A megkeseredettek

Nem nagyon van már időm írni, és úgy érzem, felesleges is lenne még a nyáron. Egyelőre viszont többnyire negatívumokat tudnék sorolni, bár igaz, látom a jókat is, csak hát a rossz dolgok kicsit erőteljesebben hatnak rám.

Volt egy bejegyzésem a kollégáimról, csak kitöröltem, mert próbálok nem lovagolni dolgokon, de végül is pár mondatot szánok azért rá. Lényeg, hogy ugye van az a két férfi, akik eléggé tolakodó kérdésekkel kezdték az ismerkedést, nem igazán vették észre magukat, és idővel eléggé elcsendesedtem mellettük a kéretlen megállapításaik miatt, amiket azért tettek (tesznek), mert nem szoktam válaszolgatni a kérdéseikre. Mára már nagyon kell erőlködnöm, hogy sikerüljön érdeklődést színlelnem, amikor hozzám beszélnek, de én is hallom, meg ők is hallják a hangomon, hogy alig van bennem élet. Tudjátok, erőltetnem kell a mosolygást is, pedig amúgy mosolygós természet vagyok. Néztem is a mosdó tükrében, mennyire hitelesnek hat a fénytelen tekintet a széles mosollyal párosítva. Többnyire emiatt is kapom a megjegyzéseket, hogy túl fura vagyok, csendes kisegér, magamba forduló, férfikerülő, undok stb., holott ez konkrétan az ő személyüknek köszönhető, a többi ember társaságában nem érzem magam mutánsnak. csak néha  Rájöttem, hogy vannak férfiak, akik saját kisebbségi komplexusukat levezetendő a mosolygós nőkbe egyből a butusságot látják bele. Ezzel nemigazán tudok mit kezdeni, ehhez hasonlót még nem nagyon tapasztaltam, legalábbis így hosszútávon. Minden nap, amikor velük kell lennem, százszor el kell ismételnem magamban, hogy nem olyan vagyok, ahogyan ők kezelnek, nem szabad azonosulnom azzal a szereppel, amit rám akarnak aggatni. Elég bántó és megdöbbentő a stílusuk, rossz hallani, ahogy a nőkről beszélnek, rossz hallani, ahogy magukról beszélnek, zavaró tudni, hogy ők tényleg férfinak érzik magukat ilyen viselkedéssel. Van egy harmadik pöcsfej is, aki néha odakönyököl a pultra, ő csak olyankor szólogat be, amikor ezzel a két "férfival" vagyok, és minden egyes beszólása után vet egy elégedett pillantást valamelyikükre. Olyankor az van a tekintetében: „Beszóltam neki, most már leszophatom valamelyikőtöket?” Máskor többnyire tud normálisan társalogni, de ha úgy érzi, szerepelnie kell a nagy tapasztalatú közönségnek, kijönnek a személyisége gyengeségei.

Szóval ilyenek ezek...
Néha elhatározom, hogy legközelebb leoltom őket, mert hazafelé nagyon ingert szoktam rá érezni, miközben visszagondolok a napra, de amikor meg ott vagyok, az jár a fejemben, hogy felesleges velük leállni, mert egyszerűen látszik a kisugárzásukon, hogy nem a magukba néző fajták.

Vártam ezt a hétvégét is, gondoltam, majd sokáig alszom. Erre fél nyolckor már nagyban agyaltam valamin, és aztán már nem volt kedvem visszaaludni, a diófa is túl hangosan verte az ablakom. Egyig olvastam, de mivel egy ideje éreztem, hogy iszonyat fáradt vagyok, lefeküdtem aludni.

Nem tudom, mi van velem, azt hittem, hét közben csak az unalomtól vagyok mindig olyan zombi.

Pinavirág

Csudálatosan indult a reggel.

Felemlegettem Perditának a rezsit, ügyeltem, hogy szelíd legyek, mint aki csak mellékesen érdeklődik, aztán dülledt szemmel elordibálta, hogy miért nem fogom fel, hogy neki nincs pénze, és hagyjam ezzel békén. Megjegyeztem, hogy ha nem rendelne minden nap kaját, lehet, hogy lenne, mire közölte, hogy semmi közöm hozzá, ha nem tetszik, el lehet menni.

Nem húzott fel annyira, hogy nekiálljak üvöltözni, meg ugye már megtanultam, hogy vele beszélni se lehet, nemhogy vitatkozni, úgyhogy csak morogtam az orrom alatt, miután becsapta maga mögött a bejárati ajtót. Persze Pukkancs is hallotta a rikácsolást, mert ő másfél órával tovább alhat, mint én, aztán méltatlankodtunk egymásnak, hogy mennyire gáz a gyerek, és közben kicsit felidegeltem magam.

Én bő két hónapig voltam munkanélküli, és egyszer sem mondtam, hogy bocs, de most nincs pénzem rezsire, és amikor elém tette a téli gázszámlát, amit kb. egyedül termelt ki, nem álltam neki cirkuszolni. Ráadásul Perdita sokkal többet keres, mint én valaha, de valahogy mégsincs soha pénze, és azt hiszi, elég ezt elmondania, és akkor le van tudva a téma. És nem azt mondom, hogy nem fordulhat elő, hogy valakinek épp nincs pénze (bár nem ártana megtanulni, hogyan kell beosztani), de ne ilyen stílusban legyen már előadva.

El is döntöttem reggel, hogy én nem fogok vele szenvedni, írok anyának, mert ha már kifizette Perdita helyett az autót (amihez még mindig nem szerezte meg a jogsit, úgyhogy hetek óta fő a kocsi a nap alatt), meg a biztosítást is, akkor Perdita rezsirésze is bele fog neki férni.

Kicsit haragudtam rá, na... Ilyenkor, amikor Perdita elmebajos, már anyára haragszom, és most úgy voltam vele, hogy ő kényeztette el, akkor szarakodjon vele ő... Persze nem kellene rá haragudnom, mert már szegény nem tud mit kezdeni vele, meg igazából soha nem is tudott, de azért... Sokszor érzem úgy, hogy nem vagyok komolyan véve. Anya szerintem tagadásban él.

No mindegy.

Megenyhültem, mire írtam neki a héven, csak közben rám jött a sírás, amiért nincsenek megfizethető albérletek, úgyhogy most én voltam a lány, aki vajon miért sír már korán reggel.

Megfizethető ár alatt a fizetésekkel arányos havi öt forint plusz rezsit értem.

Egész jól kerülgetem Perditát, mióta hazaköltöztünk, próbálok nem beszélni vele komoly dolgokról, mert akkor eldurran az agya. Általában egy ártatlan megszólalásomra is leugat, gondolom, olyankor lazának érzi magát, pedig csak seggfej. Néha elfeledkezem arról, mennyire utálok itthon lakni, mert a szobámat attól még továbbra is nagyon szeretem, de néha ki tudnék futni a világból, hogy soha vissza se nézzek.

Aztán végül is nap közben elfeledkeztem az egészről, a két nagyszájú biztonsági őrrel voltam ma, úgyhogy ezerrel elterelték a gondolataimat. Unalmas dolgok már ezek, mármint Perdita és a kibírhatatlansága. Már nem érdekel úgy, hogy remegjek rajta egész nap, és próbálom átmeneti időszaknak betudni (haha), meg már nem esik rosszul, hogy geci, csak az esik rosszul, hogy nem tudok elköltözni, és módját se látom ezer éven belül.

Pongó hálát adhat az égnek, amiért Perdita kidobta, komolyan.

Szomorú vasárnap

Na, túléltem az első hetet, és milyen jó, holnap újra hétfő!

Egyik nap sem ébredtem siránkozva és átkozódva, ami nálam ritka, ugye, bár igaz, nem tart sokáig. Egyelőre azt sajnálom csak, hogy hét közben alig találkozom Pukkanccsal, mert én elindulok korán reggel, ő meg hazaér este tizenegy után. Meg szoktam várni, már csak azért is, mert én fél nyolc körül érek haza, és mire lerendezem a napi rutint, már jó késő van. Aztán megpróbálunk beszélgetni, de néha van, hogy elalszom közben, úgyhogy inkább lefekszünk aludni.

Tegnap bűnöztem kicsit, ettem kindercsokit, meg müzlit, igaz, legalább nem tejjel, hanem a kókuszos rizstejjel. Azért gyengültem el, mert egész héten olyan szinten fáradt voltam, hogy az nem normális - szinte egy pislogás közben el tudtam volna aludni -, és azon gondolkodtam, hogy ez lehet-e attól, hogy kivontam ezt-azt az étkezésemből, és emiatt alig van bennem energia. Tény, hogy öt órákat alszom hét közben, de régebben is volt olyan, amikor raktárban végeztem kemény fizikai munkát megállás nélkül, hogy három-négy órákat aludtam, mert úgy döntöttem, van jobb dolgom is az alvásnál (egy idő után uncsi ez a munka-alvás-munka-alvás dolog), például írtam éjszakánként, és mégse voltam másnap fáradt. Most meg olyan vagyok, mint a mosott fos, tegnap tizenegyig aludtam, és egyig tudtam fennmaradni, holott sose volt rám jellemző a fáradtság.

Szóval emiatt megengedtem magamnak egy kis félreevést, hátha nyerek egy kis erőt. Nagyon fajás ez a táplálkozzunk-egészségesen-dolog, de én sose hittem abban, hogy jó dolog kerülni például a szénhidrátot. Meg megint látom, hogy elfogyott az arcom, pedig már olyan szép voltam áprilisban. Most meg újra játszhatnak velem a kutyák.

Az is benne van a hozzáállásomban, hogy múltkor olvastam egy blogot, amiben egy nő leírta, hogy két éven át paleo diétát tartott (ezzel próbálkoznak ugye a pajzsmirigy betegek, akiknek azt mondja az orvosa, hogy a pajzsmirigyednek má' úgyis mindegy), és én végig abban a hitben olvastam ezt a bejegyzést, hogy ez a nő egy pajzsmirigybeteg. Erre a bejegyzés felénél leírta, hogy hiába volt fanatikusan paleo diétás - tehát két éven át totál csak azt ette, amit szabad -, kiderült, hogy pajzsmirigybeteg...! Szóval ő azért paleózott, mert úgy gondolta, az jó, nem pedig azért, mert próbált tenni a pajzsmirigye egészségéért. És aztán írt egy okosnak tűnő gondolatot, hogy elkezdett járni valami pszichológiával egybekötött zabatanfolyamra (jó, már nem tudom, mi volt az, valami tudatos táplálkozásos dolog), ahol megtanulta, hogy sokkal fontosabb a stresszmentes étkezés, mint az, hogy szigorúan ragaszkodjunk egy diétához. És sokkal jobban lett onnantól, hogy alkalmanként kicsit félrelépett, és ellazult, és amikor elment a családjával nyaralni, akkor ő is evett finomakat, és nem hagyta, hogy bekússzon a képbe a bűntudat.

Szóval szerintem néha én is fogok finomakat enni, mert kifejezetten gyengének érzem magam ettől a nagy odafigyeléstől, pedig szedem a vitaminokat, iszonyat sok gyümölcsöt eszek, kókuszolajjal sütök, és eszem a húsokat zöldségkörettel - de közben alig élek, állandóan alszom el, és még csak az sincs, hogy cserébe nem puffadok fel, nem görcsöl a hasam, nem fosikálok, meg ilyenek, merthogy nekem eleve nem voltak soha ilyen tüneteim. Persze ez a heti ötven órás munkarend se segít sokat, meg az, hogy nem bírja a pénztárcám az egészséges táplálkozást (kevesebbszer tudok enni), de hát ez van, megpróbálom majd a fizumból a legjobbakat kihozni, hogy kárpótoljam magam.

Huszonhárom nap múlva lesz fizetés, haha!

Azt írtam, hogy Pukkancs szereti a munkáját? Szereti a munkatársait is egy-két ember kivételével, támadtak ötletei, hogy mit kellene tanulnia, és elégedett vele a főnökség is, már elhúzták előtte a fizuemelés lehetőségét. Irigylem is kicsit, mert naponta kap fizetést, szóval ha hétvégén bemegyünk a plázába, Pukkancs bűntudat nélkül veszi a cuccokat, és nem kell rettegjen, hogy tizedikéig hatszor éhen fog halni. Szerintem amúgy tök állat és korrekt lenne, ha nem kellene egy hónapot várni a fizura, mert megszűnne az emberekben a félelem, hogy másnap már nem lesz miből enniük, és jobb érzés lenne bejárni is a munkába úgy, hogy nap végén megvan az eredménye, de hát na, kit érdekel a pórnép. Pukkancs nekem is vett amúgy ruhát múlt hétvégén, hetekig ellen tudtam állni, mondogattam, hogy majd szórom én magamra a fizetésemet, csak kapjam meg, de hát addig bírtam. 

Az idei divat nagyon tetszik, végre nem a hat-hét éven át tartó zsákdivat megy, hanem a retro, nem is tudom, hányas évek ez...? Nem akarok hülyeséget írni. Addig kell ezeket venni, amíg vannak, mert aztán ki tudja, kitart-e őszig a dolog.

Pénteken amúgy szünetben elmentem sétálni. Egy olyan épület felé ballagtam el, amit beleírtam a regényembe, és ahova régebben nem lehetett bemenni, amiatt is fogott meg, mert olyan szépséges, régi és magányos. Most meg borsos áron fel lehetett menni oda, és hát gondoltam, nekem ezt látnom kell belülről is, bassza meg. Úgyhogy leperkáltam a zsozsit, igaz, nem tudtam annyit időzni ott, amennyi jólesett volna - így is elnyújtottam a szünetet, de nem tűnt fel senkinek, ez vaok én! Nagy meglepetések nem értek odafent, mert a neten láttam képeket, de azért jó érzés volt spontán felmérni a terepet, meg végül is jó tudni, hogy máshogy van kicsit a lépcső elrendezése, mint ahogy én azt leírtam.

Mondjuk mélyen felháborít, hogy most már bárki be tud oda menni, mert eddig úgy voltam vele, hogy azt az épületet csak én látom, ebből kifolyólag pedig csakis az én tornyocskám, de hát mindegy............. Ha nyerek a lottón, megveszem, és berendezem lakásnak, néztem is, hogy simán elférne benne egy rakás helyiség.

Hát nem így születnek a jó elhatározások?!

Retek

Jól elszóltam ezt a természetes viselkedés dolgot.

Ma az egyik őr megkérdezte, milyen terveim vannak az elkövetkezendő három évre. Nem nagyon voltam felkészülve erre, de oké, gondoltam, beszélek neki egy kicsit arról, miken jár mostanában a fejem, igaz, nem nagyon akartam róla beszélni, de nem akartam bunkó se lenni azzal a szöveggel, hogy ez így első ismerkedős kérdésnek kicsit tolakodó.

Végül aztán nem volt ezzel gond, mert közbevágott két szó után, és a családalapításról kezdett faggatni, amibe lelkesen beszállt a másik őr is. Olyan durván rákezdtek, hogy köpni-nyelni nem tudtam, jött a mikor-akarsz-gyereket kérdés, amit megpróbáltam letudni annyival, hogy amíg nincs biztos alapom, nem érdekel a dolog. Na, én naiv, azt hittem, ebbe majd belenyugszanak, erre nem rákezdtek a férj-témára? Pikk-pakk megállapították, hogy én igazából családanya típus vagyok („Merthogy karrierista biztos nem, az tuti”), csak nem merek ezzel foglalkozni, és nekem egy karakán férfira van szükségem, aki majd helyettem meghozza a döntéseket. Mivel egyelőre tartom magam a nem-káromkodok-mások-előtt-dologhoz, csak a fejemet ráztam, hogy ezt nagyon benézték, de hiába mondtam, ők okosabbak voltak. Tény, hogy döntésképtelen vagyok, de sose hagynám, hogy valaki helyettem találja ki, mi lenne jó nekem, és hát nyilvánvaló, hogy kapásból passzolnék valakit, aki azt hiszi, az ő véleménye nagyobbat nyom.
Nem nagyon vittem túlzásba az ellenszegülést, mert az volt a gond még, hogy a heves fejrázásom azt a megállapítást vonta maga után, hogy nekem biztosan volt egy nagy csalódásom, és emiatt falat húztam magam köré - és ez a klisé annyira megérintett, hogy majdnem elsírtam magam, és inkább nekiálltam küzdeni az ellen, hogy ezt észrevegyék.

Komolyan.

Rendesen megkörnyékezett a sírás, és annyira eldugultam, hogy a „Vagy esetleg a lányokat szereted?” kérdésre már nem is mondtam semmit, úgyhogy végül is csak annyi derült ki rólam, amennyit ők ott egymás között megbeszéltek, és olyan borzadály intenzív volt a faggatózásuk, hogy utána úgy éreztem magam, mint akit arcon csapott egy cunami. Szerencsére aztán a hagyjatok-már-ezekkel-a-hülyeségekkel felszólítás után leálltak, igaz, el kellett ismételnem párszor.

Utána már nem volt sok kedvem haverkodni, persze nem voltam undok, mert elhülyéskedtük az egészet, és voltak egyéb témák is, de végig az járt a fejemben, hogy milyen durván leírtak, és hogy ha tényleg ezt a véleményt alkották rólam a semmi alapján, akkor kár a gőzért, mert teljesen más személyt akarnak belém látni, mint aki vagyok, és nincs bennem bizonyítási vágy feléjük, hogy bemutassam a valódi énemet. Gondoltam, lesz pár napom-hetem kibontakozni, de hát akkor baszódjanak meg, családanya típus vagyok, karakán férjet keresek.

Az egyik hapsi háromszor mondta el, milyen szar lenne nőnek lenni, mert a nők ki vannak szolgáltatva a férfiaknak.............
Naná...
Azért kisebbségi komplexusos a fél ország.
El is felejtettem az elmúlt két-három hónapban, mennyire szar kifejezetten női munkakörben lenni, mert akkor  alapból előítéletekkel fordulnak felém. Nekem is vannak előítéleteim bizonyos foglalkozásokkal kapcsolatban, de legalább tapasztalatból tudom, hogy nem minden recepciós ül azért a pultban, mert igénytelen a tudásra és mert egy előtte elhaladó, gazdag fütyusra szeretne rácuppanni, hogy megoldódjon az élete.

Kamaszkoromban volt chatfüggő korszakom, amikor random idegenek társaságára vágytam, mert az ismerőseim nem törekedtek a megismerésemre (nyöhöh, mókás megfogalmazás), és soha-soha nem jelöltem be, hogy nő vagyok, mert akkor egyből máshogy szóltak hozzám, és az nem tetszett. Ha lehetne élőben is titkolni, hogy nőnemű vagyok, anélkül, hogy férfinak kellene beöltöznöm, biztos titkosítanám a nememet, amíg úgy érzem, szükséges. Kár, hogy a nem ennyire meghatározó tud lenni ártalmatlan ismerkedések során is.

Annyi jobb témát lehetett volna felhozni...

Mostanában egyre szembetűnőbb, hogy a nőket mennyire próbálják visszaszorítani a tenyészkanca szerepbe, és az, hogy manapság már elfogadott, hogy egy nő is karriert épít, kurva nagy kamu, mert szerintem sok kuki lohad le ettől a gondolattól.

Remélem, láttátok a Rád is szükség van című videót, naon fajás.

Vicc egyébként, hogy ha Rú eszembe jut, még mindig elönt a fos kedv pár perc erejéig, pedig amikor szakítottam vele, még nem is tudatosult bennem, hogy mekkora kudarc volt mellette beérni és elrohadni. És hiába tudom, hogy nem is rohadtam el, mégis elszorult a torkom, mialatt az őrök bombáztak a kérdéseikkel, amikre válaszoltak is egymásnak, egyszerűen... nem is értem, min érzékenyültem el annyira. Ez valami nyomoronc önsajnálat lehet bennem, amit elástam, aztán most majdnem felszínre bukott.
Fene tudja.

Pongó

Egyébként reggel kicsit elszomorodtam, mert anya írt nekem, hogy feltűnt-e, hogy Pongó vasárnap kiköltözött. Nem tűnt fel, mert alapjáraton nem az a fajta, aki mindenhol ott tartja a cuccait, és Perdita nem is mondta nekem, hogy hazaküldte. Nekem annyit mondott, Pongó hazament, hogy gyakorolja a vezetést. Még ma se mondta el, pedig kérdeztem, mikor jön Pongó. Anya megmutatta nekem Pongó könyörgő levelét is, nem bírtam ki, hogy ezt elutasítsam. Sajnálom őt nagyon, pláne, hogy az utóbbi egy-két hónapban, amíg itthon voltam, mosogatás és sütögetés közben mindig dumcsiztunk, és egészen megkedveltem, megbarátkoztam a jelenlétével, kicsit beleláttam a fejébe. Tudjátok, nagyon-nagyon sokáig nem kommunikáltunk minimális szinten se, csak elmentünk egymás mellett, szóval áttörésnek éreztem, hogy feszengés nélkül beszélgetünk. A levélből azt szűrtem le, hogy Perdita letiltotta mindenhol, szóval már csak az e-mailezés lehetősége maradt meg. Pongó kérleli Perditát, hogy beszéljen vele erről, és készen áll megváltozni, de Perdita fosik rá, pedig szerencsétlen gyerek csak azt akarja tudni, ez most szünet-e vagy szakítás, mert elvileg szünet, csak azt nem érti, akkor miért kellett magával vinnie a cuccait, szóval most eléggé kivan.

Megható levélke volt... Hát igen, azért mégis nálunk lakott öt-hat éven át, erre most hirtelen ki lett penderítve. Van itt egy fél cicája is, akit minden nap megszeretgetett.

Persze még kibékülhetnek, mindenesetre... Na mindegy, nem az én dolgom. Már így is túl sokat tudok (jut is eszembe, anyával óvatosan kell megosztanom a titkaimat, cö-cö-cö).

Kérdés az, ki fog ezentúl Perdita után mosogatni, ki fog neki bevásárolni, és ki szedi majd össze utána a szemetet.

Jaj de kedves mosolyú lány van a tükörben!

Nem ébredtem világvége hangulatban. Szeretem odafelé a közlekedést, egész egyszerű. Persze a házunk és a megálló közötti séta miatt így is egy óra húsz perc, mire beérek, de ilyen időben a sétával sincs gondom. Szóval nem kell mindenhol tíz-tizenöt perceket várnom mindenre, hanem egyből jönnek a dolgok. Tiszta csuda.

Maga a munka még nem indult be, és szerintem két-három hétig még nem is fog. Tulajdonképpen senki nem érti, minek vagyunk ott, de ott vagyunk, és jó unalmas, mert emberek még nem jöhetnek be. Ma láttam a pincét is - cellamaradványok is vannak -, érdekes volt, csak az zavart, hogy a biztonsági őr nem értékelte a poénjaimat, és így magamra maradtam a vigyorgással. Lehet, hozzá kellene szoknom, mert a nap folyamán körülbelül ötvenkétszer esett ez meg. A nap fénypontja a két szünetem volt. Gondolom, a jövőben csak egy szünetem lesz, de ez ma így alakult. Az első szünetben nem tudtam eldönteni, merre menjek kilépvén az épületből, úgyhogy az annyira nem volt pihentető, de a második szünetben kiültem a sétányra, lehunytam a szemem, és hallgattam a madárkákat. Simán el tudtam volna aludni, jó lett volna, ha nem kell az órát nézegetnem közben. Jól esett a lelkemnek, nem sok kedvem volt visszamászni a semmibe. Rendesek az őrök, de nem igazán találtuk meg a közös témákat. Annak mondjuk örülök, hogy minimális izgulás és megfelelni akarás sincs bennem, ha uncsi egy beszélgetés, nem magamat okolom, hanem őket,  és nem szégyenkezem órákig, miután meglátom a fejemet a tükörben. Persze nem tudom, mi lesz a helyzet, ha beindul a dolog, és majd jönnek a nagyfejűek, de ahhoz képest, hogy új helyen vagyok új emberek között, totál természetesen tudok viselkedni.

Hazafelé pedig hallgattam a zenéimet, és azt képzeltem, én írtam mindet. Mindig azt képzelem egy jó számnál, hogy én írtam otthon a kis szabadidőmben, és szerényen bemutatom random embereknek, akik meg eltátják a szájukat, hogy hű, milyen tehetséges vagy, ez naon fajás...! Persze másnap már engem játszanak a rádiók, ezt is hozzáképzelem.

Legalább az egész napos semmittevésben sokat gondolkodom magamon, többnyire lehetőségeket vázolok fel, és alkudozok magammal. Egyelőre a fantáziálás szintjén mozgok, de hátha sikerül előrébb jutnom agyilag.

Reggel mindenesetre összenéztem a tükörképemmel. Csináltatok már olyat?  Egészen újszerű érzés ráébredni, hogy a tükörképem egy lélekkel bíró lányt ábrázol, nem pedig egy testet, amit csak fikázni vagy dicsérgetni lehet. Pisilés után kezet mostam, és közben belenéztem a tükörbe. Miután konstatáltam, hogy az egyik tincsem rasztásodni kezdett, arra jutottam, köcsög dolog lenne egy ilyen kedves tekintetű lánynak beszólni, úgyhogy végül jó hangulatban váltunk el. Most komolyan, ha valaki előttem szólna be egy olyan lánynak, mint én, vajon hogy reagálnék? Mert tutira nem úgy, hogy ezz azz, haver, jól megmondtad neki! Hanem úgy, hogy húzzál már innen, köcsög gyerek! Aztán barátkoznék magammal.

Nézzetek össze ti is a tükörképetekkel.

dr. Róka - Disszociatív Személyiség Tanfolyam

Prikk-prukk

Ott voltam időben, vittem magammal kaját, hogy bevehessem rá a vitaminokat, mosolyogtam, ellőttem pár poént, magassarkút vettem fel és blézert - szóval csini voltam, rá voltam készülve egy tízórás műszakra. Arra mondjuk nem vitt rá a lélek, hogy beszárítsam a hajam. Tegnap tettem rá ricinusos-lattés pakolást, most nem sokat ért, de legalább megpróbáltam. Olyan, mintha egy ideje durvább lenne a hajszerkezetem, de sebaj, úgy érzem, most ez a kócfészek illik legjobban a személyiségemhez.

No mindegy.

Ott volt mind a hat biztonsági őr, merthogy nem csak én vagyok új ezen a helyen, hanem az egész bagázs. Nem tűntek nyomulósnak, értelmes ábrázatuk volt, bár az egyik hapsi esetében nem tudtam dönteni. Persze nem az én korosztályom egyik se. Körbevezettek minket az irodaépületben, amit halálra untam, mert igazából nekem nem kell tudnom a tűzjelzők hollétét, de legalább láttam, hogy néz ki a dolog, meg legalább lépcsőztem sokat magassarkúban. Úgyis olyan helyiségeket mutattak meg, amiket úgyse fogok többet látni, mert oda az istenek közé nem lehet csak úgy felemelkedni. Egyelőre számomra eléggé rideg hatású az egész épület, a bútorok is le vannak még takarva. Kőlépcsők, boltívek, hatalmas ajtók. Alig vártam, hogy kiléphessek a térre, ahol érhet egy kis napfény. Azt hiszem, ezen a helyen nem lehet kétszer hibázni.

Délben elengedtek minket, és holnaptól járok tíz órában. Két biztonsági őr fog velem ülni, három páros váltogatja majd egymást. Csak én fogok minden hétköznap ott rohadni - megpróbálom majd nem felkötni magam az unalomtól. Remélem, majd nem basztatnak, hogy üljek egyenes háttal egész nap az ajtót lesve, és tudok majd értelmes dolgokat is csinálni, például... írni...? Jó is lenne, meg túl egyszerű, de hát úgyis hat oldalról zargatnának folyton.

Végig az járt a fejemben az oktatások alatt, hogy bah, mit keresek én már megint egy ilyen helyen...? Annyira nem tudok azonosulni ezzel az egésszel... Jó, persze, nem is kell, csak hát... Ez így olyan, mintha valaki más életét élném. Több hit kellene nekem. Ahhoz, hogy meglássam legalább egyetlen egy dolognak az értelmét, még ha az csak átmeneti is.

Nincs rossz kedvem amúgy, és nem dülöngélek előre-hátra a térdemet ölelgetve. Egyszerűen csak... nem változik semmi, nincs áttörés, hiányzik valami impulzus. 

Nekem kellene változnom. Rá kell jönnöm, hogyan. Mert a világ úgyse fog hozzám alkalmazkodni.

Álom

Mostanában egyébként problémásnak érzem magam, úgy értem, próbálok nem lúzerkedni, de valamiért mégis sűrűn érzem, hogy nem jönnek össze a dolgaim, és ezt szóvá is teszem Pukkancsnak. Például ez a huzavona a munkával, totál gáz volt, bár tény, hogy nem tehetek róla. Ugye úgy volt, huszonharmadikán kezdek, aztán lett belőle elseje, most meg már hétfő. Most már a hétfő tuti legalább, voltam bent a HR-en, meg el kellett mennem üzemorvoshoz is......................... mert ez tudjátok, olyan munkakör, hogy uhh, naon meg kell ám felelni. Meg mostanában ugye megint előkerültek az önértékelési gondjaim, pedig legalább egy hónapra elmúltak...!

Na és gondolom, emiatt álmodtam tegnap azt, hogy egy reggel úgy ébredtem, hogy brutál erős fekete borosta borítja az egész arcomat, de még a szemhéjamat is, és gondolkodtam, hogy emiatt nyafoghatok-e egy sort Pukkancsnak, vagy inkább most már fogjam vissza a panaszkodást. Közben egyébként eltűnt a szőr az arcomról, de a tudat megmaradt, hogy ott van, viszont valami élesbe sikerült arccal belemennem, és a halántékomon olyan mély és hosszú vágások keletkeztek, hogy a valóságban rá se férnének a fejemre. Tudjátok, szét volt nyílva az arcom úgy, mintha egy tehénméretű macska lekevert volna nekem egyet. Gondolkodtam, hogy el kellene-e mennem összevarratni, vagy inkább várjam meg, míg begyógyul... Nem akartam heget, de hát a varrásra se vettem rá magam. Nem szóltam Pukkancsnak, mert ő úgy viselkedett, mint aki nem látja ezeket. Próbáltam sírni álmomban, de nem jöttek a könnyek - amúgy egy csomószor nem megy a sírás.

Pukkancs azt mondta, hangosan nyöszörögtem, és hozzábújtam.

Pedig tuti nem is.

Hm. Tehénméretű macska helyett írhattam volna akár oroszlánt is.

Csajszinak lenni yooo

Picinkét kakeszabb lett a laboreredményem, mint másfél hónapja, vagy mikor is "kezdődött" ez a dolog. Ma jutottam be az sztk-s dokihoz. Nagyon kedves volt, és türelmesen válaszolgatott a kérdéseimre, bár a legtöbbet leintette, és persze kb. mindenben ellentmondásban áll a netes cikkekkel. Azt mondta, feleslegesen kerülök ilyen-olyan kajákat, ha egyszer immunbeteg vagyok, ez úgyse fog változni, és előbb-utóbb tényleg kinyiffan a pillangócskám, reméljük, hogy utóbb. Még a jódmentességre is azt mondta, hülyeség és felesleges.

Sebaj, én azért továbbra is kerülök ezt-azt, hátha beválik. Bár ma is ettem rántott húst, tudom, a bundácskája miatt azt se kellene, de hát... rántott hús volt... 

Meg majd menjek el szeptemberig nuni ultrahangra meg petefészket nézessek, hátha van valami közöm a PCO-hoz is. Ez vicces lesz, ha már a nőgyógyászok amúgy is szeretnek lekoptatni, amikor megkérem őket, hogy dugjanak fel nekem hápogó szárnyasokat (a legutóbbi nőgyógyis élményemet inkább már le se írtam), vagy egyéb tárgyakat.

Utána még tíz percig jó kedvem volt, aztán amikor elkezdtem írni chaten a dolgokat, huss, elszállt, és inkább eltettem a telefont.

Aztán megint jó kedvem lett, és dúdolgattam az I Follow Rivers-t. Pár nappal ezelőttig  Régebben azt hittem, azt énekli, dzsipszi bébi, pedig csak deep sea-t mond.

Szeptemberben megyek vissza, mert nyáron sok a munkájuk az orvosoknak. Ezen elgondolkodtam - jönnek a nyári betegségek? Pestis, lepra, meg amik ilyenkor szoktak tombolni...? Aztán elszólta magát a nővérke, hogy felváltva mennek majd nyaralni.

Jó, akkor legyen szeptember.

Meg kaptam gyógyszart, 145 forint volt. Naon lelkesen fogom szedni, ha már úgyse ér semmi semmit.

Jóóó, na... Biztos faja lesz.