Dráma

Itt körözök a blog felett, írhatnékom van, de mégse, rosszul vagyok a legutóbbi hétvégétől, meg a hétfőtől is, és a tegnaptól is, és ma is egy kicsit rossz a kedvem...

Szombaton Pukkancs elment, cuki, mélabús tekintettel és szájrapuszival köszönt el. Ezután nagyjából sikerült lekötnöm magam, megnéztem két filmet, ami épp ment a tévében, és erősnek éreztem magam. Úgy voltam vele, hogy ez most úgy lesz, ahogy lennie kell, tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg egy átsmárolt randi lesz a dologból, de nyugtatgattam magam, hogy ez nekem max egy kis ideig fog fájni, mert majd úgyis túlteszem magam rajta, és legalább tudni fogom, hogy ezt már nem szabad erőltetni. Aztán írtam ide ugye azt a bejegyzést, hogy jól van a lelkem, aztán elég volt egy kattintás a Közzététel gombra, és máris elkezdett felhővé gomolyodni bennem a rossz érzés. Aztán tényleg az utolsó járattal jött, és még azzal is nagyon lassan, húsz perccel később ért haza, mint amúgy kellett volna. Így hát amikor hazaért, és egy gyors zuhany után befeküdt mellém az ágyba, és nem túl beszédes hangulatban, némileg hidegen nézett rám, elmeséltem én magamnak hangosan az egészet, hogy sokat csókolóztak, és azért tartott olyan sokáig a séta hazafelé, mert még leállt chatelni. A szeméből simán ki lehetett olvasni, hogy jól gondolom. Hiába készültem erre egész héten, úgy fájt a tekintete, meg az, hogy egész szombat délután azt hajtogatta, hogy engem szeret, és már bánja az egész társkeresősdit, és ehhez képest most alig van érzése felém, hogy nem tudtam nem elsírni magam, még remegni is elkezdtem. Akkor aztán átölelt, de nem mondott semmit, és jobb lett volna hagyni az egészet, mert így is olyan egyedül éreztem magam, mint a fene. Aztán úgy aludt el, hogy hozzám bújt annak ellenére, hogy megkértem háromszor is, hogy aludjon inkább a saját térfelén, én meg közben néztem a némán villogó tévében a krokodilos embereket az Animal Planeten (szerintem már el tudnék kapni egy krokodilt), és próbáltam tudatosítani magamban, hogy ez a világ rendje, ez így volt várható, ez nem nagy dolog, nem kell sajnálnom magam, nem leszek mindig egyedül, én is értékes vagyok attól még, meg hogy a szerelem csak egy pár évig tartó betegség, elkapjuk, de aztán kigyógyulunk, és amúgy is az emberek olyan képlékenyek, hogy kár is ilyenekkel foglalkozni, stb, stb. És bár tudom, hogy ennek a gondolatmenetnek a vége csak némi kiábrándultságot sugall, legalább egy idő után el tudtam aludni.

Reggel egy kicsit határozottabban ébredtem fel, mert nem hiszek abban, hogy ilyen egyértelmű "jelek" után erőltetni kellene egy kapcsolatot, szóval tök jól hárítottam egész nap Pukkancs már-megbántam-nem-akartalak-megbántani-téged-szeretlek-féle szövegeit. Minduntalan elmagyaráztam neki, hogy miért nem kell bánni ezt az egészet (mert igenis jó volt, és igenis alig akart hazaérni), meg hogy nem haragszom, mert számomra érthető minden (túl sokáig húztam), úgyhogy most így van jól, hagyjuk az egészet, jó barátok leszünk, de ne áltassuk se egymást, se magunkat.

Késő délutánra belementem abba, hogy próbáljuk meg ketten, de előtte ezerszer elmondtam Pukkancsnak, hogy ne megszokásból és biztonságérzetből akarjon velem lenni, és ne félelemből ne vágjon bele egy teljesen új kapcsolatba, és ezerszer felemlegettem neki a pillangók, meg az új impulzusok fontosságát, meg azt, hogy fontos, hogy néha egy kis örömet is szerezzünk magunknak, pláne, ha amúgy kevésben van részünk. Nagyon-nagyon sokszor elmondtam ezeket neki, sértődés és sírás nélkül, mert engem nem érdekel egy kis szenvedés, annyira nem féltem magam. Jobb túlesni az ilyeneken minél előbb, én csak jobban járok, ha időben látok neki a sebnyalogatásnak, és Pukkancs is csak jobban jár, ha időben kezd el beleszokni az újdonságokba. De nem akarta az újdonságokat - makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy hiba volt ez a találkozó. De azért megmaradt bennem nagyon, hogy amikor épp engem hibáztatott amiatt, hogy mindez így alakult (én ezt nem is cáfolom), azt a kérdést is nekem szegezte, hogy mégis mivel akarom megtartani őt. Erre félig viccelődve azt feleltem, a személyiségemmel, de persze erre szemforgatás volt a válasz. Aznap háromszor gondoskodtam arról, hogy kielégítsem egyéb vágyait is, de közben azt éreztem, hogy ennek már semmi értelme, és hogy tényleg lecsengtem nála, mert ezt az egészet valahogy olyan üresnek éreztem részéről - egyszerű élvezetnek. Megtörténtek, és huss, elszállt a pillanat, visszacsöppentünk a valóságba, és már nem éreztem az utórezgéseket. Ráadásul egész nap fogyatékos picsának éreztem magam, aki kisírta magának, hogy újra ő lehessen a Föld középpontja, holott ilyesmit nem lehet kisírni, max eljátszani.

A hétfőre nem nagyon emlékszem, de Pukkancs még nem tudta lezárni a dolgot a lánnyal. Chateltek egy kicsit, aztán alvás volt. Vagy ez még vasárnap volt...? Áh, nem is lényeges.

Tegnap aztán még mindig láttam Pukkancson, hogy rossz a kedve, és még ezerszer elmondtam neki, hogy úgy döntsön, ahogy szíve szerint döntene, ne fussunk felesleges köröket. Azt hajtogatta, hogy csak azért van rossz kedve, mert nem tudja, mit írjon a lánynak, és unja már kerülgetni őt a facebook-on. Egy idő után türelmetlenül megjegyeztem, hogy mit kell ezen ennyit pörögni, aztán többet már nem kezdtem bele a monológjaimba, gondoltam, csak eljutott az agyáig a lényeg. Aztán a szemem sarkából láttam, hogy elkezd chatelni - még az irodában voltunk -, aztán írt nekem, hogy menjünk ki. Na, akkor már sejtettem, mi lesz a téma, bár aztán olyan összeszedetlen, bizonytalan és értelmezhetetlen szöveget nyomott le tele mentegetőzéssel és ajj-nem-tudomokkal, hogy muszáj volt nevetnem, de csak úgy őszintén, mindenféle sértett gúny nélkül. Az volt a lényeg, hogy találkozik inkább megint a lánnyal, mert nem tudja, mi legyen. Persze visszatérve az irodába már láttam a közelgő démonokat mindenféle felbukkanó emlék képében, és ezek a démonok egyre csak híztak, miközben Pukkancs írta nekem az attól még kezdetű e-maileket. Némelyikre visszaírtam, némelyiket gyorsan töröltem, gondoltam, ne az irodában bőgjem már el magam, kicsit értetlen is voltam, hogy ezt most miért itt bent kell csinálni, miért nem lehet legalább a buszon, vagy otthon négy fal közt, csak ne az itteniek előtt kelljen elhagynom magam.

De hát persze nem bírtam ki, úgyhogy kimentem pisikélni, gondoltam, sóhajtok kint párat, aztán úgyis vége a napnak, sietek majd ki az épületből. Pukkancs viszont utánam jött, és nézett rám bánatos-szánakozó fejjel, meg azt kérdezte, akarom-e, hogy elmenjen pár napra a mamájához. Ezt hallván nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, úgyhogy egyszerre eresztettem meg a kettőt, meg kiszaladt belőlem egy de-köcsög-vagy is. Marhára akarnám, hogy elmenjen napokra... Amúgy is minek, ha egymás mellett dolgozunk... Nem haragudtam rá, egyszerűen csak... Nem tudom... Minek ez a felhajtás? Miért szórakozunk napokig? Hát nem erről szövegelek vasárnap óta? Miért most, amikor elvileg megírná a lánynak, hogy mégse, miért most mutatja ki végre ezt a totális bizonytalanságot, amit napok óta érzek benne, és amire napok óta azt mondja, hogy rosszul érzem?

Aztán jó gyorsan lerendeztem a sírást, szerencsére pont vittem magammal - poo-ont! - a szemcseppet is, úgyhogy nem olyan fejjel jöttem vissza az irodába, mint akire rászakadt kint a plafon. A buszmegállóban még csevegni kellett a diáklánnyal, illetve hát nem kellett, de na, nem akartam, hogy kínosan érezze magát, meg nem is akartam nyomorult lelkű kukának tűnni, úgyhogy végül is sikerült pár nevetést is kipréselnem magamból. Mázlink volt, mert az a busz, ami neki nem jó, előbb jött, mint a másik, úgyhogy nem kellett a villamosig tartó út alatt is jópofáskodnom. Pukkancs viszont egyből nekiállt győzködni, hogy most már száz százalékig biztos magában, engedjem, hogy bebizonyítsa, hogy szeret nagyon, blablabla. Addigra már úgy belefáradtam a drámázásba, hogy legszívesebben nem is beszéltem volna többet erről, meg Pukkancsnak is nyersen odamondtam párszor, hogy hagyjuk már a faszba az egészet, tiszta abszurd hülyeség, amit művelünk, látható, hogy nem biztos magában, én már úgyis jól vagyok, és csak azért sírtam, mert ez az új hobbim, és attól még továbbra is nagyon fontosak leszünk egymásnak, szóval tényleg zárjuk le.

Aztán nem zártuk, mert hiába mondtam a magamét, ő is mondta.

Nem tudom. Eddig nem túl élvezetes a kapcsolatosdi, mondtam is neki.

Majd lesz valahogy... Nem érzek semmit biztosnak, meg boldog se vagyok. Szerintem ő se teljesen elégedett, max lenyugodott.

Elkezdtem írni, mi történt hétvégén, de eszembe jutott, hogy nem akarok újabb szétcsúszott bejegyzést gyártani. Talán majd leírom, ha a vadul cikázó gondolataim abbahagyják a csetepatét és leülnek végre a seggükre.

MelÓcska

Néha a fél társaságot le tudnám hányni sugárban. Dementora kapná a sűrűjét.

Ma este

Pukkancs ötkor ment el, egyelőre erősnek érzem magam, eddig le tudtam magam foglalni. Ebben talán az is benne van, hogy bár csak két napja tudom hivatalosan, hogy ma lesz a randi, nagyjából egy héten át szoktattam magam a gondolathoz, hogy szombaton egyedül leszek, mint ahogy ahhoz is, hogy randi után Pukkancs simán jöhet a legutolsó járattal. Nagyon belegondolni nem akarok semmibe, mert azt hiszem, minden úgy fog történni, ahogy történnie kell. Ha Pukkancs jól érzi magát a lánnyal, és folytatni szeretné, akkor folytatni fogja, és eszemben sincs ebben megállítani, hisz mit kezdenék egy Pukkanccsal, akinek valaki máson jár az esze? Igaz, szomorúan ment el, attól félve, hogy mire hazajön, hozzá se fogok szólni, és úgy beszélt, mintha ezen a randin nagyon túl kellene lenni, hogy lezárhassa a lánnyal korrektül, de hát na. Elment, ugye, szóval... ez talán a lényeg.

Harry Potter és a péniszmánia

Most tartok ott a Harry Potterben, amikor Hagrid viszi bevásárolni Harryt, és hát már a történet elején is találkoztam a penis szóval, és már ott se jöttem rá, mi akar lenni, na de most a bevásárlólistán is volt olyan, hogy penis cauldron, aztán jött egy olyan mondat, hogy Harry nem tudta elképzelni, hol vehetnének egy magic penist. A szótár nem dob ki mást a penisre, csak hogy pénisz, szóval Harrynek szüksége van péniszüstre, meg egy varázspéniszre. Jó, gondoltam, ez így nincs rendjén, nem rémlik ilyesmi a magyar változatból, úgyhogy beírtam a képkeresőbe, hogy penis cauldron, erre mindenféle fütyis, meg üstös dolog jött ki, esetleg faszalakú gyertya.

Ez pedig a magic penis (és én most már belenyugszom ebbe a jelentésbe, végül is a harmadik részben már van Varázslények gondozása tantárgy):

Jé, szia!

Reggel utazás közben lehunytam egy kicsit a szemem. Alig telt el két perc, éreztem, hogy elölről is, oldalról is bökdösnek, meg is ijedtem, hogy úristen, biztos egy pitbull ellenőr, aki azt hiszi, színlelem az alvást, hátha megúszom jegyvásárlás nélkül. Erre meglátom Perditát vigyorogni, hamar ki is kerülgette a lábainkat, és beült mellém az ablakhoz. Vidáman elújságolta, hogy péntek óta van munkája (kicsit lelombozódott, hogy anyától már tudom), kb. annyit keres majd, mint én, és van lehetőség túlórára, úgyhogy azért indult el ma ilyen korán. Remegett a keze nagyon, azt mondta, a kávétól, bár amúgy is mindig remeg. Azt mondta, szereti a helyet, mert jó fejek a kollégái, és már az interjúján tök kíváncsian rávetették magukat. Azt is mondta, jövőre szeretne jogsit és egy használt autót venni, meg mosogatógépet, meg hogy Pongó depis, amiért nem talál munkát ezzel a diplomával - bár nem is keres -, és Lulu néni váratlanul lebabázott, holott egyáltalán nem látszott rajta, hogy vemhes lenne. Pont múltkor gondolkodtam rajta, vajon lehet-e még bébije. Perdita szerint kis rondák, de hát be kell látni, hogy Lulu nénit is inkább a lelke meg a kis romantikus tekintete teszi széppé. Amikor még Bogyóval szerelmeskedett, voltak a babák között kis beagle-ök is, meg kancsi, széles hátú Lulu babák. Jó, kancsi beagle is előfordult, hihi. Édik voltak mindig. Majd a legközelebbi látogatásomat úgy időzítem, hogy már lehessen velük játszani.

Örülök, hogy Perdita visszatért az életbe, tudtam, hogy csak munka kell neki, és rendbe jön az önértékelése. Amikor volt diákmunkája, akkor is normális volt. Hátha talál egy jó barátnőt is. Fura, hogy amikor meglátott minket a megállóban ácsorogni, leszállt a következő megállónál, hogy átfusson a mi kocsinkba. Ezek szerint nincs velem tele a töke - már csak azért is gondolkodtam ezen, mert ugye nem írt vissza az e-mailemre.

Jó lehet jogsin, autón, meg mosogatógépen gondolkodni. Én is szeretnék ezt meg azt, de még nadrágot se merek venni.

Hülye egy helyzet. Megint ez az érzés, hogy én mit is keresek albérletben...? Aztán eszembe jut.

Megint jöttek a démonok

Én próbálok jó ember lenni, és aszerint cselekedni, amit helyesnek vélek, de néha egyszerűen nem megy, és érzem, amikor az agyam kezd elszállni, és nem fogok tudni megbirkózni az érzéseimmel.

Hétfő éjszaka bekúszott a hűvös a szobába, olyan kellemes volt fázni egy kicsit, és összebújni melegíteni egymást, és mindkettőnket úgy elöntött a szeretet, hogy az ágyból kikászálódva elhatároztuk, hogy szerdára kiveszünk egy napot, hogy ezt újra megtehessük ebben a jó kis őszi hangulatban, épp csak ne kelljen menni sehova. A hétfő ebben a hangulatban telt, emiatt este, amikor Pukkancsot megint órákra elragadta társaságomból az online lány, némileg elment a kedvem, és egész másnap nem tudtam jó kedvű lenni. Aznap este folytatódott a chatparty, én meg vergődtem a gépem előtt, hogy valamivel lekössem magam. Egyszerűen ilyenkor olyan harag, féltékenység és szomorúság uralkodik el rajtam, hogy kész szenvedés úgy tenni, mintha jól ellennék. Ezek után, amikor már javában benne vagyunk az éjszakában felállok, jelezvén, hogy én most már lefekszem. Erre Pukkancs is elköszön, és miközben teszek-veszek, jön oda hozzám kedveskedni, de kb. ránézni is nehezemre esik, szóval nem tudom leplezni, mennyire idegesít ez a társkeresés-téma. Szóval hiába akart hozzám bújni éjjel, rászóltam, hogy maradjon csak a helyén, meg aludjon, most hagyjon kicsit békén, stb. Szóval mivel ilyenkor nem tudok uralkodni magamon, egyértelműen levágható, hogy féltékeny vagyok, én meg addigra már annyira hülyének éreztem magam, hogy nem is próbáltam magyarázkodni. Igen, bajom van, na és, kopjál le - kb. ilyen lehetett a kisugárzásom. És akkor ő a helyére húzódott, és egész hamar elaludt, nem mintha ránéztem volna, csak hallottam a szuszogását. Zavart is, hogy ilyen nyugodtan el tudott aludni. Mit képzel magáról, pedig az ablakot is nyitva hagytam, hogy fázzon, és hozzám akarjon bújni.   

Szinte egész éjjel fent voltam, és vagy háromszor-négyszer indultam el mászkálni a lakásban. Megint rajtam volt a mehetnék, hogy el akarok menni sétálni, vagy be a városba, vagy le a játszótérre, vagy át egy nyitva lévő boltba, vagy haza a szobámba - ó, igen, bárcsak meglenne még a szobám üresen várakozva rám, hisz minek maradjak itt?

Szörnyű volt... És nem értem, mi zajlott le bennem, de az érzés a gyomromba is befészkelte magát egy kellemetlen fájdalomként, amit nem tudtam leküzdeni, és ez az érzés mindig olyan ijesztő, mert mit keres a szomorúságom a gyomromban...?! No mindegy, nem tudtam aludni egy munkanap után, éber voltam, mint a fene, és ha lett volna hangja a bennem dúló háborúnak, biz az egész település nem aludt volna. Már a tévét is bekapcsoltam, kb. lenémítva "néztem" az Animal Planeten a krokodilos embereket, aztán hajnalban elaludtam.

Álmomban december volt, és valamiért már ki voltunk rakva az albérletből, és valami iszonyatosan lerobbant, kollégiumszerű épületben béreltünk egy lakrészt. Olyan csöves volt az egész, hogy még a lánymosdó gravírozott tábláján is az állt: Fertőveszély (gravírozott dolgok egy csöves helyen, haha, de hát a fertőt komolyan kell venni). A lakrészünk elég zsúfolt volt és koszos, és emlékszem, hogy a fürdőszoba nyitott ajtajában Perdita készülődött, fel volt öltözve csinosan, és épp a hajába csinált loknikat (ezt az életben szerintem még soha nem művelte). Nem szóltunk egymáshoz, olyan volt, mintha egy fedél alá kényszerültünk volna, de amúgy nem is volt szerepe, és szerintem munkába készülődött (mert anya pár napja rám írt, hogy Perditának lett munkája). Aztán bementem egy másik szobába, ahol Pukkancs épp az ágyban fetrengett nagy kipihentségében. És végig bennem volt az érzés, hogy neki már van egy barátnője, most már elkéstem, mi lesz így, és éreztem is rajta, hogy már nem én vagyok az életében a legfontosabb személy... Nem emlékszem már a részletekre, csak annyira, hogy azt mondtam: „Nélküled akkor se tudnék boldog lenni, ha megnyerném a lottót, és a világ legszebb férfiját tennék oda elém.” Meg arra is emlékszem, hogy Pukkancs egy félvállas vigyorral annyit mondott: „Elbasztad.” Volt egy elégedett nesze-most-te-szenvedsz-féle villanás a szemében. Aztán hiába feküdtem ott mellette, már nem volt ingere megfogni a kezem, és olyan nagy volt köztünk a távolság (legalább egy méter!), és úgy zavart, hogy nem érdekli a fájdalmam, hogy elkezdtem tehetetlenül sírni, és akkor felébredtem. Eszembe jutott, hogy még csak augusztus van, Pukkancs itt fekszik mellettem, most leküzdhetem a büszkeségemet és a hidegségemet, és hozzábújhatok. Miközben megfordultam, még mindig rajtam volt a sírhatnék, és Pukkancs pont átfordult felém, és találkozott a tekintetünk. Mondtam neki, hogy rosszul érzem magam, mire magához húzott, de nem éreztem a megnyugvást, a gyomromban lévő fájdalom nem múlt el, és még mindig távolinak éreztem őt - folyton az volt bennem, hogy jogtalanul ölelgetem. Utána már nem aludtunk vissza, és nehezen jött elő ez az egész téma, és bár néha bekönnyeztem, még mindig nem tudtam azt mondani, hogy ne folytasd azzal a lánnyal, ne menj el randizni. Órák teltek el azzal, hogy erről beszéltünk, én elmondtam az aggályaimat, hogy miért nem merek ebbe belemenni, de az, hogy tudom, mennyire szeret azzal a másik lánnyal chatelni, nem tette ésszerűvé azt, hogy megakadályozzam bármiben is. Úgy éreztem, már elveszítettem, tényleg elbasztam, már eltelt sok idő, és végre elég erősnek érzi magát tovább lépni, és ha van egy lány a fejében, aki miatt siet haza munka után, és időre megy fel a chatre, úgyhogy csak addig ér rá velem foglalkozni, akkor folytassa, mert ez már így túl fura, már igenis ott van egy harmadik személy, hiába csak online. Pukkancs mondogatta, hogy engem akar, engem szeret, letiltja a csajt, csak kérnem kell, de nem hittem már el száz százalékosan. Azt is előadta megint, hogy hülye volt, amiért elkezdett társkeresőzni, és amiért azt képzeli, négy hónapig játszadozhat valakivel csak úgy érzelemmentesen, aztán leléphet külföldre. Igazából sok ellentmondás van a szavaiban, amiket semmiképp nem akarok figyelmen kívül hagyni a saját gyengeségem miatt. Mert letiltathatom vele a lányt, de vajon nem lesz-e feloldva két nappal később? Vajon nem fogja-e titokban minden nap megnézni az adatlapját? A fejéből nem tudom kitiltani. Egyébként is egy élő személyről beszélünk, akinek már érzései vannak, hiszen kb. minden nap találkozni akar Pukkanccsal. Nem illik ezt így elintézni.

Tudom, hogy hülye vagyok. Sok dolog közrejátszik ebben, például hogy a szerelem nekem szar dologként mutatkozott be, ellenben a Pukkanccsal indult, barátságnak nevezett valami eddigi életem legcsodálatosabb és legértékesebb dolga; nincs libidóm; a leszbikus párkapcsolat gondolatát nem tudom feldolgozni; mit szólna anyukám, hisz már így se egészen elégedett velem, hiába tudom, hogy nagyon szeret (diplomám van, ugyebár, de vajon milyen szakon végeztem?); hogy lesz így gyerekem - bár lehet, hogy egy férfi mellett se lenne, de mondjuk az tudvalevő, hogy ha két nő gyereket akar, úgyis megoldják -, és akkor ezek mellé jön a szokásos mi-van-ha-tévedek-és-csak-behülyítem-Pukkancsot, meg a szeretem-a-szabadságot, és a már-felnőttek-vagyunk-ez-komoly-döntés, és ezt lezárhatjuk azzal az újdonsággal, hogy Pukkancs odavan azért a lányért...

Úgyhogy abban maradtunk, hogy elmegy randizni (elég jól tudok érvelni magam ellen és a továbblépés mellett), és meglátjuk, mi lesz. Én úgy vagyok vele, hogy ha egy randin múlik ez, akkor veszett ügy az egész, és ezt elmagyaráztam Pukkancsnak is részletesen. Kár, hogy ez megy lassan három éve, pedig ha az elejétől kezdve nevet adunk annak, ami kettőnk között van (mondjuk "járás"), már egész komoly időt futottunk volna.

Szóval ez lett a szabadnapból... Pukkancs megtudta, hogy néha én is tudok nagyon elveszett lenni.

Nem akartam sírni... Nem akartam belerondítani Pukkancs dolgába. Tényleg.

Azon gondolkodom, vajon álmunkban mennyire vagyunk őszinték, amikor az érzéseinkről beszélünk... Viszont azt tudom, hogy álmomban is figyeltem arra, milyen szavakat használok, és hogy ne legyek túl konkrét, pedig jó lett volna lebukni magam előtt valami egyértelmű érzelmet leíró szöveggel.

Megeshet, hogy kissé kusza ez a bejegyzés. Általában jó vagyok az önelemzésben, de ez a téma totálisan kifog rajtam, fogalmam sincs az egészről, és teljesen idegen érzéseket ad belém, egyszerűen... nem bírok el a démonokkal, kevés a katonám.

Lehet, ki is törlöm később ezt a bejegyzést, mert idegesít, hogy van egy része a személyiségemnek, amit eddig nem ismertem, és amin még nem dolgoztam eleget... Meg amúgy is utálom, ha egy bejegyzés szét van csúszva. Gyorsan olvassátok.

Hát igazam volt. Tényleg odavan érte. Nem tudta letagadni, csak egy bűntudatos vigyor ült ki az arcára.

Tegnap estig sziporkázó jó kedvem volt, ma a lelkem a cipőtalpamra tapadva jött velem.

Arról, hogy nem tudom

Amikor Pukkancsnak érik egy randi a társkeresőről, mindig elkezd rettegni attól, hogy elveszít engem. Állandó félelme, hogy egy randival elvágja magát nálam, vagy hogy én titkon szerelmes vagyok belé, csak tagadásban élek, és mi lesz, ha én akkor jövök rá, hogy tényleg szeretem, amikor ő már mással lesz, és majd nem merek vallomást tenni. Szóval ilyenkor elkezd faggatni az érzéseimről, a gondolataimról, a véleményemről, az én agyam meg ilyenkor leáll, mintha legalábbis valahol nagyon mélyen lennének az ezzel kapcsolatos gondolataim, a föld, ami alól pedig ki kellene ásnom azokat be lenne fagyva. Néha, nem túl eltökélten nekiesek egy csákánnyal annak a földnek, de két suhintás után feladom, mert nincs is kedvem fellazítani. Szóval a kérdésekre ilyenkor olyanokat mondok, amiket helyesnek és önzetlennek tartok, de mivel a hétköznapi gesztusaim mást jeleznek, nem érti, miért bátorítom kapcsolatra egy harmadik személlyel, és addig-addig faggat, míg olyanokat nem kezdek el mondani, hogy nem szeretlek, vagy például nem látom a jövőt, esetleg nem akarom magam elkötelezni. Ebből a két utóbbi mindenképp igaz, mert egyrészt totálisan túlértékeltnek tartom a szerelmet (de elfogadom a lehetőségét annak, hogy csak épp valami gagyi kiábrándult fázisban vagyok), másrészt tényleg... nem tudom elképzelni a jövőmet, nem látok alapokat, amikre építhetnék, és itt most kivételesen nem az anyagi értelemben kell venni.

Azt meg, hogy mi módon szeretem Pukkancsot, hát... komolyan nem tudom. Talán nem szerelemből, hisz akkor nem lenne kérdéses a dolog, nem igaz? Annyit mindenképp tudok, hogy amikor megpróbáltunk járni, nem éreztem magam szabadnak, és az volt bennem, mi lesz, ha eltelik sok idő, és én mégse akarom ezt az egészet. Hirtelen már nem akartam bújni hozzá éjszakánként, és kifogytam az ölelésekből. Miután kimondtuk, hogy akkor hagyjuk a járás-dolgot, visszatért a nyugalmi állapotom, és újra lett ölelés a készletemen. Szóval nem tudom, ez mi, de azt hiszem, a szerelem egyértelműen felismerhető kell legyen, de így, hogy nem egyértelmű semmi, inkább nem akarok drámázni, és nem akarok újabb randipartnert kiütni a nyeregből tök feleslegesen csak azért, hogy húzzam Pukkancs agyát és idejét. Nagyon önzőnek éreztem magam a legutóbbi miatt is, mert ugye miattam lemondott egy második randit egy lánnyal, akinek ő nagyon tetszett, és Pukkancs is elkezdett sűrűn gondolni a lányra. Azzal a lánnyal még csak nem is beszélt órákon át, csak néha írt neki, ha épp a kezében volt a telefonja, de amúgy nem szánt rá annyi időt. Ez az új lány viszont most... Hát, ő most mindennapos programmá vált, miatta kellett ma hazasietni, és gyorsan megnézni egy epizódot, mert aztán vele kell foglalkozni. Szóval lehet, hogy Pukkancs örülne ennek a lánynak is.

Úgyhogy most minek önzősködjek azzal, hogy skizofrénkedek? Nem akarom már Pukkancsot kétségek közt tartani, bár így is őrlődik rendesen. De lássuk be, tényleg nem vagyok alkalmas mostanában egy kapcsolatra. És ez nem mártírkodás, meg fene tudja, minek tűnhet ez külső szemlélőként, de ha egyszer kétségeim vannak, nem fogom magamat - is - szívatni azzal, hogy beleugrálok egy kapcsolatba. Nem szeretek drámázni. Ezt a jelenlegi kapcsolatot még tisztának érzem így. Nagy dolog az életemben, és nem akarom elbaszni meggondolatlan lépésekkel.

Szóval úgy vagyok vele, hogy lesz, ami lesz, és majd Pukkancs se fog velem így foglalkozni, ha esetleg jól sikerül a randi. Fáj most neki, de hosszútávon jobb lesz neki, ha kigyógyul belőlem, mert évek óta nem hagyja nyugodni ez a téma. És majd velem is lesz, ami lesz, én is biztos túl fogom élni, mert mások is túlélik az ilyesmiket.

Szurok

Na, hát az volt tegnap este, hogy kitaláltuk, melyik sorozatot kezdjük el nézni, de mondta Pukkancs, hogy előtte kicsit még chatel. Ebből az lett, hogy öt órán keresztül fel se nézett a mobiljáról, én meg nem szóltam, mert nem akartam nyomoréknak tűnni, csak ültem mellette az ágyban, és néztem a tévét. Viszont az öt óra alatt én százszor eltemettem magam, folyamatosan a sírással küszködtem, miközben azt mondogattam magamnak, hogy nem szabadna ilyen szánalmasnak lennem, és teljes tudatában voltam annak, hogy a rossz kedvemnek csupán X százalékát teszi ki a magány, a többi részét viszont az intenzív unatkozás szüli (meg még ez meg az, haha). Az a baj, hogy tényleg nem tudok magammal mit kezdeni, mert olvasni nincs kedvem (vettem idén pár könyvet, és mindegyiket úgy untam, hogy jelenleg abban a hitben vagyok, hogy talán nem is szeretek olvasni - holott kamaszként még A katedrálist, meg a Monte Cristo grófját is képes voltam a táskámban cipelni, pedig ezer oldalasak), meg az internetet is unom, mint a fenét, egyszerűen nem tudok rajta mit nézegetni, mióta leszoktam az idegenekkel való chatelésről, kb. csak a blogvilág az, amit napi szinten meglesek. Tegnap azért eszembe jutott párszor, hogy talán szereznem kellene valami chatpartnert, de hát az macerás, meg annyira nem is vágyom arra, hogy megosszam a sok hülyeséget magamról, márpedig jelenleg csak hülyeségeket tudnék magamról mondani. Például most van nálunk egy diáklány az irodában, vele is csak addig szeretek beszélgetni, amíg vissza nem kérdez.

Inkább valami hobbi kellene nekem, például a festés-rajzolás tök sokszor eszembe jut, mert van bennem némi vágy a színekkel való pacsmagolásra, meg na, művészkedni akarok, kell az az érzés, hogy huh, ez jó lett, aztán másnap az, hogy áh, ez szar, valami jobbat kellene produkálni. Csak hát nem tudom, múltkor is három napig erőltettem a dolgot, mire arra jutottam, nem megy ez nekem, és inkább hagytam az egészet. De talán csak rá kellene találnom valami sajátos stílusra, hátha van. Sokszor eszembe jutnak ötletek, de hát a fenébe is, miért nem tudja papírra vetni a legtöbb ember a fejében megszülető képeket? Na mindegy, lényeg, hogy valamit ki kell találnom, mert az azért durva, hogy amikor nem tudok mit csinálni, úgy rám tör a világvége hangulat, hogy szurokká változok, és szétfolyok a padlószőnyegen. Olyankor egyszerűen nem találom a kiutat a sötét gondolatokból, és szinte érzem magamban a csatalovak riadt dobogását, ahogy a lélekvédő katonáim a démonok felé irányítják őket.

Mire eltelt az öt óra, már rendesen mérges voltam Pukkancsra, és amikor letette a mobilját, és odajött, hogy megöleljen, jól el is toltam magamtól, és semmi kedvem nem volt már takargatni a neheztelésemet. Mára túltettem magam a dolgon úgy ahogy, mint mindig, beszéltünk is az egészről egy csomót, Pukkancs elmondta a szokásos szövegeket, hogy nem tudja, minek társkeresőzik, mert nem akar komoly kapcsolatot, én meg elmondtam, hogy ne legyen bűntudata, amiért keresi az izgalmakat, mert én úgyis csak azért haragszom, mert néha elunom az életem, de majd kitalálok valamit, amivel leköthetem magam. Ma azért makacskodott, hogy fel se megy a facebook-ra, és ma nem fog beszélgetni a lánnyal, nehogy az legyen, hogy a csaj azt hiszi, ezentúl elvárható lesz a napi öt óra csevegés, de estére rávettem őt, hogy beszélgessen azért legalább egy órát a lánnyal, különben meg fog rá haragudni, amiért eltűnik egy teljes napra. Utóbbi felvetésem hatásos volt, szóval Pukkancs most chatel, én meg blogolok. Végül is ha ennyit tudnak dumálni, ne rontsa el azzal, hogy magára haragítja a lányt, nekem legalábbis nem nagyon tetszene, hogy az, akivel egyik nap öt órát csevegtem egyhuzamban, másnap már felém se néz annak ellenére se, hogy megígérte, este majd feljön. Szóval próbálok jó fej lenni, és nem kelteni Pukkancsban a bűntudatot, bár a csajról még mindig csak azt tudom, hogy egyetemre jár újabb izgalmasabb életű egyed , amúgy Pukkancs még a keresztnevét se árulta el, bár nem is kérdeztem. Megfogadtam, hogy többet nem kérdezősködök, majd mesél magától, ha akar.

Ez már minden este így lesz?

Jól vagyok, na. Tegnap csak hülyéskedtem!

Hirtelen felindulásból

Napok óta látom, hogy Pukkancs a szokottnál jobban bele van cuppanva a telefonjába. Ma is egész nap chatelt, fel se nézett a mobiljáról. Mióta itthon vagyunk, alig váltottunk pár szót, bár emiatt munkaidőben se vittük túlzásba. Órák óta a nappaliban ül, és chatel.
Azért ez egy kicsit rosszul esik... Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy igazából sokkal inkább egyedül vagyok, mint azt alapjáraton gondolom, és hirtelen nem tudok hinni abban, hogy valaha is képes leszek újból lelkesedni a mélyebb kapcsolatokért. Átmenetileg könnyen ki tudok ábrándulni... Megrendül a hitem minden nagy fogalomban.
Emberek, akik úgy rá tudnak lelkesedni másokra, hogy a többi hirtelen megszűnik létezni.

Ilyenkor hazamennék a szobámba. Itt nem tudok úgy ellenni egyedül, mint otthon. Néha olyan értelmetlennek tűnik minden. Minden.
Legszívesebben felöltöznék, és kisurrannék az ajtón. Sétálnék egyet, hátha vissza tudom hangolni magam az életre, hátha valami csoda folytán felpörögve jövök haza. Csak hát a kisurranásomból az lenne, hogy: „Hova mész?”, és akkor kiderülne, hogy szar a kedvem. Úgyhogy most ülök a sötétben, és depressziósra unom az agyam.
Erősnek kell látszani. Nem függeni senkitől.

Miért?!

Múltkor a villamoson ülve megláttam a mellettem heverő napilap címlapján, hogy valakik élve megnyúztak egy macskát, és elengedték a tetteseket. Én az ilyeneken úgy el tudok szomorodni, és úgy fel tudom baszni magam egyidejűleg, hogy aztán órákba telik, mire újra meggyőzöm magam arról, hogy létezik még jóság ezen a földön. Vizuális lévén ilyenkor egyből lepereg előttem az egész minden apró részlettel együtt, kezdve onnan, hogy szegény cica reggel kinyújtózva még nem is sejtette, milyen veszélyes bolygóra született, és olyankor legszívesebben levágnám a faszát mindenkinek, aki állathoz mer nyúlni ártó szándékkal. És mégis hogy a kurva életbe lehetséges az, hogy egy ilyen tett után el lettek engedve a köcsögök?! De most komolyan, mi a fasz történt, mégis kit szoptak ezek le, hogy így el lett nézve a dolog? Ez borzasztó és felfoghatatlan. Ezek az állatok azért születnek meg, hogy egy életen át szeressék őket, és akkor... valaki ilyet képes tenni... Az ilyen nem ember, hanem szörnyeteg, torzlelkű, hányással feltöltött szarkupac.

Én úgy tudtam, hogy állatkínzásért börtön jár, és meg is néztem a neten, hogy ez máig is így van - akkor most mi a lószar van? Bírófüggő, vagy mi a fene van? Hogy lehetne ezek után komolyan venni a törvénykönyvet? Bár igazából lássuk be, annak, aki állatot kínoz, nem börtön kellene, hanem kényszerzubbony.

Miért nagyobb vétség embert ölni, mint állatot?

Miért értékeli magát többre az ember, és miért nincs tisztelve eléggé az állat?

Miért nem egyértelmű, hogy ezek az állatok szentek és sérthetetlenek a természet részeként?

Miért tartunk még mindig itt?

Fityisz

Ma egész nap olyan érzésem volt, mintha munka után elmehetnék vásárolni mindenféle csodálatot magamnak.

Reggel a hajamat is kivasaltam, úgyhogy ma egész tűrhetően néztem ki. Már csak azt nem tudom eldönteni, levágjam-e a hajam, hogy végre ne legyen festett rész, vagy befessem inkább az egészet.

Kis kuki

Jah, egyébként nem tudom, miket szoktak beszélni bent az irodában a hátunk mögött, de ma a cingár vezetőjelölt kisgyerek tíz percen belül kétszer tett célzást arra, hogy Pukkanccsal együtt vagyok. Ma a gyakornok lány miatt át kellett rendezzük kicsit az asztalokat, és a gyerek odaszólt nekem, hogy: „Neked van a legjobb helyed. Senki se látja, amikor a rossz lányokat nézed.” Pár perccel később pedig, amikor Pukkancs széke húsz centivel közelebb került hozzám az eddigi távolsághoz képest, azt mondta: „Most már tudjátok egymás kezét fogni.”

Hümm.

Nagyon mit reagálni nem tudtam, elég fura, hogy így próbál beilleszkedni.
Ja, nem, nem is fura.

Egyébként meghökkentő, hogy amikor az emberek megtudják, hogy együtt lakunk, egyből zavarba jönnek, mintha veszélyes vizekre eveztek volna.

Mondjuk annyira nem érdekel.

Kesztyűs kézzel

Álmomban valami sereg tagja voltam, de nem vagyok biztos benne, hogy katonák voltunk. Egy hatalmas, lépcsőzetesen kialakított teremben álltunk, és bejött valami felsőbb rangú öregember, aki névsor szerint mindenkit felszólított, hogy beszéljen magáról egy-két mondat erejéig. Jól rám is tört a szégyenérzet, volt bőven időm agyalni, mit mondjak majd, ha a névsor végén én is sorra kerülök. Mindenki az iskoláiról kezdett beszélni, én meg eldöntöttem, hogy majd azt mondom, nem csináltam semmit egész életemben, kész, ez van, minek szépítsem. Amikor pedig sorra kerültem, és az öreg a nevemet mondta, épphogy felemeltem a kezem, mire mindenki jelentkezni kezdett. Az öreg újra mondta a nevem, én pedig hiába jelentkeztem, a többi pár száz ember is folyton felemelte a kezét. Rajtam fehér kesztyű volt, rajtuk meg fekete, de az is lehet, hogy fordítva, lényeg a lényeg, hogy kilógtam. Végül nagy nehezen szóhoz jutottam volna, ám az ember belém fojtotta a szót azzal, hogy még a mondókámat megelőzve lebutázott, amiért nem jelentkeztem a saját nevem hallatán. Erre aztán elkezdtem sírni, mert tökre bántó volt, de közben azért elkezdtem vele kiabálni, és szinte büszke voltam magamra, amiért intelligens érveket tudok felhozni amellett, hogy miért is köcsög ember ő. Oké, közben le is faszoztam, de hát tényleg nagyon fallikus kisugárzása volt.

Na mindegy, szar álom volt. El kell engednem a suli-témát, nem tudom, miért nem megy ez a tudatalattimnak. Mindenesetre zavar, hogy nem tudok tanulásra költeni - tök szívesen járnék nyelvtanárhoz. Egyébként elkezdtem lefordítani a Harry Potter első kötetét bent az irodában, az üres percekben csinálom, és így nem érzem úgy, hogy hülyeséggel megy el az egész napom. Hátha rám ragad valami. Szerencsére jó helyen ülök, nem lát rá senki a monitoromra. *kop-kop-kop*

Ma egész nap nagyon csúfnak éreztem magam a hajam és a ruháim miatt.

Minnyá sírok

Egy hét elteltével végre kaptam időpontot szakrendelésre.

Január végére.

Ez kissé kétségbeejtő, mert jó lenne már túl lenni rajta, jó lenne tudni, mi nem stimmel, és jó lenne elkezdeni kezelni a dolgot. Nem akarok róla írni, egyelőre nem tudok semmi konkrétat, nem biztos semmi, egyszerűen csak gyanakszom, és kellene egy szakember, aki segít, mi merre. Az SZTK vissza se írt, láttam, hetente összesen négy órát van bent az orvos, és az oldalon ajánlgatják a magánrendelést a "túljelentkezés" miatt. A magánrendelésre irányító oldalon nincs szó erről a szakrendelésről, mintha az előző oldalt elfelejtették volna frissíteni egy Megszűnt-féle szöveggel. Aztán elkezdem nézegetni a többi maszekot, és hát nem tudom, mit csináljak. Mert csak az, hogy szóba álljanak velem kerül csillióba, és a többi, és a többi, és akkor megint nincs félretett pénzem.

Máris unom.

Próbálok valami sorrendet felállítani, hogy először mit kellene meglépni ez ügyben, bár fogalmam sincs az egészről.

Elég reménytelennek tűnik a végére jutni.

A csónakom

Végül is nem volt olyan borzasztóan vészes a hétvége, függetlenül attól, hogy semmi különöset nem csináltunk. Nem is szoktunk egyébként, de most legalább tényleg pihentetőnek éreztem ezt a három napot. Pénteken például tizenkét órát aludtam egyhuzamban, amire már egy-két éve nem volt példa. Ma viszont éjjel megint megrohant a kilátástalanság-érzet, kicsit forgolódtam is. Meglátjuk, mi lesz az élettel, de ma egy kicsit kevés a hitem.

Legalább a júliusi fizetésem már teljes volt, nem próbaidős. A kétharmadát szétosztogattam a kajás doboz és a lakbér-és-rezsi doboz között, a maradékhoz pedig megpróbálok nem hozzányúlni. Pukkanccsal kitaláltuk, hogy napközben müzlit fogunk enni, így ma müzlis tállal és két doboz müzlivel jöttünk dolgozni, és vacsorára eszünk szendvicset vagy rántottát. Napközben eddig vagy nem ettünk semmit, vagy vérszemet kapva túl sokat költöttünk a büfében. Szóval ez a müzli-dolog talán megoldást nyújt. Azt nem tudom, húst mennyit fogunk ezentúl enni ilyen árak mellett, de esetleg hétvégente. Eddig se ettünk sűrűn mondjuk. Nagyon szeretek zabálni, pláne, hogy a kaja a fő örömforrásom, de már kezdem unni a témát, vergődni folyton, hogy mit lehet bűntudat nélkül (v)enni, meg mit nem. Úgyhogy vergődés beszüntetve. Ha nem nyúlok a félretett pénzhez, nagyon elégedett leszek magammal, mert amúgy sok dologra lenne szükségem, és néha el-elkap az inger, hogy költsek magamra. Egyre csak halmozódik a sok szar, bár vannak olyanok, amikről tudom, hogy nem létszükséglet, szóval némi önfegyelmezéssel le tudok róluk mondani.

Néha nincs is kedvem aggódni, mert tudom, hogy az nem visz előrébb. Csak néha meg, éjjelente ugye, vagy inkább úgy hajnaltájt, felpattan a szemhéjam, és rám tör a félsz, hogy vajon így fogom-e leélni az életemet. Meg ilyenkor azon is agyalok, vajon léteznek-e azok a segítőszándékú felsőbb hatalmak, és ha igen, milyen címre kell írni a kívánságos levelet, csak mert eddig tutira valami régi címre küldtem. És aztán arra jutok, hogy az emberiség háromnegyede nagyobbakat szop nálam, mégse segít rajtuk senki - akkor miért pont az én kívánságomat hallgatná meg bárki is? És vajon van feladatunk az életben? Mert ha nekem ezt a csóróságot kell megtapasztalnom, meg egy utat, aminek során kimászok belőle és mely során csudálatos jellemfejlődésen megyek keresztül, akkor hiába írok kívánságos levelet, hogy lécci, adjatok pénzt, vagy mutassatok kiutat, mert ez geci unalmas már. Ha pedig nincs semmi, amit meg kell tapasztalni, mert talán az az elmélet, miszerint mind azért vagyunk itt, hogy tanuljunk valamit hülyeség, akkor lehet, hogy nem fogok semmit tapasztalni, hanem elmegy az én életem is robottal és beteljesületlen vágyakkal úgy, mint sok más emberé.
Mindegy...

Egyelőre szeretném hinni, hogy mi alakítjuk a sorsunkat, és néha csak meg kell erőltetnünk magunkat, hogy egy nagyobb hullámon átjutva nyugalmasabb vizeken is evezhessünk. Mert nem az a csoda, amikor az ölünkbe pottyan valami nagy dolog, hanem amikor teszünk is érte akarattal és kitartással, nem így van? Lehet, hogy csak meg kell oldani ezt a kijutás-témát, és onnantól láthatóbbá válnak a dolgok. Persze lehet, hogy újabb hullámok következnek, de talán létezik az a víz, ami majd nem akar minket kidobni a csónakból. Aztán ki tudja... Lehet, hogy egyszer még partot is érünk.

Anya

Új, visszatérő álmom, hogy amikor anya hazalátogat külföldről, vele akarok aludni - több-kevesebb sikerrel. Közben iskolás vagyok már megint, és hiába nézem meg előre az órarendemet, másnap kiderül, hogy nem készültem fel eléggé, nincs nálam a tesicuccom, és milyen ciki, hogy megint velem lesz probléma.

Mókás, hogy gyerekként annyira anyás voltam, hogy minden tábort és osztálykirándulást végig tudtam sírni utána, mert folyton az volt a fejemben, hogy ki kell használnunk az időt, mert mi lesz, ha egyszer már nem lehetünk együtt.

Már öt-hat éve, hogy csak évente kétszer látom pár óra erejéig... Szegény anyukám.

Na, végeztünk!

Vajon lesznek még sárkánytojások? Mondjuk abból a sárkánykő-barlangból kikapálhatnának párat. Vagy az túl egyszerű lenne, igaz? Igaz... Akkor legalább valami Godzillát, ami tízezer éves álmát alussza, és amikor feláll, a hátán marad az egész sziget. És vajon Jon tudná irányítani a sárikat?!

Na, most kellene valami új sorozat.

Ennyit várni új részekre a hipernet korában...

Th

Néztünk egy részt, és kitaláltam, ki legyen a Havas Jon barátnője! Az a csaj, aki Brant hurcibálja. Két göndör sötétbarna, teljesen jól összeillenek. És akkor az ő gyerökük lehetne a trónörökös Daenerys után. Nem? Nem...? Az már másik sorozat...?
Mindegy, ne mondjátok el!

Piros és fehér

Na, végre végeztünk a Trónok harca hatodik évadával, úgyhogy ma majd bele is kezdünk az új részekbe. Így Pukkancs miatt újranézve nem is tűnt olyan halál unalmasnak, mint elsőre, bár azért még mindig volt egy-két vontatott rész, ami miatt aztán napokig nem néztük tovább. Amikor először néztem, egy csomószor elkalandoztam, például egy csomó szereplő úgy maradt meg bennem, hogy menet közben egy-két évadra el is tűnt, közben meg végig benne volt.

Mindenesetre jó sok önjelölt király lett így a végére. Ott van Havas Jon, a sárkánypina, meg az a félszemű Robin Hood, akiről még mindig nem értem, ki a franc, de elvileg nem tud meghalni, meg ugye a Lannisterek, bár nem tudom, ők minek erőlködnek. Ja, meg ott van a skinses gyerek, aki a negyedik vagy ötödik évadban meg lett szöktetve, és kievezett a képből. Jaah, meg a Mások is ott vannak, hm... Azoknak is van királyuk, ugye. Oooh, meg az égikertes öregasszony, aki összefog - legalábbis látszólag - a háromgyerekes maroccói nővel. Jaj, és Kisujj se maradhat le, ugye.

Gondolom, majd eleinte senki azt se fogja tudni, kit nyírjon ki elsőként, de a marroccói nő és az égikertes nagyi majd megpróbálkozik a Lannisterekkel,  de hát a Lannisterekre másnak is fáj a foga, szóval inkább az utóbbiak győznének, bár eléggé feleslegessé váltak a hatodik évad végére. Menet közben a Mások se bírnának a seggükön ülni, ami miatt össze kellene fognia a maradék házaknak, és a fél bagázs hősiesen elhullana, bár tök értelmetlenül. Megmaradnak a Starkok, meg Daenerys, aki mondjuk azért elveszít egy-két sárkányt, de az egyik majd kotlik neki újat, és majd az tüzet lehel a Másokra, amikor már veszni látszik minden, vagy pedig a majdnem halálra sebesített sárkány fog épp jókor felépülni, vagy megszökni egy fogságból. Mindeközben a Starkok meg a sárkánypina kitalálják, hogy egyesülhetnének, végül is lehet, hogy Jon is félig sárkányvérű, a Targaryenek meg mindig is szerettek a vér tisztaságát megőrzendő egymás között házasodni. Mondjuk ők ketten totál nem illenek össze, szóval inkább hagyjuk.

És akkor úgy képzelem, hogy Szürke Féreg meghal, meg talán a tolmács csaj is, meg az az öregember, aki szerelmes Daenerysbe, de most kicsit távol van a bibije miatt, és meghal Kisujj is, meg Jaime Lannister, Cersei meg Bolhavég egyik lépcsőjén ülve fog könnypatakokat sírni porlepte arcára. Áh, nem... Előbb ölné meg magát. Mindenesetre Jaime és Cersei kapcsolatának valami iszonyat megható véget képzelek el. Mondjuk nem tudom, mert Jamie miatt sírna szegény Tarth-i Brienne... Szerencsétlen mindig rossz pasiba szeret bele.

És akkor mindez két évadon át zajlana.

Mondjuk a háromszemű hollós részt annyira feleslegesnek érzem, se füle, se farka, legalábbis így, hogy nem olvastam a könyvet, meg unom is szegény kisfiút - az a kiscsaj, aki vonszolja magával, kitüntetést érdemelne. Lehet, ez a Bran gyerek csak azért van, hogy az ember belelásson a múltba, mert máskülönben nem derülne ki semmi az új generáció számára, mert aki tudott bármit is Jonról, már rég le lett öldösve?

Mindegy...

Olvastam két-három éve Philippa Gregory A folyók asszonya c. regényét, és hát eléggé a Trónok harca ugrott be róla. Philippa Gregory ugye az angol középkor szerelmese, úgyhogy eléggé képben van, ő írta például A másik Boleyn lányt is, amit aztán megfilmesítettek. Na és A folyók asszonya a Rózsák háborújáról szól, két ház háborúskodásáról, akiket történetesen Lancastereknek és Yorkoknak hívtak (ezek azért elég hasonlóan csengő nevek). Addig mind szarakodtak egymással, míg a nemesi családok fele totál kihalt, szóval voltak vagy hatvanan, aztán tényleg kb. harminc eltűnt... Na mindegy, lényeg, hogy közben valami mentálisan beteg király uralkodott (csak ő nem gonosz volt, hanem idegösszeomlása volt, meg egyebek), tőle vették el a koronát először a Yorkok. Aztán még volt egy kis öldösés, míg egy Lancester-házi hapsi, Tudor Henrik lett az uralkodó. Jó, mondjuk tuti ez ihlette az Trónok harcát, mert túl sok minden klappol.

Áh, már látom is, ötmillió cikk van erről a neten, most se lehetek magamra büszke.

Mindenesetre remélem, Daenerys is letesz arról, hogy kapcsolatilag hasznos férjet szerezzen magának, és rájön, hogy férj nélkül is nagyon jól el tud uralkodni, mint ahogy I. Erzsébet is megoldotta. Aztán majd megjelöl valami frissen született Jon-babát első örökösként, és akkor nem lesz már hiszti, hogy melyik ház vére üljön a trónon.

Kaja

Pukkanccsal minden hónapban kiveszünk egy szabadnapot úgy, hogy legyen egy hosszúhétvégénk, amin aztán újra és újra rájövünk, milyen unalmasan élünk. Bárki bármit mond, pénz nélkül városinak lenni halál unalmas. Legalább egy tanyán lennénk, ahol lehetne az állatkákkal foglalkozni és élvezni a természetet. Mit "legalább"? Szerintem boldog is lennék.

Ez a kajatéma is egyre rosszabb. Ha Európára nem is jönnek ínséges idők, én azért kezdem érezni, hogy egyre kevesebbet eszünk ugyanannyi pénzből. Azt se tudjuk kitalálni, hogy oldjuk meg a napi egyszeri étkezést az eddigi összegből, amit kajára szántunk, nemhogy még eszünkbe jusson, hogy amúgy nem is egyszer kellene naponta enni. Ma kitaláltuk nagy vidáman, hogy csinálunk tejfölös-gombás csirkepörköltet, aztán, miután bedobáltuk a szükséges dolgokat a kosárba, és megláttuk a csirkemell árát, visszatettünk mindent, és inkább vettünk szendvicsnek valót.

Semmi értelme dolgozni... Tényleg csak másnak származik öröme a munkámból. Azért dolgozni, hogy legyen hol laknom, amíg megkeresem a pénzt kajára...? Vicc.
Tanfolyam a seggem...
Nem tudom, mit csináljak... A kajaárakat elnézve nagy félrerakás nem lesz ebből...

Néztük a repjegyek árát is... Aki háromezerből repülőzik, az hogy csinálja?

Kedves Univerzum, szülinapom alkalmából szeretném a hatoslottó e heti főnyereményét megkapni. Köszi.

Lovely vagyok!

Ez, az és amaz

Ez a hét nagyon jól alakul társalgás terén. Mindenki normális, vicces, komolyan mondom, tök jól elnevetgélünk egy csomószor, és már komolyabb témákat is súroltunk, mint például társkeresés. Igaz, ilyenkor főként Bellatrix meséli, milyen alakok vannak fent a társkeresőn, mi meg nevetgélünk, meg kommentáljuk a dolgot. No meg néha beszélünk a lakhatásról is, hogy vajon mi lesz az átlagkeresetű emberekkel hosszútávon ilyen albérlet- és ingatlanárak mellett, ami arra utal, hogy mégiscsak aggaszt másokat is ez a dolog. Engem mondjuk annyira már nem is érdekel, mert hát minek pörögjek lehetetlen dolgokon - majd lesz valahogy.

Közben az irodai társaság összetétele is nagyban megváltozott - az új srácot, akiről írtam, hogy utálja a csendet, elküldték (két hétig volt itt, de csak az utolsó három napján kezdték el betanítani, majd kirakták, mondván, hogy lassú); az egyik hapsit kirúgták valami titokzatos ok miatt, egy másikat áthelyeztek másik céghez, és egy kis mitugrász srácot idetettek cégvezetőnek betanulni. Amikor megkérdeztem Bellatrixet, mi kell ahhoz, hogy valaki huszonnégy éves létére vezetővé váljon, azt mondta, szerinte ész és tapasztalat. Ezen az ész dolgon mondjuk majdnem felnevettem, egyrészt elég megnézni a mi főnökünket, másrészt úgy tudom, a gyereknek logisztikai ügyintéző a végzettsége, tehát a végzettséggel se magyarázható a dolog. No mindegy, inkább nem mondtam semmit. Tegnap végig azt kellett hallgatni, hogy nem tudja, hol vegyen házat, és olyan árakra mondta azt, hogy olcsó, hogy leszűrtem, az ő életéből kimaradt az a rész, amiben a szülei nem állnak szorosan a háta mögött. Látásból ismerem őt amúgy, mert a másik helyen, ahonnan ideköltözött a cég, velük voltunk összerakva. Különösebb ellenszenvet nem táplálok a gyerekkel szemben, de Pukkancs elbeszéléseiből az jött le, hogy iszonyat elkényeztetett, és nagyon tiszteletlen tud lenni, mert ha veszekedésre kerül sor, iszonyat primitívbe megy át, úgyhogy inkább elkerülném a kis fickót. Mázlija van, hogy kirúgták két hete azt a hapsit, mert azzal állítólag iszonyat nagy cirkuszokat rendeztek le a szellőztetések miatt. A srácnak elvileg az a mániája, hogy "felfázik a fasza". Nem érzek ellenszenvet, nem érzek ellenszenvet, nem érzek ellenszenvet - hajtogatom magamnak a földön ülve térdemet átkulcsolva, előre-hátra dülöngélve.

Képzeljétek, két hónapja vettem egy szemüvegkupont a bónuszbrigádon, mert megelégeltem, hogy az Ofotért hülyének néz, amiért nem látok normálisan a méregdrága szemüvegemmel. Kétszer mentem vissza hozzájuk, hogy nem érzem komfortosnak a lencsét, és hogy távolra is rosszul látok benne. Mind a kétszer, amikor lemérték újra a látásomat, ugyanaz a dioptria jött ki, aztán szánakozó arckifejezéssel várták, hogy mégis mi a problémám, holott elmondtam nekik ötvenszer különböző megfogalmazásban. Na, hát ez a másik optika se mért sokkal különb dioptriát, viszont ott képeket is mutogattak nekem, és kérdéseket tettek fel, olyanokat, hogy a csíkokat egyformán hosszúnak látom-e, vagy hogy a feketét feketének látom-e vagy inkább szürkésnek, és a végén rajzolgattak a lencsére is, szóval egy kicsit több dolgot vettek figyelembe. És a kis olcsó, gagyi szemüvegemmel most tök jól látok, nem lesz rossz érzésem, amikor felveszem. Ettől függetlenül napközben a méregdrágát hordom, mert ugye erre kértem monitorszűrő réteget, na de attól még örülök, hogy nem kellett beletörődnöm abba, hogy szemüvegben is szarul látok. Kár, hogy kicsit gyenge volt a kuponos keretválaszték, mert a legtűrhetőbb egy fekete volt, és hát a fekete nem annyira áll jól nekem a hajszínem és a bőrszínem miatt. A méregdrágám kávébarna egy kis fehércsokival megkenve, de sajnos itt ki is fújt, amit szeretek benne. No mindegy, Ofotértet soha többé.

72

Ma épp elgondolkodtam Észak-Koreáról, hogy vajon hallott-e már Nagaszaki és Hirosima esetéről az USA-val, és a wikipédiát olvasgatva megláttam, hogy ma van a Nagaszakit ért atomtámadás évfordulója. Furcsa, hogy bizonyos eseteket mennyit emlegetünk, míg erről az embertelen merényletről szinte soha senki nem beszél.

Láttátok már a Mezítlábas Gent?

Elfogyott a kenyér

Múltkor a bolt üres polcai fölött méltatlankodva az a kérdés vetődött fel bennem, vajon a 21. század Európája meg fog-e élni egy éhínséget. Annyi szarság áll küszöbön, hogy egyszerűen nem tudom magam megnyugtatni olyan szövegekkel, hogy: „Ez már nem az a világ”, meg hogy: „Itt az nem történhet meg.”

Elég sok negatív gondolatom van az elkövetkezendő évekkel kapcsolatban. Remélem, csak túl aggodalmas vagyok.

Vigyázz azzal a szép bolygóval, kisfiam!

Mélyponton van az emberiség. Néha olyan ijesztő meglátni, hogy mi mindent képes megtenni az ember. Én mondom, ha űrlény lennék, minden szerettemet ezerszer óva inteném a Föld nevű bolygó megközelítésétől, hiába olyan gyönyörű. Néha úgy rám tör az aggodalom azzal kapcsolatban, hogy vajon mi lesz még itt, hogy már szinte földönkívülinek érzem magam én is, aki nem tud elmenekülni, mert összetört az űrhajója.

Felébredtem

Csütörtökre egész jól elmúlt a nyakfájásom, úgyhogy kicsit megnyugodtam, hogy oké, megúsztam a nyaki gerincsérvet. Erre tegnap estére megint előjött a fájdalom, felébredtem miatta éjjel ötvenszer, úgyhogy még alig nyílt ki reggel a szemem, amikor már nagyban szidtam a fél világot. Közben azt is kitaláltam, hogy igazán beiktathatnánk egy törvényt, miszerint magyar politikusnak tilos maszek rendelőket látogatnia, azaz tapasztalják csak meg az SZTK világát, és az élményeik alapján osszák be a pénzeket stadionokra, meg egészségügyre.

Demi mesél

Itt bent most eléggé nyugis a légkör, egész héten jóban volt mindenki mindenkivel. Azt hiszem, jót tett a Bellatrix-szel való kapcsolatunknak, hogy Dementora egy hétig szabin volt, mert így egy kicsit jobban össze tudtunk haverkodni. Mára Bellatrix vett ki egy napot, és Dementora is tök normális attól eltekintve, hogy egész egyszerűen nem tud történeteket előadni ezzel belehajszolva minket a színház hazug világába.
Úgy szokott ez kezdődni, hogy egyszer csak, felpillantva a papírmunkából eszébe jut valami, és olyan hosszadalmasan és kacifántosan kezd el mesélni róla, hogy két mondat után az ember már azt se tudja, térben és időben hová kell helyezni a sztorit. A legjobb az egészben, hogy Dementora arckifejezéséről könnyen leolvasható, mikor kell nevetni, úgyhogy olykor-olykor, egymást bátorítva felnevetünk. Pukkancs néha görény, mert ő képes inkább a munkába elmélyült ember szerepét magára ölteni, így kikerülve a szemkontaktus megköttetésének veszélyét és azt, hogy figyelnie kelljen.
Múltkor Dementora A lány a vonaton filmverzióját mesélte el nekünk. Pukkancsot szinte fejbe vágta a hirtelen rátörő sztahanovizmus, Bellatrix tekintete Dementora és a tinder között ugrált, miközben egy magabiztosnak szánt mosolyt egyensúlyozott az arcán, én meg átnézve a laptopom fölött próbáltam követni a fonalat, mert megsajnáltam Dementorát. Eltelt tíz-tizneöt perc, amikor jött egy e-mailem Pukkancstól, hogy: „Még mindig ugyanarról beszél?” Már volt a sztoriban haláleset is, kilátástalan alkoholizmus, meg mindenféle nyomasztó dolog, de hogy ki kicsoda volt, meg mit csinált és miért, azt már vagy nyolc perce nem tudtam követni. Mindenesetre elég meggyőzően mondtam olyanokat, hogy: „Uh!”, meg: „Ez de durva!”, sőt, néha az aktuálisan legutolsó mondatokra is rá tudtam kérdezni, mintha kevesellném az információt. Bellatrix, aki nem követte elég figyelmesen Dementora mimikáját, képes volt egy drámai ponton úgy felnevetni, mintha Dementora egy szokásos, viccesnek szánt történetet mesélne, aztán inkább elbizonytalanodva lehalkította csengő kacaját, és alig észrevehetően visszabújt a telefonjába. Dementorát ez nem zökkentette ki - mondjuk én majdnem megtörtem ezen -, továbbra is lelkesen mesélt, én pedig nyakamat nyújtva figyeltem, majd megállapítottam, hogy ez egy nagyon jó történet, és megkérdeztem, olvasta-e a könyvet is (nem). Szóval jót beszélgettünk a ki tudja, kikről.

Az imént is olyan vidáman előadott valamit, hogy muszáj volt vele örülnöm, holott nem értettem, ki az a két ember, akikről beszél, és ki az a harmadik, akiről a két ember beszélt, de Pukkancs gurgulázó kuncogása megnyugtatott - majd megkérem, magyarázza el nekem. Írtam is neki, hogy én ebből semmit nem értettem, mire visszaírt, hogy: „Nyugi, én se", úgyhogy ezt a sztorit is elbuktam.
Megállapítottam egyébként, hogy Dementora kedélyállapotát nagyban javítja, ha értékeljük a történeteit, illetve már-már elérzékenyültnek mondható mosoly jelenik meg az arcán a köszönöm szó hallatán, így néha azt is megköszönöm, ha kér tőlem valamit. Nem hiszem, hogy kellő mennyiségű figyelmet kap a magánéletében, no de ha ilyen apróságokon múlik a benti hangulat és az idegzetem épsége, én készséges leszek.
Mindenesetre megnyugtató, hogy nem csak belőlem hiányzik az elbeszélőkészség.

Felsővezeték-szakadás

Hév, villamos, busz, metró, busz - így mentünk ma reggel dolgozni, és még azt is láthattuk, ahogy az egyik buszsofőr levágja a körmét.

Remélem, holnap hajóval is lesz lehetőségünk menni, szomorú voltam, amiért az kimaradt a programból. Talán veszek majd egy siklóernyőt, hogy hamarabb beérjek a munkába, bár nem tudom, le tudnék-e mondani a buszról, hisz ma is olyan jó meleg volt rajta; és a villamosmegállóban is úgy szeretek állni, miközben a Nap átölel a karjaival, és kéjes élvezetet nyújt szemgolyóm nedvességének maradéktalan elpárolgása; vagy épp ha esik az eső, úgy szeretem az ernyőmet pajzsként magam elé tartani, nehogy elázzak az oldalról rám zuhogó esőben annak ellenére is, hogy beálltam a fedél alá.