Nőszemélyek

Perdita elutazott, de indulás előtt elsírta magát néhányszor, amivel mindenkit megríkatott, pedig most sem terveztem, hogy fogok sírni. Nincs is rossz kedvem, nem vagyok szomorú, csak egy kicsit mimóza, úgy tűnik. Pongó is sírt, bár én nem láttam, mert még aludtam, de mondta Perdita, szóval meghatcsi. Remélem, tényleg olyan lesz a család, mint amilyennek beállították magukat, mert akkor Perdita nagyon fogja élvezni.
Én meg csinálom a szokásosat, nagyjából a semmit (na jó, azért mostam is, meg angoloztam kicsit), meg kitisztítottam a műanyag zöld dobozt, ugyanis Csajmanci bekapta a legyet, és már akkora, mint egy malac, már nem is rohangál annyit. Direkt vigyáztunk rá, amikor tüzelt, bár mivel ő nem kijárós maca, inkább arra kellett vigyázni, hogy kanos Kukkancs véletlenül se jöjjön be. Nem is jött volna, mivel nem szoktuk beengedni a jelölgetései miatt, na de valószínűleg az történt, hogy tata meglátta, ahogy ül az ajtónk előtt, megesett rajta a szíve, és beengedte. Öt percre feledkeztünk csak el Csajmanciról, Perdita vette észre, hogy lent játszik Kukkanattal, és akkor ki is lett rakva a macska, de úgy tűnik, ennyi idő elég volt nekik. Nem tudom, mikor fog szülni a kiscica (!!!!), szerintem két héten belül, úgyhogy előkészítettem neki a szülőszobát. Persze nem hiányzott ez most, de tök kíváncsi vagyok, milyen babái lesznek, és remélem, szép hosszú hajuk lesz nekik is, mert akkor hamar lesz gazdijuk.
Egyébként anya elvileg ma küldi a pénzt - gyakorlatilag ki tudja -, de nem három hetit küld, hanem sokkal kevesebbet, mert egy csomó mindent levontak a fizujából, például kauciót, lakbért és adót, meg ugye neki is kell valamit ennie. Mindenesetre a házat be lehet majd belőle fizetni - bár tegnap jött szerelmeslevél a banktól, hogy felmondták a szerződést, és megkezdték ellenünk az eljárást, de majd csak hétfőn lehet őket hívni, mert ma nem volt bent a nő, aki a mi ügyünkkel foglalkozik -, meg a UPC-t, kap egy kicsit Pongó is, mert tartozunk neki, meg mamának is egy kétezressel, és akkor pont jut még rendes mennyiségű kajára végre, meg féreghajtóra, mert Bubimackó feltűnően lefogyott az utóbbi időben, pedig arra azért vigyázunk, hogy ők ne érezzék meg a válságot.

Nuku fodrász

Vasárnap este írt a hapsi egy sms-t, hogy ne menjek másnap, majd hív. Nem mondanám, hogy bántott a dolog, mert alapból úgy nyitottam meg az sms-t, hogy közben beidézésképp azt hajtogattam, nem kell mennem, nem kell mennem, nem kell mennem, és hát már eléggé esedékesnek éreztem ezt a telefonhívást is, úgyhogy nem volt meglepetés. Rendes volt amúgy, amikor tegnap felhívott, érződött a hangján, hogy nem akar megbántani, mondta, hogy nem tudja, mi legyen így, amire én mondtam, hogy tényleg kicsit kellemetlen volt az utóbbi két-három hétben a dolog, nem bírok a gyerekkel, úgyhogy azt hiszem, az lenne a legjobb, ha szétválnának útjaink, de azért köszönöm a lehetőséget és egyebek. Mondjuk azért kicsit fura, hogy annak ellenére, milyen lelkes voltam az elején, amiért ilyen rendesek, és milyen lelkesek voltak ők is, amiért olyan jól elvoltam a gyerekkel, mégis ez lett a vége. Hát, dackorszak indul a gyerkőcnél, most aztán látványosan ki fog jönni rajta az elkényeztetettség. Hiába, túl jól indult. A tavalyi családnál a szülők voltak brutálisak, itt meg a gyerek. Hát ennyit a munkanélkülietlenségről, már ha ezt lehetett munkának hívni. De megkönnyebbültem, nincs több stresszelés, amiért a gyerek hisztizve akar kilökni az ajtón a szülei szeme láttára, hogy húzzak haza. Mindenesetre a két bébiszitteri munkám tapasztalatai alapján arra jutottam, az a rosszabb, ha a gyerek utál.

A tavalyi család berágott rám, amikor négy hónap után szóltam, hogy jelentkeztem pótfelvételin az egyetemre - ahová végül be se iratkoztam -, és fizetés nélkül szalajtottak utcára ahelyett, hogy megértették volna, hogy huszonegy évesen tényleg inkább tanulnom kellene, mintsem heti negyvenöt-ötven órában dolgozni háromszázhatvan forintos órabérért. Persze háromhetes késéssel ,,beijesztős" módszerrel be lett hajtva az az elsunnyogott fizetés, mindenesetre megvolt az első tanulság így munka terén: ne szólj előre, ha ott akarsz hagyni egy állást - mondj fel fizetésnap után, leszarván, hogy az elkövetkezendő napokban találnak-e valakit a helyedre. Nem éri meg fűvel-fával korrektnek lenni, főleg olyan emberekkel, akik már az interjún közlik, hogy azért lesz csak hatvan körüli a fizu, mert végül is nincs más munka, mint felügyelni a gyereket, aki mellesleg a  napi kilenc órából hármat átalszik - ezt megtoldva egy kis kuncogással. Bah, durván kihasználják, hogy munkanélküliség van. Én is úgy gondoltam még anno, hogy bébiszitternek lenni nem nagy cucc, de már tudom, hogy egy irodában pötyögni sem nagyobb munka, mint egy minikalandort felügyelni anélkül, hogy panasz lenne az emberre - mert esetleg megüti magát a gyerek vagy megfullad evés közben -, ezért sem gondolom, hogy kevesebbet érdemelne bárki is...
Na de mindegy. Ha esetleg még eszembe jutna bébiszitterkedni, valaki vágjon tarkón egy ponttyal - sőt, inkább teljes erőből fejbe egy játék zseblámpával, hogy felelevenedjenek ezek a friss, csudijó emlékek. Habár az nagyon rosszul esett esne - nyöhö.

Arra jutottam, sorsszerűség*** volt, hogy egyáltalán fél évvel a jelentkezésem után felhívtak, hogy bébiszittert keresnek, mert így legalább ki lettek fizetve a villanyszámlák. Mondjuk abból a szempontból, hogy tegnap kérnem kellett kölcsön Rútól a hazaútra, macskakajára és féreghajtóra, kicsit kínos volt a dolog, de majd ha megjön végre a pénz - amit anya végül csak tegnap tudott feladni az IBAN kódom híján -, visszaadom neki rögtön. Viszont vasaltam náluk megint két órát, úgyhogy megint csökkent egy kicsivel a tartozásunk Rú szülei felé.

A nyár viszont tuti jó lesz, irtóra bevonzom a pozitív dolgokat.

***Valami, amibe bele tudok magyarázni egy csomó mindent, bár e téren elég sok ellentmondás dúl bennem, úgyhogy nem foglalok állást. Hisz állás nélküli vagyok, muhaha!

Brendon Huor

2014. április 25. (fix dátum)

Tavaly nyáron (ősszel?) volt egy nap, amikor délben leültem a tévé elé, és éjjel kettőkor álltam fel onnan, ami így elsőre elég brutálisan hangzik - közben azért tanultam is néha, oké? -, de ha nem ülök bambán éjfélig a tévé előtt, nem láttam volna Bruce Lee életének feldolgozását, és nem határoztam volna el, hogy én is akarok olyan gyönyörűen mozogni, mint ő. Egészen addig csak úgy tekintettem a harcművészetekre, mint kívülálló, úgy gondoltam rá, hogy aah, de gyönyörű és menő, bárcsak én is tudnék, de tavaly ráeszméltem, hogy nem egy háromlábú szék vagyok, aki csak ábrándozhat ilyesmiről. Tehát felkerestem egy kínai mestert, aki azóta intenzív tempóban adja át a tudását mindennapos edzéseken keresztül, úgyhogy nem érdemes belém kötni az utcán...
Sajnos nem írhatom most ezt le, de azért jól hangzik, nem?
Nyilván ha valaha is lesz pénzem kung fuzni, esetleg ,,csak" tai chizni, már elkéstem azzal, hogy profi legyek, de én olyan szinten be tudok lelkesedni egy kung fu jelenettől, hogy utána napokig, hetekig a hatása alatt vagyok, szóval odáig lennék magamtól, ha ez lehetne az egyik hobbim. Tehát akkortájt ki is találtam, hogy én megtanulok lemenni spárgába, hogy majd ne úgy kezdjem a harcművelődést, hogy ott bénázok mindenki előtt, mert ,,alap" dolgokat nem tudok megcsinálni, és csináltam is két-három hónapig minden nap a nyújtást, de egy idő után már nyafogott a lelkem közben, és lestem a telefonomat, mikor telik le a huszonöt perc. Néhány gyakorlatnál úgy éreztem, mintha az egész súlyomat a térdemre helyezném, és már nem éreztem biztonságosnak, hogy én, mindenfajta előismeret nélkül nyújtogassam a végtagjaimat, így leálltam, nehogy elcsesszem az ízületeimet. Arra jutottam, ha egyszer adódik lehetőségem harcművészkedni, a tai chival fogom kezdeni, hogy ne legyen az, hogy lemorzsolódom három hét után, mert valami nagyobb fizikai erőt igénylő óra közben lerúgják a vesémet hatszor, és elmegy a kedvem. Bár lehet, hogy még a foltjaimra is büszke lennék - nem tudom, mennyire vagyok mazochista. ,,Ja, ez? Semmiség. Kung fuzok, szóval mindig ilyen szép színes vagyok."
Mindenesetre Bubimackó jóslata szerint nyáron megnyerem a lottót, és akkor lehet majd saját kínai mesterem. Addig nem is pazarlok szelvényekre.

Azért írtam most ezt le, mert az előbb néztem Brendon Huor videókat, és iszonyat ügyesen és gyorsan mozog, egyszóval irigylésre méltó a szememben, és ettől megint belelkesedtem. Az előbb rákerestem, és Kínában is tanult egy wushu mestertől, és bah, ez olyan klassz dolog... Szóval Brendon Huor neve felkerült a nem létező listámra, amin a kedvenc humanoid lényeimet tartom számon, amiért a tehetségükkel képesek voltak megdobogtatni piciny szívemet.

Külföld

Van egy félelmem, ami gyakran eszembe jut egy ideje, és amikor kiköltözésről szóló/au pair-es sztorit hallok, azaz fiatal lányok hepiendisztikusan elsült utazgatásairól a nagyvilágban, durván el tud menni a kedvem Magya az egyetem gondolatától, holott most, így a harmadik egyetemjelölésem alkalmával gondolom úgy, hogy most nem nyúltam félre, és most már nem fogom eljátszani, hogy kiiratkozom/nem iratkozom be. Eddig nem volt bennem az az érzés, hogy júj, de jó lesz, ez kell nekem, szimplán csak jelöltem valamit mindenfajta jövőbetekintés nélkül, a más-már-előrébb-van-ebben-a-korban gondolatával. Most már azért kirajzolódtak konkrétabb tervek a fejemben, amikhez - úgy gondolom - kellett ez a két év keringés, ami alatt újra és újra rájöttem, hogy ebben az országban nincs helyem, nem tartogat számomra semmi jót - én ugyanis az a fajta ember vagyok, amelyikre az országnak kimondottan nincs szüksége, legalábbis ezt hallani és olvasni mindenhol. Én meg nem igazán azért élek, hogy az országhelyzethez alkalmazkodva leadjak az igényeimből, és lemondjak az álmaimról valami hiányszakmát - létezik itthon egyáltalán ilyesmi? - tanulva.

Mondjuk nem lehet ráfogni csupán az itthoni dolgokra, hogy nem akarok itt élni. Ez már kisebb koromban is megfogalmazódott bennem, azóta inkább csak az úti cél változott, és erősödött az érzés - valószínűleg ebben nem kis szerepe volt annak, hogy kiskorunkban sokszor vittek minket külföldre, és láttunk olyan helyeket, ahol szívesebben élnénk. Itt nem hazafiatlanságról van szó - egyszerűen csak túl nagy a világ, és túl sok klassz helyet tartogat ahhoz, hogy néha okkal elvágyódjunk. Vannak persze emberek, akik erre rávágják, hogy külföldön sem habos-babos az élet, de sok embert ismerek, aki külföldön van, és esze ágában sincs hazajönni, én pedig inkább nekik hiszek, mintsem azoknak, akik nem láttak még eleget, csak az ismerősük ismerősének a negatív tapasztalatait szajkózzák.

És itt jön képbe az aggodalmam, miszerint mi van, ha az egyetem végére már olyan durva mértékű kivándorlás lesz, hogy hoznak valami törvényt ennek megszüntetésére. Tudom, ez már a huszonegyedik század, ez az Európai Unió, ez nem diktatúra és egyebek, mindenesetre sokat gondolok arra, hogy mi van, ha nem tudok majd elmenni, és lemaradok valami jóról. Nem mondom, hogy már nagyon ég a seggem, egyszerűen csak unom, ami itthon megy, és vágyom már egy gondtalan, nyugis életre, amiben nem luxus a zöldség és a narancslé, és nem kell gúvadt szemekkel pásztázni a buszt, nem szállt-e fel ellenőr.

Úgyhogy ez a terv. Tanulni és elmenni.

,,And in the winter night sky ships are sailing,
Looking down on these bright blue city lights.
And they won't wait, and they won't wait, and they won't wait.
We're here to stay, we're here to stay, we're here to stay.

Howling ghosts they reappear
In mountains that are stacked with fear
But you're a king and I'm a lionheart.
A lionheart."
Of Monsters and Men - King and Lionheart

Minél több infó így elsőre

2013. április

Azt hiszem, végleg kijelenthetem, hogy nem szeretem a munkám. Az első két hétben tényleg aranyos volt a gyerek, de azért a dackorszak első tünetei már fel-felütögették a fejüket. Most már tényleg a legapróbb hülyeségen is kiakad, és úgy hisztizik, hogy ha az én gyerekem lenne, szerintem hideg víz alá dugnám a fejét. Verekszik, mindent felrúg, szétcsap, tönkretesz, követelőzik - de az anyukája csak elnézően mosolyog, szinte meg is dicséri. Összességében én tök feleslegesnek érzem magam, iszonyat nehezen tudom lekötni, akkor is csak öt-tíz percre, mert aztán eszébe jut az anyja, és rögtön üvölt, hogy vele foglalkozzon. Örülök, hogy csak heti két-három napról van szó...

Tegnap úgy ébredtem, hogy iszonyat zaklatott voltam - nem t'om, mé' -, és ahogy felültem, elkezdett ömleni az orromból a vér, de tök ügyes vagyok, mert Rú ágyát nem véreztem össze, ellenben a fél arcom olyan lett, meg a pólóm is. Rú anyukája érdekességképp megmérte a vérnyomásom, mondjuk azon kívül, hogy alacsony volt, nem tudtunk meg sok újat, mert egyikünk sem ért ehhez a vérnyomásos dologhoz. Rájött Szerinte nem eszek rendesen - tény, hogy még mindig nem szereztem vissza a tavaly elvesztett négy kilómat.

Anya már ötödik hete van kint, de csak pénteken fog fizetést kapni, és akkor sem öt hetit, csak hármat. Senki nem érti, miért, mintha két hétig csak a betanítása zajlott volna, holott nem. Perdita meg pénteken utazik el, szóval egyedül leszek, ami azt jelenti, hogy én fogom kezelni a pénzt, amire kíváncsi vagyok, mert a bankkártyámat két év alatt csak egyszer használtam, a netbankot meg nem tudom kezelni, na de ezt is meg kell egyszer tanulni. Nem tudom, anya mennyit fog küldeni, de kapásból el fog menni az egész a törlesztésekre, meg a rezsire, meg remélem, kajára is fog jutni.

A tegnapi meg a mai fizumat már mindenképp magamra akartam költeni olyan luxuscikkekre, mint arckrém, testápoló és sarokkrém, mert durván száraz a bőröm ezeken a részeken, és hát már picsanacis időjárás van (tavaly rávettem magam, hogy felvegyek egyet), ahhoz meg szép lábak kellenek. Bár nem szeretek ilyen dolgokra költeni - a kencék nálam olyan muszáj dolgok, mint a vécépapír -, azért örülök, hogy ezentúl nem kell őket hiányolnom. A következő fizumból - már ha addig nem rúgnak ki - nem ártana fodrászhoz mennem, mert ott sem jártam már két és fél éve. És nem tudom, miben fogok menni az érettségire, mert hiányzik a fél szerelésem.

Sebaj, majd csak utolérem magam. Igazából egy doboz Carte d'Or fagyira már egy éve vágyom, úgyhogy ezt a kiadást is dédelgetem már egy ideje.

Ezt a néhány sort 2025.12.07-én írom. Valami kis technikai baki miatt 2013 és 2014 között 260 bejegyzésemből elveszett a valós dátum. Pomi cicám születésének dátumához, az emelt angol érettségihez, az egyetem elkezdéséhez, a tanév rendjéhez és a raktári munkám megkezdéséhez tudtam igazítani a bejegyzéseket, amiket ha nem is napra pontosan, de legalább hétre-hónapra pontosan be tudtam lőni. Ahova azt írtam, fix dátum, ott biztos voltam a napban, a fix dátum közé eső bejegyzések pedig valóban az adott fix dátumok között születtek.

Első bejegyzés - próba

Van, hogy az ember azzal haragít magára és üldöz el maga mellől mindenkit, hogy folyton panaszkodik és elégedetlenkedik, vagy épp túlontúl részletekbe menően mesél el dolgokat nem érzékelvén az érdektelenséget. Én főként azért is szeretek blogot írni, mert egy-egy bejegyzés megírása kellőképp kielégítően hat a lelkemre, és utána már nem igénylek annyira megértő füleket. Mellékesen meg hajlamos vagyok hosszasan fejtegetni dolgokat tízsoros mondatokat legyártva, viszont vannak olyan témáim, amiket elbeszélve valakinek már traktálásnak éreznék.
Szóval nekem elég a blog - szinte. A lényeget meg úgyis mindig mindenki tudja - kivéve egy csomó embert.
Nem volt még publikus blogom, és van egy kis bűntudatom a régit illetően - mintha megcsalnám szegényt -, de magamat ismerve úgyis csalni fogok, és menet közben az ide írtakat oda is be fogom másolni, mert ő marad az én mindent tudó, piroskarikás blogim.

Módosítva: 2014 nyarán

A blog második címe: Róka koma blogja
Új szerzői név: Róka koma