam a fejében."

Amikor meg ebédszünetben vettem fel a sapkámat (a raktárban sapkás-kesztyűs időjárás van), rám nézett, és azt mondta:

- Fogadjunk, hogy cigizni mész.

- Nem. Csak így kevésbé fázom.

   Szóval fantasztikus. FOGADJUNK, hogy azért kezel így, mert túl mosolygós vagyok, és emiatt nem képes komolyan venni. Amúgy meg baszki, semmit nem tud rólam... Milyen durván leírt már két perc alatt... De igazából miután láttam, hogy kár tagadnom bármit is, csak bólogattam neki, mert rajta abszolút látszik, hogy nem lehet vele oda-vissza működő kommunikációt lerendezni. Neki meggyőződései vannak, és állandóan lelkizik anélkül, hogy bárkiről is tudna bármit. Képzelem, hány buddhizmussal foglalkozó könyve van otthon, aztán azoknak a tartalmát ontja magából. Brr... Nem szeretem, amikor valaki így magába szippant egy vallást vagy egy filozófus agyszüleményeit, aztán már eszébe sem jut elgondolkodni egy-egy dolgon. Ugyanaz a kategória, mint a jehovatanúi, meg az elvakult állatvédők, akik lerohadékozzák az embert, ha az nem csippelteti be a kutyáját.

   De persze hatással volt rám az okítása, utána egész nap az zengett a fejemben, hogy mit képzel ez magáról, MI AZ, HOGY NEM VAGYOK KÜLÖNLEGES, meg egyebek, de végül is hazáig már nem tartott ki bennem a téma, mert még munka közben lelki kezemmel lelegyintettem őt, merthogy én igenis különleges vagyok, és PUNKTUM.

   Mindennek ellenére azért ma nem egyszer támadt olyan gondolatom, hogy: ,,Mi van, ha végül kiderül, hogy semmi érdekeset nem szán nekem a sors?", és: ,,Istenem, tényleg inkább egy raktárban gürizek ahelyett, hogy egyetemre járnék. Mégis mi lesz így velem?" Blablabla. Aztán meg annyiban maradtam, hogy igen, tényleg inkább egy raktárban gürizek.

   De mondjuk, hogy ez most egy ilyen időszak. Bennem sajnos nem alakult ki az íráson kívül más szakma iránti vonzalom, úgyhogy kell idő, amíg kitalálom, miből fogok megélni. Az írás viszont akkor is marad.

MELLESLEG az írók (főként a költők) azért szenvedtek állandóan, mert egész egyszerűen nem találták a helyüket, és folyton bizonygatni akarták, hogy különbek másoknál. Általánosságban nem volt több szenvedés az életükben, mint másnak, a legtöbbet ők maguk generálták azzal, hogy semmitől nem tudtak hosszabb távra kielégülni, és ódákat zengtek arról, hogy épp mekkora vihar dúl a lelkükben. Úgyhogy bekaphatja ez az ember. Az íróságnak nem feltétele a meghurcolt élet. De az tény, hogy valamit kellene tanulni.

Mukk

   Ami az egyetemet illeti... Biztosra tudom, hogy elveszett a lelkesedésem, és nem fog visszajönni. Nem is a szak a problémás, inkább maga az oktatás... A mellékszakom meg valahogy komolytalanná vált. A péntek esti órát tartó két hapsi mintha folyton ürügyet keresne arra, miért maradjon el az órájuk. Legalábbis csak azt látom irányukból, hogy jönnek az Óraelmaradás témájú e-mailek. No mindegyke.
   Szóval csinálom ezt a raktáros diákmunkát. Heti ötször megyek be, négyszer a kilencórás műszakra, egyszer pedig csak négy órát vagyok, mert aznap délután angolozok az unokaöcsémmel.
   Kiszámolgattam, mennyi pénzt kereshetek jövő év októberéig, amikor is passzívra fogom tenni a félévemet, és egészen megoldottnak láttam a dolgot: ennyi pénzből bevállalhatok egy jó okj-t, meg visszafizethetem az államnak az egyetemet. Csakhogy nem vontam le a bérlet árát, meg most bejött a képbe, hogy haza kéne adni, úgyhogy ennyit erről. De nem baj, mivel jövőre csak passzívra teszem magam, nem fogják egyből kiszámlázni a tartozást. Meg igazából kezd nem érdekelni.
   Szóval tervezgethetek én itt, de ki tudja, mi lesz addig. Rú ki "akar" menni hajóra, merthogy ennyi munkáért kint a négyszeresét is megkaphatja, és akkor már nem lesz itthon túl sok örömem. Anya se fog hazajönni, szánalmas fizetések vannak itthon. Kb. két hete eszembe jutott, mi lenne, ha kimennék hozzá - dolgoznék valami fantasztikusat, például mosogatnék -, de hát... Nem mondanám, hogy odavagyok az ötletért. Anya örülne nagyon, de számomra ugyanúgy tobzódás lenne. Persze tény, hogy többet érne az ottani vergődés, mint az itthoni, de na. Még rá kell vennem magam... Hajóra talán jobb lenne menni, de nem bírnám lelkileg a heti hetvenkét órát... Áh, nem tudom. Nem tudom még, hogy kéne.
   Szombaton meg megyek Ödivel moziba. Két napja megjegyezte, hogy jó lenne munkán kívül is találkozni, és akkor felvetettem ezt a programot. Nem szeretem annyira a mozit, mióta nem adnak semmi Harry Potter kaliberűt, amit várni lehetne, de más hirtelen nem jutott eszembe, meg aztán Ödi úgyis meg akar nézni egy filmet. Szóval édes gyerek, úgy tűnik, élvezi a társaságomat, és nem csak úgy tesz, mintha akarna találkozni, hanem komolyan is gondolja. Meg chatelni is szoktunk két-három naponta, szóval nem az van, hogy ha Ödi nem jön dolgozni, nem is hallunk egymásról, és nem is az van, hogy állandóan nekem kell őt keresnem. Például a szaktársaimmal teljesen megszűnt a kapcsolatom, Okina ír kéthetente, ha akar valamit, aztán annyira elhal a beszélgetés, hogy elköszönni is elfelejtünk egymástól. Sztomakék és Pikky is dettó ugyanez, benyögik kéthavonta, hogy összefuthatnánk, aztán ennyi volt a téma, még csak nem is beszélgetünk, mert rohadtul érezhetően nem kíváncsiak rám. Pikky még úgy ahogy válaszol, de Sztomakék nem szokott közvetlenül nekem írni, inkább Pikkynek. Mintha utálna, komolyan... Na mindegy. Ezennel ötvenezredszerre is lezárom velük a kapcsolatot.
   Egyébként lett még egy barikám a raktárban, egy huszonegy éves lány, Pukkancs, ő is minden nap ott van, mert állandóan fél, hogy pénz nélkül marad. Úgy kezdődött a kapcsolatunk, hogy megkérdeztem tőle, hogy hallotta-e már X-nek a hangját (van ott egy robotcsaj, sosem beszél, csak katonás ábrázattal, senkire rá se nézve jön-megy), és elkezdtünk hülyéskedni, aztán filmekről beszélgetni, szóval jó igazából a társaság, még ha kevés is az idő a haverkodásra. Többnyire amúgy mindig új emberek jönnek, én már rangidősnek számítok az egy hónapommal, úgyhogy már néha én vagyok a zónafelelős - uhúúú, micsoda karrierem van nekem!

Mostanában

   Dolgozgatok, egyetemre már nem járok be. Várom az októberi fizumat, amiből nem nagyon fog maradni semmi, de nem baj. Egy picit izgulok, hogy nem számolják-e rosszul a ledolgozott napjaimat, na meg a TB tartozásom is aggaszt, mert mi van, ha amiatt zárolják a számlámat, amire a fizu megy majd. El is kezdem törlesztgetni a TB tartozásomat, havi ötezret küldözgetek nekik, hogy lássák a hajlandóságot. Meg írok is nekik, hogy egy éve nappali tagozatos diák vagyok, ugyanis az elmúlt egy évet is hozzáadták a tartozásaimhoz. Azért már ne na ne.

   Anya jön haza csütörtök délután, úgyhogy aznap nem megyek dolgozni, de délelőtt elmegyek vérvételre, mert Rú mindig nyaggat vele; ha azt mondom, fáj a térdem vagy remeg a kezem, már rögtön küldözget. De igazából tényleg esedékes már...

   Szóval anya jön haza csütörtökön, de szombaton megy is vissza Angliába. Egy bírósági tárgyalás miatt rendelték haza, amit nincs kedvem fejtegetni - bár nem is tudok róla semmi konkrétat -, de remélem, nem lesz gáz......

   Három napra jön tehát haza, de inkább csak három napba lóg bele a látogatása, mert amúgy körülbelül negyvennyolc óra lesz.

   Majd ha lesz időm, meg kedvem, írok, hogy hogy állok az egyetemmel.