Bent

Ez a nap amúgy szörnyű volt. Mármint oké, túlzás, hogy szörnyű, de szívesen lettem volna inkább máshol, mintsem bent az irodában. Csirip néha annyit beszél számomra maximálisan érdektelen dolgokról, hogy két perc figyelem után már csak bólogatok, miközben fejben totál máshol járok. Rengeteget tud beszélni felszínen történő dolgokról, ami számomra olyan, mintha valaki felolvasná nekem a bevásárlólistáját. És nagyon kedves, eleven, meg okos leány ő, tényleg nem árt senkinek, nekem se, de ma azért rendesen azt éreztem, hogy nekem sok, és leszív, arról nem beszélve, hogy nem veszi észre magát, hogy ha nagy ritkán mondanék is valamit, egyből leint vagy közbevág, bármit állítok, ellent mond, kijavít, megmondja a tutit, és képes elérni, hogy ötévesnek érezzem magam mellette, mert minden, amit mondok, csakis faszság lehet, vagy hát meg se várja, hogy befejezzem a mondatot, pedig öt évvel fiatalabb nálam. Emellett iszonyat figyelmet követel magának, kell neki a közönség, meg a kíséret mindenhova, a Pocokemberrel is úgy szoktunk lesurranni egy kicsit levegőzni, hogy menjünk csak ketten, különben nem tudunk váltani egy szót se. Szóval tökre kialakult bennem, hogy már nem erőltetem a beszédet, ha meg többen is vagyunk, akkor se, mert Csirip mindenkit túlharsog, az ő sztorijait kell hallgatni, amikre mondjuk reagálni se tudok mit, mert nem mozgatnak meg eléggé. És akkor ettől is hülyén érzem magam, meg azon gondolkodom, hogy vajon buta vagyok-e, meg kuka, mert a többiek például szoktak neki reagálni, kb. adják alá a lovat (mint akik már beletörődtek, hogy róluk vagy az ő szempontjukról úgyse lesz szó soha), és örömmel vállalják a közönség szerepét, én meg csak állok ott, és igyekszem legalább az élő ember látszatát kelteni.

Ma kaptam egy e-mailt a céges fiókomba egy kollégától, hogy ebédelünk-e együtt, én meg épp ültem egy feladat fölött, úgyhogy visszaállítottam olvasatlanra az üzit, amíg egyáltalán kiagyaltam, hogy vajon ez kicsoda. Azért az, hogy mindenki csak heti két napot jár be, rendesen rontja az esélyeimet arra, hogy minden névhez arcot tudjak párosítani (ami elég cikis lassan három hónap után). Némi kutakodás után aztán rájöttem, hogy ő az egyik beceneves hapsi, de még mindig nem értettem, miért írt így rám - mondjuk van köztünk vagy húsz év, csak nem akar bármit is, lehet, csak barátságos, végül is jó fej -, de azért megírtam neki, hogy én később szoktam ebédelni, úgyhogy megúsztam a dolgot.

Tegnap amúgy csomószor éreztem több hapsi irányából is, hogy méricskél, tök kínos volt, és paranoiásnak éreztem magam, de aztán a Pocokember egy alkalommal megjegyezte, hogy XY rendesen levetkőztetett a szemével, szóval akkor lehet, mégse csak képzelődtem. Brr, az az ember is volt vagy ötven éves. Meg igazából akárhány éves néz is így végig, annyira el vagyok távolodva a férfiaktól, hogy tökre nem akarok már ilyeneket észrevenni, meg asszem, már ki is nőttem azt, hogy ilyesminek örüljek, szóval egyáltalán nem legyezgeti a hiúságomat. Bár ez a tegnapi nap tényleg fura volt, mert hónapok óta fel-felmerül bennem a megállapítás, hogy valami elmúlt bennem, mert hiába járok már emberek közé, nem jönnek oda hozzám a férfiak, míg régebben azért rendszeresen volt kit elhajtani. Szóval azt hittem, ösztönösen érzik, hogy nálam ki van kapcsolva valami gomb, és emiatt nem is látják bennem a nőt, na de most hárman is végigmértek, pedig szokványos szerelésben voltam.

Primi

Szombaton amúgy rákérdeztem ott a Noéban Primrose-ra, és sikerült azzal a nővel beszélnem, aki ténylegesen intézni szokta az örökbeadást. Megkérdeztem, hogy tényleg nem adnak-e ki olyan albérletesnek kutyát, aki nincs bejelentve az albiba, és mondta, hogy két dolog szükséges: a tulaj írásos beleegyezése és szülői ház Pest megyében. Aztán megkérdezte, dolgozom-e már, mert olyan kis fiatalnak tűnök. HAH. Mondta, hogy írjak egy bemutatkozást, és biggyesszem oda a telefonszámomat is, ő majd utánanéz a kutyának, és felhív, hogy mizu, de most nem nézhetjük meg Primrose-t, mert nincs itt, kórházi részlegen van, karanténban vagy ilyesmi. Mondjuk fura, hogy nem tudta, hol van, de mindegy.

Megvívtam hát magamban a végső csatát, mert mióta megláttam Primi képét, ott villogott a tudatomban, képzeletben már a kis pocakjába fújtam, meg zenés montázsok peregtek le előttem, még azt is elképzeltem, hogy majd arra jövök haza, hogy szétszerelte a bútorokat, és hogy milyen csodás lesz az életem, amiért az lesz a legnagyobb bajom, hogy a szőrös kis bébim szétszedett valamit (erre gondoltam, amikor azt írtam, túl steril az életem, és erre utaltam azzal, hogy ha így folytatom, kanapéstul párolgok majd el, mert úgy vigyázok a kanapéra is, mintha bármit is hozzáadna az életemhez), szóval aztán írtam egy hosszú bemutatkozást, amibe Pukkancsot is beleírtam, mert ő is beizgult, és megbeszéltük, hogy oké, akkor legyen egy kislányunk. Tényleg sokat vívódtam magamban, és Pukkancs is rendesen meghányta-vetette magában a dolgot, mert ez azért kurva nagy döntés, és sok félelme volt mindkettőnknek, meg nekem egyre több is lett, ahogy a facebook elkezdte feldobálni a szörnyűségeket alattuk a kétszáz kommenttel, hogy hát igen, az én kutyám is úgy halt meg, hogy, és rettenetes volt végignézni...

Szóval azon a hosszú bemutatkozáson egy teljes napig ültem, mert bár gyorsan megírtam, még mindig nem mertem elküldeni, mert ez téééényleg egy hatalmas döntés, jó esetben tizenöt évre vállalod, nem csak a kajáját kell fizetni, hanem sok minden mást is, mi van, ha majd semleges lesz felénk, mi van, ha idegesíteni fogja a szomszédokat (mondjuk a sok lehetséges halálnemet látva ez már nem is érdekelt), meg egyebek. És aztán elkezdett az is aggasztani, hogy majd az lesz a bajuk, hogy egy fotó alapján ráizgultam, biztos felszínes vagyok, meg amúgy is mire fel vagyok máris ilyen lelkes, meg mi az, hogy egyszerre ketten akarjuk őt, ráadásul még csak nem is házasok vagyunk, CSAK barátok stb., úgyhogy írtam egy kurtább, visszafogottabb szöveget, és egy utsó átbeszélés után - amiben már csak bátorítgattuk egymást - elküldtem. Aztán nem is bántam meg, vártam, hogy hívjanak, hadd találkozzunk vele, és Pukkancs is várta.

Na és ennek a bejegyzésnek nem az lesz a vége, hogy képzeljétek el, lesz új lakótársunk, hanem az, hogy ma hívott a nő, akivel beszéltem szombaton élőben, és mondta, hogy Primi már "próbaidőzik" valakikkel, úgyhogy válasszak másvalakit. Nem lettem szomorú amúgy, persze hirtelen elröppent Primi a jövőmből, és láttam magam előtt, ahogy egy idilli kis családdal játszik a réten, akik majd ráunnak fél év múlva, és visszaviszik  és egy kicsit örültem annak, hogy legalább meggazdisodik, még ha nem is általam, mert ez neki csak jó (kurvára remélem!), nekem meg ha nagyon kell kutya, akkor majd úgyis találok.

Mondjuk kiírhatták volna az oldalukra, hogy van gazdijelöltje, mint ahogy általában kiírják.

Elmeroggyantak

Sétáltatás után hazalátogattam Rókafalvára. Nagyon tetszett mamának a kép, meg amúgy nekem is tökre - végül nem fekete keretet vettem hozzá, hanem FASZínűt (hahaha, ötéves vagyóóók). Feltenni mondjuk nem tudtuk, mert egyből elpattintottuk az akasztóját, de sebaj, csak pillanatragasztó kell hozzá. Végül nem a konyhában lesz, mert ott már vannak díszes tányérkák a falon, hanem a nappaliban - egy kinyomtatott szélmalmot fog leváltani.

Közben mama odaadta a tabletjét, hogy csináljam meg, mert nem működik, én meg, mint nagy hozzáértő, nem tudtam megcsinálni, csak arra gondoltam, hogy ez már fixen döglődik, és vajon mennyibe kerülnek ezek (még meg se nyertem a lottót, mégis úgy költekezem néha, mint aki simán megteheti - így érzik magukat azok is, akik nem figyelnek oda a pénzükre?). Mama megkért, hogy vigyem fel Perditához, mert ő meg szokta tudni csinálni, de ők már hetek óta nincsenek beszélőviszonyban, és ő nem akarja megkérni, viszont már úgy érzi, nem tud a tablet nélkül élni (édes mamám, imádja a youtube-ot, pedig megmutattam neki, hogy kell a Disney-t használni).

Szóval felmentem a tablettel, meggyúrtam Pomcit, és fent ragadtam vagy egy órára dumcsizni, furi volt. Mindenféléről eldumáltunk, ott volt Pongó is; ja meg, szóba jött az elbaszott örökségünk, ebből kifolyólag Rú anyja is - az mindegy, hogy függ össze a kettő -, aztán Perdita kérdezte, hogy: „Tényleg, Rúról tudsz valamit?”, én meg elkezdtem mondani, hogy láttam róla március környékén egy nagyon buzis képet, és eh, bassza meg, nem elsírtam magam ott előttük? Perdita bocsánatot kért, amiért felhozta, és azt mondta, nem tudta, hogy ennyire haragszom rá, amiért szakított velem, én meg csak annyit tudtam kinyögni, miközben zavaromban a kutyát dögönyöztem, hogy nem is ő szakított, hanem én. Még azt is szerettem volna mondani, hogy ez nem harag, csak nem sikerült beszélni. Én komolyan azt szoktam hinni, hogy túl vagyok ezen, mert úgy érzem, hogy már mindent tudok Rúról, amit anno tudnom kellett volna, és letisztult bennem az ügy, nem maradt megoldani való dolog, megválaszolatlan kérdés, és már nem is sajnálom magam - de hogy ez mi...? Miért van rám hatással az emléke, és hogy tudom elsírni magam, miközben épp nincs is semmi bajom, hanem épp vidáman trécselek? Vicc ez a megbántottság, nem tudtam, hogy még bennem van, nem értem, mert amúgy nem is szoktam már ilyeneken gondolkodni. Na jó, azért amikor márciusban egy volt osztálytársamnál megláttam azt a képet, akkor is kapásból elsírtam magam, de tényleg olyan hirtelenséggel és gondolkodás nélkül, mint aki egy felkötött kutyába futott bele. Pedig tényleg nem érdekel, felőlem seggbekukizhat kedvére. Talán nem is az ő emléke van rám hatással, hanem a tini Róka sírja el magát bennem ilyenkor. EZ AZ! Szóval azért történhetett ez, mert nagyfokú empátiával bírok a tiniénem irányába...! Nem is voltam szomorú, csak együtt éreztem múltbeli önmagammal (Hogyan hasítsuk meg tudatunkat c. értekezésünket olvashatták). Sőt, nem is sírtam, csak a szemembe ment valami!

Na mindegy, nem t'om, hogy lehetne ezt a megbántottságot lehúzni a klotyón. Tényleg nem is tudok erre más kifejezést, még az önsajnálatot se érezném már megfelelő szónak.

Na sebaj, hamar lerendeztem a könnyeimet, aztán nem is folytattuk a témát. Vicc, bömeg, néha hogy meg tudom lepni még magamat is.

Ha már meglepetések, azon gondolkodom, Perditának mit adhatnék vagy hogyan segíthetnék neki. Tudom, hogy geci szar volt a kapcsolatunk, és valószínűleg újra az lenne, ha visszaköltöznék, de most már nem csak szimplán azt látom benne, hogy a faszfejségével elüldöz maga körül mindenkit, hanem azt, hogy ő nagyon nincs jól. Hogy nagyon kevés tartja itt ebben a világban, mármint lelkileg értem, meg volt is olyan megjegyzése, hogy ha nem lenne a kutya, meg nem lennének a macskák, akkor... És nem lehet azt gondolni, hogy csak a szája jár, mert amikor ilyesmiket mond, mindig egyből elsírja magát, és szarságokat kezd el mondani magáról. És ez nem csak az ő lelki baja, hanem mindenkié, aki nem lát túl a faszfejségén, mert egyszerűbb annyit mondani, hogy egy bunkó. És az a baj, hogy ide egy ajcsi kevés lenne, meg hogy nem is találhatom ki helyette, hogy mi tudná őt visszarángatni az életbe. Mondtam neki, hogy keressen valamit, amit megszerethet, legalább nézegesse meg az online hobbi tanfolyamokat, vagy valami. Próbáltam nyugtatgatni, hogy a mi generációnk már csak ilyen, sokan nem találjuk az utunkat, de attól még nem kell csődtömegként elásnunk magunkat. De tudom, hogy egyik fülén ki, a másikon be, mert reménytelennek érzi magát, és így csak visszabújik a tabletjébe.

Nem t'om, mi van velem mostanában, sokkal érzelmesebb vagyok, mióta nyugis az életem. Olyan, mintha harminc éves koromra kifejlődött volna bennem egy csomó új, pozitív tulajdonság. Sokkal türelmesebb vagyok, bölcsebb, jóságosabb, meg minden lófaszabb. Mintha kibomlott volna bennem egy kurva nagy szeretetcsomag. Még a csodálatos szót is elkezdtem úgy használni, hogy közben nem azt értem alatta, hogy kurva szar. Ha így folytatom, már krisztusi korban el leszek szólítva.

Megöleltem mamát, amikor jöttem el. Pedig szerintem nagyon kicsiként öleltem meg őt utoljára, mert nem is emlékszem ilyesmire. Tudjátok, vannak azok a rokonok, akikkel sose ölelkeztek, pedig megvan a szeretet, és aztán hiába jössz rá erre, már csak azért se ölelkeztek, mert furi lenne, meg mi van, ha a másik hülyének néz. Na, hát arra jöttem rá, hogy ezt nem szabad. Mármint bassza meg, ő a nagymamám, aki csak azért nem szokott megölelni, mert undok kamaszként mindig eltoltam, ha ilyesmit kísérelt meg.

Értékelni kell az életet. Nem csak a magamét, másokét is.

Árva állatok - ha nem akarsz szomizni, ne olvasd el

Olyan sok minden van a fejemben, hogy csak azért nem szoktam 1 óra előtt lefeküdni, mert egy kicsit olvasni is akarok a sok agyalás után. Még mindig a Titokzatos folyón kotlok, de legalább már túlvagyok a hetven százalékán - nem lesz kedvenc műfajom a krimi. Mindenki úgy dicsérte, merthogy micsoda emberi sorsok vannak benne kibontogatva - de gondolom, ez azoknak nagy ügy, akik nem szoktak különösebben sokat töprengeni az élet szövevényességén. Egyébként nincs semmi baj, csak mostanában nagyon be vagyok pörögve.

Tegnap rájöttem, hogy az életem annyira steril már - úgy értem, többnyire minden szarságot sikerült levetkőznöm magamról -, és most annyira vigyázok a kis békességemre, hogy ha így folytatom tovább, halálom óráján kanapéstul fogok elpárologni (ezt lehet, hogy egyszer még kifejtem érthetőbben, mert amúgy nem Netflix-függőségre, antiszocságra vagy depresszióra gondolok). Szóval az van, hogy olyan üres vászon vagyok, ami kb. nem is akarja, hogy szín kerüljön rá, mert állandóan félek, hogy valami fosszínt kapnék, így inkább megrohadok a sarokban, és egyetlen jótettem az életben az lesz, hogy nem ártottam senkinek. Azért meg nem jár XP.

Voltam amúgy szombaton a Noéban kutyát sétáltatni, mert láttam múltkor, hogy ez is egyfajta önkénteskedési lehetőség náluk (megérdeklődtem amúgy, hogyan lehet oda komolyabb önkéntesként bejutni, és azt írták vissza, sok-sok sétáltatást kell előtte lenyomni, meg hogy amúgy is döntse el közben az ember, hogy tényleg bírná-e). Eleinte úgy volt, egyedül megyek, de aztán Pukkancs is elkísért. Megsétáltattunk egy nagyon öreg labradorkeverék kutyust, Fonsit, aki kurvára nem élvezte a 33 fokot, úgyhogy folyamatosan visszafelé akart menni. Ránk nézni nemigen akart, gondolom, túl régóta van már bent ahhoz, hogy bárkit is komolyan vegyen szegény.

Amúgy én máshogy képzeltem a helyet, mert Pukkancs mondta, hogy szép rendezett a többi menhelyhez képest, de amíg álltunk sorba kutyáért, mellettünk megállás nélkül ugattak a dögszlik az öt-hat fős kenneljeikbe zárva, alattuk föld és felrúgott tálakból csordogáló patak, és hjaj, tudom, hogy a sok mászkálástól kikopik alattuk a fű, de ez rettenet szomorú... Egyrészt, hogy ez számít rendezettnek, de legfőképp, hogy ezek a szeretésre és szeretgetésre kitenyésztett állatok így élik le a kis imádni való életüket... És annyira lelkesek voltak, és a fiatalok annyira várták, hogy pórázt kapjanak a nyakukba... Némelyikük már ismerős volt, annyit nézegettem a képeiket.

Miután visszavittük Fonsit, körbejártuk a helyet, valamiféle lelki megnyugvásra vágytam, hogy oké, ez végül is nem egy rossz hely (tényleg nem az, de akkor is menhely, na). Találkoztunk Gyogyóval, aki vakon és süketen futkározik szabadon engedve már vagy tizennégy éve, ha jól emlékszem az adatlapjáról, meg ott volt Sárgaborsó is, aki nagyon magabiztosan gurult ide-oda a kis hátsókerekein, csak sajnáltam szegényt, mert szerintem szeretett volna feküdni is kicsit, de a kiskocsival nem tudta csak úgy eldobni magát. Na meg bazi nagy méretű kutyusokat is láttam kicsi helyekre zárva, és olyan könyörgőn bámultak mind, ah, többet nem fogok ott sétálgatni, nem is tudom, mit képzeltem. A kis turcsiorrúakhoz befért a kezem egy kis simi erejéig, de közben, képzeljétek, odajött hozzám egy másik turcsi, akit pont egy nőci vitt pórázon, és belebújt a kis pofijával a kezembe, és mondta, hogy vigyél el, vigyél el, ígérem, csodálatos kutyusod leszek, és mozdulatlanul élvezte, ahogy simogatom a kis fejét, és biztosan megszakadt volna érte a szívem, amikor néhány perccel később még azt is láttam, hogy kérlelve feltette a mancsát egy guggoló hapsi combjára, ha a nőci, aki vezette a pórázon, nem mondja, hogy ő most már ideiglenesen magához veszi, amíg nem lesz gazdája, mert szegény túl régóta van itt. Szóval örültem, szerintem ez egy csodálatos dolog; ha lenne kertem, legalább három kutyát zsebre tettem volna, hogy igen-igen, ideiglenesen magamhoz veszem őket, ideiglenesen, hóóógyne. De amúgy ez tényleg király lehetőség.

Hjaj, kurva emberek.

Mármint nem a jó emberek kurvák, hanem a rosszak.

A cicáknak szerintem klassz helyük van, de persze ők is be vannak zárva, és nem jut nekik elég szeretet.

Nagyon szégyellem magam, amiért valaha is volt bennem olyan, hogy én ilyen meg olyan kutyát akarok majd egyszer, mert annak ilyen alakú a feje, meg olyan a színe, meg így szép és úgy cuki, meg pöcs tudja, még milyen hülye sóhajokkal mennek az emberek tenyésztőhöz. Mármint most nem azt mondom, hogy mindenki szégyellje magát, amiért beleszeretett egy bizonyos fajtába, csak úgy érzem, megvilágosodtam ezen a téren. Szívem szerint betiltanám a kutya -és macskatenyésztést, ne fancyzzünk többet állatokkal, amíg ott a sok árva. És mindnek van egy szomi története, ami ott ül a szemében, hiába több évesek már, hiába mentek már át horror dolgokon, még mindig reménykednek, hogy valaki egyszer nagyon-nagyon fogja őket szeretni, és hogy lesz valaki, akit ők is nagyon-nagyon szerethetnek azzal a nagy, megsebzett szívükkel. És a még gyanútlan kölykök felett se lehet csak úgy elnézni, hogy áh, nekik biztos lesz majd gazdijuk, mert hiába cukik és könnyebben nevelhetőek, sokakat mégse visznek el, ott nőnek fel, és néha ott is nő ki az angyalszárnyuk.

No mindegy, nem terveztem erről írni, csak kibuggyant. Bocsánat, ha ítélkezősnek tűntem a tenyésztéssel kapcsolatban.

Hádde mondjuk tényleg az vagyok... Lettem.

Például azt se értem, miért jó turcsikutyákat tenyészteni, miközben szegények alig kapnak levegőt. És tudtátok, hogy a menő kutyabundák mögött csomószor csak matek van, és hogy sok kutyus emiatt már betegen jön világra, akikről a tenyésztő külön gondoskodik?

Bárcsak megválthatnám a világot. De csak beállítottam a bankomban egy rendszeres megbízást.

Netflix: Nézz mindkét irányba

Spújler álárm!

Szinte vártam a Támogatta Magyarország Kormánya szöveget a végén.

Nézhetnénk mondjuk három irányba, és a harmadik szál arról szólna, milyen úgy gyereket nevelni, hogy a kisöcséd-beütésű csávó, akitől teherbe estél, lelép, a szüleid nem gazdagok, nem támogatnak, és muszáj elmenned dolgozni, és a pasitéma az utolsó dolog, ami érdekel, miközben örülsz, hogy legalább van lyuk a seggeden.

De oké, értem a mondanivalót.

Méghozzá az a mondanivaló, hogy a legtöbb embernek jobban áll a vállig érő haj, mint a hosszú.

Sóhaj

A második e-mailemre egy órán belül visszaírt a menhely. Akkor adnak állatot albérletesnek, ha a tulaj írásos beleegyezést ad (ez szerintem meglenne), és ha a lakcímkártyában a kutya tényleges lakhelye szerepel. A mi tulajunk teljességgel ódzkodik az ideiglenes bejelentésünktől is, pedig kértük már orvos miatt, hogy ne kelljen hazajárkálnunk Rókafalvára, ha van valami. Nem nagyon értem, mitől fél, hiszen már a puszta létezésünk elég bizonyíték arra, hogy feketén adja ki a lakását. És a legtöbb tulaj ilyen... Pedig itt vagyok én, normális munkával, rendes albiban, kiskutya alakú szívvel, háttérben egy szülői házzal, ahova lássuk be, ha minden kötél szakad, bármikor visszamehetek, és mégis azt választják, hogy a kutya inkább élje le az életét menhelyen, minthogy kiadják egy olyannak, akinek nincs ideiglenes lakcíme. Nem magamat sajnálom, hanem minden állatot, akinek a boldogsága szimplán ennyin múlik. Meg ezt a magyar elképzelést is sajnálom, miszerint aki albérletben él, az az utcáról lett felkarolva. Itthon albérletbe költözni nem azt jelenti, hogy sikerült kirepülnöd, hanem hogy jól megszívtad a faszt, és csórón fogsz megdögleni.

Szőrszomi

Tegnap vagy már nem is tudom, melyik éjszaka nem tudtam aludni, kattogtam az állatokon, meg a saját nyugtalanságom okán, meg én már nem is csak egy kutyát akarok, hanem kettőt - találtam az oldalukon egy betegmancsú szomifiút is -, vagy inkább hármat, négyet, ötöt, de persze ezen a ponton kell visszaereszkedni a realitás talajára. Gondoltam, adomány gyanánt virtuálisan örökbe fogadom öt-öt napra a kis szívszerelmeimet, köröztem is a kurzorral a lehetőség fölött, de végül is olyan felesleges hülyeségnek érzem, hogy kint legyen a nevem, hogy igen, én, ééén finanszírozom őket kemény öt napon át, végül is a pénz úgyse személy szerint nekik megy, hanem minden lakónak, és ez így van jól, menjen annak a babának a pénz, akinek a leginkább szüksége van rá, úgyhogy inkább csak simán utaltam egy kerekített összeget a bankomról.

Bárcsak szeretetet küldhetnék inkább pénz helyett, de olyan nagy mennyiségűt, hogy minden egyes állatka szíve megteljen vele egy életre, és boldog legyen mind. Bírom ebben az alapítványban, hogy úgy tűnik, erős háttérrel rendelkezik, sőt, még más menhelyeket is szoktak támogatni, de azért kétlem, hogy lenne elég emberük ahhoz, hogy mindenkinek elegendő mennyiségű szeretetet tudjanak adni, és ettől olyan szomi az egész, ezek az állatok legtöbbször mások hibái miatt ülnek börtönben, szeretetlenül, sokszor életfogytig.

Könyvekben lubickolva

Tegnapelőtt kiolvastam Christopher Moore Mocskos melóját, de inkább csak azért, mert mindig láttam, hány százalék van még belőle, és ez ösztönzött. Libriben olvastam bele először a regényeibe, és akkor úgy tűnt, nekem való módon széttrollkodja az írásait, de nekiülve néhány oldal után arra jutottam, számomra túl férfias a humora (ezt a mondatot nagyon-nagyon sokáig szépítgettem), de Molyon nők is dicsérik, szóval lehet, szimplán csak nem az én ízlésem. Felesleges káromkodások, filler marhaságok, túltolt reakciók, 30%-nál elsütött, minden izgalmasságot eltörlő spoiler és 70%-nál egy párbeszéd, ami olyan hatást kelt, mintha az író azt gondolná, hogy bárki is izgul még a végkifejleten (azta, mintha a Füves gyerekkel való januári "kalandomat" írtam volna most le). Lehet, ami vicces vagy érdekes lehetett volna számomra, az azért nem volt az, mert hozzá vagyok szokva mindenféle baromsághoz, nem tudom.

Hétvégén valahogy szóba jött Pukkanccsal a Viharsziget, és reménykedve lecsekkoltam, könyv alapján készült-e a film. Meg is találtam Dennis Lehane néhány regényét, és nagyon kíváncsi lettem, úgyhogy a Titokzatos folyó beelőzte a többi könyvet, amivel eddig szemeztem. Mostanában annyira szeretek olvasni, néha munka közben is csak toporzékolnék, hogy én inkább csak be akarok gubózni a kanapén, nem pedig ilyen buziságokkal foglalkozni.

Júj, és az itthoniakhoz képest töredék áron rendeltem AliExpressről ebook tokot. és miután kifizettem, a rohadék küldött egy e-mailt, hogy Ezek a tokok nem érdekelnének amúgy?, és akkor olyan tokokat kezdett mutogatni, amiket előtte az istenért se és amik természetesen szebbek, mint amit rendeltem, úgyhogy kapja be, mindenesetre legalább lesz mit vennem magamnak karácsonyra. 

Hisztike

Na, ma már semmilyen módon nem enged kommentelni a saját blogomon, juhé... Nem bunkóságból nem reagálok, ha nem reagálok.

Ma megint nagyon egyedül érzem magam a munkahelyi elakadásommal. Illetve a felettesem próbál e-mailben segíteni, de őt néha nem értem meg, hézagosan magyaráz, mint aki nem tudja egy újonc helyébe képzelni magát. Vagy csak nagyon gyökkencs vagyok.

Próbálok nem idegeskedni azon, hogy azt hiszik, mindent meg tudok csinálni úgy, hogy példát se láttam rá, de egyszerűen nem megy. Mérgemben még a Professionre is felmentem legalább tizenkét másodpercre, aztán idegemben Tihamért, a sáskát is kicsapkodtam a műanyagdobozból, amiből tegnap óta nem akart kimászni, pedig kitettem már a párkányra is, hogy induljon el, amikor kedve támad (tegnap is próbáltam kidobni, de ma eltökéltebben mentem neki). Végre elrepült a kis ufóköcsög.

Három hét múlva lejár a próbaidőm, és még mindig nem szeretem ezt a munkát, az emberekhez való viszonyulásom is hullámzik összevissza. Persze az megnyugtat, hogy itt csak egy hónap a felmondási időm, de őszintén, a faszomnak sincs kedve megint elmenni cseberből vederbe, úgysincs semmi jobbra garancia (meg mire eljutottam eddig a bekezdésig, lehiggadtam). Adja az ég, hogy.

Rájöttem, hogy szarul használtam a ghostingolni kifejezést. Egyszer próbálok trendyn fogalmazni, akkor se sikerül, möhh.

Éhségkő (amit először úgy képzeltem el, mint a kőlevesbe való követ)

Amúgy ez az éhségkő-dolog igazán ötletes. Olyan fantasysen kreatív, mint egy boszorkány átka. „Ha látsz engem, sírj.” Tetszik, ütős. Mármint az ötlet tetszik. Nem az, hogy felbukkannak a kövek, és kezdhetünk sírni.

Há' b+

Egybillió rész óta várom, hogy Devi összejöjjön Bennel, erre... erre... Az évadzáró utsó öt másodpercében csak... És miért nem mutattak legalább egy... (Nem akarok spoilerezni, pedig szétvet a csalódottság!) Ahj, az a srác olyan szépen nézett végig a csajra, és olyan kis seggfej, okos és jó humorú, erre a szerencsétlen néző csak ennyit kap... PFFFFF!

Fel vagyok háborodva.

Noé II.

Két önkéntes lehetőség fölött vergődöm egész nyáron, csak nem írok róluk, mert lehet, végül nem fogom csinálni egyiket se, még az őszömtől is függ, hogy alakul az időm (meg csomó félelmem van magammal kapcsolatban, na de erről külön bejegyzést lehetne írni, ha lenne értelme). Lényeg, hogy úgy érzem, bőven van kapacitás a szívecskémben, és vannak bizonyos önkénteskedési formák, amik bejönnek. Szóval vidiket nézek a témában, meg ilyenek, mert én ilyen óvatosan araszoló emberke vagyok, nem olyan, aki fixen úgy érzi, ő erre és erre termett, aztán oda is pattan, ahol szükség van rá.

És harmadik önkénteskedési lehetőségként bekúszott múltkor a Noé is. És ma rá akartam nézni, hogy hogy is működik az a dolog, amin múltkor megakadt a szemem (asszem, heti X órára lehet jelentkezni), erre nem szembe jön megint a kis Primrose baba?! Merthogy őt rádióba vitték vendégként, mint árva kutyust.

Hjaj. Hát amúgy is folyton eszemben van a kis bébibaba. Látom magam, ahogy elkényeztetem. Már öt hónapos, és még mindig ott van. Olyan gyönyörű, cukifejű golyó.

Engem vár?

És ha nem viszik el? Ha ott nő fel? Ha csúnya színűnek ítélik, és ott ragad? És ha majd hónapokon át lesem, és végül el akarom hozni? És akkor elszalasztom azt az időszakot, amikor megtanult beszélni, írni, olvasni?!

Hát most felkiáltanék izgatottan, hogy HÁT EZ NEM EGY JEL?????????, de én olyan gyáva vagyok állatot örökbe fogadni. Folyton az van bennem, hogy mi van, ha egyszer el kell hagynom?

(Pukkancs is imádná, tudom, imádja a kutyákat. Neki meg az a félelme, hogy olyan kis elmebeteg kutya lenne, aki megállás nélkül elkezd ugatni, ha elmegyünk itthonról. És a tulajnak az a kikötése, hogy akkor tarthatunk állatot, ha nem hangos.)

Nem tudom, hogyan lehetne muszájból elhagyni, most csak ilyen filmes jeleneteket tudok elképzelni, hogy mondjuk menekülni kell, miközben mögöttünk robbantgatnak, és elveszik tőlem a határon - de miért van bennem ilyen állandó félelem, hogy nem tudnám őt végigkísérni az életen?

Nektek volt már hasonló félelmetek?

Rinya

Újra elkezdek lottózni. Pár éve leálltam vele, mert azt gondoltam, igazi emberek úgyse nyernek itthon soha, de múltkor Rú anyukája mesélte, hogy a sógora nyert a hatoson pár száz millát. Most lecsekkoltam, hogy az elmúlt években kihúzták-e a számaimat - hát most na, érdekelt, lemaradtam-e a gazdagságról -, és nemmm, úgyhogy újra beszállok! (Ha valaki ezen sorok miatt kezd el lottózni, és nyer, 70% jár nekem!)

Álmomban egy akna alól nyüszítést hallottam - azt hiszem, velem volt Perdita is -, fel is szedtem az egészet betonostul-mindenestül, mint akit megcsípett egy radioaktív pók, és találtam egy fekete tinitacsit. Ki is szedtem, épségben volt, de akkor megláttam, hogy nem egyedül van, még egy csomó kutya-macska volt a csatornában, gyengék és csontosak, némelyik már a víz alatt volt, nem is élt, na meg kitömött, deszkára szögelt macskákat is találtam, hjaj. Akkor aztán láttam, hogy pár méterre tőlem (...) van a járda vége, ott aztán a csatornából patak lett, és már hirtelen valami aranyszínű búzamező közepén álltam. Kimenekítettem az élő állatkákat, de nem sikerült végigálmodni.

Másik álmomban Csirip élve benyelt egy kígyót, és nyitott szájjal várta, hogy a kígyó feje is lecsusszanjon a torkán, de a kígyó nem sietett, és hol csótány, hol béka, hol egér volt a szájában, miközben ráérősen pislogott kifelé. Amikor Csirip végre bekebelezte, büszke törzsi táncot lejtett az iroda közepén, én meg egy babzsákfotelből néztem, milyen gyagyás. Aztán a nagy ugrabugra közepette ráborult a bokájára egy rohadt nagy, bedobozolt lapostévé, mire Csirip kifeküdt, és nem mozdult többé. Néhány másodpercig azon tűnődtem, most komolyan meghalt-e ennyitől - és szerintem a többiek is ezen gondolkodtak, mert senki nem sietett a segítségére -, aztán elkezdtem valamit keresni a google-ön, mint aki nem ér rá ilyesmivel foglalkozni.
Azért szerintem élőben igenis odamennék...!

Tegnap kicsit elkapott a kaki kedv, mert az elmúlt napokban anya lelkesen visszaírt nekem mindenre, aztán hétfőn szóba jött Perdita, hogy szerinte depis, én meg írtam, hogy szerintem ez nem ennyire egyszerű, és lehet, gyógyszer kellene neki, és nem tudom, hogy emiatt-e, de azóta nem akar nekem visszaírni normálisan, minden egyszavas válaszára öt órákat várok, és lényegében egyedül érzem magam a beszélgetésben. Például megmutattam neki a képet, amit mamának rendeltem, és először azt írta, szép, aztán amikor visszakérdeztem, hogy tényleg így gondolja-e, és vajon mama nem fog-e rám furcsán nézni egy ilyen ajcsi láttán, már azt írta, élőben kellene látnia. Néha úgy érzem, csak teperek nála, de sose leszek teljes értékű lánya, jobban szeret még azzal a velem egyidős, pasimániás picsával is dumálni, akit a munkája során ismert meg, és akit magamban Anya Másik Lányának hívok, de lehet, csak hülye vagyok, és ő is ezt mondaná. Bevásároltam neki amúgy a Rossmannban egy-két hete, mert legutóbb, amikor vigyáznom kellett a házra, én se tudtam volna mihez nyúlni, ha nem viszek tusfürdőt, meg ilyeneket, és tudom, hogy ő meg Perditáék dolgaival nem akarna járni, de magára meg nem akarna normálisan költeni, Angliából meg nem hoz haza mindent, hogy aztán visszavigye. Nem tudom, kicsit hülyén érzem magam, meg biztos bűntudatom is lesz eme posztocska miatt, csak... Néha nem értem, miért tud visszaírni több mondatot, néha meg írok neki egy csomót, és kapok rá egy hárombetűs reakciót, és aztán feladom, mint akit ghostoltak, és akkor napokig nem beszélünk. Most megint nem érzem a köteléket a beszélgetéseinkben, talán kibékült Perditával, vagy a Másik Lánya felbukkant, aztán velük jobban elvan. Vagy csak túltolom, lehet, és ez felesleges rinya.

Szívfacsaró

Pukkancs ma belinkelt nekem egy Noé állatotthonos posztot. Megint bosszankodtam egy sort a hasznavehetetlen Áldja meg az isten-szerű kommenteken, aztán elkalandoztam a Noé honlapjára, és megkínoztam magam egy kicsit azzal, hogy megnézegettem a gazdira váró cicákat és kutyákat.

Hjaj istenem... Olyan szomorú belegondolni, hogy némelyik állatka már hosszú évek óta várakozik, sőt, van, aki ott válik angyalkává, ráadásul azok a személyes kis sztorik mindegyiknél... Néha csak sírnék.

Tudom, hogy nem mernék kutyust bevállalni a tizedik emeletre, de ez a kiskutya nem megy ki a fejemből, ezért megmutatom:

Olyan cuki, te jó ég... Az a megilletődött, csókolni való fej, és a puszilgatni való pocó... Idén márciusban született, és júliusban került be. Primrose a neve, kis hiénababa.

Hjaj, miért nem lehet végre egy országos ivartalanítási akciót lerendezni, hogy ne szülessen ennyi balsorsú állatka? Ezek a szeretgetésre született kis lények fele annyi szeretetet és figyelmet se kapnak, mint amennyit érdemelnek.

A fajtenyésztőket is leállítanám egy időre... Minek ez a felszíneskedés? Szereted az állatokat? Fogadj örökbe.

Sokszor gondoltam rá, hogy egyszer majd lesz egy yorkim, goldim, csivavám, border collie-m, épp mikor mi, de ah, nem. Nem kell fajtiszta. Ezek a kis reménytelenek kellenének nekem. Mind-mind, a kis öregek is.

Ha egyszer lesz kutyám, állatotthonból lesz.

Anya könyvtára

Nyugodalmasan telt a hétvége.

Végre végére értem egy hosszúra nyúlt fejezetnek, de most nem élveztem úgy az írást. Néha úgy érzem, nincs szókincsem, és olyankor átfut az agyamon, minek is erőlködöm én. Pedig az elmúlt időszakban egy kicsit elhittem, hogy megy ez. Persze ezért is jó, hogy mostanában sokat olvasok, hátha kicsit aktivizálódik a fogalmazóképességem... Vajon ebben a korban még lehet okosodni, vagy túl sokáig éltem sötétségben, és már megállíthatatlan zsugorodásnak indult az agyam?! Utólag nagyon gáznak érzem, hogy hosszú évekre leálltam a rendszeres olvasással. Vagy be kéne gombázni, és akkor nagyobb elánnal verném a klaviatúrát?

Tegnap összeállítottam az albumokat anya ebookján. Szerintem sikerült klasszul figyelembe vennem az ízlését, és trükkösen kiszedtem belőle, melyik Asimov regényeket nem ismeri, miközben pedig nagyon szereti őt. Közben eszembe jutott, mennyi könyv vár rám, és sokkal-sokkal jobban elkezdtek vonzani, mint a Star Warsok, amikből 20-30% mindig egy csata, és olyankor néha ledöfködném magam, mert kb. semmit nem halad a sztori. Szóval tettem fel anyának nagyjából egybillió regényt, és meseszépen elrendezgettem a könyvtárát.

Betűrendben a következő albumok születtek:

• Dráma (Jodi Pecoult) - Nem tudtam Jodi P. műveiről megállapítani, milyen műfaj lehet, szóval ez a megnevezés még képlékeny.
• Humor - Boris Vian és Christopher Moore-művek kerültek ide, meg egy Galaxis Útikalauz stopposoknak. Fogalmam sincs, anya mennyire lesz nyitott ezekre, mindenesetre én elkezdtem Christopher Moore-tól a Mocskos melót, mert a Csillagok háborúja, amit pedig George Lucas maga írt, nagyon nem tetszett azon kívül, hogy végre nem az volt az érzésem, hogy egy nyers kéziratot olvasok - Luke nulla idő alatt ment át egy totális karakterfejlődésen; egyszer csak félős, egyszerű farmerfiúból bátor, mindenhez értő pilóta lett.)
• Isaac Asimov
• Ken Follett - Molyon lecsekkoltam a véleményeket, csak a 80% feletti értékelésűeket tettem fel, olyanokat, amiket nem láttam még anya polcán. A Kingsbridge-trilógiát láttam, meg az Évszázad-trilógiát. Emlékszem, hogy A katedrálisra azt mondta, unalmas - mondjuk tényleg az volt, de nekem valamiért mégis tetszett az a hangulat és aprólékosság, viszont ugyanezek miatt több esélyt nem adtam Ken Follett-nek -, de az Évszázadért odavolt.
• Léleksimogatók (Joanne Harris) - Ez a nőci írta például a Csokoládét. Nem olvastam, de úgy sejtem, ő egy igényes író, aki nagyon jó a hangulatteremtésben, és szerintem néha jól esik a léleknek az ilyen nyugisabb hangvételű stílus. Oké, lehet, rosszul mértem fel őt a film alapján, de valami Tracy Chevalier-szerű írónőnek képzelem, és őt szerettem olvasni (ő írta a Leány gyöngy fülbevalóval-t, meg még ezt-azt). Őt se tudtam szimplán a Romantikus albumba betenni, szerintem egy kicsit több annál, mint ahogy Jodi P.-t is többnek érzem szimpla romantikus írónál.
• Novellák - Neil Gaimanek vannak itt, meg Oscar Wilde-nak azok a meséi, amiket pár éve X összeg vásárlása fölött elhozhattunk a Libriből valami 600 forintért cserébe. Az a címe, hogy A boldog herceg és más mesék, és Pukkanccsal ezen mesékből olvastunk fel egymásnak abban a szép, budai albérletben, amit nem tudtunk befűteni, meg ahová nem tudtunk netet és mosógépet beköttetni, úgyhogy három hét után otthagytuk.
• Romantikus - Nicholas Sparksot meg Borsa Brown-t tettem ide. Egyiket se ismerem, de mintha Kol egyszer említette volna, hogy Borsa Brown a szomszédjukban lakik. Erről a nőciről mást nem is tudok, de Nicholas Sparksról is csak annyit, hogy ő írta a Szerelmünk lapjait. Szóval ide tettem az olyan romikat, amiket csöpögősnek tippelek. Ki tudja, talán anyának majd kedve szottyan ilyesmikhez is, Nicholas Sparksról jókat olvastam. A Szerelmünk lapjait majd egyszer el szeretném olvasni, olyan klassz az a film... Már ha nem vesszük bele azt a depressziós véget.
• Star Wars Kánon - A Star Wars nagykönyvek köré írt sztorik. Dooku gróf történetét tettem fel, meg azt a két pilóta szerelméről szóló regényt. Valahogy most elégnek éreztem ezt a kettőt, pedig eredetileg ezekkel akartam telekúrcsizni az ebookját.
• Star Wars nagykönyvek - A kilenc mozifilm átirata.
• Stephen King - Csak három regényt tettem ide, mert nem vagyok biztos benne, hogy anya szereti. Én amúgy nem olvastam még tőle, mert egy ezer oldalas sci fi vagy horror sok lenne nekem, sőt, eleve hihetetlen, hogy én Star Warsokat olvasok (általában nem bírom az ilyen hard sci fi/fantasy regényeket, például a Shannarát se fogom tudni szerintem elolvasni, még ha soriban néztem is anno). Viszont az Az-t, a Carrie-t, meg a Búra alattot azért feltettem, mert ezeket láttam filmben/soriban, és tetszettek. Talán egyszer el is olvasom őket.
• Történelmi romi - Philippa Gregory és Mary Jo Putney egy-két regénye, meg A babaház úrnője, amivel egy ideje már szemezgetek én is. Philippa Gregory írta A másik Boleyn lányt, amit imádtam olvasni, igaz minden egyes folytatásos kötettel csökkent bennem a lelkesedés, de hjaj, nagyon izgi volt - a film meg egy bazi nagy csalódás.
• Vegyes - Ide olyasmi sztorikat tettem, amikhez max akkor nyúlna, ha a fentiek közül egyikhez se lenne épp hangulata, bár mondjuk tettem ide Philip K. Dicket, ami talán tetszhet neki. Ezen kívül bedobtam ide a Bridget Jones utsó két kötetét, egy Jo Nesbót (skandináv krimi), Nick Hornby-t, Neil Gaimant, egy random Murakami Harukit, és az egyik kedvenc könyvemet, a Kukoriczát. Utóbbi urban fantasy, de majd nem árulom el neki - nem épp fantasy rajongó -, csak annyit mondok majd, hogy a Kukorica Jancsi kicsit modernebb verziója.

(Kató ♥)

Emberek

Nem éreztem végül uncsinak magam, most szinte egyenlő arányban szólaltunk meg. Szinte. Hát no, nekem nincs két gyerekem és három unokám, akikről beszéljek. Olyankor, bevallom, néha rám tört az ásítozás. Ilyenkor vajon látni a fejemen, hogy próbálom lenyelni? Olyan furcsa ez, miért ásítok egyből?

Hazafelé bandukolva láttam, hogy Csirip - aki kíváncsiskodott a faaantasztikus nemi életemről - írt chaten, hogy mizu, de gondoltam, csak unatkozik, mert ő olyan, hogy valakivel muszáj lekötnie magát, mindig kell neki társaság, hallgatóság, nem megy át utánfutó nélkül a másik irodaépületbe, nem megy le egyedül bagózni, ha sétál A-ból B-be, valaki van a fülében. Nem írtam vissza neki, mert múltkor két hétig nem nyitotta meg az üzenetemet, és abból leszűrtem, hogy különösebben nem érdeklem, pedig csak azt érdeklődtem meg, jobban van-e (beteg volt). No de ahogy hazaértem, hívott is, hogy mit csinálok, hol vagyok, nem futunk-e össze. Háát, mondtam neki, hogy egy órácskát lóghatunk együtt - már besötétedett -, de ilyen éjszakába nyúló dologhoz nincs kedvem. Na, akkor úgy már nem is akart talizni, de aztán onnantól két órán át be nem állt a szája, ő közben hazament, átöltözött, átment a Mekibe, aztán megint hazament, és végig beszélt, beszélt, beszélt. Furi volt... Mármint aranyos, bírom őt, csak hát én nem szoktam ilyen hat kilométereket menni a nappaliban, míg valakit hallgatok. Nem szoktam telefonálni, max ügyintézés meg munka miatt. Elnevetgéltünk, főként fiúkról, mert neki ez az egyik fő témája, aztán végül kénytelen voltam közbeszólni, hogy most már leteszem, mert éhes vagyok. Kis lüke. Vajon egyszer barik leszünk?

Szereztem ma anyának Jodi Picoult könyveket az ebookjára. Random találtam egy nőt facebook-on, aki írta, hogy neki vannak tőle regényei, és akkor lecsekkoltam az írónőt, és sok pozitív véleményt olvastam róla, úgyhogy gondoltam, jobb híján tőle is rakok fel ezt-azt. Na és akkor legalább nem üresen adom majd az ebook-ot, hanem lesz rajta egy rakás Star Wars, Jodi Picoult, meg talán Neil Gaimanek is, de még nem küldtem rá Pukkancsot Lau encore-jára, szóval szeptemberig még csak sikerül szereznem ezt-azt, nem is tudom, anya szereti a történelmi regényeket például, meg szerintem már a romikat is elolvasná, mert olyan kis magányos mostanában.

És most spagit fogok enni!

31

Ez a hét úgy nézett ki, hogy én lógattam a lábamat, és fizettek érte. Nagyon kevés teendőm volt a munkát illetően, de legalább már egyik nap se úgy keltem, hogy vajon mikor kapok olyan feladatot, amivel nem tudok mit kezdeni. Nagyon-nagyon furcsa érzés úgy nem dolgozni munkaidőben, hogy közben nem kell attól tartanom, hogy a főnököm az aktivitásmérőt lesi. Itt megmondták, ha nincs munka, lehet mást csinálni.

A bent töltött két napomból az egyik mondjuk elég szenvedős volt, hárompercenként lestem az időt, miközben magamban azon sóhajtoztam, otthon mennyi mindent tudnék unatkozás helyett csinálni. A másik bent töltött napom viszont társaságilag egész jól telt. Az a nő, akiről azt gondoltam, hogy biztosan sok megjegyzést tesz a hátam mögött, miközben jókat nevet rajtam, megkedvelt, és már nem feszengek a jelenlétében. A konyhában meg is jegyezte nekem, hogy a karakterem nagyon emlékezteti egy volt kolléganőjére, akit nagyon bírt. Egy bácsi kollégám megkérdezte, mikor tervezek férjhez menni, mire megjegyeztem, hogy nem igazán érdekel a dolog, majd megállapította, hogy végül is nem is csoda, hány éves is vagyok, huszonkettő? A nap második felében pedig a férfiakról volt szó, és egy ponton a fentebb említett nőci rám nézett, hogy: „Te hány éves vagy, Róka? Nehogy itt megrontsunk.” A válaszom után elkerekedett a szeme, majd ő is azt mondta, kb. huszonkettőnek tippelt. Hah, remélem, még nagyon-nagyon sokáig letagadhatok pár évet. Főleg, hogy nagyon messze érzem magam a harmincegytől.

Ugyanezen a napon az egyik lány nagyon rá volt pörögve a szextémára, aztán valahogy eszébe jutott a leszbülés, és undorodó arccal megjegyezte, hogy ő sose tudná magát nővel elképzelni. Egy másik kolléganő erre teljesen beindult, közölte, hogy neki régi vágya már nővel is kipróbálni, és hogy a férjével próbálnak is harmadik embert vagy egy másik párocskát találni, akikkel lehetne kicsit mókázni. Azt hiszem, belőle néztem volna ki ilyesmit utoljára, mindenesetre viccesnek találtam, hogy ennyire belendült, nem győzte hangoztatni, hogy neki aztán van étvágya, meg ilyen-olyan perverziói. Aztán a lány, aki felhozta a témát, rám nézett - már másodszorra a társalgás során -, hogy: „Miért, Róka, te el tudnád képzelni magad lánnyal?” Akkor aztán, ha már így újra rákérdezett, válaszoltam neki, amitől aztán még kíváncsibb lett. Megválaszoltam néhány kérdését, aztán elgondolkodtam azon, vajon meg fogom-e bánni egyszer ezt a pillanatot. Nem azért, mert szégyellném, ha kiderülne - az én világomban nem ciki az ilyesmi -, az se érdekelne, ha valaki beszólna emiatt - az más, hogy attól még faszfejnek tartanám -, egyszerűen csak nem akarnám, hogy valaki ezt a dolgot megszentségtelenítse bennem. Mert ezek szép emlékek. Munka után rám írt a lány, hogy köszöni, hogy elmondtam neki ezt a történetet (történetnek mondjuk erős lenne nevezni, mert letudtam öt mondatban), szóval akkor gondolom, helyén tudja majd kezelni a dolgot.

Harmincegy lettem, de idén nem fogok kiakadni az idő múlásán. Mostanában úgy érzem, jó úton vagyok. Hasznosan töltöm a szabadidőmet, sokat is olvasok - elkezdtem a Shannarát, de aztán visszatértem a Star Warshoz, egyszerűen nem tudok kijutni ebből az univerzumból -, szeretem Pukkancsot, jól nézek ki - bár néha szar a hajam -, írok, elvagyok. Furcsa ez az állapot amúgy, mert bár évek óta anyagilag stabilnak érzem magam (mármint ha eltekintünk attól, hogy nincs semmim, haha), folyamatosan bennem van, hogy ez bármikor megváltozhat, bármikor visszaeshetek a kis pénztelen vergődésbe. Talán nem is telik el úgy nap, hogy ne csodálkoznék rá, mennyire jó dolgom van.

Pukkancstól vezeték nélküli fejhallgatót kaptam, meg papucskát. Én kértem ezeket, ő nem valami jó az ajándékozásban. Mondjuk annyira én se, bár az utóbbi két évben egész jó voltam magamhoz képest. Kaptam néhány gyagyás zoknit is itthonra. Anya nincs még itthon, nem is tudom, az elmúlt tíz évben itthon volt-e egyszer is a szülinapomon. Mármint tudom, nem ő tehet erről, szarul jönnek ki a műszakjai. Annyira nem is baj, nem akarnám magam ünnepeltetni. Viszont így ennyi volt a szülinapozás - mamát majd egy-két héten belül látogatom meg, amikor már megjött a képecske, amit neki rendeltem.

Ma találkozom Rú anyukájával. Mióta egy-két éve megkerestük egymást, már azt hiszem, háromszor találkoztunk. Az első találkozónk után nagyon rossz érzések kerítettek hatalmukba, amiért Rút olyan sűrűn felemlegette a beszélgetéseink közben, aztán a következő alkalomra már kevésbé hatott rám, ha megemlítette. Most már tényleg úgy érzem, hogy elengedtem minden fájdalmamat, már nem kellene a kis pöcsli bocsánatkérése, nem akarnék már vele beszélgetni arról, hogy mi volt az a hét év, már nem a régi történeten keresztül ítélem meg az értékességemet. Viszont nem vagyok túl lelkes a találkát illetően - kedvelem a nőcit, és ő is szeret engem, de két teljesen eltérő személyiség vagyunk. Ő a felszínen él, én inkább befelé fordulva élem az életem, és ez a beszélgetéseinken is meglátszik. Neki gyakorlatiasabb témái vannak, mikor mit csinál ő, mit csinál a család, mit csinál ez és ez, eszerint is éli az életét, mindig tevékenykedik, programokat keres, ráadásul már három unokája van - és folyton mesél. Én meg, aki inkább lelkizésben vagyok otthon, és szabadidőmben kerülöm a programokat, hogy legyen időm a kis elfoglaltságaimra, és ezek mellett rohadtul nincs ingerem mesélni olyasmikről, hogy mikor hol mit csináltam - kussolok. Szóval ő beszél, én néha belekérdezek, de főként csak uncsi vagyok, mert mind olyan témáim vannak, amikben nem mindenki partner, vagy amik amúgy se érdekelnének senkit, vagy amikről még nem akarok beszélni, mert minek.

Írás

A tegnapi napommal nagyon elégedett voltam. Kiolvastam a könyvet - összecsapottnak éreztem, és most az ötödik Star Wars univerzumos könyvnél kezdem azt gondolni, hogy egyelőre elég volt ennyi belőle -, írtam pár oldalt a regényemhez, és tevékenykedtem a jövőm érdekében. Utóbbit inkább még nem fejtem ki, mert nálam sose lehet tudni, lesz-e bármiből is valami.

Hétfőn egyébként, miközben a munkán görcsöltem, kaptam egy e-mailt, hogy a regényem átjutott egy előszűrésen. Elgondolkodtam fölötte, mert nem neveztem be pályázatra, hanem pályázaton kívül küldtem be a kiadónak (nem szeretném megnevezni), mivel a kézirat nem felelt meg az egyik követelménynek. Úgy tűnik, végül szemet hunytak efölött. Az Aranymosás miatt már meg se dobbant a szívem az e-mailt olvasván, pedig amikor először ment át regényem előszűrésen, elsírtam magam örömömben, a második alkalommal már csak simán fellélegeztem, mert előttem sokkal gyengébb irományok is átmentek, de ennél a harmadik esetnél már csak azt látom ebben, hogy közeledik egy újabb elutasítás.

Oké, nem hiába írok erről egy hét késéssel; azért egy picit reménykedem, és hétfőn megint az volt bennem, ha írok itt erről, akkor tutira nem lesz belőle semmi, de hát bebaszna, ha ezen múlna bármi is. Ez most másik kiadó, más profillal, nem tudhatom, ők mit keresnek, hogyan szűrnek, és a pályázatuk se nyilvános úgy, mint az Aranymosás, nem tudom felmérni se a terepet. Vajon ők végigolvassák az előszűrésen átment kéziratokat vagy ők is öt oldal és egy egy oldalba passzírozott szinopszis elolvasása után totál leírják a regényt úgy, hogy aztán kukába valónak érezd az egészet?

Azért annyiban jó ez, még ha újfent elutasítást kap is a regény, hogy ezt az írásomat én fejben nagyon leértékeltem magamban az Aranymosáson kapott kritika miatt - hiába, hogy egy-két megállapításukról nem tudtam kitalálni, hogy mire alapozták -, szóval most jó újra azt érezni, hogy nem reménytelen a dolog. Jó, mondjuk klassz lenne tudni, hogy ez a másik kiadó is fogalmazási készség alapján engedi-e át a kéziratokat az előszűrésen, miközben tisztában van azzal, hogy melyek közülük a fix esélytelenek, vagy ők már eleve úgy szortíroznak, hogy azt is nézik, mi illik a profiljukba. Mert például az Aranymosás ezt rendre eljátssza, hogy átenged a mondjuk 200 regényből 30-at, de abból legalább 25-ről még az olvasó is kapásból sejti, hogy csak az időhúzást szolgálja.

Mondjuk negyed szemmel ránéztem pár hete az Aranymosásra, és most vagy nagyon erős a mezőny, vagy magasabb a kiadó kerete (asszem, tavaly elmaradt a pályázat a covid miatt), mert most viszonylag sokan kaptak pozitív értékelést. Bevallom, magukra a regényekre már nem néztem rá, mert mindig csak akkor érdekelnek, ha az enyém is köztük van.

No mindegy, majd kiderül. Csak kivi lennék, vajon itt átjutni az előszűrésen nagy dolog-e, vagy itt is csak annyit jelent, hogy sikerült megütni a minimum szintet.

Le kéne vágnom vagy tíz centit a hajamból. Neki-e fussak-e vagy meg-e bánom. E!

Ez a hét

Megjött ma az e-book, és amennyire ragaszkodtam anno ahhoz, hogy az enyém fehér legyen, úgy tetszik most feketében. És nagyon jól mutat a kis harsány zöld tokjában. Egyelőre csak feltöltöttem, nem raktam még rá semmit.

Első hibrid munkás hetem úgy telt, hogy hétfőn gyomorideggel ébredtem, mielőtt megszólalt volna az ébresztő, mert az volt bennem, hogy itthon még inkább egyedül leszek a kérdéseimmel, és majd egyedül fogok szenvedni. Az a nap úgy is telt el, hogy kellemetlenül éreztem magam, hogy annyi kérdezős e-maillel bombázom a felettesem, de tényleg annyi nehézségbe ütköztem a rendszerben, hogy egy ponton már nem is érdekelt, gondoltam, basszák meg, ha nem tetszik nekik, hogy ennyit vergődöm. Persze egyelőre szó sincs arról, hogy nem tetszik nekik, az eleje óta azt hajtogatják, hogy ez ilyen lesz, és ne féljek kérdezni. Nem félek én, csak úgy érzem magam, mint aki újratanul járni.

Kedden és szerdán még több kérdés vetődött fel, volt egy problémás ügy, amit nem láttam át, és az istenért nem találtam a rendszerben, amire szükségem volt, nem csináltam még, amit kértek tőlem, nem is mondták el rendesen, mit kellene ezzel kezdenem. Szerencsére ebben a két napban bent voltam az irodában, és ami még szerencsésebb, hogy az a kolléganőm is bent volt, akiről tudom, hogy lehet rá számítani. És ő nem úgy segít, hogy megvárja, amíg mindent feladva elkezdem őt kérdezgetni, hanem úgy, hogy néha rám néz, és ha látja, hogy hülye arcot vágok a monitort bámulva, megkérdi, hogy na mi van, mi ez a fej. Érződik a magyarázásán, hogy szívesen tanít. Mondjuk arról ismét megbizonyosodhattam mellette, hogy ezek a lányok nem szeretik egymást - egyik nap úgy szidta a másik csajt, hogy az már szinte méltóságán aluli volt. Vigyáznom kell, kinek mit mondok, és még ha egy s másban egyet is értek néha, soha senki felé nem szabad ezt lekommunikálnom.

Tegnap meg ma pedig ismét itthonról dolgoztam, most már akadt is munka, sőt, tegnap délután azért meglegyintett az őszi szopás szele. Sok macerás ügy tolult fel, nem tudom, mi lesz, ha majd ennyi probléma lesz pluszban a munka mellé. Voltak dolgok, amik miatt aggódtam, de végül egész önállóan lerendeztem őket, csak sokszor kellett megkérnem az épp bent lévő kolléganőt, hogy nyomtassa ki ezt, adja át amazt X-nek, és ez így fura volt... Az előző helyen soha nem kellett papírral járnom, itt meg mint az ősemberek, kinyomtatunk minden szart. Az a nőci, akitől megörököltem a feladatköröm egy részét, például olyan doksikat is kinyomtatott, amikről tudta, hogy egy-két héten belül ki fogja dobni, és amikor ezt így átadta nekem, már tudtam, hogy én ezt biztos nem fogom csinálni. Hálózaton tárolom az ilyen dokumentumokat, virtuálisan írom őket alá, és csudálatos EXCELT vezetek erről IS. Már hat táblázatom van az Excel file-omban, pedig még alig csináltam valamit.

A felettesemet mondjuk még mindig nem tudom hová tenni. A héten találkoztam vele egyszer, de nem kérdezte meg, hogy érzem a munkát, vagy hogy úgy egyébként mizu. És hát őt ritkán látni. Kicsit úgy érzem, hogy debilnek tart, amiért sokat vagyok csendben, de én mostanában nem vagyok jó abban, hogy érdeklődést színleljek olyan témák iránt is, amik kicsit se mozgatnak meg, és a lányok részéről se érzem azt a mértékű nyitást, ami miatt kedvem szottyanna csak úgy fecsegni. Egyre inkább úgy érzem, hogy én ezen a munkahelyen csak pénzt keresek, és semmi mást nem is fogok találni.

Viszont a héten leoltott egy nőci e-mailben (szinte vártam, hogy leoltson, mert már első héten figyelmeztettek a többiek, hogy neki van egy stílusa, de amúgy aztán kedvesen visszaírtam, és akkor az ő válaszán is érződött, hogy megenyhült), és az a kolléganőm, aki egy csapaton kívüli kolléganőm, de benne volt másolatban a levélben, rám írt sok szivecskét, hogy ezt ne vegyem magamra, és ez amúgy olyan jólesett. Főleg tőle, mert ő olyan szimpatikus nekem a kezdetektől, annyira kilóg a kisugárzásával a többi nő közül, rajta soha semmi sunyiságot nem éreztem még. De valószínűleg sose leszünk barik, mert hibridezés közben majd szépen elkerülgetjük egymást, mint ahogy ezen a héten is.

A ma délután mondjuk már annyira laza volt, hogy a felében a nappaliban olvastam a Klónok támadását, ami ugye a második Star Wars nagykönyv. Az első könyv élménye alapján sokat vártam ettől a résztől, pláne, hogy a filmek közül ez a kedvencem, de az első néhány bekezdésből érezhető volt, hogy ez nem ugyanaz a stílus lesz, mint az előző. Az első könyv fölött egyáltalán nem volt olyan érzésem, hogy ezt film után írták, voltak benne egyedi jelenetek, és nagyon élvezetes, gördülékeny volt az egész, itt meg néha olyan érzésem van, mintha ötlettelenül szenvedett volna az író - merthogy minden Star Wars könyvet más és más ember írt. Például az elsőt Terry Brooks írta, és ti tudtátok, hogy ő írta a Shannara regényeket is? Ráadásul 1977-es az első Shannara...! Most már még inkább érdekel az a fantasy sorozat - egy időben meg akartam venni, csak aztán elfeledkeztem róla, és milyen jó, hogy elfeledkeztem, mert most majd megszerzem ingyen az e-bookomra! Visszatérve a Klónok támadására, talán a legrosszabb benne az, hogy Padmét folyamatosan azzal nyomasztja a családja, hogy mikor fog már megállapodni. A kétgyerekes nővére azzal basztatja, mikor kezd el teljes életet élni, és konkrét családi ebédes jelenet van arról, hogy miért a karrierjével foglalkozik ahelyett, hogy másfajta szerepeket vállalna. Közben Padmé itt még csak huszonnégy éves, és máris kurva fontos politikai szerepet tölt be, és az ellen harcol, hogy a Köztársaságnak saját hadserege legyen, merthogy akkor szerinte fixen háború fog kirobbanni a szeparatisták kezdeményezésével. Szóval egy ilyen csajt csesztetnek azzal, hogy ideje lenne visszavonulnia. Nekem ez a téma annyira kizökkentő, hogy brrr, a legkevésbé se számítottam Star Wars könyvtől ilyesmire, pláne, hogy a filmek említést se tesznek Padmé családjáról, nemhogy még szerepet is kapjon az egész pereputty. Áh, talán nem is ez a legrosszabb, hanem hogy Padmé el is kezd ezeken kattogni, mint akinek bogár ment a fülébe.

Ja voltam tegnap annál a csöcsdoktornál, akinél februárban is. Ahhoz képest, hogy legutóbb fél órán át tök precízen átnézte mindkét cicimet, most tíz perc alatt lerendezett, végig ásítozott, és nem is beszélt egy mukkot se, csak a végén mondott annyit, hogy nincs miért aggódnom. Szinte hülyének éreztem magam, hogy erre kiadtam huszonkétezer forintot (amúgy anya küldött rá pénzt, pedig nem is kértem, ehj, ez kedves volt tőle). Komolyan amúgy már olyan pofátlan drága minden, hogy kezdem úgy érezni, homokkal próbálok fizetni egy olyan bolygón, ahol a gyémánt a fizetőeszköz. Ma beugrottam az Ikeába képkeretért, és láttam, hogy az a szekrény, amit három éve vettünk Pukkanccsal negyvenért, most hatvannégyezer - mi a fakk, és ez még csak az eleje. Aztán meg itthon arra jutottam, hogy ezek a plexis képkeretek szörnyűek, a legkisebb fényt is úgy visszaverik, hogy mindent látni bennük, csak a képet nem. Szeretem, hogy ma már bármennyit fizet az (átlag)ember, minőséggel nem lehet találkozni.

(Hát nem tudom, ebből a baniból lesz-e valami, Anna, de azért növöget.)

Macskák...!

Amúgy olyan sok cukker kép van neten, hogy betegesen sokat nézegettem őket, de ez a plexidolog kicsit elvette a kedvemet, de jobb is, mert így is tart még felém pár kép... nem csak mamáé... mert Pukkancsot is meg akartam lepni, és egy hete neki is rendeltem... Szóval ideje amúgy is leállni, most már aztán tényleg...!

Ajcsik

Megint elkapott az ajándékozhatnék, úgyhogy csak a mai napon elköltöttem ezer trilliót. Ilyenkor mindig kibukik belőlem egy amolyan bűntudatosnak nevezhető kérdés, hogy: „Vajon isten meg fog baszni ezért?”, aztán Pukkancs lenyugtat, bár nem is számít, mert akkor általában már a bankkártyám adatait pötyögöm épp (Pukkancs olyankor kérdezi ezt, amikor fogyókúrás időszakban előveszi a zsírt a hűtőből). Elnézést a hívőktől, valójában a kérdésnek semmi köze a valláshoz, ezért se írom istent nagybetűvel... Szimplán azt jelenti, vajon biztosan megengedhetek-e magamnak ilyen kiadásokat, csak hát... primi vagyok, ugye.

Úgy érzem, anya és mama nagyon kevés ajándékot kapott élete során, holott mama mindig figyelmes volt mindannyiunkkal, és anya is mindig mindent megadott nekünk, szóval időnként rám jön, hogy szeretnék adni nekik valamit, és néha ötletem is támad.

SZHÓVAL.

Mivel nagyon rákattantam az ebook-omra, mert rájöttem mindenféle előnyére (így ~két év után), kitaláltam, hogy azt szeretném, anyának is legyen egy. Meg is rendeltem ma, még menőbb is, mint az enyém; nagyobb a tárhelye, vízálló (az rohadt hasznos, ugyebár az ember sokat olvas zuhogó esőben, meg tenger mélyén), van rajta "inverz" olvasási lehetőség (fekete alapon fehér betűk), lehet rajta hangoskönyvet hallgatni, meg van háttérvilágítás benne, bár az az enyémben is van. No és úgy szeretném odaadni anyának, hogy rárakom mind a 150-200 Star Wars könyvet (mert ő is szereti a Star Warsot, sőt, ő előbb szerette, mint én, és mert Pukkancs megszerezte az összes könyvet), meg rakok még rá mindenféle olvasnivalót, ha esetleg besokallna a csillagoktól. Fogalmam sincs amúgy, mit jelent a 8 GB, remélem, be tud nyelni egy könyvtárnyi mennyiséget, de persze ha nem, max majd mindig frissítem rajta az olvasnivalókat, amikor anya hazalátogat. A wifis-felhős megoldást hagyjuk, nekem az kínai, és a hozzáértésem és türelmem ezekhez a kütyükhöz akár egy nagymamáé. Na és anya szeptemberben jön haza, majd úgy teszek, mintha szülinapjára adnám (októberi), és mondjuk ja, ezzel le is tudható a szülcsije, mert ősztől tényleg nem ártana már spórolnom... valamire... amiről még én se tudom, mi az. Remélem, örülni fog neki, mert ő amúgy nagyon szeret olvasni, de Angliában nem nagyon szokott, mert nem cipel magával könyveket, és mert nem is tudja, honnan lehetne olvasnivalót letölteni, meg amúgy se olvasson laptopon az ember, mert kifolyik a szeme.

Mamának pedig egy 40x50-es képet rendeltem, mert most nagy képmániában szenvedek, imádom, amikor megérkeznek, és aztán olyan jó érzés keretbe tenni őket. Van egy stílus, ami nagyon tetszik nekem, vidám, színes és édes, és mamának is egy ilyen képet választottam, remélem, nem lesz számára túl modörn (látni fogom az arcán, ha nem tetszik neki, és akkor szívesen megtartom). Pár hete festették a konyhát pasztell zöldre, és szerintem ez a kép nagyon cukker lenne az üresen sóhajtozó falukra (fekete keretbe szeretném majd tenni, de azért még átgondolom, lehet, pont azzal tenném mama számára tényleg túl modernné):

Nekem megérkezett az összes képem, de még csak a három legkisebbnek vettem keretet, és egyelőre csak a polcon várakoznak. Igazából inkább másik képeket akarok, meg más méreteket, szóval arra gondo