Pukkcsi

Pukkancs elköltözött ugye, nem annyira önszántából, inkább az ultimátumos fenyítés hatására. Előtte tartottak a barátnőjével egy hat hetes szünetet, hogy Pukkancs gondolkodhasson, és én szerettem volna, hogy ez idő alatt belássa, ha nem akar valakihez odaköltözni, nem akar vele szintet lépni, nem akar vele közös jövőt tervezni, mert nem hisz abban, hogy sokáig kihúzzák majd együtt, akkor nem a megfelelő emberrel van. Szeretném, hogy ha "elhagy" engem, akkor a boldogságért tegye, és ne attól való félelmében, hogy nem találna mást, nem kellene másnak. Most egy intenzív, szeretetteljes, hat éves együttélésből csináltunk egy visszalépést azért, hogy egyedül üljön a barátnője lakásán, amíg az késő este haza nem ér, és ez annyira furcsa, hogy egyelőre még az értetlenkedés fázisában vagyok, de lekötöm magam, hogy ne szomorkodjak azon, hogy ha beszélgetni szeretnék Pukkanccsal, akkor... RÁ KELL ÍRNOM CHATEN... ahol kb. nulla a közlésingerem, mert megszoktam, hogy munka után hazajön, és akkor élőben úgyis estig dumcsizunk és hülyéskedünk. Nem akarom, hogy rossz legyen neki, és azért költözzön vissza, és nem is akarok csak magamra gondolni, csak valahogy... tragikusnak érzem, hogy egy ilyen lagymatag kapcsolat vet véget ennek a csudálatos együttélésnek. Leköt a munka, eldumcsizok a kisfiúkkal, elvagyok a könyvekkel, írok, ha írok, csak... ezt akkor így most meg kellene szokni? Elfogadni, hogy Pukkancs belecsúszott olyasmibe, amit eddig elítéltünk?

Aztán lehet, tévedek, és rosszul olvastam a "jelekből", és lehet, jövőre mehetek Amszterdamba az esküvőjükre... és az is lehet, hogy csak túlértékelem a költözések jelentőségét, hisz miért ne lehetne megpróbálni, végül is sokan költöznek ide-oda, oda-vissza... Csak nálam ez párkapcsolat esetében valami komolyat jelentene, megkérdőjelezhetetlen érzéseket és teljes elköteleződést.

Most inkább nem adok kommentlehetőséget, mert máris kezd gomolyogni bennem a bűntudat, amiért ezt leírtam.

Ez meg az

Nem tudom, akkor is ennyire érettnek és bölcsnek érezném-e magam a Csekével való beszélgetéseim közben, ha nem tudnám, hogy csak huszonöt éves, végül is ritkán érzem azt férfitársaságban, hogy a másik érzelmileg fejlett lenne. Majd le kell ráznom sajnika. Jól elbeszélgetünk - tényleg amúgy, érdekes gyerek, és bőven lenne mit megismerni benne -, de most érzem azt az időpazarlást, amit a tinderes férfiak szoktak közvetíteni mindig a profiljukon („Csak ha komolyat keresel, különben ne tartsuk fel egymást”), mert tudva, hogy barik úgyse leszünk, akár olvashatnék is a többórás chatelgetések helyett. Meg akkor ő is építhetne valami maradandót. Ehhez képest mostanában sűrűn van, hogy jól van, most leülök a kanapéra, átnézem az internetemet, visszaírok ennek-annak, mondjuk óra egészig, utána olvasok, vagy valami, de végül ott ragadok telefonnal a kezemben. Szeretem megismerni az embereket, de már annyi ilyen volt... Sose ugyanazt akarjuk, aztán úgyis csak csalódunk.

Ami az olvasást illeti, éjjel befejeztem A temető könyvét, nagyon cukker volt, bár menet közben leesett, hogy ez egy ifjúsági regény (nem az ifjúsági könyvek között találtam), de valószínűleg pont ezért jött be, egyszerű volt és nagyszerű. Megtetszett a csávesz stílusa, szóval szerintem most rá fogok kapni a könyveire.

Ma a Tajtékos napokat kezdtem el. Nem gond, ha szívszorító lesz, elsősorban Boris Vian stílusa miatt olvasom, nem a sztoriért. Teccccik.

Tegnap a másik csapat kisfőnöke facebook messengeren kezdte el Frufrut zaklatni, hogy maradjon a cégnél, mert nagy szükség van az ilyen OKOS, KEDVES és SZIMPATIKUS munkaerőre, plusz még annyi nagyot mondó marhaságot összehordott neki a saját vezetői értékrendjéről, hogy inkább le se írom. Először majdnem elcsüggedtem, mert megint eszembe jutott, hogy kizárólagosan más kapja a pozitív visszajelzéseket amiatt, hogy az asszisztencia flottul megy évek óta - miközben én vagyok itt évek óta?! -, de aztán eszembe jutott, hogy ez az ember egy idióta, akinek ittas vezetésért elvették a jogsiját, befuccsolt a vállalkozása, és az előző helyéről azért rúgták ki, mert nem tudott leállni a piával. Mindezt megerősítendő kisült, hogy ma is sikerült lerészegednie az irodában (mert az ő csapata bejár), úgyhogy ja, megnyugodtam. Nincs szükségem pozitív visszajelzésre ilyen embertől, vagy már inkább úgy mondom, ettől a cégtől. Remélem, olyan napjaik  heteik    hónapjaik  éveik - ÉÉÉVEZREDEIK - lesznek, miután Frufruval elmegyünk, hogy még éjfélkor is adminisztrálni fognak.

Biztos csak azért nem marasztalnak, mert én nem vagyok huszonöt és feltételezhetően naiv, igaaaz? Meg mert én büdös bunkó módon azt mondtam, hogy bőven elég a saját munkánk is, nem kell másé is, ugyee?!

Chö.

Ha tanácsra van szükséged, hogyan tedd megkérdőjelezhetetlenül semmissé munkahelyi létezésed, iratkozz fel!

Mindegy, nem érdekel, nem érdekel, nem érdekeeel.

Kerítéses emberek

Pukkancs tegnap elköltözött. Legközelebb csak pénteken találkozom vele. Kicsit sírtam, amikor a nyelvtanfolyama után még hazaugrott összepakolni - alig vitt valamit a kis hülye, kb. reménykedik, hogy úgyis nemsokára visszatér. Nem számítottam rá, hogy majd elérzékenyülök, talán mert egy kicsit én is reménykedem abban, hogy visszajön, és mert annyi mindenen jár mostanában az agyam - talán csak a nagy hajtás és a sok rám váró újdonság között ez már sok volt. Legalább hamar elterelődött a figyelmem, megnéztem a Stranger Things új évadnának első részét, utána meg elkezdtem készülődni az Egy hely, ahol eljátsszuk, hogy beszorult a fejünk a kerítésbe találkára.

Nagyjából úgy sikeredett, ahogyan elképzeltem, a fele jött el a társaságnak.

Két centi

Jejj, ragaszkodtam hajvágásnál a két centihez, merthogy az fodrásznyelven úgyis ötöt jelent, erre kiderült, hogy Nonónál kettőt jelent...! Szóval lényegében alig látszik, hogy jártam fodrásznál, bár legalább levágta a töredezett hajvégeimet, meg kicsit kijavította, amit magamnak belevagdostam. Maradt ez a Kleopátra-séró, mert nem mertem bonyolultabban kérni korábbi tapasztalataim miatt, de egyébként van egy cukker frizkó, ami tetszik, legközelebb talán már bátrabb leszek.

Azt hiszem, ő lesz ezentúl a fodrászom. Révbe értem.

És amúgy olyan jó volt a kisugárzása... Amíg csak chateltünk, csak kedveltem, de a Bosch óta rendesen megszerettem, ahogy egy hús-vér barit szokás szeretni, olyan kis gyagya.

Elkövetkezendő hetek

Megint azt álmodtam, hogy nem tudtam leérettségizni, matekból és "állatorvoslásból" elhasaltam, meg még egy csomó olyan tantárgy állt előttem, amikről tudtam, hogy képtelen leszek velük megbirkózni, mert totálisan távol állnak tőlem. Már harminc voltam, és még mindig a rohadt érettségimmel szenvedtem.

Hm, hát hivatalosan nem engedtek el szabira, mert szokás szerint baszott visszajelezni a tulaj, de hát az egyezség szerint elmehetek, szóval nem is érdekel. Nem mintha nagy programom lenne holnapra, de szerintem még most tudok utoljára elmenni úgy szabira, hogy ne fájjon senkinek. Illetve nem tudom, ezt miért vettem így figyelembe, mert például Frufru simán úgy osztotta el a hat nap szabiját, hogy pont azokon a napokon szoktunk még ketten is szopirnyákolni, de sebaj.

Holnap tehát szabika, este megyek Nonóhoz hajat vágatni. Félek tőle is, mint minden fodritól, úgyhogy nagy ördöngösséget tőle se merek majd kérni, így csak vágatok két centit.

Pénteken aztán megyek fogkő-leszedésre.

Hétvégén lehet, hogy elmegyek Az egy hely, ahol eljátsszuk, hogy beszorult a fejünk a kerítésbe társasággal találkozni. Megközelítőleg húszezer tagja van a csoportnak, de egyelőre csak tizennégy ember jelölte magát biztosra, és láss csodát, én is köztük vagyok. Mondjuk én a végsőkig húztam a visszajelzést, nem szeretek elígérkezni ilyenekre, mert mi van, ha aznap nem ébredek megfelelő állapotban, például ronda leszek, és ettől szomorú. Egyelőre nem vagyok túl szép, és az idő is kakinak ígérkezik aznap estére. Fogalmam sincs, mit fogok alakítani egy rakás idegen között, akikről kb. semmit nem tudok, mert csak kitalált karakterekbe bújva osztjuk egymásnak nap mint nap az észt, hogy ki miért olyan hülye, hogy beszorult a feje a kerítésbe, illetve miket lát onnan beszorulva, de most valamiért úgy érzem, simán van ennek létjogosultsága. Még sose csináltam ilyesmit, remélem, sikerül a jó oldalamat bemutatnom, és nem fog rám törni a szorongás. Hjaj, ég és föld tudok lenni, most aztán izgulhatok, melyik leszek.

Jövőhéten újra megyek gyógypedikűröshöz a sarkammal, de most mégis inkább egy másik helyet fogok kipróbálni, nem a legutóbbi csajt...

Jövőhét péntektől kezdve már egyedül leszek a munkában, legalábbis Frufru többet nem lesz, mert szabikázni megy, így az utsó hetemen fixen én leszek a torkosborz. Remélem, sikerül bölcsen végigvinnem a hetet, nem akarok ideggyengén kezdeni az új helyen. Megkérdeznék, milyen volt az utsó hét, én meg elsírnám magam a fáradtságtól, haha, vicces lenne. Próbálok nem elidőzni az olyasfajta gondolataimon, hogy Frufru kicsit megszopat, mert végül is ő is tartotta a frontot, amikor én meg interjúkra mászkáltam, de azé'... Szép lesz. Az utsó hetemen ráadásul haza kell mennem Rókafalvára három napra, mert a fél család Angliába megy esküvőzni, Perdita és Pongó pedig nyaralni megy. Véletlen időzítették ilyen szarul, szóval most kell nekik valaki, aki ránéz néha tatára és vigyáz az állatokra, és én lettem a szerencsés kiválasztott. Vinnem kell a gépet is.

Utána pedig kezdődik egy új fejezet.

Bár ne érdekelne

Bár ne lenne számlaszámom, bár ne járnék boltba, bár ne lenne fizetésem, bár ne ismerném a pénz fogalmát, bár szarnék az egészbe. És ezt kedves Univerzum, nem úgy értem, hogy csöves akarok lenni vagy hallott, rendben?! De még csak félholt se! Egyszerűen csak klassz lenne, ha nem kellene vele foglalkoznom.

Tudom, túl sokat írok a munkáról, és mindig azt gondolom, hogy ez lesz az utolsó, mert új módon már úgyse tudok kiakadni, nincs már min fennakadni se, mindent láttam, hallottam, megéltem ennél a cégnél, amit csak lehetett, és nincs már min csodálkozni, és most se csodálkozom, csak eszembe jutott megint, hogy mennyire utálom az egészet.

Első körben befejeztem a folyamatleírást, és bedobtam abba a közös chatbe, amiben rajtam kívül csak Frufru van, meg a felettesünk, Pörgő Jocó. Írtam nekik, hogy na, kész, most már minden folyamat benne van (tudnék még mit írni bele, de az már csak extra jó fejség lenne, és nem érdemlik meg). Ezután írtam Frufrunak, hogy vedd át, csinálj bele olyan jó kis tartalomjegyzéket, amilyenről beszéltünk, meg oldaltöréseket a "fejezetek" közé. Pörgő Jocó reakciója: „Mi a kedvenc csokid, Frufru?" Ezt az elmúlt két hétben már vagy harmadszorra kérdezte meg tőle, és tőlem valamiért sose. Már nem akadtam ki, mert végül is ezt a csokis dolgot bőven felülmúlta az, hogy Frufrut kérdezték meg, hogy maradna-e vezetői poziban, de azért viccelődve megjegyeztem, hogy gondolom, az én erőfeszítéseim nem csokiban, hanem majd bónusz formájában lesznek a fizum mellé csapva. Pörgő Jocó láttamozta ezt, aztán ezt a reakciót feldughattam a fenekembe. Cserébe, amikor pontban 17:00-kor azt írta, hogy „Lányok, SOS dolog van”, visszaírtam, hogy sziasztok. Hu de kemény v'ok!

No de ezt ugye elviccelődtem magamban, szóval nem fájt annyira, de hogy amíg ma átadtam az egyik eladásra kínált puzzle-mat az Örsön, Frufru és a tavaly ősszel nuku tapasztalat nélkül kezdett, huszonöt éves srác megbeszélte a facebook-os közös chatünkön a fizetéseket. No hát és ránéztem a gyerek fizetésére, és először csak forgattam a szemem, miközben eltettem a telefont, de aztán percről percre úgy felment bennem a pumpa, hogy a fejem tetején jött ki.

Komolyan mondom, ennél a cégnél minden olyan tipikusan szar, és olyan férfiközpontú, hogy fájdalmas. Eddig is tudtam, hogy a fiúk tisztán be vannak jelentve, és sokkal többet kapnak nálunk, de hogy ez a kisgyerek is... Ahj, de nem szeretem az ilyen igazságtalan dolgokat. És én meg a lealkudott, húszezres fizuemelésem mellé megkaptam, hogy „de csak a jó viszonyra tekintettel”. Klassz lehet már úgy nekiindulni az életnek, hogy átlagos erőbefektetéssel kap az ember olyan fizut, amiről én még mindig csak ábrándozom. És még csak azt se lehet elmondani, hogy több papírja van, mint nekem. Az ilyen indítások miatt van ennyi nagypofájú szarember, aki az istenért nem ismerné el, hogy csak mázlija volt.

Nem szeretek rosszat kívánni másoknak, és ódzkodtam olyan kicsinyesnek lenni, hogy érdekeljen a cég sorsa még azután is, hogy elmegyek innen, de most már remélem, összedől az egész, de előtte még mindenki szembesül a maga valódi értékével.

Megint eszembe is jutott, hogy az új helyen meg visszakérdeztek a bérigényemre, hogy „biztos ennyi?”, én meg beijedtem, és akkor mondtam, hogy jó, akkor nem ennyi, hanem annyi, és ettől is mérges lettem, mert most úgy érzem, simán lehetett volna még amannyi is.

Lehet, hogy mégis inkább csöves akarok lenni. Boldog kis csöves, most úgyis friss az útlevelem, nem t'om minek csináltattam meg. Kéregetnék itt, ott, amott a nagyvilágban, és ha szopnék is, akkor már csak saját zsebre.

Amúgy kivonul az Orsay, gyanúsan csupasz volt az üzlet, úgyhogy rákérdeztem az eladólánynál.

No de mindegy, vinnyogok most itt, aztán majd lehet visszasírom az ilyen kis piti problémáimat. Például majd akkor, amikor átváltozunk MAJOMMÁ, meg amikor nem tudom megjegyezni a cirill betűket.

Gazdag vaok

Ma - vagyis már tegnap - valahogy olyan boldog voltam, nem is tudom, miért, egyszerűen csak jól éreztem magam a bőrömben, és az idő is csudálatos volt. Még az Árkádba is hajvasalás nélkül ugrottam át, és mese-mesésnek éreztem magam, ahogy ebben a kellemes 22 fokban álltam a buszmegállóban, és a fürtjeimet meg a tüllszoknyámat lengette a szél, mintha még a természet is felizgult volna rám...!

Elegáns, zárt, magassarkú cipőcskét szerettem volna venni, de nem találtam jófélét, viszont vettem egy szandált a Dikkmánnban, mert marha kényelmes, és nem mertem otthagyni. Nyilván nem egy álomszandi, mert az színes lenne, de manapság mintha luxi dolog lenne a szín és a style, ha cipőkről van szó. Utálom amúgy a CCC-t, Curva Cényelmetlen Cipői vannak a Lasoczkikkal az élen, és még drágák is. De azért mindig megnézegetem őket, hátha.

A héten sokadik nekifutásra elkezdtem Rejtőt olvasni, mert sokan ajánlották már, de valahogy sose fog meg a stílusa, olvasás közben a közelében se vagyok annak, hogy élvezzem. Ha humorról van szó, mindig vágyom egy konkrét stílusra, és ahhoz Boris Vian állt eddig a legközelebb, úgyhogy ma a Libribe is bementem, hogy vegyek tőle valamit. Kemény két könyvét találtam meg, abból az egyik túl vékonyka és koszos volt, ahhoz képest meg drága, így kizárásos alapon a Tajtékos napokat vettem meg. A Büszkeség és balítéletet egyébként félretettem, mert a Jane Eyre és az Üvöltő szelek után kicsit sok volt már a bájcsevegős eszmecserékből, szóval nem sokáig jutottam el benne. Vettem még három másik könyvet is, köztük az egyik egy Rejtő......... Mert valaki mondta nekem, hogy szerinte a Csontbrigád a legjobb, és hogy ő azt rongyosra olvasta. Meg hát a Rejtőket olcsón árulják. Szóval nem mondok le róla. Ha valaki rongyosra tudja olvasni, csak jó.

A másik két könyv fantasy, az egyik Neil Gaimantől (ő írta a Csillagport is például, amit kéthetente lead a Paramount Channel) A temető könyve, a másik A fekete nyelvű tolvaj, amit halálra dicsérnek a hátoldalán, ezért vettem meg. Utóbbival kezdtem itthon az olvasást, de pár oldal után váltottam A temető könyvére, mert nem tetszett a stílusa, túl férfias, és öt oldal után már más dolgokon járt az eszem. Majd azért visszatérek rá, biztos jó, ha ennyien mondják, na meg akkor biztos lesz belőle netplikszelés is. A temető könyvének borítójára rá van írva, hogy: „Neil Gaiman valaha írt legjobb könyve”, ezt pedig Diana Wynne Jones állítja, ami a klassz borító és érdekes fülszöveg mellé még egy pluszpont, hisz ő írta A vándorló palotát. Mondjuk egész jó vásárt csináltam, mert sok pont volt a törzsvásárlói kártyámon.

Nehezen szabadultam most az Árkádból, mert nagyon rám tört a költekezhetnék, meg az éhség a szép dolgokra, úgyhogy olyan boltokba is bementem, ahol nem volt dolgom, például Jyskbe meg Butlersbe, de szoknyának való vállfán kívül szerencsére nem vettem semmit, mert amúgy már a könyveket se kellett volna. De olyan szívesen vennék terítőt, meg kis aranyszobrocskákat, meg megint rám jött az étkészlet-rendelhetnék, de persze tudom, hogy a hónapra kimaxoltam a dolgokat, sőt, túl is költekeztem, és egész nyárra le kellene állnom.

Ja meg írtam, hogy valami értelmeset is tudjak mesélni. Múlthéten kezdtem el újra a regényem folytatását, mert a nagy munkakeresősdi izgalmakban mindennel felhagytam, ami erőfeszítést igényelt. Viszont nem tudom, tetszik-e még mindig, amit épp írok. Eddig jónak éreztem, de az utóbbi két fejezet óta megint kezdek tartani attól, hogy sose fog valóra válni az álmom, mert nem vagyok elég jó. Valójában simán megérdemelném, hogy ne váljon belőlem író, mert keveset olvasok, és a sok homi ofisztól visszafejlődött a magyarom, csomószor van élőszóban, hogy nem találom a megfelelő szót. Lehet, csak ki kellene dobnom mindent WattPadre, azt' szevasz, a vicceseket a valódi nevem alatt, a fantasyket meg művésznévvel, mert azokat már csak olyanok előtt vállalnám fel, akiknek véletlen megtetszenek. Csak hát olyan furi lenne végül átlagemberként meghalni. *kezét az arca elé emeli, hogy kivédje a felé röppenő kavicsokat*

Phöjj

Meg is lett az eredménye annak, hogy visszaszóltam a másik osztályvezetőnek, hogy ne akarja velünk csináltatni a saját csapata szarjait is, miközben így is úszunk, illetve nem is tudom, emiatt-e, vagy mert mostanában csendesebb vagyok, vagy mert nekem nincs diplomám, ami amúgy nem is vág szakmába, de ma a két osztályvezető felhívta skype-on az összvissz egy év tapasztalattal rendelkező Frufrut, hogy nem akar-e asszisztensi vezetőként itt maradni. Ezt így a hátam mögött, miközben tanítottam az új nőt, meg írtam azt a rohadt... No mindegy.... Szarul esett nagyon, pedig nem kellene szarul esnie, mert még tisztán bejelentett ötbillióért se akarnék már maradni, csak hát dobbant egy nagyot a szívem, amiért ilyen görények, holott... Ah, jó, mindegy, kit érdekel, tudom. Pedig én simán élnék egy ilyen pozit, mert mindig szerettem tanítgatni és bátorítani az embereket (a raktáros időszakban is mindig megkaptam az újakat, és nagyon szerettem velük foglalkozni, jó érzés volt eloszlatni a kételyeket, és az izguló, meg magukat szakmailag és emberileg is idegennek érző emberek számára otthonossá tenni a terepet), meg a prioritásokat is jól kezelem, szóval csudálatos nagyasszony lehetnék ezzel a munkamorállal és ezzel az igazán nemes lélekkel...! (Egy el nem ismert alkalmazott önfényezését olvashatták.) És tényleg nem akarnék maradni, mert a másik osztályon megkeserítően ostoba emberkéket sikerült összeverbuválni az alkesz vezetőjükkel az élen, és tudom, hogy ez a cég sose bánna velem úgy, ahogy megérdemlem, csak jó lett volna kihúzni magam a végén, hogy HAH, köcsögök, nem most kellene észbe kapni.

Az mondjuk mindkettőnk számára egyértelmű, hogy ez az osztályvezetőknek egy magánakciója volt, és a tulaj semmit nem tud az egészről, csak puhatolóztak, hogy egyáltalán egy vezetői meetingen bedobhatják-e az ötletet, hogy az adminisztráció összeomlásának elkerülése végett Frufrut itt lehetne tartani. Közben a tulaj még csak le se reagálta Frufru felmondását, és ha valami kérdése vagy óhaj-sóhaja van, mindig nekem ír.

Jaj azt nem is meséltem, hogy legutóbb, amikor elhozta a borítékokat (merthogy Frufruét is nekem adja oda, én meg aztán továbbadom Frufrunak), még váltottunk is néhány szót - ami egyébként hihetetlenségszámba megy, merthogy kb. csak a kezembe szokta nyomni a borítékokat, beszól valami kis vicceset, hogy jó a pizsamám, aztán el is szelel, szóval sose kíváncsi rám emberileg, habár nem csak rám, senkire. És most megköszönte (!!!), hogy ledolgozom rendesen a felmondási időmet, és nem megyek el betegbe. Hús-vér valójában néha megtévesztően kedves tud lenni, igazi szociopata. Még bűntudatom is támadt, amiért azelőtt pár perccel azt kívántam, dögöljön meg, amiért egész este rá kell várni, és nem tudok belefeledkezni a pihenésbe (merthogy kétórás intervallumot adott meg az érkezésére).

Műszak végére nagyjából kiment belőlem a gőz, meg Pukkancsnak is előadtam remegő hangon, hogy mekkora geci ez a cég, aztán meg benyomtam két gombóc fagyit, MERT MEGÉRDEMLEM, és sétáltunk egy nagyot.

Annyira kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz az új hely. Legfőképp az érdekel, melyik oldalamat hozza majd elő, és hjaj, nagyon szeretném, hogy a legkirályabbat, és nem valami bejárok-mert-muszáj-félét.

Munka (érdemes inkább el se olvasni)

Nekem még egy szabadnapom van, amit el kell lőnöm, Frufrunak hat. Azt a kikötést kaptuk, hogy akkor kapjuk meg ezeket, ha keddig befejezzük az oktatóanyagot, és nem úszunk a többi munkánkkal se.

Miki

Gondolkodtam, miért van kaka kedvem, ha épp nincs is semmi különösebb problémám, aztán eszembe jutott, hogy most jött meg. Furcsa dolog ez - pár évvel ezelőttig semmilyen hatással nem volt rám. És meg se tudnám nevezni ezt az érzést, ami ilyenkor bennem van; se nem szomorúság, se nem duzzogás vagy idegbetegség, egyszerűen csak nincs kedvem beszélni, nincs kedvem figyelni a másikra, és nincs ingerem lereagálni se, amit mondanak nekem. Úgyhogy ilyenkor mindenre annyit mondok - ha mondok bármit is -, hogy hümm. Esetleg még azon gondolkodom közben, hogy ronda vagyok. Kicsit olyan érzés ez, mint a fáradtság egy kizsigerelően hajtós nap után, amikor azt érzem, hogy semminek nincs értelme, csak ez a mensis fáradtság kevésbé intenzív és kétségbeesett.

Nonó

Tegnap késő délután rám írt a netes barátnőm, hogy kedve támadt meginni valamit, én meg mondtam, hogy inkább holnap, mert én éppen írtam végre valahára, és nem volt kedvem megindulni. Meg akarta nézni a Bosch kiállítást, úgyhogy ma megnéztük - sehol egy porszívó vagy mosógép, nem éri meg odamenni! -, aztán még ücsörögtünk a Városligetben, és néztük a kacsákat. Illetve valami másféle madárkát néztünk, egy fekete, hosszú nyakút, ami a semmiből csapódott be a vízbe, aztán vagy egy órán át ott lubickolt, többet volt a víz alatt, mint a felszínen, és minicunamikat generált, nagyon cuki volt. Sárgás csőre volt, sajnos nem tudom, miféle szerzet lehetett. Miután végzett, megszárítkozott egy kiálló betonkockán, majd elrepült az állatkert felé.

Na, elterelődtem.

Szóval a találka.

Jól éreztem magam, és egyáltalán nem izgultam, pedig mindig izgulok, ha olyannal találkozom, akivel még soha, hiába a több hónapos chatelgetés. De most minden tök természetes volt, klassz volt az idő, a szerkóm is jó volt (felavattam a kék, fehér pöttyös szoknyámat, a fekete-fehér csíkos haspólómmal vettem fel, bizony, csíkosat a pöttyössel), és Nonó is tök jó fej volt, chaten nem is jött át, hogy milyen lüke. Ő harmincnégy éves egyébként, nem akar gyereket, és egy ideje azon agyal, honnan szedjen össze egy hapsit. Fodrász amúgy, szóval lehet, idén rálelek a fodrászomra is, akihez nyugodt szívvel visszajárhatok.

Szóval jó volt, örülök, hogy átemeltük a kapcsinkat a fizikai síkra.

Miért nem megyek Afrikába

Arról fantáziálok még, hogy ha már úgyis hiába kuporgatom a százezreimet harmadik éve, lehet, valami olyasmire kellene gyűjtenem, ami reálisabban megvalósítható, mint egy kertes ház megvétele, és arra lyukadtam ki, hogy milyen mókás lenne világjárásra gyűjteni. És akkor ha összegyűlik egy-két milla, de inkább kettő - és ahhoz is kellene legalább két év a jelenlegi állások szerint -, lelépni X hónapra, és csak akkor visszajönni, ha elfogy a pénz (és hazaérve ugyanott tartanék anyagilag, mintha dolgoztam volna), vagy nem visszajönni, hanem kint megvilágosodni és ott ragadni.

A héten láttam amúgy egy önkéntes programot, az adta az ötletet. Merthogy úgy szólt a progi, hogy először Angliában készítenek fel a projectre pár hónapig, majd mész egy afrikai vityillófaluba küzdeni a szegénység ellen, és a végén kapsz egy főiskolai végzettséget, mindössze egy év alatt. Na és hát el is linkeltem Pukkancsnak, hogy nézd má', nem lépünk le?, mire ő is beizgult, és három napig csak erről dumáltunk, hogy mekkora lenne má' eltűnni, és milyen jó lenne valami hasznosat tenni. Tinikoromban olvastam az Egy zöldfülű antropológus feljegyzései című, leheletvékony könyvecskét, amiben egy csávó beleszeretett egy afrikai törzsbe, és bár semmire nem emlékszem az irományból, elképzeltem, vajon én hogyan állnám meg a helyem távol a civilizációtól, ahol a vizet szigorúan be kell osztani, másfajták a betegségek, és ahol mindenféle ismeretlen dologgal kell megküzdeni a kis picsás finnyásságommal... És úgy képzelem, hogy én egy ilyen helyzetben teljesen átszellemülnék, és néhány hét leforgása alatt teljesen megváltozna a világképem. Elképzelem, ahogy állok a poros kis falu közepén, belebámulok a naplementébe, és közben abszurdnak látom korábbi életemet, amiben a fehér ember 21. századi pitiáner, önző, felesleges és szarságokat halmozó életét éltem, miközben nem haladt előre az életem, és arról fantáziáltam, hogy ezt az értelmetlenséget egyszer majd stabillá teszem, holott soha nem érezhettem magam úgy igazán szívvel-lélekkel hasznosnak, max pénzt kerestem másoknak, és cserébe tudtam szépen öltözni... Szóval elképzelem ezt, meg azt, hogy ennek a gondolatmenetnek az a vége, hogy odaszalad hozzám egy kisfiú, hogy ibiabla pritypratypruty piccspaccs csitt-csatt, és ez azt jelentené, hogy gyere, Róka, játssz velünk, én meg elmosolyodva felsóhajtok, hogy na, elég a filozofálgatásból, irány az élet, és megyek is játszani (miután természetesen egész nap a kis kert életben tartásán dolgoztam, meg vizet forraltam, meg segédkeztem mindenfélében).

     Írtam is a programot meghirdető embernek, hogy írjon részleteket, aztán írta, hogy 3400 font, plusz 360 beiratkozási díj; összemosolyogtunk Pukkanccsal, és azóta nem beszéltünk a dologról. De azért sokszor eszembe jut, mert tudom, hogy a boldogság számomra is elérhető dolog, és ott rejlik valahol a nagyvilágban. Nem itt, nem ebben a fajta pénzközpontú életben. Furcsa, de annyira érzem, hogy valahol megvan a helyem, csak meg kell találnom, annyira érzem néha... amit érezhetnék (?)... Azt a mellkasban szétáradó örömet, a megkönnyebbülést, a felismerést, hogy hazaértem, hogy most lelkemet kielégítő módon élem az életem, hogy nem egy ember zsebére dolgozom, hanem olyanokért, akiknek ténylegesen szükségük van a munkámra, és akiknek érdemben tudok segíteni. Olyan, mintha egyszer már éreztem volna. Nagyon hasonló, vagy talán ugyanaz az érzés, mint amikor arra gondolok, hogy én gazdagságra születtem.

     De mégis... miért félek? Miért csak elfantáziálok ilyenekről, és miért nem mondom, hogy oké, jövőre meglesz a pénz? Vagy miért nem szedem össze a papírokat annak érdekében, hogy pályázattal felére csökkentsem a kiadásokat? Miért félek elhagyni ezt a mostani semmit? Azt hiszem, még akkor is nincstelennek érezném magam, ha lenne egy luxusan berendezett kecókám, mégis úgy kapaszkodom ebbe az albérletbe és a frissen vásárolt bútorokba, mintha ez lenne az életművem.

     Az igazi luxus mintha az lenne már, hogy nem teszek semmit a bolygóért vagy a rajta élőkért... Kezd bűntudatom lenni emiatt - más is van így? Minden egyes nap, amikor csak a gép előtt ülve dolgozom, érzem, hogy egy semmi vagyok a bolygó számára, nem pedig egy édes kis lény, ami ennek a finoman hangolt csodának a része. Minden fontos folyamaton kívül eső betonhangya vagyok, és a legrosszabb ebben, hogy teljes tudatában.

    Valami önkénteskedési lehetőséget kell túrnom magamnak; már kétszer is láttam olyat, ami nagyon tetszett és amihez nem kellene összepakolnom, de mind a kétszer berezeltem. Akármit amúgy nem csinálnék, képmutatás ide vagy oda, mert ha már csinálok valamit, szeretni is akarom, különben nem születik meg az elhivatottság.

Azon gondolkodom, hogy vajon milyen lehet varrni. Még egy-két hete ugrott be, hogy meg kellene tanulnom, mert nem sűrűn találok ízlésemnek megfelelő szoknyákat az üzletekben, márpedig én térd alá érő, aranyos vagy élénk színű szoknyákban járok legtöbb esetben, nem annyira szeretem magamon a nadrágot. Nézegettem is tanfikat, fel is vettem a kapcsolatot egy nőcivel ez ügyben, úgyhogy ha kitart bennem a dolog, még a nyáron lerendezem, júliusban vagy augusztusban, és hátha tetszeni fog, hátha menne. Meséltem már, hogy anno majdnem divattervezői középsuliba mentem, csak aztán a nyílt napon rájöttem, hogy ilyen szakokon nincsenek fiúk? Legalábbis ezzel érveltem magamban a suli ellen, de ha jobban belegondolok, valószínűleg szimplán kevésnek éreztem magam oda, hisz kézügyességem sincs. Hm, igen, asszem, meséltem.

Menni kéééne, mozdulni vééégre, de visszataaart valami méééég. Magáányos csóóóónak a teengereeen túúl fog ééélni ezer vihaaaart, mert egyre híííívja a vééégteleeen, de messze mééég a túlsóó paaart.

Pont ez a nóta megy a fejemben. Haha, úgy szeretem a Valami Amerika 2-t, mindig megnézem, ha elcsípem a tévében. Olyankor aztán három percig mindig színésznő akarok lenni.

Melóka és nyaralás-téma

Ami az új munkahelyet illeti, írtam jövendőbeli felettesasszonyomnak, hogy náluk lehet-e szabizni próbaidő alatt - a mostani helyemen nem lehet -, már csak úgy a nyár miatt kérdezem, tervezhetek-e nyaralást vagy sem, de megértem, ha nem, hisz tudom, sok mindent kell megtanulnom. Kicsit félve küldtem el az e-mailt, nehogy pofátlannak tűnjek, amiért még ott se vagyok, de már a szabadsággal jövök, de aztán cukin visszaírt, hogy persze, érthető, mással is volt már ilyen, mindent meg tudunk oldani, nyugodtan hozakodjak elő az ilyen dolgokkal, meg egyebek. Sose volt még ilyen kedves felettesem. Mi a buktató?  Azt a hetet beszéltük meg, amit a jelenlegi helyemen is kikértem, ő meg be is írta a szabadságtáblázatba. Ez azért jó, mert Pukkancs is kikérte már a maga helyén, szóval nem kell azon variálni. No de hát néztük aztán a repjegyeket, meg a szállásokat, néztük Balatonfüredet is, és baszott drága öt éjszaka. A balatoni szállásadóknak mikor fog feltűnni amúgy, hogy putris a dizájn, ami nagy átlagban uralkodik náluk? És elkérnek olyan pénzeket, hogy az ember haja égnek áll. Pedig nagyon szeretnék pancsikázni, és öt éjszakát lenyomni valahol. Füredet azért is szeretem, mert ott az Aldi, így kajára csak annyit költünk, amennyit amúgy is szoktunk, és nem éttermezünk, meg nem fizetünk felárat a szálláson (kivéve, amikor hekkezünk, azt azért muszáj, ha már lemegy az ember lánya a Balatonra). Szóval lehet, felesleges volt szabit kikérnem, mert aztán nem lesz semmi a dologból (bár azért ég a seggem, hogy nekifussak újra átnézni a balcsis szállásokat), és még csak strandra járni se lehet majd, mert a Lupa úszni tudóknak való (eheh), a Velencei tóból kihúzták a dugót, a medencés strandokat meg nem szeretem.

Jövőre talán már mehetek tíznapos buszos utazásra külföldre, azok jó áron szoktak lenni. A jelenlegi munkahelyemen nem lóghat át a szabim a következő hétre. Kilométeres a szabadságolást érintő szabályzat.

Ti terveztek nyaralást?

Végül ugye a kisebb céget választottam. A multi vissza se jelzett semmit arra, hogy lemondtam a melókát, pedig tök kedveset írtam nekik is, korrekten leírtam, hogy nagyon élveztem az interjúkat, és szimpatikus volt a cég, de kaptam egy másik ajánlatot is, és végül amellett döntöttem. Igazából csak annyit kellett volna írnom nekik, hogy nem kellett volna ilyen hosszúra nyújtani a felvételi eljárást, akkor talán nem úszok el...!

Ez a hét kemény volt munka terén, hiába, hogy szerdán nem is dolgoztam. A "vezetőség" (így hívja a felettesem az egy szem tulajt) kívánsága alapján állandóan azzal vagyunk Frufruval basztatva, hogy hol tartunk az oktatóanyag összeállításában. Igazából beteg nagy mázlijuk van velünk, amiért lelkiismeretesek és precízek vagyunk, mert amúgy azt se tudnák leellenőrizni, hogy leírtunk-e minden munkafolyamatot - egy-kettőről tudják csak, hogy egyáltalán létezik. Szóval ilyenek miatt mennek az úszások, hogy napi két skype meeting, amin kötelezően részt kell vennünk Frufruval, de ha meg akarunk szólalni, az a válasz, hogy: „Jó, majd megbeszéljük, ne tartsuk fel a fiúkat”, meg folyamatleírás-irkálás. Pukkancs helyére már találtak egy csajt, nekem elég undoknak tűnik, és lepippantom magam, ha nem mond fel a próbaideje alatt, de azt már úgyse fogom tudni, kivéve, ha egy hónapon belül lelép. Néha arról fantáziálok, hogy ezek asszisztens nélkül maradnak, aztán a tulaj lent fog térdelni a bejáratnál, hogy milyen órabérért lennék hajlandó napi egy-két órában beülni a gép elé, hogy legalább a felgyűlt munka töredékét megcsináljam nekik, de valószínűleg csak az agyvérzés kerülgetne amiatt, hogy ezzel pikkpakk visszaélnének, pedig lehet, nem ártana még valami fusimunka.

Felszín

Voltam gyógypedikűrösnél hétfőn, mert az egyik sarkamon megvastagodott és szétrepedt a bőr. Elégedett voltam a csajjal, úgyhogy hozzá fogok visszajárni, és csak 5500 forint és 26 perc volt, szemben a tavalyi 7000 forintos sima pedikűrössel, aki véresre basztatta az egyik körmömet, és a sarkam se lett jobb. Azt mondta ez az új csaj, hogy a reszelgetéssel csesztem el a sarkamat, mert amiatt vastagodott meg a bőr, ez egy amolyan védelmi mechanizmus. Megpróbálom majd havonta rávenni magam a pedikűrre, mert ennek egy alkalom nem elég, fokozatosan kell rendbe tenni. Azóta minden fürdés után bekenegetem bőrpuhítóval a talpamat.

Szerdán szabikáztam Pukkanccsal együtt. Sajnos csak későn jutott eszünkbe, hogy erre a szép napra valami értelmeset kellett volna tervezni, például valamelyik vidéki állatkert megtekintését, mert én még sose voltam egyikben se, úgyhogy ehelyett elmentünk a Corvin Plázába mindent-akarok-venni-féle felkiáltásokkal. Én hamar le is rendeztem a részemet, akartam egy elegántos nacit az új munkahelyre, meg hát szembe jött egy cuki szoknya, úgyhogy azt is megvettem. Ami a nadrágokat illeti, a 36-osak nagyok voltak. Lehet, csak az ilyen üzleties anyagból készült naciból kell a 34-es, mert farmerből mindig a 36-os kellett. Szóval a nacim egyszerre elegáns és laza, mert buggyos, nagyon tetszik. Most kivételesen nem érdekelt, hogy jó-e benne a fenekem, mert az új munkahelyen nőcik lesznek a közvetlen kollégáim, és nem úgy akarok indítani, hogy heeejj, nézze meg mindenki, milyen jó csaj vagyok, hanem úgy, hogy jó fej vagyok és szeretni való (a jócsajoskodásból úgyis csak a baj származik). Csak azért lett jó amúgy a nadrág, mert gumis a dereka, azok meg fixen jók szoktak lenni a kákabelemre. A szoknya pedig Superman-kék és fehér pöttyös, nagyon édes.

Pukkancs már nem vásárolt ilyen kellemes nyugodalomban. Megbeszéltük a plázázás elején, miközben benyomtunk egy-egy smoothie-t, hogy nem basszuk el ott a napot, ehhez képest összesen három üzletben voltunk vagy öt óra alatt, amiből egy az a cipősbolt volt, amiben három perc huszonhét másodperc alatt szétnéztem. A következő boltban aztán Pukkancs felpróbálta a létező összes nadrágot, miközben fogalma se volt a saját méretéről, ezekhez különböző ingblúzokat is nézegetett, és vagy háromszor ment vissza a próbafülkébe újabb ruhahalmokkal, miközben fokozatosan ment el az életkedve, majd rátört a hiszti, hogy minek a "bálnatestére" ruha, így aztán még azokat a cuccokat is visszaakasztotta, amik méretben jók voltak. Mondtam, hogy még egy boltba nézzünk be, még sose jártam benne, ott aztán némán és duzzogásával küszködve követett lázadó módon önszántából rá se nézve semmire, de néha mutattam neki valamit, hogy nézd, nem ilyet keresel?, így aztán három perc sarkamban toporgás után eltűnt, majd a kedvéért fél órát álltunk sorba a próbafülkékhez, mert addigra már az is ott volt, aki aznap ötig dolgozott... Miután elégedetten konstatálta, hogy mégis léteznek számára nadrágok, kitalálta, hogy menjünk vissza az előző boltba, mégis kellenek a blúzok. Addigra lesántultam, ezért én már csak hason kúszva követtem, és alig vártam, hogy hazaérjünk.

Holnap szereznem kell edzőszerkót, mert kitaláltuk, hogy kipróbáljuk a spinninget. Lehet, maradok a sportmelltartónál és nem szégyenlősködöm, mert az már van, és a spinningtől úgyis izzad az ember, mint a ló, és akkor csak egy naci kell, meg egy cipő, ezeket meg letudhatom olcsón. Úgyis kezd csoffadni a testem, lobog a fenekem, ha ugrálok.

Munka, félelmek és Pukkancs

Tegnap nem kellett vennem semmit, úgyhogy nem romlott el a kedvem olyan kis "semmiségek" miatt, mint például az áremelkedés. Sőt, egész jól voltam, és butusnak éreztem magam, amiért hagytam, hogy előző napon a pénztéma elrontsa a kedvemet (hehe).

Azt nem is meséltem, hogy miután megírtam a pro-kontra listámat, Pukkancsot is felvették a multihoz, de addigra én már - ha az eszemmel nem is - a szívecskémmel, meg az INTUÍCIÓMMAL meghoztam a döntésemet. Be vagyok szarva, meg minden, de bízom abban, hogy most sikerül egy kicsit megtalálnom a helyem. Nem is ez a lényeg, hanem hogy Pukkancs felmondása a mostani helyén akkora port kavart, hogy valami sosem látott nagyasszony behívta az irodájába, megkérdezte, miért megy el, és mennyiért maradna, majd amikor Pukkancs mondott egy jóval magasabb összeget annál, mint amit most kap, a nő csak ennyit mondott: „Hát, ezen ne múljon.” Ez a cég valami fenomenális módon magyar, bár írhatnék részleteket, de nem merek. Szóval Pukkancs most már nagyon elégedett a fizujával, és amint elé teszik az új szerződést, visszamondja a multis állás elfogadását.

Nálunk tegnap újabb kolléga mondott fel, így a hatfős nemzetközis csapatból már négyen töltjük a felmondásunkat. Ezen a héten már kellett oktatóvideókat készítenem egy-két munkafolyamatról (még mindig nem találtak új asszisztenst), és a kisregény összeállítása még hátra van. Tudom, hogy a tulaj mélyen legbelül elismeri a munkámat, én voltam az egyetlen asszisztens, aki minden évben kapott öt peták emelést, és bizonyítottam is eleget, csak hát kár, hogy azt hitte, ezekkel a feltételekkel meg tud tartani. Nagyon-nagyon szeretnék majd minimum ugyanennyire hasznos tagja lenni az új csapatomnak, és remélem, jó leszek, mert ha valamit szeretek a mostani munkámban, az az, hogy magabiztosan tudom végezni, és sose tud senki belekötni abba, amit csinálok - ez jó érzés, még ha méltatlanok is a körülmények.

Emlékszem, amikor kezdtem ezen a helyen, annyira idegennek és kevésnek éreztem magam ide, hogy heteken át azon pánikoltam, hogy ki fognak rúgni, amiért nem látom át a folyamatokat (láss csodát, nem volt már asszisztensük, aki megmutathatta vagy elmagyarázhatta volna nekem a dolgokat), aztán végül stabil és erős csapattaggá váltam, és kicsit ki is nőttem a feladatkörömet. Emiatt minden nap, mielőtt elöntene az attól való félelem, hogy az új céghez kevés leszek és mindenki utálni fog, azzal nyugtatgatom magam, hogy ha a lutri munkáim után meg tudtam állni itt a helyem, akkor már csak megbirkózom az új céggel is, ahol a feladatköröm a sok újdonság ellenére átfedésben lesz a mostanival.

Tegnap Pukkancs annyira örült az új fizujának, hogy meghívott burgerkingezni. Nem házhoz rendeltünk, hanem elsétáltunk az étteremig. Amikor már csak ücsörögtünk az asztal felett, mondta, hogy fél a költözéstől, mert amikor Launál van, és eszébe jutok, nem szimpla hiány fogja el, hanem honvágy, mert hisz én vagyok az otthona - úgyhogy mivel már amúgy is kicsit elcsüggedtem a témától, ennél a résznél kicsordult pár könnyem. Nagyon furi a gondolat, hogy egyedül fogok élni, és ez talán egy új fejezet lesz az életemben, bár Pukkancs kialkudott magának heti két éjszakát, amit majd itthon   nálam  itthon tölthet.

Egyébként ez egy "próbaköltözés" lesz, ami alatt Lauval kiderítik, tudnak-e együtt élni, elég erős-e a kapcsijuk (volt most egy hosszabb szünetük az ultimátum okán), emiatt szerintem még Pukkancs agyáig se jutott el teljesen, hogy ez milyen komoly lépés. Egyébként továbbra is szeretne ide fizetni, hogy meglegyen az az érzés benne, hogy van otthona és van hová visszajönnie, ha nem működnek együtt - nem mintha amúgy nem várnám vissza tárt karokkal -, de legfőképp biztosan azért, hogy anyagilag ne vágódjak földhöz a költözése miatt. Mondjuk nem vágónék földhöz, de választanom kellene, hogy vagy költök vagy félreteszek (bár utóbbinak egyre kevesebb értelmét látom). Nem tudom, emiatt hogyan kellene éreznem magam, de azt tudom, hogy fordított helyzetben én is így akarnék tenni, mert nem akarnám, hogy Pukkancs ne tudjon magára és a fejlődésére költeni. Egyelőre ez a lakás annyiba kerül, mint most a sokkal kisebbek, szóval nem látom értelmét új albérletet keresni, kb. adhatnám is el a bútoraimat. Nyilván a legokosabb döntés az lenne, ha hazaköltöznék Rókafalvára, mert akkor pár éven belül összegyűlne egy hiteltőkére való összeg (bár a franc tudja manapság, ugye), de az én esetemben talán a legbutább döntés is lenne egyben.

(Amúgy pár napja senkihez nem tudok kommentelni, másnak is van ilyen gondja? Nekem csak Chrome-om van, a régi is, meg az új is, de egyik se akarja érzékelni kommentelés közben a bejelentkezésemet.)

Sopánkodnék egy sort

Elfelejtettem időben leadni a rendelésemet erre a hétre, úgyhogy az előbb megnyitottam a FoodPandán a Pizza Kinget. Erre látom, hogy ami pár hete még 1690 volt, most 2090, és már ők is felszámítanak házhoz szállítási díjat. Ücsörögtem fölötte pár percig, aztán bezártam. Basszák meg akkor.

Nagyon elcsüggeszt ez az egész áremelkedés. Nem fogok semmit érezni a munkahely-váltásból származó fizunövekedésből, nem lelkesít semmi. Persze tudom, még mindig jobb semmit érezni, mint éhezni, de... Nem nagyon találom magamban a motivációt. Mindig olyan, mintha egy helyben topognék. Ugyanott vagyok, mint egy otthon élő munkanélküli. Ugyanúgy nincs semmim, csak én még töprenghetek is magamban, hogy minek csinálok bármit is.

Ha Perditáék nem laknának otthon, most hazaköltöznék, hogy érezzem, hogy van értelme dolgozni.

Bármeddig fog is tartani a háború, ez a válság biztos eltart majd évekig... Mire helyre rázódnának az árak, már ráncos leszek és kiégett, és az éveken át kuporgatott pénzem elértéktelenedik.

Picit nevetségesnek érzem, hogy berendeztem egy albérletet. Persze jó, meg minden, de minek... Pukkancs is elköltözik május végén, aztán lehet, jól ellesznek Lauval, és többé már úgyse élünk együtt. Persze nekem attól még kell laknom valahol, tudom. De azt is minek.

Most megint csak világgá mennék. Zarándokolnék az emberméretű batyummal, és biztosan többet gazdagodnék, mint ebben a végeláthatatlan güriben. Aztán szétszedne egy puma.