Csak hogy ne tűnjek folyton elégedetlen picsának

Jól van, be kell ismernem, hogy bár a dirigálós nő tényleg munkamániás, attól még jó fej és jó ember. De azért tudom, hogy a nyakamon lesz az elkövetkezendő időszakban, de ez persze érthető, és jobb is, így legalább nem törlöm ki véletlen az egész adatbázisukat. Mondjuk a laptopomat szarul állították be, úgyhogy továbbra is a fogyni nem akaró iratokat rendezgetem. Öt stócot hagytam ma ott, úgyhogy nem lesz meglepetés a holnapi feladat. Tiszta állómunka, haha, mert folyamatosan járkálok a kupacok között. De legalább a főnök szarik ránk, úgyhogy egyelőre laza a hangulat.

Kurva anyját a hétfőknek...

Pukkanccsal amúgy most nem is tudom, hogy állunk. Megint olyan, mintha járnánk, de a hülye Róka semmit nem mer kimondani, mert fél, hogy akkor valami súly fog ránehezedni. De hát le kell küzdenem az ilyen hülyeségeimet. Elköteleződési problémák. Vagy ki tudja, mik. Tulajdonképpen nem változott kettőnk közt semmi, mert végül is eddig se voltunk épp tipikus barátok. Csak tényleg nem akarok erről beszélni, mert félek, hogy beijedek, és akkor megint rideg köcsög leszek.

Róka hatszázadik ötlete

Hümm... Az új meló épp olyan, mint ahogy elképzeltem Pukkancs beszámolói alapján. Hétfőn végig koncentráltam a pozitív hozzáállásra, ami épp csak nap végéig tartott ki, aztán kedden már azon gondolkodtam, milyen lenne lelépni. Egész héten nem érkezett meg a laptopom, így még betanítva se lettem, inkább csak iratokat rendezgettem, amik sose fogytak el. Úgy látom, nem azt fogom csinálni, amire felvettek, hanem mások helyett fogom a pepecselős papírmunkákat csinálni, mert nekik nincs hozzá kedvük vagy lassítja őket. Meglepődni már nem nagyon tudok, végül is tudtam előre, hogy érvágós lesz számomra az egész közeg, de Pukkancs jelenléte tartja bennem a lelket, és úgy látom, ez fordítva is igaz. Tulajdonképpen Pukkancsot folyamatosan kerülgeti a hisztizhetnék, látom rajta, hogy utálja az egész munkáját úgy, ahogy van. Nem túl biztató. Hagyjuk is magát a munkát, hisz a munka alapból egy szar dolog, tudjuk mind. No de az emberek. A társaság lehetne az, ami miatt érdemes bejárni, nem? Vagy legalábbis hogy kibírd a napokat sírás nélkül. Hát nem vicces, hogy a raktárban szerettem eddig a legjobban dolgozni? Pont az emberek miatt. Na de ezek...

Kezdjük ott, hogy a főnök egy iszonyat tájszólásos negyven körüli ember (igazából rajtunk kívül mindenki ez a korosztály), aki d-nek mond minden kurva t betűt, és semmi extra kisugárzása nincs, amitől meg tudnád különböztetni egy egyszerű adminisztrátortól. A csapatból négyen vagyunk nők, a többi kilenc-tíz ember férfi, és átmenetileg egy kis irodában tömörülünk mind (április elején költözünk át a rendes irodába), úgyhogy olyan hangzavar van, mint egy osztályteremben, amibe még nem lépett be a tanár. Az egyik nő külön szobában van, mert összeférhetetlenségben szenved (szerintem egy hapsi nagyon pofáraejthette anno), a másik nő pedig az a tipikus nőnemű lény, akinek a tizenéves verziója minden osztályban megtalálható: túlbuzgó, rendezkedős és úgy próbál barátokat szerezni, hogy mindenki elé odanyomja a házi feladatát, hogy a többiek lemásolják, és családjaként szeret egy rakás faszt, akik amúgy szarnak rá, és csak akkor mondják a nevét, ha kell valami. Bármennyire is örülnék, ha nem kellene vele együtt dolgozni, én úgy látom, nélküle az egész brigád összeszarná magát, még a főnök is, aki olyan fogyatékos, hogy többéves irodai tapasztalattal a háta mögött se tudja elindítani egyedül a fénymásolót. No és akkor ez a csapat, és úgy kell őket elképzelni, hogy élnek-halnak a munkáért, ordít róluk, hogy enélkül semmi örömük nem lenne az életben, ami számomra nagy kérdőjel, mert igazából egymással se tudnak másról beszélni, csak a munkáról, tehát nem értem, miért szopkodják egymást folyamatosan. El is nevezték Pukkancsot hónapokkal ezelőtt "ordibálósnak", amivel azon viccelődnek, hogy Pukkancs sosem beszél (ezek annyit dumálnak egymással, hogy hiába kérdezem meg a fél éve ott dolgozó Pukkancstól, hogy ennek vagy annak mi a neve, nem tud válaszolni). Mióta ott vagyok, mi vagyunk az "ordibálósok", holott csak azért vagyunk kussban, mert egyrészt dolgozunk, másrészt elég egymásra néznünk egy-egy hülye mondat hallatán („Ennyi pénzből végigkúrnám a Gubacsi út összes kurváját.”), és máris minden meg van beszélve. Na meg hát ott van az is, hogy csak olyan témáink vannak, amikről inkább nem kellene senki halljon („De jó lenne lelépni innen!” vagy „Istenem, de hülye az az ember...”), és hát hogy beszélgessünk, ha közben körülöttünk ötvenen mászkálnak...? Amikor Pukkanccsal kimegyünk cigizni - illetve én csak kísérem őt -, néha mellénk áll valaki, és aztán kussban állunk ott hárman-négyen, amíg fel nem oszlunk, esetleg az időjárás felbukkan témának. Pedig nekem megy a csevegés, de úgy érzem, tőlük kérdezni se tudnék mit, szerintem válaszuk se lenne.

Szóval nem akarok egy kurva irodában megdögleni. Én nem tudok lelkesedni faszságokért... Hogy lehet tíz-húsz éveket lehúzni egy irodában adminisztrátorként? És főnöknek is mi értelme lenni, ha minden nap bent poshadsz te is? Akkor mikor költöd el a pénzedet?

Ez aztán az életre való igénytelenség...

Ajj, nem tudom. Most megint csak ülök a seggemen ezzel a próbaidős fizuval (jut eszembe, a securitys cég annyi pénzt utalt nekem, amennyiért megdolgoztam, úgyhogy buksisimi nekik), nem tudok vele mit kezdeni, pont telik belőle az alapszarokra. Remélem, azért valamennyire bele tudok rázódni ebbe a munkába - jövőhéten szerintem már megkapom a laptopomat is -, és nem fogok minden reggel azzal az érzéssel kelni, hogy elbaszom az egész életemet. De azért továbbra is várom a csodát... Például ma elrollereztünk a lottózóig...

Tudom, hogy néha fura stílusban írom a munkával kapcsolatos bejegyzéseimet. Nem akarok köcsögnek tűnni, csak elégedetlen vagyok. Szóval senki ne háborogjon feleslegesen. Kinek nem inge, hablabla.

Jó lenne látni ennek a vergődésnek a végét. Én csak szeretni akarom, amit csinálok.

Hát nemigen éreztem meg ezt az öt nap szabadságot. A szerda Pikkyé és Sztomakéké volt, de mintha meg se történt volna, azóta se beszélünk. Csütörtökön a kilépő papírjaimra vártam, és délután fel is vehettem őket a recepción, ahol aztán egy órára leragadtam csevegni, mert nem akartam hazajönni, mert tudtam, hogy itthon úgyis csak Pukkancson fog járni az agyam, vajon hol van, mit csinál. Pénteken beregisztráltunk, és elmentünk mamáékhoz (mama egy csomót főzött nekünk, úgyhogy egész hétvégén volt mit ennünk), aztán szombaton hát... Nem tudom, hol voltunk. Valahol itthon. A vasárnap meg ugye az illékony szabadság napja, az ember meg se érzi. Aztán ezt az öt napot vártuk egy hónapig. Paff. Mint egy sima kétnapos kis hétvége.

Most egy kicsit erősebbnek érzem magam, bár a dráma nem halad se előre, se hátra.

Holnap meg munka, és nincs bennem semmi izgatottság.

Ötezredik munkahely - pipa.

Vajon érezni fogom a nyolcórás és tízórás műszak közötti különbséget?

Meg akarom venni az Oroszlán című könyvet. Meg akartuk nézni, de nem tudtuk letölteni normálisan. Megnéztük egyébként a Bob, az utcamacskát, hát, semmi extra, de azért nem szenvedtünk rajta. Elolvasni talán érdemesebb lenne. Kell nekem valami regény E/1-ben... Valami szimpla kis sztori egy átlagos, ámde karakteres hőssel - szóval legyen jó szövege -, és valami kis problémával, amit a hős így vagy úgy, de le tud zárni a sztori végére. Olyan ritka, amikor a mesélőnek van stílusa. Aztán akkor hiába a nagy történés.

Szarságok

Hát Pukkancs viszonylag későn ért haza ahhoz képest, hogy előadta nekem a szokásos nincs-kedvem-menni dolgot, aztán amikor hazajött, és megláttam a bűntudatos arcát, már tudtam, hogy volt ott csók is. Igazából nem is tudom, túl sok minden zavar ebben az egészben, és ezer meg ezer gondolat cikázik a fejemben, de a vége mindig az, hogy legszívesebben kifutnék a világból. Egyrészt utálom Pukkancs skizofrénségét, azt, hogy a saját önáltatása közben engem is próbál hülyének nézni, utálom a szövegeket, hogy nem gondolta át ezt a randit és a következményeit (én átgondoltam helyette is, és el is mondtam neki), hogy ez majd nem csak egy randi lesz, hanem újabb randik, és máshol töltött hétvégék, és utálom a saját skizofrénségemet, hogy ilyenkor hirtelen bátrabban merek gondolni egy olyan jövőre, amiben lánnyal vagyok, nem pedig férfival, utálom, hogy nem működöm rendesen, és legszívesebben néha Rúra is ráírnék, hogy megírjam neki, hogy utálom, amiért ezt a hülye lelkisérült faszt csinálta belőlem, de hát nem lenne értelme, és talán nem is utálom, csak néha... ráírnék, hogy elküldjem a picsába. És amúgy is én voltam a hülye, hogy minden jel ellenére vele maradtam, első szerelem és naivitás ide vagy oda. Annyi hülye mondata volt, ami megmaradt bennem, hogy ha most mondana valaki ilyeneket, kiverném a fogait, lebuziznám, és soha többé szóba se állnék vele, de Rúval mindig lefutottam a jaj-nem-úgy-gondoltam-ne-haragudj-oké-semmi-baj-féle köröket...

Tegnap korán reggel mentünk beregisztrálni engem az új céghez, és Pukkancs randijának gondolatától olyan iszonyat szar kedvem volt, hogy folyamatosan próbáltam másra gondolni, mert ha nagyon belelovalltam magam, megkörnyékezett a sírás, és hányingerem volt a tudattól, hogy ezentúl vele fogok dolgozni - az asztalaink szó szerint összeérnek bent az irodában, voltam ott, úgyhogy láttam. És csak az nyújt egy kis vigaszt, hogy bármekkora lehúzás is ez a próbaidő-szarság fizetés terén, legalább tényleg ott a lehetőség három hónapon át, hogy felálljak, és többet ne menjek vissza. Nagyon félek, hogy majd szenvedni fogok bent, és nem is csak az irodai munkától, hanem tényleg attól, hogy majd látom, Pukkancs hogy pötyög a mobilján sunyiban - most is épp a mobilját nyomkodja egyébként -, meg hogy majd nem együtt jövünk haza, mert ő megy tovább, és stb... Jó, nem is attól félek, hogy majd szenvedni fogok, hanem hogy majd észreveszik az emberek.

Minden az én hülyeségem, mert ő mindig mondja, hogy engem szeret, de mondjam el, én mit érzek, de én tök instabil vagyok, és nem akarok már belemenni vagy-igen-vagy-nem kapcsolatokba, mert néha kipróbáltuk - persze nem mondtuk ki soha -, és akkor két-három hétig ment ez az olyan-mintha-járnánk-féle kapcsolat - mert szexualizáltunk is -, de aztán egyik napról a másikra - szó szerint - úgy ébredtem, mintha fojtogatnának, és el akarnák venni a szabadságom, és hirtelen olyan ridegség lett rajtam úrrá, hogy beszélni se kellett már a kapcsolatosdiról, mind a ketten tudtuk, hogy Rókát megint fejbe vágták és felébredt.

De nem akarok önző lenni... visszafogni őt... Most a randija óta fel van erősödve benne ez a téma, mintha gyorsan választania kellene kettőnk közül, úgyhogy tegnap végig üldözött ezzel a kérdéssel, hogy döntsem el, mit akarok, pedig én mindig azt mondom neki, hogy tőlem ne várjon semmit, mert csak egy lelkisérült fasz vagyok, aki azt se tudja, mit akar. Végül is egy kicsit mégis csak önző vagyok, mert ha önzetlenül akarnám a boldogságát, azt mondanám neki, hogy semmi különöset nem érzek iránta, úgyhogy nyugodtan folytassa a másik lánnyal azt, amibe belekezdett. Jaj, igen, itt van ez is, hogy... úgy néz ki, tényleg nem vagyunk barátok... Mármint... azt most már egy ideje tudom, hogy Pukkancs szerelmes belém, és nem a barátjaként tekint rám, bármennyit is mondogatja, hogy barátok is vagyunk egyben. Én eleve nem hiszek ebben a dologban, hogy szerelem után barátság... Mármint személyfüggő, és az én részemről nem működik például. Emlékszem, Rúval is beszéltük néha anno, hogy vajon mi barátok maradnánk-e, ha szakítanánk, és megmondtam neki, hogy nem, mert én eltűnnék a faszba, mert nekem ő nem kell barátként. Valószínűleg azért mondtam ezt, mert sose voltunk barátok, haha. Nem voltunk barátok is, meg szeretők is egyben. Csak szeretők... Vagy mik. No de visszatérve Pukkancsra... Úgy tűnik, hogy már én se vagyok közömbös iránta, hiszen tulajdonképpen most is olyan, mintha járnánk, épp csak itt van ez a rohadt defektem, hogy nem megyek bele szexualizálós dolgokba. És mostanában tökre azt érzem, hogy már nem is csak azért, mert úgy gondolom, nem működik a testem 100%-osan, hanem már... olyan furának érzem az egészet, mintha... rossz dolog lenne... és nem is akarom Pukkancsot megint behülyíteni. "Rossz" alatt meg tudjátok, mit értek... nem tudom, hogy mondjam... mintha mocskos dolog lenne, de nem a testem számára, hanem a lelkemnek (mintha egy apáca írná ezt a blogot, nem? nyöhöh)

Mindegy... Jó nagy elbaszottság ez az egész. Asszem, elkezdem ráhangolni magam arra, hogy vége ennek az időszaknak, és megpróbálok rákészülni külföld gondolatára egyedül. Bár nem tudom, mit várok ettől az élettől. Nagy igazság, hogy ha nincs kivel megosztani a jót, semmi értelme az egésznek, márpedig oké, hogy nehezen tudom elképzelni a jövőmet nőnemű lénnyel, férfival meg se próbálom elképzelni. Ez valami öntagadó fázis, vagy mi a szar? Vagy csak tényleg el lettem kúrva... Talán tudnék örülni Pukkancs dolgainak - azaz bátorítani őt a mással való boldogságra -, ha mindenbe beavatna a kezdetektől fogva (valahogy így:„Képzeld, Róka, van egy lány a társkeresőn, aki...”, nem pedig úgy, hogy: „Találkozom valakivel csütörtökön”), meg talán le tudna higgadni a lelkem, ha Rú rám írna, és kifejtené, miért volt olyan érthetetlen a viselkedése az egész kapcsolatunk alatt. De lehet, nem változna semmi.

Hőzöngés

Erősen világvége hangulatom van.

Olyan kiüresedettnek és értelmetlennek érzem magam Pukkancs nélkül, hogy legszívesebben világgá mennék.

Még mindig semmi hír. Szopjam le magam.

Tudom, hogy a mi kis sztorinkban én vagyok a főköcsög, mert hát ő szenved a viszonzatlan szerelemtől, és elvileg ettől ő a sebezhetőbb, én meg az, aki mindent irányít, de amúgy kurvára nem is igaz ez az egész.

Egyedül

Szóval Pukkancs ma randizik, és én egyedül vagyok itthon, és titokban várok rá, de azért próbálom lefoglalni magam. Nem tudok semmit, hogy mikorra várható, de hát nyilván kedvfüggő nála - jön, amikor akar. Valószínűleg jól alakul a dolog, mert semmi hír felőle, mióta a megállóban elváltak útjaink. Még mindig nem tudok semmit a csajról, nem tudom, el fogja-e venni a kis Pukkancsomat, de hát előbb-utóbb valaki úgyis elveszi. Ilyenkor azért mindig átértékelem a kapcsolatunkat, de hát mindig arra jutok, hogy nem tudnék belemenni egy járásba, és nem is érné meg. Nem lenne túl sok szex miattam, aztán meg pár év után úgyis vége az egésznek, mert minden szerelem lejár kb. öt év alatt, aztán eltűnik mindenki a picsába, volt-nincs kapcsolat. De azért nagyon szerencsés lesz vele valaki, azt tudom... Pukkancs mindig mondja, hogy majd együtt megyünk ki külföldre, meg hogy nem keres kapcsolatot, de mégis megy ez az állandó társkereső-téma, úgyhogy próbálom nem száz százalékra venni, hogy mi majd egyszer együtt kimegyünk. Szóval hogy ne essek majd olyan nagyon pofára, amikor közli, hogy inkább itthon marad Izékével, vagy ilyesmi. Tudom, hogy neki rossz így most. Illetve jó is, de közben mégse elég. Megértem őt. Csak fura - fura, rossz - belegondolni, hogy egyszer majd háttérbe szorít valaki. Mert ilyen a szerelem. Lemos mindenki mást a pályáról, és magával hoz egy rakás megkötést, és a barátok már csak chatbarik és kávézós barik lesznek, tali kéthetente vagy kéthavonta, aztán ennyi. De persze az élet megy tovább. Csak én úgy szeretek Pukkanccsal lenni. Ő az én bajtársam. És nem szeretem, amikor napról napra változik mindenről és mindenkiről a véleménye. Mármint ami a társkeresőt illeti... Úgyhogy már előre rosszul vagyok a gondolattól, hogy majd nem fog őszintén mesélni a gondolatairól a mai nappal kapcsolatban. Mert akkor inkább ne is meséljen.

Gyáva köcsög

Tegnap volt ugye az utolsó napom az irodaházban, és hát vidám voltam, mint mindig, bár persze nagyon szenvedtem az unalomtól, de jó volt a tudat, hogy ez az utolsó ilyen alkalom. Aztán egyszercsak felhívott a túloldalról a másik recepciós lány, hogy a Izéke kérdezi, milyen egyenruha van nálam. Válaszoltam gyanútlanul, aztán ahogy letettem a telefont, fájdalmas felismerésként ért, hogy valószínűleg azért kérdezik, mert le akarják vonni a fizetésemből. Ettől olyan elmebeteg lettem két másodperc alatt, hogy rám tört a remegés, és iszonyat nehezemre esett mosolyogni a vendégekre, miközben legszívesebben elsírtam volna magam, és szétkürtöltem volna, mekkora büdös buzi társaság ez. Rögtön írtam is egy e-mailt a kis köcsög területi képviselőnek, miközben még mindig remegtem az idegtől.

Szia Izéke, megint én... Ugye nem vonjatok le a fizetesembol a ruhapénzt? Ne haragudj, de erről nem volt szó, kicsit túlzásnak érzem, hogy én fizessek ki valamit, amire nincs szükségem, és amit nem én kértem, alá se írtam semmit ezzel kapcsolatban. Értem én, hogy le kell nyelni, hogy nincs fizetett szabi és táppénz, és semmi, ami egy normális helyen járna, de még ezzel is lehúzni az embert... Egyszer nem volt rajtam az a ruha, és megígértétek, hogy anyagilag semmi közöm nem lesz a ruhához, eleve nem is én kellene fizessem. Szerintem korrekt voltam, hogy nem egy nap alatt szívódtam fel, lécci valamit szólj ott az érdekemben, mert semmi kedvem munkaügyi bírósághoz mászkálni. Sajnálom, hogy neked pattogok, de nekem a kis pénz is sokat számít.

Tehát igen, képes vagyok odaírni, hogy sajnálom, hogy neked pattogok, mert még idegemben is próbálok kedves lenni, bassza meg. Erre a gyáva kis faszember ÜZENT nekem a másik recepciós csajon keresztül, hogy neki ebbe nincsen beleszólása. Tudjátok, úgy kezdte anno az interjút velem, hogy a ruhát nem nekem kell fizetnem. Szóval ezek után én olyan kurva mérges voltam egész nap, hogy folyamatosan arról fantáziáltam, hogy baszatom majd halálra az utcán, mert olyan dühítő a gyávasága, hogy komolyan csak ilyenek jutnak eszembe, ha rá gondolok, az ilyen gyáva ember valószínűleg előbb pucsít be, minthogy kiálljon bármiért is. Komolyan, én ilyen gyávát nem láttam még, a főnökei előtt is szinte kúszva közlekedik, nemhogy képviseljen minket vagy védje az érdekeinket. Olyan leköpni valóan gyáva ember, hogy úristen... Áh, mindegy... Olyan nyomorult társaság. Legszívesebben bekenném szarral azt a mesésen elszabott egyenruhát, és teljes erőből az ember arcába csapnám az egészet. Nem is a pénz idegesített fel elsősorban, hanem hogy hazudtak, és hogy nem üthetem agyon azt az embert. Azt hiszem, utoljára tavaly tavasszal uralkodott el rajtam ilyen agyfasz... Tényleg... Megtehettem volna, hogy lelépek egyik napról a másikra, mint ahogy az elődeim tették, de szóltam nekik, hogy kezdjenek el új csajt keresni. Erre levonogatnak a fizetésemből...? Akkor majd kiderül, hogy volt néhány nap, amikor végül is ingyen ültem bent? Kicsit rosszul érint azért a pénz része is, mert tudom, hogy az őröktől harminchatot vonnak le a ruha miatt, úgyhogy én se egy ezerötszázas levonásra számítok.

Istenem... Magyarország, bazdmeg... Meglepődni se lehet már. Tényleg el kell innen menni... Tanulság: ha van új munkád, várd meg a fizudat, aztán szó nélkül lépj le a gecibe. És ezt holnap majd megmondom az utódomnak is. Beszélgettem már vele, kedves lány. Ne szólj ezeknek, ha elmész. Ne akarjál jófej lenni... Ne hidd el, hogy viszonozni fogják, akármilyen kedves is a mosolyuk... És ami a legfontosabb: ne vedd át a ruhát, még csak ne is engedd, hogy levegyék a méreteidet.

Rohadt mocskok... Most megint felhúztam magam, pedig már túltettem magam rajta. Megoldom én a pénzkiesést, mindig megoldom... Csak akkor is... Az ilyen emberek kihozzák belőlem a vadállatot. Hát nézett is a recepciós lány, amikor a kis mosolygós, cuki Róka nekiállt kurvaanyázni... Azért van ez, mert az emberek mindent lenyelnek, bassza meg... Azok ott bent is mindent lenyelnek. Bele vannak poshadva a kényelmes tehetetlenségbe. „Háát, nekem ez a meló közel van, szóval jó ez így. Meg amúgy is mindenhol lehúznak, ahol tudnak.” Ja, hát akkor szórakozzanak velünk kedvükre a kis geci vezetőségek. Mert tudják, hogy kellőképpen hülyék vagyunk mind.

Szigetlakók

Szóval áthívtam mára Pikkyt és Sztomakéket. Végül ebben maradtunk, mert a margitszigeteléshez fos volt az idő. Pikky lekésett ötezer hévet, úgyhogy sokáig álltunk hárman a megállóban őt várva, addig kérdezgettem Sztomakéket, mi van vele. Tulajdonképpen ez a találkozó pont úgy alakult, ahogy a sulis évek alapján elképzeltem... Sztomakék és én inkább kérdezünk, csak ne kelljen magunkról beszélni, Pikky meg örömmel adja elő az egész életét megtoldva olyanokkal, hogy hát igen, ha könyvet írnának az életemről, senki nem hinné el, meg ilyenek. Pikky mindig is szeretett magáról beszélni, ami jó is így, mert egyrészt miért is ne, másrészt mi mellette kukák vagyunk. Az a furcsa tény, hogy mi úgy voltunk barátok, hogy közben úgy igazán mégse voltunk azok. Nem is az, hogy sulin kívül soha nem találkoztunk, de ahhoz képest, hogy napközben folyton együtt lógtunk és kurva sokat hülyültünk, érezhetően volt köztünk valami távolság, valami alaptalan bizalmatlanság. Valahogy iszonyatosan különbözünk egymástól mi hárman, de valami mégis egyezik, ami miatt másfél-két évente újra meg újra nekifutunk ennek a barátság-dolognak. Mi nem azért lettünk egy csapat a suliban, mert első naptól kezdve megvolt az összhang, hanem azért, mert egyikünk se akart a picsákkal vagy a seggnyalókkal barátkozni. És most ezzel nem azt akarom mondani, hogy jobb híján voltunk együtt, de sose dúlt az a legjobb bari-érzés. Nem tudom, miért... Valamiért mindig azt éreztem velük kapcsolatban, hogy annyira azért nem kíváncsiak rám, mert megvannak már nekik a barátaik, de kezdek arra gyanakodni, hogy talán ők is hasonlókat éreztek.

Sztomakék egyébként nagyon cselesen beszervezett magának egy "kórházi látogatást", ezért alig két óra után el kellett mennie, aztán már vissza se jött annak ellenére, hogy innen öt perc séta a kórház. Nevettünk is Pikkyvel meg Pukkanccsal, hogy valószínűleg Sztomakék mentőövként szervezte be ezt a programot magának, aztán ki tudja, mennyi igaz belőle, mindenesetre hamar elhúzott. Pikkyvel azt is megállapítottuk, hogy sokmindent nem mondtunk el egymásnak anno, és ez ma is így van, és sűrűbben kellene találkoznunk ahhoz, hogy el merjünk mondani egymásnak dolgokat...

Például amíg Pikkyt vártuk a megállóban, Sztomakék elmondta nekünk, miért diétázik, és még nem tudtam megemészteni a dolgokat, amiket mondott. Úgy értem... felnőttnek lenni milyen jó lesz, nem? Aztán mindenki kap egy szopóálarcot. Miközben sorolta, milyen egészségügyi gondjai vannak, az járt a fejemben, hogy én meg mennyit tudok vinnyogni a hülye kis anyagi faszságok miatt... Szóval ilyen allergia, olyan allergia, tejérzékenység, hajhullás - tényleg nagyon megritkult a haja, basszus -, meddőség gyanúja... Kurva élet, nem? Pikkynek aztán nem mondta el ezeket, mert nem jött szóba, de amikor elment, én mondtam Pikkynek. Nem érzem pletykának, mert tudom, hogy csak azért nem mondta Pikkynek is el, mert nem jött szóba sehogy se... De legalább sokat utazgat.

Pikkynek meg jól megy a sora. Jól összeszedte magát ahhoz képest, hogy annyira el volt veszve kamaszként. Ő tizenegyedik után lépett le a suliból, mert a magyartanár megbuktatta (volt ebben némi személyes ügy is, miután Pikky azzal a tanárral kufircolt, aki a magyartanárunknak is tetszett), és nem akart évet ismételni mindenki szeme láttára. Aztán végül is estin leérettségizett, és most lakberendez, amit nagyon szeret, és hosszasan tud róla mesélni. Ilyen szempontból irigylem egy kicsit, hogy megtalálta, amit szeret. Persze nem száz százalék a boldogsága, mert még soha nem szexelt a hapsijával, akivel már hét éve együtt van, de azt mondja, boldog, és tulajdonképpen a legnagyobb probléméja az, hogy nem találnak házat, amit szívesen megvennének. Persze erről a nincs-szex dologról is lehetne sokat írni - sírt emiatt anno nekem -, de most nem látom értelmét, azt hiszem, ez a téma lenyugodott benne. Lényeg, hogy nem látok önámítást a hapsi iránt érzett szeretetében és a kijelentett boldogságában, úgyhogy azt hiszem, ő most tényleg nyugodt és boldog ebben az életszakaszban. Igazából annyit beszélt ma, hogy rajta kívül senki másról nem derült ki semmi.

Még Sztomakéket próbáltuk faggatni a szextémáról, de soha nem akar róla beszélni, már két-három éve se akart, amikor azt mondta, már nem szűz, de semmit nem mondott el arról, hogy kivel és mikor veszítette el. Nem tudom... Amikor Pukkancs a kapcsolatunk elején nyaggatott, hogy beszéljek a saját szexuális tapasztalataimról, én is szűkszavú voltam, hogy minél kevesebbet kelljen kamuznom, emiatt van bennem az a sejtés, hogy Sztomakék is azért hallgat inkább. Aztán ki tudja. Vannak itt titkok. Mint ahogy én is hirtelen elkussolok, ha az én szexuális életem jön szóba. Soha nem pletykáltunk egymásról, soha senki nem élt vissza információval, de valamiért mégse bíztunk rá egymásra minden titkot, és ezt csak ma láttam be igazán. Bár valószínűleg ha Rú nem lett volna az osztálytársunk, felvállalom az ilyetén dolgaimat, de nem akartam, hogy nevessenek rajta a háta mögött, vagy ugrassanak ezzel a témával úgy, hogy közben Rú ott ül a szomszéd padsorban. Na meg Sztomakék azt se mondta soha, hogy gondok vannak a mensijével... Szóval ő tök jól elraktározott magában mindent, és a sok kíváncsi kérdése elfedte a hallgatását. Nekem is inkább ez volt ma a módszerem, bár én amúgy is általában kérdezősködéssel terelem el a figyelmet magamról és az unalmas kis életemről. Oké, oké... Talán tudnék mit mesélni, amin fennakadnának, de... minek.

Pukkancs félelme, hogy majd nem tud bekapcsolódni, beigazolódott, bár tényleg esélytelen volt, mert vagy Pikky beszélt a lakberendezésről vagy a hapsijáról, akit rajongva imád, vagy nosztalgiáztunk. De majd a legközelebbi találkákra is viszem, mert végül is már annyit beszéltem neki Pikkyről és Sztomakékről, hogy miért ne ismerje meg ő is őket. Amúgy is sokszor beszéltük, hogy néha másokkal is lóghatnánk. Mondjuk van valami, ami mindig rosszul esik tőle, és az a társkeresős dolog... Semmibe nem avat be, ami a társkeresőjén zajlik, és néha hiába kérdezek rá, hogy kivel chatel a társkeresőn, képes azt mondani, hogy nem társkeresőzik. Aztán az ilyesmi engem kiábrándít, nem szeretem a hazugságokat vagy füllentéseket vagy elhallgatásokat, tök mindegy, minek nevezzük... Intuitív vagyok, és ha tudok valamit, akkor tudok, nekem hiába tagadják le. Elcsüggedek, amiért nem kapom vissza azt a nagyfokú őszinteséget, amiben én részesítem őt... Aztán kinyögi, hogy mégis társkeresőzik, ja, meg amúgy a kövi héten találkozik is a lánnyal. Aztán megkönnyebbül, hogy elmondta végre. Pontosabban leírta. Mert chaten szokta megírni, élőben nem megy. Aztán nem érti, miért vagyok továbbra is duzzogós hangulatban, miért vagyok hülye hangulatember, miért leszek gyagyás kedvűből hallgató emós, és abszolút nem esik le neki, hogy az a bajom, hogy még mindig nem mondott semmit az illetőről, csak annyit, hogy létezik, amire már magamtól is rájöttem. Mindegy... Csak rosszulesik. Holnap találkoznak, és épp csak a nevét tudom a csajnak, semmi egyebet. Közben meg Pukkancs mindent tudni akar rólam és a chatpartnereimről úgy, hogy neki meg vannak magánügyei, amiket vagy elmond vagy nem. De már nem faggatom, én nem megyek bele újabb vitákba. Csak rosszul esik... Hogy kérdeznem kell, magától nem beszél. De már nem kérdezek... A másik, ami zavar, hogy kicsit hülyének nézve érzem magam, amikor azt írja, csak szocializálódni akar, nem keres ő kapcsolatot. Társkeresőn kell szocializálódni, nem...? No mindegy... Próbálok beleszarni a témába, csak na... Nem tetszik, hogy van tabutéma, miközben amúgy még szarni is együtt mennénk, ha ráférnénk mindketten a vécére. No de mindegy... Ez van.

Szemüveg

Na, büszke vagyok magamra, már ami a szemüveggel való számolgatást illeti. 60000 forintom volt rá és a próba-kontaktlencsére összesen, viszont nőnapi akció van a boltban pár napig, úgyhogy 30% kedvezményt kaptam. Így rendeltem 72 500 forintos szemüveget, meg próbalencsét összesen 54000 forintért, plusz ebben benne van a garancia, hogy ha nem jó a szemüveglencse, mehessek vissza reklamálni. Persze nem a keret benne a drága, hanem kértem a lencsére mindenféle réteget, mert frászom van a gondolattól, hogy az új, monitoros munka rontana még a látásomon. Szóval ha tényleg jó lesz a szemcsi, és kényelmes lesz rajta keresztül kinézni a fejemből, akkor nem fogom bánni ezt a pénzt, és tökre örülök, hogy múlthéten lusta voltam elmenni az optikába, mert akkor még nem volt akció. Egyébként sötétbarna keretet választottam, azt hiszem, jól áll, tetszik a színe-formája, szóval izgi. Oké, klassz lett volna ezt a pénzt mp lófaszkára, meg e-bookra költeni, de hát ez van, majd egyszer máskor, például ha vége a próbaidőmnek, és már rendes fizut kapok. Most végül is nagyjából megvan mindenem, amire igazán szükségem van, szóval nem szenvedek hiányt semmiben attól függetlenül, hogy csúnyák a bugyijaim, vagy csak két vállalható pulcsim van összesen. Ki látja a bugyimat, és ki hord pulcsit nyáron, nem-e? És még mindig maradt egy kis félretett pénzem, amihez már tényleg megpróbálok nem hozzányúlni. De azt hiszem, elkezdek félretenni telefonra is, mert decemberben lesz két éves az enyém, és úgy veszem észre, két évig bírják a mai telcsik, mintha legalábbis időzített bomba ketyegne bennük. Pukkancsé is kereken két évesen nyiffant ki, úgyhogy nem decemberben akarok hisztirohamot kapni, hogy nincs pénzem új telefonra. Progresszív kontaktlencsét egyébként nem kaptam, haha, megint kinevettek, hogy az én koromban nincs olyan, hogy se közelre, se távolra nem lát az ember, úgyhogy ilyeneken ne is gondolkozzak. Mondjuk érdekes, mert tényleg nem tudok kényelmesen olvasni kontaktlencsében, tehát... Nem nagyon értem, de hát oké, nekik legyen igazuk. Egyébként döbbenet, de csak a jobb szemem romlott (amelyik vérzett álmomban), és az is csak egy negyedet, szóval fel nem fogom, hogy érezhetem ennyire szarnak az egész látásomat, ha alig romlott valamit a szemem tavaly május óta. Tökre azt hittem, hogy majd az lesz, hogy: „Jézusom, mit művelt ön a szemével, hogy ennyit romlott a látása ilyen rövid idő alatt?!”

Jaj, és aminek ma még nagyon örülök: sikerült ugyanolyan illatosítót venni a lakásba, amilyet a bácsi vett még akkor, amikor nem laktunk itt, csak feljöttünk körbenézni. Ugyanaz az illat terjeng most a szobákban, amit először belépve éreztünk meg, és olyan megnyugtató és otthonos, hogy ahh... Imádom.

És vettem camambert-t, meg koktélparadicsomot, és olyan gyönyörű vörös színe van! *Róka izgatottan tapsikol, majd célbaveszi a konyhát*

Lorde

Mostanában megint szeretem ezt a számot. Biztos azért, mert tavasz van, és anno is tavasszal hallgattam. Rajtam van most ez az angolból újraérettségizős hangulat, a várakozás hangulata, hogy vajon felvesznek-e az egyetemre. Jó időszak volt. Amikor négy hónapig egyedül voltam otthon, és kiscicákat nevelgettem. És aztán felvettek, és egy évig olyan normálisnak éreztem magam, hogy folyton az volt bennem, túl szép, hogy igaz legyen. Vidám leszek ettől a számtól.

Vibo-vibo-vibovit

A sárga Pukkancsé,
de nem igazán tudom,
milyen virág... Szerintem
valami terebélyes
dolog lesz belőle.

Kaptam egy tulipánt, ami még nem nyílt ki, úgyhogy titokzatos volt; kaptam egy jácintot, aminek a színe miatt szintén izgultam, kaptam egy kis, piros rózsát, meg egy vörös szegfűt, meg csokikat. Sajna ezek közül csak a szegfűt kaptam szívből, a többit csak azért, mert a többi nő irodájához ugye rajtam keresztül lehet eljutni. Sebaj, mert attól még mókás volt kapni... A tulipán másnapra kinyílt, kis szűzies fehér lett, a jácintom halványrózsaszín. Olyan csinosak. Úgy szeretem a virágokat. Hihetetlen, milyen nagyot tudnak nőni egy-két nap alatt, nem? Legalább három centit nőtt a jácintom. Kis boldog növényke.

Nem értem amúgy, miért csak egy nap van az évben, amikor a férfiak virágot adnak a nőknek. Pedig olyan könnyen boldoggá lehet őket tenni... Ha férfi lennék, biztos, hogy orrba-szájba virágoznék, tök kedves és egyszerű gesztus, szóval döglenének utánam a nők...!

Ma egy csomóan kifejezték sajnálatukat, amiért elmegyek, tök jólesett. Hétfőn a Patkány ember kirúgatta az egyik őrt, akit mindenki szeretett rajta kívül, úgyhogy most két FONTOS személy is kiesik a z emberek mindennapjaiból, és szokhatják meg az újakat. Képzeljétek, még az öltönyös gyerek is odajött ma, hogy sajnálja, amiért elmegyek, mert én olyan sokat mosolygok, és ez tök fontos. Utána olyan büszke voltam a jókedélyűségemre.

Van egy hapsi amúgy - hapsi, hát van vagy 50 éves -, akivel nagy ritkán csevegek egy sort. Nem tudom a nevét, és ő se az enyémet, de úgy elnevetgélünk, mintha régóta nagy haverok lennénk. A héten a puncs.hu volt a téma, tudom is, hogy jött szóba, de nem túl lényeges - Róka-féle poéngyár újabb eleme lett a puncs.hu -, megbeszéltük, hogy felregisztrálunk, és körülnézünk.  Másnap reggel jött oda hozzám tök lelkesen az ember, hogy megnézte az oldalt, és fú, mik vannak. Aztán az lett, hogy: „Megspórolhatnánk a regisztrációt, és inkább adjon nekem egy hétjegyű számot”. Nem tudtam eldönteni, komolyan mondja-e, mert nagyon vigyorgott, úgyhogy hülyültem tovább, és kikerültem a számcserét. Nap végén viszont megint odajött, szóval talán tényleg komolyan gondolta, és most azért ilyen bátor, mert tudja, hogy úgyis felmondtam. Egyébként jól néz ki... Ha újraforgatnák a Micsoda nő!-t, ő lenne benne az üzletember, csak ő egy jobb kiadás. No de nem... Róka nem ilyen fajta, meg nem is apakomplexusos. Durva amúgy, hogy a férfiak általában vagy szerény, cuki lánynak néznek (ezeket a szavakat használják), vagy kis lotyónak (nem ezt a szót használják), és ezt már észrevettem nem egyszer. Valószínűleg ez a hapsi az utóbbit látja bennem, haha...

Azért egy kicsit szoktam sajnálni így munkaváltásnál egy-két emberkét, úgy értem, jó lenne őket is magammal vinni az új munkakörnyezetbe. Például hiányozni fog a postás ember, akiről tök sokáig azt hittem, hogy gyagyás, mert mindig úgy köszönt oda nekem, hogy Szia-mia, de múltkor lelkesen visszaszóltam, hogy Szia-mia, és elnevette magát, és azóta is mindig elneveti magát, mert már előre szoktam neki köszönni. Vagy a lány, aki a kiskutyájával jár dolgozni, és néha megáll a pultnál trécselni, mert egyedül van egész nap az irodában és magányos. Vagy az angoltanár-lányok, akik hetente egy-két alkalommal mennek fel valakihez órát tartani, de előtte mindig váltunk pár szót... Vagy a nagyszájú, káromkodós néni, aki mindig elmondja, mennyire utálja a munkatársait. Meg a takarítónő, aki ma adott nekem csokit, meg puszit, és sok szerencsét kívánt. Vagy a jóhajú, ötvenes nő, akin látszik, hogy rohadt gazdag, de mégis tök szerény, és ez olyan menővé teszi a szememben. Nem fontos szereplők, és nem nőttek a szívemhez, nyilván, csak tudjátok, beültetném őket az állandó ismerőseim közé, hogy ők legyenek körülöttem a postások, a gazdag nénik, meg a kutyás lányok, szóval életem statisztái, akik apró örömforrások. De most megint jönnek az új ismerősök, és nagyon remélem, hogy nem olyan brutál faszok, mint amilyennek Pukkancs leírja őket (múltkor mentek csapatépítő kajálásra, és állítólag mind úgy berúgtak, hogy rohadt égőn viselkedtek a vendégekkel és a pincérekkel - rasszista és homofób megnyilvánulások tömkelegét kell elképzelni -, és Pukkancs hisztizve jött haza, hogy milyen kiábrándító, féreg munkatársai vannak, szóval felkészültem már a legrosszabbra, de remélem, hogy pozitívan fogok csalódni).

Az elmúlt két napban sokat számolgattam a pénzecskémet, és ha minden igaz, tudok venni egy nagyon kafa szemüveget. Nem akarom sajnálni erre a pénzt, mert azért na, a látásomról van szó... És ha jól számoltam, marad annyim, hogy vegyek egy progresszív próbalencsét is (mármint próba-kontaktlencsét), és tökre remélem, hogy kényelmesen fogok vele látni, és akkor talán nem romlik tovább a látásom. Mondjuk kicsit izgulok, hogy necces lesz a szemüveget megcsináltatni, mert a heg miatt néha csalódás a végeredmény (volt egy szemcsim, amitől szédültem, úgyhogy soha nem hordtam), márpedig ennyi pénzért elég gáz lenne, ha csalódnom kellene, bár elvileg kilencven napon belül visszavihetem, hogy még dolgozzanak rajta. Szóval izgi! Remélem, találok a sok hipster szemüvegkeret között olyat, amiben kevésbé nézek ki gyagyásnak... Biz nem a lófejű kislányoknak tervezték ezeket, más stílust viszont én nem is nagyon látok mostanában.

Kispéntek

Pukkancs letöltötte az új Bridget Jones filmet. Én amúgy nagyon szeretem az első kettőt, úgyhogy pozitívan álltam a dologhoz a rossz híre ellenére, de ez... elbaszott egy sztori volt. Legalább a Hitler-csaj karakterének adtak volna nagyobb jelentőséget. Nekem szimpi volt. Inkább róla kellett volna szóljon a film, vagy legalább Bridget Jones barátnőjéről.

Faszott

Hetek óta szenvedek a látásommal, szerintem jól elcsesztem, amiért kontaktlencsében erőltettem az olvasást a munkában. Megint totál vaksi vagyok, a szemüvegem és a kontaktlencse is elavult, megint felerősödött bennem a vakságtól való félelem. Tegnap azt álmodtam, hogy annyit erőltettem a látást, hogy véraláfutásos lett a fél arcom, de nem ám ilyen lilás kék foltokat kell elképzelni, hanem konkrét élénkvörös vért, ahogy a bőröm alatt folydogál. Bah. Pánikolva futottam a családhoz, de senki nem volt hajlandó belátni, hogy gond van, hanem próbáltak belemagyarázni hülyeségeket. Egy és-ti-vagytok-körülöttem-a-felnőttek felkiáltással mérgesen otthagytam őket, majd futottam a kórházba.

Kicsit unom, hogy sose tudok félretenni, valami mindig becsúszik, ami miatt hozzá kell nyúlnom ahhoz a kis összekuporgatott lófaszhoz. És senki ne kommenteljen, hogy a kontaktlencse luxus az én anyagi helyzetemben. Tény, hogy kurvára luxus, de a rohadt folt miatt, amit az a szemgolyómon lévő heg okoz a látásomban nagyon zavaróan látok szemüvegben. Itthon persze azt hordom, de napközben kényelmetlen lenne, meg az se utolsó tény, hogy csufikának érzem magam benne. Valahogy a kontaktlencse jobban illeszkedik. De hát nem hiába olyan jó dolog. Meg igazából nem is kéne gondot okozzon egy kurva kontaktlencse fél éves kiszerelésben. Dolgozom, nem? Akkor meg?! Majd én tudom, mi a luxus. *Róka készen áll verekedni*
(Ezt most csak azért írtam, mert emlékszem, volt egyszer egy blogger lány, akit valaki megszólt kommentben, amiért szarul keres, és mégis kontaktlencsézik, márpedig ha kontaktlencsézik, akkor kussoljon el, és ne nyávogjon, amiért nincs pénze. Tudjátok, mennyi egy féléves kontaktlencse adag? Huszonötezer forint. Na, ha valakinek nincs ennyije félévente, az tényleg beszokta a jaszt - arra gondoltam, túl sokat káromkodok, ezért megpróbálom ritkábban leírni a fasz szót és társait -, és szerintem megengedett a nyávogás. Pláne nekem, aki háromhavonta egyszer hajlandó feltölteni a telefonját 3000 forinttal, mert az egyenleg tényleg egy felesleges hülyeség az internet és wifi világában. Számomra.)

Néha eszembe jutnak azok a hírek, amik arról szólnak, hogy XY, akit a szomszédok kedves, egészséges lelkületű férfiként ismertek hazament, baltával szétcsapott mindenkit, aztán magával is végzett. Néha én is olyan tehetetlenséget érzek... Szánalmas ez az egész. Kicsit olyan ez a csóróság, mint egy betegség, amiből kurva nehéz kigyógyulni, és gecire unalmas, hogy minden egyes nap buzdító beszédeket kell tartanom magamnak (és Pukkancsnak is) ahhoz, hogy ne lássam értelmetlennek az életet, meg nehogy megleckéztessen az élet valami halálos betegséggel, amitől aztán hirtelen irigy leszek még arra is, aki nagyobbakat szop a pénztémával, mint én. Tudom én, hogy szerencsés vagyok, amiért a pénztelenség a legnagyobb problémám, tudom, hogy lehetne rosszabb is, tudom, hogy sokmindent látnom kell még, mert gyönyörű ez a bolygó, csak na... Bassza már meg a faszott szar baszás. *orrát túrva kilógatja a nyelvét* Pukkancs se különb egyébként, még tartozik is nekem, mert meghalt a telefonja, és én adtam neki kölcsön egy újra. Hullámvasút az, ahogy éppen állunk az élethez. Tudom, hogy meg fogjuk oldani, csak ez a tetvészkedés, bassza meg... Tényleg már a röhej-kategória. Az utóbbi időben sokszor felébredek éjszakánként, és olyankor olyan nyomasztó érzés telepedik rám, mintha beszorultam volna egy sötét lyukba, és nem látnám a kifelé vezető utat. De tényleg, olyankor szinte érzem a sötétség súlyát, ami a szobában uralkodik. És olyan érthetetlen az egész, mert látom, hogy mindenki jól elvan, és akkor én miért nem tudok ellenni, én miért állok a boltban azon agyalva, hogy vehetek-e joghurtot vagy az már pénzszórásnak számítana, és bár egészen eddig azt hittem, átlagos anyagi helyzettel rendelkezem, kezdek arra jutni, hogy az átlagon aluli, csóró réteget gyarapítom.

Pikkipukk

Kicsit megcsappant a kedvem, ami az angol levelezgetést illeti. Kedvenc levelezőtársam ugyanis az első naptól kezdve nem kímél, és olyan brutál terjedelmű leveleket ír, hogy már-már házinak érzem a válaszírást. Mert hát én se akarok hülyének és unalmasnak tűnni, úgyhogy én is annyit írok, mint ő. Múltkor bemásoltam a Wordbe az egyik levelét, és 8,5-es betűmérettel volt négy oldalas, bah. Aztán ezek mellé jöttek még a kétoldalas szexi levelek, amit rögvest leállítottam, miután megírta, hogy leszbikus. Éreztem én. Lehet, hogy bekapcsol rám a leszbiradar? Mindenesetre nem akarok belekeveredni netes románcokba, nem akarok behülyíteni senkit, úgyhogy visszaálltam a normál hangsúlyra, és már perverz utóiratokat se merek írni. Egyébként meghökkentő, milyen jókat tudok írni Magyarországról, meg a magyarokról, mármint én mindig úgy gondoltam, hogy csak rosszat tudnék mesélni, de olyan jó kis érdekességek jutnak eszembe, hogy még én is beizgulok, miközben leírom őket. Szóval mutogatok képeket a csuda Budapestről, a Lánchidat őrző oroszlánokról, mesélek a turulról, Erdélyről, meg a magyarok menő őseiről, a nevem eredetéről, meg minden kis lófaszkáról, és igazából a lányt is érdekli, és sajnálja, hogy ő nem tud ilyen menő mondákat mesélni, mert szinte nincs is történelme az országának.

Azt írta, aranyos, hogy ekkora magyar büszkeség van bennem.

Ha tudná.
Szeretek vele levelezni, de csökkentenem kell a mennyiséget, különben tényleg rossz érzéssel fogok nekiülni a dolgoknak.

Képzeljétek el, ma épp szenvedtem az unalomtól a munkában, amikor jött egy e-mail Perditától. Hogy anya szerint kérdezzen meg engem, tudok-e neki munkát, vagy inkább ne is próbálkozzon ilyen szar önéletrajzzal. Semmi „bocsi, hogy nem válaszoltam decemberben a leveledre”, vagy ilyesmi. Valami fura, rossz érzés költözött a gyomromba, miután elolvastam. Először eljátszottam a gondolattal, hogy nem reagálok neki, de végül arra jutottam, hogy talán tudnék segíteni, és akkor talán elindulna valami fejlődés Perditában (nem mintha valami igazgató lennék, aki csak úgy tud állást szerezni bárkinek is). De persze az kizárt, hogy az új munkahelyen állás után szaglásszak neki - az azért erős lenne -, hisz nem azért költöztem el otthonról, hogy aztán minden nap lássuk egymást. Na de ugye most felszabadul a recepciós állás, még nem választottak új lányt. Mondjuk az a baj, hogy Perdita utálja az embereket, hajlamos jelentéktelen dolgokat is magára venni olyan szinten, hogy elsírja magát, és hát egy ilyen sznobokkal, önelégültekkel teli irodaházban azért sok mindent vehetne magára, persze tévesen. Én le tudom ezeket rendezni magamban, tudom, hogy nem a személyemnek szól az, ha valaki nem köszön vissza, egyszerűen csak valaki paraszt, valaki meg nem, valaki emberszámba vesz egy recepcióst, valaki alacsonyabb rendű lényként tekint rá. No de Perdita a kisebbségi komplexusa révén hazavinné minden nap a bunkóbb gesztusokat... No de gondoltam, leírom neki, milyen munka ez, hogy nincs fizetett szabi, meg nincs semmi jó azon kívül, hogy hétezer egy nap, és azon kívül, hogy átmenetileg mindenképp jobb egy ilyen helyen rohadni, mint ötforintos órabérért három műszakban megszakadni. Mindent leírtam neki, tényleg, az emberek modorát, a kötelező viseletet (meg azt, hogy én nem tartom már be, és úgyse látja senki, hogy bakancs van rajtam az asztal alatt). Azt is írtam, hogy jól gondolja át. A levelezés vége az lett, hogy: „Jó, majd ma még átgondolom, köszike, előbb körülnézek a környéken”, mindez megtoldva egy kakismiley-val. Kakismiley alatt egy bűzölgő szar-matricát értsünk.

Totál érződik, hogy csak kihasználna, amúgy meg semmi egyebet nem akar tőlem, semmi jó érzése nincs irántam, szerintem. Persze tudja a picsa, csak hát na, így december óta ennyi... Semmi mizu-te-sírós-picsa, vagy valami hasonló. Csak ez a flegma, rideg stílus... „Köszike.” Aztán megöltem a bulit, mert eszembe jutott, hogy az ő hajszínével nem fogják felvenni, ezt még napközben meg is kérdeztem a főnöktől, és ezt meg is írtam Perditának, amire már nem érkezett válasz, és ennyik voltunk.

Zavar, hogy behülyítettem, és tényleg jó lenne, ha tudnék neki segíteni, de nem tudok. Ilyen helyre tényleg nem veszik fel ezüstös-platinás hajjal és fültágítóval, és igazából félteném is, félnék, hogy valaki megbántja, megalázza, és nem tudja kezelni a helyzetet. Perdita sokkal törékenyebb, mint amilyennek mutatja magát, hiába egy büdös bunkó... Igazából barátokra lenne szüksége... Egy legjobb barátnőre, aki jól seggbe rúgja, és rávilágítja, hogy értelmetlen a Pongóval való kapcsolata, mert nem tudnak fejlődni egymás mellett. Na mindegy...

Ami a barátokat illeti, tegnap X hónap után bejelentkeztem facebook-ra, és várt egy üzenet Pikkytől, az egyik lánytól, akivel szerettem lógni középsuliban (ez nem azt jelenti, hogy sulin kívül is találkoztunk, de szerettük áthülyéskedni az órákat meg szüneteket). Szóval váltottam vele pár szót, a kis gyagyás lányból most egy modoros, hűvös, anyuka stílusú lány lett (ilyen szöveget lenyomott nekem, hogy Most el kell búcsúznom, dolgozok még egy kicsit, de kívánok neked minden jót és szép álmokat - hát brrr). Meg is jegyeztem neki, hogy nem ártana néha fiatalokkal is lógnia, mert nagyon hivatalos lett az ötven felé közelítő hapsija mellett, és igazából ő is elismerte, hogy hiányzik neki a saját korosztálya, úgyhogy... Arra gondoltam, találkozom vele, és viszem Pukkancsot is, és talán elhívom Sztomakéket is, és ha szép az idő, BANDÁZUNK a Margitszigeten, ha meg esik, áthívjuk őket Monopolyzni meg Wentworth-öt nézni.

Jövőhéten lesz egy ötnapos hosszúhétvégém, mielőtt munkába állok, Pukkanccsal már egy hónapja kitaláltuk, hogy szükségünk van öt napra, hogy dögölhessünk kedvünkre, és ne kelljen szűkösnek érezni a hétvégét a kimozduláshoz. Szóval jövő héten meg is ejthetnénk ezt a babazsúrt, meg mamáékhoz is illene már elmennem. Pukkancs is akar jönni, néha megjegyzi, hogy hiányzik neki Rókafalva. Nekem a szobám szokott hiányozni, olyan gyönyörű volt, és csak az utolsó pár hónapban kezdtem kiélvezni.

Ugye, hogy UGYE?!

Csak azt nem tudom, hogy kellene kikerülni Perditáékat. Enyhén erőltetett lenne egy légtérbe kerülni velük, tekintve, hogy tőlük semmit nem lehet kérdezni, én viszont nem szívesen mesélnék, mert tudom, hogy hencegésnek tűnne, hogy elvagyok én a saját lábamon. Pedig kicsi Pomom szívesen meggyúrnám, bár talán nem kellene feltépni a kis sebemen a varrt, ami alatt Pompomka emlékét őrzöm.

Broki

Senki nem lepődött meg azon, hogy elmegyek. Megszokták már, hogy a "C" épület recepciósai lelépnek három hónapon belül. Valahogy éreztem, hogy én se leszek különb, csak azt nem tudtam, mi módon fogok innen távozni, mert se egy kirúgást nem tudtam elképzelni, se azt, hogy én találok valami mást - mivelhogy nem is kerestem, hisz hol máshol keresnék ennyit a nulla végzettségemmel... No de jött ugye ez az ajánlat, hát akkor éljünk vele - úgyis kezdek beledögleni ebbe az ingerszegény helyzetbe. Persze jó az, ha a munka nem jár lófasz felelősséggel se, és erőlködni se kell közben - tudjátok, sose értem az ilyen dumákat interjúkon, hogy „több felelősségre és kihívásra vágyom”, vágyik a faszom -, tehát én szívesen elangolozgatnék minden nap tíz órában, de nem így... Mindig elfelejtem megszámolni, vajon hány neoncső lóg a fejem fölött, de rengeteg van, egyszerűen kisül tőlük a szemem nap végére. Aztán ott van az, hogy a pult olyan elbaszott helyen van, hogy körbe tudnak ugrálni az emberek, mint egy kirakati majmot. Hol normális az, hogy elöl-hátul, jobbról-balról jönnek-mennek az emberek, aztán a recepciós azt se tudja, hova forgolódjon? Hülyeségnek tűnhetnek ezek a dolgok, de azért eléggé olyan, mint egy terráriumban ücsörögni egyes egyedül. Néha azért behajol valaki, hogy: „Jaj, de cuki! Van neve is?”, vagy pedig: „Milyen ostoba kis jószág... Minek ilyet tartani?” Szóval na, nem akarok én rágógumi lenni mások cipőtalpán, megyek tovább. Senkinek csak senkik között jó lenni.

Vagy ezeket már mind leírtam egyszer?

Még másfél hetet vagyok itt, aztán a recepcióskodást is besorolhatom a többi állomás közé. Vajon mi lesz még? Vajon kell még tapasztalnom ezt-azt egy érezhető pozitív változáshoz? Vagy már csak rajtam áll? Vajon eljött már az én időm, csak nem akarom észrevenni? Mindenesetre most egy újabb embertípust ismerhetek majd meg. Az irodistát.

Ez az új munka stabil és korrekt, azt mondta a főnök, hogy emellett családot is tervezhetek. Egyetértően bólogattam, hmm, milyen igaz - mondtam -, bár közben ötvenezer kérdés szökdécselt a fejemben. Családot...? Hova? Miből? Szóval nem érzem én úgy, hogy itt fogok állomásozni évtizedekig. Nem látom magam itt se hosszútávon, és az én esetemben egy-két év is hosszútáv lenne.

Azt hittem, többet tudok majd írni, de igazából nincs is mondanivalóm... Szép volt tegnap az idő. Pukkanccsal sétáltunk a várnegyedben, és több képet csináltunk, mint egy turista.

Kár, hogy nem lehet rajzolni a bejegyzésbe. Én nem képet akarok beszúrni, hanem ide akarok firkálni, vili?! Meg matricákat is idebiggyesztenék, de persze nem ilyen facebook-viber szintűeket. Semmi kreatív ötlete nincs ennek a görcs blogspot társaságnak.

Mostanában nagyon szeretem a brokkolit.