Nászút

Lementünk pénteken a Balatonra, ahol Normi néhai nagymamájának lakása van. Viccelődve hánimúnnak hívtuk a dolgot, merthogy mostanában annyira egymásba voltunk gabalyodva. Ennek nincs jelentősége, de azért leírom, mert valamiért nagyon jól esett, szóval még aznap hemperegtünk az ágyban, és valahogy szóba jött közben, hogy mi történne, ha teherbe esnék. Őszintén azt feleltem, valószínűleg el se merném mondani, szerintem rámenne a kapcsolatunk, úgy érezném, megundorodna tőlem, amiért veszélybe kerül a szabadsága. Nézett rám csodálkozva, és azt mondta, ne gondoljak ilyeneket, és ha ilyen történik, mondjam el, most úgy érzi, még örülne is egy ilyen hírnek (eddig nem akart gyereket). Hát, néztem egy nagyot, nem mondom, hogy túlságosan komolyan vettem, mert hisz Normi napról napra változik különböző irányokba, de azért ez napokig visszhangzott a fejemben, és ráébresztett, hogy talán szívesen szülnék olyannak, akit szeretek. Norminak mondjuk még nem, mert hát ahhoz ez a kapcsolat még nem elég stabil, és Norminak is változtatnia kellene ilyen-olyan dolgokon.

Még aznap estére lebeszélte két helyi barátjával, hogy átjönnek piálni meg füvezni, úgyhogy már előre bennem volt a félsz, hogy én majd túl józan leszek és ki fogok lógni - mert még mindig aggódom, hogy mindenkihez képest unalmas vagyok -, de végül egész máshogy alakult a dolog. Azt nem mondom, hogy be tudtam csatlakozni a piálásba-füvezésbe, de úgy olvastam Normi gondolataiban végig, mintha nyitott könyvként feküdt volna előttem. Kezdjük ott, hogy mindkét csávónak el kellett kéredzkednie a feleségétől, akik közül az egyik megkérte a férjét, hogy majd ne füvezzen, meg ne is részegen menjen haza (attól még bárgyúra itta-szívta magát), a másik feleségnek meg nem kellett ilyet mondania, mert a másik csávó eleve elítéli a füvet. Aztán olyan témák voltak, hogy munka, költözés, építkezés és gyerekek, és csak néha volt olyan téma, amit Normi szeret (zene, zene, züllés, kamaszkori történetek, zene). Én már este tizenegykor nagyon szenvedtem, egyikük személyisége se ragadott meg különösebben, és úgy éreztem, sose fognak elmenni, de ehhez képest kitartottam 1:40-ig, amikor is felálltam, hogy na jól van, én félrevonulok, fürdök, alszok, sziasztok. Normi ezután tíz perc alatt kirakta a fiúkat, aztán cukin örömködött a fürdőszobaajtón keresztül, hogy újra kettesben vagyunk.

Reggel az volt az első mondata, hogy ez az esemény közepesen uncsi volt, mire megjegyeztem, hogy hát sejtettem, hogy nem élvezed túlzottan, nekik már felnőtt témáik vannak. Ezen nevetett egy kicsit, de napközben még sokszor megjegyezte, hogy ez az egész nagyon furcsa volt. Szerintem valahol ekkor kezdett leesni neki, hogy amúgy hány éves igazából. Este még hívták a fiúk füvezni, akkor többen lettek volna, és láttam Normin, hogy húzza a szíve, hiába, hogy esti proginak romantikus városnézést tervezett velem; én viszont úgy voltam vele, hogy meghalok még egy ilyen estétől - nekem ezek végtelen lassan telnek -, mondtam neki, hogy menjen akkor, de én maradok a lakáson, majd lefoglalom magam. Végül aztán engem választott, ami szintén nagyon jól esett, de kompromisszumként tekert magának egy cigit a sétához, aminek már annyira nem örültem, mert eddig nem szívott mellettem, de mindegy. Nem szeretem amúgy, hogy mellettem is simán füvezik, miközben tudja jól a háttérsztorimat. Nyilván megtiltani nem fogom neki, de szerintem nem érne annyit, hogy emiatt ferdén nézzek rá, de ő mégis megkockáztatja, valszeg úgy van vele, hogy ha tetszik, jó, ha nem, nem, meg hát különben is az alkohol rosszabb és stb. (Igen, tudom, de na.)

Vasárnap szinte semmit nem csináltunk, voltunk ugyan kulcsokat átadni a keresztszüleinél, ahol idillien elücsörögtünk-elbeszélgettünk velük a kertjükben, de utána elég nehezen indultunk le a partra, pedig aznapra is ilyen-olyan programokat tervezett, de mint aki leeresztett, már csak otthon túrta a cuccait, végiglapozott előttem vagy hetvenhat naplót (én meg kicsit elcsüggedtem, mert nagyon tetszett a stílusa, de közben olyan depresszív volt már akkor is; meg amúgy is nagyon elszomorít mostanában, ha a múlt jön szóba, mert sokszor eszembe jut, hogy nekem nincs múltam, nekem nem szólt soha semmiről az életem, mert túl óvatos voltam), szóval túrta a cuccait, és én nem tudtam már ezekre semmit mondani, mert megint a depresszió volt a középpontban, és eleve furának éreztem, hogy lent vagyunk, fogy az idő, de megint ő a téma, őt lapozgatjuk, őt nézzük, róla beszélünk. Be is süppedtem magamba, ezután kicsit összebújtunk a kanapén, és valami folytán megjegyeztem, hogy sose éreztem, hogy lenne stabil pont az életemben, mire megszorongatott, hogy reméli, sikerül majd bizonyítania, és stabil pontommá válnia. Rámosolyogtam, hogy jó úton járunk, de azért kavargott bennem a sok bizonytalanság.

A partra már csak ücsörögni mentünk le a vonat indulásáig, mert másra nem lett volna idő. Lefelé ballagva Normi többször elmondta, hogy ha három napnál többet kellene itt kibírnia, felkötné magát, mert valójában nincs itt semmi, túl nyugodt, nem üti meg az ingerküszöbét (a Balaton nyugati partján voltunk, ami amúgy gyönyörű és fancy). Ez is külön elcsüggesztett, mert úgy éreztem, ez kicsit nekem is szól, végül is velem volt ott, velem kellett volna élveznie, de végig csak azon gondolkodott, hogy ez így ennyi, amennyit látunk. Kezd zavarni, hogy mindig máshova vágyik, mint ahol vagyunk, mindig mást akar csinálni, mint amit épp csinálunk. Nem tudok nem arra gondolni, hogy én vagyok a bibi. Mert amúgy odafelé a vonaton meg arról beszélt, hogy Pest milyen szar, és milyen jó lenne vidéken élni.

A vonaton aztán egy rokoni sms-váltás miatt bedepressziózott, egyik percről a másikra úgy elment a kedve, hogy befordult aludni, én meg ott maradtam lógva egyedül, nagyjából elcsitítva, hogy ő most nem akar erről beszélni. Az jutott eszébe, hogy a rokona lányai, akik vele egyidősek, milyen intelligensek, tanultak és világlátottak, és hogy pár éve ő is hol tartott, most meg mégis mit csinál. Ettől egyrészt kisültem, mert nem vagyok se tanult, se világlátott, és sose éreztem még azt, hogy Normi bármiért is tisztelne, de még belém is fojtotta a vigaszszót, szóval éreztem, hogy ezennel ennyi volt a hánimún.

Tegnap, hétfőn, ugye, már nem nagyon kommunikált velem. Dobott egy emojit életjelnek, én meg próbáltam a vonatos dologhoz terelni a szót, de érződött rajta a passzivitás, meg hogy nem is annyira a téma nem érdekli, csak hozzám nincs kedve. Új hét, új Normi, ilyenkor már a mizu kérdés is luxus. Este aztán ráírtam, hogy na mi a helyzi, bár sejtettem, hogy épp a macskás lánynál van, gondoltam, biztos megtárgyalják, hogy másoknak már feleségük, gyerekük meg házuk van, és majd együtt borzonganak. Mindenesetre megint kaptam két emojit, gondoltam, akár fel is dughatnám magamnak; én hiányoltam őt, az én lelkecskémben még tartottak a mézeshetek, meg miért nem érdekli, mi van velem, mit kezdjek tetves emojikkal. Aztán valami történt ott, de nem tudom, mi, mindenesetre Normi már csak éjjel fél egykor írt, hogy az egyik haverja kiégette ebben a témában, és időre van szüksége, hogy helyre rakja magában az egészet.

Most ott tartunk, hogy ez lesz a harmadik éjszaka együttalvás nélkül, ergo megyünk vissza az időben, és csak nemrég írt rám, hogy majd videochateljünk egyet. A videochat számomra valamiért borzasztó idegen, azt jelenti, beszélek veled, ha már napközben nem chateltünk, de attól még nem akarok találkozni, úgyhogy igazából utálom, és nem tudom, ezt hogyan mondjam meg neki anélkül, hogy gáz lenne belőle.

Kicsit féltem, hogyha ilyen morzsázós időszak után kapok végre egy vekni kenyeret, nem fogok már tudni morzsán élni... És most megint csak a morzsa van.

Viszont a hónapban tizenhét verset írtam, legalább megélem a bánatom. Lehetne a verscsokor címe Hullámvasút, mert hát ez a hónap indult egy szakítással-béküléssel, folytatódott egy kis romizással, aztán most megint megyünk le... De jaj, hátha nem, hátha most csak tényleg fejbe verte valami gondolat, hátha csak azt heveri épp, és nem velem van a baj.

Igen, tudom, nincs túl jó hatással az önértékelésemre.

Életjel

Annyi mindent tudnék írni, de valamiért nem merek, félek, hogy elszólom az egészet. A legutóbbi bejegyzésem elég pánikos volt, az szülte, hogy akkor először láttam Normit a barátjával inni, láncdohányozni meg csupa hülyeségről beszélni, de valószínűleg a férfiak alapból ilyenek így egymás között. Velem attól még nagyon cuki, és mostanában nagyon sokat voltunk együtt, és érezhetően más energiákat küld felém, mint az elmúlt hónapokban. Most érzem ténylegesen azt, hogy van barátom, és hogy nem alá-fölé rendelt viszonyban vagyunk, amiben én szeretek jobban. Múlthéten négyszer aludtunk együtt, meg ma is mellőle másztam ki az ágyból, mondtuk egymásnak az sz betűs szót, csomó barátjával találkoztam hétvégén, és ma bemutat az anyukájának. Olyan édeseket mond néha, hogy csak nézek rá, és elgondolkodom, mikor cserélték őt ki, meddig marad ez a Normi az életem része. Hétvégén megvolt az első fellépése is, és nagy sikert aratott abban a kis közösségben; valószínűleg az, hogy ez megvalósulhatott (már maga a felkészülési folyamat is), pozitívan hat a kapcsolatunkra, mert most nincs benne az a mérgezett egér érzés, hogy meg kell mutatnia a tehetségét, de nincs rá lehetősége. Májusra is van már egy fellépése kilátásban. Ez az egész egyszerre ijesztő és jótékony; ijesztő, mert ez éjszakai élettel jár és különleges fellépőkkel, akikért rajonghat, ez pedig mind kijjebb tolja az ingerküszöbét, én meg még mindig csak egy egyszerű halandó vagyok, nincs színes hajam, és nem tudok zenéket írni; és jótékony, mert neki a zenéi lejátszása jelenti az önmegvalósítást, szóval ettől nyugodtabban működik. Ha átmegyek este, nem lő le éjfélkor, mint azelőtt; van, hogy hajnali négykor még nevetgélünk vagy szexelünk, szóval nem görcsöl már úgy rá az időre és a napi rutinjára. Nem tudom, meddig lesz ez így, remélem, összekapcsolódunk ezekben a nyugis időkben annyira, hogy a nehezebb időszakokat nagyobb bizalommal élhessük meg.

Egyébként ez a sémás cucc tényleg adott nekem egy felismerést. De nem, nem arra jöttem rá, hogy folyton szar férfiakat nézek ki magamnak, hanem hogy az aggódás, hogy nem vagyok eléggé szeretve mennyire el tudja borítani az agyamat. Olyankor sírásig pörgetem a gondolataimat, és minden szörnyű elméletem valósnak tűnik. Mióta elolvastam a könyveket (illetve a Sémakémia című könyv második felénél elakadtam, mert kicsit eluntam), sokkal tudatosabban szemlélem az ilyesfajta bizonytalanságaimat (habár mióta újra összejöttünk, Normi minden nap biztosít a szeretetéről, szóval nincs különösebb okom meghalni lélekben), és nem állok neki szakítóüzeneteket fogalmazgatni piszkozatban, miközben Normi nem is sejt semmit abból, hogy én esetleg a szívemre vettem valamit.

Na, egyelőre ennyit merek írni. Most csak szeretném megélni ezt a csudás időszakot.

Kinyúltál értem a rács mögül

Hát, nem egyszerű.

Egészen erősnek éreztem magam a szakítás utáni három napban még úgy is - vagy talán épp azért -, hogy vitatkoztunk mellé. Írtam ugye, hogy egy ponton lecsillapodott a beszélgetés annyira, hogy a végén normálisan jó éjszakát tudtunk egymásnak kívánni. Azon a ponton, ahol lecsillapodtunk, elkezdtem érezni, hogy Normi figyel, és onnantól nem egy oda-vissza dobálózás volt már a dolog, hanem egy oda-vissza működő párbeszéd, és a kapcsinknak nagyon az elejéről bukkantak fel sérelmek, amikre aztán felváltva magyarázatot adtunk a saját nézőpontunkból, és leírtuk, hogy a másik reakciója kiből mit váltott ki. De nyilván ez nem változtatott azon, hogy "feláldozott céljai érdekében", úgyhogy én úgy hagytam ott ezt a beszélgetést, hogy valószínűleg ez ennyi volt, mert itt annyi minden hangzott el, hogy Normi ezt a mennyiséget már úgyse fogja tudni kezelni, hanem majd hozzám kapcsol ezek által egy borzasztó negatív érzést, és többé nem akar tőlem semmit, de amúgy meg én se tőle.

Na és akkor másnap ugye rám írt.

Dobbant egyet a szívem, de inkább egy istenem-meddig-akar-még-kínozni-féle dobbanás volt ez, nem a reménykedő. Mert ja, ez kínzás, még ha nem is ez a szándéka. Próbálnék továbblépni, mindezt úgy, hogy nem is annyira reménykedem, hisz olyanokat írt, hogy fú, aztán mégis folytatja.

Azt írta, hogy szerinte nagyon jó volt a beszélgetésünk onnantól, hogy elkezdtek kiderülni régi dolgok, és hogy úgy érzi, szeretne még beszélni. Aztán azt a gyengeségét hozta fel, hogy valamiért túlságosan szorong, ha mások körül van, mert az van benne, hogy meg kell felelnie (ehhez képest ellenáll, mintha a megfelelni akarásnak nem lenne egy egészséges szintje), és ettől nem érzi jól magát, és tudja, hogy jobban be kellene engednie engem az életébe - illetve be kellene engednie a másikat, tette hozzá, miután eszébe jutott, hogy kidobott.

Az derült ki például, hogy egyszer egy nagyon rövid párbeszéd erejéig arról volt szó, ki mit tenne, ha képbe kerülne egy harmadik, és míg ő azt mondta, küzdene (hát, mondjuk nehéz elhinni), én azt mondtam, elengedném. Ez benne nagyon megmaradt, és úgy ment át neki, hogy számomra nem elég fontos ahhoz, hogy küzdjek érte, holott én egész egyszerűen azért engedném el, mert:

• ha alig kezdtünk el járni, de már más felé kacsintgat, akkor menjen;
• nem éreztem elég erősnek a kapcsolatunkat (vagy a szerelmét) ahhoz, hogy belemenjek egy hármas küzdelembe;
• ha valakiért meg kell harcolni egy harmadikkal, az már régen rossz;
• egyszer vártam a hévet, és addig a Libriben nyitogattam egy Osho könyvet, és pont egy olyasmi mondatnál nyitottam ki, hogy ha szeretünk valakit, el kell tudni engedni, és az ő potenciális boldogságára kell gondolni, nem pedig arra, hogy mi mennyire szenvedünk nélküle, és ez nagyon megmaradt bennem, mert egyből magamévá tudtam tenni ezt a gondolatot.

Illetve sok rámutatásom/felemlegetésem/célzásom neki "fejéhez vágásként" ment át, ami mondjuk távol áll tőlem már csak stílusban is, de ugye aki nem bírja a kritikát, az máshogy kódolja magában a dolgokat. Szóval nem tudtam, hogy valaha is bármit a fejéhez vágtam, erre kisül, hogy állandóan ezt csináltam...

Arról is beszéltünk, hogy ő alapjáraton már úgy képzelte a jövőt, hogy mindig együtt maradunk, bármi is történik, de közben mégse bízott meg bennem (nem bízott abban, hogy nem hagynám el soha); én meg erre írtam, hogy igen, ezen mindig csodálkoztam is, hisz ez nem volt megalapozva, és hozzátettem, hogy én sose éreztem magam biztonságban ebben a kapcsolatban, mert nem volt az, hogy bármi vele kapcsolatos gondommal nyugodt szívvel fordulhatok hozzá, mindig félnem kellett a reakciójától.

Szóval sok dologról dumcsiztunk, aztán elköszönt, mert megint beteg, és elment aludni.

Másnap délelőtt dobott egy videót a csillogósra takarított fürdőszobájáról, aztán írta, hogy többet is aludt, és még mindig rossz döntésnek érzi, hogy szakított (mert ugye szombaton vagy mikor írtam a bizonytalankodására, hogy majd alszik néhányat, és tudni fogja, hogy jól döntött), nem ez lett volna a megoldás a problémáinkra, tudja, hogy hibázott, úgy érzi, kijárna neki a bünti, szeretné jóvátenni, szeretne újra együtt lenni.

Írtam neki, hogy nekem ez így kicsit para, hisz ezt meg azt írta (a szeretet-témát dobtam be), amire azt írta, ez így túlzás, meg hogy valszeg szeret, ha most hiányzom neki. Írtam, hogy értékelem mindezt, de gondolkodnom kell, ő meg ezt elfogadta. Aztán eltelt pár perc, ráértem volna ezen agyalni, mert bent rohadtam az irodában, és nem volt munka, de nem tudtam, min is gondolkodhatnék, kevésnek éreztem mindezt, mert amiket korábban írt, azok igenis durvák voltak. Úgyhogy egy-két órával később írtam neki: Sztem még nem aludtál eleget. Lehet, most idealizálsz meg kihívást érzékelsz, aztán ha meglenne a dolog, megint nem lenne elég érdekes. És én szeretném magam értékelve meg nemtom, ha nem is különlegesnek, de valami a másik számára olyasminek érezni. És lehet, olyasmi hiányzik neked, ami velem járt, de nem én vagyok. Ezeket azért írom le, mert sok olyasmit írtál, ami miatt nem értem, miért akarnád most visszacsinálni. Szóval aludj még, meg majd én is.

Erre írta, hogy igen, írt dolgokat, de aztán beszéltünk, amit egyébként nagyon szeret, hogy mindig mindenről beszélünk, és ugye tudom jól, hogy ő is megbeszélős fajta, még ha múlthéten meg is borult, de aznapra több pont is összeért nála, és egyáltalán nem tudott rám figyelni vagy úgy értelmezni a dolgokat, amiket írtam, ahogy most utólag képes rá.

Volt valami múlthéten az anyukájával, de nem tudom, mi, mert amikor még jártunk, nem volt képes beszélni róla, aztán meg rá pár napra ki is dobott, ugye. De ettől megőrülök amúgy, mert az anyukájával nagyon szar a kapcsolata, többször kértem (kapcsolatunkat is féltve), hogy ezt kezdje el elrendezni magában, mert élete minden területére kihat, de ennél többet sose tudtam neki mondani, mert érződött rajta az ellenállás, meg hogy gondolni se akar az anyjára, nemhogy elkezdjen az általa szerzett sérülésekkel foglalkozni. Szerintem nem is értette soha igazán, hogy miért mondom, hogy mennyire meghatározó az anyjával való kapcsolata, ha egyszer heti egy telefonbeszélgetésen kívül nem is aktív része az életének, és teljesen egy huszadrangú tennivalónak érzi ezt elrendezni magában, fogalma sincs arról, hogy mitől szenved annyira az életében. És eddig csak érzésből gondoltam, hogy az anyja miatt olyan, amilyen, hogy például nem bírja a kritikát és nem tud bízni bennem, de elolvastam ezt a Sémáink párban című könyvet, és most már értem, hogy amit a zenével csinál, az is az anyja miatt van. Hogy a bulizáson kívül egyébként kb. remete üzemmódban van, és megszállottan gyártja a zenéket; ha egy projektet befejez, nem megkönnyebbül és örül neki és büszke magára, hanem újat kezd, ott ül egész nap a kütyüi fölött, és nem tud elszakadni; és ő ezt azzal magyarázza, hogy ez olyasmi, ami fontos neki és ez önmegvalósítás, de arra nem tudja a választ, hogy miért ennyire őrülten és égetően sietős, és kinek akar ezzel megfelelni, pedig ezerszer kérdeztem, hogy mi a cél, milyen érzéseket vár ettől az egésztől, ha tegyük fel, lenne egy vagy több fellépése. Azért is szeretném (még mindig szeretném, ez van), hogy elkezdjen odafigyelni magára és az anyjával való kapcsolatára, mert az anyukája szívbeteg, egyre sűrűbben kerül kórházba, és ha esetleg meghal, az Normit nem szimplán szarul fogja érinteni, hanem duplán szarul. Az apjával való kapcsolatát is úgy élte meg, hogy pont akkor kezdett javulni, amikor meghalt kb. tizenöt éve, és mintha elvágták volna az egészet. Az is fontos tényező lehet, hogy a szüleinél egyoldalú volt a szeretet - ami számomra egy végtelenül szomorú és egyben (rám nézve főleg) félelmetes dolog -, az anyukája reménytelenül szerelmes volt az apjába, de ehhez képest minden étkezést teljes némaságban ültek végig az asztalnál.

Szóval ezek olyan dolgok, amik fölött sose tudtam túllendülni, mert látom Normin, hogy nincs rendben, és hogy a dolgai egyértelműen ezen tények miatt nem okésak. És ha nyitott lenne arra, hogy ezekbe legalább belegondoljon, akkor én azt mondanám, hogy futnék vele még egy kört, de akkor elsődlegesen azzal a céllal, hogy megpróbáljak neki segíteni, mert ha továbbra is a zene lesz a HARMADIK fél a kapcsinkban, akkor ez nem fog működni. És tudom, hogy ezen néhányan a fejeteket fogjátok, mert írtátok is páran, hogy ti is akartatok már segíteni olyanon, aki nem hagyta, de... Mi van, ha ő hagyná? Mi van, ha mondjuk a kedvemért - cserébe azért, mert kidobott, haha - elolvasná ezt a könyvet így kezdésként, és felébredne benne néhány előremozdító gondolat?

Nem tudom. Írtam még neki annyit, hogy én tudom magamról, hogy értékes vagyok, de ezzel neked is tisztában kell lenned, ami miatt pár órával később rám írt, hogy én komolyan azt gondolom-e, hogy ő nincs tisztában az értékességemmel. Akkor emiatt megint chatelgettünk pár órán át, és olyan jó volt amúgy, mert minden egyes mondat enyhítő és okosító volt, és éreztem, hogy tényleg figyel, érteni és értetni akar, és ennek mindketten nagyon örültünk. Aztán elköszöntünk, mert még mindig beteg volt.

Másnap - ez már tegnap volt -, írt, hogy kapott egy felkérést attól a helytől, amin február végén együtt voltunk, és ahol én egy idegen sráccal kezdtem el dumcsizni, amin kiakadt utána (nem a srác miatt, hanem hogy mással beszélgettem, míg ő maga "nem tud engem beszéltetni"), hátha emlékeztek... Ez a hely nagyon picike, szerintem nem is annyira legálisan üzemeltetett, és kb. tizenöten voltak ott, amikor mentünk azon a pénteki estén. Szóval nem egy olyan felkérést kell elképzelni, hogy ő színpadon előadja magát több száz ember előtt, hanem egy ilyen kis barátibb hangulatút, színpad és speckósabb technikai beállítások nélkül. De Normi meg pont olyan, hogy az ilyesmit jobban értékeli, nem akar híres lenni, de adni akar valamit valakiknek a zenéje által (nem értem amúgy, mert amikor ott voltunk, Queen es RHCP ment, de Normi tuctucot csinál), szóval ettől a felkéréstől most megint bepörgött, és azt írta nekem, hogy nem akarja az eddig zenéit vinni, hanem ÖSSZEDOB EGY ÚJAT. Na, ezt kb. úgy olvastam, mintha azt írta volna, hogy ráizgult egy lányra; ez a két-hetem-van-új-albumot-gyártani dolog olyan, mintha épp a kezemet fogta volna, amikor beszakadt alatta a pöcegödör, ahonnan egy darabig nem fog tudni feljönni. Én legalábbis egy ideje így látom már ezt az egészet, és úgy érzem, hogy ez most megint be fog kavarni a dolgunkba, és ez mutatja azt, hogy ha nem kezd el magába nézni úgy komolyabban, akkor az én sorsom mellette mindig annyi lenne, hogy várok a soromra.

Ezt pont akkor mesélte el egyébként, amikor én végére értem egy piszkozatnak, amit terveztem neki elküldeni (és el is küldtem). Azt írtam, hogy: Szívesen lennék veled kontaktban, de valamiért úgy érzem, így nem okés. Nem tudjuk így, milyen, ha nem vagyunk benne egymás napjaiban. Beszéltünk sok mindent, és így lehet mit gondolkodni és átértékelni. Remélem, nem felejted, hogy aludnod kell rám fontos szempontokat szem előtt tartva! *nevetős smiley* Még mondjuk hármat. Aztán meglátjuk, hogyan tovább. Rendi?

Ezt elfogadta, szóval tegnap délután óta nem beszélünk. Amúgy nem túl könnyű szívvel írtam ezt meg neki, mert kicsit inkább arra számítok, hogy a zene most tényleg úgy elnyeli, hogy rám még csak gondolni se lesz ideje, és talán a zene majd azt a téves érzetet fogja adni neki, hogy végül is elvan ő, jó lesz így az élet, és majd amikor legközelebb ír, egy kvázi harmadik repülésben lesz részem. De úgy érzem, hogy ha így is lesz, akkor az mindenképp engem fog szolgálni, még ha szomorú is leszek, amiért nem tudtam hozzátenni az életéhez az ő érdekében. Szóval szükségem van arra, hogy ő gondolkodjon, és ne csak pánikoljon, mint ahogyan az emberek mindig pánikolnak, miután kidobnak valakit, hogy jaj, lehet, nem is döntöttem jól, mi lesz így velem, mi lett volna, ha és stb. Félek, hogy csak a folytonos figyelmem hiányzik neki, nem pedig én magam.

Remélem, felfogta a három éjszakát, csak mert visszakérdezett, hogy: „Oh, akkor most nincs beszélgetés egy darabig?”, nálam meg az "egy darabig" többet jelent három éjszakánál.

Na mindegy, szóval ez a jelenlegi helyzet.

Abból a három éjszakából még van kettő. Szombaton kellene jutni valamire.

Az a bajom, hogy tegnap el is kezdett hiányozni annyira, hogy bedepizzek kicsit estére. De ahhoz képest, hogy a kapcsolatunk alatt mennyi rossz érzés volt bennem, egész okés vagyok. Az sincs bennem, hogy rossz ez a bizonytalanság, mert sokkal bizonytalanabbnak éreztem a kapcsolatunkat, mint ezt a szakítást.

Tegnap se volt munka, de bent kellett lennem az irodában. Unalmamban az INFJ-kről olvasgattam, és azon gondolkodtam, mit mondana egy sématerapeuta egy INFJ-re, akinek alap, hogy segíteni akar másokon, rá is tud hangolódni mások érzéseire, és simán enged a saját szükségleteiből azért, hogy a másiknak jó legyen. Akkor ha valaki kitölti a 16-személyiségtípus tesztet, és INFJ lesz a végén, az azt jelenti, hogy ő alapjaiban el van cseszve? Nem tudom, szerintem szép dolog egy bizonyos pontig előtérbe helyezni másokat, és nem feltétlenül egyenlő a csicskasággal. Ismétlem, egy bizonyos pontig, és lehet, hogy az, kinek hol van a tűréshatára sem utolsó szempont.

Megyek ma is színházba, most Pukkancsot viszem.

Aki nem csinál semmit, azt nem fogják szeretni

Az elmúlt két nap fantasztikusan összefoglalta a Normival való kapcsolatomat.

Összesen annyit írt szombat délelőtt, hogy: „Ezt még helyre kéne tenni”, amiből látszott, hogy elbizonytalanodott, és hogy vár tőlem valamit. Mármint ha szakítás után meggondolja magát az ember, nem csak egy mondattal áll oda a másik elé, hanem minimum egy kétségbeesett monológot ír, de nem, ő várta, hogy én erre majd mit reagálok.

Szombat este nyitottam csak meg az üzenetet, miután lement a színház, és utána még be is ültünk egy helyre hamburgerezni (vagyis én csak néztem, hogy eszik a csávó, mert egészen szar kapcsolatom alakult ki az evéssel az utóbbi másfél évben). Visszaírtam Norminak, hogy: „Mit?” Aztán írta, hogy nagyon impulzív volt részéről ez a szakítás, nem biztos benne, hogy ez így okés volt, személyesen kellene ezt megbeszélni, aggódik, hogy elveszít, holott tudja, milyen jó ember vagyok, és hogy én olyan vagyok, akivel el tudja képzelni az életet.

Visszaírtam, hogy szerintem elég magabiztosan szakított pénteken, és meglátja, alszik rá párat, és biztos lesz magában, meg hogy nekem amúgy tök mindegy, chaten vagy személyesen dobnak-e ki, meg azt is írtam, hogy emlékszem, hogy egyszer mondta, hogy egyik szakítás se vágja már földhöz, mert bár az ember ilyenkor azt hiszi, sose lesz már ilyen jó, végül úgyis jön egy jobb. Aztán eltűnt egy-két órára, én meg lekapcsoltam a netet, és lefeküdtem aludni, de ő hajnalig irkált, már nem tudom felidézni miket, mert azóta hetvenhatszor kitöröltem a beszélgetésünket, hogy ne is lássam őt a chatemen, de végig azt éreztem, hogy ő most olyasmiket ír meg nekem, amiket fejben kellene lejátszania, és nem nálam kellene megnyugvást keresnie, mert ezzel engem max pluszba megkínoz. A lényege az volt azoknak, amiket írt, hogy úgy érzi, nem volt rendben ez a szakítás, sok mindenben elcsúszik a kommunikációnk, és szeretné nem a chaten megbeszélni. Visszaírtam, hogy megbeszélhetjük ezt élőben is, hogy ne érezze magát rosszul, de akkor már sejtettem, hogy semmi olyat nem tudtam írni, ami tényleg motiválná egy találkára.

Végül ez a pár szavam elég volt ahhoz, hogy megbizonyosodjon a döntése felől, vagy nem tudom, az zavarta-e, hogy nem kezdtem el olyanokat írni, hogy úristen, igen-igen, találkozzunk, én nagyon szeretnék mindent jóvátenni!!!!, vagy komolyan nem tudom, mit várt, lényeg, hogy aztán újra leírta azokat, amiket pénteken, csak már kevésbé köcsög stílusban. Olyan volt, mintha még egyszer kidobott volna. Olyanokat írt, hogy a céljaiért meg kell hoznia azt az egyébként naaagy áldozatot, hogy szakít velem (céljai érdekében = szerinte túl sok időt igényeltem = szóvá tettem, hogy a 10 óra kiesés nekem rosszul jött át). Aztán írta, hogy reméli, barik maradunk, mert emberileg attól még értékes vagyok, aztán ennyi volt a beszélgetés. Erre már nem írtam semmit, nálam a barátság kb. szent fogalom, de így fokozatosan elöntött az érzés, hogy kijárna neki egy kiosztás... De nekem ugye nem stílusom leoltani embereket, nem szoktam azt érezni, hogy mindenkinek tőlem kell megtudnia, hogy egy faszfej, nem szoktak a faszfejek elég fontosak lenni számomra ahhoz, hogy gondolatébresztőként oda akarjak szólni nekik vagy valami. De az, hogy Normi - aki ugye számomra nem a nemfontos kategória volt - ennyire énközpontú, önző, öntelt, érzéketlen, és harminchat évesen még mindig ilyen szinten van, szerintem kurva szomorú, és ha nem szól neki soha senki, így fog meghalni, csodálkozva folyton azon, hogy magányos.

Lementem Pukkanccsal hintázni, és két órán keresztül fogalmazgattam egy rövidebb monológot arról, hogy a barátság sem épp egy olyan kapcsolat, amibe nem kell időt és érzelmeket feccölni, meg hogy ez mennyire gáz volt, hogy rám írt megbizonyosodni és megnyugodni afelől, hogy jól tette, hogy szakított egy abszurd okból, holott egyszerűbb lett volna bevallania első körben magának, hogy nincsenek elég mély érzelmei; kvázi lehúzott a mélybe, hogy aztán a fejemről elrugaszkodva visszajuthasson a felszínre. Megemlítettem neki, hogy a jelenlegi értékrendje egy fos, a felszínen mozog, és idegenek figyelmére és elismerésére vágyik, miközben a valódi kapcsolatait nem értékeli, és büszke a szabadságára, miközben áthatolhatatlan börtönt kreált a napi rutinjából (szán minden dolgozó hangyaembert, és büszke arra, hogy munka nélkül eléldegél, de betegesen rá van pörögve a zenegyártásra, az esti lefekvős-vacsorázós-filmnézős rutinjára, és csak hétvégén lehet szórakozni, de akkor meg úgy, mint a húszévesek; ha mindebben megzavarod, te súlyosan korlátozod a szabadságát, és repülsz). Kedvesen és intelligensen fogalmaztam meg ezt az üzit, hozzátettem a végére, hogy önkritika híján valószínűleg csak bántásként fog átmenni, de úgy érzem, ennyi kijár így neki a végén.

Azon is ültem egy órát, hogy tényleg elküldjem-e ezt neki, rajtam nem fog enyhíteni, ő meg majd válaszként úgyis csak leolt, de tényleg azt éreztem, hogy nem elküldeni legalább annyira helytelen lenne, mint elküldeni. Nem hagyhatom, hogy azt gondolja, hibásnak érzem magam, amiért kidobott, és hogy ő végig tök okés volt, én csak "kiharcoltam", hogy "feláldozzon".

Elküldtem, aztán persze jöttek az oltások, hogy én nem tettem semmit ebbe a kapcsolatba (jézusom, annyit tepertem, annyi mindent vettem neki/miatta; kétszer vettem színházjegyet ugyanarra az előadásra, hátha végre eljutunk; körülugráltam, amikor beteg volt; a beszélgetéseink az utóbbi időben már olyanok voltak, mintha inerjúvolnám; egyből mentem, ha hívott; kisregényeket írtam neki, ha valamit szerettem volna megbeszélni; egy tonna türelmem volt az egész kapcsolatban, kurva sok mindent elnéztem neki, ami miatt egy több kapcsolaton túl lévő (?) nő halálra oltotta volna, mielőtt kidobja), azt is megkaptam, hogy olyan emberbe nem szeret bele senki, aki nem csinál semmit (gondolt itt a hobbijaimra, merthogy ő a színészkedésből nem lát semmit, és az írásomat is csak másfél hónapja küldtem át neki - azóta se olvasta el amúgy); megint előjött, hogy amúgy uncsi vagyok, de azért valahol biztos érdekes, és hogy sose találtam ki semmilyen programot.

Programot.

Milyen programot találsz ki egy olyan embernek, aki kiránduláson és bulikon kívül (totális két véglet) semmit nem akar csinálni, de amúgy pénze sincs, de az másodlagos, ha egyszer semmit nem akar csinálni. És miért találjak én ki programot, mi vagyok én? Mondjad, ha kedved van valamihez, bakker, de úgy nehéz bármivel is felkelteni a figyelmed, ha már maximálisan a zenére van korlátolódva az érdeklődési köröd.

Persze bármit írtam, az nem volt valid.

Azt is a szememre hányta, hogy a szakításra nem mondtam már semmit, csak elköszöntem. Előtte két napig vergődtem, hogy megbeszéljük a dolgot, szerintem elég kemény lett volna, ha a szakításra könyörgéssel vagy bármi mással is reagálok. Viszont tök szépen köszöntem el, azt írtam arra, hogy NEKI NINCS ILYENEKRE IDEJE, és hogy ezt nem szeretné többé folytatni, hogy: „Értem, és elfogadom a döntésed, szeretlek, úgyhogy remélem, megtalálod a boldogságod” - amire amúgy tök büszke voltam, mert őszintén és higgadtan írtam, és így én ezzel olyan érzésekkel távoztam a kapcsolatból, amikkel önazonos tudtam maradni, és amik illettek a jellememhez. Lehet, hogy sokan csicskasággal azonosítják a kedvességet, de én évekig dolgoztam azon, hogy ne legyek egy hőbörgő, acsarkodó, állandóan büszkeségét védelmező, elégedetlenkedő, másokon nyelvét köszörülő, negatív valaki. Számomra a kedvesség nem csak egy jó tulajdonság, hanem fegyver is; az emberek rohadtul lefagynak, ha a geciségükre kedvességgel reagálsz (ha meg nem fagynak le, hanem megpróbálnak visszaélni, akkor sérültebbek az átlagnál, és nem éri meg lemenni a szintjükre).

Ment egy darabig egy kis oda-vissza pingpongozás, aztán egy ponton lecsillapodott a beszélgetés úgy, hogy a végén elbúcsúztunk egymástól egy-egy jóéjttel, de... kellően kiábrándító volt egész héten ahhoz, hogy ne sírjak a hiányától.

Amiatt viszont sírtam, hogy rosszul esett ez a sok mindenféle, meg hogy nem hagyott békén a szakítás után, pedig örültem magamnak, hogy pénteken csak egyszer sírtam, mert beláttam, hogy ez így van jól; és annak is örültem, hogy vívódás nélkül ki tudtam törölni a képeket, és másnap kidobtam a fogkeféjét is, és az is valahol jó érzés volt - bár kicsit lehozott az életről -, hogy amikor láttam, hogy ablakot nyit nekem, semmi ingerem nem támadt bemászni rajta, hanem csak bátorítóan biccentettem neki, hogy csukd be nyugodtan, jól volt az úgy. Szóval sírtam, hogy mégis kihozta belőlem, hogy meg akarjam neki mondani a magamét, meg az is elég siralmas, hogy nem látott belőlem semmit. Se a személyiségemből, se a törődésemből; neki az volt a lényeg, mi a hobbim és milyen progikat dobok be. Meg most kicsit bánom azt is, hogy tényleg olyan kedves vagyok, hogy eszembe se jutott visszakérdezni, hogy ő mitől érzi magát annyira érdekesnek.

Ez a szerelem dolog tényleg marhaság. Bármilyen hormontúltengésem is támadt Normitól, valahol volt egy pont, ahol elkezdtek meghalni szegénykék, úgyhogy most nem vagyok kikészülve.

Csak annyira ijesztő, kiábrándító és értelmetlenséget sugalló a tudat, hogy emberek képesek érzelmek nélkül benne lenni egy kapcsolatban. FELNŐTTKÉNT. Mert oké, mikor tinik vagy akár még huszonévesek szarakodnak ilyenekkel, amíg tapasztalnak, de hogy felnőttek kínozzák egymást így... Egy hete még itt aludt, rosszul volt, de négyszer szexeltünk, összebújtunk és nevetgéltünk, megnéztük a Cocót, és ő közben arra gondolt, hogy unalmas ez a program, és unalmas vagyok én is...?

Na mindegy.

Ennyi volt.