Olyan jó érzés az új bugyimat viselni

Leszálltunk egy megállóval előbb, mert a háziorvos pont kívül esik Budapest határán, és ott már nem érvényes a bérlet. Muszáj volt leszállni, mert pont jött az ellenőr, és hát róla köztudott, hogy az a pszichopata fajta, aki külön tanfolyamot végzett tahóságból. Eszembe is jutott róla Dementora, neki biztosan el se kellene végeznie a kurzust, és simán lehetne akár kalauz is, mert minden ezen szakmához szükséges rosszindulat megvan benne (abban a Harry Potter paródiában is tutira Dementora játszik, tudjátok, amiben a dementor felszáll a vonatra, és mondja, hogy jegyeket, bérleteket). Aztán sétáltunk a sivatagi hőségben húsz percecskét, Dr. Bubó rendelőjének ajtaján pedig valami ilyesmi állt: Haha, beszoptátok! Pont mától vagyok szabin!

Bár így nyernék a lottón.

Szegény én!

Csudálatos hétvége áll mögöttünk. Szombaton végtelen meggondolatlanságtól vezérelve elmentünk az Ázsia Centerbe, ahol én utoljára kb. tízévesen voltam - meg Pukkancs is kb. öt éve -, aztán tíz perc terepszemle után el is jöttünk. Nekem ez a piaci hangulatban való, giccses ruhák között turkálás nem jön be annyira, de azért reménykedtem, hogy az elmúlt tizenöt év alatt fejlődött valamit a hely. Az a baj, hogy ruhák terén eléggé grófkisasszony tudok lenni... Jobb is, mert csak adósságba vertem volna magam, igazából már nincs is petákom fizetésig. Bugyit azért vettem hármat, mert az elmúlt hetekben lefoszlottak rólam a régiek, és nagy részüket kénytelen voltam kidobni - meséli a grófkisasszony, miközben hajnak titulált szénakazlát próbálja lesimítani. Azt hiszem, feladom az emberi külsőért tett kísérletezést - pláne, hogy tegnap felmondta a szolgálatot a hajszárító szűrője is, anélkül meg gondolom, nem tanácsos használni, és így beszárítani se tudom a hajam. Szombat estére át is adtam magam a lelki gyötrelmeknek - ilyenkor látszólag problémamentesen bámulom a tévét, a valóságban azonban haláltusát vívok az érzéseimmel -, amiért nem lehetek szép. Elképzelhető, hogy mindezt önmagam halálra unása eredményezte, de ne degradáljuk a problémákat...! Vasárnap megnéztünk vagy négy filmet a tévében, mindegyiken bekönnyeztem titokban ötvenszer, mert épp vagy irigy lettem a főszereplő sikerére, vagy megsajnáltam a halála miatt. Közben természetesen lemondtam minden földi jóról. Aztán kitaláltam, hogy menjünk át a Lidl-be vaníliás karikás müzliért, máskülönben véglegesen belesüppedek az unalom szülte mélységes letargiába - mit nekem letargia, kész agónia volt az már! Ebből meg az lett, hogy harminc méter megtétele után visszafordultunk, mert beláttam, hogy nem pont müzlire kellene szórni a zsetonokat.

De legalább szereztem egy levelezőtársat, mert ugye a múltkori lányt, aki túl hosszúakat írt nekem, és bekapcsolt rám a radarja, végül leépítettem, mert már házi feladatnak éreztem a vele való levelezést. Az új levelezőtársam spanyol, és eddig szimpatikus, bár még csak egy levelet váltottunk, illetve most ő a soros. Úristen, ő a Soros?!   Tanulni kell az angolt, ugyebár.

Idebent az irodában nem történik semmi, Dementora frissen, kipihenten várja mások bukását - ma már két emberből szívta ki a jóérzéseket.

Azt hiszem, lemondok a tanfolyamról, majd egyszer máskor megcsinálom, vagy pedig soha.

Ma rá kell vennem magam arra, hogy én és a nyakam meglátogassuk a háziorvost. Érdekes, hogy nem a mozgás fáj már, hanem a fekvés, ez meg némileg nehezíti az alvást. Vaj' túl sokat fekszem világfájdalmas mozdulatlanságban?

Limitless, undying love, which shines around me like a million suns

Mindenki tudja a vodafonos reklámból, hogy a kérész csak egy napig él. De azt tudtátok, hogy előtte akár három évig is lárvaként él a víz alatt? Aztán eljön a nagy nap, és a kérészek tömegesen vedlik magukat szárnyas rovarokká, majd egész hátralévő életükben a szerelemnek élnek, és a víz fölött párosodnak úgy, hogy a hímek az első pár lábukkal ragadják meg a nőstényt. Utolsó napjuk a repülésről és az örömökről szól. Bizony a kérész a mának él, ő aztán értékeli az életet. Szerintem a Beatles egy kérésztől nyúlta az Across The Universe dalszövegét.

Na és azt tudtátok, hogy a hattyúk násztánckor utánozzák egymás mozdulatait? És ha megtalálják az összhangot, egész életükben együtt maradnak.

Olyan csodálatos a természet! Most tisztára elérzékenyültem... Úgy szeretem az állatokat, bassza meg.

Fürgeróka

Egész éjjel abban a hitben voltam, hogy lehet sokáig aludni, mert már szombat van, erre hajnali ötkor, amikor a szomszéd motozására ébredtem, szembesültem a tényekkel. Nem bántam amúgy, ügyesen lefeküdtünk tízkor, úgyhogy ki is aludtam magam. Olyan jó nyugis ez a nap is, ráadásul süt a Nap és lecsó lesz a vacsi.

Álmomban valami tó mellett éltem a szabad ég alatt, de talán csak átutazóban voltam, nem tudom. Mindenesetre Perdita is ott volt, és aztán anya is, és Perdita meg én kaptunk valami lehetőséget arra, hogy egy táncos színdarabban játsszunk. Anya nagyon büszkén várta az eseményt, mi meg nézegettük a ruhánkat, ami nagy, tollal díszített kalapból állt és nagy fenekű, szoknyás ruhából. Talán a vadnyugati kocsmák kurvái hordtak ilyen göncöket. Lényeg a lényeg, hogy a fellépés napján már nem találtam meg ezt a ruhát, csak ennek az elcsócsált verzióját, szóval olyan hálóruhás beütése volt a dolognak, miközben álltam a tükör előtt. A kalapot se vettem fel végül, mert iszonyat nehéz volt, és nem bírta el a fejem, és hát én erre mind akkor jöttem rá, amikor már a színpadon kellett volna lennünk. Végül nemes egyszerűséggel - természetesen bűntudattól gyötrődve - inkább nem mentünk el a színházba, és anya mondott valamit, aminek az volt a lényege, hogy nagyot csalódott bennünk. Engem viszont már más foglalkoztatott: a sárkányom, aki addig nem is volt téma, megbántódott, amiért magára hagytam, és emiatt elment  (egyébként tudatalattim beláthatatlan mértékű fantáziájának eredményeként Fürge volt a neve). Perdita is aggódott a saját sárkányáért - Oféliáért -, az eget kémlelte, vajon visszajön-e még. Erre megjegyeztem, hogy biztosan visszajön, és lehet, hogy már vemhesen, hisz a környéken van most egy hímsárkány az ő fajtájából, akihez egy ideje eljárkál. Perdita ebbe bele is nyugodott, és akkor megpillantottam a sárkányomat, aki ezerrel száguldott felém haragos tekintettel. Nem ám egy trónokharcás sárkányt kell elképzelni, inkább olyan Így neveld a sárkányodat-kisugárzású volt. Bocsánatkérőn előrenyújtottam a kezem, és mire odaért hozzám, megenyhült a tekintete, és macskásan a tenyeremhez simította az arcát.

Nem tudom, miért álmodtam sárkánnyal... Múltkor is volt álmomban sárkányom, na, az mondjuk már brutálisan nézett ki, pedig még nagyon kicsi volt.

Próbáltam jelképesen megfejteni az álmot. Első gondolatom az volt, hogy a sárkány az önérzetem, és hát általában a legelső gondolatok mindig helytállónak tűnnek. Megnéztem az álmoskönyvet is, hátha ír valami klasszat, amiben fürdőzhetek két perc erejéig, de csak ennyit ír: irreális, fantasztikus elképzelések; kivihetetlen tervek.

Díszes női kalap: önmagadról alkotott téves elképzelés; kicsit ridegebb vagy, mint hiszed - na, hát ezt nem bírta el az én fejem.

Az álmoskönyv hülyeség - ilyen csúnya szavakat, hogy irreális, meg kivihetetlen, nem is illene beleírni. Ez a kalapos dolog meg... Hát, lusta vagyok én most ezen elgondolkodni.

Tízmilliószoros

Csupa pozitív gondolatom van veled kapcsolatban.

Bentről

Egész jó a hangulat a héten. Nincsenek erőltetett párbeszédek és megjátszott nevetések, nincs feszült hangulat, nincs kínos csend, nincs idegbeteg szitkozódás szünetekben. Néha váltunk pár szót, nevetgélünk egy sort, de amúgy mindenki elvan magában a laptopja mögött. No de ne éljük bele magunkat - hétfőn visszatér Dementora, és újra magával ragadja Bellatrixet a jeges sötétségbe.

Gyönyörűséges az idő, kár, hogy nincs őszi felszerelésem (létezik, hogy kint 19 fok van?) Ugyanabban a pulcsiban vagyok, amiben anno a raktárban dolgoztam - és amit kb. öt éve vettem -, ez pedig tökéletesen bemutatja, milyen jól áll a ruhatáram. Nem is tudom már, mikor öltöztem fel utoljára szépen, vagy úgy alapból mikor éreztem magam jól a bőrömben. Hát jó, még a recepciós időszakban jól néztem ki, de két hónapja megint elbánt velem a fodrász. Decemberre tervezem a megújhodást a hajam kinövése által, addig viszont el kell tűrnöm ezt a fejet.

Jelenleg is dúl a klímaháború idebent az irodában, de az ember, akinek természetesen ma is melege van, még nem vette észre, hogy bár ő hideget ereszt az egyik légkondiból, Pukkancs beállította a másikat, hogy meleget fújjon. Én megfontoltan kimaradok a dologból, és inkább le-fölveszem a pulcsimat. Nálam pokróc is van amúgy - ilyen egy igazi túlélő.

Ilyen időben otthon kellene csicsikálni.

Kósza gondolat

És mi van, ha én így vagyok normális? Egy igazi Róka olyan, mint én, ha másmilyen lenne, akkor nem lenne igazi. Rókás dolgaim vannak, ettől vagyok én a Róka - megkérdőjelezné ezt bárki is?

Végül is sose voltam egy szerelmet hajkurászó típus, még Rú előtt se. Lehet, hogy nem kell mindent másokra fogni, nem? Minek hibáztassak valakit a múltból, ha csak rajtam múlik, mit hogyan élek meg a jelenben? Lehet, hogy Rú mellett csak megrekedt a lelki fejlődésem - bizonyos téren, no -, de nem feltétlenül esett visszább... Hiszen azelőtt se voltam egy önbizalomtól kicsattanó típus, és bár Rú se erőltette magát, hogy ilyen téren előrébb jussak, ezen hiányosságom főgyökere az általános iskolai éveimben fejlődött ki. De komolyan mondom, azért, hogy gonoszak voltak az általános sulis osztálytársaim, és agyon fikázták az eszemet is, meg a külsőmet is, máig hálás vagyok, de azt hiszem, ezt már írtam. Tény, hogy néha utálom a külsőmet - mondom, néha, no -, de ami jó volt bennem gyerekként, az máig is jó bennem, mert tök jól bemutatták nekem, milyennek nem szabad lenni, és másnak lenni sokkal értékesebb.

Szóval nem fogom betáplálni magamba, hogy Rú miatt lelkisérült lettem. Nyilván maradt bennem pár rossz dolog utána, de a jókról sem szabad megfeledkezni.

Le ne szakadjon a plafon

Itt van az ősz, itt van újra. Ha huzat van itt az irodában, felemelkedik a fejünk fölött a plafon, tisztára misztikus. Az ember ilyenkor elvarázsoltan issza magába ezt az apokaliptikus látványt és a nyakát nyújtogatja, vajon lehet-e látni valamit a fölöttünk lévő üres szintből. Ugyanakkor egyfajta izgatott félelem is eluralkodik az irodán - vaj' beleáll-e valaki fejébe egy plafondarab, és ha igen, ki lesz az végre? Én eleinte azt hittem, hogy üveglapocskák vannak a fejünk fölött, de állítólag műanyag. Mindenesetre ha élével áll az ember fejébe, biztosan tud fájni. Némelyik lap nem a helyére ereszkedik vissza, miután megszűnik a hirtelen feltámadó szél, úgyhogy már két ponton is félre van csúszva ez a plafonnak nevezett valami. Néha leereszkedik egy-egy vakolatos lábú kaszáspók is, hogy ijesztgesse a női részleget. Általában én veszem észre elsőként, úgyhogy aztán bátor csatasikollyal jelzek a többieknek. Bellatrix ilyenkor odébb szalad, Pukkancs arcátlanul nevetgél biztonságos távolságból nézelődve - kivéve, ha tücsökről van szó, mert akkor fut -, Dementora pedig megmenti a pókot.

Bellatrix amúgy még mindig nem érte utol magát, úgyhogy ma már háromszor adott hangot sírástól megkörnyékezve annak, hogy mekkora hülyeség, hogy nem helyettesítik egymást az adminisztrátorok. Valamit motyogott Dementoráról is, Pukkancs szerint szidta. A legviccesebb az volt, amikor indulatosan kicsúszott a száján, hogy: „Alig várom, hogy...”, és mivel feltűnően elharapta a mondat végét, érdeklődve rákérdeztem, mit vár alig. „Hogy felmondjak - hangzott a durcás felelet halkabban. - De az még legalább egy év.” Hát csak kiderült idővel, hogy Dementorán kívül senki nem érez lelkesedést az adminisztrálás iránt.
Dementora tizenhárom éve él az elgépiesedett kisember szerepében. Szerintem ő olyan szinten belerekedt a komfortzónájába, hogy már elgondolkodni se mer azon, hogyan tudna kiszakadni belőle, pedig akkor már legalább a félig egészséges ember látszatát keltené. Nem rosszindulatból írom ezt, egyszerűen csak többet nézek ki belőle. Bármennyire is begyöpösödött, néha, amikor jó kedve van és viccelődik, olyan eleven, hogy már-már meglátom benne az embert. No de törődjek a magam dolgával.

Tegnap írtam Perditának, hogy mizu, de egy idő után már nem írt vissza, pedig hosszút írtam.

Óbégatás

Dementora szabadságon van a héten - ó, be kár -, Bellatrix morcos, mert nem éri utol magát és mert megint veszített a mai légkondi-balhéban (tényleg hideg van, én pulcsiban ülök), Pukkancs morog a monitor előtt, nekem meg fáj a nyakam.

Nem hittem volna, hogy az egy helyben ülés ennyire megviseli a testet... Egy hete fáj a nyakam, vasárnap kezdődött el, és aludni se túl jó így. Azt olvastam, a stressztől is lehet - hát, az mondjuk tény, hogy eléggé be tudok merevedni egy-egy beszólás után. Bellatrix azzal ijesztget, hogy nyaki gerincsérvem is lehet akár, mint az egyik rokonának, úgyhogy szinte már érzem, hogy zsibbad a karom - olvastam, hogy annak a karzsibbadás az egyik tünete. Be kell iratkozni valami sportra, mert ez nagyon ijesztő. Remélem, elmúlik... (Jelentkezzen, akinek fájt már a nyaka bő egy héten át, aztán egyszer csak elmúlt!)

Kissé fosul is aludtam, pedig lelkiismeretesen lefeküdtünk tizenegykor, hogy azért a hat óra alvás meglegyen. Erre kettő körül felsírt valamelyik szomszéd baba, hangjának ereje egy riasztóéval volt egyenlő. Ez aztán kinyírta a békés szundikálásomat, onnantól már csak forgolódtam. Fájt a nyakam is, meg egy bagolyfióka is egész éjjel kajáért követelőzött. Mostanában sokkal élesebb a fiókák hangja, mintha legalábbis az ágy alól szólnának. Ilyenkor hiányzik nagyon a szobám... A rókafalvi csend, meg a kilátás az ablakomból - és ha már fel kell ébredni valamire hajnalban, az madárcsicsergés legyen, ne gyermeki lények óbégatása, meg autópálya.

Hajnalban azon agyaltam, hogy mióta kiderült, hogy kb. jövő májusig maradhatunk az albérletben, teljesen értelmetlenné vált az egész otthonról való elköltözősdi - persze aztán hamar eszembe jutott jó pár ok, amiért eljöttünk. Hazamenni se lenne értelme, mert otthon drága a rezsi, meg be kéne szállni a hiteltörlesztésbe, tehát anyagilag nem lennénk előrébb. Másik albérletre akkor futná, ha lemondanánk minden jóról, úgy mint előrejutás, világlátás, boldogság és fos munkából való lelépés, szóval nem éri meg... Ebben az albérletben legalább még tudunk félretenni - illetve a kövi fizumból már tudok majd. Decemberig fel kell szerelkezni két nagy bőrönddel és sok meleg ruhával, de ha őszinte akarok lenni, nem lenne rossz egy laptop se, no de azt még ötezerszer át kell gondolni, be merjük-e vállalni. És még mindig lóg a kérdés: mi legyen a tanfolyammal? Mondjuk ha belegondolok, hogy még mennyi van a következő fizetésig, de máris elfogyott a kajapénz, ami miatt megint a félretett pénzhez kell nyúlni, tényleg nem biztos, hogy tanfolyamozni kellene... Le kell lépni mielőbb, nehogy a maradék pénzt is feléljük, hogy aztán már se előre, se hátra ne tudjunk majd mozogni.

Reggelente mindig néma csendben emésztem az életem, végig a másfél órás út alatt azon vagyok, hogy elássam, aztán kiássam magam. De nyugalom, napközben nagyon sokat nevetek Pukkanccsal!

Törekszem mindig valami pozitívat írni, de most nem annyira sikerült. Ccaj, ez bosszant, ilyenkor nem is szabadna blogot írni. De azért megyünk ma fogorvoshoz!

Reklám helye

Hát nem tudom... Ez az Orange már inkább vígjáték kategória, valahogy nem tudok rajta izgulni a harmadik évad óta. *védekezőn az arca elé tartja a karjait*

Én azt mondom, ha börtönös sorozat, akkor Wentworth! Aki szereti az olyan sorozatokat, amin lerághatja a körmét, és amiben vannak brutál nők, meg bandaháború, meg egy csomó agybaszó igazságtalanság, ami miatt visongani lehet, kezdje el nézni. A Wentworth nem egy komótos, elviccelt börtönéletet mutat be, és biz nem kell több epizódot kivárni, míg végre történik valami.

Tényleg nem szabad hirtelen felindulásból írni. Pukkancs lelkesedését vesztve a lány iránt, Sparból összevásárolt fini sütikkel tért haza. A lány most makacskodik, vagy nem tudom, de azóta se írt neki, és nem értem, akkor minek hívta el Pukkancsot. Mindenesetre tartom magam a dolgokhoz, ma már erősebbnek érzem magam.

Randi

Pár hete Pukkancs legutóbbi randipartnere ráírt Pukkancsra, hogy boldog szülinapot, és akkor úgy gondoltam, ezzel majd megint elkezdődik valami kettejük között. Emiatt meg se lepődtem, amikor körülbelül egy hete el is kezdtek beszélgetni, és Pukkancsban megint feljött a téma, hogy van-e értelme velem maradnia, és várnia, hogy elkezdek normálisan működni. Végül megbeszéltük, hogy akkor fejezzük be, mert bár ő továbbra is nagyon szeret engem, én nem akarom, hogy leépüljön mellettem az önértékelése. Az a baj, hogy ugye Rú mellett belőlem eléggé kihalt minden, ami normális alapra tudna helyezni egy kapcsolatot, viszont nem akarom, hogy Pukkancs olyanná váljon, mint én. Ő még eléggé egészséges ilyen téren, azt akarom, hogy értékelje és szeresse magát, fiatal még, és szüksége van pozitív visszajelzésekre. Persze nem csattanok ki a boldogságtól, de megpróbálom lenyelni a féltékeny megjegyzéseket - hát nem mondom, hogy eddig mindegyiket sikerült -, és tényleg szeretném, hogy boldog legyen és magával elégedett. Az mondjuk továbbra is zavar, hogy mást mond, mint amit tesz, mármint hogy ezzel a lánnyal úgyse lesz semmi, hisz amúgy is télen világgá megyünk, meg nem is vágyik arra, hogy egy harmadik személy elvegye a hétvégéit, de ellentmondásos módon attól még chatel vele, kicsípi magát és elmegy a randira. Én tudom, hogy engem szeret, tegnap sírt is kicsit, mondván, ennek nem így kellene történnie, de nem akarom, hogy elmenjen rám feleslegesen a fiatalsága, miközben én nem tudok normálisan viselkedni egy kapcsolatban. Néha, amikor Pukkancs haragudott rám vagy épp magára, amiért nem akarok testiséget, úgy éreztem, nem is akarok kapcsolatot, mert semmi értelme, és csak akaratlanul bántom őt, mert magára veszi a defektemet, és haragszik rám, amiért meg se erőltetem magam. Nem is a szextéma volt kifejezetten a baja, hanem a csókok hiánya, és úgy összességében a ridegség, ami néha úgy eluralkodik rajtam, hogy szerintem egy darabig még tényleg nem fog érdekelni a párkeresősdi.

Ma van a randi, már el is ment rá, úgyhogy előttük az egész nap. Azt hiszem, ennek a lánynak Pukkancs tényleg tetszik, mert még a legutóbbi, áprilisi pofára ejtés után se mondott le róla. Próbálom majd nem utálni őt így ismeretlenül, amiért talán elveszi az én kis Pukkancsomat, és tényleg megpróbálok önzetlen lenni, mert nem akarom Pukkancsot feleslegesen magam mellé láncolni, és legszebb éveiben megfosztani őt a szerelem és/vagy testiség adta izgalmaktól. Bátran ki merem jelenteni, hogy az annak idején Rú iránt érzett szerelmemet simán lekörözi a Pukkancs iránti szeretetem ereje, úgyhogy na, megpróbálok tényleg jó barát lenni, és nem arra gondolni, hogy velem mi lesz. Ez azért is van, mert egyszer a Libriben kinyitottam egy random könyvet - azt hiszem, Osho volt -, és volt ott valami olyasmi, hogy aki szereti a másikat, az elengedéskor nem azon pörög, mi lesz vele, hanem reméli, hogy a másik tényleg boldog lesz, és ez úgy megmaradt bennem, szóval... nem fogok azon pörögni, mi lesz velem ezentúl (kár, hogy annak idején Rú nem gondolkodott hasonlóan - ki kellett volna dobjon még nagyon az elején).

Mondjuk amikor az első randijuk után Pukkancs azt mondta, hogy kicsit unalmasnak érezte magát, mert ez a lány olyan érdekeseket mesél, és olyan izgalmas a kis egyetemista élete, nem olyan, mint a miénk, az nagyon szarul esett. Pláne Pukkancstól, aki leállíthatatlanul tudja szidni az olyan embereket, akik papír alapján ítélnek meg másokat. Ha pedig Pukkancs unalmasnak érzi magát valaki mellett csak azért, mert annak lehetősége van teljesebb életet élni, akkor én is unalmas vagyok. Tegnap reggel, ahogy kinyitottam a szemem, ez volt az első gondolatom - na meg az, hogy állítólag anya kint mindenkinek azt mondja, hogy Perditának és nekem van diplománk, mert szégyelli, hogy nincs -, és akkor hirtelen nagyon szomorú lettem. Egy darabig még tudtam rejtegetni a könnyeimet, mert mindketten munkába készülődtünk, de a hév felé sétálva egyre csak eluralkodott rajtam az érzés, hogy milyen gázak az emberek, amiért mindig ez a papír alapján ítélkezés megy, és akkor Pukkancs észrevette, hogy küszködök magammal. Akkor aztán kissé szégyellve a könnyeimet átöleltem őt egy gyors méregtelenítés erejéig, de azóta se mondtam el neki, mi bajom volt, pedig kérdezte többször is - de hát ki sír ilyen hülyeségek miatt...?

A tanulás nem erény, hanem luxus, és utálom, amikor az emberek ezt elfelejtik azzal együtt, hogy a takarítónők sem takarítónők akartak lenni kislány korukban. Erről aztán kisregényt tudnék írni, de nem érzem, hogy lenne értelme. Nem csak az emberek felfogása elbaszott, hanem az egész oktatási rendszer, de hát kellene már valami újdonságot is írni, ugye.

Érzékeny vagyok az utóbbi időkben, az a helyzet.

Jaj de jó a habos sütemény

Tegnap valamennyire sikerült visszatornáznom egy nullás szintre a kapcsolatomat Dementorával, kedvesen mondtam neki például, hogy Egészségedre, meg néha mást is szóltam hozzá, ha kikívánkozott belőlem valami, szóval na, nap végére elégedett voltam - most már nincsenek ellenségeim.

Erre Bellatrix bejön reggel, bejelenti, hogy tegnap egészen délig ment a hasa, mire viccelődve megjegyzem, hogy akkor délután igazán bejöhetett volna dolgozni. Erre villámló tekintettel kísérel meg halálba taszítani, majd megvetően azt kívánja, dolgozzak én úgy, hogy megy a hasam egész nap. Válaszképp meggyötört félmosolyt erőltetve az arcomra sóhajtok egyet, és magamban ezredszerre is úgy határozok, többet nem szólalok meg. De mégiscsak böki a lelkemet, hogy az imént újítottam meg Dementorával való örökbarát-szerződésemet, erre most Bellatrix nem bírja tartani magát. Próbáltam hát javítani a dolgon, így amikor arról beszélt, hogy tiszta ideg volt fosás közben, amiért nem tud haladni a munkájával, megjegyeztem - nem tudod befogni, Róka?! -, hogy fel kellett volna vinnünk hozzá az anyagot, hogy ne csússzon vele annyit (én ezt azért tartottam viccesnek, mert ezt egyszer eljátszották vele az egyhetes betegszabija alatt). Erre aztán kis híján rám lőtt egy Cruciatus-átkot megdobva azzal, hogy: „Vagy esetleg megtanulhatnád az én feladatomat is csinálni.” Az van, hogy Bellatrix nagy sérelme, hogy amikor szabin vagyunk, senki nem csinálja helyettünk a munkát, és amikor engem felvettek ide, megörült, hogy így már ketten leszünk ugyanabban a feladatkörben, nyugodtan lehet menni szabira. De hát hamar kiderült, hogy nekem más a feladatom (ami szintén halmozódik, ha nem vagyok itt), ezt azóta se tudta feldolgozni, illetve tudatosítani magában, és olyan, mintha néha utálna emiatt.
Vaj' ha én mennék el egy hét szabadságra, ő csinálná-e az én feladatomat? Nem.

No mindegy. Azóta még egyszer megpróbálkoztam becsatlakozni egy unalmas párbeszédbe - bár megjegyzem, nehéz volt, mert ezek már pusmogva kommunikálnak -, de két szó után kiestem, és azóta tartom magam a némasági fogadalmamhoz.

Dementora ma szintén suttogva bejelentette, hogy az egyik koordinátor elmegy, és bár próbált bánatos arckifejezést ölteni, mégsem tudta elfojtani afeletti örömét, hogy Bellatrix milyen ütős pletykahírnek tartja ennek okát. Ezután suttogva kitárgyalták összehúzott szemöldökkel és sűrűn bólogatva, hogy bizony mindenki pótolható, és hogy lesznek még itt változások.

Pukkancs közben írt nekem egy e-mailt, hogy szerinte ne menjünk a tanfolyamra ősszel, mert nincs pénzünk, és ha ezek menet közben kiutálnak minket innen, félbe kell hagyni a tanfolyamot is. Igazából nem akarok írni a tanfolyamról, nem egy nagy dolog, és csak három hónapos, viszont drágább, mint egy szemeszter az egyetemen, emiatt megy most rajta az agyalás. Eddig szilárdan tartottuk magunkat a tervhez, de ahogy szaporodnak a lelkiterror-támadások, kezd elbizonytalanodni a dolog kivitelezhetősége. Igazából már nem is tudom, mit gondoljak magamban az egész üggyel kapcsolatban, mert már annyira gyakorlott vagyok a csalódásban, hogy csak haloványan érzek valamiféle önsajnálatot. Sőt, lehet, hogy új bicepsze nőtt a lelkemnek, mert Bellatrix oltása már nem is esett rosszul, nem gyorsult fel a szívverésem, és ha jól emlékszem, kedvem se támadt belemarkolni a hajába. Szünetben azért mondtam a magamét Pukkancsnak. 

Télen - bárhogyan is döntünk a tanfolyamot illetően - attól még mindig világgá kellene menni.

A világ problémái az én problémám

Pukkancs mobilozik, Dementora jön-megy, Bellatrix otthon fosik, a többieknek telefon ragadt a füléhez, én pedig súlyos szájlebiggyedéssel küzdök.

Ez a csendes reménytelenség napja. A pozitív gondolatok száma erőltetett kettő, a negatív gondolatoké ötmillió-négy. Ilyenkor sosem hiszem, hogy valaha is képes leszek még nevetni. Pedig tegnap határoztam el újból, hogy milyen szerencsés vagyok attól még.

Vajon a vidámságot okozza-e az őrület, vagy a szar gondolatokat okozza a hirtelen feltörekvő realitás? Mindenesetre az semmiképp nem reális, hogy én már megint itt ülök. Abszurd gondolat egy irodában elenyészni.

Bizonyos okokból tegnap sokat töprengtem a halálon - arra jutottam, hogy ép ésszel fel nem fogható, e világi szavakkal ki nem fejezhető és minden képzeletet felülmúló dologról van szó -, és úgy ítéltem meg, hogy sok dolgot túl komolyan veszek. Vannak dolgok, amiktől nem kellene félnem, viszont hiába döntöm el, hogy többet nem félek tőlük, ha ezt a halmazt egy nagyobb félelem-halmaz foglalja magába. Olyan égetőnek látom a világ problémáit, hogy néha úgy érzem, nem is csak rajtam múlik a saját boldogságom. Hogy leszünk úgy boldogok, ha kihalnak a jegesmedvék? Hogy leszünk úgy boldogok, ha megfulladunk a melegben? Hogy leszünk úgy boldogok, ha nincs együttműködés? Hogy lesz úgy esélye a világnak, ha nem lép közbe egy vérengző aktivista?

Szerintem az öklöm, amivel a fejemet támasztom, már beépült az arcomba és a bal orrlyukamba.

Bár lekopnál

Na, azt hiszem, átkeresztelem Munkamániást Dementorára, Összeférhetetlent pedig Bellatrixre (de csakis azért, mert hasonlóan nevet, mint az a nő).

Fagyos a hangulat itt bent. Bellatrix ma már jött, úgyhogy reggel Dementora a szokásosat tette: ilyenkor teper ezerrel, próbál imponálni neki, nevet, érdeklődést színlel, előad unalmas történeteket. Bellatrix csak addig lelkes, míg ő maga beszél, aztán amikor végzett, már alig tudja a monitorról Dementorára emelni a tekintetét. Nehéz rá figyelni, az biztos. Olyan dolgokat mesél el, miket tapasztalt tömegközlekedés közben (sajnos soha semmi érdekeset) vagy mit evett előző nap, aztán harsányan nevet magán, majd a kacaja belefullad a megkísérelt, erőtlenül remegő mosolyok kínos csöndjébe.

De velünk egyenesen undok, már ha egyáltalán hozzánk szól. Ma már beszólt, pedig kedves voltam. Nem várhatja, hogy valaki mindig szórakoztassa, nem lehet megsértődni másokra, amiért ő magányos. Ide pénzt keresni járunk be, dolgozni, nem családi életet élni - mert ugye múltkor azt mondta, ez egy család, és úgy is kell viselkedni. Szomorú vagyok, mert nincs energiám egy negyven éves nő kicsinyes viselkedéséhez, érthetetlen duzzogásához, megjegyzéseihez. Olyan, mint egy dementor, ami hivatásszerűen szívja ki az emberből a jókedvet. Nehéz ide pozitívan bejönni, mert az ember nem tudja, milyen alattomosság vagy visszaélés fogja érni aznap Dementora részéről, és félek, hogy így tényleg hamarabb vége lesz az itteni pályafutásnak, mint azt tervezzük. Csak az tart itt, hogy máshol nem keresnék ennyit, máshol nem gondolkodhatnék részletfizetéses tanfolyamon. De néha csak felállnék és elsétálnék - csináld akkor te, nem tudlak már elviselni. Azt hiszem, olyan szinten sikerült burokban élnie ezidáig, hogy még soha senki nem mondta meg neki a magáét, nem olvasott be neki, nem oltotta le... Azért ilyen bátor, mert még nem találkozott akkora paraszttal, mint amekkora ő, pedig akkor aztán lenne felháborodás.

Az előbb kiáltott fel az új gyerek, hogy: „Úristen, miért van itt mindig ilyen síri csend?! Nem bírom! Se rádió, se zene, se beszéd...!” Dementora erre morog valamit az orra alatt, de senki nem hallja, vagy csak mindenki tudja, hogy jobb nem hallani.

Mi lesz így, és miért kell letiltani a youtube-ot?

Lemenőben a Nap

Álmomban elindultam a középiskolába, és a villamoson jutott eszembe, hogy nem búcsúztam el anyától, pedig megy vissza Angliába. Na, akkor gyorsan próbáltam őt felhívni, hogy otthon van-e még, várjon meg, mert futok haza, közben rájöttem, hogy egyébként is rossz villamosra szálltam, aztán eldöntöttem, hogy aznap már nem megyek iskolába, hablabla, de már csak az üzenetrögzítő vette fel - anyukám nyugodt, kiegyensúlyozott hangon mondta, hogy most épp nem tudja felvenni, mert a tenger fölött repül.

Ejj.

Egy másik álmomban Perdita is benne volt, megint csak terrorhangulat, meg férfiak, akik embereket gyűjtenek, és hatalmas, ódon, ürességtől kongó épületekben rohangáltunk, én kézenfogva húztam Perditát magam után, aztán valakit fejbelőttem, de másokat már nem sikerült, aztán hirtelen nők vették át az uralmat, stb, stb, se füle, se farka nem volt az egésznek.

Felébredvén az első gondolatom az volt, hogy - hoo-ogy! - kárbamegy a fiatalságom, nem vagyok senki keresztanyja, nem ismer senki, nem ismerek senkit, azaz üde fiatalságomban senki nem fogja éteri személyemet megtapasztani - Pukkancson kívül, úgy értem -, nem vibrál körülöttem az élet, ráadásul - itt könnyeztem be - nyakamon születésem huszonhatodik évfordulója, úgyhogy az emberek majd rosszallóan olyanokat mondanak, hogy: „Lassan harminc vagy, nem vagy már gyerek” - hát szép.

Jelképes lófaszok összehányva

Valahogy mindig sikerül hétvégére időzítenem a szarulalvásokat, biztosan annyira izgatott vagyok ilyenkor, amiért alhatunk sokáig, hogy összevissza felébredek éjszaka. Elmentem nyolcvanszor pisilni, játszottam az ablakkal, hülyeségeket álmodtam össze. Normálisan nem tudnám már felidézni a dolgokat, azt hiszem, ott az álomban se tudtam, mi a fakk van. Újra tizenharmadikos voltam - nyári szünet előtt jártunk -, és már együtt laktam Pukkanccsal, aki ugye kettővel lejjebb járt. Asszem, nem is volt hol laknunk, vagy épp ki lettünk dobva, vagy nem tudtunk hazamenni, nem emlékszem már, de a kajavásárlással szenvedtem - nem bírtam el a csomagokat, kiszakadtak a szatyrok, nem tudtam, hova is kellene vinnem őket, csak azt tudtam, hogy sietnem kellene vissza a suliba, mert még lesz egy tesim. Pukkancs nem segíthetett, mert ő még nem volt végzős, így nem szarhatta le a hátralévő óráit úgy, mint én, úgyhogy mondtam neki, hogy menjen vissza nyugodtan. Aztán addig mind szerencsétlenkedtünk, míg ott nem hagytam pár percre egy füves részen a kaját, erre nem ellopták az egészet? Amúgy meg végig terrorveszély volt, féltem az emberektől, senkiben nem lehetett megbízni, egy volt osztálytársam meg folyton azt ordibálta tiszta pánikkeltően, hogy aki most OTP-s, az jobban teszi, ha átmegy az Erstéhez (én nem vagyok OTP-s), és folyamatosan vártuk a buszt, ami két órával később jött is, majd elment nélkülünk, és újabb két órát kellett volna rá várni, így azon agyaltunk, ne könyörögjük-e ki egy másik busznál, hogy álljon meg olyan helyen is, ahol amúgy nem állna, stb, stb, stb... Végig sötét volt amúgy.

Aztán felkeltünk Pukkanccsal hét előtt - mondta, hogy az ő álmában is lakás, meg kajatéma volt -, hogy jusson nekünk kalács a kisboltban, aztán visszafeküdtünk.

Akkor aztán vonatoztunk valahova álmomban, gyönyörű, kivilágított szántóföldek mellett mentünk el, amiket épp műveltek, úgyhogy teljesen rá voltam tapadva az ablakra, hogy milyen gyönyörű, szálljunk le itt. Persze csak kicsit odébb tudtunk leszállni, és egy édes kis faluban kötöttünk ki. Sok pici domb állt egymás hegyén-hátán tetejükön keskeny kis parasztházakkal, a völgyben vonatállomással, kávézóval, meg piaccal és vécével. És Pukkancs beleugrott egy nagy pocsolyába teljes testtel, aztán mint aki jólvégezte dolgát, intett, hogy mehetünk tovább (nem értettem a dolgot, merthogy ő úgy tudja az anyukájától, hogy férgek vannak a pocsolyában, szóval azóta én is undorodom a pocsolyáktól). Mindenesetre ő vitte az én hátizsákomat is, a magáét a hátán, az enyémet meg elöl - mint ahogy mentünk a Balatonra is, mert én meg a nagytáskát vonszoltam magammal -, aztán jól elveszítettük egymást, én meg be voltam pánikolva, mert telefon se volt nálam, meg a szemüvegem se volt rajtam, és el voltam tévedve. Aztán rám tört az alig-látok-úristen dolog, ami néha rám tör álmomban, meg szédelegve kerülgettem a nyilvános vécékagylót, ami folyton az utamba került még egy lépcsőház közepén is. Aztán megtaláltam Pukkancsot egy kávéházban, épp rendelt magának, paff. Aztán vett nekem egy napszemüveget, aminek az árától kicsit rosszul voltam - hisz mennyit látok én amúgy is egy napszemüvegben?

Na, ennyi volt.

Azt hiszem, letettünk a Szigetről meg a Crystal Fightersről, mert túl sokba fájna kettőnknek, és most az a téma, elmenjünk-e a nagy leárazásokra inkább, mert mindketten három ruhát hordunk felváltva tavaly óta, de félek, hogyha költünk valami ilyesmire, akkor valami istenszerűség majd megver minket, és azt mondja: „Ti meg se próbáltok félretenni, hát akkor rohadjatok meg nincstelenül ebben az országban!”, és akkor villámokat szórna haragjában úgy, hogy ne találjon el minket, de azért fossuk össze magunkat. Csak bosszantó, mert most tök jól be lehetne vásárolni télre, például kellene egy meleg kabát, amiben lehet majd dolgozni, ha mondjuk hideg helyen fogunk kikötni, meg jó lenne egy olyan kabát is, ami csak simán szép alig van bugyim, és azok is foszlanak le rólam - bár igaz, emiatt inkább a kínaiba kell menni, mert ott jobb minőségűek a bugyik, mint a H&M-ben -, csak egy és fél pulcsim van, és összesen három pólóm, meg vállalhatatlan topjaim, amiket még a raktárban hordtam, de el tudom őket rejteni a pulcsimmal. No mindegy, igazából nem is a jelenlegi ruhatáram zavar annyira - csak hadd ne fussak össze ismerőssel -, hanem az, hogy télen se lesz semmim, amikor viszont már jó lenne, ha lennének meleg cuccaim, akkor viszont már röhejes áron lesznek a téli ruhák, de persze lehet majd venni picsanadrágokat.

No mindegy.

Majd ma lottózok egyet.

Most jöhet a kalács és a kakaó!

Péntek, végre péntek! *fel-alá rohangál örömében*

Összeférhetetlen szabin van a héten, így még nem képezte vita tárgyát a légkondi, Munkamániás pedig napok óta duzzog, mint aki meg van ránk sértődve, amiért nem vergődjük magunkat véraláfutásosra egy épkézláb bájcsevej érdekében. Úgy látom, feladta, úgyhogy már nem próbál kedves lenni - lesz-e bosszúhadjárat? Azt hiszem, helytálló lenne Munkamániást kihívni a konyhába, ahogy ő csinálta a múltkor. Azt a konyhai jelenetet Pukkancs nagyon elraktározta magában, eléggé sértette az önérzetét, amiért Munkamániás megszólta a hallgatagsága miatt. „Lényegében azt mondta, hogy hiába vettek fel téged ide, továbbra sem sikerült megnyílnom, mert egy néma idióta vagyok” - foglalta össze. Azt hiszem, rájöttem, hogy Munkamániásnak az a baja, hogy vele senki nem megy ki szünetre, és az emberek is úgy utálják szerencsétlent, hogy rendre rácsapják a telefont - már ha egyáltalán felveszik neki -, illetve a lelkiismeretesebbek inkább csak belefújnak a készülékbe, mintha épp elmenne a térerő. Talán Összeférhetetlent sikerült jobban megkedvelnem az utóbbi időben - kop-kop-kop -, mert ő legalább nyíltan is köcsög néha, Munkamániás viszont az a fajta, aki a képedbe mosolyog, aztán megvárja, míg átlépsz a küszöb felett, hogy aztán utánad hajítsa a fejszéjét. Sajnálom őt, mert látszik, hogy tagadásban él mindenféle területen, és talán sose adta önmagát, ezért foglalkozik folyton másokkal inkább. Mindenesetre nem szabad elfelejteni, hogy Összeférhetetlen meg hajlamos menstrutálkozni.

Lett két új kolléga, az egyik tökéletesen beilleszkedett pikk-pakk (nem beszél, nem ismerkedik, nem nyomtat magának, stb). Mivel csak a külseje alapján tudok róla véleményt alkotni, arra jutottam, Call of Duty Level 8000-en végzett, de Pukkancs szerint Sound 2010. Persze lehet, hogy jó fej, de sose tudjuk meg.

A másik srác egy másik cégtől került át ide, a héten kezdték betanítani, szerencsétlenre rossz ránézni, úgy unatkozik. Bagószünetben kérdezte tőlem, hogy tetszik itt nekem, mire vidáman megjegyeztem, hogy elég unalmas, mire felbátorodva megjegyezte, milyen csendben van ez a társaság, fura, hogy nem beszél senki senkivel, holott a másik helyen egész nap ment a nevetgélés. Hidd el, addig jó, míg csendben vannak - gondolom magamban, de inkább csak lelkesen bólogatok Pukkanccsal szinkronban, mert teljesen oda meg vissza vagyunk a gondolattól, hogy beszélgetünk valakivel, aki se nem Munkamániás, se nem Összeférhetetlen (ebben a pillanatban jött ide a gyerek, elvitt pár papírt, közben vidáman azt tátogta: „Olyan unalmas már!”) Szegény azt hitte, pénteken korábban el lehet menni - naiv lélek.

Már annyira bizarr ez a társaság, hogy kezdtem arra a következtetésre jutni, hogy igazából én látom rosszul a helyzetet, holott velem van baj, de a valóság az lehet, hogy ezt a társaságot direkt úgy válogatták össze, hogy senki ne legyen kíváncsi senkire.

A héten volt egy csajszi is, aki a szakdolgozatához akart anyagot gyűjteni, őt nem mutatták be senkinek, tök véletlen derült ki, hogy egyáltalán be fog ülni az irodába pár napra. Őt se volt túl jó elnézni, szerintem nap végére megbánta az egész életét. Szerettem volna kihívni magunkkal szünetre, hogy megszólalhasson, meg felvidítsuk, de hát nem találtam a megfelelő szavakat. Pukkancs is azt mondta, így, hogy a nevét se tudni, nehéz kiragadni az emberek közül. Mindegy is, mert már nem jön.

Végre péntek!
Tehát mindjárt hétfő.   
Szeretnék egy jó nagyot aludni ebben az őszies időjárásban, és remélem, reggel lesz kalács a kisboltban!

Citrom

Most egy kicsit szomorú vagyok, mert a sok napfénytől, ami a Balatonon ért, nem éppen úgy barnultam le, ahogy érdemes lett volna, legalábbis utólag gondolom így, hogy nem múltak el bizonyos dolgok a bőrömön azóta se. A combomon van egy folt, ami olyan, mintha el lenne folyva, és a melltartópánt vonalán is sötétebb a bőröm. Hát, én utoljára tizenhárom évesen tudtam lebarnulni, de akkor tökéletes színem lett, nem ilyen egyenetlen, hol sötétebb, hol világosabb, szóval nem hiszem, hogy ez így normális. Félek, hogy ezek a sötétebb foltok meg fognak maradni. Pukkancs háta olyan, mintha megverték volna, kb. lila, de neki legalább hámlik. Tud ilyen foltokról valaki valamit?

Tényleg veszélyes már a Nap, kurva életbe. Oké, évek óta hiszem, hogy napozni buta dolog, de hát a strandon nehéz ezt kikerülni...

Azt írják, a citromlé jó rá, hát... túl egyszerűen hangzik.

Katt

Na, hát nyomkodtam én itt tegnap, hogy tegye már közzé a bejegyzést, de mind csak azt írta, hogy nem megy neki még csak a mentés se, úgyhogy én elmentettem máshova, és napközben még tojtam hozzá tébolyodásokat, szóval most így utólag nem is tudom, közzé kellene-e tenni, de hát az élet ilyen, fel és le, völgy és hullám, nyugalmi állapot és elmeroggyanás követik egymást, dokumantálni kell mindent, ha hitelesek akarunk lenni.

-----

Jáj, már alig akar bejönni a blogspot. Lehet, hogy jelent valamit, ha az embernek hirtelen pornóoldal lesz a kezdőlapja? Szimatolok valamiféle összefüggést a dolgok között.

Mostanában egy csomószor eszembe jut, hogy eddigi életem legjobb döntése a Rúval való szakításom volt, és ez abban is megmutatkozik, hogy miután megbeszéltük, hogy akkor ő leáll az én visszahódításom megkísérlésével, úgy eltűntünk egymás életéből, mint a sicc. Hónapok óta nem vagyok fent facebook-on, így nem is beszéltünk még véletlen se, hogy mizu, aha, jó, és egyebek. Ha nagyon akarna, elérne, bár kinézem belőle, hogy már új, hiperszuper mobcsija van, amibe már bele se írta a számomat. Utólag úgy érzem, sose voltam eléggé fontos, és néha korholom magam, hogy lehettem ennyire vak, hisz annyi egyértelmű jel volt arra, hogy lépnem kellene.

Hajat mostam az előbb, és eldugult a fejem, és sehogy se akar visszajönni a hallásom, hiába nyelek nagyokat, meg böfikézek férfiasan.

Utálom a munkámat, meg úgy alapjáraton az életvitelemet is, bár megeshet, hogy ezt már említettem kétbilliószor. Ha télen nem történnek csodák, talán le is mondok róluk, és kilövöm magam az űrbe, és új civilizációt alapítok a Szemét-szigeteken. Nem fogom bírni ezen a helyen fél évnél tovább, annyira unom, hogy néha sírni tudnék, és hiába próbálom nem utálni a Munkamániás nőt és a hímsovinisztákat, nem megy, mert folyton előjön valami bosszantó tulajdonsága mindnek. Pukkancs meg nagyon sokat káromkodik és mérgelődik nekem, amiért ő is utálja már az egészet, és olyankor kicsit összeveszünk, mert szerintem ne tegyünk rá még egy lapáttal azzal, hogy folyton zsörtölődünk egymásnak, szerinte meg nem értem meg őt, pedig hát hogy ne érteném meg.

Írtam már, hogy szétcsíptek a szúnyogok?

Kár, hogy annyi szart terjesztenek, hogy már kb. elfog a halálfélelem, ha meglátok egyet.

Reggel Vaszary Gábor Ketten Párizs ellen-jét olvastam útközben, mert én azt úgy szeretem, hogy hajlandó vagyok másodszor is kiolvasni. Olvastam mások véleményét erről a könyvről, és tök fura, hogy sokan a két főszereplőben csak két semmirekellő kis bunkót látnak, pedig ők csak két álmodozó kamaszfiú merész ötletekkel. Mindenesetre nekem nagyon bejön a stílus, és plusz menőség, hogy a régi időket idézi.

Akartam még írni valamit?

Van még egy-két lehangoló gondolatom a klímaváltozást, a fajok kihalását, Magyarországot, a jövőmet, az emberiség jövőjét és a gyerekvállalást illetően, de nincs is kedvem fejtegetni a dolgot.

Nem értem azokat az embereket, akik arra a kérdésre, hogy Melyik országban élnél legszívesebben?, azt mondják, hogy Magyarországon születtem, itt is temessenek el. A legjobb az, amikor valaki annyira magyar, hogy külföld se érdekli, nyaralni csakis belföldre megy, mert minek mennék külföldre, ha még a hazámat se láttam. Miért nem a Föld a hazánk? És mi történne, ha Magyarország határait a vizekig húznánk? Akkor hirtelen érdekes lenne a Pireneusi-félsziget? Vagy mi lenne, ha Magyarország új határai Budapestet szegélyeznék? Akkor már le lenne fosva az Alföld? No mindegy. Beszűkült érvek, és egytől egyig ezeket nyomatják a kollégák. Persze nem azt mondom, hogy el kell innen vágyódnia mindenkinek, ez csak ilyen mit-tennél-ha-bármit-megtehetnél szintű kérdés.

Tudtátok, hogy az emberen kívül az elefánt a másik állat, amelyik képes az érzelmei miatt könnyezni? Én úgy szeretem az elefántokat (bár szerintem Lulu néni is simán szokott könnyeket sírni), bárcsak folyamatosan boldogan tarthatnám őket.

Iroda, reggel...

Haha, a fentebbi bekezdéseket még tegnap este írtam otthonról, de meghalódott a net, meg amúgy is haldoklik a gépem, ugye. Bár vehetnék egy csinos kis laptopot, amit aztán vihetnék magammal világgá. Továbbá nagyon mérges vagyok a google-re, mert az irodából nem enged be a blogos fiókomba azok után se, hogy hosszasan megfontoltam, be merjek-e egyáltalán innen jelentkezni, hisz a privát böngészés nem ígér teljes védelmet az előzményekkel kapcsolatban. Úristen, valami nem stimmel, hogyhogy nem a szokásos gépről akarsz belépni? - jön ki a hibaüzenet. Ez hogy lehet, ez hogy lehet, most mit csináljunk?! Mondjuk add meg a legutóbbi jelszót, amire emlékszel! Ekkor aztán megnyugodva bepötyögöm a jelszót, de a google ennek ellenére se hisz nekem - illetve csak előadja a dolgot -, úgyhogy nem enged be, és már a telefonszámomat kunyerbálja. De én meg üldözési mániás vagyok, nem akarom a tetves számomat megadni nekik, hogy aztán mindenemet összekössék mindenemmel, és amikor majd olyat írok a blogomba, ami nem tetszik az új hatalmaknak (vannak ilyen vérengző, kuss-a-neved-féle utópisztikus társadalmak a fejemben egy olyan jövőből, ahol Magyarország valamikori puszta létezésének elismeréséért is börtönbüntetés jár), lenyomoznak, és kilőnek, csak épp nem az űrbe. Persze a leglényegesebb lényeg, hogy valószínűleg réges-régen, abban a messzi-messzi galaxisban, ahol még megnyitottam a blogot, és épp egyetemistának készültem, még rohadtul másik telefonszámom volt, valószínűleg meg is adtam regisztrációkor, és biz a google nem a mostani számomra kíváncsi. Szóval remélve, hogy a gépem még ki tud szolgálni engem utolsó leheletével, otthon neki kell ülnöm a google fiókomnak, hogy lehetséges-e módosítani azt a telefonszámot, különben elveszítem az irányítást a blog felett. Ezt a bejegyzést pedig óvakodva mentem el piszkozatként egy másik e-mail fiókomba, és otthonról újra nekifutok egy közzétételi kísérletnek.

Iroda, napközben

Katt, katt, bepötyög, katt, nyomtatás, katt. Katt, katt, katt, belső monológ egy jobb életről, katt, katt, nyomtatás. Katt, katt, katt, orr alatti morgás, nyomtatás. Katt, bepötyög, katt, újabb monológ az unalmasságról, katt, nyomtatás. Mindezek megszorzása hatmilliárddal, katt, katt. Nyomtatóból papírtömkeleg kivétele, orr alatti megjegyzés, papírok hosszas rendezgetése, betűrend, bugyizás, egyéb papírok keresgélése, ábécézése, összefűzése a másik tömkeleggel. Egyéb papírok fele hiányzik, a hímsoviniszták megint nem nyomtatják, amit kell, nyomtathatok megint helyettük. Katt, katt, néma vágyakozás másokra szakadó plafonok után, álmodozás mások farkának letépéséről. Katt, nyomtat, magában káromkodik, ez sincs, ezt is nyomtatni kell, néma utálkozás. Újabb kinyomtatott tömkeleg szétosztása a hímsoviniszták között, a lécci kifejezés sűrű és tanítójellegű használata, morgások meghallgatása, majd emlékezetből való törlése, nyugi-nem-tartalak-önző-fasznak-féle bájos mosoly, fantáziálás arról, milyen jó lenne ráírni mindenki papírjaira, hogy csináljad már a dolgod, nem vagyok a titkárnőd, plusz egy bekarikázott karó az összes lap alsó negyedére illemtanból, hisz se a köszönöm, se a kérlek szó nincs egyiknek se a szótárában. Laptophoz vissza, megint jött be egy rakás szar, katt, katt, pár embernek üzenetet ír, katt, bepötyög, katt, nyomtat. Sóhajt, kezdi elölről, közben kérvényeket nyújt be a hímsovinisztáknak, hogy csinálják, amit kell, mert addig a többi nyomorult adminisztrátor nem tud haladni. Katt, katt, nyomtatás, ábrándozás a remetelétről, katt, újabb kérvény benyújtása, Pukkancs nyugtatgatása, katt. Hálás köszönetnyilvánítás a hímsoviniszták felé, ha nagy véletlen az asztalomhoz tévednek egynapos csúszással a papírjaikkal, de a kísérlet eredménytelen, a köszönöm szó továbbra sem ragad át kivétel nélkül egyikre se, de valahogy a szívesen-t már ismerik - kár, hogy olyan komikus a hatása. Bagószünetre ki, Pukkancs szív, átkokat szór, leszakadt faszokról fantáziál, hitetlenkedik, mérgelődik, káromkodik. Ő szív, én hallgatok, ő mondja, én sóhajtok. Most jön egy kis felhőszemle, hamar vissza is néznek rám, megdöbbenés, hogy én mit keresek már megint egy telepen, miért nem a Balaton partján fekszem a fűben, hát úgy volt, hogy boldogság van, nem? De, de, de az csak két nap volt, ó, az szívás, majd gyertek utánunk. Jó, majd remélhetőleg télen, helló, pá. Vissza a laptophoz, megint jött be egy rakás fos, katt, katt, bekattanás. 

15:02, még mindig Fosföldéről
 Szóval mind megdöglünk, már a hírek is megírták. Hát hogy múlna el így a zsákutcába-értünk-érzetem?

15:15 - Haikuk Fosföldéről
Bűzös levegőt
kavaró légkonditól
döghús lett az agy

Óriásbébi
vergődik az asztalon -
mintha dolgozna

Sajt, lábszag, hón
keveredik egyre csak -
itt rohadok el.

Megint jött sok szar
hogy baszódna meg mind má' -
azt kéne csinálni.

Falra hányt pénisz
leng a benti műszélben -
Vajh ki köpte ki?

(Gyakorolni kell ezt még - emlékszem, amikor egyetemen haikut kellett írni, és akkor ügyes voltam, mert nagyon figyeltem a kikötésekre, hogy nem lehet benne érzelem, meg múlt és jövő, és semmi személyes vagy egyáltalán emberi, szóval az adott pillanatból kell valamit kiragadni, hogy az most épp ott van, aztán ennyi, de ezek most mind-mind részletkérdések, de hmm, majd ráállok.)

Kedvesemhez (rappelendő, a zárójelben írtak dühösen kiabálandók)
Huszonegy perc múlva
drága asztalom (looo-om)
elrohanok innen
tudod, ez lesz a nagy szünet
amit nem is érzek (zek-zek).

Eszek egyet, s alszom
majd visszatérek (rek-rek)
Rád könyökölök (ök-ök)
és nézlek
egész nap csak téged
jó, meg a kurva laptopot (topot, topot)
de tudd, te vagy a lényeg
Te tartod a térdem fölé
az egész mindenséget (éget, éget).

De biz ha tovább
tartod elém a sok lószart (aaa-art)
hozok egy fejszét
és rommá aprítalak (lak-laaak).
Tested maradványát
elszórom a parkban (baaa-an)
Bence és a többi gyagyás gyerek
átrohan majd rajtad (taaa-ad)

Ne akarj hát szálka lenni
egy elárvult kutyaszarban (ban)
tarts elém lecsót mondjuk (juuu-uk),
s én épségben hagylak (lak-lak)!

Szerintetek van esély arra, hogy rapper legyek?

A lyukam

Körülbelül három éve szereztem egy lyukas fogat (jaj, azt hitted, más lyukról lesz szó, mi?!), hát, nem örültem, mert soha-soha nem volt gond a fogammal, szóval most ez akkor mi. Engem utoljára tizenöt éves koromban látott fogorvos, akkor is csak azért, mert az osztályt vitték, és épp nem találtam kifogást. Mondjuk nagy para sose volt bennem, de azért a kiszűrődő halálsikolyok belém is mindig adtak egy kis ideget.

Na és akkor három éve fájt az egyik fogam egy-két napig, aztán egyszer csak elmúlt, és láss csodát, megszületett a lyuk, egyértelműen láthatóan. Na én ezt a lyukat szépen elhanyagoltam, illetve hát eleinte rá voltam parázva, hogy úristen, most akkor nekem fog esni egy sztk-s, alulfizetett, bosszúszomjas alak az ütvefúrójával, direkt jól elbassza a fogamat - nem csak a lyukasat, hanem körülötte is a szomszédokat -, és persze gyakorikérdéseken elolvastam a tragikusan végződő sztorikat is. Ja meg hát Pongó figyelmeztetett is, hogy sztk-ba sose menjek, mert a fogorvos elintéz jól, aztán átirányít a magánrendelőjébe, és akkor már miért ne menjünk egyből oda.

És én a rémtörténeteket simán elhiszem, persze biztos vannak olyan dokik, akik tényleg élvezik, amit csinálnak, és őrzik a jóhírüket, de ez az alulfizetettségi dolog nem lehet valami motiváló (meg ez az új téma se tetszik, hogy kórházi fertőzések, meg egyebek).

No mindegy, hagytam inkább a picsába a fogorvosokat, gondoltam, majd én agykontrollal eltüntetem a lyukat. Hát képzeljétek el, hogy az nem jött be, Pukkancs viszont rám hozta a frászt, amikor megjósolta, hogy ha tovább hanyagolom a lyukamat - nyuhaha -, akkor majd a körülötte lévő fogak is megszívják, és majd ki kell húzni, és szétcsúsznak a fogaim, és stb, stb. Nem sok dolog van, amivel elégedett vagyok a külsőmet illetően, de az öreg bácsik szokták szeretni a mosolyomat, szóval nem veszíthetem el a szép fogsorom...!

Így hát kb. egy hónapja rávettem magam a dologra, menjünk akkor maszekhoz, nekem fontos, hogy kedvesen bánjanak velem, és ne úgy, mintha egy futószalagon csücsülnék, és legyen szép meg tiszta a hely, legyen korszerű felszerelés, szóval nekem kellenek ezek, mert amúgy is fostam a fúrás miatt, valamivel kellett kompenzálni - persze pénzbe kerül, de hát a fogaimról van szó, később egy protkót már nem tudnék kifizetni...!

Na, így tanultam meg, hogy biz maszek orvos is lehet simán kurva, de persze én is hülye és esetlen voltam, úgyhogy hagytam magam megcsonkítani pontosan tizenötezer-ötszáz forinttal úgy, hogy a fogamat se tömte be. Fórumos ajánlások alapján mentem hozzá egyébként, a fotója alapján kicsit túljátszottnak éreztem a mosolyát, de gondoltam, mindenkinek vannak szar képei, legyen akkor ez a nő, felesleges agyalni még másik ötszáz orvoson.

Elmentem hát hozzá, és kinevetett, amikor mondtam, hogy szerintem lyukas két fogam (már kettő!), merthogy én azt honnan tudom. Hát... látom, meg fáj a csokievés, honnan a fosból tudnám, így egyen az ember lánya fél tábla Milka csokikkal megbolondított töménycukor pudingokat jó nagy tállal. Aztán nekem, aki életében nem szenvedett még el semmilyen fogászati beavatkozást - tehát naivan rábíztam magam - előadta, hogy az a szokás, hogy a fogorvos először eltávolítja a fogkövet, hogy aztán lássa rendesen a lyukakat. Hát nem hagytam magam hülyének nézni?! Annak ellenére, bassza meg, hogy fogkövem is annyi volt, hogy miközben ő eltávolította a nemlétezőket, végig azon agyaltam, hogy ez most komoly-e, hogy enélkül nem találja meg azt a lyukat, amit én diploma nélkül is megtaláltam. Az asszisztense pedig, miközben arról faggatott, melyik nevemet használom, és miért azt, holott a másik szebb, a nyálszívóval vagy mi az istennel az arcomból is kiszívta az életet, legalább háromszor, a nyelvemből pedig kétszer, fajtiszta dementor volt a nő. Közben szinte feküdtem a székben, és a saját nyálam fröcskölt a szemembe, amitől néha-néha megijedtem, úgyhogy olyankor kénytelen voltam összerezzenni. A doktornő egy lekezelő pina volt - ja és még csak számlát se adott! -, és végig éreztem, hogy szakadt tróger létemre az ötödik kerületbe jöttem én most a földre szállt Fogak Istennőjéhez.

Lebeszéltük az időpontot a következő hétre, hogy majd akkor legközelebb be is tömi a fogamat, aztán Pukkancs úgy behergelt a nőre, hogy e-mailben lemondtam a dolgot mindenféle szabadkozás és felesleges nyalakodás nélkül.

Na de a lyukak még mindig megvoltak, úgyhogy a következő fizetésemre várva kerestem-kutattam egy jóságos fogorvost, és akkor belebotlottam egy kínai nőbe, akinek csak úgy áradt a kedvesség a fotójából, meg a honlapján lévő bemutatkozása és önéletrajza is tök szimpatikus volt, mármint eleve a tény, hogy közzétette az iskoláit, meg szánt időt egy bemutatkozásra, és hogy mi minden fontos neki a vendégei kényelmének érdekében. Igazából az elmúlt hónapokban, mióta Pukkanccsal be-betérünk a kínai piacra zöldséget venni, arra jutottam, hogy a kínaiak tök kedvesek, mert annak ellenére, hogy tele vannak pénzzel, nem felejtik el, hogy az ügyfelekből élnek, tehát fontos, hogy kedvesek legyenek velük. ÉS köztudott, hogy ügyes kezük van, mert milyen szépen tudnak már hegedűlni is, ha akarnak, ugye. Szóval ilyesfajta előítéletekkel vetettem rá magam a kínai nőre, e-mailben kértem időpontot - mert utálok idegeneket hívogatni -, és pár órával később vissza is írt, és a köszönömömre is visszaírt, hogy szívesen, amitől teljesen oda meg vissza voltam, mert például egy másik orvos ilyet nem csinál, hogy szívesen, hanem vissza se ír, és aztán érezteti veled, hogy örülj, hogy nem térdelned kell a kezelés alatt, mert ő tíz évig járt egyetemre, és olyan telhetetlen gerinctelen fosarccá nőtte ki magát, hogy hiába keres napi kétszázat, még így is lenyúl a tüdődbe, hátha ott is talál valami papírpénzt.

Na szóval ez a nőci olyan édes és ügyes volt, hogy végig az járt a fejemben, hogy ha befejezi a tömést, majd megölelgetem vagy valami - de persze nem tettem. Tegeződtünk, meg szóljak, ha fáj, jaj, amúgy láttam-e az árakat a neten, fogszabályzóm volt-e, amiért ilyen szép íve van a fogaimnak, blablabla, tiszta édes volt. Ráadásul az asszisztensfiúja (már ha az volt) is inkább csak a háttérből dumált vele kínaiul, nem is segített neki, szóval a nőci kezelte a nyálszívót is, és még csak az arcomat se szívta le vele, totál profi volt, végig gyengéden bánt a lyukammal. Nem kellett érzéstelenítő, mert nem volt durva, és kicsit se fájt, úgy örültem. Tisztára lelkesen jöttem ki, ugrabugrálni tudtam volna az elégedettségtől, hogy végre találtam egy normális dokit.

Egyébként én olyan durván idióta tudok lenni, nem tudom, mi ez a kézremegés, ami rám jön idegenek közelében, de az öblögetés is úgy ment, hogy féltem megfogni azt a kis hülye poharat, nehogy magamra öntsem a tartalmát. Gyanakszom rá, hogy a szorongás a helytálló kifejezés itt, és egyszerűen nem tudok rájönni, hogy tudnám kiirtani magamból, mert még akkor is rám tör, amikor tudom, hogy biztonságban vagyok, és senki nem fog köcsögösködni velem. Olyan mereven ültem a kezelés kétharmadában, hogy ha kihúzták volna alólam a széket, akkor is úgy maradtam volna (egyébként ez a nőci rendesen állította be a széket, úgyhogy semmi nem fröcskölt a szemembe!), de a végére szinte megnyugodtam, és a kézremegésem is alábbhagyott - habár elmúlni nem múlt el, csak miután leléceltem.

Na, szóval olyan jó volt. Megyek majd vissza, mert csak egy lyukra jutott idő. Hát nem izgalmas?!

Balatonarács

Nagyon szép Balatonfüred, azt hiszem, most már nem fogom „nem szeretni” a Balatont. A vonatról persze megbizonyosodtam arról, hogy továbbra is vannak olyan részei, amik nem tudnának magukkal ragadni, de Balatonfüred (pontosabban Balatonarács) tényleg csuda a dimbes-dombos tájaival, és a hegyoldalban ápolgatott szőlőföldekkel. Most ott nagyon sok modern, letisztult külsejű házat húznak fel, így arra gondoltam, ha megnyerem a lottót, talán nem is emigrálok, hanem veszek ott egy házikót, illetve többet, mert viszem az egész pereputtyomat (meg Pukkancs is hozza a sajátját, hogy az ő anyukája se szenvedjen többet a munkával, már megbeszéltük). Tényleg szép volt, és mivel a szállásunk fél órányi sétára volt a strandtól, elég sokat sétáltunk a két és fél nap alatt fel-le, és láttuk a temetőket, a templomot, meg a kertjükben ülő nyugdíjasokat - szóval nem csak a nagy szállodákat és a nyüzsgő turistákat. Azt hiszem, boldogtalan ember nem nagyon él azon a környéken, és sajnálom, amiért pesti vagyok, mert itt semmi nem kárpótol, nincs az a valamit-valamiért érzés bennem. Szerintem akkor lennék boldog, ha állatokkal foglalkozhatnék a saját kis farmomon, magamért dolgozva úgy, hogy közben kiegyensúlyozott és fitt vagyok, nem pedig másokért gürizve úgy, hogy utálom az egészet, és még el is tunyul közben a testem. Ez a pár nap épp csak arra volt elég, hogy ráhangolódjunk a nyaralásra, de mire belejöttünk, már indulhattunk is haza. Ma délelőtt 10-ig kellett volna elhagyni a szállást, de nem láttuk értelmét addig maradni, így hajnali 5-kor már elindultunk, hogy ne menjen el utazással a vasárnap. Baromi meleg van itt Pesten is, szóval felőlem már jöhet a hidegfront - vagy valaki szeretne még nyaralni? (Remélem, az irodában működni fog már a légkondi, de hát egy hétfőhöz inkább az illene, hogy nem működik, igaz?) Háromórányi utazás után még elmentünk az Auchanba valami szendvicsnek valóért, itthon kaja közben pedig néztünk egy Trónok harcát. Utána kidőltünk két órára aludni, de lett abból négy is, és úgy kellett felrángatnom magam, hogy ne menjen el az egész nap alvással. Jó lenne nem mindig időszűkében lenni, mert keveset alszunk miatta. Hétköznapokon a sok utazgatás veszi el az időt, és nem tudjuk normálisan beosztani azt a kevéskét, ami marad, hétvégén pedig zaj van a panelgyerekek miatt.

Amúgy a Nap tényleg brutális, igazi strandidőt fogtunk ki, és volt pár óra, amikor a vízben is azt éreztem, hogy perzsel, mint az állat. Egyszer feküdtem a fűben, és napszemüvegen át néztem a felhőket, aztán egyszer csak előbukkant a Nap, és komolyan azt éreztem, hogy ki fogok gyulladni. Pukkancs egy nyögéssel jelezte hasonló fájdalmait - DE AZTÁN BEMENTÜNK PANCSIKÁLNI, és minden megoldódott. Kentem magam ezerrel a 30-as naptejjel, de a hasam így is piros lett, meg a melltartópánt mentén, úgyhogy ott most kicsit fáj, meg viszket, de ezektől a részektől eltekintve most szép egészséges színű vagyok. Jah, a hajam botrány lett amúgy a víztől, merthogy én eldöntöttem, hogy a fejem búbjáig vizes akarok lenni, viszont már a vízből felbukkanva is betontapintású volt a hajam, és hiába próbáltam fésülgetni. Szerencsére nálunk volt Pukkancs kalapja, úgyhogy az utolsó napon már azzal nyomultam, ugyanis a fejem tetején röhejesen meredtek az ég felé egész csigafürtök, amik az istenért se akartak lelapulni.

Úh, és képzeljétek, esténként a strand bejárata előtt indiánok játszottak, és pont elcsíptük tőlük az El Condor Pasát, meg a Pocahontasból az Ezer színnel száll a szél-t. Előbbinek kifejezetten örültünk, mert nálunk az most a sláger, és mivel van benne olyan furulya, ami az indiánoknak is volt, folyton emlegettük, hogy: „Ez tökre hasonlít arra a számra, milyen klassz lenne, ha lejátszanák!” Hát meg ugye aki Disney meséken nő fel, egy Pocahontas számtól is könnyen elélvez, úgyhogy az is tök klassz volt. Volt, hogy bő egy órán át hallgattuk őket, és amikor jöttek a szúnyogok - fú, este nagyon sok lett hirtelen -, és már nagyon csapkodtuk a levegőt, az egyik indián hapsi odajött hozzánk egy szúnyogriasztóval, aztán lefújkált minket utasítgatva a tört magyar tudásával („Te kap. Fordul. Fordul.”) Nagyon hiányolom az életemből az ilyen kedves embereket.

A Sound amúgy épp csak annyira hallatszott át, hogy a tuc-tuc stílust be lehessen azonosítani, persze sötétedés után villogott a nagyszínpad ezerrel, de tulajdonképpen Kygo is csak ugyanazt a dübörgő semmilyen zenét játszotta, mint a többiek, nem pedig azokat, amiket mi szeretünk. Persze jobban belegondolva így ésszerű, hiszen egy Sound-féle fesztiválra nem a lassú, dallamos zenék a jellemzők. Szóval nekem nem fájt érte a szívem, csak Pukkancs nézelődött a távolba néha, hogy milyen jó lenne kicsit átugrani.

Ma olyan normális volt a Munkamániás és az Összeférhetetlen, hogy bűntudatom támadt a legutóbbi róluk szóló bejegyzésem miatt. Tulajdonképpen elfelejtettem megemlíteni, hogy a rossz tulajdonságaik mellett természetesen van nekik egy-két jó is, és bár tényleg sok irritáló kijelentésük van, be kell látnom, hogy amikor nem bírom visszafogni magam, és róluk fröcsögök itt a blogban, én se vagyok sokkal különb. Egy időben gyúrtam rá, hogy ne csak a rosszat legyek képes meglátni egyes emberekben, hanem a pozitívumokat is, viszont mostanában kicsit meggyengült ez a képességem, úgyhogy megint oda kell erre figyelnem. Néha az olyan bejegyzéseim miatt, amiket később megbánok, eszembe jut, hogy talán új blogba kellene kezdenem, mert érzem a blog "aurájának" romlását, de valamiért mégis ragaszkodom ehhez, és reménykedem abban, hogy új élet akkor is kezdődhet, ha nem nyitok új blogot, és az ebben leírt rosszak nem mérgezik majd meg az... esetleges jót.

Átgondoltuk Pukkanccsal ezt a munkaváltás dolgot is... Túl sok múlik most ezen, nem szabad a biztosból a bizonytalanba menekülni. Ahhoz, hogy ebbe komolyan belegondoljuk, az kellett, hogy mindketten beküldjük máshova az önéletrajzunkat, mert hát hiába írtunk előtte pro-kontra listát, csak akkor tudtunk komolyabban és beletörődőbben belegondolni, amikor az önéletrajzok beküldésével kicsit komolyszándékúbbá vált a dolog. Ma például nyugis nap volt bent - elromlott a légkondi, képzeljétek -, ilyenkor nem hányok annyira az egésztől, és bele tudok nyugodni abba, hogy bár egyelőre maradni kell, majd úgyis elmegyünk. Csak ne kellene ennyit utazni... Úgy érzem, a fél életem a bkv-n telik el.

Holnap vonatozunk le a Balatonra, jó lesz már ez a két-három nap pihi (csak a szálláson fog kiderülni, hogy maradunk-e még egy harmadikat). Az elmúlt napokban összevissza ingadoztak az időkép jóslatai, perpillanat nagyon jókat mutat - maradjon is így. Pont a Sound környékén leszünk, és hát szombaton lesz Kygo, de hát végül letettünk arról, hogy menjünk rá. Remélhetőleg olyan számokat fog játszani, amiket nem ismerünk és nem szeretünk, és akkor nem lesz ott szívfájdalom, miközben a távolból hallgatjuk a bulit. Viszont a Szigeten még mindig agyalunk a Crystal Fighters miatt...

Fú, basszus, ma nagyon megszenvedtem amúgy a szőrtelenítést - kínozni lehetne epilátorral az embereket, komolyan mondom. Ha megnyerem a lottót, biz futok is végleges szőrtelenítésre, mert botrány, milyen bőségesen megáldott engem a természetanya, és se a borotva, se az epilátor nem akar a barátom lenni.

Júj, Balcsika...! Sose szerettem, de azt mondják, már nem térdig ér, úgyhogy egye fene, mehetünk - és hát nem voltam nyaralni legalább hét éve, úgyhogy jó lesz ez...! *tapsi-tapsi*

(Ja, és ha sokáig nem írnék, meghalt a gépem.)

Csoda

Tavaly ősz óta összesen háromszor voltam otthon meglátogatni mamáékat, mindhárom alkalommal csakis Pukkancs társaságában, vigyázva kikerülve a mi bejárati ajtónkat.

Tegnap volt a harmadik alkalom, és kicsit rossz érzéssel mentem, mert néha olyan, mintha hiányozna a hely, holott az utóbbi években már utáltam ott lakni, máshogy nézek már Rókafalva dimbes-dombos tájaira is (olyan szép), hiányzik a szobám, hiányzik Pomi, mama és tata mindig olyan aranyosak, és ugye belegondolok, hogy milyen hülyén alakultak a dolgok, stb, stb, és ilyen nyomasztó hangulat van rajtam, hogy már minden máshogy van, és bár megnyerném a lottót, mert akkor így meg úgy váltanám meg a szeretteim életét, és akkor mindenki boldog lenne, mert az anyagi gondok és a stressz megszűnésével az emberek visszatalálnának egymáshoz.

No de tegnap csoda történt: épp Lulu nénit simogattam a földön guggolva - alig fél perce érkeztünk meg - , amikor Perdita felbukkant a konyhaablakban, és vidáman köszönt. Nem puszilkodtunk, meg ilyenek, de - bár Pongó épp nem volt otthon - Perdita csatlakozott az ebédhez, szóval volt témázgatás, igaz, nem valami sok személyeskedéssel fűszerezve. Rácsodálkozott a hajamra, hogy milyen jó (már hosszabb a lenövésem, mint a festett rész, és úgy van vágva, hogy a hajam felső rétege már mind a saját színemből van, szóval már tényleg nem olyan hányadék), meg kérdezte, szerintem hol keressen munkát, de amúgy semmi konkrétat nem beszéltünk, inkább mindent gyorsan, egyszerre kitárgyaltunk felületesen, de mélyebben egy témát se érintettünk.

Egy jelenet volt, ami megragadt bennem, hogy amikor békülésünket megpecsételendő bátorkodtam felmenni hozzánk Pompomhoz, megkérdezte, hazaköltözünk-e, majd hozzátette, hogy: „Lenne pozitívuma is, meg negatívuma is.” Elgondolkodva simogattam közben Pompomot, hogy „Pozitívum lenne az anyagi rész...”, de közbeszólt, hogy: „Pozitívum lenne, hogy visszakerülünk egymás életébe, negatívum lenne, hogy... nem tudni, meddig bírnánk.” Ezen nevettünk egyet, végül is igaz, bár az azért nem tetszett, hogy megkérdezte, zavarna-e, ha Pongóval átköltöznének az én szobámba. Nem tudtam hirtelen, mit mondjak, tarthatok-e igényt az üres kis szobámra vagy sem, úgyhogy inkább eltereltem a témát. Azt mondta, beküldte az önéletrajzát helyekre, és várja, hogy visszahívják, szóval ilyen téren kicsit magához tért ő is, meg Pongó is, mert szeretnének már előrébb jutni. Ebben az is benne van, hogy mivel nem sikerült a banknak eladni a házat, megállapodtak anyával egy brutál törlesztőben (kértem anyát ezerszer, hogy mondjon le a házról, de olyan, mintha lételeme lenne saját magát szivatni), anya viszont megmondta, hogy ebbe a törlesztőbe akkor Perdita is, meg Pongó is be fog szállni. Ebből az lett, hogy így már Perdita és Pongó nem akar elköltözni, erre a házra már úgy tekintenek, mint arra a házra, ahol majd együtt fognak élni. Amikor beszélt a terveikről, sokszor inkább csak hallgattam, nem akartam elvenni a kedvét olyanokkal, hogy kicsit álomvilágban él vagy hogy hogy jöhetnék vissza valaha is a saját szobámba, ha egyszer ez az ő lakásuk lesz. Persze nem is tudom, van-e értelme a szobámért küzdenem, vagy megjegyezni, hogy ez anya háza, nem az övéké, mert én nem fogok beszállni a törlesztésbe, és gondolom, akkor inkább maradjak csendben. Pozitív, hogy most látnak reményt egy jobb életre, de a jelleme még nem változott eleget, úgyhogy nem akartam viszálykodni az én szép kicsi szobám miatt, aminek ki tudja, mi lesz a sorsa, hiszen a bank is már ezerszer gondolta meg magát... Ugyanúgy nem érezném magam otthon biztonságban - mikor dob ki a bank? -, mint ahogy albérletben se tudom magam biztonságban érezni - mikor dob ki a bácsi?

Na mindegy, örültem azért, hogy megszűnt a némaság kettőnk között - Pongó pont felhívta ebéd közben Perditát, és annyira elcsodálkozott azon, hogy együtt ebédelünk, hogy hosszas másodpercekre eldugult a vonal túloldalán, majd utána félóránként hívogatta Perditát, hogy na mi van, na mi van.

És hogy kicsi Pom emlékezett-e rám? Épp a tévé mellett magasló vitrin tetején gömbölyödött, amikor meglátott, láttam a felismerést a szemében, és elég volt csak leguggolnom, és máris leugrott hozzám dorombolni. Úgy szeretem én azt a csajt, bah. Hát ki nevelte őt ilyen édessé?!