Bűvös két hét

 

Vettem egy házat - klikbééét

Lett volna / lenne miket irkálni, de valahogy most nem érzek rá ingert, néha azt is elfelejtem, hogy egyáltalán van blogom.

Kicsit félek az elszólástól, de jól vagyok, hihetetlen rég éreztem már magam normálisan. Ehhez mondjuk kellett egy mélypont, amin már magamat választottam a félelmek szülte gyomorideg helyett, és kellett az is, hogy meglepődjek Normi reakcióján.

Végül egész hétre kiírtak szabira, így ma már csak azért mentem be az irodába, hogy leadjam a céges laptopot és a sim kártyát. A csapatom nem volt bent, nem tudták, hogy ma megyek be, így csak két embertől tudtam elbúcsúzni. Nem baj, mert fejben is, lélekben is teljesen eltávolodtam már a cégtől; most következik egy hónap fizetett szabadság, ami alatt össze kell szednem mindazt, ami a fejemben van ezzel az egész munkatémával kapcsolatban. Állítólag jövőhéten kiderül, bezárják-e a magyar irodát, bár még ha végül nem is, mindig lesz ott egy újabb jövőhét, amin újabb dolgok derülhetnek ki.

Normi egyébként arra jutott, hogy ő is elért egy (másfajta) mélypontot, amiből ki kell másznia, úgyhogy elment egy állásinterjúra, és fel is vették. Remélem, valóban jótékony hatással lesz rá a munka, és nem szedi majd szét a kapcsinkat a hektikus beosztása, és az, hogy majd úgy érzi, nincs ideje semmire. Októberben kezd, így szeptemberben együtt "csöveskedhetünk" még, ahogy ő szokta mondani.

Végül nem mentem el Triesztbe, nem tudtam magam rávenni, de nem bántam meg, mást kellett csinálnom azokban a napokban ahhoz, hogy jól legyek. Vasárnap megyek Békésszentandrásra. Ezt a három napot tényleg mindig vártam, nem úgy, mint Triesztet, amitől végig ódzkodtam. Remélem, jó lesz, remélem, ugyanabba a csodába jövök majd vissza, amiből elmegyek.

Most épp a futárt várom, vettem egy "penthouse-t" Penny-nek. Bármennyire is szeretem, úgy érzem, muszáj megpróbálnom kiszoktatni a kertbe, ilyen kis menedék nélkül viszont nem raknám ki őt. Az a helyzi, hogy túl nagyra nőtt, túl izmos, túl hegyesek a fogai, és mi van, ha egyszer combartérián harap / karmol valakit vagy ilyesmi. Tegnap este sétáltam Pukkanccsal, és előttünk néhány méterre hempergett egy cica az út közepén, és amikor észrevett minket, befutott egy parkoló autó alá (Penny is sokszor csinálja ezt, csak ő a kanapé alá szalad be, hogy onnan vadásszon), és amikor egy perccel később neszt hallottunk a hátunk mögül, ijedten fordultunk mind a ketten hátra, aztán elkezdtünk nevetni, hogy: „Úristen, te is azt hitted, hogy meg leszünk támadva?” Nagyon szeretem a kis gumikukit, de nem jó, hogy folyton résen kell lenni a lakásban. Remélem, sikerül őt kiszoktatni úgy, hogy szeresse a kertet. Édes kis nudlim, pedig annyira jó lenne, ha nyugodt, átlag cica lenne. Tudom pedig, hogy szeret minket, mindig a közelünkben akar lenni.

Szóval megéltük azt, hogy elmondhatom, vettem egy házat. Ma megpróbálom összerakni, hogy a napokban Penny összeszagozza, aztán nem tudom, egy-két hét múlva el kellene kezdenem a kiszoktatását. Még a veszettség ellenijét fel kell előtte frissíttetni, és akkor az oltásai is mind rendben lesznek, meg akkor végre rálövöm a kis tarkójára a féreg-bolha-kullancs elleni cuclit is, amit még hónapokkal ezelőtt vettem, de azóta is bontatlanul hever a konyhában.

Voltam tegnap kórházban, három órácskát vártam. Kikaparták a sebet, és mivel gyulladt volt, nem adtak érzéstelenítőt (öh, okééé). Kaptam bele egy pici csövet, amit csak ma délelőtt szedtek ki, és tetanusz ellenit is a popókámba. Utána rendesen megbántva éreztem magam, amiért így megkínozták a csuklómat. De azért jó fejek voltak, vicceskedtek, hogy le kell vágni - mármint a macskát, tették hozzá. Szeretem a magyar humort. Vagy ez milyen, orvoshumor? Csúnyán is beszéltek egymással, két orvos oltogatta ott egymást, pötyölésztek meg írogattak, a nővérke meg addig ellátott. Még jó, hogy a nővérke keres kevesebbet.

Ma megyek Normihoz. Nem tudom, furi az egész. Nem is tudom, mit érzek egy-két napja. Furcsán kezelte a másik csajt, érzéketlennek tűnt azzal a gondolkodásmóddal, amivel a saját felelősségről és saját döntésekről beszélt, és ez kicsit olyan... hm... nem szimpatikus...? Nagyon-nagyon sokat kellene lelkiznünk ahhoz, hogy egyszer megbízzak benne, de ha önkritikát kell gyakorolnia, kisiklik a beszélgetés, és konfliktusnak kezdi érzékelni, kihátrál belőle. Azt érzem, hogy ő most próbál kapaszkodni belém, de nem fogja sokáig bírni velem, mert egész egyszerűen az esze kevés egy kapcsolathoz, kellene a szíve is, és kellene az is, hogy összeszedje magát. Hiába mondja néha, hogy mi járunk, az, amit csinálunk, nálam nem üti meg egy párkapcsolat szintjét. Majdnem azt írtam, kapaszkodik belém, mert én vagyok az egyetlen ismerőse, akivel józan, de eszembe jutott, hogy a másik csajt is emiatt szedte elő... Már ennyi különleges sincs bennem, hahaha.

Úgy kell nekem

Tegnap is mentem hozzá. Szóba jött egy lány, akivel régebben kavart, és akit előszedett, amíg én "nem voltam". Kérdezte, szerintem hogy rázza le, én meg megkérdeztem, szexeltek-e. És igen... Két hete, amikor felébresztett reggel a telefonhívással, utánam a csajt hívta fel... Ő felvette.

Elnémultam, nem is tudtam már mit mondani. Mit mondhattam volna, ha elvileg amúgy se jártunk?

Mégis úgy érzem, mintha megcsalt volna...

Látta az arcomat, azt, hogy elhallgattam, és megbánta... Megbánta, hogy elmondta... Nem azt, hogy megtette. Nem engem vigasztalt, hanem magát sajnálta.

Utána még kért, hogy maradjak, és maradtam... És szexeltünk is...

Éjjel már valahogy úgy éreztem, alig bújik. Én se nagyon bújtam, pedig nagyon szerettem volna vigaszt. Persze miért pont tőle.

Reggel szóltam neki, hogy mindjárt indulnom kell. Néhány másodpercre magához tért, vártam, hogy megölelgessen, de végül elmaradt. Három perccel később már az utcán voltam.

Annyira üresnek éreztem magam tegnap ezek után, hogy már megalázónak se tudtam érezni semmit. Most megint azt érzem, hogy el fog tűnni. Hogy ez már túl elcseszett, és hogy emiatt is én leszek a rossz, mert én okozom benne a rossz érzéseket.

Nekem kellene pedig eltűnnöm.

Oké, kezdem sejteni, miért érintett meg az It ends with us.

Azt hittem, már nem tud fájni, mert tegnap nem sírtam, és ma reggel se sírtam hazafelé a metrón. De most ahogy leírtam ezeket, rám tört a zokogás.

Nem megyek be többet dolgozni szerintem, majd csak jövő pénteken, amikor le kell adnom a cuccaimat.

És azt hiszem, ma be kellene mennem munka után a kórházba, mert tegnap Penny foga olyan mélyre ment a csuklómba, hogy azóta is vörös és fáj.

Nem akarok Triesztbe menni. Annyira gyenge vagyok.

Lelkizések

Tegnap is találkoztunk, elmentünk fürdeni, de most annyi szúnyog volt, hogy utána menekülőre kellett fognunk, pedig nagyon vágytunk arra az egymás karjában ücsörgésre, amit a korábbi alkalommal meg tudtunk ejteni. Nála aludtam - már eleve így beszéltük le a talit, ez olyan jó volt, hogy nem kellett izgulnom tali alatt, hogy áthív-e -, és sokat beszéltem neki, munkáról, ötletekről, a filmről, amit Ikével néztem. Elmeséltem neki, miről szólt az It ends with us, és hogy rájöttem a film alatt, hogy a gyerekkoromat nagyon mélyre áshattam el magamban. Biztosan a jelenlegi érzelmi bizonytalanság is rátett, de a film után sírtam, csak nem pontosan tudom, miért, és nincs is kedvem agyalni rajta. Sokszor eszembe jutott, hogy anyát is verte apám, mamát is verte tata, de közben mégis magamat sajnáltam, és tökre nem értem, hogy ez miért van.

Folyamatosan össze voltunk bújva, sokat csókolóztunk, lelkiztünk. Megkértem, mesélje el részletesen az összes barátnőjét, hogy megérthessem azt, amit velem csinál; akkor aztán beszélt róluk vagy két órán át. A második barátnője orrba-szájba csalta, elmesélt jeleneteket, hogy néha látta is, vagy a barátai látták a csajt mással, vagy hogy egy buli után úgy találta meg, hogy használt óvszer volt a lány lábánál, meg ilyenek. Aztán volt olyan barátnője is, aki mellette tartott egy másik fiút is, próbálta Normival elfogadtatni, hogy ő poliamor vagy mi a fakk, de közben hazudozott, elment biciklizni, és valójában a csávóhoz ment olyankor. A többi kapcsolata úgy ahogy normális volt, de nem volt szerelmes a lányokba. Igazából kilógva érzem magam, én Normi életének egy szelete vagyok, és nem vagyok ott mindenben, mármint ugye van neki ez a bulizós élete, aminek nem vagyok része, amiben ő keres valamit, amit nem talál; és nem teljesen érzem úgy, hogy válaszra leltem, miért lépked ki-be az életembe, miért lép kettőt hátra, miután egyet előrébb jutunk, de hosszasan ragozta, mennyire megtépte a lelkét ez a sok megcsalás, úgyhogy megértem, hogy nehéz felfognia, hogy most olyasvalakit akar, aki őt is akarja (valami ilyesmit mondott), vagy legalábbis szeretném hinni, hogy tényleg ezzel vannak nehézségei. De azért nekem is nehéz felfognom ezt az egészet, mert mióta járunk, olyan stabilan itt vagyok neki, és ezt ő is tudja... Valahogy megjegyeztem, hogy nem bízom benne, mert folyton félek, hogy következő hétre eltűnik, és ezen annyira megbántódott, mintha különböző univerzumokban élnénk, és más-más valóságot érzékelnénk. Néha tényleg olyan, mintha nem lenne tisztában azzal, mennyit bántott, még ha akaratlanul is, és ezen a ponton majdnem kisiklott a beszélgetés, és majdnem elment egy olyan irányba, ahol Normi becsukódik előttem és visszalép. Kénytelen voltam elmagyarázni neki, hogy meg kell értenie, hogy miért érzek így; volt az a nagy veszekedésünk, ami után beismerte, hogy nem szeretett - erre meg nem is emlékezett -, most meg mégis itt vagyunk, újra együtt, szóval zavaros nekem az egész, de mindettől függetlenül próbálom megérteni, és szeretném, hogy működjünk. Mondta, hogy sokszor úgy érzi - ezt egyszer már mondta amúgy -, hogy leszületésünk előtt összepacsiztunk, hogy mi majd találkozni fogunk az életben, hogy tanítsunk egymásnak dolgokat, és hogy amúgy tökre úgy érzi, hogy nagyon sok bennünk a közös, csak sokszor elcsesződik a kapcsolatunk "hülyeségek miatt".

Az a helyzet, hogy most nem lebeg előtte cél, ezért rám ér, csak ezt nem merem neki így mondani; de ez ugyanaz a szitu, mint az az áprilisi két hét, amikor nagyon szeretett. Akkor se volt futó projektje, ami kitöltse a gondolatait, ami célt adjon neki, ezért többet foglalkozott velem, jobban átadta magát a kapcsolatunknak. Erről is beszéltünk, hogy az ilyen projektjeit nem kellene magamra vennem, viszont ez akkor se normális, hogy ha épp van valami, ami reményt ad neki egy jobb jövőre, akkor én félre vagyok rakva, vagy érzékelhetően kevesebbet kapok belőle. Nagyon szeretném, ha valahogy ezt az egészet helyre tudná rakni magában... Tudom, hogy alapvetően azt keresi, hogy hasznosnak érezhesse magát, és ki van készülve attól, hogy nem találja a helyét, és emiatt totál nem tud balanszolni, amikor valami lehetőség képbe jön neki, hanem ráfekszik a dologra ezerrel, én pedig nézhetem kívülről. Mondtam neki, hogy szerintem azok, akik nem találják a helyüket az életben vagy csak úgy hivatás terén, azért éreznek így, mert teljesen más területeken kellene keresgélniük, hogy teljesen más impulzusok érhessék őket, hogy legalább gondolatmagvacskák elültetődjenek a fejükben, úgyhogy lehet, hiába jár el bulizni, mert nem ott a többi hasonló, valami elől menekülő, valamit folyton kereső emberek között fogja megtalálni az irányt. Egyetértett, azt mondta, ezen majd elgondolkodik.

Beszéltünk a pszichológusról is, hogy vajon miféle kellene neki, meg arról, hogy amúgy sokat gondol az öngyilkosságra, de most az utóbbi egy hétben jobban érezte magát, amiatt is, hogy visszacsöppentem az életébe - csak közben mindig ott lebeg az ilyen szavak fölött az, hogy ez meddig fog tartani. És tudom, hogy szerinte az ilyen félelmeim a negatív hozzáállással egyenlőek; szerinte azt kellene figyelni, hogy most mi van, és hogy most milyen jó, de én közben nem szeretném, hogy az én oldalam ellényegtelenedjen attól, hogy ő most épp jól érzi magát. Az anyukája is szóba jött pár mondat erejéig, hogy mekkora cserbenhagyásnak élte meg, hogy amikor már nagyon elzüllött, kirakták otthonról ahelyett, hogy megpróbáltak volna segíteni neki. Néha úgy érzem, az anyja totálisan központi téma lenne egy pszichológusnál, és hogy a legtöbb szarságát az anyukájára lehetne visszavezetni.

Szóval beszéltünk mindenféléről... Az előző talinkon megjegyeztem neki, hogy valahogy nehezemre esik őt exnek tekinteni, mert egész kapcsolatunk alatt megrekedtünk a randizós fázisban, és nem jutottunk egyről a kettőre, ő meg ma visszatért erre, és mondta, hogy szerinte iszonyat nagy a különbség a kezdetekhez képest, szóval igenis fejlődtünk, és igen, mindig rossz volt szakítani vagy szünetelni, de közben mégis megvolt ezeknek az előnyük, mert egyre több dolgot mondtunk ki a nagy megbeszélések alatt és újraegyesülések előtt, és attól, hogy a szakítások ellenére mégis tenni akarunk mindketten a kapcsiért, egyre inkább mélyül a bizalom.

Szeretem, hogy így vannak jelei annak, hogy elgondolkodik mondatokon, és hogy ülepedés után visszatér rájuk. Mint ahogyan arra is, hogy az előző talinkon mondtam, hogy én nehezebben mondom ki a szeretleket vagy egyéb kedveseket (írásban nagyobb a szám), mert félek, hogy megijesztem vagy nem örülne neki, de azért csak tudja, hogyan állok hozzá, ő meg mondta erre, hogy igen, érzi, és nem baj, ha nem mondom, majd mondom akkor, ha úgy érzem, mondani akarom. Aztán erre tegnap visszatért, hogy rájött, hogy igenis fontos neki, hogy hallja is szavakban, hogyan érzek iránta, mert egyrészt jó lenne hallani, másrészt az elmúlt években kialakult benne egy olyan félelem, hogy ő szerethetetlen. Hát. Amikor ma elaludt mögöttem ebéd után, odasuttogtam neki, hogy szeretem, remélem, hallotta, miközben álmodott, hahaha.

Mindenesetre ezt a pszichológus dolgot kezdem egyre égetőbbnek érezni. Poénból magamat is befizetném, hogy elmondja, miért sajnáltam meg magam az It ends with us-tól, de annyi pénzem nincs, és én nem is akarom megölni magam. Szóval... tökre jó lenne mindenféle okból rámenni erre a témára, csak közben... úgy félek, hogy buta vagyok. Szeretnék bízni Normiban, de ehhez nekem pont arra lenne szükségem, hogy érezzem, mindig ott lesz nekem ugyanabban a minőségben. És pont ez az, hogy képtelen erre, mert néha elhagyja magát, és olyankor egy kicsit elhagy engem is.

Még mindig félek, hogy Triesztben szomorú leszek. Békésszentandrásra meg nem akar jönni. Kérdezte, nem jöhetne-e inkább Triesztbe, mire megjegyeztem neki, hogy anyukám nincs túlzottan oda érte, és hogy már el se merném mondani neki, hogy újra barátkozunk. Erre azt mondta, hogy: „Nem barátkozunk, hanem járunk.”

Bárcsak

Csütörtökön elmentem fodrászhoz. Mondtam a nőnek, hogy három centit szeretnék vágatni, meg mutattam neki egy képet is, és hozzátettem, hogy én kicsit bobosra szeretném, mert valamiért irritál, ha egy kicsivel is hosszabb hátul a hajam, mint mondjuk oldalt. Basszus, úgy levágta, hogy a vállamig se ér (= levágott legalább hat centit), viszont elégedett vagyok. Most már.

Hazafelé írtam Norminak, hogy „jól van, meg vagy emésztve”, ő meg örült, és hívott fürdeni, de írtam neki, hogy messze vagyok, és nincs kedvem stresszelni az időn, őt ismerve meg kapkodnom kéne. Pedig már majdnem négy hete nem találkoztunk.

Tegnap baromi sok volt a munka, egyszerűen nem tudtam egész nap felállni a gép elől. Normi már délelőtt írt, de kénytelen voltam jelezni felé, hogy nem érek rá chatelni. Műszak végén is írt, hogy megint megy fürcsizni, ha van kedvem, tartsak vele. Nem számítottam rá, hogy a péntek estét, ami általában nála a buliról szól velem szeretné tölteni, de jólesett, úgyhogy hiába voltam fáradt, mint az állat, mentem. Izgultam a hajam miatt, hogy mi van, ha nem fog neki tetszeni, és nagyon öregnek láttam az arcomat. Azt se tudtam, jó ötlet-e, hogy újra barátkozom vele vagy csak felelevenítem a szenvedéseimet. Már alapból reggel azzal a fajta szívdobogással ébredtem, ami mindig akkor van rajtam, ha valamit nem érzek okésnak. Nem volt időm agyalni, mi nem okés pontosan, csak annyit éreztem, hogy ez valami Normival kapcsolatos dolog.

Szóval este találkoztunk, és nagyon tetszett neki a hajam, ami egyébként a párás levegő miatt a szögegyenesre vasaltságból lassanként 50-es évekbeli légiutaskísérő-frizkóvá változott, de rendesen jól állt, szóval tényleg örülök neki. Amúgy is rövidebben jobban szeretem, csak ritkán merem igazán rövidre kérni, mert a fodrik nem ismerik a mértékegységeket.

Szóval elhéveztünk a Rómaipartig, megbeszéltük kivel mi történt az elmúlt hetekben; ő leállt az IT sulival, mert átiratkozott valami másfajta képzésükre, ami november tájékán indul, de amúgy se érzi magában az akarást, mert nem elég motiváló neki a jó kereseti lehetőség - ezt tökre átérzem amúgy -, elmesélte, milyen bulikon vett részt, én meg hogy ki lettem rúgva. Közben azon gondolkodtam, hogy teljesen kivan, oké, látom őt józan fejjel, ha bulikba menekül a problémák elől, különben is milyen jövőm lehetne mellette, ki fogom bírni nélküle stb.

Bementünk a vízbe, én csak derékig, hogy ne kelljen a fázásom miatt fél perc után kimenni, ő meg ott lubickolt körülöttem, és közben beszélgettünk, nevetgéltünk. Közben láttam két hullócsillagot, de ő mindkettőt elszalasztotta, úgyhogy a második csillag után neki kívántam. Neki is ugyanazt kértem, mint magamnak, hogy sose legyen szomorú, csak neki még azt is hozzátettem, hogy találja meg a boldogságát (igen, bátor vagyok, és le merem írni, miket kívántam!). Arról beszélgettünk, hogy én milyennek látom őt, mármint ő mondta, hogy néha meglepődik, miket gondolok róla, ha még azt is alig akartam elhinni, hogy nem törölte ki az üzenetemet. Mondta, hogy amikor azon a vasárnapon felébresztett azzal, hogy hívott telefonon és aztán sms-eket dobált, egy buliból tartott épp haza, nagyon kivolt, és arra gondolt, velem szeretne lenni. Kisült, hogy képet is csatolt az sms-hez, csak az én telefonom ezeket valamiért nem mutatja. Elmondtam neki, hogy én azt gondoltam, bulizik, részeg, és szórakozásból hív fel, hogy aztán valamit belenevessen a haverjaival a telefonba... Amúgy ahogy ezt így leírom, annyira fura belegondolni, hogy néha tényleg hajlamos vagyok a legrosszabbat belelátni adott szituációkba. Nem azt mondom, hogy most át lett mosva az agyam, de Normi még soha nem csinált velem még csak hasonlót se, mégis ilyeneket képzeltem el. Kérdezte, hogy: „Az eszedbe se jutott, hogy hiányzol?” Azt is elmesélte, hogy az éjszakai fürdőzős kép a haverjával készült, nem fürdőben voltak, hanem valami helyen, ahol olyan gedva meleg volt, hogy levették a felsőjüket, de amúgy kb. hárman voltak összvissz az egész szórakozóhelyen. Mondta, hogy túl sok rosszat feltételezek róla, én meg mondtam, hogy de hát okkal, és akkor előjöttek ezek a dolgok, hogy egyik nap csók és szex és összebújás, másik nap már kezd eltűnni, nekem ezek fájnak, és ha megbeszélné úgy igazán részletesen a kettőnk dolgait a barátaival, akkor biztosan rávilágítanának néha, hogy ez így nem a legrendesebb dolog. Mondta, hogy ő szokott kettőnkről beszélni lányokkal (nem mertem rákérdezni, kikkel, meh, de ötletem sincs). Hát jó, csak nem biztos, hogy az ő nézőpontjából előadva átmegy rendesen a dolog azoknak a lányoknak.

Mielőtt kimentünk a vízből, merültem egyet én is, aztán kint a parton átöltözés után se tudtam felmelegedni. Dideregve kuporogtam egy törött, műanyag napágyon, és Normi kérdezte, beüljön-e mögém melegíteni. Szó nélkül csusszantam előrébb, hogy beférjen mögém, és abban a másodpercben, hogy megérkezett, elvesztünk mindketten. Egyből úgy megszorongatott, mint egy plüssmacit, érződött, hogy tényleg hiányolt és hogy örül nekem. Vagy másfél órán át üldögéltünk így - szerintem igazából ő melegedett általam, mert jéghideg volt a keze, de sebaj -, és beszélgettünk, miközben néha apró puszisorozatokat küldött a vállamra-arcomra. Nem erotikus csókok voltak, hanem tényleg olyan kis örömködős muáh-muáh puszik. Meg se fordult a fejemben, hogy jobban hátraforduljak, és csókolózzunk, szóval azt se mondhatom, hogy nem akartam volna csókolózással elrontani bármit is. Olyan kedves és meghitt volt így ez az egész, egyáltalán nem volt ingerem ennél többet belevinni. Normi nevetgélt, hogy a tali előtt megfogadta, hogy majd nem mond vagy csinál semmi "olyasmit", ehhez képest most mit csinálunk épp; meg a kötődésről beszélgettünk, mondta, hogy neki ez nehéz, de velem egyre inkább érzi, hogy kialakult, mert én vagyok az egyetlen ismerőse, akiben totálisan megbízik, tudja, hogy sose bántanám. (Ekkor átfutott az agyamon, hogy ja, épp csak blogot vezetek arról, hogy szerintem ő szándékosan szórakozik velem...) Mondta, hogy az ilyen kisregény-üzeneteim által nagyon sok mindenre ráeszmélt, például arra is, hogy ő csak azt hitte, hogy empatikus, de valójában évekkel ezelőtt megváltozott ilyen téren, és nem a legjobb irányba. Megjegyeztem neki, hogy talán majd jön valaki, akivel egyszer minden tök jól fog menni, és mondta erre, hogy ő úgy képzeli el, hogy én vagyok az a személy, akivel ez egyszer sikerülhet. Mindenesetre én nem mondtam ezeket vissza, azt hiszem, én közben inkább fejben működtem, mint szívvel, és próbáltam megérteni, mit hogyan ért, lehet-e szó szerint venni ezeket, stb., meg bevallom, volt bennem picinke kétely is, hogy ezek a dolgok meddig fognak benne kitartani, de mindegy, jó volt ott lenni a karjaiban és ilyen meghitten beszélgetni. Valahogy a karácsony is szóba jött, haha, hogy milyen jó lenne majd együtt begubózni a kanapén, és meséket nézni.

Aztán elindultunk haza, és azon gondolkodtam, vajon át fog-e hívni, meg hogy hja igen, nem fogjuk már egymást kezét séta közben. A héven aztán az ölébe vette a kezemet, és végig azt simizte, ilyet utoljára akkor csinált, amikor hivatalosan is jártunk, és hát nem tudom, mióta nem járunk, májusban szakítottam vele, azt hiszem. Az utsó megállónál aztán félősen megkérdezte, megpróbálunk-e együtt aludni úgy, hogy tényleg csak alszunk, én meg nem nagyon kérettem magam, gondoltam, tök jól esne összebújva alukálni egyet. Aztán megint az lett, hogy kiflizve néztük a Kill Billt, és már annyit mind puszilgatott, hogy hátrafordultam, hogy: „Így hogy leszünk barátok?”, ő meg nevetett, hogy észre se vette, mit csinál. Mondtam, hogy nem fogunk csókolózni, aztán rá három percre már iszonyat szenvedélyesen smaciztunk, és egyszer csak, képzeljétek el, kibukott belőle, hogy: „Basszus, annyira szeretlek.” Én meg mondtam, hogy: „Szerintem ezt rosszul hallottam”, mire gyorsan megismételte. Szexeltünk, és aludtunk, hol ő bújt hozzám, hol én őhozzá, és kb. végig azt is álmodtam, hogy összebújva alszunk. Csak basszus, már megint kihúzós módszerrel "védekeztünk", pedig idén már hússzor lepergett emiatt az életem.

Ébredéskor megint szexeltünk - talált egy gumit végre, remélem, nem késtünk el vele -, aztán vettünk szenyának való habzsidőzsiségeket (véletlen megfogtam a kezét séta közben, aztán nevetgélve elengedtem, de visszafogta), kicsit ültem a törökülésében (valami olyasmit mondott, hogy: „Realizálódott bennem, hogy nem akarom, hogy ne legyél, és hogy amúgy jólesett kimondani, hogy szeretlek, egyáltalán nem éreztem azt, hogy ez rossz és hogy ne lenne igaz. Fontos vagy.”), aztán belealudtunk egy hegymászós doksifilmbe, vagyis ő, én végignéztem, és csak azután csuktam be én is a szemem.

Azt beszéltük, holnap este is csobbanunk egyet, és bár örülök mindennek, mégis az van bennem, hogy:

• Vajon tényleg fogunk holnap találkozni?
• Ha fogunk, vajon jól fogja magát érezni velem, vagy mindent megbán?
• Ha fogunk, vajon áthív ottaludni?
• Vajon tényleg szeret?
• Ha igen, akkor milyen értelemben?
• Vajon el fog újra tűnni?
• Vajon jövőhéten találkozunk majd olyan minőségben, hogy ne szenvedjem át a trieszti négy éjszakát?
• Vajon megöl majd a hiány Békésszentandráson?
• Vajon szeptemberben még fogunk beszélni?

Hjaj. Bárcsak igaz lenne.

Munka

Ma csomót dolgoztam feleslegesen, olyan hülye feladatokat kaptam, amiket visszamondtak a megbízók, mire végeztem velük. Figyelmetlenségből még egy pénzbüntit is szereztem a cégnek, ami pöppet ciki a jelenlegi helyzetben, mert hát most arra próbálok menni, hogy majd visszasírjanak, nem arra, hogy arra jussanak, jobb is, hogy ki lettem rúgva. Igazából nem szokatlanok a pénzbüntik, de nem mostanra kellett volna időzítenem ilyen fajta tanulópénzt.

Mindenesetre hiába voltam ma home office-ban, semmi olyasmire nem volt időm, amit értelmesnek is éreztem volna, gondolok itt az írásra vagy a jövőmön való agyalásra.

Szavatosság

Beszéltünk pár mondatot tegnap, de a kommunikáció nagyja nem beszélgetés volt, hanem én egy iszonyat hosszú üzeneteben leírtam neki, mi a bajom, mert hát ő akarta tudni, ő meg visszareagált rá. Kicsit azért aggódtam, hogy majd felhúzza magát vagy épp megbántódik, de egyébként inkább szomorú hangvételűt írtam, nem sérült idiótásat, szóval nem álltam neki vagdalkozni.

Lényegében mindent azzal magyarázott meg, hogy nagyon kivan, úgy érzi, „lejárt a lelke szavatossága, de közben a teste még vagy harminc évig bírni fogja, és ahelyett, hogy javulna a helyzet, egyre rosszabb”, nem akart megbántani stb. Írtam neki ezekre, hogy én azért már tartok tőle és attól, hogy ezzel az egész depresszió témával csak takarózik folyton, mire írta, hogy megérti, és nagyon nem akarná, hogy tartsak tőle, és amúgy "tényleg-tényleg-tényleg" nem kapta meg az üzenetemet. Meg a pszichológus is szóba jött, mert a kisregényembe azt is beleírtam, hogy láttam, hogy szarul van, és már készen álltam fizetni neki szakembert, erre meg azt írta, hogy ez olyan fajta kedvesség, amit nemigen tapasztalt még, de nekem el tudja hinni, és egyébként jól jött volna a segítség. Ha tudna sírni, sírna ezen, hogy akkor felajánlottam volna, és hogy ehhez képest most hol tart a dolog. Nem kérdeztem rá erre, hogy milyen dologra gondol pontosan, mert ez a beszélgetés egyáltalán nem vidított fel vagy öntött el reménnyel, és nem éreztem azt, hogy jaj de jó, újra beszélgetünk, és nem is támadt ingerem pszichológust keresni. Tényleg tartok tőle, nem akarom, hogy kihasználjon, semmilyen értelemben.

Ő egyébként - írta - teljesen úgy van vele, hogy egy barátságba belefér időnként a többhetes kihagyás. Én értem, mire gondol, de egyrészt nem egyik napról a másikra fér bele minden előzetes nélkül, másrészt nálam a többhetes kiesés inkább az ismerősi kapcsolatokba fér bele, nem a barátságba. Szóval valaki vagy az életem része vagy nem, a haveri kapcsolatokat még soha nem tudtam fenntartani hosszútávon. Nekem kell az állandóság az emberekben, az, hogy lehessen velük mélyebb témákról beszélni, és tudjam, hogy lehet rájuk számítani, szóval ilyen oda-vissza működő dolog a barátság, ugye. Persze férfiaknál lehet, máshogy van ez, mindegy; kezdek arra jutni, hogy nem dolgom diagnosztizálni őt, hogy miért olyan, amilyen. Írtam neki, hogy még ha igaz is ez az egész, miért nem képes felém lekommunikálni, hogy el fog tűnni, de erre azt írta, hogy mert soha nem akar eltűnni, és nem is tudja, meddig lesz eltűnve.

Annyit írtam neki elköszönésképp, hogy "emésztek", ő meg megköszönte, hogy írtam neki.

Nem akar tőlem semmit, tudom. Mármint nem reménykedem semmiben. Az ő kitartásával max egy gyenge alapokon nyugvó barátságot tudnánk összehozni, amiben mindig ő lesz az, akire figyelni kell, akinek a gondjaival törődni kell, aki szólhat egy találkáért, aki eltűnhet egyik hétről a másikra és akinek a gondjait körüljárjuk. Én sose lehetek majd ilyen pozícióban, nem hiszem, hogy valaha is megvalósulna egy adok-kapok. Sose számít majd, ha én rosszul érzem magam vagy akár jól, vagy ha szükségem van támogatásra. Mintha azt kérné tőlem, hogy ne vegyem őt soha komolyan, ne számítsak rá emberileg. És nem tudom, hogy nekem ez menne-e azzal a fajta érzelmi világgal, amivel én rendelkezem. Igazából ezt kell átgondolnom... Hogy állok-e már tőle elég távol ahhoz, hogy ne hiányozzon majd, amikor újra és újra eltűnik. Sajnos továbbra sem tudom, miként tekint rám. Eszközként vagy emberként...? Ezt kellene valahogy kiderítenem.

Forgatókönyv

Na, leadtam a feladatmegoldásaimat.

Háromból kettővel egészen elégedett vagyok, a harmadiknak nem igazán értettem a lényegét, de azért próbáltam vele kezdeni valamit.

Most már csak az kellene, hogy visszaírjanak, hogy: „Szent Ég, de hát mindez zseniális! Kérlek, gyere el hozzánk egy interjúra! Csupán formalitás lesz, ismerkedés az új munkatársaiddal.”

Tegnap meg ma is írt. Azt akarja tudni, miért haragszom rá. Létezik, hogy semminek nincs tudatában? Vagy csak hülyének néz.

33

Fél órán belül krisztusi korba lépek, de ma is úgy ébredtem, mint akinek szétrugdosták a lelkét, és tudom, hogy a nap csúcspontja az aldis mókusos müzli lesz, a pisztácia és az Esernyő Akadémia. Anya, Ike és Matt írt csak, hogy boldog szülinapot. Éreztem, hogy Matt írni fog. Hiába, ő tényleg odavolt értem, bár ezentúl minden érzelmet alább fogok becsülni, mert minden második ember mentálisan sérült / önző / pofátlanul hazudós vadállat, és nem lehet senkinek semmit elhinni. Asszem, ez utóbbi az, amit olyan nehéz megemésztenem. Meg az, hogy itt vagyok harminchárom évesen, és még mindig nem tartok sehol, se munkám, se sikereim, se egy... ah.

A világ legegyszerűbb dolga őszintének lenni, és az emberek háromnegyede képtelen rá. Miért? Tudom, bizonyos korban ez természetes, meg kell tanulnunk, hogy az őszinteségért nem jár lefejezés, viszont tiszta lelkiismeret és kevesebb negatív következmény igen.

Tegnap legalább két-három mondat híján befejeztem a forgatókönyvírós feladatokat - azért nem jutottam a végére, mert indultunk a késő esti sétára. Sokat nevettünk megint (mostanában saját magunk lúzerségein nevetünk a legtöbbet), de a végére magamba fordultam, és már csak kussban hintáztam, míg Pukkancs cigizgetve szétfolyt a hintával szemközti padon, miután tizenkét órát mosogatott. Kíváncsi vagyok, ez a felvételi feladatsor mire jó, mármint meg se hirdették évek óta a tanfit, hanem én írtam nekik, hogy indul-e, aztán hetekig ültek a válaszon, és végül jött ez a feladatsor. Azóta sincs frissítve a honlapjuk, és nem értem, miért felvételiztetnek, ha közel egymilla a képzés díja, és csak egy oklevelet adnak a végén. Azért ilyen felvételin elbukni kínos lenne.

Kaját kéne szereznem, de nincs motivációm életben tartani magam.

Éjszakai fürdő

Éjjel kaptam egy képet tőle, de nem mertem megnyitni, gondoltam, szükségem van egy depressziómentes hétvégére, hogy haladni tudjak a dolgaimmal, ne pedig agyhalottan sorozatozzam át mindkét napot (júj, pedig van Esernyő Akadémia új évad).

Ma hazatoltam a képemet Rókafalvára nem tudom, hány hónap után, hogy mondhassanak nekem boldog születésnapot. Mama nem is haragudott, amiért eltűntem, megértette, hogy nem voltam jó passzban. Perdita és Pongó meghívtak fagyira, és kaptam tőlük egy womens' secretes, strandolós szoknyanadrágot. Már nagyon izgatottak Trieszt miatt. Furcsa, mennyire rosszban voltunk, amikor otthon laktam, mióta meg jóban vagyunk, kifejezetten azt érzem mindig, hogy nagyon szeretik a társaságomat.

Beszélgetés közben néztem meg a fotót, gondoltam, legyek túl rajta. Fel voltam készülve olyan képre, amin épp kidobja a cuccaimat, vagy amin szelfizik egy csajjal. Végül a képen ő van egy másik férfival, asszem, egy fürdőben vannak, mert nincs rajtuk ruha, a másik férfi egyik keze a combján, a másik a karján, és nagyon vigyorognak. Megláttam, elöntötte az agyamat a megbántottság, lementem a klotyóba sírni, hogy ezt most mi a fasznak küldte. Igazából nem tudom eldönteni, hogy ez most az a haverja-e, akivel egyszer találkoztam, és aki tök szimpi volt - elmesélte nekem, hogy eljegyezte a barátnőjét -, vagy pedig valaki más. De ha ez a haverja, akkor minek ér össze ennyire mindenük, és amúgy is miért csinálnak nekem ilyen képet, nem értem; nem vagyunk már beszélőviszonyban, el lettem dobva a fakkba, nem kérek vigyorgós, buzisat játszós szelfiket. Ha meg nem a haverja, nem értem a bántás okát, szóval... nem értek semmit. Mindenesetre inkább nem reagálok rá.

2

Tegnap elvittük Kukibabát állatorvoshoz oltásra, 6,4 kiló. A doktornő és az asszisztenscsaj jókat nevettek a kis hájain, azt mondták, azt a 0,4 kilót le kellene dobni. („Nekem azt mondta, hogy az színtiszta izom.” „Hát, akkor hazudott.”) Odáig voltak érte, hogy milyen ügyes, bátor cica, bárcsak mindegyik macska így viselkedne (hahaha). Két foga gyulladásban van, azt mondta a nő, figyeljük, hogyan rág, kelletlenül-e, és gondoskodjunk arról, hogy sokat használja a fogait. Hozzátette, hogy sajnos lehet, hogy ki fognak hullani neki - Pukkanccsal összenéztünk, alig bírtuk ki nevetés nélkül. Ma is volt egy támadása, mázli, hogy tegnap kértem neki manikűrt. Boldog szülcsinapcsit neki, mert valamikor július-augusztus tájékán születhetett, két évvel ezelőtt.

AsztroDiliskedések

Ma kicsit csüggetegen ébredtem. Átfutott az agyamon, vajon miért történt így, miért akarta, hogy így legyen. Vajon mi van vele... Az önbizalmam, lelkesedésem is alábbhagyott hirtelen, és ki-vagyok-én-hogy és biztos-menne-ez-nekem?-féle gondolataim támadtak. Gondoltam, csalok, visszafekszem még, úgyhogy a céges laptopot magam mellé tettem. Nem sikerült tovább aludni, kapásból ketten is kerestek telefonon. Egyből be is szippantott a munka, megkérdeztem a felettesemet, intézhetek-e plusz két ügyfelet, és azokkal voltam el. Volt sikerélményem is, meg is lettem dicsérve, és közben azon gondolkodtam, mennyire abszurd, hogy az én munkamorálommal és affinitásommal kiraktak. Tegnap azért pár perc erejéig jobban éreztem, hogy ki lettem rúgva; vannak dolgok a fejemben, amiken jobb lenne úgy gondolkodni, hogy közben van állásom, mert amúgy meg sok gondolatmenetem úgy zárul, hogy „jaj de és ha nem lesz munkám...?” Ma jelentkeztem egy melókára, de tapasztalatomhoz, nem pedig megjelölt pozihoz illő fizut kértem (= annyira nem lelkesedtem be, hogy tényleg el akarjak menni egy interjúra).

Jó lenne, ha lélekben támogató emberek vennének körül, mert szükségem lenne egy kis lelkifröccsre nagyjából ezer irányból. Főként így munkaügyben. Most csak Pukkancs és Ike azok, akikkel beszélek ezekről a dolgokról, de Ikéből kellene még jó sok, hogy a biztatása eljusson az agyamig, Pukkancs meg azt a szerelmi ügyek miatt leblokkolt állapotot éli, amiben két héttel ezelőttig én is voltam, szóval beszélek hozzá, és látom a szemében, hogy épp arra koncentrál, hogy úgy tűnjön, mintha jelen lenne. Mindegy, mert belőle is nagyon sok kellene még.

Tegnap volt az Oroszlánkapu csúcspontja, ami ilyen asztrológiai bizbasz, "galaktikus újév", idén hallottam róla először, lehet, most találták ki. Ez valami olyasmi, hogy július 26-án nyílik, és augusztus 12-éig tart, és ha lépéseket teszel a céljaid felé, meg nagyon erősen gondolsz rájuk (nyöhöh), meg leírod őket papírkára, akkor nagyobb eséllyel fognak megvalósulni, mert olyan csudás energiák vannak ebben a két hétben. Tegnap csomó mindent szerettem volna csinálni, de elvitt a munka, egész nap a gép előtt ültem, este meg már csak sétálni volt kedvem. Mindenesetre mielőtt elindultunk, gyorsan lehuppantam, lefirkantottam, mi mindent szeretnék, és amikor Pukkancs meglátta, mit csinálok, ő is visszasietett a szobájába. Utána ugrattam, hogy az ő listája biztos úgy néz ki, hogy: 1. szeretnék egy lányt („Honnan tudtad, hogy így kezdődik?”), 2. legyen barna haja, 3. legyen a szeme is barna, 4. a neve legyen X vagy Y és stb. Én elárultam neki az én dolgaimat - nyilván írással, forgatókönyvírással és megélhetéssel kapcsolatos mindegyik pont, kivéve egy alapítványosat -, aztán megkérdezte, hogy: „Te semmilyen szíves dolgot nem írtál fel?” Vállat vontam, de azért visszamentem a szobámba, és felírtam, hogy: Viszonzott szerelemben lesz részem egy jóságos, szexi férfival. Gondolkodtam, odaírjam-e, hogy legyen vállig érő, hullámos/göndör haja, de az már nem fért ki, hahaha. (Először fiút akartam írni, de gondoltam, ha már jön valaki, az legyen inkább férfi, mert tinifiúztam én már idén eleget.) Olyan dolgokat írtam le, amikre valszeg mindenki azt mondaná, hogy Róka álomvilágban él, de gondoltam, eleget szerénykedtem már azzal kapcsolatban, hogy mire vihetem az életben. Szerintem a legirreálisabb sor még így is a viszonzott szerelem, mert azért egy lépést se tettem egyelőre, bár múltkor megint játszottam vicciből a tarot kártyákkal (akartam tudni, lesz-e munkám, hát nem derült ki, de csupa jó hangulatú kártya jött ki, amikre már nem emlékszem, de azért befotóztam őket - én amúgy nem ismerem a kártyák jelentését, ki szoktam guglizni őket, ahhahah, igazi boszorkány vaok), és hát szeptemberben szerelembe fogok esni...! (Ezt csak azért mesélem el, mert a tavalyi új munka és szerelem jóslat is bejött - asszem, jobb is, hogy tegnap cselesen odaírtam a papírra, hogy "viszonzott".) Szóval ti is írjátok össze gyorsan, hogy miket szeretnétek!

Egyébként vicces ez a leírom-hogy-milyen-pasit-szeretnék dolog, mert egyszer, még tizenhét éves koromban Ikénél töltöttem a szilvesztert, és valami különös oknál fogva mi nem fogadalmakat körmöltünk le, hanem kívánságokat. És én egy hosszú hajú, gitáros fiút kértem, még le is rajzoltam nagyon bénán, és Rúval tavasszal kezdtem el MSN-en (eheheh) dumcsizni. Rúval addig szimpla köszönőviszonyban voltam, kicsit hülyének is tartottam, szóval nem nagyon nézegettük egymást. Mondanám, hogy ezek szerint ha tollal leírjuk, amit szeretnénk, az megvalósul, de most jut eszembe, hogy tizenöt évesen írtam magamnak egy levelet, miszerint huszonhárom éves korom óta hivatásos írónak kellene lennem a Tündérek földjén című regényem által (amit sose fejeztem be, hupszika), és már tíz év csúszásban vagyok. Nem baj, nem baj, picinkét késik a dolog, meg más lesz a cím, de rajta vagyok az ügyön...!

Máma

Na, hát kellett vagy délután egyig várnom, mire kiment belőlem minden rossz érzés, leküzdöttem a kis egómat, és újraéledtek az energiáim. Ez kicsit olyan érzés, mint két perc levegőtlenség után feljönni a víz alól. Ma sokat gondolkodtam a dolgaimon, lelkes vagyok, és a ma esti séta is vicci volt, leszámítva azokat a részeket, amikor Pukkancs sírt egy sort a csaj miatt.

Görény

Aj, már megint idegbetegen ébredtem.

Pedig tényleg-tényleg-tényleg úgy éreztem tegnap, hogy jól vagyok.

Erre estére elfogyott a tennivalóm, és mire Pukkancs késő este hazaért a munkája utáni munkájából, már rajtam volt a kaka hangulat. És miközben sétáltunk, és Pukkancs beszélt, meg nevetgélt cigivel a kezében, én csak ühümöztem és ja-nagyon-vicceseztem. És egyszer csak volt egy bevillanásom, hogy jaj, hát ez a fasz nem azért jött elő újra, mert vissza akart térni az életembe, hanem hogy úgy tűnhessen el, hogy előtte mindent rám ken. Ezért is tolta túl a magyarázatot olyan drámaian, ami amúgy nem is jellemző rá, és még irreális is volt az egész. És azért törölte ki a békülős üzenetemet, mert azt figyelembe véve nem tudta volna ezt meglépni.

Este azért sikerült elaludnom, mert hosszú volt a nap, de hajnalban elmentem pisilni (így jár, akinek mániája egy bögre vizet meginni lefekvés előtt), és alig tudtam visszaaludni, mert ezen méltatlankodtam magamban. Sikerült is vele álmodnom, átjött hozzám, és csókolózni akart, de én nem hagytam, én azt vártam, hogy megbeszéljük ezt a konfliktust; de amúgy nem tudtunk beszélgetni semmiről, csak kuss volt, nála unott kuss, nálam a feszült fajta; és mind meztelenek voltunk, anya is ott volt, meg mama is, és ők is nudiztak, és életuntan odaültek hozzánk az U alakú kanapéra. Aztán ő (már nem vagyok képes a blogos nevét se leírni, basszus) elunta magát, felállt szó nélkül, és én tudtam, hogy menni akar, ezért összekaptam magam, hogy elkísérhessem a buszig (és ezzel elkerüljem azt, hogy szó nélkül hagy ott, mintha mentegetni akartam volna őt saját magam előtt); de mire fordultam kettőt, már eltűnt. Mentem a buszmegállóba, ami inkább volt egy pályaudvari váró, tele volt, és nyújtogattam a nyakam, akkor már fel voltam mérgelődve, mert éreztem, hogy ez volt az utolsó, hogy láttam, és nem lesz többé lehetőségem semmit se mondani. Aztán megláttam őt, ült egy padon, maga mellett a koszos, kék hátizsákjával, és ráripakodtam valami olyasmit, hogy jó érzés köszönés nélkül elmenni?, lehet, le is bunkóztam, nem tudom, de akkor hirtelen feltűnt, hogy szürke szakálla van az embernek, meg hogy amúgy egy csöves, szóval nem is ő volt az. Volt még Kőbányán kigyulladt busz is az álmomban, ijesztő, korommal beborított emberek szálltak fel az én buszomra, utána Pukkanccsal és azzal a barátnőjével bolyongtam, aki majd jön Békésszentandrásra velünk, egy épületben lifteztünk, mert kerestünk valami kisállatboltot, de para volt a lift, mert nem volt fala, és ahogy egyre magasabbra ment, szűkült a plafon (?), aztán valahogy elveszítettük egymást, én valami ismeretlen falu melletti dombon lődörögtem, a mobilom beszart, és végül egy biciklis kisfiú segített visszatalálni a civilizációba, de ő is kis köcsög volt, mert menet közben leszedett egy szomorkásan nyávogó, fekete cicát az anyukája cicijéről, és elhajította messzire, én meg kérdeztem, hogy most ezt miért csináltad, és akkor mondta, hogy ő nem ennek a macskának a kölyke, és amúgy is tüdőgyulladása van. Aztán itt kb. vége lett az álomnak, felébredtem mérgesen, és kimentem Penit megölelgetni.

Annyira beolvasnék neki, mármint nem Peninek, de tudom, hogy kb. annyi értelme lenne, mint kurva anyázni egy chatrobotnak, és úgyis csak én járnék rosszul, mert kettőnk közül én vagyok az egyetlen, aki képes bármit is érezni. Annyira undorító volt ez az egész, annyira undorító...

Múmka

Ma egész jó kedvem volt. Nem tudom, mi van velem, de tegnap óta, ha látok valami vicceset, annyira rám tör a nevetés, hogy szinte sírásküszöbre kerülök. Olyasmik miatt is, amiken amúgy max elmosolyodni szoktam, például macskától megijedő, lépcsőről lebucskázó kutyán, meg elbénázott vizeslufis videón. Tegnap például elmentem este Pukkanccsal sétálni, és kérdezte szomorkásan (mert egy-két hónapja fájdalmasan lebegteti őt egy lány), hogy: „Mi miért vagyunk ilyen csicskák?”, én meg mondtam rá, hogy lehet, azért, mert ki vagyunk éhezve szeretetre, mert még egyikünk se kapott olyan igazi szerelmet soha, aztán ha valakit megszeretünk, minden áron tőle akarjuk megkapni, és közben azt képzeljük, más nem is érhet az illető nyomába. A mondat végére annyira rám tört a nevetés, miközben eszembe jutott az elmúlt X hónap, hogy meg kellett állnom megcsapkodni a térdemet.

Szóval jó a kedvem. (De vidám vagy, de vidám vagy...!)

Talán tényleg túl jó ahhoz képest, hogy nincs munkám, és azóta se adtam le sehova a jelentkezésemet, mert egyszerűen a legtöbb hirdetés egy hányás; legyen stressztűrő képességed és terhelhetőséged, náluk meg munkahelyi extraként dolgozói konyha meg ingyen kávé van feltüntetve. A home office lehetőségét meg egyre ritkábban látom, szóval megyünk vissza a középkorba.

Ma kettőig nagyon sok volt a munka, örültem is neki, hogy nincs időm gondolkodni, bár később rájöttem, hogy nem is kavarognak már se az érzelmeim, se a gondolataim. A műszak hátralévő idejében Ikével és Pukkanccsal chateltem. Pukkanccsal a szerelemről, Ikével a vállalkozásokról. Megint eszembe jutott az a múltkori ötletem, és nagyon belelkesedtem tőle. Igazából jegeltem a dolgot magamban, sőt, el is engedtem, de most, hogy ki lettem baszcsizva, újra eljátszadoztam a gondolattal.

Valamiért nem fosok a munkanélküliségtől, nem tudom, miért. Jó érzésem van azzal kapcsolatban, hogy ki lettem rúgva - néha jó, ha az ember rákényszerül a változásra. De az is lehet, hogy csak meg vagyok már hülyülve, és nem látom a helyzet súlyosságát. Végül is annyiszor dobtak már ki idén, és annyiszor vettek újra elő...! A magyar cégnél mindenki, beleértve az ügyvezetőt is, nagyon reméli, hogy ez a döntés átmeneti meghülyülés eredménye a kinti vezetőség részéről - számukra csak számok vagyunk -, és ősszel beindul a biznisz annyira, hogy szükség lesz rám (vicci, hogy fél éven át győzködtek, hogy hagyjam ott értük a munkahelyemet). Igazából látnám a jó oldalát, például bírnám, ha fejlődhetnék szakmailag azáltal, hogy több ügyfelet bíznak rám, mert most csak négyet adtak oda nekem a kirúgott csaj után (amúgy egyet se kellett volna kapnom, mert papíron csak asszisztens vagyok), és mondanék egy 2024-es bérigényt. De nem tudom, hogy ezzel az elképzeléssel mennyire lóg bilibe a kezem. Mármint most a háború miatt, ami eléggé megcsapta a céget, nem lehet kiszámítani, hogy ősszel meglesznek-e a szükséges számok ahhoz, hogy engem visszahívjanak. De hát úgy összességében most minek féljek, az egyik legjobb mondás, hogy olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy. (Biztos van olyan, aki úgy gondolja, a fene se menne vissza olyan céghez, ahonnan egyszer már kirakták, de én olyan sűrűn váltok munkahelyet, hogy nekem kb. tök mindegy, hol írok alá újabb szerződést; plusz itt kaptam fejlődési lehetőséget, még ha csak azért is, mert nem akart senki foglalkozni ezekkel az ügyfelekkel, és kb. automatikusan vettem őket magamra. Ha most új helyre kell mennem, ott nem lesz elegendő tudásom egy jobban fizető pozihoz, de több lesz ahhoz, hogy ne húzzam a számat egy asszisztensi fizura.)

Na majd lesz valahogy. Lehet, ez a cég tényleg ennyi volt számomra, szóval nem akarok bizakodni és nem gondolkodni más megoldáson. Csak valahogy még nem sikerült belebuzulnom a hirdetések böngészésébe, valahogy egyformán szarnak tűnik az összes. Ez olyan, mint tinderen söprögetni az embereket csak azért, hogy elfelejts egy másikat. (Nem, nem tinderezek.)

Jaj, nagyon fáradt vagyok.

Jaj2, szeretem a barátaimat!

Jaj3, majdnem elfelejtettem mutatni valamit:

♪♪ Vajon hány pofonkát bír még el a Róka ♪♪

Bevallom, a vasárnap reggeli kis akció ismét egész napra leállította az agyamat. Nem tudom, miért így működöm, miért tud ennyire leblokkolni, ha azt érzem, hogy valaki, akit szeretek, szórakozik velem és hülyének néz. Nem az egómat bassza, hanem az igazságérzetemet. Meg a felfogásomat. Hogy tudsz köcsögséggel válaszolni arra, hogy valaki kedves veled?

7:06

Reggel 7:06-kor arra ébredtem, hogy Normi hív telefonon. Nagyjából kétszer, ha beszéltünk telefonon egész ismeretségünk alatt.

Nem vettem fel... Valahogy nem értettem, mit akarhat, ami ilyen sürgős vasárnap korán reggel. Pár perccel később, két perces eltérésekkel ennyit írt sms-ben:

Remaméka

"Kibirom"xd

Tru

Hát, nem értek belőle semmit.

Pukkancs és Ike szerint nem volt józan, ami mondjuk elég beteg lenne vasárnap reggel, mert neki a vasárnap már mindig fixen nyugis, józan, pihenős nap szokott lenni, hogy másnapra rendben legyen a tanuláshoz.

Szóval erre az sms-re max egy kérdőjelet tudnék dobni, de végül is ha józanul nem akar velem beszélni, akkor nem erőltetem.

Az üzenetemet azóta se nyitotta meg. Szóval lehet, tényleg kitörölte az egész beszélgetésünket.

(Terveim szerint utolsó bejegyzés, hahaha...)

Közös utunk

Olyan érdekes amúgy, hogy hirtelen ennyi az energiám. Vagy hogy ilyen másféle. Mondjuk mindegyik szakítás után éreztem ezt a felszabadultságot, ezért se sírtam neki soha, hogy fogadjon vissza. És minél több időt hagy nekem, annál tisztábban látom magamat. Mondanám, hogy őt is, de valószínűleg épp az volt a baja velem, hogy őt már nagyon is jól láttam. Szerintem ez az időszak egy nagyon klassz lecke volt nekem, és örülök, hogy még viszonylag korán sajátíthattam el, és majd nem ötven évesen kell szopnom egy ilyen emberrel. Ha visszatekerhetném az időt, ha módomban állna kikerülni Normit, akkor se tenném meg, mert hasznosnak érzem mindazt, amit tanultam általa. Persze talán mást mondanék, ha sok-sok évem ment volna el rá, de szerencsére nem így van. Szörnyű időszak volt ő nekem, mintha egy fekete felhő telepedett volna a mellkasomra, mintha ketreccé változott volna a fejem, és most hirtelen ki lettem lökve a napfénybe. Amikor ma hazafelé tartottam az edzőteremből, valami futógondolat miatt megnyitottam a chatünket, és visszaolvastam, amit írtam neki a vitánk alatt, és hát hm, végül is asszem, jól tettem, hogy kockáztatva ugyan, de elküldtem azt az üzenetet...

De leginkább az a bajom, ahogy tényleg reagálsz néha dolgokra... Tényleg minden rólad szól. Szerettem volna, hogy barátok legyünk, de tényleg nem fog menni, mert sose tudhatom, mikor van jelentés a szavaid mögött, és ez iszonyat fárasztó lelkileg, nem érdemlek ilyen hercehurcát-huzavonát, és túl régóta tart. Remélem azért, jól leszel. Én is most már jól akarok lenni. Hiányozni fogsz, de ezt most ésszel írom, nem a szívemmel. Igazi barátokat szeretnék csak, nem olyanokat, akik időnként elővesznek szórakozgatni, aztán azt mondják rám, röhejes vagyok.

Azt hiszem, ha véget ér egy kapcsolat, a legnagyobb jele annak, hogy jobb is így az, hogy nem áll be különösebb változás az életünkben. Mert egyszerűen a másik nem tett hozzá.

Most megint szeretem magam, amiért érzem magamban a továbblépéshez szükséges erőt. Szerintem jó vagyok továbblépésben, kivéve, amikor még nem akarok továbblépni, hahaha. Hát na, én vagyok a bízva bízó.

Terveim szerint ez az utolsó bejegyzésem Normiról. Nem haragszom rá (asszem), tudnék még neki örülni emberileg, de kicsi szívem megértette, hogy közös utunk véget ért.

Ma valahogy magányosan, szomisan ébredtem, és próbáltam minél tovább húzni az alvást, igyekeztem sokszor visszaaludni. Mondjuk az utóbbi nemtomhány szombat délelőttöm mind erről szólt.

Hülyeségeket is álmodtam össze, pénzt találtam egy idegen kertben, de trükkösen csak a töredékét mutattam meg és adtam oda a tulajnak (aki amúgy se tudta, hogy került oda a pénz), nem volt egyébként jelentős összeg; na meg iszonyat magasról kellett csatornavízbe ugranom, aztán hagytam, hogy beszippantson egy cső, amin olyan képtelenül folytam át, mint egy rajzfilmfigura, aztán közölték velem, hogy innentől visszafelé fogok öregedni, vagyis hogy kisbabaként fogok elaludni (kézen fogva valakivel, aki még ott volt velem, de nemtom, ki volt az, pedig őt követtem végig a csatornában), én meg kiszámoltam, hogy akkor hatvan évesen fogok meghalni (álmomban ezek szerint harmincnak hittem magam); Rén is felbukkant, amit nem értek, mert korábban kb. sose álmodtam vele, csak az utóbbi négy napban pedig háromszor. Valami koncerten futottam össze vele, és örültem neki, mert biztonságérzetet adott a jelenléte (hahaha). Baromi menő volt amúgy a koncerthelyiség, hatalmas volt és a beltér is nagyon magas, és bazi nagy rockos-punkos képek díszítették a falakat, meg sok-sok tornapad volt mindenütt.

Rén azt írta amúgy pár napja, hogy szerdán idejön az utcámba munka előtt, és ha gondolom, lemegyek hozzá sétálni és smacizni kicsit, ha meg nem, akkor nem. Azt írtam rá, hogy majd meglátjuk, de közben nem értettem, miért gondolja, hogy ez nekem megérné. Tavaly lepippantottam volna magam egy ilyen "ajánlattól" örömömben, de már nem vagyok belé szerelmes. Nem is értem, mit hisz, hát a héten meséltem el neki, hogy Normi eltűnt, és hogy milyen rosszul esik azok után, hogy a legutóbbi talinkon még ezt meg azt csináltuk, erre bedob nekem egy újabb barátság extrákkal lehetőséget. Ah, barátság a seggem.

Arra jutottam, semmilyen depresszió nem mentség a szívtelenségre.

Jaj de cukiiii

Ezt nem tudom, mi alapján dobta fel a youtube, de nem tudtam nem végignézni.

Valahogy jó érzésem van az augusztussal és a szeptemberrel kapcsolatban. Nyugisnak képzelem el az augusztust, kellemesen napfényesnek és békésnek, és hogy aztán szeptemberben történik valami jó. Tökre feldobott ez a forgatókönyvírós dolog is, a nap nagy részében a maradék feladatok megoldásán gondolkodtam.

Vajonvajon

Tehetetlenségemben nem tudok mást, mint újra és újra blogolni erről.

Pedig amúgy jól vagyok, nem sírok, azt hiszem, szomorú se vagyok, legalábbis messze nem annyira, mint az elmúlt hónapokban. Sokat kivett belőlem a folytonos kétségek közt való őrlődés, és ahhoz képest felüdülés a mostani állapotban létezni.

Ma például tudtam írni is, igaz, nem a regényemhez, sajnos, hanem egy forgatókönyvíró tanfolyamos felvételifeladathoz, bár talán csak a poén kedvéért, mert még amikor nem voltam kirúgva is elgondolkodtató volt, hogy honnan akasztok le érte majdnem egy millát, ami sok pénz egy nagyjából hobbitanfolyamért.

Meg majd mindjárt kitakarítom a lakást, amire szintén nem lennék képes, ha nagyon szomi lennék.

Nem gondolok már Normira folyamatosan, de azért még mindig sokat.

A héten eszembe jutott, hogy elvileg ő bipoláris. De nem emlékszem, hogy magát diagnosztizálta-e vagy papírja is van róla, mindenesetre zavar, hogy teljesen figyelmen kívül hagytam ezt, és nem mint kezelendő betegség, hanem csak mint személyiségét és tetteit befolyásoló szarság jutott néha eszembe. És zavar, hogy múlt hét hétfőn, amikor rám írt, hogy nagyon kivan, és úgy érzi, nem bírja már tovább, és szerintem mit kellene tennie, én csak bátorítgattam és vigasztaltam, és még azt is mondtam, hogy megértem őt - biztosan ezek miatt arra jutott, hogy teljesen haszontalan és semmit meg nem értő vagyok, és emiatt lettem kilőve az űrbe. Hjaj, nem tudom. Hibásnak érzem magam. Olyannak, aki nem segített.

Persze, lehet, hogy ezer másik oka van annak, amiért így döntött, végül is megírta, hogy a dumám után más többet szóba se állna velem (pedig szerintem nem írtam semmi primitívet, se indokolatlant), de na... Nem tudok semmit. Na jó, most elszomorodtam pöppet.

Néztem ma egy hetven perces rádióműsort a bipoláris zavarról, és tökre átdobnám neki a linket minden köszönés és magyarázat nélkül; e-mailben, hogy ne is kelljen energiát fektetnie a láttamozásba / mobilnet lekapcsolásba / trükközésbe / chattörlésbe / válaszadásba stb. Szóval csak hogy kattintson rá, hátha jut valamire...

Csak hát nem akarom, hogy az legyen, hogy nincs is semmi baja (vagyis az jó lenne), és akkor én mint valami nehéz felfogású idióta, már e-mailben is zaklatom, meg próbálok közel férkőzni hozzá minden áron, szóval nem akarom, hogy azt higgye, hogy azért akarok segíteni, hogy cserébe foglalkozzon velem (főleg, hogy tudatában vagyok annak, hogy az esetek többségében amúgy se jártam jól azzal, hogy foglalkozott velem). Csak ez meg így akkor az, hogy az egóm nem enged nekem ennyit se megtenni, mert félek attól, hogy a másik majd mit gondol rólam, pedig ez pont olyasmi dolog, ami fontos lenne még akkor is, ha cserébe szánalmas leszek a szemében.

Ah, mindegy, egyelőre nagyon erősen bennem vannak az olyan szövegei, hogy nyomasztom őt, meg bezárva érzi magát tőlem, szóval... Nem érzek jogosultságot a segítségnyújtásra. (De közben meg olyan rövid videót is láttam, amiben volt egy olyan mondat, hogy: „Ne hagyd magára”, és emiatt úgy érzem, van felelősségem, de... Jó... Mindegy, egy senki vagyok számára, és csak azt lehet magára hagyni, aki az életünk része, igaz? Nem én hagytam őt magára. Meg hát pont ez a rossz a ghostingolásban, nem? Hogy az eldobott személy nem ért semmit és magát hibáztatja. Szóval most normális, amiket érzek... Csak jó lenne, ha ez a depressziódolog nem zavarna be.)

Még csak két helyre küldtem be az önéletrajzomat; az egyik hely láttamozta, de szarik bele annak ellenére, hogy minden elvárásuknak megfelelek, a másik meg meg se nézte (mert ugye a profession kijelzi ezeket), pedig annak is megfelelek. Nem tudom, milyen végkimenetelnek örülnék igazán. Hogy mondjuk a bennem felmerülő négy eshetőség közül melyikkel lennék a legelégedettebb, és most eshetőség alatt nem konkrét cégeket értek, hanem különböző irányokat. Mindenesetre X összeg alatt már nem akarok keresni, fasz kivan az ilyen hónapról hónapra élésekből. Annyit akarok keresni, mint a férfikollégáim, bassza meg, már nemtom hány éve benne vagyok a szakmában. Vagy legalább annyit akarok, mint egy kezdő férfi ebben a szakmában....................

Ah, egyébként utálom, hogy le kell kapcsolgatnom a kommentszekciót, mert tökre érdekelne, ti hogyan látjátok ezt az egész normis dolgot. Sőt, nem is azt szeretném tudni, hogyan látjátok, mert azt meg tudom tippelni, hogyan nézek ki külső szemlélőként, és ja, jogos az észrevétel, de azzal nem jutnék előrébb; inkább kíváncsi lennék, hogy van-e bárminemű tapasztalatotok is eltűnősdi / bipoláris zavar / szimpla eldobottság terén. Csak próbálom megérteni.

Ajj, most beszéltem az egyik céges alvállalkozóval, akinek rendszeresen adtam munkát, és úgy alakult a párbeszéd, hogy úgy éreztem, ideje szólnom neki, hogy kirúgtak, és tök ari volt, kérdezte, hogy de hát miért, ő úgy látja, hogy nekem ez jól megy, és mondta, hogy pedig nagyon szeretett velem dolgozni, és elkérte a telefonszámomat, hogy ha úgy alakul, ő szeretne még velem dolgozni a jövőben, és ha hallani fogja valakitől szakmán belül, hogy munkaerőt keres, be fog ajánlani. Nyilván egyáltalán nem izgultam rá a dologra, meg mára megtanultam, hogy a szándék sokszor csak szándék marad, és különben se várhatunk el senkitől semmit, de attól még jólesik. *meghatódva illeg-billeg*