Már csak egy nap

Kol mégis beszélget velem. Néha kimegyünk egymás után a konyhába, akkor aztán leülünk, és dumcsizunk tizenöt-húsz percet, bár főként inkább róla. Ez el is gondolkodtatott, hogy talán ő is inkább magát szerette meg bennem, mert én azért elég sokat érdeklődtem mindig a dolgairól, és értékeltem a válaszait, amikben ott volt az egyénisége. Na meg nagyon sokat beszéltünk érzelmekről is.

Tegnap is kint ültünk épp, amikor Pukkancs kijött kávéért. Automatikusan elhallgattunk, mert személyes volt a téma, nem olyan, amit harmadik embernek is hallania kell. Pukkancs nagyon vicces arccal vette tudomásul, hogy Kol és én ülünk az asztalnál, zavarba jött, mint aki megbánta, hogy belépett, de visszafordulni már nem akart, mert az milyen már. Szó nélkül sietett a kávégéphez, majd kapkodva kiöntötte magának a maradék kávét - annyira egyértelmű volt, hogy azért siet, hogy kettesben hagyjon minket, hogy nem tudtam elfojtani a nevetésem, és Kol mosolya is átment nevetésbe, és amikor Pukkancs elszelelt a kávéval, még egy percen át csak nevettünk.

Ezzel szemben Új Fiúval olyan találkozni a konyhában, mint bármelyik kollégámmal - legtöbbször a munkáról beszélünk, miközben ő a hűtő előtt áll, én meg az ajtóban támaszkodom, és max egy lopott szájrapuszi emlékeztet arra, hogy ő a... fff.... fiúm. A beszélgetéseink nem haladják meg a gyakorlati jellegű kérdéseket - ki mit eszik, mit kéne vásárolni, mit nézzünk majd a tévében, ki fáradt, ki nem, mi van ma a büfében. Asszem, az ilyen párosokból lesznek azok, akik meg arról beszélnek, ki menjen a gyerekekért, hívni kell a szerelőt, anyád azt mondta, egész éjjel ugat a kutya. Bárcsak érteném őt...

Noname

Elvoltam Új Fiúval hétvégén, vasárnap már nem is éreztem késztetést, hogy hazajöjjek, úgyhogy ott maradtam. Nem is annyira miatta maradtam, inkább azért, mert itthon már nem is vár semmi, nem tudom magam odatenni semmihez. Szex is volt, de folyamatosan tolongtak a fejemben a gondolatok. Nehezen indult a dolog, és megint jött az azt-hittem-minden-rendben-köztünk-féle szöveg, végül aztán elmondtam neki, hogy hol így ébredek, hol úgy, szóval nincs minden rendben, mire azt mondta, amíg vannak olyan napjaim, amiken nyitott vagyok rá, ő, hülyén fogalmazva, de erőltetné még ezt a dolgot.

Szerintem amúgy már elengedett, csak még nem tudatosult benne - ha szeretne, kikészülne egy olyan kijelentéstől, hogy hol így ébredek, hol úgy, én legalábbis tuti kivágnék az erkélyről egy olyan embert, aki ilyet mond nekem. De neki mindig elég az aktuális állás, sose rosszkedvű, mintha nem fenyegetné veszély a kapcsolatunkat. Valószínűleg nem is fájna neki annyira a szakítás, mint amennyire félek attól, hogy fájna neki.

Nem változnak az érzéseim, és tegnap nagyon korán ágyba kerültünk, mert fáradt volt, és egész éjjel olyan magányt éreztem, hogy reggelre megint megcsapott a depi. Éreztem, hogy szeretetre vágyom, de nem kapom meg azt a fajtát vagy mennyiséget, amire szükségem lenne. Mondjuk szerencsére ritkán érzek szeretethiányt, gondolom, azért, mert általában le tudom magam kötni. Napközben is megmaradt a rossz hangulat, mert az járt a fejemben, hogy úgy igazán fontos senki számára nem vagyok Pukkancson kívül, tehát nem csak anyagilag vagyok semmi, de emberileg se számítok különösebben. Új Fiú mutat egy képet, de egyszerűen nem érzek szeretetet az ölelésében és a csókjaiban, sőt, már nem is hív sehogy, mióta megkértem, hogy ne hívjon szívemnek. Rókának nem akar hívni, merthogy mindenki úgy hív - szóval inkább nem hív sehogy. Noname vagyok.

Kol meg nem akar velem barátkozni, csak akkor beszélünk, ha én megyek oda, pedig tökre vágyom a társaságára, és ma egész nap az járt a fejemben, hogy ő ennyi volt, elvész az életemből egy olyan ember, aki látott engem olyannak, amilyen vagyok - és hát az ritka dolog, igaz? Talán hiúság ezt szeretni benne a legjobban, de én amúgy is hiszem, hogy magunkat is szeretnünk kell másokban, mert ha valaki nem látja a lényünket, azzal esélytelen egy húron pendülni és komolyabb szinteket meglépni. Próbálom elfogadni, hogy barátként nem kellek neki, bármennyire is naaaon különleges vaok, és próbálom tudatosítani magamban, hogy az, amit irántam érez, szinte egyenlő a semmivel, mert ha az az egy szem érzés, ami olyan egyedivé tesz a szemében nem lenne, akkor nem is foglalkozna velem. 

Olyan jó lenne, ha ezeket a fiúkat a barátaimmá tudnám tenni, ha nem csak egy lányt látnának bennem, hanem egy értékes embert.

Gondolkodom, mi lenne a legjobb lépés részemről afelé, hogy egy kicsit közelebb kerüljek magamhoz.  Nemsokára meglesz életem első milliója, és eltűnődöm néha, mire kellene költenem. Gyűjtsek tovább lakásra abban reménykedve, hogy a korona leviszi az ingatlanárakat? Jelenleg irreálisnak érzem még csak gondolkodni is ezen, a lakások elérhetetlensége miatt nem tudom elképzelni, hogy lenne vége a kuporgatásnak. Gyúrjak hiteltőkére, hogy aztán évekkel később vegyek egy saját kis lyukat, aminek a csinosítgatására a hiteltörlesztés miatt úgyse lesz pénzem? Vajon boldoggá tenne egy saját tér hosszútávon is, vagy csak nyugisabbá válna az élet, de továbbra is távol állnék az elégedettségtől? Vagy adassam ki a regényemet, mert mindig is ebben láttam a boldogságot, meg a vágyak beteljesülését, és mert hát alapjáraton emiatt kezdtem el gyűjteni? Vagy csak üljek a pénzen, mert mi van, ha a korona hatásait két éven belül csúnyán megérezzük, és talán jó lesz majd mihez nyúlni? Van értelme szar időszakokra gyűjteni ahelyett, hogy a jelenből hoznám ki a számomra legértékesebbet? - végül is most élek, és lehet, hogy két év múlva már nem fogok. A regénykiadás még mindig egy sokkal csodálatosabb dolognak tűnik, mint akár egy saját kastély, és talán durván pozitív kihatással lenne a lelkivilágomra a tény, hogy elértem valamit, amit még a kölyökróka tűzött ki célul.

Sorozatok

Megnéztem a Followers-t Netflixen, ami egy japán sori - nem anime -, és bár kis egyszerű volt, mégis tetszett benne, hogy nőkről szól, és lényegében az a mondanivalója, hogy merjünk máshogy élni, méltósággal és kitartással, úgy, ahogy nekünk tetszik, akár férfi nélkül is. Valahogy olyan kis őszinte volt az egész, nem voltak benne túlzások.

A másik, amit nézek, az Anne, e-vel a végén. Nagyon szeretem a régi verziót, ezért nehezen barátkoztam meg az új Anne-nel, mert a régi kiscsaj annyira édesen szemtelen és szentimentális volt abban a szerepben, az új pedig hisztisebb és rámenősebb kicsit, de másfél évad után elkezdtem megkedvelni. Olyan nyitott karakter, hogy miközben nézem, komolyan sajnálom, hogy nem hozzá hasonló emberek vesznek körül, na meg azokat is el tudnám viselni, akik őt körülveszik. Főként azt szeretem benne, hogy ő se feleségként képzeli el magát, ha a jövőjére gondol.

Kol

Ma sokat gondoltam Kolra. Már vagy egy hete öntörvényű home office-ban van, aminek rajtam kívül mindenki örül, mert az utóbbi időben annyit hisztizett, hogy a többiek számára elviselhetetlen volt. Én ki tudtam zárni a kirohanásait, pláne, hogy tudtam, az egész csak színjáték, nem az ügyfeleken húzta fel magát, hanem a tehetetlenségtől van kikészülve, attól, hogy végleg vége ennek az időszaknak, és nem fogunk többet találkozni - jövőhéten jár le a felmondási ideje. Volt egy-két beszélgetésünk, akkor fejtegette ezt nekem, de már nemigen beszélünk. Azt mondta, szereti, hogy teljesen más megvilágításból nézem a dolgokat, és attól fél, ő ilyen szerelmes már nem fog tudni lenni, mert senki nem lesz olyan, mint én, és kár, hogy nem akarok semmit tőle, mert ő is nehezen gyógyult fel a rossz élményeiből, és tudja, hogy gáz kapcsim volt, ami miatt nem akarok már fiút, de milyen jó lett volna, ha egyszerre engedjük el a múltunkat, meg blabla, közben meg azon gondolkodtam, milyen képmutató fosfej vagyok, és ha tudná, hogy összeálltam valakivel - ráadásul olyannal, akivel nem vagyunk egymásba szerelmesek -, biztosan végleg kiábrándulna belőlem. Igazából ez saját magam számára is iszonyatosan kiábrándító, sose gondoltam volna, hogy valaha lesz ilyen kapcsolatom.

Néha elképzelem, hogy bejön a kilépőpapírokért, én pedig lekísérem a parkolóba, és kíváncsiságból megcsókolom - vajon éreznék jóleső áramütést az ő oldaláról? Jó lenne, ha nem kellene mindig tekintettel lenni másokra, hanem a magam kedve szerint cselekedhetnék. Persze tudom, ilyet nem szabad, mert totálisan önző lenne az egész, csak a kíváncsiságomat akarnám kielégíteni úgy, hogy semmi egyéb szándék nem lenne mögötte, ergo csak magamra hoznám a bajt, márpedig nekem hisztis fiú végképp nem kell - de azért hiányzik néha a társasága, szeretem a troll humorát, azt, hogy hosszasan el lehet vele filózgatni, meg azt, hogy látja a lényem, pedig nem is mutattam meg neki mindent, és kár, hogy ez ennyi volt, kár, hogy emberként nem számítok.

Új Fiú meg azt mondta, miközben csókolgatott, hogy nem tud betelni a testemmel - közben azon gondolkodtam, a fejem akár el is mehetne sétálni, mert úgyse számít, hogy ott van. De talán csak én vagyok már túl szőrszálhasogató.

SéRóka

Múltkor fogtam a hajam, és kíméletlenül lenyírtam belőle legalább öt centit, és másnap, meg harmadnap is vágtam belőle igazításképp. Most váll fölé ér, elöl hosszabb, hátul rövidebb, és nagyon szeretem, mert frufruval tök karakteres ez a hossz. Úgy döntöttem, őszre-télre merek rövidebb frizkókat bevállalni, mert ilyenkor nem olyan párás a levegő, hogy szétálljon, szóval még két óra utazás után is tökély a hajam (bár tény, hogy sapka nélkül ezt nem tudnám kivitelezni). Valami szín kéne bele, nem teljes festés, csak valami menősítés.

 Aranyosak vagytok, hogy hiányoltatok, bocsánat, hogy nem reagáltam a kommentekre.

(Bár lehet, ezeket a bejegyzéseket is megbánom, elég kaka a hangulatuk.)

Meseország

Múltkor azért kicsit felidegesítettem magam a könyvdaráláson, mert geci unalmas, hogy ezek a gyógyegerek mindenki nevében szajkózzák az elmebeteg nézeteiket, és az milyen már, hogy a csepeli ovikban betiltották a mesekönyvet, és az is elgondolkodtató, hogy a kormány kussban elnézi, ahogy ezek az emberek teljes gyűlölettel természetellenesnek és betegnek nevezik a melegeket, szóval arra jutottam, hogy kicsit mintha visszafelé fejlődnénk, és talán ebbe az országba nem is szabad szülni egy zsiráfot se, hiába, hogy csak az az igazi magyar, aki legalább hármat szül. (Mondjuk az egész unalmas már, hogy amikor híreket olvasok, a király is mindenbe beleszövi, hogy „a magyar emberek érdeke”, közben meg kurva irritáló, hogy az én nevemben mondja el a saját hülyeségeit, de oké, tudom, valakinél bejön a manipula, milyen jó, hogy a király értünk harcol.) Ilyenkor azért örülök, hogy a fél youtuber társadalom meleg, mert úgyis ők nevelik a mai gyerekeket, úgyhogy végül is csak adott generációk nem ismerik még mindig az elfogadás fogalmát.

Munka

Abból, hogy októbertől home office, az lett, hogy a tulaj egyenként behívott minket, és feltett egy rakás kérdést, például hogy szerettünk-e home office-ban lenni, mennyi idő reggelente elkészülnünk, hány órát utazunk egy nap, hallottunk-e a home office-osoknak fizetendő rezsiről stb., majd, mivel Új Fiú volt az egyetlen, aki ellenezte a home office-t - mert otthon halálra unja magát egyedül -, a tulaj kitalálta, hogy akkor majd ő fog bejárni azért, hogy a naponta beérkező posta be legyen scannelve. Új Fiú persze nem azt akarta, hogy csak ő járjon be, hanem hogy mindenki járjon be, de ha senki nem jár be, csak ő, az úgy már nem jó, tehát felhívta a tulajt, hogy ő biztos, hogy nem fog egyedül bejárni, legyenek akkor váltásban az emberek. És amikor ezt elmesélte nekem felvillanyozódva, már tudtam, hogy emiatt majd én fogok szopni, meg Pukkancs, mert mi vagyunk a legalacsonyabb, legértéktelenebb poziban, mi vagyunk azok, akiknek nincs gyerekük, ergo nem tudjuk azt mondani, hogy márpedig mi nem fogunk napi négy órát utazni, hogy aztán hazavigyük a gyerekeinkre a koronát. Így is lett, az asszisztencia között felosztották az elkövetkező három hónapot, Pukkancs és én vagyunk az októberiek - mondjuk a pénzügyes anyukákon kívül még mindenki bejár -, aztán a november az egyik pénzügyes nőé, a december a másiké. A két pénzügyes nőt ismerve van egy olyan érzésem, hogy az elkövetkezendő nyolc hónapban is - mert ugye a jósok megmondták, hogy a második hullám is PONT NYÁR ELEJÉIG fog tartani - Pukkancs és én fogunk bejárni, miközben mindenki más otthon csücsükél, de ne legyen igazam. Az egyik nő megmondta, hogy ő nem fog télen bebiciklizni, buszra meg nem hajlandó felszállni, a másik meg annyit van betegszabin a gyerekei miatt, hogy idén háromszor ha láttam az irodában, szóval valahogy kétlem, hogy ők bele fognak menni abba, hogy egymást váltsuk. Nekem azért is kell bejárnom októberben, mert felvettek egy új asszisztenst, akit nekem kell betanítanom, de persze ő is egy anyuka, aki már közölte, hogy ő az őszi szünetben nem fog tudni bejárni, mire ugyan megkapta Fatuskótól, hogy viszont ez egy munkahely, ahova úgy jelentkezett, hogy tudta, be kell járni rendesen, máris szóltak nekem, hogy a csaj akkor október utsó hetén már nem lesz, de én azért járjak be, mert csak. Két ünnep között is mindig ez a duma, maradj bent te, mert neked nincs családod - hát, ilyen élet mellett nem is lesz soha, mert a kis szabadidőm mellett a hátam közepére se kívánok még egy családot is.

Róka nyomasztó életfelfogása, amivel megkeseríti a saját életét

Azt akartam, és azt vártam, hogy a következő bejegyzésem csak ennyi legyen: SZABAD VAGYOOOOK!

Elhatároztam, hogy addig nem is írok, amíg nem sikerül szakítanom Új Fiúval, sőt, már idegesítettem is magam a bejegyzéseimmel, amik mind arról szólnak, hogy nem akarok kapcsolatot, de kilépni belőle se vagyok képes szimplán azért, mert nem merek szakítani.

Sajnos a szabad-vagyok-féle bejegyzés továbbra sem születhet meg. Az előző bejegyzésem után egyre távolabbinak éreztem Új Fiút, csak az járt a fejemben mellette, hogy nem normális, hiszen kb. leírtam neki, hogy nem szeretem, és hogy nála biztos van jobb is - mert nem is kell túl figyelmesen olvasni azt az üzenetet, amit az előző bejegyzésembe is bemásoltam, és annak bizony ennyi volt a mondanivalója -, és mégis ragaszkodik hozzám. Elolvastam pár cikket a kapcsolatfüggőségről, mert szerintem ő tényleg az, aztán beírtam a keresőbe a kérdést, felnőttkorban is lehet-e szerelmes az ember, csak mert szerintem igen, de kíváncsi voltam, hogyan vélekednek random emberek a fórumon, vajon csak Új Fiú olyan-e, aki nem ismeri fel a szerelem és a kapcsolat-akarás közötti különbséget. Igazából idén nyáron volt egy durva felismerésem azzal kapcsolatban, hogy az emberek mi alapján cövekelnek le egyvalaki mellett, és ezt máig nem igazán tudom magamban hova tenni.

Szóval vannak azok, akik a szerelmet keresik, és vannak azok, akik azt hajtják, hogy olyan emberre van szükségük, aki megbízható, aki kiáll értük, aki megvédi őket, ha kell, aki mellett biztonságban érezhetik magukat. Utóbbi esetben felmerül bennem a kérdés, mi a franctól kell megvédeni az ilyen embereket, és miért nem tudnak kiállni magukért? Az ilyen emberek háborús övezetben élnek, hogy kifejezett elvárásuk egy partnerrel szemben, hogy az megvédje őket? Ők akkor olyan szinten ijesztőnek tartják az életet, hogy egyedül nem mernek benne meglenni? Azért kell a társ, hogy túléljenek, nem azért, hogy éljenek? Oké, nem elítélendő... A szerelem végül is nagyon meg tudja hülyíteni az embert, végül is itt vagyok én, aki nem vagyok szerelmes, mégse tudok normálisan kilépni a kapcsolatomból - hát akkor mi lenne, ha szerelmes lennék egy mérgező kapcsolatban? Talán nincs is azzal semmi gond, ha valaki a stabilat keresi, nem az intenzívet (bár nyilván az lenne ideális, ha a szerelem meglenne a stabilnak ígérkező társban).

Új Fiú kedves, családcentrikus, megvan mindene, képes lenne körém építeni az életét - de valahogy mégis fájó és megerőltető egy olyan kapcsolatban lenni, amiben nem tudok ott lenni érzelmileg, ráadásul már lassan három hónapom ment el erre a kapcsolatra, teljesen elhagytam minden hobbimat, nem érzem már, hogy én én vagyok, csak azt, hogy mint egy rothadó uszadékfa úszom az árral úgy, hogy igazából semmi kedvem az egészhez, mert mielőtt faágként vízbe zuhantam volna, vígan éltem egy egészséges lombkorona részeként. Oké, oké, tudom, lófasz az életem, és kilátásban sincs semmi jó, de legalább éreztem, hogy én én vagyok, és hogy szeretek olyan lenni, amilyen vagyok. Most meg már nem érzem ezt, elsodródtam magamtól, és hol egy szemét picsának érzem magam, amiért belemosolygok a másik arcába, miközben a szakítás hogyanján agyalok, hol egy szerencsétlennek érzem magam, aki hét év szar kapcsolat és öt év csodálatos szabadság után most összejött egy olyan sráccal, akinek mindegy, kivel van, csak legyen valakivel. Mert hát ha belegondolok, Új Fiú se szerelemből, se higgadt megfontolásból nem választhatna engem, hiszen nem titkolom, mennyire elborzaszt a házasság gondolata, ergo rohadtul nem vagyok jó feleség-alapanyag. Rosszul vagyok attól, hogy Szívemnek hív a második találkánk óta, rosszul vagyok a gondolattól, hogy ez neki egy papás-mamás játék kezdete, és rosszul vagyok attól, hogy nem veszi észre, ha nem vagyok nedves, lényegében már minimális kedvem sincs a szexhez.

Volt egy reggel, amikor úgy ébresztett, ahogy ártatlan lelkű Csipkerózsika nem akar ébredni, és miközben hagytam magam - mert hülye vagyok, és kínosnak éreztem volna rászólni -, azon gondolkodtam, hogy ez az utolsó, én ezt nem fogom csinálni, faszért ilyen önhitt ez is, hogy bele se gondol, hogy ha egy punci száraz, az nem azért van, mert el van romolva, hanem azért, mert az ember lánya nem akar szexelni. A következő alkalommal már elutasítottam az ágyban, amin eléggé fennakadt, én meg ridegen hallgattam a beszédét arról, hogy saját magam miatt vagyok ilyen száraz, hiszen gátat emelek a kapcsolatunk elé, és csak annyit mondtam, sajnálom, de nekem nem jó érzés, hogy nem tudsz válaszolni arra, hogy mit szeretsz bennem, és csak annyival tudtad le a kérdést, hogy hagyjuk a témát, mert téged "rettenetesen elkeserít". Szóval ja, elkeseríti, hogy megkérdőjelezem a szerelmét, de nem képes három mondatot összedobni arról, mi a szart szeret bennem. Nem az zavar, hogy nem szerelmes, hanem az, hogy hónapok óta azt mondja, ő igenis az.

Szóval ilyenek voltak... És aztán kivettem egy hét betegszabit, és ahogy elvoltam itthon magamban, egyre rosszabbul lettem a gondolattól, hogy pénteken majd eljön értem, ott kell lennem, csókolózni kell, meg szexelni kell úgy, hogy nem is érzek iránta semmit. Minden egyes nap azon gondolkodtam, miért vagyok ilyen gyenge, mi ez most, hogy nem merek szakítani, bárcsak lenne valaki, aki leül mellém, és rám szól, hogy na, Róka, írd meg neki chaten, utána csak egy enterbe kerül a szabadság - nem egyszerűbb egy kínos chatbeszélgetés, mint még ki tudja, mennyi idő ebben a kapcsolatban? Azon az egy héten semmit nem csináltam, csak folyamatosan rajta kattogtam, meg azon, mekkora vicc, hogy van egy ilyen gyengeségem - nekem nem is való kapcsolat, mert aztán csak nem tudok belőle fizikailag is kijönni, hiába, hogy érzelmileg sehol nem vagyok. Már felöltöztem, meg kisminkeltem magam - vert a szívem rendesen a gondolattól, hogy át kell mennem hozzá, és ki kell bújnom a szex alól, és megint megkérdezi majd, miért nem akarom -, mire képes voltam végre bepötyögni a messengerbe valami olyasmi, nem különösebben túlragozott mondatot, hogy ne haragudj, de úgy érzem, nekem ez nem fog menni.

Azt mondják, geciség chaten szakítani, én azt mondom, szakíts, ahol tudsz. Pláne, ha olyan hülye vagy, hogy meghatódsz a másik könnyeitől - akkor ne is szakíts élőben. Írd le, hogy ennyi volt, aztán hagyd a másikat, sírjon magának, aztán majd rendbe jön, mint ahogy mindenki rendbe jön minden egyes csalódása után. És különben is, minek sajnálok én egy olyan embert, akiről meggyőződésem, hogy nem szeret?

Aznap Pukkancs is itthon volt, kirobbant belőlem egy izgatott felkiáltás, hogy MEGÍRTAM NEKI - közben az járt a fejemben, hogy úristen, érzem a szabadság illatát...! -, erre Új Fiú nem nekiállt kérlelni olyan szánni valóan, hogy hagytam magam meggyőzni arról, hogy "ne adjam fel a kapcsolatunkat"? Egyedül annyi sikerült, hogy megírtam neki, aznap ne jöjjön el értem, meg azt is leírtam, hogy már kb. kötelességnek érzem a szexet, és azt gondolom, azt hiszi, mivel együtt vagyunk, jár neki a szex. Erre aztán leírta, hogy ő azt hitte, örömet okoz nekem azzal, ha ennyit szexelünk, meg blabla, ami újabb jele annak, hogy kurvára meg akar felelni, csak hogy benne tarthasson engem a kapcsolatban. Másnap mentem át, és este újra bepróbálkozott az ágyban, én meg a sötétben csóváltam a fejem, hogy ezt nem hiszem el, tegnap szakítani akartam vele, leírtam, hogy ez nekem nem elég mély, meg hogy kötelességnek érzem a szexet, erre most megpróbál felizgatni...? Már betérdelt a lábam közé, amikor kedvesen elhúztam őt onnan, mire megjegyezte, hogy ő már nem tudja, hogyan közeledjen hozzám - hát, mondom, így pont ne, nem látod, hogy semmi kedvem...? És akkor azt mondja, azért vannak egy puncinak olyan részei, amikhez hozzáérve be lehet indítani egy nőt - hát, nem tudom, őt verték-e át folyton az előző női, vagy én vagyok túl elbaszott, de mindegy is, nekem már nem megy a szex része a kapcsolatnak...

Aztán egész héten nem mentem hozzá; ha hívott, hogy munka után menjünk el enni valamit, mondtam, hogy nincs kedvem, és közben azon járt az agyam, hogy péntekig szakítok vele, legalább ezekből majd veszi az adást, és nem fogja olyan váratlanul érni a dolog.

De a faszom se tudja, miért, hosszú idő óta először, pénteken úgy ébredtem fel, hogy van kedvem vele együtt lógni, még jól is éreztem magam, és nem azon agyaltam folyton, hogy biztos megjátssza magát, rohadtul szakítani kéne, hanem csak simán elvoltam vele. Szex persze nem volt, már csak a mensim miatt is ki tudtam bújni alóla... Nem tudom, azért éreztem-e jól magam, mert rájöttem, hogy csak egy enterbe kerül a szabadság, és igenis bármikor kiléphetek, ha akarok, vagy mert tudom, hogy megértette, nálam a gyeplő, mindenesetre belefáradtam a cseszett gondolataimba, úgyhogy erre a két napra letettem őket.

Tegnap valahogy szóba jött a párkapcsolat téma, nem a kettőnké, csak úgy általánosságban, társadalmi szempontból, és akkor meséltem neki erről a felismerésemről, hogy sok ember higgadt megfontolásból áll össze a párjával és nem szerelemből, és hogy ez végül is nem hülyeség, de inkább mégis az, mert ilyenkor van az, hogy egyszer csak lelép az egyik fél egy harmadikkal, vagy pedig pont hogy nem tudnak majd szétválni, amikor már rosszul vannak egymástól, mert az egész életüket olyan szinten összegyúrták, hogy nincs semmijük, amit sajátnak mondhatnak, és nem tudnak hova elmenekülni egymás elől, így inkább kiüresedve, a gyerekeikben és hobbikban próbálván boldogságot keresni élik le egymás mellett az életüket. Új Fiú aztán megjegyezte, hogy nem lehet hozzáállni úgy egy kapcsolathoz, hogy már az elején azon agyalsz, hogy lépj majd le, és próbált érvelni, hogy ha mindenkinek lenne saját lakása, ahova menekülni tudna, az emberek nem is maradnának együtt, és nem is próbálnák meg megjavítani a kapcsolatukat, és különben is, a gyerekeikért meg kell tegyék, hogy együtt maradnak... Keresztanyám ugrott be, aki számomra egy kibaszott nagy intő példa a házasságra - anya meg mama mellett, eheh (mondjuk anya legalább ki tudott lépni a szarból) -, és elszorult torokkal megjegyeztem, hogy számomra túl nagy áldozat lenne a gyerekeim miatt együtt maradni valakivel, akit nem tudok már elviselni, szerintem ez az önálló élettől félő emberek kifogása a válásra, na meg miért akarnék megjavítani egy kapcsolatot, ha már nincs rá szükségem...? Nem tudom, nekem ez magas. Az ágyban se értettem, hogy Új Fiú miért csodálkozik azon, hogy "gátat emelek a kapcsolatunk elé" - még jó, hát nem vagyok szerelmes, hetente lenyomok egy szakítós szöveget. Ha lenne esze, már hagyott volna elmenni a picsába, sőt, még lökött is volna rajtam egyet.

Na mindegy, a lényeg, hogy ezekről beszéltünk, meg a saját lakásokról, amiknek a hiánya szerintem megalkuvóvá teszi az embereket egy rosszra fordult kapcsolatban, és akkor elszomorodtam, amiért nem látom módját, hogyan lesz nekem saját lakásom, és mi van, ha egyszer emiatt kell majd valakivel megrohadnom, és elkezdtem sírni, mert ez az egész, hogy sose élhettem egyedül, nem lehetett önálló szakasza az életemnek, totálisan elkeserít, mert jövőre harminc leszek, és folyton az van bennem, hogy már alig van pár évem fiatalon, szépen és egészségesen, és utána már teljesen értéktelen leszek, mert semmim nincs, se anyagilag, se tudásilag, mindent elbasztam, és ez az ország különben is olyan, hogy lehúzhatom magam a vécén, egy nő csak arra jó, hogy gyerekeket szüljön, egy munkaadó is háromszor meggondolja, felvesz-e egy harminc feletti nőt stb. Persze amikor Új Fiú megkérdezte, mi a baj - bár szerintem egyértelműen az volt a bajom, hogy nem látom a lehetőségeimet -, csak annyit mondtam, semmi, csak meghatódtam a témán, ő meg nevetett egyet, és azt mondta, ő majd megvéd mindentől, én meg lenyeltem, hogy nincs mitől megvédj, és különben se akarom, hogy másnak kelljen megvédenie.

Szóval most hétvégén jól éreztem magam, amit nem is értek, mert eddig erőlködésnek éreztem vele minden napot - még ezt a sírást is jónak éreztem, mert voltak benne érzelmek, haha -, és még csak nem is voltam rideg, nem volt bajom azzal, hogy összebújjunk, néha inkább még jól is esett, hogy átkarolt, de ma mondjuk már vártam, hogy eljöhessek, és hazafelé már azon gondolkodtam, hogy remélem, a hónap végéig sikerül ezt elrendeznem, mert én tényleg szeretnék még pár évet egyedül, senkihez nem alkalmazkodva eltölteni, megdolgozni egy saját lakásért (HAHAHA), élni benne pár évet anélkül, hogy valakit a nyakamon éreznék állandóan... De aztán hazaértem...

...és Perdita belém kötött, megint mondta, hogy költözzek el, ha valami nem tetszik, aztán elsírtam magam a szobámban, és az járt a fejemben, hogy tényleg el kellene költöznöm úgy, hogy soha többet ne is halljon rólam a családom, ergo lehet, mégse kellene szakítanom Új Fiúval, mert hátha egyszer megszeretem úgy, hogy vele akarjak maradni, aztán eszembe jutott az is, hogy felesleges élnem, mert úgyse leszek soha elégedett, egyáltalán nem akarom azt a fajta életet, ami társadalmilag elvárt, bár ne lenne ilyen rövid az élet, akkor nem nyomasztana így, de mennyivel könnyebb lenne csak véget vetni az egésznek és stb., stb...

Szóval jelenleg ennyi vagyok.