Született partyface-ek

Ez az új kedvencem, mármint ma ezt hallgattuk Pukkanccsal ismétlésre állítva. Ez egy country énekesnő '73-as slágerének remixe (bizony, country), és a szöveg szerint a nő kivételesen nem a szerelmének könyörög, hogy ne hagyja őt el, hanem a harmadik félnek, hogy ne vegye el tőle. Nekem tökre tetszik, tisztára partyhangulatom lett tőle, ami egy új fogalom nálam, és kezdek kíváncsi lenni, hogy egyrészt eljutok-e valaha is egy bárba vagy egy fesztiválra, másrészt arra, hogy ott is rám fog-e törni ez a táncikálós kedv. Az harmadlagos, tudok-e táncolni. Kértem Pukkancsot, mutassa be, hogy kell ilyen tuc-tucra ropni, vagy hogy egyáltalán a Morrison's-ban hogy szokás, de nem merte, möh. Szóval csak elméleteim vannak. Majd a tai chit keverem azzal az ugrabugrálással, amit néha leművelek a szobámban - biztosan a kettő ötvözete lesz a nyerő, bár előtte nem tudom, mit kellene innom, hogy önfeledten menjen a dolog. Kár, hogy utálom az alkohol ízét.

Felvetettem Pukkancsnak poénkodva, hogy jövőhét szombaton elmehetnénk a Morrison's-ba - gázos hely ide vagy oda, eddig terjed a szórakozóhelyi ismeretem, és természetesen csupán kutatási célokkal mennénk -, és vihetnénk magunkkal Punkit is, hogy becsajozzon. Előadtam neki, hogy Punki hogyan játszaná el a menő csávót (ennél a résznél flegmán rágóztam, és megpróbáltam levetkőztetni Pukkancsot a tekintetemmel), és mi hogy játszanánk el, hogy random kislányokként odavagyunk érte, de mindkettőnket látványosan lerázna, s ennek láttán már könnyű dolga lenne a kiszemelt nőnél. Ebben az egész elképzelésben főként az volt a vicc, hogy Punkit max hullaként lehetne berángatni a Morrison's-ba - bár sokáig magamról is ezt gondoltam -, és hogy harmincegy éves férfi létére még nem volt nővel. És nem azért nem volt, mert nem volt rá lehetősége - egyszerűen nem vágyik rá. Legalábbis Pukkancsnak azt mondta, aszexuális, de az „Azért egyszer kipróbálnám, milyen” szövege után nem tudom ezt száz százalékosan elhinni. De egyébként tényleg vicces lenne szerintem, meg egy kicsit mindig is érdekelt, hogy Punki milyen ember, és azt hiszem, nem ártana megismernem őt, ha már Pukkanccsal olyanokról beszélünk, hogy majd átjárkálok hozzájuk. Örülnék, ha jóban lennék Punkival.

Poén volt egyébként, amikor Punki elmondta Pukkancsnak ezt az aszex dolgot... Előtte hetekig az aszexualitásról szövegeltem Pukkancsnak, amire mindig a fejét rázta, hogy szerinte ilyen nem létezik, és hogy ne akarjam most magamra aggatni ezt a címkét - mert az olyan menő, nem?! -, erre Punki is ezzel állt neki elő. Mindegy. Én azért még elmegyek valami hornmonvizsgálatra, hátha menthető vagyok. Addig nem mondok semmit (egyébként ez a kis "titkom" egyik része).

Egyébként Punkit Pukkancs vonzotta be magának... Mindig mondogatta nekem, hogy max egy buzival költözne össze, mert az nem mászna rá - hát, elvileg Punkitól se kell tartania. Bár az, hogy aszexuális, nem jelenti azt, hogy nincsenek érzelmi igényei.

Vajon ki hogyan éli meg a szerelmet?

Jó volt Pukkanccsal. Mindig jó, mindig meghitt. Zabáltunk sokat, középpontba helyezve a Camambert-t, néztünk sorozatokat (elkezdtük a Tara alteregóit és az Orange is the new black-et, bár Pukkancs már látta mindkettőt), és sokat ölelkeztünk. Túl nem mentünk az öleléseken, mert nekem megvan. Miután Pukkancs elment, chaten megírta ugyanazokat, amiket hónapok óta mindig megír - hogy nem kell csókolóznom vele, ha vágy nélkül teszem, nem kell félnem, hogy máskülönben elveszítem, nem akarja, hogy boldogtalan legyek, és hogy ha így folytatjuk, egyikünk kurvára pofára fog esni, amikor is a másikunk talál valakit, akit komolyan lehet venni. Engem egy cseppet se lehet komolyan venni szerelmi téren - ezt megint megkaptam.

Nem tudom, basszus... Az is eszembe jutott, hogy mi van, ha szerelmes vagyok, csak nem jut el az agyamig. Mi van, ha lányt más szeretni, mint fiút? Elvégre Pukkancsban nincs az, hogy magas és erős - ő egy lány, aki odavan értem olyan intenzív rajongással, ahogy a tinilányok szoktak odalenni életük első szerelméért. Közben meg féltékenykedek Punkira titokban, és félelemmel gondolok arra, hova kerülök majd Pukkancs szívében, amikor felbukkan az a bizonyos "valaki" az életében. Mindig gondolkodom, hogyan szerezhetnék neki örömet, vagy épp hogy hogyan segíthetnék neki, vagy most az az aktuális, hogy lefényképeztetem vele a szobáját, hogy képek alapján felmérjem, milyen ajándékkal lephetném meg az Ikeából, hogy otthonosabb, szebb legyen az új szobája (Pukkancsnak nincs túl sok holmija). Szeretek hozzábújni, de néha csak elnézem, milyen édes, és rosszul esik, ha éjszaka azon kapom, hogy épp nem ölel át. Szóval mindenképp odavagyok érte, amikor írom a bejegyzéseket vele kapcsolatban, akkor is érzem, hogy mennyire függő lettem, és hogy ez nem normális. Csak hát fogalmam sincs, mi a fasz van. A kérése, hogy csak vágyból csókoljam meg... hát... Nem tudom, lehetséges-e. Tudjátok, én mindig csak érzelmi síkon műveltem ezeket a dolgokat, szexuális téren brutál fura vagyok, amit kifejthetnék, de inkább hanyagoljuk a témát.

Rúval kapcsolatban biztosra tudtam, hogy szerelmes vagyok belé. Az egész kezdeti időszak egyértelműen zajlott le - érezhetően nem baráti szándékkal közeledtünk egymáshoz, csipp-csöpp romi versikéket írtunk egymásnak és randizgattunk. Na meg ott voltak a tipikus tinilányos tüneteim, a heves szívdobogás, a zavarban levés, izgulás, szégyenlősködés, széles mosoly, ha megpillantottam, görcsös megfelelni akarás, aggódás minden ok nélkül, hogyha egy napig nem megyek suliba, holnapután már nem lesz belém szerelmes, meg ilyenek.

Viszont azóta eltelt lassan hét év, szereztem egy-két sérelmet, és már nem vagyok tinilány. Nem hiszem, hogy lesz bennem újra olyan félelemmel teli rajongás, mint amivel Rú iránt viseltettem. De egyébként fogalmam sincs, az emberek hogyan szoktak szerelmesek lenni. Azt hiszem, tiniként mind egyformán érzünk, de hogyan kezeli az ember a szerelmet, ha már vannak tapasztalatai? Ha már tudja, hogy a szerelem nem mindig egy csupahab téma... Ha már nem csak a szerelmet látja, hanem automatikusan a jövőt is megtervezi a kiszemelt féllel... Nincs túl sok viszonyítási alapom. A hetedikes pöcsfejet és a tizenöt évesen átélt virtuális szerelmemet leszámítva Rú volt az egyetlen, akihez ily módon viszonyultam. Ő olyan durva tisztalappal indult nálam, hogy a naivitásom akkor élte fénykorát, a büszkeségemet akkor még nem akarództam állandóan előszedni. És bár biztosan megadnám másnak is ezt a tisztalapot, valószínűleg már nem tudnék olyan elnéző lenni, mint Rúval szemben.

Viszont ami a jövőtervezést illeti... Egyszer azt írtam ide, hogy nem érdekelne, hogy Pukkancs lány, ha Rú nem lenne nekem, vagy ha én is úgy szeretném, mint ő engem. Legalábbis valami ilyesmi volt a szöveg... De az utóbbi időkben belegondoltam, milyen életem lenne Pukkancs mellett, és hát persze semmiképp sem olyan, amilyet gyerekként elképzeltem (röviden felvázolva: mindig az írást képzeltem fixen az életembe, a család másodlagosnak tűnt, de mindig tutinak). Már ott van kapásból a tény, hogy a gyerektéma nem lenne egy sima ügy, és ha egyikünknek sikerülne is szülnie, a másikunknak nem lenne köze a gyerekhez se vér szerint, se jogilag. Tudom, ez a gondolat nem szabadna megakadályozzon a szerelemben... De azért eszembe jut néha. A Fiúk a klubból című sorozatban volt egy leszbi páros, akik fejenként egy gyereket szültek, majd a szakítás után olyan nyomasztó pereket nyomtak le egymás ellen a gyerekek miatt, hogy valahol ott ki is halt bennem a sorozat iránti lelkesedés. Persze ezt hetero párosok is el szokták játszani, csak na... Bizarr.

Na mindegy. Ennek a bejegyzésnek sincs sok értelme. Azt hiszem, még mindig Rút szeretem... Még mindig az van bennem, hogy összetartozunk, hogy együtt erősek lennénk. Néha viszont, amikor Pukkancs a gyakorlatban is szeret, az jut eszembe, hogy a kapcsolatunk nagy részében Rú nem is érdemelt meg engem, mert fele annyira sem volt úgy oda értem, mint én érte, vagy ahogyan Pukkancs értem. De aztán jönnek a kérdések, a ténymegállapítások: Az emberek egyformán szerelmesek? Rú is csak egy tini volt - miért büntetem őt a kamaszos hanyagságáért? Megvédem őt most is naiv szerelmesként, vagy elengedem, és nyitok valami új felé? De mi van, ha rosszul teszem, ha nyitok valami új felé?!

Nem tudom, ha szexuálisan normálisan működnék, felismerném-e a szerelmet. De azt hiszem, a kettő nem függ össze olyan szorosan.

Mindegy, fasz tudja. Biztos fogok még sírni. Mindenesetre nem örülök, hogy a brutál jó barát szerepből átmentem komolyan vehetetlen szerető szerepbe - legalábbis most ez a szeretős dolog eléggé elnyomja a barátságunkat. A bariságunk a sarokban ül a románcunk által félreállítva, és nem tudja, képes lesz-e valaha is előbújni az árnyékból.

Róka újabb agóniája

Reggel, amikor kinyitom a szemem, azt várom, hogy elinduljak. Amikor elindulok, azt várom, hogy megérkezzek. Amikor megérkezem, azt várom, hogy hazajöhessek. Amikor hazaérek, azt várom, hogy lefekhessek. Aztán indul elölről. Láttátok a Távkapcs című filmet, amiben a hapsi előre tudja tekerni az időt? Jó, hogy nem létezik ilyen, mert valószínűleg én is áttekerném az életem, és öregségemben rájönnék, hogy elszállt a fiatalságom. Most még azt mondogatom magamnak, nem lesz ez mindig ilyen szar.

Pukkancs azt hiszi, rossz neki, amiért nem kapja meg azt, akibe szerelmes. Én meg azt hiszem, nem fogom őt már úgy visszakapni, hogy olyanok legyünk együtt, mint azelőtt. Ha barátként is lehetne, én lehoznám neki a csillagokat. De Pukkancs körül már több ember van... Rá többen kíváncsiak. Azelőtt, amíg a Putriban dolgozott, ez nem így volt. Csak emiatt szólt rólam az élete. De most már egyre többen lesznek körülötte, az üres óráit kitölti másokkal, és nem lesz rám égető szüksége. Tudom, tudom, ez így lenne normális - valószínűleg én is így tudnék csak normálisan működni. De majd megemésztem. Csak még nem megy. Mindig elszomorodom, ha látom, hogy órákig fel se jön facebook-ra. Én meg büszkeségből eljátszom, hogy nekem is órákig jobb dolgom van. Csak nem tudom... Ilyenkor mindig elgondolkodom, mi a szart csinál órákon át, miközben elvileg tele a töke mindenkivel abban a házban...

Ma dél óta két mondatot váltottunk. Kettőt. És ebben az a vicc, hogy előzménye sincs. Nem vagyunk összeveszve. Egyszerűen... van valami a levegőben. Ő próbál nem gondolni rám - úgy tűnik, jól megy neki -, én meg eljátszom, hogy nem zavar.

Tudom, hogy szánalmas vagyok. Nem akarom, hogy tőle függjön a kedvem. Megpróbálok én is leszokni róla. És amikor majd azt mondja, úgy érzi, lassan meglesz nélkülem is, nem fogok elszomorodni. Kár, hogy "felnőtt" koromra kaptam egy barátot, amikor már nem egészséges igény sülve-főve együtt lenni. Pedig még megtehetnénk. Amíg nem vagyunk annyira felnőttek.

Ez annyira ismerős helyzet... Mielőtt megismertem volna Pukkancsot, csak Rú volt nekem. Idővel elfogadtam, hogy neki rajtam kívül még ott van a temérdek sok barátja is. Ha nem voltunk együtt, mindig érezhető volt, hogy bőven van mivel-kivel elfoglalja magát. Én meg csak ültem itthon egyedül, bár mivel úgy gondoltam, nekem nem rendelt barátokat a sors, nem voltam ilyen durván tudatában annak, hogy nincsenek körülöttem emberek. Akkor jöttem rá, milyen magányos voltam mindig is, amikor összebarátkoztam Pukkanccsal. Csak hát aztán átalakult... És most megint magányos vagyok.

Holnap elvileg jön Pukkancs hétvégére, jövőhéten pedig én megyek hozzá. Aztán persze lehet, hogy holnap gondtalan teremtmény leszek, és azt fogom érezni, ostobaság volt közzétennem ezt a bejegyzést. Merthogy annyira jól elleszünk... Kíváncsi vagyok, mi lesz jövőhéten. Az utóbbi időkben, amikor csak szóbajött az albérlet téma, mindig azt éreztem, amit akkor, amikor Rúval a gazdag házak között sétáltunk. Rú mindig azt mondogatta, érzi, hogy egyszer ő is ilyen gazdag házban fog élni. De én nem éreztem, hogy lesz ebben részem. Egyelőre azt se tudom elképzelni, hogy át fogok járkálni ebbe az albérletbe. Nem látom ott magam.

Na, írt 22 üzenetet. A hogy teng a napod?-kérdésemre azt válaszolta, gyorsan elment, aztán: „Bocsi, hogy ilyen nyomin voltam fent, csak jár az agyam, mit hogy csináljak jövőhéten.” Jah, ez külön program, nem? Ült egész nap maga elé meredve, és csak belül működött. Na mindegy, aztán elment aludni. Bah... Lehet, Punkival volt egész nap, csak nem akarja mondani, mert érzi, hogy szarul esne.

El akarok tűnni. Nem akarom folyton ezt a mellőzöttség érzetet. Mindig mindenki mellett ezt érzem. Bár én is mindig azt jelentém másoknak, amit ők nekem. Vagy legalább fordítva. Ne csak akkor legyek űberfonti, amikor ott vagyok a szemük előtt.

Erős akarok lenni mások nélkül is. Mikor leszek végre az?

A bejegyzést írta:

A lány a barlangból

Heg

Na, és pont, mire leírtam az előző bejegyzés utolsó mondatát, hívott keresztanyám, hogy mi volt a szemészeten (asszem, nem volt annyira sírós a hangom).

Szóval az volt a szemészeten, hogy annak ellenére, hogy időpontra mentem, kerek három órát ültem ott, így a tüdőleletemet már nem tudtam felvenni, és beutalót se tudtam kérni a háziorvostól vérvételre, mert addigra elmentek. A jó viszont az, hogy az új látótér vizsgálati eredményem nem üt el a két évvel ezelőttitől, tehát nem nőtt a folt, és megint azt mondták, hogy ez egy heg (szóval most nem a hatodik tippet kaptam). Láttam a monitoron, kis dombocska van a szemgolyómon. Kérdeztem, nem lehet-e daganat miatt, de azt mondták, akkor nőtt volna. Szupi. Viszont elfelejtettem rákérdezni, lehet-e így műteni majd a szemem, ha esetleg lesz felesleges vagyonom, na de majd legközelebb - azt mondták, évente egyszer azért menjek vissza.

Egyébként meg vizsgálat közben kaptam pupillatágító cseppet, majd megint bele kellett néznem abba a rohadt nagy fénybe hosszas perceken át, úgyhogy a kezemet szemellenzőként használva jöttem hazáig, miközben a betonra tapasztottam a tekintetem, mert ha egy kicsit is felnéztem, bekönnyeztem az ég vakító kékségétől. Emlékszem, amikor legelőször kaptam ilyen cseppet, nem mondták, hogy milyen hatása lesz, úgyhogy teljesen kikészültem, mire hazaértem, és sírva anya karjaiba omlottam, hogy alig látok, és a hévet is csak akkor vettem észre, amikor beállt az orrom elé (ettől a szemcsepptől kurvára elhomályosodik az ember látása egy-két órára).

Vérvételre meg azért akarok elmenni, mert a látásromlás miatt néha eszembe jut a cukorbetegség, a kézremegésem miatt a pajzsmirigy problémák, és egy-két dolog miatt gyanakszom rá, hogy valami nem stimmel a hormonjaimmal. Szóval nem ártana kivizsgáltatnom magam, hátha megnyugszom, ha meg kiderül valami, akkor legalább kiderül...

Vicces, hogy egy nap alatt a három elintéznivalóból csak egyet sikerült elintézni. Tényleg ki kell venni ötven szabadnapot ahhoz, hogy 1. elmenj beutalóért 2. elmenj tüdőszűrésre 3. visszamenj a leletért? És akkor még olyanokról fantáziálgatok, hogy nőgyógyász - mert rég voltam -, meg bőrgyógyász, mert egy hónapja van valami izé a köldökönöm, ami nappal nem látszik annyira, de estére nagyobb és pirosabb, se nem viszket, se nem fáj, a google se tud tippet adni, hogy mi ez - egyszerűen csak ronda. És hát ha jön a nyár, így hogy fogok hasmutogatós topokban járni a partykba?! Szóval na, muszáj lassan eltűnnie.

„Mert magam vagyok” /Szamár/

Olyan magányos vagyok...

Pukkancs és Punki jövőhéten költözik be az albérletbe. Szerettem volna segíteni Pukkancsnak a cipekedésben, de ő éjszaka fog dolgozni, én meg ugye nappal, szóval ennyit erről. Pedig mielőtt összeköltözött volna az anyjáékkal, akkor is egy csomót fantáziáltunk arról, hogy majd segítek neki, de végül persze tökre nem tudtam volna segíteni, megoldották nélkülem is. Aztán amikor az anyja elkezdte neki mondogatni, hogy költözzön el, akkor is beszéltük, hogy majd ha lesz hova, megyek vele az anyjáékhoz, és pikk-pakk elhozzuk mindenét, úgyse nagyon rendezkedett be. 

De hát ebből se lesz semmi. Punki segít neki. Punki ráér. Punki mindig egyszerre szabad Pukkanccsal.

Ez meg az

Ma kiderült, hogy elcsesztem azt a 700 oldalas dokumentumot, úgyhogy nem tudtunk vele tovább dolgozni, így ma korán el lettem engedve. Persze azért lelkiismeretesen megkértem keresztapámat, hogy adjon egy pendrive-ot, és akkor hazahozom a file-okat, és itthon megcsinálom rendesen... Hát, ja, feleslegesen nyomtattam ki, mert így most jól felborulnak majd az oldalszámok. Pöff. Ezzel most jópár órát el fogok szarakodni.

Holnap megyek a térlátás vizsgálatra. Kicsit félek, vagyis hát pár napja, ha felébredek reggel valami miatt, egyből eszembe jut, és ideges leszek (ma például arra keltem, hogy mama idegesen kopogtatott Perdita ajtaján, hogy lent ülnek nála a diákhiteles behajtók). Félek, na, hogy továbbküldenek valami durvábbra, mondjuk koponya CT-re, de oké, persze, ha van esélyem túlélni, hátha még időben vagyok. Szóval brrr...

Az írással most úgy állok, hogy mivel az utóbbi napokban már-már házi feladatként gondoltam rá, így ilyen téren adok magamnak néhány szabadnapot, hogy ne mérgezzem meg magamnak az írás élményét. Nem fogom erőltetni, majd amikor kedvet érzek rá, ráhasalok. Régebben amúgy mindig éjjel írtam, nekiálltam este tízkor, és hajnalig pötyögtem, és annak volt egy hangulata, de így nappal, vagy akár már este nyolc körül nekiállni... Olyan fura. Nem a nappal az én napszakom, kb. nulla alkotói kedvem van olyankor. DE SEBAJ, mert most van ez az elcseszett file, úgyhogy lesz mivel elütnöm az időt, haha.

Mondjuk amikor nyafogok a blogba, mindig elképzelem, hogy a láthatatlan követőim között van egy olyan, aki utál a sok hülyeségem miatt, csak már rászokott a blogomra, meg szeret is rajta hőbörögni, és amikor az ilyen bejegyzéseket elolvassa, olyanokat mond az egeret oda-odaverve az asztalhoz, hogy: „Ha fele annyit tenne azért, hogy jobb legyen, mint amennyit rinyál, már rég úgy élne, mint Marci Hevesen!”

De lehet, hogy ez csak a tudatalattim. Vagy csak az ilyen bejegyzésekkel szándékozom megelőzni az esetleges rosszmájú kommenteket. Nyöhöh.

Annyira szeretlek, hogy ha nem leszel az enyém, nem akarok veled barátságban se lenni - hát ilyenek ezek a mindent-vagy-semmit-féle kapcsolatok.

Jövőkép

Pukkancs írt koraeste egy sms-t, hogy: „Meglett az albérlet 20 percre”, én meg gondolkodtam, hogy tőlük húsz percre-e, vagy tőlem húsz percre? Mindegy, ennyiben hagytam a dolgot, gondoltam, nem élem bele magam semmibe, majd később úgyis kitárgyaljuk. Nem írtam vissza, bár gondolkodtam, hogy felhívom a válaszért, de aztán arra jutottam, amíg Punkival van, inkább hagyom, így is az a mániája a gyereknek, hogy Pukkancs állandóan velem van vagy velem chatel, és majd biztos egyedül lesz hagyva az albérletben minden hétvégén miattam (mert nem elég egymás mellett ülve dolgozni, és együtt lakni hétköznapokon).

Végül is aztán tőlem húsz percre találtak egy ingatlant, és Punki megjegyezte lakásnézés közben az embernek, hogy unja már ezt a lakásnézegetősdit, hogy hetente megnéznek ötven albérletet, mintha múzeumba járkálnának, aztán ennyi volt, többet nem hallanak egyik felől se. Erre megörült az ember, hogy neki meg a nézőkkel van tele a töke, úgyhogy helyben alá is írták a szerződést, kifizettek egyhavi kauciót, és a Pukkancsék fenekébe érkező nézők el lettek küldve. Szóval tiszta jó, ráadásul olyan árban van, hogy Pukkancs egy csomó pénzt félre tud majd tenni havonta - habár most a kaució miatt nem lesz mit ennie, de felajánlottam neki, hogy adok kölcsön a kövi fizujáig. Azt mondta, ő is rám gondolt, mert az anyjától nem szívesen kérne, meg örülnék is, ha én segíthetném ki. Nem mintha keci sok pénzem lenne, de a fizumig még pont kijövök... talán...

Kicsit irigy vagyok most azért Pukkancsra, képzeljétek, pénteken átállították a fizuját rendes adminos bérre, úgyhogy márciustól dupláját fogja keresni annak, amit én keresek. Irigylem, hogy lesz saját élete, és félre tud majd rakosgatni. Azért mindig bennem van, hogy én csak felélni vagyok képes a fizumat, mert ezt értelmes dolgokra nem nagyon lehet fordítani... Kurva hajó téma, mindig eszembe jut, pedig a faszomnak sincs kedve külföldön gürizni. Egyszer biztosan felfogom, hogy anélkül nem fogok előrébb jutni. A jövőmet jelenleg nagyon magányosnak látom, meg amúgy is tudom, hogy Pukkancs se lesz ennyit velem mindig, mert majd jön valaki, aki a "helyemre" lép, és persze ez így normális, tudom, de a lényeg, hogy szerintem nem sokára még magányosabb leszek, mint most, és talán rájövök, hogy mindegy, melyik országban leszek magányos. 

Pár hete úgy gondolom, az íráson kívül másban nem lesz örömöm az életben (mázli, hogy az írásban még mindig van hitem, különben ki se másznék az ágyból), nem lesznek barátaim - oké, Pukkancs, de ő se lesz mindig elérhető -, és családom se lesz soha, mármint ilyen családteremtős dolgokat már el se tudok képzelni (eddig se tudtam, de legalább alapnak éreztem, hogy egyszer majd biztos lesz gyerekem). Ovis koromban mindig három gyereket képzeltem el magamnak, egy fiút és két lányt, aztán általánosban már csak kettőt akartam, majd középsulira már csak egyet tudtam elképzelni, aztán most már úgy vagyok vele, hogy lehet, tökre nem is lesz, mert nem lesz kitől, és örülhetek, ha magamat életben tudom tartani, nemhogy még egy gyereket is.

Visszaírt amúgy a TO-s néni, hogy valószínűleg nem kapnék egyéni tanrendet az összes félévemre.

Na mindegy, elbaszottság. Nem értem, miért fájna a sulinak, ha nem járnék be annyit. Most komolyan, nem kurva mindegy nekik...? Még ha orvosnak akarnék tanulni, megérteném, de ez csak egy nyelvszak lenne, basszus.

Jah, de

Perdita az előbb kérdezősködött a kis örömömről. Most akkor... szeret, igaz?

Felhők

Ma nagyon szép idő volt, bár naplementekor télszínűek voltak a felhők.

Reggel elaludtam, még soha nem volt ilyen. Azt hiszem, lenyomtam az összes ébresztőt, és a lehunyom-még-egy-kicsit-a-szemem dologból egy újabb álom lett. Azt álmodtam, hogy egy hatalmas, iskolaszerű épület hetedik emeletén eszembe jutott, hogy a másodikon hagytam a cuccaimat. Sietve elindultam értük, és menet közben, az egyik fordulóban belebotlottam Rúba és a barátaiba. Egy nagy kőpadon ültek, beszélgettek. Megörültem nekik, mert elképzelésem se volt, hogyan tudnám egyedül felcipelni a cuccaimat, széles mosollyal köszöntem nekik, és megkérdeztem, ki segítene nekem. A fiúk egymásra názegettek, ki fog jelentkezni, majd Rú - aki egészen addig engem észre se véve beszélgetett tovább - felállt egy türelmetlen sóhaj közepette, és lejött velem a táskákért. Közben nem nagyon szólt hozzám, nem volt kíváncsi rám, meg bosszúsnak is tűnt, amiért neki jutott a feladat. Aztán már csak annyi rémlik, hogy loholtam utána a csomagjaim egy részével, ő elöl ment lendületes léptekkel, és zokogva azt mondtam neki, hogy: „Nem szeretsz már, igaz? Mondd csak meg, hogy sosem szerettél igazán, úgy könnyebb lesz nekem.” Erre a szemét forgatta, és már nem emlékszem tisztán, hogy azt felelte-e félvállról, hogy: „Jó, hát nem szeretlek már", vagy azt, hogy: „Jó, sosem szerettelek annyira nagyon”, lényeg a lényeg, hogy ezért nem volt érdemes visszaaludni. Mókás, milyen brutál szélsőségesen tudok néha viselkedni az álmaimban.

Mindenesetre tíz perc alatt készültem el, és úgy döntöttem, most más úton megyek, hátha nem lesznek olyan meredekek az emelkedők. Nagy vadul leszáguldottam az utca aljáig, majd amikor egy szabadon kóborló eb megugatott mögöttem valamit, rájöttem, hogy a kutya kiszökött utánam. Ezután visszatekertem felfelé, lepakoltam a kutyát, majd immár hason kúszva   bemelegítve indultam neki újból. Végül is csak húsz percet késtem, nem volt olyan gáz - amikor odaértem, keresztapámnak még a szeme is alig volt kinyílva.

Budipapír

Nem tudom, írtam-e már a blogba, hogy szerintem Perdita nem szeret engem... Nagy ritkán kedves, és akkor elvetem ezt a gondolatot, de a héten volt egy kis sikerélményem, és fél órán keresztül gondolkodtam, elmondjam-e neki - el akartam mondani mindenkinek, mert olyan izgatott voltam -, és amikor eléálltam illegve-billegve, hogy: „Halloood...", akkor undokul azt mondta rá, hogy: „Mi van?", és miután egy kétszavas mondatban elmondtam, mi van, csak annyit mondott rá egy erőltetett félmosollyal az arcán, hogy:„Tök jó, gratulálok”, úgyhogy aztán csak visszamentem a szobámba, és ültem a gép előtt, és vártam, hogy Rú vagy Pukkancs visszaírjon, és valaki örüljön velem egy kicsit. Azóta nem is kérdezett a dologról, szóval ennyi volt a téma. Úgyhogy most is úgy vagyok vele, hogy valószínűleg tényleg nem szeret. Persze oké, tény, hogy épp a táskájába pakolászott váltásruhát, mert egy napra be kellett feküdnie a kórházba, hogy kivegyék az orrpolipját, de... Nekem ez olyan nagy dolog volt aznap... De oké, nem lehetek önző, nem várhatom, hogy mindenkit érdekeljenek a dolgaim.

De azért tényleg röhej, mennyire nem veszi észre, hogy nagyjából annyira bír, mint egy lakótársat, akit muszáj megtűrni, de amúgy ha máshol lakna, le lenne szarva. Nem szoktunk beszélgetni, csak ha vitatkozunk. Múltkor kimentem inni, és Perdita rám szólt, hogy többet ne engedjem le a lefolyón a hajamat, mert eldugult a kézmosó. Visszakérdeztem némileg felháborodva, hogy: „Jah, nyilván az csak az én hajam, nem?!", amire Pongó tök ingerülten odamondta nekem, hogy: „Én szedtem ki a csőből, úgyhogy láttam, hogy vörös haj van benne." Erre megkérdeztem, hogy: „De amit kiszedünk, az egy nagy, zöld, nyálkás csomó szokott lenni, nem?! Hogy láttátok, hogy vörös?" Hát látszott, és kész. Persze ők könnyen dumálnak, Perdita ezüstre festi a haját, szóval akkor se veszed észre, ha ott van a kagylóban, Pongónak meg ötcentis, szóval jah, csak az én hajam lehetett ott, nyilván eleve le szoktam engedni a lefolyón, szeretem, ha eldugul. Múltkor meg Perdita közölte, hogy ezentúl vegyek magamnak wc papírt. Hát, jó, végül is... Ha már mindent magamnak veszek, ideje a budipapírt is. Szóval a sárga az övéjük, a lila meg az enyém.

Lényeg a lényeg, hogy ne hagyjak nyomokat magam után, mert amit nekik szabad, azt nekem nem annyira.

Pukkancs

Pukkancs két órája ment el, itt volt két napig. Annak ellenére, hogy előtte megbeszéltük chaten, hogy ne várjon rám, ő megint nem fogta vissza magát, én meg megint nem mondtam nemet. Tény, hogy nem azt mondtam neki, hogy: „Ne várj rám, mert esélytelen, hogy összejöjjünk”, hanem csak annyit, hogy: „...mert össze vagyok zavarodva, és még mindig sokat gondolok Rúra.” Néha, amikor össze vagyunk bújva, elfog az érzés, mekkora faszfej vagyok, amiért én csak a pillanatnak élek, miközben ő a csillagokat is lehozná nekem az égről. Tényleg, olyan brutálisan odavan értem, hogy amikor újra meg újra szerelmet vall, és elmondja, miért szeret annyira, csak nézek, milyen tökéletesnek és különlegesnek lát. Amikor meg a karjaimban van, érzem, hogy nyugodt és békés, mint aki hazatalált. Szokta is írni néha, amikor hazaér, hogy milyen jó volt velem... 

Most már azt mondja, nem szokott bedepizni, amikor el kell tőlünk mennie - úgy van vele, hogy örül, hogy vagyok neki, a szerelem-témával meg lesz, ami lesz. Ma felidézgettük, milyen volt a tavalyi év első felében bejárni a Putriba, hogy imádtunk együtt dolgozni, és nem voltunk rosszul a hétfőktől (csak vasárnap), és hogy mennyit nevettünk, és milyen sok ember szemét szúrta, hogy jól érezzük magunkat munka közben, és erről eszembe jutott, milyen kibaszott jó barátok voltunk mi, és hogy ezt ősszel mind kockára tettük... Nem tudom, mi lesz ebből... Vagyis hát... Egyre inkább hajlok afelé, hogy szerelem ügyileg semmi... De hogy mi lesz a barátságunkkal, ha ez az egész lezárul Pukkancsban... Azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy én nem szoktam azt érezni, hogy hazaértem. Biztosan értitek... Imádom Pukkancsot, és szexelni sem azért szoktunk, mert ki vagyok éhezve, és ki akarom használni az alkalmat... Talán egyszer elárulom ennek a blognak, mi másért...

Mindenesetre írta az előbb, hogy egyre több jelet vél felfedezni rajtam, amik arra ösztönzik, hogy elfogadja a helyzetet. Például hogy néha nem akarok csókolózni. Olyan rossz olvasni ezeket a sorokat, még ha van is bennük valami... Valamiért rossz és kész.

Munka

Szerdától péntekig egész nap egyedül tudtam dolgozni - oké, csak sablontáblázatokat kellett beillesztgetnem a Wordbe, amikben csak egy-két adatot kellett átírnom, de majdnem hétszáz oldal lett, szóval elvoltam vele három napig. Aztán paintben összeraktam a reklámmágnest (paintben - én, a profi), és kitaláltam a cégnek egy szlogent. Szóval most nem éreztem magam feleslegesnek.

Csütörtökön meg írtam a diákmunkámat adó hapsinak, hogy tele a tököm, hogy szombatba nyúló éjszakákon is dolgozom, úgyhogy keressen más szerencsétlent a helyemre (persze nem így fogalmaztam), úgyhogy megszabadultam ettől is, rohadt kényelmetlen volt, hogy egyrészt addigra már kifolyik a szemem az asszisztensi munkától, másrészt nem tudok ELMENNI PARTYBA. Jó, hát tudjuk, mekkora partiarc vagyok, de na... Főként a programok miatt ment el a türelmem, összevissza fagyott a gépem, amiért megnyitottam egyszerre nyolcvan oldalt, meg persze a szemem tényleg nagyon sivatag volt mindig... A pénz jól jött volna, de nem a "nyugodt" idegzetemért cserébe.

JÚJ!

Ma nem úgy keltem fel, mint tegnap.

A mappa neve: "más"

Éjjel három körül feküdtem le, mert Pukkanccsal sikerült belemennem a miért-beszélsz-nekem-más-csajokról-ilyen-körülmények-között témába, amit az első öt perc után meg is bántam, mert igazából tök feleslegesnek éreztem, hogy megszóltam emiatt. Elvégre még mindig nem akarok vele járni, és néha komolyan azt érzem, ha se Rú, se Pukkancs nem tesz boldoggá, valószínűleg egyedül fogok megrohadni, mert ha ők nem, akkor más se fog soha elég közel jutni hozzám. Ez egósan hangzik? Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nekem senki nem jó, csak néha félek, hogy tényleg nincsenek érzéseim, és már nem is lesznek. Ma eszembe is jutott, hogy talán azért idegesít, amikor Pukkancs más lányokról áradozik, mert irigy vagyok rá, amiért egyáltalán tud áradozni, és van benne vágy egy társ iránt. Bennem meg csak az van, hogy vagy Rú vagy Pukkancs vagy kurvára senki. De hát közben meg mégse vagyok egyikükkel se, szóval... én se értem.

Reggel aztán úgy ébredtem, mint a mosott szar, és az első sóhajom az volt, hogy: „Istenem...” Aztán amíg készülődtem, egész monológ ment le a fejemben arról, milyen abszurd, hogy itt vagyunk ezen a gyönyörű Földön, ahol több ezer tevékenységet lehetne végezni, de én mégis csak alszom, dolgozom és itthon ülök, alszom, dolgozom és itthon ülök, mintha egy kis búra alatt élnék, és ez ki tudja, meddig fog még így menni. 

Szóval néha így ébredek...

Aztán keresztapám elment otthonról egy órára, és addig kiadta nekem, hogy tervezzem meg a reklámmágnest, és közben olyan fásult voltam, hogy ha valaki elém állt volna, hogy na, most le foglak lőni, kb. csak megrántottam volna a vállamat. Közben véletlen találtam egy fura mappát a laptopon, amiben képek voltak egy nőről - egy nőről, akin volt ruha. Ennél még az is jobb, ha random meztelen nők tárogatnak, de ez valami hús-vér fajta volt. Mindegy, nagyon untam épp az életet, úgyhogy rákerestem az ügyfélre facebook-on, akihez keresztapám átugrott az iratokkal. Gondoltam, összehasonlítom a képeket, de a mappában lévőket nem mertem megnyitni nagyban, mert azt kiírja a gép. Nem mintha közöm lenne hozzá, de amikor a netről akartam lementeni egy képet, kajakra azt a mappát jelenítette meg mentési helynek... Persze lehet, hogy ez még egy régi mappa. Ha nem valamelyik ügyfele a nő, akkor már csak a múlt része - legalábbis ahogy elnézem keresztapámat, alig van ideje bármire is. Mindenesetre én kussolok.

Most meg fáradt vagyok. Minden nap eltervezem, hogy írni fogok, de esik ki a szemem, úgyhogy a történetem már lassan egy hete megakadt 17 oldalnál. Lényegében eddig elég laza a munka - a nyarat ígérik hajtósnak -, egyszerűen csak nem osztom be jól az energiámat. Többet kellene aludnom igazából, de olyan időpazarlásnak érzem... Csak így meg ébren vagyok, és nem csinálok semmi érdemlegeset, mert az agyam helyén egy nagy nulla van. Arról nem is beszélve, hogy reggelente szenvedek, mint a picsa.

Pályázat

Szóval fut ez a pályázat, és hát nyilvánosan zajlanak a dolgok, mindig lehet tudni, hol tart éppen a kéziratok átnézése. Azok az írások, amik átjutnak az előszűrőn, szép sorjában felkerülnek az oldalra, pontosabban csak az első négy-öt-hat oldal, amit aztán lehet like-olni, kommentelni, meg tizes skálán értékelni. Az első hat-hét részletnél még mindenki izgatott volt és lelkesen kommentelt - én mondjuk a csendben figyelő fajta vagyok -, de az utóbbi első fejezetek már szinte like-ot se kaptak. Szerintem már mindenki ráunt a dologra, és csak azért jár fel az oldalra, hogy megnézze, kikerült-e az írása. Személy szerint - bár ezt sose kommentelném oda - nem értem egy-két művel kapcsolatban, hogyan kerülhetett ki, és mivel látom a kommenteket, amik helyettem is megfogalmazzák a dolgokat, tudom, hogy nem csak az irigység miatt gondolkodom így. Persze jó lenne kikerülni, de napról napra fogy a pályázatba vetett hitem. Vannak a kikerültek között olyan sztorik, amikről tudvalevő, hogy népszerűek manapság, ezért már jópárszor megírták őket különböző karakterekkel, meg van olyan, amiben rosszul vannak ragozva a szavak (és döbbenetemre erre azt írják: „Majd a szerkesztő kijavítja az ilyen apróbb hibákat” - pályázaton ez milyen hozzáállás?), meg olyan, ami annyira nem szól semmiről, hogy mialatt olvastam, megpróbáltam elképzelni a lektorok lelkületét, hogy vajon mit láthattak ebben a sztoriban. Mondjuk oké, ők látják a szinopszist is, meg a többi 200 oldalt is... És azt is megértem, hogy ők jobban tudják, mire van kereslet. Csak na, a hiúságom.

Persze azért vannak jó írások is, amikre azt tudom mondani, hogy érezhetően erősebbek és gyakorlottabbak, mint egy-két másik, ami kikerült, és megéremelnék, hogy könyvformát öltsenek. Szóval na, fájó szívvel ugyan, de elismerem, hogy vannak jók is, de nagyjából már én is unom követni a pályázatot, és már nem megyek fel naponta ötszázszor az oldalra, csak mondjuk kétszer, hogy megnézzem, vannak-e új kommentek.

Na, de az a lényeg, hogy kezdem látni a körlevelet. Belépek majd a fiókomba, és ott lesz a levél, hogy még nem vagyok valami ügyes, de azért fel a fejjel, mert gyakorlat teszi a mestert, és majd próbálkozzak jövőre is, esetleg iratkozzak be a tanfolyamukra. És majd Kedves Szerző! lesz a megszólítás, és a végén ihletben gazdag alkotói kedvet kívánnak.

És persze megírom ezt a bejegyzést, de azért még mindig ég bennem egy kis remény-fény, hátha, hááátha mégis.

Mindenki fura

Azért Pukkancs se teljesen százas... Hetente megkérdezi tőlem szomorú szemekkel, hogy: „Soha nem fogsz úgy szeretni, mint Rút, igaz?”, amire olyasmit mondok, hogy: „Nem tudom, de nem akarlak hülyíteni, úgyhogy nem ígérek semmit, mert ha belevágnék veled egy kapcsolatba, azt nem egy-két évre tervezném, de amíg nem vagyok biztos magamban, blablabla.” Tudja, hogy nagyon szeretem, és néha úgy érzi, hogy van esély rá, hogy összejöjjünk, és néha meghitt jeleneteket rendezünk az ágyban... De néha - mintha nekem úgyse lenne lelkem - előjön a Morrison's-ban látott szőkékkel, hogy milyen jó lenne, ha legközelebb is ott lennének, amikor megy, mert akkor biztos leszólítaná a szebbiket. És akkor eszembe jut, hogy Pukkancs amúgy simán smárol idegenekkel - úgy, hogy tudatánál van -, legyen az férfi vagy nő, és eszembe jut, hogy az exét hányszor csalta meg, és lehervad az iránta érzett lelkesedésem. Elmondta már százszor, hogy még soha nem volt olyan szerelmes, mint most, és én ezt el is hiszem az eddigi elbeszélései alapján, erre mégis benyög ilyeneket, és múltkor is smárolt egy férfival abban a buliban, amire Punki elvitte. És akkor ülök a gép előtt, és visszaírok neki, hogy: „Ühüm... Szervezz le akkor a péntek estédre egy Morrison's-t, és keresd meg őket, ha már ennyit lovagolsz rajtuk.” Közben meg az fogalmazódik meg bennem, hogy jah, tényleg, ez az egyik ok, amiért félnék belevágni Pukkanccsal egy kapcsolatba - nem csak ő eshet pofára velem, hanem én is vele.

Szóval most is felébredtem. Mindig felébredek. Ha ezt tudná, valószínűleg visszavenne az ilyen hülye témáiból, és ezerrel bizonygatná, hogy soha nem bántana, mert tényleg fájdalmasan szeret, de... Ilyenkor tényleg csak simán kizökkenek, mint akit fejbe vertek. Eloszlik a rózsaszín köd. Tudom, hogy szabad ember, és már eleve geci vagyok, amiért a tetteim néha tök ellentmondásosak a szavaimmal, úgyhogy tényleg nem várhatok el tőle semmit, de na... Így nem is lesz semmi.

Szomor

Az emberek félnek a haláltól, meg attól, hogy elveszítik a szeretteiket. Néha azt álmodják, meghalt a szerelmük, sírva felriadnak, és átölelik a mellettük békésen szunyókáló fiút vagy lányt. El se tudnak képzelni rosszabbat annál, hogy a másik meghaljon... Aztán történik valami, amiért a páros szétmegy, és valóra válik a félelem: nem lesznek többé egymás életének részei. Olyan sok embert veszítünk el egy élet során... Ez annyira kibaszottul szomorú.

Miután Rú azt írta chaten, hogy úgy, hogy néha haragszom rá, nem is akarna velem lenni, valahogy lemondtam róla... Akkor úgy tűnt, hogy nem hatja meg különösebben a dolog, hogy én haragszom rá, és ő már amúgy is elfogadta a helyzetet. Aztán napokig nem írtam rá, nem elhatározásból, egyszerűen csak nem volt bennem, hogy rá akarok írni. Valamiféle csöndes gyász borult rám, vagy ilyesmi. De ő attól még rám írt minden nap, beszélgettünk ugyanúgy a hétköznapokról, mint eddig. Aztán péntekre virradó éjszaka is chateltünk, és elkezdett csörgetni telefonon, de nem vettem fel, hanem megírtam neki, hogy ha nem találkozunk, ne is beszéljünk telefonon, mert az nekem nem jó. És tényleg nem értettem, hogy ha ő találta ki, hogy ne találkozzunk, mert az neki szívfájdítás, akkor minek akar telefonálni. Semmi kedvem nem volt elbőgni magam a hangja hallatán. Aztán amiatt, hogy lenyomtam a telefont, megjegyezte keserűen, hogy az elmúlt egy hétben feltűnt neki, hogy nem írok már rá, és vette az adást, biztos éppen azon vagyok, hogy leépítsem őt. Erre aztán írtam, hogy hát, azt hiszem, elfogadtam a helyzetet, mire azt írta vissza, hogy: „Gratulálok. Én nem.” Meg jött azzal, hogy csicskának érzi magát, amiért rám ír minden nap, és pont azért nem akar velem találkozni, mert attól is kiskutyának érezte magát. Aztán azt kamuzta, hogy most nem lesz pár napig, mert lemegy vidékre a nővéréhez - Rú és a vidéki látogatások nem túl sűrűn járnak együtt -, amiről megállapítottam, hogy csak számomra nem lesz pár napig, és megkértem, ne nézzen hülyének, mert nagyon jól tudom, hogy vidéken is van internet.

Tök szokatlan tőle az ilyen stílus egyébként, de tudom, hogy nagyon meg van bántódva... Én csak azt nem értem, mire volt jó, hogy nevetős smiley-kat nyomott a múltkori nagy beszélgetésünk közben, miért kellett azt éreznem, hogy csak erőltetek egy komoly beszélgetést, de részéről nem megy a dolog. Persze amikor rákérdeztem utólag, azt felelte, csak oldani akarta a feszültséget, de hát bennem meg pont azt az érzetet keltette, hogy már leszarja az egészet.

Ma írtam neki, megkérdeztem, milyen volt vidéken, aztán még váltottunk pár felszínes sort filmélményekről, majd elköszönt, és ennyi volt...

Ötletes

Képzeljétek, pont a Shannarát nézem, a legutóbb feltöltött részt, tehát a hetediket. És bár sokáig az volt bennem, hogy ez is csak egy újabb fantasy, aminek a középpontjában az elfek állnak - azaz nem eredeti ötlet -, nekem tökre tetszik, hogy váratlan helyeken felbukkannak modernkori elemek. Például mennek az erdőben, és egyszer csak beszakad alattuk a föld, és egy informatika teremben találják magukat - ahol persze áll a tízcentis por, meg graffiti van a falon -, és jól körbenéznek, és sajnálkoznak egy sor erejéig az emberiség bukásán. Szóval eleinte nekem tök képzavar volt, hogy farzseb van a nadrágjukon, meg helikopter maradvány fekszik néha a háttérben, de most már kifejezetten egyedinek és merésznek tartom, hogy az írónő belevitt ilyesmiket a történetébe.

Hétvége

Szóval pénteken átjött Pukkancs, és le se feküdt, amíg én dolgoztam, pedig olyan fehér volt a fáradtságtól, hogy már szinte zöld. Nem tudom már, meddig mentünk el aztán, de arra tisztán emlékszem, hogy a vasárnapra pirkadó éjjelen kipróbáltunk új dolgokat...

Napközben azonban folyton Rú járt a fejemben - előttem volt a mosolya, a szavai, apróbb emlékképek - most főként jók -, a szívem nehéz volt a bűntudattól, a rám szakadó szomorúságtól és a félelemtől, hogy talán rosszul döntöttem, amikor lemondtam róla (lemondtam róla?) Plusz Pukkancs körberajongott, láttam rajta, hogy boldog, és ijesztő volt a tudat, hogy ennyire szeret, mert nem akarom összetörni - mégis újra és újra összezúzom szegényt. Észre is vette rajtam este, hogy szomorú vagyok, de a „Hiányzik Rú, igaz?” kérdésére csak könnybelábadt szemmel, zavart mosollyal megráztam a fejem. Ezután egy órán át teljesen maga alatt volt, nem nagyon beszélt, és tartotta a harminc centis távolságot. Miután végre szóra bírtam, lelkiztünk egy kicsit.

„Csak tudod... A példaképem voltál, vagy hogy is mondjam... Felnéztem rád. Olyan erős voltál. Kapaszkodhattam beléd... Meg olyan jó tanácsokat adtál... Azt hittem, neked nincsenek gondjaid. Vagyis ha vannak is, simán megoldod őket egyedül. Jó, persze te is ember vagy, szóval nem is tudom, miért hittem ezt. De most már... Jó, persze még mindig nagyon bölcs vagy, tényleg... De már nem vagy olyan magabiztos és erős. Skizofrén vagy, tök bizonytalan. Mintha egy másik ember lennél. De attól még szeretlek nagyon.”

Közben feküdtem mellette, és bámultam a plafont; volt bennem egy kis bosszússág, meg egy könnycsepp a szemem sarkában, amiért odalett ez a jó kis imidzsem. Utána megbeszéltük, hogy abbahagyjuk azt, ami a barátságunkon kívül esik, kezdve ott, hogy többet nem bújunk össze. Utána mégis úgy csókolóztunk, mintha többé úgyse lenne rá alkalmunk, majd összebújva aludtunk. Reggel - mivel én korábban kezdtem a napot - itt hagytam az ágyban, de indulás előtt fél perccel szóltam keresztanyáméknak, hogy egy másodperc, és megyek, majd visszarohantam hozzá egy csókért, és olyan édesen ült fel a párnák között, mint egy igazi kis cinkos. Elöntött a szeretet... De még mindig nem mondanám neki, hogy próbáljuk meg együtt, és ezt ő is nagyon jól tudja.

Miért mentem tüdőszűrésre?

Az egyetemmel való viszonyomat valahogy így tudnám szemléltetni:

(Én vagyok a macska.)

Hegynek felfelé

Na, ugye miután megbeszéltem keresztüleimmel ezt az asszisztensi dolgot, azt írtam ide a blogba, hogy egyelőre csak azt látom, hogy megint ki leszek használva. Aznap eléggé pesszimista voltam, és nem láttam keresztapámat se különbnek, mint eddigi munkaadóimat, de az elmúlt egy héten azért megváltozott erről a véleményem - remélem, így is marad. Például először keveseltem a fizumat, de most már látom, hogy egyelőre arányos az erőfeszítéseimmel, ráadásul velük szoktam ebédelni, ami tök durva ahhoz képest, hogy például a Putriban a kilenc és fél órás műszakok alatt összvissz két croissant-t ettem. De most kapok rendes kajaadagot, szóval tudok spórolni anélkül, hogy éheztetném magam. Plusz tegnap simán elengedtek tüdőszűrésre, és bár késő délután akartam menni - ehhez max két órával előbb szerettem volna eljönni tőlük -, írtak reggel sms-t, hogy ma ne menjek, és intézzem el nyugiban. Ami még durva, hogy tegnapelőtt keresztapám megkérdezte, van-e pénzem, mert ha nincs, néz nekem valami kis előleget - de hát még tart a félretett zsetonom, úgyhogy ezt hálásan elutasítottam. Szóval tudom, a kulturált munkakörnyezet, meg a korrekt főnök alap kellene legyen, de nekem ez most tök új. Meg hát mindig megdicsér, amit néha kicsit nyunyurgatásnak érzek, de azt hiszem, tényleg örül, hogy idővel tényleg tudok majd neki időt spórolni.

Ma voltam egyébként biciklivel először, hát... Az egész település olyan dimbes-dombos, hogy vagy ötször szálltam le odafelé is, meg visszafelé is, aztán majd' kiköptem a tüdőmet - kicsi Róka jó kondiban van. Mire hazaértem, úgy kavargott a gyomrom, hogy úgy éreztem, menten nekiállok mensikézni, pedig egy hete már elintéztem a dolgot. A bicikliről inkább el se árulom, hogy hiányzik egy szelepe, és a féke is olyan, hogy ne akarjak vele egyből megállni. De hát na, gurulni gurul. Mondjuk a nunusomnak még össze kell haverkodnia az üléssel. Vagy ez már túl sok infó, mi? Ja, asszem. 

Sajna nincs még ezzel lezárva mára a munka, mert még tart az itthonülős munkám is, és ugye kegyesen nekem ítélték a péntek éjszakákat, úgyhogy majd fél tizenegytől fél háromig baszakodhatok azzal is. Eddig minden pénteken tiszta ideg voltam a programok miatt, plusz a hapsi se egy nagy segítség, azt hiszi, mindent tudok magamtól, aztán kb. négy órán keresztül kurva anyázok, és elmondom ötvenszer, hogy hagyni fogom ezt az egészet, de a végére mindig lenyugszom, mert legalább kerestem egy kis pénzt... Hat körül jön amúgy Pukkancs, már rendet is raktam a szobámban, aztán majd vagy nyomkodja a mobilját, amíg dolgozom, vagy alszik egyet. Utóbbit mondjuk valószínűbbnek látom, tekintve, hogy ma éjszakás műszakban volt, és a mai programjai miatt le se feküdt aludni. Gondolom, hulla lesz, mire ideér.

Na. Rég volt már olyan bejegyzésem, ami nem a lelki sirámaimról szól.

Lehetőségek

Az előbb szembe jött velem egy cikk, amiből rájöttem, hogy vasárnap véget ért a Kecske éve. Möhh. De talán egyszer, utólag meg fogom látni, hogy a Pukkanccsal való kapcsolatom elmélyítésén kívül más jó dolgok is történtek velem az elmúlt tizenkét hónapban. Jó, meg a regény kicsiszolásán kívül, de hát na...

Szerencsére hiába fújta fel keresztapám tegnap a biciklim kerekét, tekintettel voltak az esőre, így keresztanyám reggel átugrott értem kocsival. Félreértés ne essék, én szeretek biciklizni, de esőben, szemüvegben, sárban, hidegben annyira nem poén. De már fantáziálgatok arról, hogy végre eltolom a képem megjavíttatni az mp4-emet (hiába vettem okostelefont, nem vagyok hajlandó zenét hallgatni rajta), és majd zenével a fülemben eljátszom minden naplementében, hogy épp világgá megyek. 

Keresztapám ma mutatott egy új dolgot, de sokat volt megint távol otthonról, így volt időm lelkizni keresztanyámmal. Ismét szembesültem a ténnyel, hogy nem tudok Rúról anélkül beszélni, hogy sírásküszöbre sodródnék, viszont sokszor eszembe jutott, hogy elmondom neki a kis titkaimat... De végül is inkább hallgattam, meg amúgy is, nem akartam elbőgni magam. Főként a szex volt a téma, meg a masztizás (keresztanyámmal simán lehet ilyenekről beszélgetni), meg beszélt a sérelmeiről, amik miatt már nem tud úgy felnézni keresztapámra, nem tudja úgy bálványozni őt, mint fiatalon - ennél a résznél zavartan nevetgélve bocsánatot kért tőlem, amiért kicsordult néhány könnye. Például amikor Holló becsúszott nekik (ekkortájt keresztanyám húsz éves volt), úgy volt, összeházasodnak, de keresztapám egy héttel az esküvő előtt szakított vele, és bár keresztanyám azt hitte, túl tudott lépni ezen, az elmúlt években nem bizonyítható, de esélyesen megtörtént megcsalások újra előhozták a régi sérelmeit. Kérdeztem, hisz-e abban, hogy az embernek két nagy lehetősége van az életben, mire azt mondta, szerinte az egyik lehetősége az volt, amikor a vizsgabiztos elé állt, hogy tanuljon tovább a vendéglátásban, mert garantálja, hogy nagyon jó lesz benne - de erre keresztanyám csak nevetgélve megrázta a fejét -, a másik nagy lehetőség pedig az lett volna, hogy nem fogadja vissza keresztapámat az esküvő előtti "bakija" után, hanem egyedül felneveli Hollót, és megtanul önállóan élni. Így most egy kiszolgáltatott feleség napi 24 órában - de legalább megszületett Rubik is, „biztosan így kellett lennie.” Azt hiszem, keresztszüleim csak a fiúk miatt határozták el magukat egymás mellett, és megpróbálnak társként működni. Összességében elég szomorú nő, pedig olyan kedves, mosolygós - komolyan, szerintem sok férfi ölni tudna érte.

Ha jobban belegondolok, mindkét nagy lehetőség elfogadása azt eredményezte volna, hogy nem köt ki keresztapám mellett, mert ha továbbtanul, nem találkoznak össze a munka miatt, ha pedig egyedül neveli fel Hollót, épp annyit kapna keresztapámtól, mint most. Aztán ki tudja, Rubik attól még becsúszhatott volna egy emlékidéző kaland során.

Beszélgetés közben persze nem egyszer eszembe jutott, vajon én éppen egy lehetőséget szalasztok-e el azzal, hogy nem jövök össze újra Rúval, vagy pont most adok magamnak esélyt valami jobbra. De azt hiszem, erre csak az idő válaszolhat... Ha sanyarú életem lesz, biztosan elszalasztott lehetőségként fogok Rúra gondolni, de ha azt veszem, hogy néha tényleg megharagszom rá tök spontán, miközben felidézek dolgokat, talán érzelmileg pont most vagyok egy olyan kaliberű döntés időszakában, mint amilyennél keresztanyám élete "kisiklott".

Hoppipolla

Mindenesetre ha a jóskártyák bejönnek - erre az évre már inkább nem jósoltam magamnak, haha -, nyerni fogok a pályázaton. Jóó, jó, tudom, hülyeség az egész - de azért poén lenne. Olyasmit írt a decemberi lap, hogy: „Ha valamit elterveztél, most vágj bele, mert sikerrel fogsz járni.”

Közeledik egyébként a döntés, és kiderül, körlevelet kapok-e vagy gratuláló e-mailt. Néha arra gondolok, van esélyem, néha meg csak elnevetem magam, hogy pf, mindenféle érvet fel lehetne sorakoztatni a regényem ellen. 

Nem élem bele magam, inkább csak várok szép türelmesen, és lesz, ahogy lesz. Mindenesetre szeretném - már tudom, hogy tényleg akarom - ezt az egészet. Mármint tudom, írtam ezt-azt a kiadóról, de végül is azóta beláttam, hogy nyerni ezen a pályázaton elég jó kiindulási pont lenne, mert akárhogy is, ez egy elég nagy kiadó.

Sigur Rós - Hoppipolla

Elbaszott őzike

Pénteken jött hozzám Pukkancs, és az első egy-két órában elég furán viselkedett, vagyis hát zavarban volt, azt hiszem, olyan erősen próbált nem hozzám érni, miközben feküdtünk az ágyamon egymással szemben, és próbáltunk beszélgetni. Próbáltunk, mert ezek miatt nehézkesen ment. Utólag meg is beszéltük, hogy ő is, meg én is azon agyaltunk a kínos hallgatásban, hogy vajon mit szólna a másikunk, ha megfognánk a kezét. Az utóbbi időszakban ugyanis elég természetessé vált, hogy az ágyon fekve dumcsizunk, és közben gyűrögetjük egymás kezét, vagy szimplán csak összebújunk, és úgy beszélgetünk, nevetgélünk, ábrándozunk. Végül most is az lett, hogy megfogtuk egymás kezét, majd egyre közelebb araszolva egymáshoz, összebújva, immár szégyenlősködés nélkül beszélgettünk tovább.

Tegnap éjjel aztán megnéztünk egy filmet, majd kissé álmosan fúrtam az arcomat a vállába, és egyszercsak megszólalt, hogy aludjunk, és villanyoltás után nem bújt hozzám, csak annyit mondott - miután én is mondtam -, hogy jó éjt. Nem igazán tudtam hová tenni, de másnap tagadta, hogy bármi baja is lett volna. Csak hát na, ahányszor felébredtem éjszaka, hajnalban vagy reggel, még mindig hozzám sem ért, pedig máskor sosem szalasztja el az alkalmat. Álmodtam is egy csomó hülyeséget, például hogy ültünk az ágyamon, és már érezhetően nem szeretett se barátként, se szerelemből, én pedig kétségbeesésemben próbáltam őt felizgatni. Aztán azt is álmodtam, hogy belenéztem egy tükörbe, és minél tovább néztem magam, egyre torzabb lett a tükörképem, konkrétan egy down-kóros férfivá alakultam át, és amikor később újra tükörbe néztem, ugyan már magamat láttam, a tükörképem nem nézett vissza rám, hanem rángatózva elfordult újra és újra, mintha programhibás lenne. Elég nyomasztó volt az egész. Aztán azt is álmodtam, hogy ott, ahol nyáron dolgoztunk Pukkanccsal - illetve ahol ő még mindig dolgozik -, ajánlottak nekem egy asszisztensi állást, és csak egy e-mailt kellett volna dobnom valakinek, hogy oké, elfogadom, de mire megtaláltam az ember nevét és e-mail címét, eszembe jutott, hogy már van egy másik asszisztensi munkám, ami ugyan fele annyit fizet, de mégsem egy putriban kellene dolgoznom. Volt ebben a döntésemben egy kis gyávaság. Na, meg valami csatornába is beleestem, szóval tiszta jókat álmodtam.

Ma Pukkancs elugrott megnézni Punkival egy albérletet - remélem, összejön nekik, mert akkor Pukkancs nagyon közel lenne -, aztán amikor hazajött, elfeküdt az ágyamon, én pedig az ölébe ültem, és miközben pacsiztunk, beszélgettünk. Valahogy aztán elterelődött a beszélgetés, és Pukkancsnak eszébe jutottak a jóskártyák, amiket együtt raktunk ki még decemberben vagy mikor, és abban például márciusra neki tök nagy változások jöttek ki, de áprilisra azt írta, hogy lezár magában egy komoly érzelmet, és el tud szakadni egy függőségtől. Persze mondhatjuk, hogy márciusra megkapja a nagy váltást azzal, hogy el kell otthonról költöznie, és áprilisban milyen más függőségbe taszító dologról mondhatna le, ha nem rólam. Szóval Pukkancs itt megjegyezte, hogy: „Néha érzem is, hogy már nem fogok érezni, mármint hogy el tudlak engedni”, és mivel alapjáraton emós hangulatban ébredtem, ezen mondat hallatán erősen elkapott a sírhatnék, úgyhogy lemásztam Pukkancsról, és próbáltam elterelgetni a gondolataimat az olyasfajta aggodalmaimról, hogy nemsokára mindenki elfelejt, és senkinek sem leszek elég fontos. Aztán Pukkancs látta, hogy sírós fejem van, úgyhogy mondta, hogy sírjak nyugodtan, és panaszkodjak is, mert néha azt sem árt. Végül is csak belebújtam a nyakába, és eleresztettem néhány könnyet, miközben hol próbált megnevettetni, hol azon hitetlenkedett, hogy azt is megéltük, hogy sírok neki. Meg is jegyezte vigyorogva, hogy mindig úgy volt vele, hogy én vagyok az angyala, aki vigyáz a lelkére, de most lebuktam, hogy közönséges halandó vagyok érző szívvel.

Persze nem volt konkrét oka a sírásomnak, inkább csak úgy minden egyszerre jutott eszembe, mint általában, amikor emósat játszok. Pukkancs közben mondogatott olyanokat, hogy majd boldogok leszünk, és majd megyünk nyaralni, vagy valahova, ahol főzicskézhetünk együtt egy apartmanban, meg elmegyünk az állatkertbe, meg veszünk majd fagyit, és beülünk egy nagy cukrászdába, és nagyon fog szeretni engem mindig barátként - és bár vigasztalásnak meg vidításnak szánta ezeket, ezektől is csak kicsordult egy-egy könnyem, mert úgy félek, hogy majd Pukkancs idővel kilép az életemből, ahogy megszűnik benne a szerelem, és mindez csak ábrándozás marad. Panaszkodni nem nagyon tudtam, mert sírás közben nem megy a beszéd, de miután lenyugodtam kicsit, mondtam olyan tipikus leszívós dolgokat, mint például hogy: „Szerintem sose leszek boldog, mert végül is általában sose voltam az, a tavalyi év is csak átmeneti volt”, meg hogy: „Mindig voltak dolgok, amikről éreztem, hogy nem lesz belőlük semmi, például amikor megtudtam, hogy Rú nővére terhes, már nem láttam magam a jövőben, ahogy tartom a kicsit, pedig eszem ágában se volt szakítani, vagy amikor beiratkoztam az egyetemre, és arról beszéltek a tanárok, mit tudunk majd kezdeni a diplománkkal, nem éreztem azt, hogy engem ez érintene, mert első naptól kezdve az volt bennem, hogy nem lesz diplomám, és még a szemeszter végén is ez volt bennem annak ellenére, hogy szerettem a sulit, és jók voltak a jegyeim.” Na, szóval ilyen maximálisan pesszimista szövegeket nyomtam, de azért meg-megjegyeztem, hogy tudom, hogy ez csak önsajnálat - amire Pukkancs megjegyezte, hogy ez nálam nem önsajnálat, hanem kész csoda, amiért egyáltalán beszélek a fájó dolgaimról.

Közben olyan gyengének éreztem magam, mint egy elbaszott őzike, és olyan jó volt Pukkancs karjaiban lenni, hogy azt sem bántam, amikor megcsókolt, és olyan jólesett, amikor egyszer csak kibukott belőle, hogy: „Annyira szeretlek” vagy hogy: „Olyan gyönyörű vagy.” Ilyenkor hatalmas szemekkel néz rám, és látszik, hogy csak a pillanatnak él, mert tudja, hogy ha kilép a kapun, újra egyedül lesz. Talán jól működnénk mi együtt, de folyton Rún jár az eszem, azon, hogy a szeretlek-de-néha-haragszom-rád kijelentésemre csak annyit írt, hogy így nem is akarna velem együtt lenni, pedig olyan jó lett volna, ha azt írja, hogy mindent megtesz azért, hogy ne haragudjak, csak legyek újra vele.

Nem tudom, Pukkanccsal jó lenne-e, néha olyan fura dolgokat csinál vagy mond, hogy nem tudom hová tenni, és bár tudom, hogy kérés nélkül is iszonyatosan odaadó lenne - mert most is az -, félnék, hogy valamiért mégsem tudnánk teljeset alkotni, hisz más-más elképzelésünk van a teljes életről, vagy hogy darabokra törne akarva-akaratlanul. Persze kár ezen agyalnom, mert bőven van mit elrendeznem a fejemben is és a szívemben is, és ugyan Pukkancs nem egyszer mondta, hogy csak kérnem kell, és várni fog rám, sose kérném, hogy várjon, mert lehet, hogy nem is lenne érdemes - és ezt ma is elmondtam neki.

A keresztapa

Szóval úgy néz ki, lett munkám keresztapám cégénél, ami lényegében két cég, mert az egyiket „még kell csinálni”, a másik pedig „még nem elég”. Én lennék az asszisztens, ha sikerülne megtanulnom, mi hogy van, de egyelőre nem bízom ebben az egészben, mert keresztapám összevissza rohangál az ügyfelek miatt, és így rám nem nagyon van ideje. Persze még csak egyszer voltam náluk, de a hét és fél órából kb. másfelet volt otthon, ebből kb. öt percet kommunikált velem, amúgy meg tényleg azt se tudta, hol áll a feje. Persze elviekben éppen ezért látja idejét egy asszisztensnek, de ha ennyi ideje van rám, nem tudom, hogy fogom megtanulni, mi hol van, mit hogy kell, ki kicsoda, melyik mappa melyik cég. Azt mondta, hosszútávban gondolkodik, és fél év múlva, ha már jó vagyok, megtanítana szakmaibb jellegű dolgokra is, és később, ha tényleg működik ez a dolog, jó lenne, ha letenném a jogsit, mert asszisztenseként küldözgetne ide-oda. Lényegében a szomszéd településen laknak, ami jól hangzik, de igazából úgy fest, majd biciklivel kell átjárkálnom, ha végre felpumpálják anya bicajának a kerekeit, ami annyiban jó, hogy legalább elkezdek mozogni, annyiban viszont kényelmetlen, hogy majd mit csinálok szar időben, és mi van, ha én munka után nem haza akarok jönni, hanem be a városba - akkor ott hagyom a bicajt, aztán legközelebb majd kutyagolhatok át hozzájuk gyalog. De majd csak kialakul valahogy. Egyelőre rugalmas munkaidőről beszélünk, de ebből még nem látok semmit - remélem, a rugalmasság nála nem a rángathatóságnak felel meg, és remélem, hétvégéim is lesznek azért, mert ilyen fizuért cserébe nem szívesen adnám fel a szabad hétvégéimet.

Azt is mondta, hogy ha már ügyesebb vagyok, itthonról is csinálhatom a dolgokat, de ezt nem tudom elképzelni, tekintve, hogy itthon se nyomtató, se fax, se scannelő, a több száz file pedig mind-mind az ő gépein vannak, addig meg én hiába nézegetem itthonról az e-maileket. Felvetettem már, hogy csináljunk majd valami netes adatbázist, de ez is egy olyan dolog, ami a millió tennivaló közé írandó, és egy darabig még úgyse lesz belőle semmi.

Mentőövnek jó ez, mármint most már nem pánikolok, hogy éhen fogok halni két hónapon belül, és majd tudok venni új szemüveget is, de például a bkk bérletnek továbbra is max messziről integethetek - de hát lássuk be, ilyen élettel és munkával mit keresnék én a városban?

A fizu pedig éppen olyan, mint amennyit egy idegen kapitalista is adna, tehát abszolút nincs az, hogy mivel én rokon vagyok, majd a fizetésem is valami jóféle lesz. Mindenesetre ha mégis sikerül hasznossá válnom, talán beindul a fiatalabbik cég is annyira, hogy kapjak egy olyan fizut, amit legalább átlagosnak lehet nevezni. Tapasztalatnak azért jó lesz, aztán meglátjuk, lesz-e belőle valami...

Lelkes annyira nem vagyok, mert már annyiszor húzták el előttem a mézesmadzagot, hogy már semmit se veszek be - például az itthonülős diákmelóról azt mondta a pöcsfej, hogy csak rajtam múlik, mennyi pénzt szedek össze, aztán fele annyi munkát se adott, mint amennyit kértem. Plusz ott van az, hogy mostanában elég érzékeny vagyok, és nem szeretek kilépni a házból se, és ha személyeskedésre kerül sor, és tegyük fel, szóba jön Rú vagy az egyetem téma, aminek a kihagyása egy darabig még biztosan szívfájdalmam lesz, rögtön fojtogatni kezd a sírás, és erősen kell koncentrálnom, hogy ne bőgjem el magam - márpedig keresztanyám szokott érdeklődni felőlem. Annyi jó azért lesz ebben, hogy így annyira ő sem lesz magányos, én pedig szeretem őt annyira, hogy örüljek, legalább kiépítünk egy normális keresztanya-keresztlánya kapcsolatot.

Egyébként nagyon furcsa, hogy az életutam újra összetalálkozott a keresztszüleimével, ugyanis miután a banki hitelek súlya ránk szakadt, a család enyhén szólva széthullott, és olyan viták zajlottak le, és olyan kijelentések hangzottak el, amik alapján arra jutottam, kerülni fogom az összes családi ebédet. Keresztapám nagyon domináns személyiség, igazi sznob, ha őszinte akarok lenni. A stílusa sokszor lekezelő, és sok tényt nagyon nyersen, sokszor bántóan közöl, például amiatt egy időben kifejezetten utáltam, hogy mamával sokat gúnyolódott az ebédek alatt, vagy például nem egyszer mondta Perditának és nekem, hogy el lettünk cseszve, mert egész életünkben el voltunk kényeztetve, és nem volt úgy a sarkunkra lépve, mint ahogy kellett volna. Ő pedig olyan, hogy bár az unokaöcséim nagyon szeretik, mégis tartanak tőle, ez abban mutatkozik meg a legjobban, hogy Holló olyan szakra jár, amin szenved, és ahányszor szóba jön az egyetem, csak a tekintetével árulja el nekem, mennyire utálja csinálni. Persze tudom, hogy keresztszüleim azért ilyen erőszakosak, hogy később ne legyen hiányuk semmiben a fiúknak, és csak addig fognak a nyakukon állni, amíg biztosítva nem lesz a jövőjük egy-egy jó végzettséggel. Utána Holló is biztosan azt csinál, amit akar, és bár megértem, hogy szenved, most, hogy én meg a papírok hiányától szenvedek, azt mondom, legalább sose lesz létbizonytalanságban, és diploma után majd azt csinál, amit akar, talán tanul olyasmit, amire jobban vágyik. Aztán még amiatt is utáltam keresztapámat éveken át, mert volt néhány év, ami alatt sűrűn eltűnt több napra, és azt éreztette keresztanyámmal, hogy már nem szereti, már nem is nyúlt hozzá, és néha még csak hozzá se szólt, holott keresztanyám az egyik legédesebb nő, akit valaha ismertem, tényleg mindig tökéletes feleségként viselkedett, és révén, hogy keresztapám volt neki az első és egyetlen szerelme, mindig is nagyon imádta őt, és még mindig bizakodó, néha elvakultan odaadó.

Mindezen rosszak ellenére rengetegszer mondta nekem a rokonság, hogy keresztapám mennyire imádott, amikor kicsi voltam, állítólag egy csomót magyarázott nekem mindenféle dologról, és keresztanyám sokszor jegyezte meg nekem az elmúlt években, hogy keresztapám sajnálja, hogy már nem olyan a kapcsolatunk, mint régen, mert ő tényleg nagyon szeret engem, kifejezetten értem volt oda, és nem Perditáért. Kicsit furcsa elképzelni, hogy egy húsz éves fiú körülrajongta a gyermek énemet, és remélem, ez a munka nem egy jótékonysággal egybekötött kísérlet arra, hogy újra jóban legyünk.

Az elmúlt egy évben nem tekintettem keresztapámra akkora görényként, mint azelőtt, szóval talán - talán! - jó útra tért végre, de azért ezek a régi dolgok mind bennem vannak, és furcsa, hogy most neki fogok dolgozni, pont annak az embernek, akit azelőtt messziről elkerültem. Ha be is dugtam a képemet egy-egy ebédre csakis anya hazalátogatásának örömére, kussban voltam végig, és unottan vártam, hogy mehessek, miközben ő vagy mamára tett burkolt megjegyzéseket, vagy Perditát provokálta sírásig.

Hát, meglátjuk, mi lesz... Azért bevallom, idegenkedek az "irodai" munkától, mert még sosem csináltam ilyesmit, és egy kicsit bennem van, hogy majd hülye leszek és értetlen, de hát... Kell valami, úgyhogy adok egy esélyt ennek az egésznek, és kilépek a komfortzónámból, amiről tudjuk, hogy annyira úgyse komfortos.

Hajmási Róka

Na, ez a kép tök jól megmutatja, miért szoktam beszárítani a hajamat. Múltkor göndören hagytam, mert hát úgyse megyek el itthonról, és hát oké, néhány tincsem nagyon szép, de az arcomat keretező tincseim olyanok, mint a szalma. Szóval emiatt nem szeretem göndören hagyni.

Skizofrén

Ma nem írtam vissza Rúnak a „Rossz kedved van?” kérdésére, és elköszöntem Pukkancstól nyolc körül. És nem mesterkéltségből, egyszerűen csak így volt kedvem.

Most pedig ordíttatom a Derniere Danse-t, néha felállok, és tánc címen hullámzok ide-oda a köntösömben, ingatom a fejem és dobogok a plüss csizmámmal, miközben a hátam mögött fogom a leghosszabb tincsem, és élvezem, ahogy rugóznak a fürtjeim. Szerintem egyik napról a másikra nőttek vagy tíz centit, vagy csak eddig nem tűnt fel, hogy már egész hosszú a hajam. És az előbb olyan klasszul sikerült beszárítanom, hogy most tök szép vagyok.

Valaki naon skizofrén itt köztünk...!

„A boldogság pillanatokból tevődik össze”

- mondta egyszer dédnagyanyám ifjú anyukámnak.

Emlékszem két pillanatra az életemből, amikor átjárt a boldogság, és iszonyatosan erősnek éreztem magam. Az egyik ilyen pillanat nyáron ért el, amikor a Margitszigeten hintáztam, és leszakadt az ég. Az emberek eltűntek, én meg bőrig áztam a villámok alatt. Annyira, annyira jó volt. Sosem fogom elfelejteni. Egyszer pedig az erkélyünkön álltam, és a szél belekapott a hajamba, miközben sötét felhők gyűltek a Nap alatt. Úgy éreztem, enyém a világ.

Vajon hogy viselkedne az ember, ha egy nap arra ébredne, hogy csak ő van a világon? És akárhova menne, mindig valami kurva jó szám szólna az égből tökéletes hangminőségben. Azt hiszem, én a Lánchídon táncolnék kitárt karokkal. De fújna a szél, meg minden. És nem csapna belém a villám.

Részeg emberek

Nem tudom kezelni a részeg embereket. Vagyis nem akarom. Egyszerűen nem vagyok rájuk kíváncsi, ha részegek. Oké, nem sok részeg emberrel beszéltem eddig, szóval kire is gondolnék most, ha nem Rúra és Pukkancsra?

Kétszer, max háromszor volt olyan, hogy Rú részegen jött haza egy-egy buliból, aztán folyton röhögött mindenen evés közben, én meg csak ültem vele szemeben egy megfagyott ferde mosollyal az arcomon, és vártam, hogy vége legyen a jelenetnek. Nekem legalábbis tök idegen volt részegen, tekintve, hogy soha nem mellettem részegedett le, én max csak az ivászat eredményét láttam. Aztán ugyanez volt Pukkanccsal, amikor pár hónapja részegen jött át hozzánk - lementem elé a megállóig, és a húszperces sétából lett vagy fél óra, mert szédelgett, meg úgy eleve a szája többet járt a lábánál. Aztán itthon próbált ölelgetni, de folyton lefejtettem magamról, mert tökre nem voltam kíváncsi a részeg énjére. 

Nem voltam velük undok, és nem is szóltam be nekik, egyszerűen csak nem láttam értelmét annak, hogy beszélgessek velük.

Ez biztos köcsögség tőlem, de hát ez van... Lehet, csak azért nem érzem át ezt, mert én még soha nem voltam részeg. Egyszer ittam sokat, akkor is kimaradt a részegség. Meg lehet, hogy a lelkem mélyén ilyenkor csupán annyi a bajom - figyelem, Róka épp újabb dologra jön rá magával kapcsolatban -, hogy eszembe jut, hogy miközben ők lerészegedtek a haverjaikkal, én otthon ültem egyedül.

Anyám, tényleg sérült vagyok... Szánalmas, komolyan. Néha azt gondolom, soha nem leszek boldog, mert semmi nem lesz adott hozzá, vagy ha lesz is, már nem fogom érzékelni.

Mindegy. Ez most csak arról jutott eszembe, hogy Pukkancs ma albérlet keresés címen megint beült a kocsmába Punkival (ja, jól fel fogják egymást építeni - ennyit arról, hogy „a tinikorszaknak már vége”), és most chaten keresztül írkálja a nap történéseit, amik amúgy nem is részegesek, csak fájdalmasan vidám most hozzám képest, például hogy ma milyen számokat hallgattak a melóban, meg hogy milyen furcsa, hogy ennyire szereti őt bent mindenki.

Tegnap chaten próbáltam Rúval beszélgetni, valami olyasmit akartam kiszedni belőle, hogy bátorítson a kettőnk kapcsolatára, hogy tudjam, jobb lenne, mint volt, meg leírtam neki mindent, hogy szeretem, de néha haragszom rá, mert olyasmit baszott el, ami kurva fontos volt nekem, úgyhogy nem őt sajnálom, hanem azt, hogy ez odalett, mert én is kurva nagyot veszítettem, nem csak ő. Nem jellemző rám, hogy lecsesszek valakit, szóval már biztos nagyon kétségbeesett vagyok. Aztán végül csak megállapította, hogy rossz tudni, hogy szeretem, de közben haragszom rá, és így nem is akarna velem együtt lenni, és akkor nagyjából ennyi. Végül leírtam, hogy a múltkori beszélgetésünk ellenére minden nap gondolkodtam, hogy mi lenne, ha összejönnénk, de most már el kell fogadnom, hogy az egész menthetetlen. Persze nem tudom elfogadni - de ezt már nem írtam le.

Alakult ma valami munkaügyben, de nem vagyok lelkes, egyelőre megint csak azt látom, hogy ki leszek használva, meg hogy bicikliznem kell az esőben. De azért megköszöntem, hogy kapok lehetőséget. Mindig megköszönöm. Persze, lehet, hogy jó lesz... De miért lenne. Még mindig kiderülhet, hogy nem is lesz semmilyen.

Bah... Fájnak a könnyek a torkomban.

Ez megint egy olyan időszak, amikor... inkább csak eltűnnék. Mosolygós smiley-k és ühüm-ök a reakcióim, miközben írom az emós blogomat, és nyeldesem a taknyomat. Beaty-Meauty Róka.

De csak leszek még életvidám... Csak nem fagyok bele ebbe az állapotba...

Már az első rész 37. percénél tartok!

Mindenki menő és szép vagy jóképű. Mindenki.

És nem tudom, milyen világban vannak, de néha azt hiszem, az emberiség már kinyírta magát, viszont akkor az elfek hogy kerültek oda. Mindenesetre mindenkinek van farzsebe, és ez összezavar.

Na ennek most utánajárok.

„Évezredekkel civilizációnk pusztulása után bolygónkat - amit ekkor márNégyföldként ismerünk - az emberek mellett trollok, gnómok és elfek lakják.”

Ja jó. Farzsebek rejtélye megoldva. Igaz, igaz, a farzseb hasznos, oda tesszük a telefonunkat.

Róka regénye II.

Egyébként írtam tegnap egy rendes mennyiséget, úgyhogy örültem, mert egészen reggelig elbabráltam vele, nem is szenvedtem, jól éreztem magam közben. Egyelőre 1,27-es margóm van 11-es Calibri betűkkel. Még nagyon kis embrió az egész, és annak ellenére, hogy megvan a vázlat, a fejezet végére érve csak halvány sejtelmem volt/van, hogyan tovább. Mindig fosok az új fejezettől, de már van kettő, úgyhogy csak belejövök. Kicsit fura, mert eltelt két év a sztoriban, szóval most ismerkedem újra a főszereplőmmel is, mert hát az elmúlt két évben új környezetben élt, ott, ahol kilyukadt az első rész végén, és most olyan, mintha megmutatná nekem az egészet, mielőtt én is letelepednék.

(Oké, az, hogy 9 oldalas, csalóka, mert az első oldal csak egy fedőlap, amire kezdésképp odapötyögtem egy légből kapott címet, meg a nevemet, de még így is jó.)

Júj, de lehet, hogy nem is kellene annyit emlegetnem, mert mi van, ha akkor mégse hozok össze semmit, és akkor az olyan pofára esés szerű lenne, és a blog is tudná, hogy pofára estem, amúgy meg, ha kussolnék róla, és egyszer pofára esnék, csak én tudnám, és az talán kevésbé lenne fájdalmas. 

Jó lesz ez. Hiszek magamban.

Fent maradt a gyomrom

Nincs túl nagy kapcsolatom a fantasy műfajjal, a Harry Potteren kívül egyik manapság futó fantasyt se szeretem, már írtam is arról, hogy például a Trónok harca miért szokott felhúzni ötpercenként, miközben nézem, a Gyűrűk ura meg olyan nyomasztóan hatott rám, amikor először láttam, hogy elment az életkedvem, és órákig nem láttam értelmét semminek. Persze attól még tudom, hogy jó, és megelőzte a korát, de nekem nem jött be annyira - hogy őszinte legyek, az elfek, trollok, törpök sose fogtak meg. Én mindig is boszrokány akartam lenni, de nem a Hermione-féle, hanem mondjuk mint az Owens lányok, vagy mondok jobbat, Margit Sandemo Solja a Jéghegyek népéből. Ó, igen, Margit Sandemo boszorkányai - azok aztán az igazi, menő, nőies, erős, ördögökkel maszturbáló, halandó számára égetni való, szárított macskafejeket megőrző boszorkányok, akik pálca nélkül elintéznek, ha felhúzod őket...! Amúgy nem emlékszem, honnan jött a boszrokány mániám, mert a Jéghegyek népét nyolcadikban kezdtem el olvasni, de én már alsóban is vittem be a kis négyoldalas REGÉNYEIMET a boszrokányaimról, hátha kapok rájuk ötöskét (oké, akkor még kisfüzetbe írtam, de na, négy oldal az négy oldal).

Egyébként tökre nem erről akartam írni, bár úristen, újra akarom olvasni ezt a sorozatot... Képzeljétek, mázlis, akinek megvan, mert már ötmillió éve nem árulják, max antikváriumból lehet beszerezni, de keresztanyámnak megvan - remélem, egyszer valahogy átcsusszan mind a 47 kötet az én birtokomba.

Na szóval. Amire ki fogok lyukadni, az nem a boszorkányok, vagy bármi más, aminek köze van a fantasy-hez.

Mostanában ugye nagyon nem tudok mit kezdeni magammal, mert semmi nem köt le két percnél tovább, még filmezni se szoktam egyedül, mert kizárt, hogy egy helyre figyeljek olyan sokáig, viszont ma erőt vettem magamon, és elindítottam a Shannara első részét, gondoltam, hátha jó. Először Karaknál olvastam róla, aztán múltkor láttam az Árkádban egy plakáton, szóval benne maradt a tudatomban. Aztán ugye mostanában azon vagyok, hogy a facebook chat kiírja, hogy órák óta nem voltam fenn (jó, hát na, próbálkozom elterelni a gondolataimat másfelé), és nézem, nézem a sorozatot - és végül is sikerült lekötnie, mert 21 és fél percig néztem -, erre megszólal egy szám... És belém csapódik egy hangulat, átfut minden porcikámon, és olyan furcsa érzésem támad, tudjátok, mint amikor hintáztok, és egy pillanatra fent hagyjátok a gyomrotokat az égben. Szeretem a Coldplay-t, de ezt a számot egy Kygo remixen keresztül ismertem meg, és akkor nagyon megtetszett... Kygo remixeiről meg hát pont Pukkancs ugrik be, meg azok a dolgok, amiket együtt csináltunk, mert közben mindig Kygo ment a háttérben, köztük ez a szám is.

És akkor mára lehet, hogy ennyi volt a Shannara, mert most biztos nem tudnék bele visszazökkenni. De egyébként most jó a hangulatom, mióta leírtam, hogy valaki mentsen meg, felhívott valaki, és lehet, hogy meg leszek mentve, de megpróbálom nem beleélni magam semmibe.

Hagyd égve a fényeket, hah, ebben is ez a szöveg... Pont, mint abban a számban, amit Pukkancs múltkor ellinkelt.

A szemem

Az utóbbi két-három hónapban érezhetően romlott a látásom, múlt héten pedig különösen elkezdett zavarni, mintha egyik napról a másikra rohadt sokat változott volna. Új szemüveget kell vennem, de sokba kerül, és félek, hogy lassan teljesen pénz nélkül maradok. Kérni nem nagyon tudnék kitől, persze Rú adna, de hát ha pont tőle kérnék, az nagyon gáz lenne. Szóval az alapkedvemre rátesz egy lapáttal, hogy aggódom a látásom miatt... Sajnos nem is csak a romlás van ebben benne, hanem a folt a jobb szememben, ami szemüvegcsere előtt mindig brutálisabbnak tűnik, és mindig félek, hogy megnőtt. Úgy kell elképzelni a látásomat, mintha egy kis pontban valami folyamatosan vibrálna, és ha közben még a szemüveglencsém is elavul, nagyon ijesztő és kellemetlen az egész, és hetekig attól félek, hogy meg fogok vakulni. Azt hiszem, a raktári fények, azok a hülye, olcsó, tompa csövek nagyon sokat rontottak a helyzeten, és hát az se túl jó, hogy egész nap a monitort bámulom, akkor is, ha dolgozom, unatkozom, beszélek valakivel vagy írok.

Tavaly március tájékán vettem a mostani szemüvegemet, de mivel nem akartam egyben leperkálni 30-40 ezer forintot, az egyik kuponos oldalon keresztül vettem egyet tízezerért. Tegnapelőtt véletlen belefutottam egy ugyanilyen kuponba, és mivel szerdán (mégse csütörtökön) lejár a bérletem, ma elmentem megnézegetni a kereteket - gondoltam, ha minőségi, és tetszik is, veszek egy újat, még ha alig van is már pénzem. Na de nem volt nagy választék, és hiába volt rajtuk márkajelzés, nagyon gagyinak tűnt az összes, kb. alig mertem megfogni őket, olyan rozoga hatást keltettek.

Szomorúan hazabandukoltam hát, és felhívtam a kórházat, hogy adjanak időpontot térlátás vizsgálatra. Kaptam is február végére... Ennek az az előzménye, hogy két évvel ezelőttig nagyon sok orvoshoz mentem el a látásomban lévő folttal, és bár én eléggé féltem minden egyes vizsgálat alatt, az orvosok vagy kinevettek vagy lelegyintettek, hogy feleslegesen aggódom. Volt olyan orvos, aki azt mondta, biztosan kiskorom óta a szememben van a folt, csak eddig nem tűnt fel (naná), volt, aki azt mondta, a stresszel együtt el fog múlni. Ha jól számolom, ötször voltam megvizsgáltatni magam, és az utolsó, két évvel ezelőtti alkalommal azt mondta a nő, hogy szerinte csak egy heg, de azért három hónap múlva menjek vissza, hátha nőtt.

Aztán nem mentem vissza, mert addigra már elegem volt, meg amúgy is féltem, nem akartam tudni inkább semmiről. De most, hogy megint szarul látok a szemüveggel, megint előjöttek a félelmeim, úgyhogy újra elmegyek, és most meg fogom kérdezni, műthető-e, mármint tudjátok, lézerrel. Nem akarok mindig ilyen vaksi lenni. Gondolom, a folttal nem tudnak mit kezdeni, mert elég hülyén néztek rám miatta az orvosok, mintha még soha nem találkoztak volna ilyennel, de jó lenne azért mindent összevetve tisztán látni. Oké, egy darabig még nem lesz pénzem műtétre, de jó lenne a tudat, hogy láthatok egyszer rendesen szemüveg nélkül is.

Na, a másik gond ezzel az, hogy a folt miatt az optikusok iszonyat sokáig szoktak szenvedni velem, mire belövik a látásomat. A legutóbbi alkalommal már vittem a vizsgálati eredményeimet, hogy a hapsi képben legyen, miért nem fogunk egy órán belül végezni, és külön meg kellett kérnem, hogy ne szivasson olyan lencsékkel, amik durván eltérnek egymástól, mert azzal kegyetlenül összefolyik az élet (korábbi tapasztalat). Mióta van ez a folt, három különböző optikusnál is jártam, és az egyik nagyon felbaszta magát, amiért nem tudtam eldönteni, melyik lencsével látok jobban (hogy tudnám megmondani, ha egyszer folyamatosan vibrál egy pont?!), és akkor tanultam meg, hogy nem hagyhatom, hogy ők irányítsák a vizsgálat menetét, mert az számomra csak pénzkidobást jelent - van olyan szemüvegem, aminek a lencséje a vizsgálat alkalmával jónak tűnt, de végül egyszer se viseltem, mert annyira eltérőek a lencséi, hogy a monitort se látom velük. Szóval nem is a jó keret kiválasztása az ügy neheze, hanem az, hogy be tudunk-e mérni egy olyan dioptriát, amitől nem kezdek el szédülni.

Na, szóval tök szívás... Mindig félek emiatt, és most, hogy fogy a pénzem, és le fog járni a bérletem, különösen félek, és néha csak az van a fejemben, hogy úristen, valaki mentsen meg.

Nem kellett volna novemberben megvennem a kabátot.

Mert persze mások élete is a Róka lelkéről szól

Azaz hogyan találjuk meg magunkat olyan témákban is, amikben nem is vagyunk benne?

Egy-két órája írtam egy újabb bejegyzést Pukkancsról, de végül is inkább kitöröltem. Kicsit összevesztünk megint, de talán ennek se lesz jelentősége, mint ahogy a többi összeveszésünknek se volt. A vita tárgya röviden annyi volt, hogy Pukkancsot idegesíti, hogy én „mindig mindent előre megmondok”, és ha esetleg bekövetkeznek a dolgok, biztosan röhögök a markomba.

Nem akarok újra kameraként írni mások életéről, így megpróbálom csak röviden összefoglalni az elmúlt napokat, mert még mindig hatással van a lelkemre Pukkancs élete. Hát, ez van, rajta vagyok az ügyön, hogy megtanuljak leválni és méltósággal kimaradni az olyan dolgokból, amik tényleg nem rám tartoznak. Csak hát nyilvánvalóan nekem az fáj, hogy eddig Pukkancs mindent velem osztott meg, és úgy nagyjából csak én voltam neki, de most új korszak következik.

Szóval nem tudom, emlékeztek-e arra a bejegyzésemre, amiben a félelmeimet foglaltam pontokba, és köztük szerepelt valami olyasmi is, hogy: „Majd irigy leszek, amikor Pukkancs összeköltözik Punkival, mert...” Néhány napja Punki írt egy üzenetet Pukkancsnak, hogy ne menjen egyedül albérletbe, hanem költözzön vele össze, mert úgy többet tudnának spórolni, és talán együtt Hóföldre is ki tudnának jutni. Mert hát mióta meséltem Pukkancsnak Hóföldről, és mutogattam neki képeket, rájött, hogy nem is egy kopár, lakatlan ország, hanem egy gyönyörű, békés hely kiegyensúlyozott emberekkel, és azóta ő is el-elfantáziál arról, hogy egyszer majd Hóföldön fog élni. Aztán persze miért is ne derült volna ki, hogy Punki is imádja Hóföldet, így már együtt szoktak róla ábrándozni.

Eddig nem igazán tudtam, hogy ők ennyire jóban lettek, mert ahányszor megkérdeztem Pukkancsot, beszélgettek-e, csak azt mondta, hogy nem nagyon szoktak, aztán most jött ez a „költözzünk össze” téma, és hát most együtt néznek albérleteket. Aztán persze már diagnosztizáltam magamon az irigységet, meg a csalódottságot, amiért tényleg kimaradok az egészből, de már nem is akarok benne lenni, mert ez már tényleg csak kettejükről szól, és semmi közöm hozzá. Pukkancs még olyanokat is mond, hogy: „Max együtt rohadunk meg, de legalább nem magányosan”, meg hogy: „Majd felépítjük egymást, jóhatással leszünk egymásra, mert ugyanolyan szerencsétlen, mint én”, és közben arra gondolok, milyen sokat érhet a barátságom, ha majd Punki menti meg őt a magánytól, és milyen sokat érhetnek a bátorító szavaim, ha majd úgyis Punki lesz az, akivel felépítik egymást (ezek szerint én nem vagyok elég szerencsétlen, haha). Mindenesetre remélem, sikerül majd nekik ez a felépítősdi, és Punki nem fogja Pukkancsot megkísérteni a "nem illegális füvével". Persze Pukkancs ezen is kiakadt, hogy micsoda feltételezés, pedig hát nem alaptalanul hoztam szóba.

De ez is csupán egy olyan bejegyzés, aminek a végén be kell látnom, hogy muszáj csak magammal foglalkoznom. Mert mindenki ezt teszi. Mindenki halad előre az életben, még akkor is, ha én mártír módjára csak állok egyhelyben, mert nem akarok senkinek fájdalmat okozni az esetleges boldogságommal. Pedig senki nem kéri, hogy egyhelyben álljak és boldogtalan legyek. A saját dermedtségem az, ami mindentől visszatart. Mert ha jobban megnézzük, Pukkancs nélkülem is tudja élni az életét, és Rú is minden második nap megy valami buliba. Csak én vagyok itt négy fal között, nem találkozom senkivel, vészesen fogy a pénzem, és csütörtökön lejár a bérletem, és nem fogok újat venni, mert miért vennék és már amúgy se tudnék, és majd itthon fogok megrohadni, miközben nem szeretek se aludni, se ébren lenni.