Néha eljátszadozom a gondolattal, hogy felmegyek tinderre, és próbálok egy Norminál jobb, kedvesebb embert elképzelni - sikerül is -, mert vágyom arra, hogy valaki átöleljen alvás közben, de aztán eszembe jut, hogy két hete annyira semminek érzem magam, hogy se mesélni magamról, se bármit is viszonozni nem tudnék. Nem járok el itthonról, nem vagyok mosolygós, nincs kedvem nevetni, ezáltal nem is vagyok valami szép, és annyira sajnálom magam, hogy ha eszembe jut a gondolat, hogy mi van, ha én már így maradok, csak elsírom magam. Szarabbul vagyok, mióta megbeszéltük ezt az egészet. Még egy kapcsolatból se jöttem ki ennyire összetörve. Rendesen bánom, hogy Rút leoltottam anno, mert Norminál még ő is jobban szeretett, erre csak rátörtem a semmiből, mint egy atombomba.

Szenvedély

Na, csak megnéztem végül a négy új Bridgerton-epizódot. Szerencsére egyik jelenetbe se sajdult bele a szívem. Keveselltem a szexjelenetet.

Amikor este Colin odanyomta egy falhoz Penelopét smacizni meg ujjazgatni, az jutott eszembe, hogy istenem, ez annyira valószerűtlen, aztán eszembe jutott, hogy ja de hát én is Rénnel milyen jókat sétáltam tavaly. Valamelyik nap hintáztam Pukkanccsal, és felidéztem neki Rén jeleit, amiket tudattalanul is leközölt néha, és hjaj, bármennyire is volt rossz időszak, legalább annyira jó is volt, de ezt sajnos nem tudom elmondani az utóbbi tíz hónapról.

Ma nagyon szomorú vagyok. A semmiből tört rám a sírás, és alig akart elmúlni.

Olyan megbántott és vigasztalan vagyok.

Tegnap azt olvastam, a magány annyira káros, mint napi tizenöt szál cigit elszívni, és annyival is növeli a stroke kockázatát.

Könyvek

Elég siralmas volt az Elfújta a szél, pedig az utolsó oldalig reménykedtem. Mindenesetre jó volt, tetszett a hangulata, örültem, hogy végre van egy könyv - egy ráadásul ezer oldalas könyv -, ami leköt, és ami segít elmenekülni a valóságból.

Most A gyaloglás filozófiája című könyvet olvasom. A vallás-polcon találtam, heteken át folyton megakadt rajta a szemem, ha betértem nézelődni a Libribe, pedig csak a gerince látszott, és én amúgy se nagyon vásárolok arról a polcról. Tényleg a gyaloglásról szól. Tetszik.

Még mindig szomorú vagyok. Néha könnyeket érzek a mellkasomban.

De legalább éjjel rám tört az írhatnék, úgyhogy egész gyorsan hozzáírtam három és fél oldalt a horrorkámhoz.

Dumcsi hajnalig

Tegnap írhattam volna, hogy már egy hete nem beszélünk, de Normi pont írt, annyit, hogy: „Ez így nagyon nem volt oké.” Örültem is, hogy írt, meg nem is, mert egyrészt még azért bennem vannak a kedves érzések felé, másrészt viszont nem tudtam már, mit írhatnék erre, és inkább rossz érzésem támadt, mint jó, pedig ezzel csak jelezte, hogy szeretne megbeszélni. Először elég ridegre sikeredett a válaszom, amitől kicsit bedurcizott, de aztán este nagy nehézkesen beindított egy beszélgetést.

Hajnali háromig chateltünk megállás nélkül és nagyon őszintén; nyers, fájó és kedves gondolatok egyúttal felszínre törtek, habár meglepődni semmin nem tudtam. Leírta, hogy nem szeretett; azt szereti, aki chaten vagyok, de azt nem, aki mellette vagyok - vagy mi, de ehhez szerintem azért nem ártana neki egy pszichológus -, én leírtam, hogy nem bánt velem jól, és hogy a járásunk számomra egy nagyon rossz időszak volt, ő meg erre írta, hogy neki se volt jó, és utálja magát emiatt; felidéztük, milyen jó pózokban tudtunk néha összebújni, ki mitől érezte magát vagy a másikat furának stb. Azt is írta, hogy nem érti, miért vagyunk egymás mellett olyanok, amilyenek, miért nem tudunk beszélgetni élőben, miért hatunk egymásra úgy, ahogy, mi ez a szar körforgás, ahogy reagálunk egymás hangulatára; sajnálja, hogy a legutóbbi talink után hülyeségeket írt, mert tudja, hogy már eleve rosszul érezte magát a saját dolgai miatt; írta, hogy olyan jónak tart, és kivan attól, hogy mégse működünk, mert amikor megismert, alig merte elhinni, hogy olyan vagyok, mintha ő talált volna ki. Aztán megköszönte, hogy beszéltem vele egy olyan vita után, mint a múltkori, leírta, hogy szerinte ez az egész nagyon konstruktív volt, neki ez sokat számít és stb.

Amúgy nem sírtam el magam, miközben mindent leírtunk, nem is lett rossz kedvem. Azt hiszem, erősödöm érzelmileg, iránta pedig tényleg megszűnt az a bolond szerelmes érzés. Még mindig különlegesnek látom őt, de örülök, hogy már nem rózsaszín ködön keresztül.

Ma - kicsit azért szomorkásabb kedvvel - visszaolvastam ezt a beszélgetést többször is, és miközben sokadjára olvastam, láttam, hogy írt (szóval lebuktam, hogy pont meg van nyitva, haha). Azt kérdezte, van-e kedvem ma sétálni egy picit, „persze úgy, hogy megfogadjuk, hogy nem smacizunk”. Örültem, hogy írt, mert amúgy azt se tudtam, és sose tudom, fogunk-e még valaha beszélni, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy ez jó ötlet. Túl friss bennem minden, pláne az, hogy meglát élőben, és leomlanak a vágyai; én ezt nem értem, bántó, és nem akarom többé ezt látni az arcán. Írtam neki, hogy nem tudom, eldöntöm még, ő meg írta, hogy megérti. Végül azt írtam neki, kihagyom a mai sétát, de azért jó, hogy megkérdezted, de nehéz volt számomra az éjszakai dumcsi, és olyan vegyes energiáink vannak, amik közül el kellene tűnniük a furáknak. Írta, hogy igen, nagyon vegyesek, de azért majd szóljak, ha készen állok egy talira, és örül, hogy nyitott vagyok arra, hogy ezt az egészet kibogozzuk. Nem tudom, ezt hogy értette, de úgy tűnik, mégse múlik el nála egyik napról a másikra valami... Csak hát mi az a valami...?

Nem tudom, van-e ennek az egésznek értelme... Nem tudom, mit jelent kibogozni valamit vagy nyitottnak lenni bármire is, ha kettőnkről van szó. Azt tudom, hogy két hete nem járok el sehova, mert annyira elment a kedvem az emberektől. Fáradt vagyok ahhoz, hogy azon stresszeljek, megfelelek-e.

És tudom, hogy jó, hogy nemet mondtam a sétára, úgyhogy amiatt sincs bennem rossz érzés.

Nem merem megnézni a Bridgerton új részeit, nehogy elkenődjek, amiért az én életemben semmi romantikus szenvedély nincsen, igaz pedig, hogy Normi mellett nem is volt; sőt mostanában annyira féltem a lelkivilágomat az újabb ingerektől, hogy hiába látom az új kínálatot Netflixen, meg hiába látok kivételesen olyan filmet is, amit talán végig tudnék nézni, még mindig a Gilmore girls-t nézem evés meg bánatnaplózás közben, mert annak a legnagyobb drámák közepette is tök nyugis hangulata van.

Gyászmadár

Továbbra se küldtem el a levelet. Ezúttal hagyom az eszemet győzedelmeskedni, és nem is fogom.

Ha valóban érdekli, mi van a fejemben, ha tényleg képes elgondolkodni magán, ahogy az utolsó üzenetei között is írta, akkor majd ír, habár már túlságosan kétlem, hogy ki tud tartani benne bármilyen érzés is egy napnál tovább. Ma már biztos buliba megy, és jól fogja magát érezni. És különben se szeretett bennem semmit, nemhogy csajként nem bírt, de emberileg se. Egy szánalmas kis lénynek tart, aki szerinte most borzasztóan szenved miatta.

Tegnap elvoltam amúgy, és ingert éreztem megírni neki, hogy ne higgye, hogy sírok miatta.

Ma már kevésbé voltam el. Rám került a bánat, a meg nem értettség. Sőt, nem is az van, hogy nem értett meg soha, hanem még csak meg se ismert. Fogalma sincs az életemről, hogy kivel hogyan viselkedem, kit-mit hogyan kezelek, mert még soha nem látott természetes lelőhelyeimen.

Na mindegy, nem lényeg.

A héten kihagytam minden színjátszós alkalmat. Nem tudtam rávenni magam egyikre se. Ma azért elindultam a drámaórára, mert az mégiscsak valami kis komolyabb dolog, de amikor a Deákon át kellett volna szállnom, csak leültem, és hagytam elmenni pár szerelvényt. Aztán visszafordultam, sírva kicsit a metrón. Most minden embert, akivel nem mélyebb a kapcsolatom, idegennek érzek. Most nem tudnék úgy nevetni, meg érdeklődni, meg érdekesnek tűnni, nem tudnék jeleneteket előadni és lelkesedni. Bennem van sok minden, amit Normi írt, hogy a színjátszósok csak mind rám akarnak mászni, célozva arra, hogy ne gondoljam, hogy vannak valódi kapcsolataim, akik ténylegesen meg tudnak engem ítélni, és akik ráébreszthetnek a hibáimra. Tudom, hogy faszság volt az egész vita, meg nem is gondolom, hogy hiteles bármi is, amit rólam írt, de azért mégiscsak zavarja a lelkemet ez az egész. De miért? Miért zavar, ha egy olyan ember, aki képes érzelmek nélkül kimondani a szeretleket, rosszul ítél meg? Hiszen nincs is szükségem rá, semmi jót nem adott hozzá az életemhez, végigszenvedtem ezt az X hónapot.

Mindegy, csak olvasni van kedvem, meg díszítgetni a füzetemet. Bár amilyen szép az a füzet, olyan szomorú is. Néha ingert érzek vastag, fekete filccel ráírni az első oldalára, hogy BÁNATFÜZET. Pláne, hogy le vagyok vele maradva, és még mindig az áprilisi verseimet rakosgatom bele, amik mind a szakításról meg az érzelmi kiéhezettségemről szólnak, meg még van egy bejegyzés, amit begépeltem és kinyomtattam, hogy beragasszam, és az is még...

Na mindegy. Mindegy, mindegy, minden mindegy.

Kár, hogy az ember nem tudja beállítani magán, hány napig aludjon, amikor úgy dönt, lefekszik aludni.

El nem küldött üzenet

Normi egész este írogatott tegnap, az üzenetküldések idején láttam, hogy a délutáni vitánk után nem tudott már másra gondolni. Néha megnyitottam ezeket az üzeneteket és elolvastam, de nem írtam vissza rájuk, mert úgy éreztem, nem tudok már olyat írni, amit ő megértene vagy aminek van haszna vagy ami enyhítene bármin is. Én épp Pukkanccsal mászkáltam a Városligetben, és bár vidáman, nevetősen indultam el, ezektől az üziktől azért kicsit elment a kedvem, meg begubóztam, mert elkezdtem gondolkodni, mégis mit írhatnék.

Olyanokat írt Normi, hogy nagyon sajnálja az egészet, szomorú, meg iszonyat lelkiismeret furdalása van; ennek a beszélgetésnek nem így kellett volna lefutnia, nem akart bántani, csak szerette volna jelezni, hogy baja van; írjak majd azért valamit, hogy most mi van a fejemben, mert nagyon rosszul érzi magát, pedig nem gondolja, hogy rosszul kellene éreznie magát, amiért jelzett egy problémát felém, meg amúgy is ő is le lett oltva meg stb. A sokadik üzijére visszaírtam annyit, hogy: „Nem tudom, fogok-e még tudni írni”, mire megint írt egy csomót, aminek az volt a lényege, hogy aggódik, hogy nem fogom tudni jól kezelni magamban ezt az egészet, hogy rosszul fogom feldolgozni, és hogy bántja, hogy rossz embernek tartom őt, de megérti a nézőpontomat, és írjak majd valamikor, ha úgy gondolom.

Elolvastam mindezt, de tényleg nem tudtam már, mit írhatnék, úgyhogy nem válaszoltam. Abból csak vita lenne, újabb odaszólások mindkettőnk részéről, újabb meg nem értettség-érzet, újabb félreértelmezések és félreismerések, és az eredmény, hogy egyre szarabb emberként őrizzük meg egymást az emlékeinkben. Amúgy bármennyire is volt gáz az elmúlt két nap, még mindig nem utálom őt, nem vetem meg. Neki is van egy működési módja, meg nekem is, mindketten orrba-szájba hibáztunk így vagy úgy, elmentünk egymás mellett, nem sikerült kapcsolódni, nem hoztuk ki egymás jó oldalát stb. Erőltettük, pedig nem kellett volna.

Ma írtam neki egy üzit, de végül nem küldtem el. Várom az érzést, hogy annyi, hogy megírtam ezt a piszkozatot, enyhítsen a lelkemen. Úgy érzem, bármit írnék, abból csak a baj lenne. Sehogy se lenne jó. Így se annyira jó, hogy nem írok vissza, mert ezeket talán tudnia kellene, de... Nem tudom... Azt gondolom, amit egyik órában ír, az a másikban már csak jelentés nélküli szó, és ezért is érzem hiábavalónak visszaírni. Mert talán mire visszaírnék, már rég nem lenne benne semmi, ami miatt érdekelnék a gondolataim. Mint ahogyan a kapcsolatunk is arról szólt, hogy este még szívecskét küldött, de másnap már nem érdekelte velem kapcsolatban semmi.

Sajnálom, hogy így is véget érhetnek emberi kapcsolatok. Sajnálom, hogy nem lehettünk inkább barátok.

Engem főként az bánt, hogy szakítottál, aztán szakítottam én is, de mind a kétszer visszahúztál.. és úgy érzem, hogy játék volt az egész, nem volt különösebb mélység a szavak mögött (valszeg ezt a konklúziót most megpróbálnád átformálni bennem, amit megértek, mert tudom, hogy ez számodra más, de hagyd inkább, tényleg felesleges, mert én most így érzem, így összegzem magamban). Túlmagyaráztunk és túlnyúztunk egy nagyon egyszerű szitut, amiben az egyik fél szerelmes volt, a másik meg nem. De én is hibáztam, mert az elejétől kezdve láttam az egészet, és mégis folytattam, meg hagytam kétszer, hogy visszahúzz. Csak reménykedtem, hogy majd egyszer úgy igazán észreveszel, és ezért bevállaltam a sérüléseket, amiket ilyenkor be lehet gyűjteni azáltal, hogy érzékelsz mindenféle arra utaló jelet, hogy a másik nemhogy nem szerelmes, de sok-sok dolgod zavarja, úgyhogy csak "esély" címszóval viaskodik magával. Nem vagyok amúgy rosszul... Úgy érzem inkább, hogy végre visszafordíthatatlanul leírtad, ami benned volt, én meg inkább csak nyugodtabb leszek, mert így nem vár rám egy több hetes-hónapos bánkódás, amiért vége van, és nem lesz bennem sok-sok „De mi van, ha...” Mióta egy hónapja vagy mikor szakítottam, tudok aludni, nincs bennem, hogy "hazugságban élek", hangozzék ez bármennyire is drámaian. Amúgy nem értettem, miért fontos neked, hogy hibákat keressek magamban. Nem okolhatsz engem, amiért nem vagy rám fogékony, erről egyikünk se tehet. Nyilván bántó volt az egész, meg rossz élmény, mert a kapcsink 90%-ában úgy kezeltél, mint egy púpot a hátadon, és közben több mélyre menő, negatív kritikát kaptam, mint pozitívat, és éles váltás átölelve, majd lehordva lenni, de helyre fogom tudni rakni, mint ahogy te is tudod, hogy lehordani egymást amúgy is a forgatókönyv része. Azt hiszem, ha hibáztam is, akkor leginkább csak magammal szemben. Meg kell tanulnom többre értékelni magam, hogy legközelebb, ha látom, hogy a másik nem érez, nem megyek bele a huzavonába, mert az ilyesmi ritkán végződik happy enddel.

Egy beszélgetés, ami után egy darabig csak bámultam magam elé

Fhu...

Nagyon le lettem oltva.

Inkább azt éreztem az egészben, hogy mivel olyasmiket írtam, amik nem tetszettek Norminak, mindent beleadott abba, hogy egy utolsó csapást mérjen rám, és egy utolsó szardarabnak érezzem magam. Nem sikerült amúgy, mert hál' istennek már nincs bennem az a feltétel nélküli szeretet, amiben elsüllyedve mindent elnéztem és elhittem neki, meg tényleg túlkapásnak éreztem az egész reakcióját arra, hogy megkérdeztem, talizunk-e. Utána mondjuk sírtam egy sort, de nem azért, mert hiányzik vagy mert többé nem találkozunk, hanem mert szomorú belegondolni, hogy részéről kb. semmi nem volt igaz. Szomorú tudni, hogy ilyen emberek léteznek. Hogy mindig ott lesznek azért, hogy bántsanak másokat, olyanokat, akik pedig szeretik őket. Átölelnek azért, hogy aztán kipréseljék belőled a levegőt, és közben egy nagy IKSZDÉ lesz az arcuk helyén. Meg hát bevallom, nagyon hiányzik már, hogy valaki szeressen úgy normálisan, de közben meg már a gondolatától is rosszul vagyok, hogy esetleg belekeveredjek egy újabb kapcsolatba. Most eléggé szomi vagyok, meg rajtam van a sírás, de tudom, hogy pár nap alatt ki fogok belőle jönni, mert végül is most már tényleg a létező összes pofont begyűjtöttem Normitól, amit csak lehetett, és hát én mindig szeretek biztosra menni, haha. Azt hiszem, ő volt a legrosszabb párkapcsolatom, ő bántott a legtöbbet. Vagy ezt már írtam? Na mindegy.

Mivel este még írt, hogy azért majd beszéljünk már, úgy voltam vele, hogy visszaírok, végül is nem lehet úgy lezárni valamit, hogy eltűnök, gondoltam, nem érdemelné meg, pár napja még összebújtunk, meg icipicinkét még mindig reméltem, hogy kisül, hogy csak meghülyült egy pillanatra...

Szóval ezt írtam neki ma dél körül, csak nem így egyben küldtem el, hanem mondatonként:

Nem tudom, mit mondjak.

Ha van benned valami, mondd.

Nekem már kicsit az az érzésem, h kb ugyanolyan kritikus szemmel nézel rám, mint anyudra.

Mintha folyton vmi hamisságot akarnál felfedezni, és képtelen vagy látni engem vagy ténylegesen elhinni, h ez a vmi köztünk sokkal kedvesebb és szeretetteljesebb is lehetne.

Fogalmam sincs, a tali melyik része nem tetszett ennyire, de nem én mondtam olyanokat, h most nem érdekel semmi és jólesik csendben lenni (amit am elfogadtam, mert van ilyen is).

Ha jól rémlik, a buszon a pénteki első alkalmas drámaóráról beszéltem, szal sztem okkal nevetgéltem végig, mert kínos/vicces volt az egész.

Nem azért nevetek, h a másik is nevessen, hanem mert jó kedélyű vok, valszeg nem ehhez vagy szokva, mert az előző járásunk rám se a legjobban hatott.

Kéztördelés meg nálam max ilyen örökmozgó dolog, sokszor egy helyben állva is csak balettozok, gyerekkoromban anyának is így feleltem, haha.

Inkább úgy érzem, én irritállak így vagy úgy, de vhogy mindig, de valójában a saját hangulatodon és hozzáállásodon múlik, hogyan sikerül egy tali.

Én másról szerettem volna beszélni veled, nem feltétlenül mostanában, hanem csak később, ha még mindig szükségét érzem, de nem a hibakeresésről..

Hanem h hogyan érhetnénk el, h mindketten elhiggyük, h ott vagyunk egymásnak ténylegesen.

Nem bízunk egymásban, és ez nagyon rossz, mert ez az ellentéte annak, amit egy kapcsiban megkaphat az ember.

Ne hari, h ezt írom, egy hónappal ezelőttig még elhittem, h folyton miattam van gond, de Keszthely után kicsit elkezdtem felocsúdni.

És ezt már így nem fogom magamra venni, h rossz volt miattam a szombat annyira, h egy szerdai tekkenezés már nem fér bele.

A folytonosság építhetné ezt, de ha heti szinten találsz kivetni valót és küzdesz ellenem, miközben eszem ágában sincs befogni téged, akkor nem tudok mit csinálni.

Nem akarom, h a férjem legyél, nem akarok összeköltözni, nem akarok heti 6x talizni, csak el szeretnék merülni a biztonságérzetben és a tudatban, h olyan emberrel van dolgom, aki minden nap tisztában van azzal, ki vagyok, mit nyer általam és mit jelentek számára.

De ha folyton a viselkedésemet elemzed, mert tényleg mindig van vmi, ami nem tetszik, akkor én csak arra tudok gondolni, h nem én vagyok a neked való, és olyan kategóriában kell keresgélned, amihez hozzá vagy szokva.

Vagy pedig tanulj meg jól szeretni és szeretve lenni.

Függetlenül attól, hogy vannak benne erős mondatok, egyáltalán nem volt rosszindulat ezekben az üzenetekben, sőt...

De erre visszaírt, hogy: „Arra nem gondoltál, hogy mi van, ha tényleg van valami? Nekem is rosszul esik néha, ha valaki mond kritikát rólam, de el szoktam rajta gondolkodni.”

Aztán magyarázott egy példát magáról, hogy régebben egy időszakban álomvilágban élt, nem nagyon élt szociális életet, és amikor bekerült egy közegbe, ott folyamatosan sérült az egója a visszajelzésektől, de idővel rájött, hogy azok mennyire jogosak voltak.

Nyilván egy idő után sikeresen eljutottunk egy odaszólogatós pingponghoz, ő végig azon volt, hogy fel kellene ismernem, hogy velem van a baj, és ahogy egyre hajtotta az igazát, és egyre csak írta a sértő-bántó megjegyzéseket, én is leírtam egy-egy olyan gondolatot, ami mélyre mehetett neki (például hogy nem tartom hiteles embernek, mert mindig csak a szája jár, de tettek sehol; folyton odahúzott, hogy aztán ellökhessen; és hogy csak olyan embereket tart maga körül, akiknél különbnek érezheti magát, a lényeg, hogy senkinek ne tartson semerre az élete). A végén már arról beszélt, hogy milyen sok esélyt adott annak ellenére, hogy "végigbalfaszkodtam" az ismeretségünk elejét, és sok mindenben milyen béna voltam, mennyire furcsa az életszemléletem, mennyire rózsaszínben látom a világot, de az is lehet, hogy csak nem vagyok túl okos, és az, ahogyan bánok az emberekkel, semennyire nem életképes, csak önámítás (itt közbeszúrtam, hogy az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban ámítottam magam, az te vagy), és mit dobálózok én azzal, hogy mit nyerhetne általam, mert biztos nem azt, amire én gondolok. (Hát, vajon mire gondolt, mire gondolok? Mert én csak biztonságra és szeretetre gondoltam, bár ezután a mondata után az orgazmus jutott még eszembe, mert azt végül is nyerhetne még párat.)

Aztán írtam neki, hogy: „Jól van, akkor abbahagyhatjuk most már? Mindenki megokosodott, beleláthattunk egymás fejébe, mi minden volt az összebújások mögött és stb. Én csak tekkenezni szerettem volna, elfogadom az elutasítást, bár elég lett volna egy igen-nem válasz is, haha, de ez kicsit hosszúra sikerült.” Aztán visszahülyéskedett, meg megállapította, hogy ebből a kapcsimból biztos többet tanultam, mint a másik kettőből, meg hogy neki is tanulságos volt, én meg azon gondolkodtam, letiltsam-e, csak ha meg letiltom, akkor ott lesz a tudat, hogy le van tiltva, de én nem akarok vele kapcsolatban még csak ennyire se gondolni, nem akarom később se látni, hogy ott van a facebook-omban beágyazódva, valahol mélyen az eldugott beállítások között.

Rénnek is említettem ezt az egészet, de hú, nagyon szűkösen, annyira csak pár szóban, hogy úgy éreztem, nem is írtam semmit, és hogy valószínűleg nem is fog neki átmenni belőle semmi értelmes. Mégis azt írta vissza, hogy ez a srác nárcisztikusnak tűnik, meg hogy: „Bocs, hogy ezt mondom, de még nálam is rosszabb. Lófasz a seggébe, és nehogy magadra vegyél bármit is. Ne is agyalj rajta többet.”

Pukkancsot tegnap dobta ki a barátnője chaten, miután az napokig el volt tűnve, és nem is írt szegény Pukkancsnak egy mukkot se, úgyhogy tegnap éjjel úgy sétáltunk be a Burger Kingbe, hogy nevettünk nagyon, hogy két ilyen kidobott lúzer már csak megérdemel egy-egy shake-et.

Legszívesebben resetelném magam teljesen, törölnék mindent a telefonomról, képeket és Spotify listát is, letörölném magam a facebook-ról, és a telefonomat bedobnám a Dunába, és aztán eltűnnék a munkahelyemről is, meg haza is elfelejtenék jönni, és csak mennék és mennék, és csak Pukkancsnak, anyának és Perditának szólnék; szóval csak sétálnék messze, nagyon messze, és megpróbálnám elfelejteni ezt az egészet, hogy a tanulság kevesebb volt, mint ahány hónapom hazugságban telt el.

De vidám vagy, de vidám vagy...!

Tegnap azon gondolkodtam, milyen jó lenne, ha Normi és én nem folyton puhatolóznánk egymásnál, hanem totálisan őszinték tudnánk lenni. Milyen jó lenne, ha bízna bennem, ha tudná, sőt, nem is csak tudná, hanem el is hinné, hogy szeretem, és milyen jó lenne azt érezni, hogy egymáshoz tartozunk. Milyen jó lenne erről beszélgetni anélkül, hogy nyomasztva érezné magát, milyen jó lenne csak kedvesen elhinteni neki ezeket, hogy felfogja végre, eljusson kis dermedt szívéig; milyen jó lenne, ha a szeretlekemről nem az anyja szeretlekje jutna eszébe. Milyen jó lenne, ha nem úgy telne minden hét eleje, hogy vajon fogunk-e még találkozni, milyen jó lenne, ha mindig bizonyos lehetnék felőle.

Uhm...

Ábrándos Róka.

El akartam ma hívni egy holnapi talira. Szerettem volna hét közben megmutatni neki a Vault 51-et, ami egy hamburgerezős gamer klub az Oktogonnál, és nem akartam, hogy az legyen, hogy "mindig csak ő hív", hanem megpróbálok bízni benne annyira, hogy nem félek folyton attól, hogy ha én kezdeményezek, fixen az elutasítást kapom. De nem jutottam el odáig, hogy leírjam, a Vault 51-re gondoltam esti progi gyanánt, mert jó-nemjó válasz helyett azt írta, hogy ő furinak érezte a szombati találkánkat, majd a nyakamba zúdította, hogy szerinte szorongtam vagy zavarban voltam, mert végig tördeltem a kezemet, és beszéd közben végig nevettem még a semmin is, ami szerinte tök erőltetett volt, és nem tudott velem együtt nevetni, hanem beszorongott a viselkedésemtől.

Elolvastam ezt munkából hazafelé a buszon, és bekönnyeztem, mert ez egy újabb lelketlen nekimenés a személyiségemnek, meg ilyenektől lepereg előttem, hogy akkor minek szexeltünk utána (mármint nálam a szex sose csak szex, és tök szomi belegondolni, hogy egy fiúnak simán lehetek csak szimpla numera is), minek bújt hozzám alvás közben, minek kérdezte másnap, hogy tudok-e még maradni; meg eszembe jut, hogy mennyire nem lát, de tényleg eszméletlenül vak rám, én még ilyen embert nem láttam; szóval hogy a jókedvű kuncogásomat erőltetett, semmin is nevetgélésnek tartja... (Semmi = amikor elmeséled, mennyit bénáztál egy drámatanár előtt.) Meg ez a tehetetlenségérzet, hogy vagy azt kapom, hogy néma vagyok, vagy azt, hogy túl sokat nevetek, és azt is szarul; de a lényeg, hogy semmi nem jó, max ha ő épp valami túlvilági hangulatában van, és akkor én is elég túlviláginak tűnök ahhoz, hogy épp ne irritáljam valamivel.

Aztán megkérdezte, mit gondolok erről.

Első körben azt gondoltam, hogy törlöm ezt a beszélgetést, mert ez az ember tényleg egy agybeteg bunkó, aki nemhogy nem érez szeretetet, de a fogalmával sincs tisztában, de aztán nem bírtam ki válasz nélkül. Olyanokat írtam, hogy azt érzem, hogy igazából mindig van velem valami bajod, meg hogy egyáltalán nem szorongtam, és zavarban lenni se volt okom függetlenül attól, hogy az első pillanattól kezdve láttam, hogy fekete az aurád, és nem szeretném, ha a saját szorongásodat belém látnád; és sajnálom, ha neked újdonság és irritáló, hogy jókedvemben sokat kuncogok, de lécci, ha annyira nem érzed jól magad egy talin, hogy utána egy következőre nem tudsz már igent mondani, akkor ne vigyél utána haza, és ne szexeljünk háromszor, mert az nekem nagyon izés (igen, azt írtam, hogy izés, mert nem volt kedvem azt írni, hogy attól nekem nagyon gecinek fogsz tűnni, ha rájövök). Egyébként nem is értem, mi lenne a gond azzal, hogy a másik zavarban van, ilyenkor csak határozd el, hogy feloldod őt, és bökdösd meg barátságosan, hogy hééé, ne legyél már zavarban. Meg azt is írtam, hogy amikor az ágyon fekve bedobtad a kérdést, hogy vajon a kérőim el szoktak-e gondolkodni azon, hogy vajon kinek sikerül engem megkapnia, az nagyon játékszerű kérdésnek tűnt, de az igazi challenge nem az, hogy járni kezdesz egy lánnyal, hanem hogy stabil pontként ki is vívod a bizalmát.

Nem tördeltem amúgy a kezem, illetve a saját kezem baszkurálása nálam ilyen épp nem-tudok-egy-helyben-ülni-de-a-buszon-muszáj-féle dolog, ez olyan, mint amikor állni kell, és meghallgatni egy instrukciót, és én nem állok, hanem ide-oda lengetem közben kezem-lábam, épphogy nem kezdek el balettozni, és én ilyen voltam már kicsiként is, ha otthon nagy ritkán feleltem anyának a leckéből, akkor is ide-oda ugrabugráltam közben.

Kéztördelés... Jó, hogy nem azt írja, hogy hason kúszva, esdeklő szemekkel jelentem meg a buszmegállóban.

Ha belegondolok, hogy harminchat éves... Egyébként teljesen jogosan szoronghatnék be szerintem egy olyan embertől, akivel egyik nap dugok, de másik nap már sziával köszön, és órákig kell várnom a randinkon, mire eszébe jut hozzám érni. De nem szorongtam be, mert nem akartam magamra venni, és ez most az újdonság ebben a fejezetben, hogy kibaszottul nem fogom magamra venni, még akkor se, ha megpróbálja a nyakamba tenni.

Olyanokat írt vissza, hogy nem érti, mi az, hogy játékszerű, és bocsi, de az a kuncogás egyáltalán nem tűnt természetesnek, meg igazából ilyen nesze-semmi-fogd-meg-jól dolgokat írt, meg hogy a szexelős dolgot ne vágjam a fejéhez, mert ő csak esélyt akart ennek adni. Erre írtam egy uhm-ot, ő még irkált ezt-azt, hogy ő csak szeretné ezt megbeszélni, de már csak elolvastam, mert semmi ingerem visszaírni, nincs mit mondanom. Dobott azóta egy fancsali emojit, de most úgy érzem, nem tudok vele mit kezdeni.

Utálom bevallani, de utána beírtam a google-be, hogy nárcisztikus...

Az a baj, hogy amikor tavaly a Punk és Normi "futottak" egymás mellett, akkor a Pocokembernek a Punkot rosszfiúként emlegettem, Normit meg jófiúként, de egyre sűrűbben jut eszembe, hogy a Punknak inkább csak az imidzse volt rosszfiús, de Normi tényleg átfordult abba a fajta rosszfiúba, aki mintha azért élne, hogy leépítse az önértékelésemet. Mázli, hogy mindig van valaki, aki eszembe juttathatja, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek ő lát.

Ha már a valakiknél tartunk, Rén egész múlthéten írogatott, meg ma is. Múlthéten elég vicces volt, mert megkérdezte, mikor megy el a villamosom az utcája előtt, mert akkor kijön integetni, én meg először nem hittem el, de aztán már annyira kérdezgette, hol jár a villamosom, hogy már azt hittem, fel is fog szállni. Nem bántam volna amúgy, mert tök csiniben voltam a céges vacsi miatt (amúgy már nem járok olyan szexi elegánsan, mint tavaly, amikor még Rénnek akartam tetszeni, mert olyan messze van az iroda, hogy oda kiöltözni sincs kedvem, meg amúgy sincs kinek elhordani a szép ruháimat, haha), és szerintem még egy smacesz is belefért volna, mert miért ne, végül is a randipartnerem összevissza viselkedik velem, és Rén egyébként mindig érdeklődő, de tényleg őszintén érdeklődő a színjátszós meg írós dolgaimmal kapcsolatban, és sose áll le a bókokkal még úgy se, hogy már nem kaphat belőlem semmit. Na de végül is tényleg csak integetni akart, csak elbénáztuk, mert nem a megállóba állt be, hanem az út túloldalán lévő épület előtt maradt, én meg hát egyáltalán nem ott kerestem őt, és fel se álltam a helyemről, szóval nem láttuk egymást. Mindegy, kis beszari ő is, de attól még tudom, hogy nagyon kedveli a búrámat.

Asszem, kicsit komikus lenne, ha ennek a bejegyzésnek az első és utolsó(előtti) bekezdését egymás mellé tennénk. De ha egyszer a másik foggal-körömmel küzd azért, hogy eltaszítson... Van egy elméletem arról, hogy amikor valaki képes rosszakat mondani a párjáról, akkor nem is szereti, és most azon agyalok, hogy velem is ez a helyzet-e... Még ha kicsit bűntudatom is van attól, hogy leagybeteg bunkóztam. Bár végül is ha azt vesszük, ő sose állt le azzal, hogy rosszakat mondjon rólam...

Az elmúlt egy hét

Ez a hét elég sűrű volt.

Hétfőn találkoztam anyával munka után, beültünk a Freibe, mert mostanában nagyon rá vagyok izgulva a sütijeire, már ott tartok, hogy egyszerre kettőt szoktam kérni a párizsi jeges lattém mellé, ami szintén egy cukorbomba. Utána elmentem edzeni. Normival egész nap dobáltuk egymásnak a megosztani valót, kaptam a szívecske-reakciókat, érződött még a romantikus találkánk hangulata. Közben az is bennem volt, hogy nem fogom magam beleélni semmibe, hisz itt Normiról van szó, és különben is elkezdtem megerősödni lelkileg, úgy érzem, kicsit "lejöttem a szerről", nem úgy jöttem el reggel Normitól, hogy hazafelé végig hiányérzetem volt, és azt érzem, hogy pár napja - vagy talán már pár hete inkább - nincs annyira rajtam a rózsaszín köd, elkezdtem meglátni Normit teljes valójában, és elkezdett eszembe jutni, hogy én ki is vagyok, hogyan hatok másokra, mennyit nevetek alapjáraton, milyen a kisugárzásom, milyen érdekes dolgokat csinálok néha, és így összeállt a fejemben, hogy az a legfontosabb, hogy tisztában legyek az értékességemmel.

Kedden Normi írt ugyan először, de az én dolgaimat már nem reagálta le egyszer se, pedig háromszor is írtam olyat, amibe bele lehetett volna menni legalább egy érdeklődő kérdés erejéig. Itt kezdtem úgy érezni, hogy halványult a talink emléke, de kicsit az is bennem volt, hogy színjátszós napom van, és ez lehet, befolyásolja Normi hozzám való viszonyulását. Nem akarok helyette gondolni bármit is, de tényleg az van bennem, hogy ő inkább a rosszat látja ebben az egész színjátszós dologban, és nem azt, hogy az én lelkemnek milyen jót tesz. Végül is elég sok fiú meg szokott találni az ilyen alkalmak során, fordított esetben engem is irritálna a dolog. Este úgy is alakult, hogy egy srác nagyon sokáig jött velem hazafelé, emiatt végtelennek éreztem a napot, és ezt meg is említettem Norminak, miután sikerült elválnom a gyerektől, és erre Normi kb. rám csapta a chatet, olyan hirtelenséggel köszönt el. Utána vagy két percen át bámultam a chatet, hogy most ez mi, mi rosszat írtam, nem mintha nem tehetnék meg bármit is, hisz aznap már amúgy se érdeklődött a dolgaim iránt, holott hétfőre virradó hajnalban még szexeltünk. Szóval azért ez így nekem se jött át túl jól, hogy egyik nap nagy szavakat használ, meg áthív ottaludni, és nem telik el negyvennyolc óra se, már szarik a fejemre, meg otthagy chaten, miközben ráírok beköszönni.

Szerdán bekapcsoltam a netet, és ott vártak Normi üzenetei arról, hogy neki nem megy ez a napvégi beszámoló, hogy kivel mi történt aznap, főleg, ha olyanokat írok, hogy már megint nem tudtam lerázni egy fiút. Kicsit ilyen féltékeny szöveg volt az egész, amilyet tőle amúgy még sose láttam, de nem éreztem azt, hogy jogos lenne, pláne, hogy tisztázva se lett, hogy most akkor mi van köztünk. Rázzak le fiúkat, de ő közben nem akarja kimondani, hogy együtt vagyunk-e vagy sem? Hogyne... Rá is kérdeztem, hogy nekem most akkor van-e barátom vagy nincs, mire kaptam egy na-pont-ezek-nem-hiányoznak kezdetű hárítást, nekem meg ez inkább már olyan volt, hogy csak még inkább rásegített arra, hogy függetlenedjek tőle érzelmileg. Aznap este már el se köszöntem tőle, meg másnap se, és harmadnap se, meg nem írtam kedveseket, nem fejeztem ki érzelmet, szóval ha neki ez kell, oké, nem fogok többet beletenni ebbe, mint amennyit ő. Azt azért még hozzátenném, hogy azt is leírta, hogy ő szeretné, ha ez működne köztünk, és hogy folyton a vasárnapra gondol, és bárcsak olyan lenne minden találkozásunk, de ezek az "e világi" dolgok neki nagyon elrontják. Függetlenül attól, hogy ez szépen hangzik, én ebben a világban létezem, és emiatt az futott le bennem, hogy oké, itt túl nagy elvárás van kibontakozóban, ennek nem tudnék megfelelni hosszabb távon, tekintve, hogy nekem elég sok az e világi dolgom, amiket ezek szerint magamban kellene tartanom. Szeretem Normit, de magamat is, és most érzem azt tényleg, hogy helyre billentem annyira, hogy már nem elkezdek aggódni, ha érzem, hogy valami nem stimmel, hanem felvonom a szemöldökömet, és fejcsóválva félreteszem a telefont nincs-kedvem-ebbe-belemenni-féle gondolatokkal. Szóval kialakult bennem egy kis önvédelemre való hajlam, amit leírni kevésbé jó érzés, mint megélni, mert valszeg Norminak nem ez volt a célja.

Csütörtökön céges vacsi volt, elkezdtem írni róla, de inkább kitöröltem, mert nem is érdekes. Ami aznap érdekes volt, az az, hogy a beugrós színészcsapatból rám írt az az ember, akit múltkor említettem (róla írtam azt, hogy az apám lehetne, ha tinikorában becsúszok neki), és azt írta, hogy szereztek egy színészképző tanárt, van-e kedvem becsatlakozni, másnap lesz az első alkalom. Nem pontosan értettem a dolgot, minek kellene nekem színészképző tanár, mi lenne a cél, miért jó ez nekünk, kik lesznek ott, mi a lényeg, mit kellene csinálni, de annyit írt még, hogy készítenénk egy kisfilmet a végén poénból, és ez kicsit felkeltette az érdeklődésemet, még ha ez kb. annyira ijesztő is, mint izgalmas. Meg aztán pont egy első alkalomról nem akartam lemaradni, és még később is eldönthetem, akarom-e ezt az egészet vagy sem.

Péntek este el is mentem az első alkalomra, hárman értünk csak rá a jövendőbeli csapatból, szóval a tanárral együtt négyen voltunk. Alapból adott egy kis feszkót belém az idegen helyszín (egy suli kis tornatermében voltunk), meg hogy a háromból két embert nem ismerek, és hogy minél kevesebben vagyunk, annál több figyelem jut mindenkire; meg itt már nem csak kisfilm volt említve, hanem színdarab is, na meg nem is annyira játszottunk, hanem inkább feladatokat kaptunk, például játssz el jeleneteket, amikben odaképzelt tárgyakat használsz (ez szerintem tök nehéz - amikor színjátszós alkalmakon jelenetezek, kifejezetten kerülöm, hogy képzeletbeli tárgyakkal kelljen foglalkoznom), hogy mondjuk be kellett mennem a jelenet elején egy odaképzelt ajtón, amit nemhogy szar ívben csuktam be magam mögött, de a kilincs is a kezemben maradt, szóval háromszor kezdtem bele a jelenetbe, mire sikerült egyáltalán normálisnak mondhatóan bemenni egy nemlétező ajtón. Habár jóval előtte olyan feladat is volt, hogy na akkor most mindenki olvasson fel egy verset, és onnantól kezdve már olyan belső remegés volt rajtam, mint a legelső színjátszós alkalommal. Egyébként érdekes volt, mert az ember, aki azapámlehetnehatinikorábanbecsúszokneki a Kocsi-út az éjszakában-t mondta el Adytól, aminek ugye az az első sora, hogy Milyen csonka ma a Hold, szóval furi volt hallani azt a verset, amit a múlt hónapban százszor olvastam el bánatomban úgy, hogy előtte nem is ismertem.

Az alkalom végén kérdezte a tanár, hogy éreztük magunkat - igazából őt "castingoltuk" kábé, és ez nagyon látszott a megfelelni akarásán, ráadásul azt mondta, hogy megdöbbent, milyen tehetségesek vagyunk, ami szerintem csak nyalizás volt, de sebaj, haha -, és én elmondtam, hogy egyrészt jól éreztem magam, meg poén volt, de közben számomra durva mélyvíz, és amúgy végig szorongtam és ideges voltam, ők meg mind mondták, hogy tééényleg? nem is látszott, ráadásul végig szórtad a poénokat!, és hát nem tudom, komolyan mondták-e, hogy nem látszott, de én végig dugdostam a kezemet, úgy remegett.

Utána - elmúlt már fél tíz - kérdeztem az embert, aki az apám lehetne, hogy elmegyünk-e sétálni a Városligetbe, mert ott volt egy köpésre, és már rég dumcsiztunk, úgyhogy elmentünk járni egyet. Szeretek vele lógni, mert mellette nagyon működöm, olyan vagyok, amilyennek szeretem magam, poénkodós, ugratós és eleven, és ő szerintem lát engem; de a vége felé éreztem kicsit, hogy átfordult gázosba a dolog. Leültünk egy székre ott a vár melletti stégen (ezek ilyen szélesebb székek, de elég szorosan fér el rajta két ember), ő meg fázott, úgyhogy megfogta a kezemet, meg megfogdosta a karomat-lábamat, hogy milyen jó meleg vagyok. Nem vagyok ilyen meglepődős fajta, és ha valami furi, akkor inkább felmérem a helyzetet, mielőtt cselekednék, és hát arra jutottam, hogy egyrészt nincs pasim (asszem legalábbis - tettem hozzá magamban), másrészt én döntöm el, mit jelent számomra ez a kézfogás, és számomra csak egy baráti gesztus ebben a helyzetben, hisz semmi egyéb okunk arra, hogy  a kezünket egymás kezében tartsuk. Valószínűleg történt volna ennél több is, ha nem hárítom el a humor eszközével, és amikor elkezdtem azt érezni, hogy ez mégsincs így rendben, ránéztem az időre, hogy na, ideje menni. Ezután kicsit rosszul éreztem magam, mert megbántam, hogy a séta elején, amikor kérdezte, mi van a pasimmal, elmondtam neki, hogy már nem járunk, hanem most lebegtetve vagyok, mert egyből visszaélt az infóval. Na, hát nyilván ezt már nem meséltem el Norminak, mert ha azon kiakad, hogy egy metróval utazok egy színjátszós fiúval, akkor ehhez mit szólna, de végül is bennem volt, hogy (félig) jogosan akadna ki (a keddi metrózásom után azt mondta, ha én ilyeneket hagyok a fiúknak, mármint hogy egy darabig velem jöjjenek a metrón, az benne olyan érzést kelt, hogy nyugodtan felmehetne tinderre, meg ugyanezt megtehetné ő is lányokkal - öh, okéé... Amúgy szerintem nem nagyon érzi át, hogy milyen nőnek lenni; van egy elképzelése arról, hogy kell pasikat leépíteni, aztán ha nem úgy csinálom, akkor már nem tetszik neki). Habár magára vessen, ha bizonytalanságban tart, asszem, nem az én hibám, ha nem érzem azt, hogy van egy fiú, aki szívvel-lélekkel, teljesen bizonyosan akar engem, és akinek elmondhatok bármit. Másnap szerencsére nem is írt a csávó, meg semmi, szóval valószínűleg a poénjaimon keresztül átment neki, hogy nem vagyok nyitott, vagy lehet, tényleg nem akart amúgy se semmit, csak ő ilyen, aztán kész. Még egy „Miért akarsz elválni?” kezdetű improjelenetet is lenyomtunk a végén ott a széken ülve, én voltam a nőci, aki megunta és kicsit összevissza csalta a férjét. Én mondjuk annyira nem tettem bele magam, elnevettem minden második mondatom.

Szombaton elmentem edzeni, és Normi elhívott estére "randizni". Cuki volt, és chaten keresztül lelkesnek és jókedvűnek tűnt, de amint megláttam a mosolytalan arcát, és felszálltunk együtt a Normafához tartó buszra (sütögetni mentünk), azt éreztem, hogy nem szívesen van ott, épp nem tudja, miért is akart velem találkozni (egy szimpla sziával köszöntünk egymásnak azok után, hogy az előző talinkon szexeltünk és csókkal búcsúztunk), úgy láttam, szorong, összehúzza magát, összefonja a karját, védekező állásban van, sötét az aurája és stb. Próbálom amúgy nem magamra venni a szorongásait, mert pénteken is írta, hogy rátört a dolog a semmiből, és "kurvára unja", és hogy jó lenne kikúrálni belőle ezt az egészet, és sokat gondolkodik, vajon milyen lenne az élete a szorongások nélkül; szóval próbálom nem magamra venni, de annyira ég és föld az a hatás, amit más emberekre és amit Normira gyakorlok, hogy nehéz nem arra gondolni, hogy épp a háta közepére se kíván. Csodák csodájára ezúttal mégis sikerült megőriznem a jókedvemet, fecsegtem a színjátszós dolgok alakulásáról meg a kínos/vicces jelenetekről, elvárásokról és elképzelésekről, de nem kerekedett ki ebből beszélgetés, mert az egészre csak egy hümmöt kaptam, de szó szerint csak egy hümmöt. Utána még bedobtam pár témát, próbáltam beszéltetni, de teljesen azt éreztem, hogy le van kapcsolva.

Valamelyik nap egyébként azt álmodtam, hogy azt mondtam neki, Tükröd vagyok, szóval bármennyire is kezdtem el betáplálni magamba, hogy jó vagyok úgy, ahogy vagyok, még mindig bennem van, hogy sokszor engem hibáztatott, amiért nem volt téma vagy "lehúztam" a találkáinkat, pedig csak annyi volt a hibám, hogy érzékeltem a hangulatát, amitől teljesen elcsüggedtem, mert azt gondoltam, velem van baja. (Vagy csak már annyiszor beszéltünk az adott témáról, hogy már nem tudtam újat hozzátenni.)

Aztán fent a hegyen, miután már vagy másfél órája ott voltunk, és túl voltunk a tűzrakáson, és már feltettük a grillrácsra az ennivalót, akkor jegyezte meg, hogy úgy érzi, kezd megnyugodni. Végig csendes volt és szomorkás, vagy legalábbis, nem is tudom, túl nyugodt, és eltelt egy újabb óra kábé, mire végre hozzám ért és megcsókolt. Mondta, hogy jó ott lenni velem, és csókolóztunk is kicsit a pokrócon elfekve, és néha megjegyezte, milyen jó lenne itt és most szexelni egyet, de nagyrészt a gondolataiba (vagy csak a hangulatába?) merülve bökdöste az izzó, elszenesedett fadarabokat. Utána még a kedvemért kicsit beleültünk abba a nagy, kosáralakú hintába, és abban összebújtunk, felettünk a hold és a csillagok, és én nagyon szerettem volna elmerülni ebben az egész jelenetben, de csak valami furcsa blokkot éreztem, szerintem Normi nem volt teljesen ott, vagy legalábbis nem érezte azt a romantikát, amit érezhettünk volna abban a környezetben ott a nyílt rét közepén, és végig mantráznom kellett magamban, hogy nem velem van a gond, nem vagyok unalmas, nem én húzom le a hangulatot, itt egyértelműen Norminál nem stimmel valami. Igyekeztem arra gondolni, hogy most olyanja van, hogy jólesik neki csendben lenni, és még mondott is egy olyat, hogy most valahogy nem érdekli semmi, és nincs annyira beszélhetnéke (igazi álom-randipartner, aki mellett érdekesnek érezheti magát az ember lánya), hanem csak töltődik a természetből. Gondoltam magamban, jól van, van ilyen, nem feltétlenül van ezzel baj. Hazafelé a buszon viszont már annyira se beszéltünk, hogy tudjam, én most hova megyek aludni, hozzá vagy haza, úgyhogy a sokadik megállónál kénytelen voltam rákérdezni, hogy: „Ma nem alszunk együtt, ugye?” És akkor szomorkásan rám nézett végre, hogy ő úgy gondolta, hogy de, szóval akkor átmentem hozzá. Hazafelé sétálva már dumcsiztunk, meg fel is élénkült közben, és amikor hazaértünk, még fent voltunk kicsit, ő evett egy pudingot - nekem is tartogatott egyet! -, aztán szexeltünk egy izzasztót, és hozzám bújt alvás közben, és én is el tudtam aludni. Annak mondjuk nem örültem, hogy hajnali öt körül felébredtem, amikor is ráeszméltem, hogy MÁR NEM BÚJIK HOZZÁM, és akkor elkezdtem kattogni azon, hogy mégis minek vagyok én itt, nem is szeret, vajon mi lesz reggel, egyből dobbantanom kellene-e, hogy ne gondolja azt, hogy odavagyok érte és stb., és eltelt szerintem vagy két óra ezzel az agypörgetéssel, mire felébredt egy pillanatra, és hozzám bújt, én meg ettől úgy megnyugodtam hirtelen, hogy el is aludtam az ölelésében. Szóval azért még erősen hatással van rám... Persze nyilván hatással van, különben nem randizgatnék vele, de na, nem akarok visszagyengülni az egy hónappal ezelőtti állapotomba. Reggel is szexeltünk egy szépet, rendeltünk kaját, netflixeztünk, megint szexeltünk, aztán elaludt, úgyhogy egy órán át még hozzábújtam, aztán nyomtam egy puszit a szájára, és leléptem. Már csak azért is, mert sokszor volt az, hogy ugyanez volt a program, és mint egy cuki kölyökkutya, vártam, hogy felébredjen, és amikor felébredt, már csak azt láttam rajta, hogy nem találja magát, és nem tud már velem mit kezdeni, és most nem akartam megélni azokat az érzéseket, amiket egy ilyen tud bennem szülni.

Ja amúgy volt egy olyan viccelődős mondata, hogy: „Asszem, nyáron lesz a névnapom, szóval ha még mindig járni fogunk, ezt a kütyüt szeretném ajándékba.” Egy százhúszezres kütyü volt épp megnyitva a mobilján, szóval ez egy poén volt, de legalább kiderült belőle, hogy ő most hogyan látja a kapcsolatunkat.

Bezárva

Na ja, így az előző posztom alatti egyik-másik komment hatására kijött belőlem egy uh-nekem-ez-most-nem-hiányzik-féle röpke gondolatmenet, és abban a percben bezártam a blogot. Most az van bennem, hogy szeretnék kicsit úgy blogolni, hogy senki nem gondol semmiről semmit, és én se gondolom azt írás közben, hogy na, ezért tuti bejön majd néhány oltás. Bejöhetne amúgy, csak nekem ez, hogy leírtam egy szép, romantikus találkát, amiben volt egy őszinte beszélgetésem egy számomra fontos emberrel, és egyből kaptam rá a kedvrontást, nem jött be annyira. Valahol érzem, hogy ez a hirtelen zárás szemétség a követők kilencvennyolc százalékával szemben, de most úgy érzem, nem akarok magyarázkodni, se rossz gondolatokat olvasni és magamévá tenni akarva-akaratlanul. Nem tervezem amúgy sokáig zárva hagyni a blogot, csak egy-két hétre gondoltam, amíg bennem is ülepszik ez meg az, mert én most kicsit átalakulóban vagyok belül, és nem akarom, hogy ezt esetlegesen rosszindulatú kommentek befolyásolják akár csak olyan szinten is, hogy elvetődik valami negatív-magvacska a fejemben, hogy aztán szárba is szökkenjen. Tudom, lezárhatnám simán a kommentszekciót is, de most úgy érzem, közeledik egy újabb normis baleset, amit nem feltétlenül akarok végignézetni mindenkivel, és inkább "egyedül" mennék rajta keresztül, meg egyedül reménykednék abban, hogy mégse repülök ki a szélvédőn. Mindentől függetlenül szeretem a kommentelőimet, akiknek a hozzászólásaiból érződik a törődés, még olyankor is, ha nem értek egyet, vagy már soknak érzem, vagy nem reagálok rá külön. Szóval remélem, hogy ezt az elzárkózást nem veszi majd magára olyan ember, akinek nem kell magára vennie, és elnézést mindenkitől, akit esetleg rosszul érintett, hogy nem látja a blogot (nem volt meghívóosztás).

Hopszika

Hát nem számítottam rá, hogy ma Norminál fogok ébredni.

Vagy hogy egyáltalán találkozunk még mostanában.

Tegnap váltottunk pár szót chaten, aztán elhívott sétálni. Nem akartam belegondolni, van-e emögött bármi is, de inkább arra hajlottam, hogy nincs, és csak kedvet kapott dumcsizni. Mint az később kiderült, ő se tervezte, hogy fog velem aznap találkozni.

A Margitszigetnél találkoztunk este nyolckor, végigsétáltunk rajta, majd végig az Árpád-hídon a harmadik kerületbe. Semleges témák voltak, kivel mi van, mit csinál mostanában. Elmondta, hogy most nagyon elégedett, meg boldog, amiért kitalálta magának a sulit, meg hogy hétvégén volt buliban, mert úgy érezte, ünnepelnie kell. Én közben azon gondolkodtam, milyen jó, hogy nem érzem az illatát, és nincs ingerem hozzáérni. De mégis jó volt, önfeledtek voltunk, én csipkelődtem (vele nem szoktam, mert ugye önfeledt se voltam mellette úgy kb. soha), jól is néztem ki, végig dumáltunk-nevetgéltünk. Bezzeg amikor jártunk, nem volt ez, ő nem volt vidám, én nem csipkelődtem, nem volt egyikünk se önfeledt, nem tudtunk sokáig eldumcsizni.

Aztán leültünk egy padra, és ő nem az ülőrészre ült, hanem a karfára, szóval megvolt a szintkülönbség, és akkor is arra gondoltam, hogy már biztos nem akar tőlem semmit. De végül is elszívott pár cigit, aztán beült velem szembe. Dumcsiztunk még, aztán volt egy olyan mondata, hogy az elmúlt fél év milyen nehéz időszak volt, mindenre rágörcsölt meg nem élvezte az életet, de most érzi, hogy szeret élni meg stb., én meg viccelődve megjegyeztem, hogy jól kifogtam a béna énedet. Ezen aztán nevetett, de lesütötte a szemét, hogy igen, várhattam még volna ezzel a szakítással kicsit, aztán aranyos volt, mert nem mert felnézni, csak lesütött szemmel járatta a tekintetét, és néha visszatért a pillantása a kezemhez. Aztán azt mondta, sejtszinten azt érzem, hogy hozzád érnék, én meg hümmögtem erre egyet, nem bátorítottam, csak kíváncsi voltam, hozzám is fog-e érni. Aztán megfogta mindkét kezem, és akkor gyűrögettük egymásét, úgy beszélgettünk tovább. Azt mondta, ez most olyan megnyugtató.

Aztán mekiztünk egyet, és már elmúlt tizenegy, amikor ott a kerületben a Katinyi Mártíroknál felültünk arra a fura, elkerített falra. Odafelé egyébként arról beszélgettünk, hogy mindketten milyen kudarcnak éltük meg a kapcsolatunkat, mert egyikünk se értette teljesen, hogy hol csúszott el a dolog; itt van két normális ember (khömm), akik nem veszekednek, próbálnak együtt lenni, de mégse működik. Akkor én beszéltem neki arról, hogy hogyan éltem meg az elmúlt fél évet; hogy éreztem, hogy nem lát engem, és hogy az unatkozásra tett utalásai mennyire leszívták az önbizalmamat, vagy az, hogy a macskás csajnál szívesebben aludt, mint nálam, és hogy emiatt már kb. nem beszéltem neki semmiről; meg azt is megjegyeztem, hogyha úgy indul a tinderezésünk, hogy ő még bulikba jár, füvezik-iszik, technót gyárt, akkor valszeg nem megyek el az első talira se, szóval hogy nekem nagyon fura volt ez a váltása, mert másmilyennek ismertem őt meg, mint amibe átfordult menet közben. Mondta, hogy ezek tök érthető dolgok, ő is úgy nézte a lányokat tinderen, hogy nem akart már bulizósat, és furcsa belegondolni, hogyan tud az egyik ember szar időszaka hatni a másik emberre.

Szóval ott a falon sokszor elmondta, hogy ő most nagyon élvezi ezt a találkát, hogy szerelmesnek érzi magát, és ilyennek kellett volna lennie a járásunknak is, és hihetetlen, mennyire máshogy lát most engem, mint a kapcsolatunk alatt, meg hogy szerinte én nagyon sok szeretetet érdemlek, és szeretne olyan lenni, aki ezt meg tudja nekem adni. Ennél az utsónál hallgattam egy darabig, mert eszembe jutott, amikor Keszthelyen, vasárnap azt mondta, szeretne stabil pontom lenni, és másnap, hétfőn már énidőt kért, ami a szakításunkhoz vezetett. Végül aztán odafordultam hozzá, és mosolyogva mondtam neki, hogy hát akkor legyél olyan. Egyig ott csókolóztunk, és tényleg olyan jó volt, csak valahogy nem tudtam elhinni, azon gondolkodtam, hogy most nagyon boldognak kellene lennem, de inkább csak örültem, meg akartam élni a pillanatot.

Hívott, hogy aludjak nála, én meg megjegyeztem, hogy de nem úgy volt, hogy nem tudsz velem aludni?, mire mondta, hogy szerinte most tudna. Nála aztán szexeltünk, de szerintem volt már hajnali három-négy óra, mire lefeküdtünk aludni, kicsit bennem is volt, hogy majd én leszek a hibás, ha mosott fosként fog ébredni. Mondtam neki, hogy úgy fogunk aludni, hogy egy méter lesz köztünk, hogy aztán ne foghassa rám, hogy nem tudott aludni, de ő meg szeretett volna hátulról átölelni, úgyhogy úgy aludtunk. Vagyis ő, mert én nem tudtam. Nem kattogtam, csak szimplán előző nap baromi sokáig aludtam, és nem voltam fáradt. Azt hiszem, most nincs min kattognom... Vagy nem lenne értelme.

Reggel aztán megint szexeltünk, el is késtem a munkából, ami teljesítmény, ha home office-ban dolgozik az ember. Mindenesetre fogalmam sincs, most mi van, hogy állunk, de próbálom észben tartani, hogy Normi egyik nap ilyen, a másik nap olyan, és próbálok nem várni tőle semmit. Persze azért kíváncsi vagyok, lesz-e ennek folytatása. Mondta azt is, hogy talán amiatt is kötődik nehezen, mert vannak ezek a hullámok az életében... Hát nem tudom. Nyilván erősen benne van a pakliban, hogy ma már elkezd arra gondolni, hogy hülyeség volt tőle ez az egész, és nem fogja már érteni, mit akart tőlem tegnap. De... hátha nem... Ha meg igen, akkor az talán már nem fog annyira összetörni. És akkor ez volt az utsó körünk, mert ha boldog, jól működő állapotában se rám vágyik, akkor végül is soha nem én fogok neki kelleni.

Elfelejtve

Én úgy vagyok a jelenlegi munkahelyemmel, hogy más értelemben unalmas, mint az eddigiek, szóval én még nem láttam ennyi, kémiailag teljesen különböző embert összezárva. Nincsenek kapcsolódások, barátságok, összekacsintások, vannak persze viccelődések, de valahogy nem fog meg az egész közeg, ritkán érzem azt, hogy be akarok szállni az amúgy semmiről szóló párbeszédekbe, és egy-két emberrel kapcsolatban kifejezetten azt érzem, hogy megbízhatatlan. Ettől függetlenül jóban vagyok mindenkivel, de reggel a buszon szívesen bújok el a kollégáim elől, és munkaidőn kívül nem szeretnék lógni velük.

Tegnap ötre mentünk a helyi kocsmába, ahol rajtunk kívül volt még két öreg rocker, akik el is mentek hamar, és próbáltuk magunkat jól érezni minden különösebb téma nélkül. Biliárdoztunk két kört, aztán az utsó egy órában néztük, ahogy három kolléga dartsozik. Én addigra már úgy éreztem, nincs erőm színlelni, hogy szívesen vagyok ott, úgyhogy csak narancslét szürcsölgetve ültem egy széken csendesen, kicsit el is öntött a bánat meg a hiányérzet, és csak arra vágytam, hogy leléphessek, és olvashassam az Elfújta a szélt.

Tegnapelőtt Normi lelkesen elújságolta nekem, hogy otthagyja a sulit, mert talált ingyenes megoldást, aminek a végén kaphat pozíciót is - Normi és az irodai élet? mi van mááár? -, szóval gondoltam, akkor kicsit én is mesélek neki, hátha azért ír rám, mert érdekli, mi van velem. De kb. nulla reakciót kaptam megint, szóval ja, jól érzem, hogy csak az a lényeg neki, hogy valakinek leírhassa, mi van vele, és annak a valakinek lényegtelen a személye, legalábbis addig, amíg nem talál új csajt, mert akkor már neki írhatja a magáét. Eszembe jutott, hogy a héten négy fiú hívott el randizni - kettő közülük másodszorra -, és megint belefájdultam a gondolatba, hogy pont azt nem érdeklem, akit szeretek. Pont az látott a leguncsibbnak, pont az utalgatott arra, hogy nem ütöm az ingerküszöbét, akinek a leginkább szerettem volna megmutatni magam. Fájó, hogy pont ezekkel a megnyilvánulásokkal érte el, hogy a karakterességem, a CSAK RÁM JELLEMZŐ ŐRÜLETEM alig pislákoljon mellette, és ezáltal semmit ne láthasson belőlem. Azt hiszem, eddigi kapcsolataim közül ő okozta a legnagyobb fájdalmakat, még ha pont azt gondolta is magáról, hogy ő hozzám a legjobb. De hát nyilván az tud leginkább bántani, akit leginkább szeretünk...

Szóval ezekkel a gondolatokkal álltam fel nyolckor, hogy na én megyek, bár nem tudtam, hova megyek, mert elment az utolsó kukutyini busz is, és az útvonaltervező már csak nyolcvan átszállásos, volános megoldásokat mutatott. Aztán végül is mindenki mondta, hogy ő is indul, mert hát a fél társaság nem akart már ott lenni, gondolom, és nekem kellett valaki, aki eldob legalább egy villamosig, hogy onnan hazataláljak. Elköszöntem a csajtól, akit búcsúztattunk, mondtam neki, hogy sok szerencsét majd az új helyén, de mivel ő ilyen nagyon kis érzelmes-érintős fajta, egyből a nyakamba borult, és elkezdett zokogni. Én ilyen téren rideg vagyok, nem ölelkezem olyan könnyen, de láttam, hogy szüksége van a vigaszra, és amúgy elég zavaró volt, hogy a többiek nem foglalkoztak semmit ezzel a látvánnyal, hanem csak cseverésztek tovább a semmiről. Én úgy gondolom, hogy itt valójában senki nem sajnálja úgy igazán ennek a nőcinek az elmenetelét (én azért sajnálom, amennyire sajnálhatom úgy, hogy csak október végén kezdtem itt, és nem is kerültünk mélyebb kapcsiba), és ez az egész búcsúbuli emiatt csak egy képmutató formalitás volt a csaj kedvéért. Szóval a nőci nagyon sírt, én meg simiztem addig a hátát, kicsinek tűnt és elhagyatottnak, mint egy törött madár, és mondtam neki, hogy nyugodtan írjon, ha szeretne még érzelmeket kiadni magából. Aztán megölelte azt a csávót is, aki bevitt engem a céghez, és az számomra egy nagyon fos látvány volt, mert a csávó fél kézzel ölelt vissza úgy, hogy közben le se szállt a bárszékről, és a másik kezével a pulton könyökölt, és miközben a csaj hangosan zokogott a nyakába, ő vágta nekem az arcokat. És ott valahogy támadt egy olyan érzésem, hogy a csaj nem elsődlegesen a munka miatt sír, hanem mintha más is lett volna ezekben a könnyekben.

Szóval hárman leléptek, de a csaj, az ügyvezető, meg a csapatom másik fiúja még nem akaródzott hazamenni, kitalálták, hogy együnk még valamit a Blahán. Gondoltam, nekem az jó lesz, onnan majd el tudok futni. Mondtam is nekik, hogy én nem maradok már, de nem hagytak, és különben is nagyon megsajnáltam a csajt, aki kb. könyörgött, hogy maradjak. Beültünk a Stiflerbe hamburgerezni, és amikor kettesben álltam sorban a csajjal, megkérdeztem, szerelmes-e abba a kollégánkba. Hát na, úgy alakult az a kis röpke párbeszéd, hogy bele tudtam tűzni ezt a kérdést. Nézett rám könnyes szemekkel, de nem igazán mondott se igent, se nemet, gondolom, nem tudta, bízhat-e bennem. Mindenesetre minden erőmmel azon voltam, hogy ne vegyem magamra még az ő hangulatát is a sajátom mellé (tudom, milyen munkahely váltás miatt végleg elengedni egy foglalt férfit, és tudom, milyen, ha nem szeret, akit szeretek); viccelődtem meg érdeklődtem a többiek dolgai felől, bár az ügyvezető is olyan fejjel ült végig, mint akinek jövőhéten lesz a kivégzése (lesz ugye egy vezetőségi látogatás amiatt, hogy négyen elmennek a cégtől); kérdeztem is, mi bántja, aztán előadta, hogy ki van készülve a főnökeitől. Szóval ez a "buli" nem igazán a csajról szólt, inkább csak arról, hogy ezek az emberek nem akartak hazamenni az életükbe. A Stifler után át akartak menni a Humbákba, hogy igyanak egy-egy Kurvák vérét, de oda elvből se mennék be, aztán táncolni akartak menni, szóval én már tényleg elköszöntem.

Tizenegy után volt már, de úgy éreztem, kell nekem egy kis hintapalinta, hogy visszatöltődjek. Nyilván azok után, hogy láttam a csaj fájdalmát, meg hogy még az Elfújta a szélben is reménytelenül szenved a főszereplő az érzelmeitől, nem igazán sikerült jobb kedvre derítenem magam. Néztem a csillagokat, és közben eszembe jutottak a Normival való első találkáim ott a Normafa környékén, meg hogy én azt az énjét nagyon szerettem, aki értékelte az apró dolgokat, mint például egy sétafika a fák alatt és a csillagok. És jött egy szám, ami jól aláfestette a hangulatomat, és úgy éreztem, szeretném megosztani ezt a hangulatot Normival, hátha visszaír és váltunk pár szót, hátha elmondhatom neki, hogy épp hintázok és rá gondolok, és hogy milyen szomorú volt ma a kolléganőm, és hátha érdekelni fogja, amit írok, és hátha láthatom, hogy még van érző oldala, úgyhogy átdobtam neki a spotify linket.......... amire negyed órával később annyit írt vissza, hogy nincs spotify a telefonján. Gondolkodtam, erőltessem-e a dolgot vagy hagyjam ennyiben, végül is ott pörgött bennem a tudat, hogy amúgy se érdekli már semmi, ami velem kapcsolatos, de végül mégis átdobtam a youtube linket. Többet nem válaszolt, csak ma reggel láttam, hogy kettőkor írt, hogy majd megnézi. Biztos buliban volt...

Volt ma egy próba angolórám, talán egy darabig megpróbálom ezzel a csajjal, de nem érzem, hogy különösebben hatékony módszere lenne, de már unom ezeket a próbaórákat; aztán ma még meg kéne ejteni egy edzést. De amúgy nincs kedvem semmihez és senkihez, max színjáccanék egész nap az év minden napján, hogy addig se kelljen önmagamnak lennem, addig se kelljen a saját fejemmel gondolkodnom. Azt hiszem, Normi ettől az egész színjátszós hobbimtól idegenkedett a leginkább, mindig úgy éreztem, hogy nem szívesen hall az egészről, és hogy neheztel rám, amiért nem is lát az egészből semmit, szóval hogy én ezeket az alkalmakat sokszor sziporkázó hangulatban élem meg, míg mellette semmi vagyok, szóval egy idő után már nem is meséltem el neki, milyen szerepeket kellett alakítanom meg ilyenek, és nem is kérdezte. Vicces, pedig pont miatta kezdtem el járni ezekre... Azért, mert magányos voltam. Talán egyszer elrepít valami jobb helyre a pillangóhatás, és értelmet nyer minden.

Kordhell - Evil Be My Witness

Mág-lyá-ra vele!

Ismét egy menj-el-terápiára hullám söpört végig Róka blogján, aki az elmúlt nyolc évben kemény két férfival volt párkapcsolatban, és a kettő összesen nem tett ki két évet.

Megérteném a terápiamániát, ha részegen sírnék Normi lábába kapaszkodva, hogy fogadjon vissza. Értem, hogy szúrja a szemeteket az önhibáztatásom és minden, olykor túlzó érzelemkifejezésem, de még nincs két hete, hogy szakítottam egy fiúval, akit nagyon szeretek, és aki ezáltal olyan hirtelenséggel vetette le a szerelmes férfi köntösét, mintha soha nem is viselte volna. Az ilyesmi igenis fájó, az ember lánya nyugodtan sírjon, szomorkodjon, keresse magában a hibákat, hisz nincs olyan, hogy szerelmesen mosolyogva lépsz ki egy kapcsolatból, és nincs olyan, hogy csak a másik hibázott. Nem kell pókerarccal létezni, nem kell állandóan visszafognunk magunkat, nem kell játszani a büszke méltóságost, nem kell folyton úgy tenni, mintha minden csudálatos lenne. Nyugodtan nézz magadba, keresgélj, és majd meglátod, mit találsz.

Talán írnom kellene egy "kezelési útmutatót" ehhez a bloghoz, hogy végre bevésődjön nektek, ez nem egy regény, ezek a szavak nem előre megfontoltak, ezek a bejegyzések nem vázlatok alapján vannak megírva, engem itt nem érdekel, ki mit fog szólni, ha leírok valami szánalmasnak tűnő érzelmet; ezek nyers gondolatok és közvetlenül a szívemből jövő érzelmek, nekem az írás maga a terápia. Ha valami bánt, és sírva kezdek egy bejegyzést, lenyugszom a végére. Ez van. Ha valakinek szúrja a szemét mindez, ha valaki nem bír feldolgozni ennyi érzelmet, ha valaki szerint természetellenes ennyi mindent összegondolni-összeérezni, ne olvassa ezt a blogot. vagy menjen el terápiára  

Most se érdekel, mit gondoltok rólam, csak gondoltam, emlékeztetlek titeket, hogy ezt a blogot is csak egy halandó írja. Egy talán szokatlanul őszinte, sebezhetőségét szégyenérzet nélkül felvállaló halandó. Az ég világon semmi baj nincs azzal, ha valaki néha elgyengül vagy valakinek vannak gyengeségei. Azzal van baj, ha nem fogadja ezt el és nem tudja kezelni magában a dolgokat.

Ha nemrég szakítottál valakivel, akit szeretsz, mert úgy érezted, többet árt a kapcsolat, mint amennyi örömöd származik belőle, természetes, ha utána kurvára szomorú vagy. Attól még, hogy tisztában vagyok azzal, hogy hibáztam én is a kapcsolatomban, nem gondolom azt, hogy rajtam csúszott el az egész. De nem is kell vétkese legyen ennek az egésznek. Megpróbáltuk, szerettük volna, hogy működjön, de valamiért mégse működött. Pontosan nem fogom soha tudni, miért nem, mert Normi nem igazán tett hozzá összetett gondolatokat a szakításhoz, de nyilván van egy saját szemszögem. Viszont a kétely megint csak olyasmi, ami nehezíti az ember dolgát, ha épp kigyógyulóban van, de törvényszerű, hogy előbb-utóbb túllesznek egymáson az emberek, még ha hagynak is egymásban sérüléseket. És biztos vagyok abban, hogy akaratom ellenére én is okoztam Normiban sebeket.

Az meg, hogy épp milyen az önértékelésem, nem egy pszichológus dolga. Tisztább pillanataimban tudom, hogy mi tenne helyre, sőt, nem is kell engem helyre tenni, inkább úgy fogalmazok, tudom, mitől-kiktől szoktam magam jól érezni; és végül is ha párkapcsolatból származnak adott sebeid, egy párkapcsolat tudja majd azokat begyógyítani. Attól függetlenül, hogy sokszor szapulom magam - ami egyébként főként egy bepörgés azon, hogy nehezen viselem el az adott körülményeket -, igazából kurvára tudom, hogy erős és értékes ember vagyok. Ez legyen bennetek, amikor terápiára küldtök.

Jesszus... Mintha legalábbis falnám a pasikat... Mintha nem szabadna hibázni és hibák által tanulni, meg mintha nem lehetne rosszul érezni magunkat. Mi van veletek? Ne essetek már túlzásba. Ha szar dolgokon mész át, természetes, hogy utána szarul fogod érezni magad egy darabig, mint ahogy a jó dolgok jó érzéseket szülnek bennünk. Soha senki nem mondta, hogy szar tapasztalások után is érezd magad hű de jól. Annyi a lényeg, hogy ne süllyedj bele a kakidba túl hosszú időre.

Én elfogadom, ha valakinek tök jó meg hasznos a pszi, ti is fogadjátok el, hogy én nem érzem szükségét, drágállom is ahhoz képest, amit nyújtani tud egy olyan embernek, aki alapjáraton sokat foglalkozik önelemzéssel és azzal, hogy fejlődni tudjon emberileg. Ez az én véleményem, és tartom is magam hozzá, nektek meg amaz a véleményetek, ami szintén okés.

Ahj, ma naon szomi vagyok.

Tegnap már nem írt.

Legszívesebben rázúdítanám a bánatom, hogy mondjon valamit, mi volt ez az egész, de tudom, hogy utána csak még rosszabb lenne.

Ja de most látom, hogy írt 11 perce.

Ahj... De legalább valami emberit írna, hogy felderüljön kis szívem.

Egyébként annyira sajnálom őt...

Mármint volt ez a szövege, hogy én vagyok nála az első helyen... És az még ha nem is volt igaz, mert minden egyéb dolog előbbre volt nálam mindig, tudom, hogy most már tényleg nincs olyan ember körülötte, akit elsőnek mondhatna. Úgy szerettem volna, hogy bízzon bennem.

Elhívott egy srác kávézni a legutóbbi csoportból, de megírtam neki, hogy túl frissen vagyok szakítva. A másik két fiúm nem írt hétfő óta.

Holnap búcsúztatjuk a kirúgott kolléganőmet. Külön bejegyzést írhattam volna, mekkora felfordulás támadt áprilisban a cégnél, de NEM ÜTÖTTE MEG AZ INGERKÜSZÖBÖMET. Lényeg, hogy első negyedévben csokit kaptunk, amiért ügyesek voltunk, de az április olyan fos volt, hogy hónap végére két embert ki is rúgtak a magyar csapatból. Elvileg én lettem volna az egyik, de több ember is arra szavazott, hogy inkább a négy éve ott dolgozó nőcit meneszteljék, merthogy sokat hibázott amúgy is. Szegény sírt, elég hirtelen érte, nem tudta, hogy ennyire becsülik. Azóta nem tudom komolyan venni ezt a helyet. Megkapom a nőci feladatainak egy részét - mellette voltam asszisztens -, de nem kapok fizuemit, merthogy most szarul állunk. Mondtam, hogy oké, de lelkesedést ne várjanak. Meglátjuk, mi lesz. Volt még fenyegetőzés-káromkodás-hazudozás egy kolléga részéről, ami miatt "név nélküli" elégedettségi kérdőívet töltetett ki velünk a HR, és jövőhéten ideutazik valami nagy ember, hogy megnézzen minket. A kérdőívben 2-est jelöltem fizu ügyben, bár ha belegondolok, már fél éve nagyon érzem, hogy nem elég a fizum, úgyhogy mehetett volna az 1-es is.

Ja és nagyon arik vagytok, hogy felháborodtatok a bizniszlopó csávó dolgán, de ugye az van, hogy ha valakin érzed, hogy valami nem stimmel vele, nem mondasz el neki bizniszötletet. Szóval én hibáztam, ő meg csak meglépte a dolgot.

Nyafika

Jók ezek a színjáccós alkalmak, szeretek játszani, és szerintem legutóbb egész jól alakítottam a bedrogozott, féltékeny menyasszonyt; kicsit meg is lepődtem közben, hogy nem kell nagyon erőlködnöm, hogy előjöjjön belőlem az idegbeteg kattos, még ha távol is áll tőlem a dolog (TÁVOL ÁLL, JÓVAN?!). De egyre ritkábban érzem azt, hogy utána fel tud tölteni a közös kocsmázás, sőt, legutóbbi X alkalommal már csak azt éreztem, hogy unalmas és elbaszott életű vagyok, amiről állandó poénkodással vagy kérdezősködéssel próbálom elterelni a figyelmet, ha meg értelmesebb téma jön elő, akkor kussolok, mert mostanában nem mozgat meg semmi, amibe nem kell beletenni a személyiségemet és az érzéseimet, és unom az általános témákat és az általános bölcselkedéseket, amikben mindenki csak külső szemlélő, külső okoskodó és nagy életigazságokat megállapító. Mélységre vágyom, mások mélységére, sebezhetőségére és őszinte megnyilvánulásaira, mert ezek nélkül akkora élmény egy beszélgetés, mint a Sparban ránézni valaki kosarára. De közben attól még nagyon szeretem ezeket az embereket, elevenek és kedvesek, csak valahogy kilógva érzem magam ezzel az elbaszottságommal. BIZTOS TÚL MAGASAN VAN AZ INGERKÜSZÖBÖM!!!!!!!%++"!@

Huh, nagyon selejtnek érzem magam az utóbbi egy-két-három hónapban, valahogy nem találom a kapcsolódást senkivel, pedig eddig egész jól ment, és nem is voltak ekkora igényeim. Mi a baj velem?

Az se dob az önértékelésemen, hogy ezek az emberek mind diplomások, van pénzük, lakásuk, stabil hátterük, utazgatnak, élnek, én meg még mindig - vagy inkább már megint - ott tartok, hogy megnézem egy képzés árát, és megégeti a billentyűzet az ujjvégeimet, hogy úristen, erre elmenne minden kis félretett pénzem, pedig mi van, ha beüt a baj, és arra fog majd kelleni, vagy mi van, ha pénzkidobás lenne, mert nem is érdekel semmi eléggé ahhoz, hogy befejezzek egy sulit. Valszeg minden picit jobban érdekelne, ha nem lenne ilyen irreálisan drága.

Nem érzem magam emberileg értékesnek, közben meg az is kicsit kaki, hogy megint kezd előjönni belőlem, hogy biztos attól lennék értékesebb, ha nekem is lenne valami papírom, pedig tökre nem gondolom így, és amíg nem volt ilyen brutál az infláció, normális keresetűnek éreztem magam, olyan embernek, aki lentről kezdte, de viszonylag jó helyre jutott, és nem éreztem azt, hogy kevesebb vagyok másoknál, de egyre kevesebbet ér a fizetésem, és emiatt megint rajtam van, hogy mit kezdjek magammal. Közben meg nulla a motivációm, mert jövőképem sincs, nem hiszem, hogy valaha is lesz bármim is tartozásokon kívül; ha el is tudok képzelni valamit a jövőmben, az valami határon tolongós jelenet, ahogy Pukkanccsal az oldalamon és Pennyvel a hátamon próbálok elmenekülni a nyolcvanadik világháború elől, vagy valami "A társadalom terhei"-féle táborban próbálok motivációs beszédet tartani a rabtársaimnak a tervezett szökésünk reggelén.

És az se segít az önértékelésemen, hogy Normi rám írt késő este, hogy sörözni volt a csoporttársaival, ahol megnyugodott afelől, hogy érdemes erre a képzésre járnia (bezzeg rám sose volt ideje), de azért megint leírta, hogy mi minden miatt aggódik anyagi szempontból. Én meg - miután foglalkoztam a problémájával - megemlítettem neki, hogy épp hazafelé tartok színjáccósból, de véletlen se kérdezte meg, milyen volt, milyen szerepet kellett alakítanom vagy ilyesmi. Mindig csak ő, ő, ő a téma, ő, hogy mennyire meg van szorulva, közben ő még így is fényévekkel jobb anyagi helyzetben van, mint én. Néha olyan jól esne egy kis törődés vagy érdeklődés - ez nem barátság. Ő másoknak is így a barátja? Csak magával foglalkozik, és senki más nem érdekli? Érzem, hogy ilyen nagyon könnyen lecserélhető szerepben vagyok nála.

Amúgy tegnap összefutottam azzal a sráccal, akit múltkor elhívtam színházba, de úgy iszkolt előlem, mint egy patkány, pedig mondtam neki, hogy örülök, hogy látom. Valamiért kerül, eltűnt, nem beszél már egyikünkkel se vagy két hónapja, mint akinek más dolgai akadtak. És képzeljétek el, hónapokkal ezelőtt mondtam neki, hogy arra gondoltam, kellene egy X vállalkozás, szerintem lenne rá kereslet, csinálhatnánk együtt, mert mindketten szeretjük ezeket a dolgokat. Egyből leintett, hogy ahhoz ilyen papírok kellenének, meg olyanok, én meg mondtam, hogy hát megszereznénk, nem gond, és amúgy se kellene nagy kezdőtőke, mindenesetre csak csóválta a fejét, én meg akkor jegeltem a témát, mert szerintem ezt a fajta üzletet társakkal lenne jó csinálni. És az egyik srác mondta, hogy képzeljem el, ez a fiú most ilyen vállalkozásba kezdett bele. Én meg néztem rá, hogy hümm, tényleg? A kurva nénikéjét neki. 

Bibis

Tegnap végre már csak annyit álmodtam, hogy vettünk egy felújításra váró, hatalmas, régi villát. Ezt az épületet egyébként már egyszer megvettük egy másik álmomban. Tényleg kísértetiesen régi, porral lepett, foszló selyemtapétákkal a falakon. Olyan boszorkányos ház, tudjátok. Abban a szobában álltam (megint), amit kinéztem magamnak, bár jobban belegondolva nem tudom, miért ragaszkodom hozzá, mert nem rémlik, hogy lenne ablaka (fejem). Aztán sikerült szereznem egy Kinder Buenót, és annak is örültem. Ébredéskor nem vert a szívem nyugtalanul.

Egész fájdalommentes volt a tegnap, eltekintve attól a résztől, amikor Ike rám írt, hogy vagyok, és válasz közben ki kellett mennem sírni egyet a klotyóra. De úgy vagyok vele, hogy ilyenkor tényleg azonnal menni kell sírni, és rendesen kiadni a bánatot, nem pedig nyeldesni egész nap bent az irodában. És jobb is lett a kedvem.

Egyébként 11-kor kapcsoltam vissza a mobilnetet. Kicsit vert a szívem, hogy majd kapok egy nagy semmit a képembe, de azért volt egy elképzelésem-megérzésem, hogy kik írhattak a két nap alatt. Tök furi, mert olyat is közéjük képzeltem, akivel nem beszéltem már egy-két hónapja, és tényleg írt.

Írt Pukkancs szombaton, hogy nem jön haza.

Írt Ike, hogy áttehetjük-e későbbi napra az e havi találkánkat.

Írt az egyik színjátszós srác, hogy búcsúzáskor elfelejtett nekem jó hétvégét kívánni. Ő az, akivel pár hete sétáltam egyet színjátszás után a hidakon. Ő mondta, milyen szerencsés a barátom..........

Írt egy beugrós hapsi (akivel kétszer sétáltam, egyszer a Városligetben órákig, egyszer meg éjszaka a nyóckerben, és mind a kétszer nagyon jól éreztem vele magam), hogy hogy vagyok. Ő egyszer azt írta nekem chaten, nem szerethetsz addig valakit, amíg meg nem látod a csak rá jellemző őrültséget benne. Sejtettem, miért írja ezt, hisz mellette és a beugrós játékok közben sokszor sikerült sziporkáznom, bár amikor ezt írta, azt kívántam, bárcsak Normi is látná, amit ő.

És szombat reggel Normi lereagálta kemény két szóban, amiket pénteken írtam neki, amikor lekapcsolta a mobilnetet. Neki nem is írtam vissza, mert annyira kurtát és semmitmondót írt, hogy gondoltam, nem fogok így chatelgetni, hogy én írok hatot, ő meg egyet, nem kell erőltetni. De talán csak azért nem írt többet, mert látta, hogy nincs bekapcsolva a mobilnetem, és valszeg figyelte, hogy bekapcsoltam-e már, mert három órával azután, hogy láttamoztam az üzijét, rám írt, hogy mizújs. Igazából nem nagyon értem, miért ír így rám, vagyis hogy miért pont rám ír, miért nem mondjuk a macskás lányra; kicsit ilyen chatbot funkciós isminek érzem magam, akinek leírhatja az aktuális anyagi helyzetét (kurva drága a programozós sulija), meg akitől visszaigazolást kaphat arról, hogy nem kell aggódnia, minden rendben lesz. Nem tudom... Olyan személytelenné vált a kommunikációnk. Én soha senkivel nem beszélek ennyire érzelemmentesen, mint ahogy mi ketten most egymással írogatunk. (Ja, amúgy azért ír így rám, mert kedden is rám írt valami ürüggyel, és akkor megírtam neki, hogy úgy érzem, túlzás volt őt letörölnöm a facebook ismerőseim közül és azt sugallnom, hogy nem vagyok rá többé kíváncsi. Nem volt olyan a kapcsolatunk, hogy tényleg ezt akarjam, szóval írjon nyugodtan, amikor szeretne, maradhatunk barik. Ő meg ennek örült, és úgy tűnik, él ezzel a lehetőséggel, de tényleg olyan szinten nincs más témája, mint a suli, hogy nem maradt bennem kétség, jól döntöttem a szakítással, még ha nem is bántam volna, ha megpróbál ellenkezni...)

A két színjátszós ember figyelme viszont feldobott. Egyébként az összes randira hívó színjátszós közül pont ők ketten azok, akik a leginkább megfogtak személyiségileg, bár kettejük közül is az idősebbik, aki amúgy az apukám lehetne, ha mondjuk kamaszkorában becsúszok neki, haha. Habár ő ijesztően művelt és világlátott, szóval éles kontraszt lenne kettőnk között. Na de. Szívem bibis, szóval felesleges ilyeneken gondolkodnom.

Munka után beültem a Sugárba enni egy pörit, aztán kicsit később elmentem edzeni. Lebratyiztam egy emberrel, miközben segített beállítani egy gépet, és biciklizés közben az Elfújta a szelet olvastam, amit hónapokkal ezelőtt kezdtem el, de aztán leálltam vele különböző semmit érő önsegítő könyvek miatt. Hazafelé vettem egy csirkés szenyát a Burger Kingben, mert próbálok hízni kicsit (nagyon durván nem eszek, amikor szomorú vagyok, és hát az utóbbi hónapokban elég sokszor voltam gyászhuszár).

A semmit érő önfejlesztő könyv alatt Ryan Holiday könyveit értem, amikből hármat is vettem hirtelen felindulásból, de csak egy és háromnegyedet sikerült elolvasnom belőlük. Az egyik Norminál maradt, mert átvittem neki gondolatébresztőnek. Múlt héten még el akartam menni érte, meg nála van a Sémáink párban is (megkértem, hogy olvassa el, de persze nem olvasta, csak sokadik kérésre belekezdett), de már úgy vagyok vele, hogy nyugodtan dobja ki vagy adja el azt a kevéske cuccomat, ami ott maradt, nem tépkedem a sebeimet.

Tetszik most ez az esős idő. Penny épp a lábamnál hempereg szerelmes hangulatban, bár kicsit félek, mikor tépi le valamelyik végtagomat. A héten kétszer is fogok színjáccósba menni, mert kipróbcsizok egy új helyet; még kétszer tervezek edzeni, és szerdán találkozom anyával. Szóval jobban vagyok - bár még mindig értetlenül -, igyekszem nem beletemetkezni az amúgy is már unalmas gondolataimba. A mai álmomban megint benne volt Normi, meg a haverja is, akihez néha felmentünk kapcsolatunk alatt. Együtt voltunk még, de már bennem volt ott álmomban is, hogy nem fog ez sokáig tartani. Ébredéskor nem vert a szívem nyugtalanul.

Bánatremete

Egész hétvégén a blogom az egyetlen kommunikációs csatornám.

Tegnap sokáig olvasgattam 2021-et, előre-hátra mentem az időben, aztán 2020-nál lyukadtam ki. Úgy éreztem, könnyített a lelkemen az egész, és hogy ennél jobbat most nem is olvashattam volna ebben a helyzetben. Kicsit olyan volt, mintha Normi gondolatait olvasnám. Én mondjuk még elzárkózva és nemszerelmesen is nyitottabb, együtt érzőbb és türelmesebb voltam Új Fiúval, mint Normi velem. Mindenesetre kavargott bennem némi szégyenérzet, amiért ennyire alárendeltem magam Normi kedvének, meg amiért hiába próbáltam nem túl sok lenni, még így is sok voltam, közben meg mégis kevés. És az a legrosszabb, hogy nem magam előtt szégyelltem magam, hanem Normi előtt. Úgy éreztem éjjel, hogy el kell fogadnom, hogy nem szeret eléggé, és azért engedett el ennyire könnyen. Egy szóval se írt olyat a szakítós üzimre, hogy ugyan már, Róka, igenis van bennem hely számodra. Úgy érzem, megérdemeltem volna valami kifejtősebb magyarázatot így a végére, de ehelyett csak a "sokat vagy a fejembent", "én nem akartam volna szakítanit" és a "jár az agyam, hogyan lehetne ezt megoldanit" kaptam, amik mögött valószínűleg nem is volt semmi, mert másnap már semmi érzelmet nem sugárzott.

Aztán vele álmodtam... Francba, hogy az agyam halálra kínoz, miért nem tudja pillangók vagy hófödte hegycsúcsok képét elém varázsolni ahelyett, hogy felkavarja a belsőszerveimet. Normi megint hol Rú volt, hol önmaga; a lényeg, hogy átmentem hozzá a cuccaimért, és épp az új barátnőjét várta, meg annak a fekete uszkárját, akit minden este megmostak. Ott volt Rú anyukája meg nővére és a barátai is, akik ugye a volt osztálytársaim is egyben, és olyan sürgés-forgás volt a házban a csaj érkezése miatt, hogy én csak álltam ott, mint egy árnyék, és ha rám is néztek, csak szánalom ült a tekintetükben, mintha Normi előadta volna nekik, hogy magamnak harcoltam ki, hogy le legyek cserélve. Rú nővére azt mondta, a csaj minden nap ott alszik, és Normi állandóan "barátnőm"-ként emlegette. Meg készült valami izlandi utazásra egyedül, hogy végleg elfelejtsen engem. Hát kösz, nem akarom, hogy elfelejts...

Nemrég másztam ki az ágyból. Megint csak eldobva és átverve érzem magam. Visszhangzik a fejemben a "szeretlek", a "te vagy számomra az első" és a "remélem, egyszer stabil pontnak fogsz érezni" szöveg, amiket abban a két hétben mondott... És a következő héten már nem akart velem foglalkozni. Tudom, hogy a szerelmi bánatnak megvannak a fázisai, meg el kell gyászolni, és hogy ez még pár hétig ilyen lesz, de ébredés óta nagyon szélsőséges gondolataim vannak.

Ma is inkább offline leszek. Legalább holnap majd csalódhatok, amiért úgyse keresett a picsa se.

Jaj, miért felejtettem el, milyen volt

666 a mai látogatottság, jeee, mily gyönyörűséges szám.

Elolvastam 2021 júliusát itt a blogban, és néha felnevettem. Mi van, ha Normi is írhatta volna azokat a sorokat? Tény, hogy én sose kértem számon Normit mozdulatok és arckifejezések miatt, mint ahogyan Új Fiú megszólt néha ilyenekért, de lehet, hogy most már értem, mit érezhetett Normi, amikor a "drámáimra", hogy szeretnék többet együtt lenni, azt mondta, hogy nyomasztja a téma, és "hátra vetik" benne a dolgokat. Bár kicsit szomi belegondolni, hogy Új Fiú azért tudott hátravetni bennem a dolgokat, mert még nem voltak kialakulva az érzelmeim, szóval... Na mindegy.

Istenem. Hónapokkal korábban kellett volna elolvasnom azt a júliust...

Ma egyébként még nem kapcsoltam be a mobilnetet, sőt, még mindig ott van a telefonom, ahova éjszakára le szoktam tenni. Laptopon csak a blogspotot, a puncs.hu-t meg a Netflixet nyitottam meg, és szerintem ma már nem is fogok telefonozni. Néha tartok amúgy offline órákat, és az jót szokott tenni, bár én a chatelésen kívül amúgy se nagyon szoktam telefonozni.

Sugar Daddy (csak az olvassa, akinek van gyomra a hülyeségeimhez)

Pukkancsot múlthéten megtalálta egy csávó instán. Floridainak adta ki magát, bár gyanúsan a nap minden szakában egyből visszaírt. Azt mondta, ő keresztény ember, neki arra van szüksége, hogy beszélgessenek vele, több sugar baby-je is van, akiket szeret támogatni. Közben Pukkancs nézte, hogy amúgy svéd telefonszáma van. A csávó kikérdezgette Pukkancsot, hogy mi mindenre lenne szüksége, hogy telnek a napjai. Pukkancs leírta, hogy erre meg arra vágyik (tanfolyamok, saját albérlet - haha -, ne kelljen munka után még mosogatni is járnia stb.), a csávó meg nyugtatgatta, hogy ezentúl nem kell aggódnia a számlák miatt se. Kuncogtunk Pukkanccsal, hogy ez most vajon átbaszás-e, de ha nem, akkor azért heti ötvenezret kérjen, az nem kottyanhat meg egy floridai sugar daddy-nek. Aztán a csávó magától írta, hogy ő heti 7000 USD-t fizet a cukorbabáinak, amin sírósra nevettük magunkat Pukkanccsal, hogy még szerencse, hogy nem nyögte be a heti ötvenezer forintot. Nyilván elmentünk a végéig, amikor a csávó már utalta a 7000 USD-t (ami ugye 2,5 millió forintocska), akkor jött egy sms a "PayPaltól", hogy mivel nem üzleti fiókunk van, így nem tud átjönni ekkora összeg, ezért a feladónak küldenek sms-t, hogy fizessen további +100 USD-t a nemtommilyen fiók aktiválásáért. A csávó írta, hogy kapott egy sms-t, hogy fizessen még pluszba, aminek terrrrmészetesen ő azonnal eleget is tett, hogy az ő új cukorbabája megkaphassa az összeget, majd aztán állítólag ő is kapott egy sms-t, hogy most akkor a fogadó félnek kell befizetnie +100 USD-t. Kérdezte a csávó, hogy küldheti-e a linket, amin tudjuk utalni a 100-at. Kértük, hogy küldjön 100-at, hisz nekünk, vagyis Pukkancsnak nincs ennyije, mire kérdezte, hogy Pukkancsnak mennyi pénze van, azt ő kiegészíti akkor, hogy meglegyen a 100. Már úgy eleve gyanús volt, hogy egyszer megkérdezte a beszélgetések során, hogy Pukkancsnak mennyi félretettje van.

Na mindegy, ilyenek ezek a random felbukkanó Sugar Daddy-k. Mennyire kell gecinek lenni ahhoz, hogy olyan embert akarj lehúzni, akiről tudod, hogy munka után még eljár mosogatni is?

Mindenesetre eléggé nagy lett a szemem a heti két és fél milla gondolatától, elképzeltem, hogy kifizetem anya tartozását, és akkor nem kell többet visszamennie Angliába; meg Perdita tartozását, ami végül is ugyanúgy az enyém is, és hogy mi mindennel tudnám elterelni a gondolataimat Normiról; meg Pukkancs is említette, hogy az egyik barátnője ismer egy transzit, akinek van sugar daddy-je, és általa heti (vagy havi? mindegy) nyolc millákat szór el, bizonyításképp megmutatta a lánynak a netbankján a pénzforgalmat. Ettől kicsit kedvet kaptam utánanézni, hol lehet ilyen bácsit szerezni, hátha találok olyat, akivel elég beszélgetni vagy zoknis képeket megosztani.

Na. Hát kicsiny országunk számára nem elérhetőek a nagyobb oldalak, ahol valószínűleg tényleg vannak is milliomos férfiak, nem úgy, mint a puncs.hu-n, ahova felregisztráltam nézelődni, de csak dugást és diszkrét kapcsolatot kereső, nagyrészt házas férfiak vannak, akik képesek megjelölni, hogy a vagyonuk 50-100 millió forint közé esik, ami szerintem elég csekély összeg ahhoz, hogy egy Sugar Baby-t megengedhessenek maguknak. Mármint most komolyan, ez még csak nem is az éves bevételük, hanem a vagyonuk, amiből kb. futja egy házra, aztán annyi volt a pénznek. A másik verzió meg az, aki nem a felesége háta mögött keres dugópartnert, hanem szerelmi kapcsolatban reménykedik, csak valószínűleg tinderen senki nem húzza jobbra, és úgy van vele, hogy pénzért csak szóba áll vele valami jó csaj. A legértelmesebb üzenet, amit eddig kaptam, egy 28 éves sráctól jött, aki konkrétan azzal kezdte, hogy havi egy millát fizetne a "testi-lelki társaságért", de heti 3-4 talit szeretne. A többi csávó szóba se meri hozni a pénzt, hátha elfelejted, hogy amúgy azért regisztráltál az oldalra.

Mindenesetre ismét elgondolkodtam, mennyivel lenne szarabb pénzért dugópartnernek lenni, mint ingyen. Úgyis lesérült a szívem annyira, hogy most azt gondoljam, soha többé nem leszek újra szerelmes.

Dilinyó

Köszönök minden kommentet, még ha nem is reagálok rájuk. Úgy érzem, így se tudok szabadulni attól, hogy Normi járjon a fejemben, és ha még be is vetném magam a kommentek közé, mint résztvevő, akkor végképp nem menekülnék. Ettől függetlenül vannak jó meglátások, meg elgondolkodtató hozzászólások, amik megragadnak bennem. Köszönök minden együtt érző szót is, meg tapasztalatmegosztást. Valaki írta amúgy, hogy most pont azt csinálta velem egy srác, amit én csináltam Új Fiúval - Új Fiút épp emiatt nagyon sokszor felemlegettem Pukkancsnak az elmúlt egy-két hónapban, habár Új Fiú nem szeretett engem, nem hiába nem volt kedvem vele lenni. Amikor a szakítós üzenetemben azt írtam Norminak, hogy karmikusnak érzem őt, akkor Új Fiú is a fejemben volt. Na de mindegy is.

Az őrjít meg legfőképp, hogy nem tud az agyam leszakadni a fájdalomról. Iszonyatosan böki az igazságérzetemet az a szöveg, hogy az időzítés nem volt alkalmas, meg hogy Normi amúgy nem akart volna szakítani. Emögött annyi minden sántít, és nagyon zavar. Hogy kell azt megcsinálni, hogy ne zavarjon?

Ma azt álmodtam, hogy nagyon-nagyon durván vert a szívem, és hogy kóbor állatok haraptak meg, akiknek segíteni próbáltam. Köztük egy patkányméretű tehén is, akit egy kislány és a nagymamája épp eltemetni készültek, de elkértem tőlük, mert láttam, hogy még mozog a farka. Patkányfarka volt, és ahogy a kezembe vettem, fokozatosan magához tért, de aztán megharapott a patkányfogaival.

Az első szakításunk pedig olyan jó volt, olyan stílusban dobott ki Normi, hogy nem maradt bennem semmi kétség afelől, hogy szeret-e vagy sem. Két nappal később már színházba mentem, élveztem, hogy süt a nap, és még vittem is magammal egy srácot a színjátszókörből.

Most meg ez vagyok.

Próbálok minél tovább aludni, hogy ne legyek magamnál, de persze csak a forgolódás megy. Pedig szegény anya hazajött a héten Angliából, de csak annyit tudtam neki írni, hogy ne haragudjon, ha el leszek tűnve kicsit, de nagyon szar társaság lennék. Ilyenkor ugyanis csak némán ülök az asztalnál, és semmi nem érdekel. Nem mintha otthon történnének jó dolgok, amiket szívesen meghallgatnék. Keresztanyám, aki negyvennyolc éves, egyre inkább leépül, pár éve van hátra, ettől anya is, meg mama is elég foskedvű; Perdita meg kapott egy többmilliós tartozásról szóló levelet, amit a lakáseladás miatt be kellene még fizetnünk. Valahogy nem akarnak jó dolgok történni abban a házban.

Tegnap kibírtam amúgy, hogy ne írjak Norminak, ő viszont írt. Hogy nehéz a suli. Én meg erre reagáltam, meg befotóztam neki Penny-t, akit épp vittem beoltatni hátihordozóban. Aztán ő válaszolt, meg én is, aztán ő is, aztán én is, de az én utsómat már nem nyitotta meg, a netet is lekapcsolta, pedig csak kilenc óra volt. Ettől aztán megint csak szarul éreztem magam, pedig nem írtam semmi különöseket, próbálom vidámnak/semlegesnek tettetni magam, nem kell tudnia, hogy legszívesebben belezokognék a nyakába, és könyörögnék, hogy sose engedjen el. De amúgy ezek nem beszélgetések, mert nem válaszolunk egymásnak egyből, szóval csak üzengetünk, és... az is olyan szar. Hogy nem vagyunk egyszerre jelen.

Nem tudom, mit csináljak hétvégén. Annyira magányos vagyok. A beugrós csapatom szétesett, már nem szoktunk találkozni. Pukkancsnak összejött a napokban egy tinderrandi, és már harmadszorra aludt ott a lánynál a héten. Álomszerű most neki ez, kicsit fáj is, hogy nekem nem így alakult, de közben nagyon örülök, hogy végre egy ennyire normálisnak tűnő, okos, jó életű, mentálisan egészséges csaja lesz. Ikétől meg még mindig a havi egy időpontokat kapom, neki ugye ikrei vannak. Szóval egyedül vagyok... bár annyira nem nagy újdonság.

Lehet, tényleg kéne egy terapeuta. Az legalább beszélgetne velem, haha.