Nah, hívott a hapsi, hogy továbbküldi az önéletrajzomat a következő körre, ha még mindig szeretnék ott dolgozni...! Holnap is hív, hogy rábólintottak-e.

Máma

Tegnap este, jóval nyolc után felhívott egy hapsi, hogy ugye én műszakvezető-üzletvezető pozícióba jelentkeztem (Róka vicces pillanatainak egyike volt ez a cselekedet), és szimpatikus volt neki, amiket írtam. Fogalmam sincs, miket írtam, szerintem arra a sablondumára izgult rá, amivel kb. mindenhova jelentkezni szoktam. Szóval aztán negyed órát csevegtünk, de az első két perc után úgy voltam vele, hogy ez is hülye, elmehet a piklibe, de azért hagytam, hadd mondja a magáét. Merthogy képes volt megkérdezni, miért ragaszkodom a bejelentett munkához, ez nem érné meg annyira a cégnek, meg állandóan azon lovagolt, hogy nem szimpatikus neki az, hogy naponta összesen két órát kellene utaznom. Tiszta elmeroggyant, ha azt hiszi, két óra a világ vége. Igazából minden sulim és munkám miatt naponta minimum három órákat utazgattam egész életemben, szóval az a napi két óra tiszta Hawaii lenne... No mindegy. Nem akarna bejelenteni, meg elég fura címet adott meg, szóval hagyjuk is.

Ma tízre mentem interjúra egy stabilabb állás ügyében. Most minimális időt se kellett az épület keresgélésére fordítanom, úgyhogy bőven lett volna időm lötyögni, de inkább bementem az épületbe, és örülvén az igényes mosdóhelyiségnek, rendbe tettem magam, meg helyzetjelentettem Pukkancsnak. Szép voltam ma, szóval elégedett voltam magammal, bár azért kicsit izgultam, sajna ezt sose tudom leküzdeni. Amikor elérkezett az idő, odamentem a recepciós pulthoz, hogy szóljak, meggyüttem, erre közölték, hogy késik az ember húsz percet, de ők majd addig lefoglalnak. Az egyik biztonsági őr mondott is ezt-azt a munkáról, kérdeztem őket, szeretik-e a légkört, ezután leültem a kávézó elé, és vártam.

És vártam, és vártam...

Egyszer odajött hozzám az őr, hogy telefonon üzeni a hapsi, hogy menjek haza nyugodtan, mert még sokat fog késni, és majd inkább felhív... De mondtam neki, hogy a-a, én éppen ráérek várakozni, merthogy munkanélküli vagyok, szóval nem megyek sehova.

Végül késett a hapsi egy és háromnegyed órát, de az őr folyamatosan sajnálkozott, hogy nem így volt ez tervezve, csak közbejött valami, szóval nem éreztem magam kutyául - még kávéval is ötször megkínált, csak nem kértem -, a fotel is kényelmes volt, volt nálam angol tankönyv, meg egy Pukkancs a zsebemben. Ja, és volt egy néma tévé a falon, amiben Mr Bean ment, szóval én elvoltam ott kényelmesen...

...attól eltekintve, hogy ahogy múlt az idő, nagy ügyesen átizgultam magam idegesbe, amiért már megint meg kell valakinek felelnem, már megint beleélem magam valamibe, aztán megint felesleges lesz az egész. Túl akartam már lenni rajta. A vizsgáimon se izgultam ennyire, de igazából az előző interjúkon se, pedig tudom, hogy nem a világ vége, ha nem engem választanak, meg azt is tudom, hogy amúgy megnyerő a személyiségem (hát most na), csak ez a hivataloskodás nem az én asztalom, meg hát most ezeken a dolgokon múlik az álalános hangulatom, ami pedig fontos...!

Egy órával később megérkezett egy másik jelölt is... Csevegtem egy kicsit a lánnyal, próbáltam viccelődni vele, de nemigen volt kapható a nevetgélésre, végül inkább elmentem a mosdóba mély levegőket venni. Nem tudom, komolyan, mi jött rám... Asszem, túl sok időm volt felizgatni magam. Az is megeshet, hogy az otthoni dolgok kicsit gyengítettek az idegzetemen... Egész életemben izgulós fajta voltam, de aznap, amikor összeverekedtem Perditával, valami durván meglazult bennem. Ez az izgulási már inkább egy egészségtelen mértékű szorongás volt, amit alig akartam elhinni, mert nem éreztem kontrollálhatónak.

Na mindegy... Szerencsére ez a klotyóban való sóhajtozás végül úgy ahogy bevált, szóval nem kellett bemutatnom, milyen idegbeteg lettem minden látható ok nélkül.

Elég fura volt az interjú, egyrészt nagyon rövid, másrészt a folyosón álltunk, tehát a kabát a kezemben volt, a táska a vállamon, az emberek meg kerülgettek minket. Nem volt jó helyzet, mert alig kérdezett valamit a hapsi, inkább csak elmondott ő egy-két dolgot, többek között azt is, hogy a fő biztonsági őre szerint én nagyon jó vagyok, neki meg ez sokat számít. Sajna azt is mondta, hogy nem csak neki kell megfelelnem, hanem lesz egy következő kör is, ahova valószínűleg ő visz majd el, ha rám esik a választása... Ha. Majd ma vagy holnap hív, azt mondta... Mindenesetre nem láttam rajta, hogy elégedetlen lenne a válaszaimmal.

Szóval megpróbálom nem beleélni magam, de persze már fejben beosztottam a fizetésemet, amit náluk kapnék, úgyhogy asszem, már mindegy.

Ma hívott egy nő is, hogy jelentkeztem zöldségmosásra (...), elég undok volt, és végül a pontos címet se adta meg, de nem tettem szóvá, mert épp tömegközlekedtem, és nem tudtam volna leírni. Ha jobban belegondolok, úgyse tudnék bejárni, nagyon messze van... De azért holnap vár, a hangjából ítélve képzelem, mennyire.

Ajj

Arról a helyről, ami szinte egyből kiesett az emlékezetemből, tegnap ESTE felhívott a hapsi, hogy elhagyta a számomat.......... Nem mintha könnyű lenne elhagyni valamit, ami rajta van az ember laptopján, de sebaj, másfél hét alatt csak megtalálta. Először mondtam neki, hogy bemegyek, de igazából nem szimpi a munka, mert nem adnak szerződést, hanem ez valami megbízásos cucc lenne, tehát nem alkalmazotti jogviszony (ez is ott derült ki)...  Az előbb hívtak egy másik helyről is, úgyhogy inkább oda megyek, mert az állandó munka lenne. Ami most egy kicsit aggaszt, hogy amikor kérdezte a hapsi, nekem mikor lenne jó, azt mondtam, holnap... És mi van, ha rossz pont, hogy nem egyből ugrok, és máris felhívott valaki mást, hogy engem inkább hagy a fenébe, de azért majd leinterjúztat, hogy örüljön a fejem. De végül is ő kérdezte meg, nekem mikor jó, aztán nem érződött ki a hangjából, hogy problémája lenne a holnappal... Meg aztán inkább az a szokványos, ha másik napra beszélnek meg az emberek időpontot, nem? Nem aznapra...

Elég közvetlen hapsi volt amúgy, igazából úgy beszélt, mint aki nem tervez húsz embert interjúztatni, hanem rám esett a választása. Nem interjúról beszéltünk ugyanis, hanem hogy körbevezet és megmutatja a dolgokat,  még viccelődve azt is elsütötte, hogy ha nincs kérdésem, írhatjuk is alá a szerződést így telefonon keresztül, de hát ugye sose lehet tudni... Lehet, hogy ő meg az a fajta munkáltató, aki képes mind a nyolcvan embernek megmutatni a feladatokat, hogy aztán nagyobb legyen a pofáraesésük, szóval próbálom nem beleélni magam.

Mindegy, továbbra is jelentkezgetek ide-oda, aztán valami csak összejön előbb-utóbb, ha ez nem is... Ajj, csak most aggódom, bassza meg. Úgy tűnik, még mindig nem vagyok elég rutinos... Remélem, nem ezen áll vagy bukik minden.

Sóhaj

Tegnap anya rám írt, hogy találtam-e már munkát. Szerintem azt hiszi, nem próbálkozom eléggé. Pedig tegnapelőtt például már üzemi munkára is jelentkeztem, ahova elég a nyolc osztály, nem írtak semmi elvárást, itt van a szomszéd kerületben, kulturáltan jelentkeztem, és mégse hívtak fel azóta se. Az ilyenek miatt azért hébe-hóba kiszáll belőlem a remény... Arról nem is beszélve, hogy több embert is kerestek egyszerre (kizárólag nőket)... Szóval ha még ilyenekre se hívnak be, lassan lehúzhatom magam a vécén.

Anya azt is írta, hogy Perdita hazajött a múlt hét közepén. Ja, meg hogy van nála egy doboz, amit anya nekem küldött, majd menjek el érte. De szerintem inkább kihagyom. Nem akarok többet hazamenni - "haza". Bár ma azt álmodtam, hogy felugrottam hozzánk megnézni a cicákat, és Pongó megijedt tőlem.

Azt is álmodtam, hogy volt egy sárkányom, de egy idő után már nem mertem vele közlekedni, mert állandóan ki akarták nyírni az emberek. Eleinte kicsi volt amúgy, és szeretett bokavízben aludni a kádban. Emlékszem, először az ablakon repült be, egyenesen a kádba, és csak a fekete koszt láttam a vízben keringeni, aztán ahogy belelögyböltem a kezemmel, ott gömbölyödött, és édesdeden aludt. Azt hiszem, a végén elkergettem szegényt, jobb volt úgy neki.

Pools of sorrow, wave of joy are drifting through my opened mind

Mi lenne, ha magamat is úgy tudnám bátorítani, mint másokat?

De komolyan...

Perdita egyszer mondott egy jót... Miután kiment négy hónapra külföldre au pairkedni - ezt biztosan említettem már úgy negyvenhatszor nektek -, mesélte Skype-on, hogy amikor át kellett szállnia a másik repülőre, teljesen be volt szarva, hogy most egyedül van a nagyvilágban. És egyszercsak megvilágosodott, hogy nincs mitől félnie, mert ő ott van saját magának... „Tudom, hogy furán hangzik így... De ott jöttem rá, hogy én nem fogom magam cserben hagyni.”

Tényleg furán hangzott, vigyorgott is... De én értettem, mire gondol, és ez tökre megragadt bennem. Annyira vidám volt, meg minden. Ültünk Pongóval a Skype előtt, Perdita meg a helyről mesélt... Azt gondoltuk, hogy jót tesz neki ez a kis kiruccanás, mert ha ebben a közegben marad, tönkre fog menni idegileg. Azt hittük, majd máshogy jön haza. Megújulva, kipihenve... De a megújulása nem tartott sokáig. És sajnálom, hogy nem tudott feltöltődni... Valószínűleg nincs ember, aki eléggé rá tudna készülni a mi családunkban uralkodó állapotokra és viszonyokra.

Egyébként mostanában mindenhol Perditát vagy Pongót látom. Pongót háromszor is láttam az elmúlt két napban, Perditát meg minden nap látom - tegnap mellettem ült a héven... Legutóbb háromszor is megnéztem a csajt, hogy biztos nem Perditát látom-e... Ugyanaz az ezüstös haj, ugyanazok a kihúzott szemek, ugyanazok a színek a ruháin... Persze mindig benézem, mert hát nyilván nem épp errefelé mozgolódnak, szóval csak képzelődöm.

Sokszor eszembe jut, hogy vajon mi lehet Perditával, meg vajon mi járhat a fejében. Olyankor látom magam előtt anya egyszobás, gettós albérletét, látom, hogy egyedül van otthon, ül az ágyon a párnáknak dőlve, a kezében szokás szerint a tabletet tartja, amin keresztül még tud egy kis falatot kapni Pongóból, a cicákból, meg a lassanként elködösülő, megszűnni látszó otthon gondolatából... Néha elképzelem, hogy hirtelen meggazdagszom, és odaszólok anyának és neki, hogy na, foglaltam jegyet nektek, gyertek haza... És akkor segítenék Perditának is talpra állni, mert tudom, hogy azt gondolja, nincsenek lehtőségei... Tudom, hogy egyedül érzi magát... Látom a kilátástalanságát. Tudom, hogy minden nap meg kell győznie magát arról, hogy van ebből kiút, és tudom, hogy vannak napok, amikor nem tudja magát meggyőzni.

Végül is azt hiszem, Perdita elfelejtette már ezt a dolgot, hogy addig jó, amíg ő ott van saját magának. Hívhatjuk ezt egyszerűbben fogalmazva tudatosságnak, de az valahogy nem az igazi kifejezés erre...

Szóval kell a képesség, hogy ne vegyük mindig túl komolyan a dolgokat... És ezt nekem se szabadna elfelejtenem.

Most ezt szeretem

Küldeném magamnak mind a szövege, mind a hangulata miatt!

Ez a nő példaértékű életet él. Kurva menő, de komolyan. Tele van elvekkel, meg minden.

Egyébként meg ciszta miatt műtötték annak idején a hangszálait, azt mondták neki, sosem fog tudni még beszélni se, nemhogy énekelni. Aztán ki lett mégis világsztár?!

Meg eleve milyen különc lehetett már akkoriban ezzel a stílussal... Ma már csak parádézik, aki így néz ki. Na, ő eredeti volt. Illetve még mindig az, no. Nem akarom én máris eltemetni.

Minden rinyámat feszültséglevezetésnek kell betudni, oké?

Nem akarom szarnak érezni magam, bassza meg. Bármi is lesz velem, csak tanulni fogok belőle.

Demotiváló

Ezen a héten négy interjún voltam, tehát az elmúlt két hét alatt ötször vettem nyakamba a várost. Az első két alkalomról írtam már, az utánuk következő háromból pedig csak egy volt korrekt, aminek úgy szívből tudtam volna örülni... Iszonyat ijesztővé kezd válni ez az egész, úgy érzem magam, mint egy vállfára akasztott szürke ruha a szekrény mélyén, és valahogy sosem engem választanak. Sokat gondolkodom azon, mit szúrhatok el az interjúkon, de nem jut eszembe semmi... A mai interjú sikerességének is örültem volna, bár miután kijöttem, már le se írtam Pukkancsnak, milyen volt, mert nem akartam beleélni magam - gondoltam, majd ha felvesznek, lesz értelme beszélni róla. Ez is recepciós lett volna egyébként, ez se támasztott elém olyan elvárásokat, amiknek ne felelnék meg, máskülönben nem jelentkeztem volna rá. Az alapokat kérték, meg egy kis angolt, ezek meg nekem is megvannak... De valószínűleg befutott valaki, akinek legalább volt egy recepciós okj-ja, vagy papírja a nyelvtudásáról, és akkor nyilván én el is felejtődtem. Nem tudom... Nem tudom, mi másban lehetnék kevesebb másoknál.

Megalázónak érzem már az egészet, totál idiótának érzem magam, amiért nem egyből egy szállodának írok, hogy van-e üresedés a szobalányok körében. Nem tudom, miért vergődöm még mindig annak érdekében, hogy valami elfogadhatót összehozzak magamnak. Nagyon brutál munkanélküliség lehet, ha minden állásra annyi a jelentkező - meg eleve az interjúra behívott személy -, hogy napokon át tartó válogatás zajlik. Bár ez a mai kivétel volt, reggel mentem, és az előbb hívtak, hogy nem én kellek nekik. Ők voltak az egyetlenek, akik felhívtak...

És az a legdurvább, hogy a másik két állás, amire még mentem, botrány szar volt, maga a munkakör is olyan, hogy egy csimpánz is betölthetné, és a fizetés is olyan, aminek hallatán csak az jut az ember eszébe, hogy: „Ó, baszod...”, de persze csak mosolyog tovább, mert nincs miből válogatni. Arról nem is beszélve, hogy meghirdetik a melót adminisztrátori vagy asszisztensi állásként, és ott derül ki, hogy telefonos tukmálásról van szó, vagy ha nap végéig X embert nem sikerül felhívnod, túlóráznod kell, és ha két hónap múlva sem sikerül X interjút lebeszélned (ez egy munkaerő kölcsönző cég volt), akkor szevasz. És akkor ezekért adnak százat... A tegnapi hapsi ráadásul egy felhőn ült, miközben lenézett ránk és elmondta, hogy ők nem vesznek fel akárkit, és nagyon megválogatják a dolgozóikat... Fú, de nagyon. És az ember már azt se tudja, vajon mit lenne érdemes kamuznia. Túl ambiciózusnak nem szabad lenni, mert akkor biztos le akarsz majd lépni fél év, esetleg egy év múlva, de túl unalmasnak vagy az adott robotmunka iránt elhivatottnak tűnni sem a legjobb taktika, mert akkor beleveszel azok tömegébe, akik szintén megpróbálták előadni, hogy évek óta ilyen munkáról álmodoznak.

És amikor azt hinnéd - mert valami csodával határos módon minden telefonhívást mentőövnek vélsz -, hogy a következő interjún örömmel fogadnak, és számítanak arra, hogy normális leszel, akit fel lehet venni - mert végül is csak sima mezei irodai, illetve recepciós állásokról van szó -, akkor ott helyben szembesülsz a ténnyel, hogy rajtad kívül még húszezer embert behívtak, mintha legalábbis az X-Faktor döntőjébe akarnál bejutni. Tegnap legalábbis, mire kijöttem az interjúról, már másik hat ember is ott várakozott. Amúgy amíg vártam a hidegben, hogy behívjanak (...), a mellettem ülő srác megkérdezte, én is az állásra jelentkeztem és engem is fél négyre hívtak-e.................. Ezután megkérdeztem, ő is szereti-e a Miért szeretnél nálunk dolgozni? kérdést, mire rávágta, hogy legszívesebben megmondaná, hogy azért, mert nem akar éhen dögleni. Szóval nem csak én vagyok ezzel így, tehát mások is csak próbálnak jópofát vágni a szarevéshez.

Aranyos gyerek volt... Két évig pincérkedett Angliában, de családi okok miatt haza kellett jönnie (=neki se volt több irodában kamatoztatható tapasztalata, mint nekem).
Hm, milyen rég beszéltem új arcokkal... Pláne velem egyidősekkel... Szép. És már macskás néni se lehetek.

Ma fél év után először töltök el több, mint 24 órát egyedül, Pukkancs ugyanis úgy döntött, ápolgatja egy kicsit a kapcsolatát a másik barátnőjével is, szóval ma nála alszik. Pukkancsnak most olyan kis normális az élete, hogy amikor elmeséli, milyen jóságok történtek vele az új munkahelyén, meg megjegyzi, hogy szeret ott dolgozni, és hogy tök normális a főnöke is, meg a kollégái is, legszívesebben a föld alá süllyednék, amiért én meg ekkora senki vagyok. Ráadásul nem mindig sikerül jó kedvűnek lennem mostanában, néha csak annyira vagyok képes, hogy kibámulok a fejemből, és próbálom nem sírásig szapulni magam titkon, miközben ő a dolgairól beszél. Biztos én is szóba fogok ma jönni közte és a barátnője között... Szegény Róka tökre kivan, hogy nem talál munkát... Szokott vigasztalgatni még akkor is, amikor nem rinyálok, és olyankor olyan szánalmasnak érzem magam.

Olyan semmirekellőnek érzem magam... Bárcsak egyszer örömhírrel is szolgálhatnék. Olyan nehéz visszajutni a körforgásba.

Régebben nem értettem, hogy jutnak el a felnőttek arra a pontra, hogy egyszer csak megkeserednek és megszűnnek az álmaik, de most már kezdem kapizsgálni... Komolyan, már nincsenek álmaim. Már az írás se érdekel, jelenleg tök faszságnak érzem, hogy valaha is hittem ebben az egészben, miközben nem is vagyok termékeny, és még csak eredeti se tudok lenni.

És amikor Pukkancs rákezd, hogy jövőre minden rendbe jön, és egyszer majd milyen menők leszünk, és majd kimegyünk, és élvezni fogjuk az életet, már csak a vállamat tudom vonogatni... Már nem indul meg bennem semmi.

Pedig ma már úgy mentem az interjúra, hogy semmit se várok, és nem leszek csalódott, ha nem engem választanak... De valahogy minden nap össze tud omlani a világom.

Hah... Most hívtak a tegnapi helyről. Sajnos nem. Bár úgyse éreztem volna ott magam biztonságban...

Szégyellem az életem.
Néha egy kicsit eltűnnék, hogy senki ne lássa a vergődésemet.

Lennék a szolgád

Másnap délelőttre úgy ahogy visszajött a hangom, egy hívás ébresztett, elég nehezen ment a beszéd.

Hurrá! Még egy interjú, még egy földön kúszás!

Szóval ugye a múlt heti interjú felesleges volt, de a hapsi, aki kérdezgetett, iszonyat kedvesnek és intelligensnek tűnt így elsőre, és látszott rajta, hogy kiegyensúlyozott életet él - számomra az ilyen ember égi tüneménynek hat.

Ez egy recepciós állás lett volna egy nagyon puccos kozmetikai szalonban, ahová két hónappal korábban be kell jelentkezni, mert annyira be vannak táblázva. Gyönyörű volt a hely, a recepciós pult egy nagy váróban lett kialakítva, amiben szép parketta volt, meleg falak, sok növény, heverők és mindenütt égő mécsesek. És Kygo ment a háttérben... Kygo! Viszonylag közel is lett volna, nem lett volna annyira gáz a két műszak, mert elértem volna délutánosban hazafelé a hévet. Meg ugye az a százötvenezer se lett volna rossz, amit egy reménykedő vigyorral az arcomon neveztem meg bérigényként, amire a hapsi tök normálisan rábólintott, hogy igen, ez egy teljesen reális összeg, persze csak a betanulási időszak után. Nagyon emberi személyiség volt, nem beszélt magas lóról, voltak arckifejezései, érdekes kérdéseket tett fel, és pár percre a tárgytól is el tudott térni - amikor mondtam, hogy szeretek írni, kicsit elmerült a témában.

Na de hát túl jó volt, hogy igaz legyen.

Ma is mentem recepciós interjúra, ez egy wellness szarságos helyen lenne. Nem voltam oda a gondolatért, hogy át kell másznom Budára, és annak is egy számomra ismeretlen részére, plusz éjjel nem is tudtam aludni, úgyhogy morogtam egész odafelé - még oda se értem, de magamban már elküldtem mindenkit a piklibe. Sokat kellett mennem, szóval úgy voltam vele, inkább hagyom ezt a francba, de azért adok nekik esélyt, HADD GYŐZZENEK MEG.

Belépvén az irodába konstatáltam, hogy négyen fognak ott fontoskodni, már csak egy vizsgabiztos hiányzott onnan, komolyan mondom. Az egyiknek pókhálós volt a p   Egyikük mogorva volt, a másik full pöfe, a harmadik-negyedik meg csak néha nézett rám, de azért olyankor feltettek egy random kérdést, amit már előttük más is feltett. Mindenesetre szuper bájos és mosolygós voltam, előadtam, hogy szeretem a nyüzsgést (naná), meg az embereket (feltétel nélkül), meg nagyon klassz ez a hely (remélem, elég, ha szopás helyett csak ennyit mondok), szeretnék recepciósnak tanulni (gyerekkorom óta), meg ilyen köztudott dolgokat magamról.

Természetesen már rájöttem, hogy nem azért kérnek meg, hogy meséljek magamról, mert érdeklik őket az álmaim vagy a személyiségem, hanem csak ki akarják deríteni, hogy:

- van-e párkapcsolatom, ami miatt állandóan szabira akarnék menni;
- van-e párkapcsolatom, ami ha véget ér, végigsírom a műszakokat, amivel leégethetem a helyet;

- tervezek-e gyereket a közeljövőben, aki miatt majd új recepcióst kell keresni;

- rángatható vagyok-e a hét minden napján, ha esetleg megbetegszik a másik recepciós.

No de ilyen téren is kedvező válaszokat adtam, már-már könnybe lábadt a szemem a boldogságtól, hogy a bekalkuláltnál több munkára is adódhat olykor lehetőség (ó, be jó is vóna!).

Az mondjuk még mindig nem világos, minek kérdeznek rá a bérigényemre, ha ők nagyon is jól tudják, mennyit hajlandóak adni. Mindenesetre az előző helyen szerzett tapasztalataim miatt arra gondoltam, itt is benyögöm a százötvenet, végül is rohadt puccos és hatalmas ez a hely is, és száz féle szolgáltatást nyújtanak (=van ott nekik bőven), meg aztán kasszázni is kell, meg büféskedni (ezekről a hirdetésben amúgy szó se volt), meg tizenkét órás műszakok vannak (erről se), és egyéb csudák, szóval csak nincs pofájuk sokkal kevesebbet adni...

Erre aztán a pöfe gyerek, aki elmondta, miből áll a munka, elárulta, hogy ők fáfhufonöt nettót adnak, meg fitnessbarbi bérletet, és még valami pöfeséget (nem értettem, mit), mindebből öffefen kijön nagyjából a fáfötven. A százhuszonöt nettó után már nem is figyeltem különösebben, mert felőlem feldughatják a kis popókájukba a fitness bérletüket, mert bárki bármit mond, ez kurvára nem fizetség. Ha végül egy Sexshopban kötök ki, százöt + óvszer lesz a fizu, vagy mi? Vagy mondjuk száz + ingyenes vibrátorhafnálat... 

Komolyan hülyének nézik az embert.

Szerintem max tízperces volt ez a csevej - a mogorva nő közölte, hogy egész héten interjúztatni fogják a jelentkezőket -, pukedliztem nekik egy sort, mindüknek megnyalogattam egy kicsit a cipőtalpát, aztán lelépvén előszedtem a mobilomat, és gyorsan elneveztem a telefonszámukat NE VEDD FEL!-nek. Túl messze vannak, túl köcsögök is, nem akarok az új munkámból is állásokat keresgélni.

Picsa se érti, ilyen párperces marhaságokért mi az istennek rángatják be az embereket, ezeket a dolgokat egy tetves telefonbeszélgetés során is ki lehet tárgyalni. Vagy ha már válogatni akarnak, mint a húspiacon, állják az utazási költségeket. Szerintem ez tök alap kéne legyen - mondta az álomvilágban élő Róka. Nyilván vannak pozíciók, ahol érthető ez a felhajtás, de ezek a végzettséget meg nem követelő állások nem éppen olyanok...

Na meg ez a hülyeség, hogy miért szeretnék náluk dolgozni, meg miért akarok recepciós lenni..... Most komolyan megkérded, ember?! Mi a francért akarnék recepciós lenni nálatok?! Azért szeretnék recepciós lenni, hogy munkámmal hozzásegíthessem az embereket olyan szolgáltatásokhoz, melyeket én nem tudok megfizetni. Egyszer úgy megmondanám, hogy azért, mert inkább ez, mint egy raktár, de már komolyan kezdek gyanakodni arra, hogy ebből úgyis szenvedési lesz.

Nem baj, megvan a pénzem a januári kiadásaimra is, szóval még nem parázok. Holnapra is van egy időpontom, aztán ha két héten belül nem jön össze semmi, max megyek  az ÖTCSILLAGOS MUNKAKÖRNYEZETBE!

(Tudom, tudom, nem jár nekem több, örüljek, ha kapok bármire is lehetőséget - tökre tudom, nem tanultam,  nincs mit felmutatnom, stb, stb. Csak na, hadd hőzöngjek... Mert hát annyi rohadt suttyó van, nem tudom megállni.)

Bah

Na, vettem mézet, meg mézes Negro cukorkát, kíváncsi vagyok, mi sül ki ezekből, meg a sós vízből nap végére. Mondjuk most egy kicsit csalódott lettem, mert pont most néztem meg, hogy egyáltalán mindegy-e, milyen mézet veszünk torokra........................ Hársmézet vettem, mert a hársfavirággal jók a tapasztalataim megfázás esetén, de pont erre nem írnak torokgyulladás-csökkentő hatást. Mindegy, megfázásra, álmatlanságra is jó, meg idegeskedés ellen, nyöhöh.

Jól elköltöttem a pénzemet gyógyszerekre - ezeket is beleértve, meg az anyajegyes krémet -, interjúra max úgy tudok elmenni, ha nem fizetem be a TB-met, de akkor most már veszek egy havi bérletet, mert röhej, mennyibe kerül egy vonaljegy.

Ha az életem egy sorozat lenne, valószínűleg nem kérnék be a kövi évadot, elég lenne csak simán leadni az ismétléseket. 

Na de hogy jót is írjak... Ma lesz sok időm angolozni.

JAAH, meg még azt akartam elmesélni nektek, hogy milyen kellemes volt kint a hangulat, mármint így a panel és a bolt között. Hideg van, álmos az ég színe, a földön mindenütt felázott, sárga levelek, itt-ott egy lassan mozgó ember... Szeretem az ilyet, olyan békés, idilli, mint egy festmény a nagyi falán.

Mézt vagy életet

Hát velem még soha nem volt ilyen, hogy minden előzetes nélkül így lerobbanjak... Vasárnap este hipp-hopp előjöttek a náthás tünetek, ma meg már nincs hangom. Még sose volt ilyen, hogy nincs hangom, meg kb. a torokfájás is új, már-már ijesztő, hogy a nyelés is nehézségeket okoz.

Remélem, ma nem hív senki, mert így nem fogok tudni beleszólni a telefonba... Vagy legalább várjon, amíg megpróbálok valamit kezdeni ezzel a hangproblémával - épp erőt gyűjtök ahhoz, hogy átmenjek a boltba mézért -, mert valahogy nem akaródzom belesuttogni a telefonba.

Sajna a gyömbér eddig kudarcot vallott, de ma hajnalban gargalizáltam egyet sós vízzel, és majd még próbálkozom párszor a nap folyamán. A gyógyszerek eddig lófaszkát értek, nem tudtam pozitívan csalódni.

Tegnapelőtt anya felhívott, hogy mizu velem, és bár elég szűkszavúan válaszolgattam, azért megkörnyékezett a sírás ettől a munkatémától, úgyhogy inkább azt mondtam, tegyük le, mert hívást várok, hátha. Persze nem hívtak vissza a múltkori helyről, és emiatt is bőgtem, hogy legalább ne láttam volna, hogy ilyen helyen is lehet dolgozni - ahol meleg van, szép minden, normálisak az emberek és megkapnám a százötvenet. Nem is az a bajom, hogy esetleg valami fos munkám lesz, hanem az, hogy itthon a güri sosem volt kifizetődő, és egyelőre nem látom ennek az egész pénztelenségnek a végét... Én már százhúsznak is örülnék - na jó, inkább csak beletörődnék egy időre -, mert annyiból legalább részletekben tudnék fizetni egy okj-s tanfolyamot - legalábbis amíg ebben az albérletben lakunk -, de tök esélytelennek érzem magam mindenre. Olyan kevés normális (=elfogadható) munkát hirdetnek meg, és minden hirdetésre jut vagy ötezer jelentkező...

Néha megnézegetem az au pair hirdetéseket is, és belegondolok, mennyivel egyszerűbb lenne lelépni a faszba... De Pukkancsot nem hagynám itt, csak mi vagyunk egymásnak... Azt mondta, ha nyárig nem történik valami, lépjünk le... Addig meg majd elsenyvedek itt Magyarországon... Bár ja, tudom, évek óta külföldről dumálok. Csak mindig van valami visszatartó erő.

Bár tudtam volna már középsulisként, hogy majd mit kezdjek magammal... Bár lettem volna olyan tudatos, mint most... Akkor még megtehettem volna, hogy tanulok.

Mindegy. Tudom, majd lesz valahogy, ez csak átmeneti állapot...

Csak már mióta...

Morgó

Ma ketten hívtak fel, ebből lett egy jövő heti interjú-időpont, a másik meg közölte, hogy ő ötvenes férfi, én meg fiatal vagyok és csinos, ezért nem akar ilyen-olyan vádakat kapni, hogy mégis milyen viszonya van a személyi asszisztensével, ezért nem akarok-e inkább jutalékos rendszerben ingatlanos lenni.

- Igazából albérletben lakom, szóval ez a jutalékos dolog...

- Értem, a fiam is albérletben lakik, tudom, milyen. Köszönöm szépen, kezit csókolom!

Igazából már semmin nem tudok meglepődni... Ilyen se volt még, hogy ilyen dumával nem kaptam meg a lehetőséget még csak az interjúra se.

Most épp egy szobalányi hirdetés felett körözöm, kicsit rosszul vagyok a gondolattól, de kezdek fosni attól, hogy majd miattam nem tudjuk fizetni az albérletet, és miattam kerülünk utcára... Szóval most már lassan ideje lesz leszállni a földre...

Keresztapám vissza se írt, pedig tegnap elküldtem neki, amit kért... Haragszom rá nagyon, legszívesebben eltűnnék a pénzével együtt. Igazából annyira nem tudok mit kezdeni ezzel az egész helyzettel, meg a lelkivilágával se, hogy lehet, hogy tényleg ennyi volt a kapcsolatunk. Azelőtt is lószar volt, ezután is lószar lesz, és ugyanúgy nem fogunk hiányozni egymás életéből.

Család a seggem.

Gombóc

Egy órája olyan intenzíven váltakoznak bennem az érzések mindenféle témával kapcsolatban, hogy hol a bánattól, hol az örömtől sírnám el magam legszívesebben, de Pukkancs mindjárt hazaér, szóval nem állok neki bőgicsélni (az örömömet egyébként minimális valóságalappal megáldott, elképzelt végkifejletek szülik, szóval néha meghatódok a saját gondolataimtól).

Nem, nincs semmi új, semmi telefonhívás vagy új remény, csak zenét hallgatok.

Kisbót

Szeretek itt lakni. A kisbolt is olyan jó itt, kisbolt-viszonylatban teljesen tökéletes. Az egyik az, hogy másfél perc sétányira van, a másik meg az, hogy reggel és fél kettőkor hoznak friss pékárut. És ezek nem ám olyan kiflik, meg vágott zsemlék, mint amilyeneket az Auchanban vagy a Tescóban kapni... Ezek még másnap is frissnek tűnnek, sőt, napokig nem alkalmasak gyilkolásra. És a zöldség is jó, a paradicsom még mindig finom - az uborkájuk mondjuk nekik is csoffadt és sárga -, még mindig megfizethető.

Na, csak ennyit akartam írni. Mert ez jó! *tapsi-tapsi*

Mézesek és madzagok

Meg akartam nézni keresztapám e-mailjeit, merthogy elvileg akkor is néznem kell, ha itthonról dolgozom, erre már nem tudok belépni. Értetlenkedve meredek magam elé. A kommunikáció pedig nulla, bár én azért csinálgatom, amivel megbízott. Kurva kellemetlen az egész, mert ugye odaadta az e havi fizetésemet, de kb. nem hagy dolgozni, szóval... Nem tudom, igazából vissza kellene adnom, szerintem. Mindegy, röhej.

Tegnap voltam állásinterjún, de még inkább nem írok semmit.

Az álláskeresésben az a rossz - mármint ha nincsenek különösebb papírjaid, amikkel tuti befutó lehetsz -, hogy az ember beleéli magát pár állásba, elhúznak előtte ötvennyolc mézesmadzagot, kicsit beletekinthet abba, milyen lenne normális körülmények között, korrekt feltételekkel dolgozni, aztán a végén mégis egy koszos raktárban köt ki, ahol zsebpénzért dolgozhat három műszakban.

Ebbe az állásba mondjuk nem élem bele magam, mert mondták, hogy folyamatos, napokon át tartó interjúztatás zajlik, így azt hiszem, nincs valami sok esélyem - hisz mivel is tűnhetnék ki a tömegből? -, de azért intenzíven vágyom rá, és van bennem egy kis remény, hátha... hátha jól zárul ez az év. Nagyon tetszik a hely, interjú végén az is megfordult a fejemben, hogy nekiállok könyörögni, hadd dolgozzak már itt, megváltás lenne az eddigiek után, de végül inkább erőt vettem magamon, és távoztam, mint egy normális ember. Nem értem, miért hívnak be ennyi embert, pláne, hogy semmi extra elvárás nem volt.

Szombaton volt egyébként egy mézesmadzag is, felhívott egy hapsi, hogy ugye asszisztensnek jelentkeztem hozzá és a feleségéhez, majd elmondta, hogy mivel foglalkoznak, és hogy Ő miben jó, és mitől olyan sikeres, és hogy bár nem tanulta, mégis többet tud egy ügyvédnél is, meg egy könyvelőnél is - itt azért legszívesebben közbeszúrtam volna egy röhögést -, szóval nagyjából fényesre szopogatta a saját farkát. Tényleg annyit dumált a saját képességeiről, mintha legalábbis én interjúztattam volna őt... Lényeg, hogy mondta, milyen sikeres a vállalkozás, meg hogy az, aki eddig náluk dolgozott, két hónap alatt mind megoldotta az életét és letudta a tartozásait, ami számomra kulcsmondat tud lenni, ugye... Aztán úgy tettük le a telefont, hogy a nap folyamán vissza fog hívni egy időpontért, és bár iszonyatosan antipatikus volt az ember - gondolom, tele van komplexussal -, és éreztem, hogy mi sose leszünk egymáséi, mégis vártam a hívását, aztán meg csalódott voltam. Azt hiszem, ott szúrtam el, hogy a „Mesélj magadról” faszságra hosszasan makogtam egyet ötlettelenül... Jobb is így az egész, mert tényleg annyira pökhendi volt, én meg nem akarok már olyan munkát, ahol a főnök személyisége és gyerekkori sérelmei határozzák meg a hangulatot.

Máris?

Kiküldtem pár helyre az önéletrajzomat. Fogalmam sincs, mi fog kisülni belőle, meg mikor, és bár kevés esély van arra, hogy elégedetten jöjjek ki ebből az egészből, ma először van bennem remény. Ami egyelőre tuti, az az, hogy szükségem van egy váltásra. Perpillanat szabadabbnak érzem magam, mint a bejelentésem előtt, ami nagy szó, bár tudom, múló tünemény.

Ma három körül odajött hozzám keresztapám, és a kezembe nyomta az e havi fizetésemet, amin kicsit lefagytam, de végül is azt mondta, ne vegyem ezt kirúgásnak, de ha gondolom, ezentúl dolgozzak otthonról, mert otthonról is tudom csinálni, amit most kell, és akkor kereshetek munkát teljes erőbedobással. Inkább nem jegyeztem meg, hogy eddig is intenzíven lestem a hirdetéseket, meg munkaidőben is küldtem ki pár önéletrajzot, és igazából ez a párbeszéd is olyan röpke volt, hogy időm se volt eldönteni, milyen arcot kellene vágnom ebben a helyzetben, úgyhogy maradtam a fapofánál (bár keresztapám gesztusaiból se tudtam semmit kiolvasni). Így valószínűleg megint nyomoroncnak tűntem, mert csupán annyit mondtam félszegen, hogy oké, de én szívesen jövök, viszont ha visszatekernénk az időt, hogy felkészültebben vegyem át azt a pénzt, akkor se tudnék mit reagálni, mert nem értem, miért most kaptam meg a fizetésemet. Még a hónap felénél se járunk.

Abból, hogy most már annyit se kommunikálunk, mint eddig, arra gondoltam, mi van, ha irritálja a jelenlétem, ezért inkább diplomatikus módon odaadta előre a pénzt, csak ne kelljen látnia, ahogy kussban ülök egész nap, és pötyögök a gépen (egyébként megmutattam az öccsének az eddig kipréselt oktatási tematikát, és elvileg jó úton járok, és nem faszságokat írok bele). Hisz most már üresbe megy a náluk töltött időm, már véletlenül se fogok fejlődni, így nem válik hasznára a munkásságom, szar befektetésnek bizonyultam. Tisztában vagyok ezzel.

Nem tudom, miért nem tudtunk soha beszélgetni. Nem tudom, miért feszengek folyton, ha ő is ott van. Valamiért ő ilyen hatással van rám, pedig tudom, hogy szeret. Hm, hát lehet, hogy nem irritálom, tudja a picsa... Nem az a fajta ember, akinek szokása közölni az érzéseit. Írtam keresztanyámnak kedden, mondott-e valamit neki keresztapám ezzel kapcsolatban, és azt írta vissza, hogy: „Sajnálja, de tudja, hogy igazad van.” Úgyhogy azt hiszem, megtartom magam inkább ebben a hitben, és nem próbálok meg ellenérzéseket belemagyarázni a dolgokba. Azt hiszem, itt tényekről van szó, arról, hogy én el akarok menni, ő meg nem fog engem poénból megtartani, amíg kényelmesen keresek új munkát, ezért inkább támogat abban, hogy mielőbb találjak valamit. Végül is bármi is vezérelte erre a döntésre, jófejség volt részéről.

-.-

Na, varratszedés letudva, minden rendben volt, nem fájt. Két nap múlva már zuhanyozhatok rendesen, de kádba csak egy hét múlva ülhetek bele. Mondjuk szerintem az, hogy kinek mennyire fáj a varratszedés, tökre orvosfüggő, mert tényleg elég rosszakat olvastam a fórumokon, de úgy tűnik, ez a doki jól végzi a dolgát.

Ma megint itthonról dolgozom... Olyan feladatot kaptam, amihez szaktudás és jogszabályok ismerete szükséges, és amihez keresztapámnak egyértelműen nincs kedve, ezért nem óhajt vele foglalkozni. Még sose csináltam ezt a fajta szarságot, de ilyenkor tökre tudok haragudni keresztapámra, mert úgy vár el tőlem ilyeneket, hogy meg se mutatta, hogy kell, vagy hogy egyáltalán hogy néz ki egy ilyen dokumentum. Csak annyit vágok, hogy oktatási tematika, fogalmazzak bele ilyen-olyan szabályokat, és elvileg jó sok oldalas kell legyen.

Tele a tököm ilyenkor... Nevetséges az egész. Lennék inkább varjú.

Sajnálom, hogy mindig panaszkodom.

Pöttyék

Azt mondta a doki, hogy nem kell cserélnem a kötést, szóval nem is cseréltem, csak próbáltam vigyázni rá. Holnap megyek vissza varratszedésre, de az előbb leszedtem a tapaszt, mert már úgy nézett ki, mintha a széleit fosba mártogattam volna. Valószínűleg a varratszedés nem lesz annyira fájdalmas, mint a tapasz eltávolítása, merthogy úgy ragadt, mintha pillanatragasztót kentek volna alá.

Igen, tudom, eddig nem féltem a varratszedéstől, szinte mazochista módjára vártam, hogy végre kiszedjék, de meglátva, hogy a kis 3 mm-es kakipöttyből kétcentis csíkot csináltak, újra felfordult a gyomrom, bár azért nem annyira, mint a műtét után.

Elég csúf szegény bibi.

Asszem, a locsipocsival még várnom kell, pedig hétvégén már szerettem volna belepenészedni a kádba. Pár hete ugyanis Pukkanccsal eldöntöttük, hogy vízszámla-megugrás ide vagy oda, igenis beleülünk a kádba, és hát olyan jó volt - mondjuk majdnem hőgutát kaptam -, hogy vágyom vissza bele.

(Én személy szerint utoljára kb. 12 évesen ültem kádban, az is egy egyszeri alkalom volt, mert átmentünk egy napra keresztanyámékhoz vigyázni a lakásra. És hát ott volt kád. Már ott sincs.)

Na mindegy, szóval nem túl szép a bibi, és van két piros pötty alatta, Pitty és Petty lett a nevük. Remélem, hamar eltűnnek.

Sebaj, továbbra is várom a varratszedést, elég uncsi már.

Jejj

Tehát kicsiny hazánkban versenyképes fizetés alatt tényleg a nettó 120-at kell érteni.

Befosási.

Pedig milyen biztatóan hangzik az a szó, hogy versenyképes. Inkább elégségesnek kellene mondani, azt hiszem. Na persze az elégséges szó itt sem úgy értelemezendő, hogy elég, korrekt vagy megfelelő, hanem úgy, hogy éhenhalást elkerülő, minimális, kettes.

Természetesen nem most szembesültem a ténnyel, hogy a versenyképes fizetés kifejezést igazából csak mézesmadzagnak írják a hirdetésekbe, de azért még mindig elborzaszt, hogy vannak emberek, akik kigürizik a belüket, egésznapos fizikai munkát végeznek, és a versenyképes fizetésükkel max azért versenyezhetnek, hogy legyen tető a fejük fölött.

Még az is menőn hangzik, amikor az AMIT NYÚJTUNK alá odaírják, hogy multinacionális háttér. Az is milyen jól hangzik, nem? Aztán igazából azt jelenti, hogy akkora a vállalat, hogy bőven van ott mit munkálkodni néha három műszakban is, de amitől igazán multinacionálé a dolog, az a cafeteria. Attól is össze kell fossa magát az ember.

Anyááás, cafeteria!

Bevallom egyébként, számomra is nagy szám lenne, mert én még sose kaptam cafeteriát - pedig milyen jó érzés lehet papírfecnivel fizetni az élelmiszerért, nem pedig pénzzel -, na de na, nem ilyenek kellene jelentsék az örömforrást.

De a legjobb, amikor szállodai állást hirdetnek meg (mosogató, szobalány, londiner), és az AMIT NYÚJTUNK alá odaírják, hogy ötcsillagos munkakörnyezet. Woow. Ötcsillagos klotyókat lehet sikálni, meg ötcsillagos emberek seggszőrét lehet kihalászni a lefolyókból. Oda ne rohanjon az ember.

Sosem fogom megérteni, miért érzik a nagyfejűek teljesen elfogadhatónak és ésszerűnek, hogy bizonyos területek alkalmazottai lófasz pénzeket keresnek. Dolgozik az ember napi 8-10-12 órát, és fáradtan megy haza? Szükség van a munkájára, vagy működne a világ az ő fajtája nélkül is? Igen? Akkor fizessék már meg rendesen...

Kibaszott nagy szakadékok vannak a fizetések között.

Rohadt egy világ ez.

Álomvilágban élő Róka bejegyzését olvashatták.

Kalandos élet

Vannak olyan pillanatai ennek az asszisztenskedésnek, hogy röhej - írni is képtelen vagyok róla, annyira szembeszökően semmibe vagyok néha véve.

Bármennyire is volt laza tegnap keresztapám, szerintem azért erősen sérti az önérzetét a tény, hogy nem tud még egy alkalmazottat megfizetni, és hogy nem élek azzal a hatalmas lehetőséggel, hogy egyszer én legyek a kisfőnök.

De hát ez van, az ígéret nem fizetőeszköz...

Istenem, remélem, időben találok valamit...

Egyelőre próbálom kikerülni az aljamunkákat, hátha sikerül valami irodai melót szereznem, hátha egyszer majd nem úgy ébredek reggel, hogy úristen, ez nem az én életem, én nem erre születtem, hogy fogok ebből kimászni és stb. Nem akarok egy hónapnál tovább tökölni a váltással, mert tudom, hogy örülhetek, ha keresztapám még három-négy hétig megtűr a döntésem után, de mielőtt rávetném magam az első raktáros hirdetésre, megadom magamnak az esélyt másra is... Csak hát sajna vannak helyek, ahol nagyon ráérősen kezelik a beérkezett önéletrajzokat, és persze nem is biztos, hogy felhívnak, úgyhogy próbálok lelkiekben készülni a több műszakos munkarendre, az általánosságban primitív munkatársakra, a hétvégi kötelező túlórákra, a munkavédelmi bakancsra, és a többi szarra, ami most így hirtelen nem jut eszembe.

Vajon eljön egyszer a nap, amikortól már nem érzem átmeneti időszaknak az életem?

Csirip

Énekel egy madár. Kis édes.

Béklyó-mentes

No, hát egész nap fáztam és vacogtam, emellé meg szorongtam is folyamatosan, mert nem nagyon láttam a megfelelő alkalmat, hogy keresztapámmal beszéljek. Persze erre sosincs megfelelő alkalom, úgyhogy végül is amikor már egy órája lent volt a pincében és valami asztallábat tákolt, erőt vettem magamon, és lementem utána. Gondoltam magamban, legyek már túl rajta, aztán milyen jó lesz elengednem az ezzel kapcsolatos félelmeimet, és úgy hazamenni, hogy na, ez is letudva, ezen már nem fogok rágódni.

Végül is úgy zajlott a beszélgetés, ahogy legutoljára elképzeltem - merthogy elképzeltem én sok verziót -, kb. két perces volt, és egy kissé csalódott pillantás után keresztapám olyan lazán reagált, mintha csak azért mentem volna le, hogy odaadjak neki egy csavarkulcsot.

Tehát röpke párbeszéd volt, és kiemelni se nagyon van mit. Kérdezte, találtam-e már más munkát, mire mondtam, hogy majd csak most kezdek keresni, mert nem akartam a háta mögött sunnyogni, amit megköszönt, és ezzel le is zártuk a témát. Kérdeztem, haragszik-e, azt mondta, ne legyek buta. Bár azért kíváncsi vagyok, most, hogy eltelt pár óra, miféle gondolatai születtek ezzel kapcsolatban.

Mindenesetre az elmúlt napokban egyre abszurdabbnak tűnt, hogy még én érzem rosszul magam, miközben nem tudok emellett a munka mellett érvelni, ellene viszont bőven van mit felhoznom.

Szóval most már ezek után illendő lesz mihamarabb lelépnem. Valószínűleg utálni fogom az új munkámat is, mert túl sokat nem várhatok érettségivel, de pénzben csak jobb lesz, és akkor már lehet gondolkodni ilyen-olyan tanfolyamokon. És az új munkámban - legyen bármennyire is szar - már nem fogom magam gyereknek érezni, aki másokra van utalva. Nem akarok hálát érezni azért, hogy dolgozhatok...

Kedves Univerzum! Kérlek, adj tehetséget!

Múltkor be kellett fizetnem egy otthoni villanyszámlát, tehát a rókafalvi rezsicsúszásoknak köszönhetően egy akkora összegű számlát, amire anya küldött haza pénzt, és megtarthattam a visszajárót. Örültem is neki, merthogy akkor decemberben majd jön hozzánk a Mikulás - tudom, tudom, dedós dolog, de az utóbbi két Mikuláskor vettem csokit Pukkancsnak, és nem akartam ezt a hagyományt megtörni. Nagyon szeretek csokikat összedobálni egy kupacra, meg szeretek is Pukkancsnak ajándékozni, mert ő mindig örül mindennek, nem az az uncsi fajta ember, akit nem lehet meglepni, mert mindene megvan.

De mégse jön a Mikulás.

Szombaton ugyanis elmentünk az Árkádba, hogy Pukkancs végre megfodrászoltassa magát, és amíg vártam, bementem a Libribe, ahol vettem egy könyvet. Ezután felvetettem, hogy vehetünk rajzfelszerelést a maradék fityingekből, úgyis pár hete folyton arról dumálunk, milyen jó lenne, ha tudnánk rajzolni, vagy legalább kipróbálhatnánk, jók vagyunk-e.

Úgyhogy szombat este már lelkesen rajzolgattunk az ágyban ülve.

Kitaláltuk, hogy próbáljuk meg a színes ceruzák dobozán látható várat lemásolni... Én elég bizonytalanul húzgáltam a vonalakat - asszem, nem megy nekem ez a másolósdi -, viszont Pukkancson tisztára elcsodálkoztam, mert eddig úgy volt, hogy ő a bénább, nem én. Mindegy, én aztán meguntam a képet nézni, szóval az én váramnak kicsit több tornya lett, aztán próbáltam az összhatáson segíteni azzal, hogy rajzoltam még mellé házikókat. Oltári büszkék voltunk az eredményre, majd másnap reggel ránézve a rajzokra elhúzott szájjal megállapítottuk, hogy nem sok tehetséggel lettünk megáldva.

Tegnap aztán ültem a rajzlap fölött, hogy mit rajzoljak - szerettem volna egy nagyon menő utcácskát rajzolni egy youtube videó segítségével, de öt vonal, és egy nyomorult lépcső után úgy éreztem, jobb, ha máskor erőltetem a témát, és inkább csak firkálgatok. Aztán utána a firkáimra is büszke voltam, mert ilyen kis embereket mindenfajta erőlködés nélkül, pár másodperc alatt ki tudtam rázni a kisujjamból. Ki tudja, lehet, hogy ezen firkák egy nagy művész legelső rajzai, és néhány év múlva milliókat fognak érni! Igen, ezt teljesen reálisnak tartom. Klassz lenne eljutni a színezésig, mert hát azért vettem szép színes ceruzákat, hogy majd kiszínezhessem a mesterműveimet. De hát sajna ezeket nem nagyon lehet...

Vajon festeni könnyebb amúgy? Egy kis pliccs-placcs ott, egy kis orrfröccsenés amott, és máris kész a mestermű, ugye? Vajon aki tud festeni, az rajzolni is minden esetben tud? És fordítva? Vagy minden esetben tud az ember festeni is, meg rajzolni is? Mondjuk ezt kétlem. Egyébként egy-két hete Pukkancsot is lerajzoltam, ahogy rajzol, és szerintem tök állat lett... Viszont azt inkább nem mutatom meg, mert került a képre egy-két csúf dolog is, úgyhogy inkább nem teszem közszemlére.

Könyv-téma:

Már régóta olyan könyvre fáj a fogam, ami nem szól semmi extráról, és valaki E/1-ben fossa benne a szót, de valahogy sose futottam bele ilyen könyvbe. Komolyan, csak valami napló-szerű olvasmányra vágytam, amit valami kedvelhető karakter ír. És amikor már kezdtem feladni a keresgélést, megláttam ezt a polcon:

Egy depresszióval küzdő nőci írta, és az egész történet egy blogbejegyzéssel kezdődik. Valahol a hetvenedik oldal környékén járok, és tényleg nem történik benne semmi különös, csak szófosás az egész, egy nő gondolatai arról, hogyan lehet a depressziót poénosan megélni. Néha egy kicsit erőltetettnek érzem a poénok egymás hegyére-hátára halmozását, de összességében elégedett vagyok a stílusával, és hát na, nem az az elsődleges célja, hogy megnevettesse az embert.

Legutóbb valami oltári nagy faszság-könyvet emeltem le random a polcról, szerintem a felénél se járok, és nem mernék rá mérget venni, hogy ki fogom végezni valaha is, ha csak nem oly módon, hogy bedobom egy kandalló tüzébe. Szóval örülök, hogy találtam végre valami olvashatót, mert amúgy úgy szoktam fel-alá járkálni a Libriben, hogy hiába van ott több ezer könyv, egyszerűen az van bennem, hogy tucat az összes, és kurvára mázlisnak kell lenni ahhoz, hogy valami egyedibb hangvételűt sikerüljön találnia az embernek...

198. háttér

Hát ez a háttér se én vagyok.

Ba-haaa-haaah!

*Róka toporzékol*

Első lépés

Két hete állandóan keresem az alkalmat, hogy kettesben maradjak keresztanyámmal. Míg azelőtt órákat töltöttünk együtt a konyhában, az utóbbi napok olyan zsúfoltak voltak neki az ingatlanvásárlással kapcsolatos ügyintézések miatt, hogy egyszerűen egy percem se volt, hogy kikérjem a véleményét a munkával kapcsolatban.

De ma végre sikerült vele beszélnem - felhívtam végül, bah. Igazából csak a reakciójára voltam kíváncsi, hogy fog-e értetlenkedni a döntésemen, mert akkor biztos keresztapám is ki fog akadni, amiért el akarok tőlük menni, holott abban maradtunk, hogy velem lehet tervezni a jövőben.

Végül is elmondtam neki, hogy gondolkodtam ezen az egészen, és nem jövök ki ennyi pénzből, úgyhogy arra jutottam, új munkát kell keresnem, csak nem tudom, ebbe mennyire merjem keresztapámat beavatni. Sőt, nem is az a kérdés, hogy mennyire, hanem az, hogy mikor.

Az első munkám bébiszitterkedés volt húsz éves koromban, egy egyéves kiscsajra vigyáztam. Feketén dolgoztam heti 45-50 órában kb. 360-as órabérért (!), és amikor öt hónap elteltével szóltam az anyukának, hogy inkább jelentkezek az egyetemre, olyan mérges lett, hogy elvörösödött és többet nem akart hozzám szólni (!!), egy hét alatt keresett a hátam mögött mást a helyemre (a szomszéd bácsi mondta el nekem, hogy máris interjúztat a nő), aztán repültem is anélkül, hogy kifizetett volna. Meg kellett fenyegetnem a munkaügyi bíróság létezésének gondolatával, és csak azután hagyta abba a röhögést („Nem is tudod bizonyítani, hogy valaha is jártál nálunk!”), hogy eszébe juttattam a nálam leledző felhatalmazást, miszerint elhozhatom a nagyobbik gyereket az oviból, szóval szerintem elég jó bizonyítékom van, úgyhogy végül kegyeskedett kifizetni (mondjuk lehet, hogy ezt már meséltem).

Ezek után azt hiszem, érthető, hogy a kérdésem az volt keresztanyám felé, szerinte az új munka megtalálása előtt vagy után szóljak-e keresztapámnak. Nyilván, ha nem a rokonom lenne, egyik napról a másikra felszívódnék, ahogy van új munkám - hisz tanultam a korábbiakból -, de ő mégiscsak a keresztapám, rendes velem emberileg, még ha a munkafeltételek nem is annyira korrektek.

Azt mondta keresztanyám, teljesen érthető, ha el akarok menni, mert az ő számításaik is borultak a céggel kapcsolatban, szóval nem úgy megy a szekér, ahogy szerették volna (ennek tudom a sztoriját, tényleg volt kilátás egy jelentős szintlépésre, ami miatt nyár elején hitelt is felvettek, de egy ismerősük, aki befolyásos emberke itt Kisrókán, eléggé keresztbe tett nekik, úgyhogy a szintlépés elmaradt, a hitel viszont megmaradt). Azt is mondta, hogy keresztapám is valószínűleg tisztában van vele, hogy az emberek pénzért dolgoznak és fejlődni szeretnének, szóval ha elmondom neki azokat, amiket neki, biztos meg fogja érteni, „nem mumus ő”.

Én is úgy gondolom, hogy keresztapám értelmileg egy magasabb szinten áll, mint az a nő, aki kirúgott még mielőtt egyáltalán felvettek volna az egyetemre, szóval én is inkább arra hajlok, hogy nem a háta mögött fogok munkát keresni. Aztán ha egyből kirúg, max tanulok ebből az esetből is.......... Persze kurva gáz lenne, mert nem tudnánk fizetni az albérletet - rohadt kellemetlen is lenne a bácsitól haladékot kérni -, de ahogy eddig is megoldódtak a dolgok, úgy a későbbiekben is meg fognak valahogy. Inkább csak bízom abban, hogy keresztapám addig örül, amíg van valaki, aki helyette elpepecsel a papírmunkával (mostanában nem érzem magam olyan haszontalannak egyébként), és nem közli, hogy jó, akkor végül is menjek, amerre látok. Keresztanyám azt mondta, arra is lát esélyt, hogy keresztapám max megkér, hogy ha tudok, néha azért - havonta egyszer vagy kétszer - segítsek be neki. Én is gondoltam erre, hogy minden hónap végén megcsinálnám neki a számlázást, az úgyis két-három órás faszkodás a nyomtató előtt, amitől ő már biztos elszokott.

No de fogalmam sincs, lenne-e rá ténylegesen igénye. Én azért nem akarok köcsög lenni, úgyhogy majd meglátjuk, mi lesz. Mindenesetre fosok a reakciójától, de remélem, jövőhéten megtalálom a módját, hogy beszélgessünk egyet. Ki tudja... Az is lehet, hogy titkon majd fellélegez, hogy már nem sokáig kell nekem fizetnie.

De az is lehet, hogy már megint kurva naiv vagyok.

Őszi gúnya

Úgy bosszant, ha nem vagyok elégedett a blog kinézetével - mintha az identitásomon agyalnék -, no de majd csak letisztul. Max megint fehér lesz, eddig az vált be a legtovább. Valamiért nem viselem jól a színeket sokáig ezen a felületen, zsúfoltnak érzem úgy a blogot. Kész csoda, hogy az előző háttér kék volt, meg oldalt volt mindenféle szín... Most meg sehogy se tetszik, pedig milyen jó már ez a háttér, és ennél még jobbak is porosodnak a gépemen. MIND RÓKÁS!

Azért poén, hogy a 62 éves bácsi, akitől a lakást béreljük, fesztelenül cseveg velem arról, miket művel az egyik barátnője („Mármint nem úgy barátnő, hogy komoly kapcsolat vagy szexpartner”) a pornóiparban.

Majd kiharapják

Ma voltam kötéscserén. Reménykedtem, hogy kiszedik a varratot, mert nem tudok miatta normálisan zuhanyozni, de hát sajna még egy hetet kell vele várni. Olvastam a varratszedésről mindenféle horrorisztikusat, nagyjából tízből kilenc ember azt írta, hogy lelketlenül kitépték a sebéből a cérnát, még keresztanyám és Holló is azt javasolták, hogy ne egyedül menjek a varratszedésre, mert lehet, hogy el fogok ájulni. Viszont Pukkanccsal megnéztünk pár videót a youtube-on, amiben az emberkék maguknak szedték ki otthon a varratot, és tökre megnyugodtam. Gondolkodtam, hogy kiszedjem-e magamnak, de gondoltam, nem kockáztatok, ha fájni fog, fájni fog, más is túlélte.

Na de végül is kiszedtek egy picit most a varratból, mert azt a részt már feleslegesnek ítélte a doki. Kb. lószart nem éreztem, és előtte sikerült oldanom a saját feszültségemet egy kis faszkodással is - tudván, hogy kissé túlzás a megfogalmazás, megkérdeztem, igaz-e, hogy majd kitépik a varratot, mire mind a hárman nevettek, és az egyik növérke azt felelte: „Nem. A főorvos úr majd ki fogja harapni.”

Szóval minden csuda, a maradék a kövi héten lesz kiharapva.

Bah

Ma azt álmodtam, hogy Perditával chateltem. Nem tudom már, miről, de olyan téma volt, ami miatt félretettük a "nézeteltéréseinket".

Tegnap felhívott keresztapám, hogy úgy alakult, hogy ma nem kell mennem dolgozni, de azért adott feladatot, nem úsztam meg. Orbitális nagy faszságokat kell kigyűjtenem a netről, iszonyat feleslegesnek érzem, és nem hiszem el, hogy ez tényleg a cég dolga, és nem az ügyfél kellene alapból szolgáltassa az információkat, amiből dolgozni lehet. Szóval hiába itthonról fogom csinálni, ha ráveszem magam végre, mégis idegesít.

Mindegy, már összeraktam az önéletrajzomat, Pukkancs meg megformázta nekem szépre.

Mostanra azért már arra is rájöttem, hogy családban dolgozni nem egészséges, szóval még akkor is fuldokolnék ebben a helyzetben, ha korrekt fizetésem lenne. Fárasztó és unalmas már az otthoni dolgokról hallani nap, mint nap, de azért mindig végighallgatom keresztanyámat, mert tudom, hogy nincs normális, pártatlan hallgatósága. Én nem vagyok a befolyásolható fajta ilyen téren, szeretem a véleményemet magam megformázni, szóval teljesen mindegy, ki kiről mit mond, úgyse fogok senki pártjára állni. Keresztanyám minden nap elmondja, hogy Pongó minek lakik nálunk, ha nem akar rezsit fizetni (úgy sejtem, ez egy sarkított információ), meg hogy mama állandóan követelőzik és semmit nem köszön meg (jó, mamának mondjuk tényleg elég királylányos a stílusa, amit keresztanyám szív meg, mivel anya nincs itt, hogy foglalkozzon ezzel az egésszel). Aztán néha anya is rám ír, és ő jön azzal, hogy vele mindenki ellenséges, és hogy mama állandóan hisztizik neki, mama meg felhívott szombat reggel, hogy Pongó így, meg úgy, anya tök szemét, és látnom kellene, Perdita milyen kuplerájt hagyott maga után, és menjen a fenébe, stb.

Most ez hol normális? Én meg hümmögök rá, vagy bólogatok esetleg, de különösebben nem akaródzom ezekkel foglalkozni. Örülök, hogy eljöttem, komolyan, borzasztó, hogy ennyire nem működik a kommunikáció, és hogy mindenki mindenkit szid. Nem is esik jól némely megjegyzés, azt kell, hogy mondjam. Mindenki mond igazságokat, de mindenki fel van baszva, úgyhogy néha ömlesztve kapom, amit egymásnak csak visszafogottan mondanak el. Az előbb anya olyan fura stílusban reagált három nap után az üzeneteimre, hogy végig az volt bennem, Perditával beszélek. Nem tudom, hogy valóban így volt-e, talán csak Perdita túl nagy hatással van anyára, és máris átragadt rá a stílusa. Olyanokat írt, hogy mama nem hagyja békén Pongót a számlákkal, pedig mamának semmi köze Pongóhoz, és hagyja békén, meg elege van már ebből - mármint anyának. Szóval... hát nem tudom, mindegy.

Ha új munkám lesz, én leszakadok a családomról, vagyis hát megtartom a tisztes távolságot, asszem... Csak az nyugtat, az ad erőt, hogy az én problémáim senkit nem érdekelnek különösebben, pontosabban fogalmazva mindenki abban a hitben van, hogy én elintéztem a dolgaimat, úgyhogy teljesen normális, kiegyensúlyozott életet élek (pedig max kiegyensúlyozottan nem normálisat, nyihih), úgyhogy nem akarok bűntudatot érezni azért, mert továbbra is el akarom rendezgetni magamnak a saját dolgaimat.

Mindenesetre tök pozitív vagyok, már érzem magamban az erőt, már elhatároztam magam, csak azt kell kitalálnom, milyen sorrendben tegyem a lépéseket...