Tegnap elég fos kedvem volt, úgy éreztem, Rú nem hajt eléggé, nem figyel rám chaten se - írt végül, hányt egész nap a másnaposságtól -, meg ilyenek, pedig a regényemről szövegeltem neki, ami ugye szívügyem, szóval olyankor illene rám figyelnie, na.
Szóval nem volt valami jó a hangulatom, amit Pukkancs érzékelt is telefonon keresztül, akárhogy próbáltam palástolni (rám eléggé jellemző, hogy nem panaszkodom, lényegében olyan vagyok, mint akinek sosincs semmi komoly problémája, sose vagyok szomorú, általában poénkodok, és nevetek mások helyett is a saját vicceimen - szerintem ez azért van, mert van blogom, és miután leírom ide a dolgokat, nagyjából rendeződik is a lelkem, és nem igénylem mások tanácsát vagy sajnálatát, mert nem tudok velük mit kezdeni). Este viszont letámadott, hogy miért nem mondom el soha a gondjaimat, ő mindig rám zúdítja a szarát, én meg játszom supermant, aki mindent megold egyedül. Elég fásult voltam közben, szóval kelletlenül konstatáltam, hogy megint vita lesz a dologból, aztán valahogy leírtam neki, hogy ja, nem csak neki vannak problémái, hiába képzeli azt, hogy az ő szívfájdalma a legnagyobb. Erre megint leírta, hogy én nem tudhatom, mit érez, hogy milyen rossz neki, hogy sosem lehetek az övé, amit végül szétcsaptam azzal, hogy felemlegettem neki a titkomat, amit ő tud, de ez a blog nem (sajnálom, tudom, hogy így nektek eléggé érthetetlen), de a lényeg annyi, hogy végül bocsánatot kért, és nagyon kiborult azon, hogy ebbe eddig nem gondolt bele. Előtte viszont a rá jellemző végletességgel csapott oda, ahova ért, szóval olyanokat is leírt, hogy nem is vagyunk igazi barátok, meg hogy csalódott bennem, és olyan, mintha idegen lennék, meg mintha az elmúlt egy év megsemmisült volna, szóval szépen álltunk, de éjfélre kibékültünk - megint. Viszont megírtam neki, hogy ne írjon napközben sms-t, és ne is hívjon, mert nem akarok erről beszélni, és úgyis tudom, mit írna - ehhez tartotta is magát végül.
Viszont nem vagyok haragtartó, meg szeretem is a kis hülyét a teátrális dolgaival együtt, és tudtam, hogy biztos tök emós, mert azt hiszi, meg vagyok bántódva (hát mondjuk tényleg kemény volt, amiket írt, de csak félig vettem komolyan), úgyhogy délelőtt elkunyiztam Buddhától a mobilját - vennem kell egy sim kártyát továbbra is -, és megírtam Pukkancsnak, hogy: ,,Szeretlek, kisgyerek, ne depizz. Mosolyogj, mert különben csúnya leszel. :)" Aztán egész nap vártam, reagál-e, vagy komolyan veszi a kérésemet, hogy ne keressen telefonon - kicsit úgy éreztem, megszivattam magam ezzel, de hát sebaj. Nem volt szar kedvem amúgy, Kygo egész nap topon tartott, szóval rendben voltam, és azon agyaltam, vajon mennyi esély van arra, hogy amikor kilépek a Putriból, Pukkancs ott fog rám várni, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy nem vagyok nagyon bánatos azok miatt, amiket chaten írt.
És műszak vége előtt fél órával felhívott, hogy kijön elém.
Szóval gyrosoztunk egyet az Árkádban, nevettünk és fogdostuk egymás kezét az asztal felett, miközben csupa nyálas, örök barátságos dolgot mondtunk egymásnak, úgyhogy rendben vagyunk, nyihi.
Itthon Rúval nem sokat beszéltem, bár kérdezte, hogy haladok a regényem átolvasásával, és szóba jött, hogy melyik szereplőmmel mi történne a második kötetben, már ha sikerülne kiadatni az elsőt. És leírtam neki, kinek milyen sorsot szánok, aztán eszébe jutott egy kiegészítés, amiről meg nekem is eszembe jutott valami, és olyan jó kis sztori alakult ki, hogy bah, néha elfantáziálok arról, hogy egy időre jegelem a Putrit, és nekiülök írni. Viszont ezt egyelőre nem tehetem meg, eleve nem számíthatok csak arra, hogy megnyerem a pályázatot - mármint a lottóra több esélyt látok, komolyan -, úgyhogy kellene pénzt gyűjtenem, hogy a kezembe vegyem a dolgot, és ne várjam állandóan a csodákat. Régebben azt gondoltam, csak a szar írók adatják ki saját forrásokból a történeteiket, mert máshogy soha nem láthatnák könyvformában az írásukat, de ma már egy kicsit máshogy látom, és egy próbát megér, és pár százezer forintot is szívesen kiadok rá, ha összegyűlik annyi. Végül is gyerekkorom óta ez a vágyam, hova halogassam még.
Az íróhapsit amúgy mellőzöm, sajnos nem fedi fel az inkognítóját, amit persze megértek, mert évek óta sikeresen őrzi, így viszont nem tudok megbízni benne, egy vadidegennek pedig nem fogom átküldeni a sztorikámat. Pedig örülnék, ha valami hozzáértő hozzászagolna, de hát ez van. Talán megoldom egyedül. Hah... Superman.
