Th

Szerintem Daenerys Havas Jonnal fog sárkányfiókákat nemzeni, Cerseinek és Jaime-nek pedig megható halála lesz, vagy Jaime-ből száműzött, jogfosztott senki lesz, aki majd 20 évaddal később fog felbukkanni (bár lehet, hogy inkább az előbbi tippem esélyesebb, mert ha jól tudom, nincs már hátra túl sok a sorozatból - aztán ki tudja).

Aki nem látta még a hatodik évad kilencedik részét, ne olvasson tovább.

Az előző rész szerintem botrány volt. Én valamiért azt hittem, hogy Boltonnál nem is Stark gyerek van, csak ő hiszi azt, és majd Jon képen röhögi a harctéren, hogy: „Pf, ez ki a fakk? Nyugodtan csináltass belőle sünit az íjászaiddal.” De mégse ez történt, hanem tényleg Stark gyerek volt - legalábbis nem mondták, hogy nem -, Havas Jon meg a makacsságával jól beégette magát, majdnem tök szánalmas halála lett csak azért, mert hirtelen mérges lett, és muszájnak érezte nekirontani egy rohadt nagy seregnek. És persze kinyiffant egy csomó ló, az óriás pedig, aki körül mindig is ott lengett a feláldozhatókra jellemző halálszag, beteljesítette feladatát.

Albika

Anya tegnap este ért haza, de a héten már megy is vissza. Tegnap csak köszöntem neki, aztán kérdezte, jól vagyok-e, de ez inkább csak egy olyan kérdés volt, amire az ember akkor is azt mondja, hogy igen, ha amúgy tök szarul van. Sietett is át mamáékhoz, mi pedig Pukkanccsal visszajöttünk a szobámba. Anya aztán már a nappaliban ült Perditáékkal, amin persze nem lehet csodálkozni. Aztán még ma reggel váltottam vele pár szót, azt kérdezte, tudok-e már valamit arról, hova megyek. Hát, még nem nagyon...

Amúgy ilyen szintű hirdetések vannak:

Sziasztok! Irreális áron kiadó miniatűr, lerobbant garzonlakásom, mely egy konyhával egybekötött szobából és egy penészes fürdőszobából áll. Jó közlekedés - 3-as metró 15 perc séta, villamos 20 -, civilizáció a közelben. A konyhabútorokat a nagyanyámtól örököltem, a képen látható hűtő, mikró és mosógép nem a bútorzat része. Ugyan a lakásban elférne két ember is, csak és kizárólag egy fő részére adom ki, én erről tárgyalni se vagyok hajlandó, nekem ugyanis nem mindegy, hányan tartózkodnak a lakásban, amiért fizetsz. Minimum 3 évre keresek bérlőt, addig lehetőleg maradj egyedülálló. Lehetőleg diáklány legyél, vagy olyan fiú, aki tud gitározni. Rezsi fix 25, közös költség 10, a bérleti díj havi 170 000 (igen, 170-et kérek az egyszobás putrimért, ugyanis jó lenne, ha nem a fizetésemből kellene a lakáshitelemet törlesztenem, meg amúgy se nagyon akarok dolgozni). A lakáshoz tartozik garázs is, amiért akkor is fizetni fogsz, ha nincs kocsid. Jegyzőre, meg ilyenekre ne számíts, de paintben majd rajzolok neked számlát. Érezd magad befogadva - hívj bizalommal (bár ha ez a hirdetés már legalább fél órája van feladva, felesleges hívnod, mert csak az első 25 embernek mutatom meg a lakást). Három havi kaució szükséges a beköltözéshez.

Szóval ilyenek vannak, brutál árakon árulnak igénytelen lakásokat sokszor a legrosszabb környékeken, és néha tök érthetetlen kikötések vannak. Érthető, ha valakinek úgy vannak kikötései, hogy csak szobalakót keres, nem pedig a teljes lakását adja ki, mert végül is együtt kell élnie azzal az idegennel, de amikor valakinek van egy lakása, amit ki akar adni, minek vannak elvárásai? Tegnap olvastam ilyet, hogy kertben álló lakrész kiadó, szeress gitározni és kertészkedni, meg legyél vidám, meg fasz tudja, a kertben van medence is - és kiposztolt az ember egy netről leszedett képet egy gumimedencéről. Emellé még két kép volt biggyesztve, egy a bejárati ajtóról, egy pedig a család kutyájáról... Le is oltották az albérletet keresgélők, hogy a kutya helyett le lehetett volna fotózni a lakást is - amúgy rohadt drága volt -, és taszító magasságokból oltotta vissza őket az ember.

Azért nagy ritkán bele lehet futni normális árakba is, például tegnap láttam egy hirdetést egy gyönyörű, felújított lakásról, amiben ugyan nem voltak bútorok, de tényleg olyan szép és tiszta volt, hogy a padlón feküdni is élvezet lenne ott, a beépített, korszerű konyha pedig tökéletesen csillogott. Az ár 80 000/hó volt alacsony rezsivel, de - DE! - a tulaj csak egy személynek adja ki. Egyszobás lakás volt, de hatalmas térrel, és egy személynek adja ki... Írtam azért neki, hogy én a barátnőmmel keresek lakást, nagyon ragaszkodik-e ehhez az egyfős marhasághoz, de hát igen, ő csak egy főnek akarja kiadni, ráadásul 3 éves szerződéssel. Tehát 3 évig lakjál egyedül, ha ezt a szerződést bevállalod.

Szóval vannak dolgok, amiket nem értek... Tulajdonképpen a legtöbb lakás azért olyan taszító, mert benne hagyják az őskövület bútorokat, amik pont úgy néznek ki, amilyeneket lomtalanításnál látni lehet a kukák mellett.

Ahogy elnézem, Magyarországon az albérletkeresés úgy működik, hogy ha max 100-at tudsz rá szánni, örülj, ha találsz fedelet a fejed fölé, és csússzál térden, hogy téged válasszon a bérbeadó. Nem értem amúgy, ha valakinek van egy lakása, és ki akarja adni, miért nem szán rá egy kis pénzt, hogy korrekt legyen az egész? Legalább a rozsdát vakarja le a kádról, ha már tényleg pofátlan pénzeket kér el érte...

A szobákban meg az a vicc, hogy ránézel az árára, és azt mondod, hű, hát ez aztán nem olcsó, de oké, még futja rá, aztán a leírásban megjegyzik, hogy ehhez jön még egy akkora rezsi is, hogy kb. a főbérlő helyett is fizeted a számlákat.

Na, nem hőbörgök amúgy, mert tudom, mi a helyzet ilyen téren, nem lepődök meg semmin. Csak vicces, tényleg... Ennyi erővel vegyen fel hitelt mindenki, hogy vehessen magának egy szép kis lakást, és inkább a hitelét törlessze, mintsem egy inkorrekt köcsögnek fizessen havi csilliárd összegeket. És akkor legalább nem kell engedélyt kérned, hogy nálad alhasson valaki. Azért ez nem túl normális...

3-4. lecke

Ha igazán gonosz tanár lennék, megmagasítottam volna azt az akasztófát a tollammal.

Purc

Ma korán hazaküldtek, mert keresztanyámék elmentek otthonról ügyvédhez a ház ügyében - bár szerintem feleslegesen. Igaz, maradtam volna még, hisz alig három órát dolgoztam, és nem szeretek munkakerülőnek tűnni, de a harmadik felszólításnál arra jutottam, tényleg azt akarják, hogy most menjek haza. Végül is nem az én ötletem volt, és legalább még pont be tudtam ugrani a háziorvoshoz egy vérvételes beutalóért.

Ami a házat illeti, anya holnap jön haza aláírni ezt-azt. Ő egyébként napokig nem volt hajlandó elfogadni a tényeket, csak azt hajtogatta, hogy nem fogja ilyen könnyen feladni, és mondogatta az öregeknek is, hogy meg fogja oldani, ne aggódjanak. Pedig nincs ezen mit vergődni - a levélben egyértelműen ott vannak a választási lehetőségek, és mindkettőnek az a lényege, hogy ház nélkül maradunk.

Igazából anya húzta volna még ennek a hírnek a bejelentését. Én keresztanyámtól tudom, aztán három nap múlva megkértem keresztanyámat, hogy mondja el mamáéknak és Perditának is a dolgot, végül is nem ártana lélekben felkészülni a kidobatalunkra, meg nem ártana terveket kiötölni. Anya velem azóta se beszélt arról, hogy mit fogok most kezdeni magammal, de persze megértem, hogy mindenki az öregekre koncentrál, velünk meg úgy vannak, hogy majd megoldjuk.

Mama és keresztanyám azt rebesgeti, hogy Perdita arra jutott, kimegy anyához Londonba. Aztán hogy ez mit jelent, nem tudom. Gondolom, nem a munka lenne a lényeg, hanem a fedél a feje fölött. Na de nem akarok rosszmájúskodni - talán most már Perdita is visszalép az életbe.

Keresztanyámék meg azt találták ki, hogy vesznek mamáéknak egy mobilházat, és majd kiteszik őket a telepre, amit keresztapám tervez megvenni a cég bővítése miatt. Nem tudom, mama tud-e már erről az eshetőségről, mindenesetre folyton nyaggatja keresztanyámat, nem veszik-e meg a házunkat, hogy ők továbbra is itt élhessenek, a mi lakrészünk pedig ki legyen adva albérletbe. Na de ki tud hipp-hopp leakasztani 25 millát - meg aztán én se vennék fel hitelt egy elhanyagolt házért csak azért, hogy más tudjon benne élni.

Mi meg Pukkanccsal néha feltévedünk egy-egy albérletes honlapra - bár pont a jófogás nem működik, haha -, de a képek megnézegetésén tovább sose jutunk, mert igazából nincs is pénzünk, szóval mire fel kezdenénk el telefonálgatni és albikat látogatni - még az utazgatás is drága. Szóval egyelőre arra jutottunk, hogy augusztusig jó lenne lelépni, addigra talán meglesz a pénz. Addig a rezsi továbbra is nyeli a vagyonunkat.

Szombaton este bementünk a városba, elsétáltunk a Bem rakparttól a Margitszigetig, és mire odaértünk, Budapest fénybe borult. Olyan gyönyörű volt minden, és kellemes az idő, leültünk a sziget alján, néztük a sirályokat, és hallgattuk a Raktár Beach irányából érkező zenéket. Nyugis zenék mentek amúgy, olyan "chill house remixek", amilyeneket mostanában hallgatok. Viszont sajna nem tudtunk sokáig maradni, mert el kellett érjük az utolsó hévet. Agyaltunk, kint maradjunk-e hajnalig, de fájt a szemem, és nem vittem se kontaktlencse tokot, se szemüveget, plusz szoknyában és topban valószínűleg fáztam volna hajnaltájt, úgyhogy legközelebb majd felkészültebben megyünk, és nem alkalmazkodunk a tetves hévhez. Utóbbi miatt is örülnék, ha sikerülne beköltözni Budapestre, viszont a munkám attól még Rókafalván lenne, szóval havi 20 elmenne a bérletekre, de legalább egy kicsit nagyobbnak érezném a világot. Imádom amúgy a Lánchíd-Margitsziget közötti város képét, egyszerűen odáig vagyok érte, olyan csini, sokkal több időt szeretnék ott eltölteni.

Ma chateltem Rúval kicsit, ő kezdeményezett. Kérdezte, mizu, elmondtam hát neki ezt a házbedőlős dolgot. Mondta, hogy náluk a nővére szobája üresen áll, úgyhogy ha gondolom, mehetek hozzájuk, de semmiképp se tűnjek el, mert akkor "kikapok". Nem volt egy hosszú beszélgetés, mert ment lefeküdni, de legalább szólt valamiről. Ha egyedül lennék, talán élnék a lehetőséggel, de Pukkanccsal megbeszéltük, hogy nem hagyjuk egymást egyedül, és együtt fogjuk megoldani ezt a fedél nélküli témát. Miközben Rú kérdezgetett a bank eljárásának menetéről, kicsit elszorult a torkom - furcsa, hogy egy év alatt ennyi minden megváltozott. Lassan már semmi nem lesz olyan az életemben, mint rég. Se a család, se az otthon, se a cicák, se a fiú. Idén talán tényleg felnövök.

Most ezek tetszenek

Fekszem az ágyon, nézem a plafont, és olyan nyugisak ezek a pillanatok.

Elbaszottság

Igazából félek, hogy egyedül maradok. "Csak" egy Pukkancs választ el a teljes magánytól. Pukkancs pedig egyszer, talán nem is olyan sokára túl fog lépni rajtam, és elkezd egy egészséges párkapcsolatban élni. Én meg el se tudom képzelni, hogy valaha is vágyni fogok úgy testileg-lelkileg bárkire is... Ha erre gondolok... hirtelen nem tudom, mi értelme van az életnek.

Miért nem működöm rendesen?

Jó, sejtem, miért nem.

De hogyan működhetnék?

Most beemóztam. Pedig tíz perce még jó volt.

Unalmas

Elmentem munka után elhozni egy kontaktlencsét, mert múltkor elszakadt az egyik, és így ezt ingyen megkaptam. De vettem ápolófolyadékot, és egy kicsit elment az életkedvem az árától. 4300 forint egy kurva löttyért...? Azt olvastam a neten, hogy mindig a kontaktlencse márkájával azonos löttyöt kell venni - ez biztos így van, vagy ez valami marketinges kamu? Mert ez így nagyon nem lesz jó... Tutira vannak olcsóbb verziók is. Mindenesetre kezdem látni, miért nem kontaktlencséznek a csóró emberek.

Aztán vettem még pár muszáj-dolgot a Rossmannban, úgyhogy ma tök sok pénz kifolyt a kezemből. Úgy battyogtam hazafelé, hogy én ezt már nagyon unom. Nagyon el van kúrva ez a világ. Nem nekem való...

Itthon konstatáltam, hogy Perditáék a szobájukban vannak, úgyhogy meglestem a feladóvevényeket, amiket a nappaliban gyűjtögetnek. Áprilisban nem fizettek semmit, holott bőven lett volna mit, májusban pedig letudták a saját részüket 18 ezer forinttal... Mi Pukkanccsal áprilisban 50-et fizettünk, hogy kicsit lejjebb nyomjuk a rezistartozást, ami fel lett halmozva, májusban is fizettünk 28-at, és júniusban 25-öt kb. Fogalmam sincs, mit csináljak. Most mondjam azt nekik júlisban, hogy bocs, de én most nem fizetek...? Mondjam azt, hogy figyi, meg tudsz mutatni legalább 75 ezer forintnyi feladóvevényt az elmúlt három hónapról? Én aztán nem állok le velük, mert annak tudjuk, mi a vége, de ez így kibaszottul nem fair... Persze lehet, hogy nem láttam minden feladóvevényt, de a kinti íróasztalt ellepő számlákból és a fizetésfelszólítós levelekből az jön le, hogy tényleg nem fizetnek semmit. Mert vagyunk négyen, az 4x15 ezer forint - ne már, hogy havi 60 nem elég a kurva rezsinkre... Nem hiszem el, hogy mindenki becsületesen fizeti a részét, és mégis ennyi a számla.

Reggel meg jött egy 56 ezres tigáz... Valami elszámolós csekk az elmúlt X hónapról...

Hazafelé akartam lecsónak valót venni, de Rókafalva zöldségese egyre putribb, megfogod a hagymát, és kifolyik a kezedből... Olyan ostobák, hogy kiteszik a tűző napra a zöldségeket, ahelyett, hogy a benti kacat részlegről lemondanának - mert az mindig kong az ürességtől -, és betolnák a helyükre a dolgokat... Szóval nem vettem kaját, de tegnap csináltam borsófőzeléket, szóval nem fogunk éhen halni, csak ez olyan bosszantó...

Most egy kicsit szeretném lehúzni magam a vécén. Komolyan...

E + C

Valahol a 320. oldalon járok a Trónok harcában, de szerintem rohadt vontatott. Eddard olyan ember halálának ügyében nyomozgat, akit nem ismer az olvasó, csak valami név Eddard múltjából, de amúgy a picsát se érdekli, ki ölte meg, és miért, legalábbis az én kíváncsiságom nem nagyon éledt fel. Minden második fejezet Eddardról vagy Catelynről szól, és ahányszor meglátom valamelyikük nevét egy fejezet tetején, azzal nyugtatom magam, hogy nem baj, nemsokára úgyis kinyírják őket. Nem tudom, annyira sablonosak mind a ketten - a sorozatban is mindig meghalt a figyelmem az ő jeleneteiknél. Jól egymásra találtak.

Perdita

Ma azt álmodtam, hogy bent ültem a szobámban, amikor Perdita beszólt, hogy most kicsit kölcsönkéri a papucsomat, aztán visszament a konyhába. Nem adtam hangot az értetlenkedésemnek, de azért megjegyeztem Pukkancsnak, hogy: „Érdekes, hogy rosszban vagyunk, és simán elveszi a papucsomat...” Aztán megjelent a Putri biztonsági őre, aki amúgy nagy seggfej volt - rasszista, hímsoviniszta és ostoba -, csak álmomban most rendőr volt. És mondta kárörvendő mosollyal, hogy Perditáért jött, be kell vigye amiatt, hogy nem fizeti a hitelt. Perdita meg elkezdett sírni, és én is néztem, hogy kurva életbe, Perdita csak aláfirkálta kis húsz évesen azt a szart, a pénzből ő se látott semmit, és most őt csukják le...? Szóval magamhoz szorítottam úgy, ahogy még soha, és éreztem, hogy egész testében remeg. Aztán egy tengeröbölbe kerültünk, Pukkanccsal a dokkról néztük, ahogy Perditát úsztatják a rendőrök - hozzá volt kötve valami szarhoz, akörül úszkált körbe-körbe. A rendőrök folyton mondták neki, hogy bukjon a víz alá, de aztán valami eltört vagy elszakadt a súlynál, amihez Perdita "póráza" oda volt kötve, és elkezdett süllyedni még lejjebb, és húzta magával Perditát. És néztük Pukkanccsal, hogy ez most mi a fasz - nem látják azok az idióták, hogy Perdita nem tud feljönni? Úgyhogy beugrottam, és amikor odaértem, még épphogy el tudtam kapni a csuklóját, és közben azon gondolkodtam, hogy nagyon gyorsan a partra kellene érnem vele, hogy újra tudjuk lélegeztetni, és hogy majd Pukkancsnak segítenie kell felhúzni őt a dokkra. De ahogy felszínre hoztam Perditát, véget ért az álom.

Attól eltekintve, hogy Perdita egy paraszt, és nem vagyunk túlzottan oda egymásért, tökre megértem a helyzetét, és komolyan azt gondolom, hogy neki is jót fog tenni, ha kitesznek minket innen. Perdita okos lány, régen voltak céljai, de már csak ül a tablettel a tévé előtt, és nem csinál semmit, még a Pongóval való kapcsolata is olyan megrekedtnek tűnik. Az, hogy hitele van - iszonyat sok hitele -, nem az ő hibája, csak hallgattunk valakire mindketten, mert fiatalok voltunk, és bíztunk abban, aki elénk tette a papírokat. Igazából Perdita tök nagy bajba lett ezzel keverve, az lett az eredménye, hogy éveken át basztatta a rendőrség, egy csomószor behívták kihallgatni - még engem is hívtak ellene tanúskodni, de hát azt hiába várták -, még ujjlenyomatot is vettek tőle, és lefotózták, mint a bűnözőket, és folyton jöttek neki a levelek, amikben vádlottként volt feltüntetve. Azelőtt is bunkó természete volt, de akkortájt lett ennyire pöcsfej, amikor így meghurcolta a rendőrség, mert rettegett attól, hogy le lesz csukva, és okkal haragudott, mert körülötte mindenki csak a sajnálkozásra volt képes. Végül a rendőrség lezárta az ügyét, de a hiteltartozás attól még megmaradt, szóval azt hiszem, Perdita esete többrétűbb annál, mint amennyit mi látunk belőle. Mert persze látunk egy huszanhat éves lányt, aki simán kijelenti, hogy őt eltartja a pasija, és nem is akar dolgozni, és itthon se csinál semmi értelmeset, ami külső szemlélőként elég szánalmasnak tűnhet, de ha jobban belegondolok, ő inkább csak feladta az egészet, mert magára lett hagyva ezzel a hitelproblémával.

Igazából ma csak azt álmodtam meg jelképesen, ami tényleg megtörtént vele...

Táska

Áh, valahogy mindig sikerül az extra csóróságot nyárra időzíteni, aztán meg állok a kirakatok előtt, hogy úristen, most nem kilencezer az a jó táska, hanem csak négy. Bah. Pedig szeretnék átszokni a szoknyákra, mert csak egy lenge nyárim van, de azt nagyon jó érzés felvenni, ezerszer jobb, kényelmesebb, szellősebb, mint egy picsanaci, és még a sliccét se kell felhúzni...!

Mostanában lesz Pukkancs huszonharmadik szülinapja. Tavaly elszakadt az agyonhordott hátizsákja, úgyhogy az anyja pasijának még rongyosabb oldaltáskájával járt, tudjátok, ilyen undi papírszerű anyagból volt, meg utálta is, amiért lehúzza a fél vállát. Szóval már hónapok óta terveztem, hogy szülinapjára veszek neki egy szép hátitáskát, most ugye nagy divat, sokfélét árulnak. Sokáig ezeket a virágos, csíkos, pöttyös táskákat nézegettem, de valahogy egyik se volt pukkancsos, pláne, hogy ezek a mintás táskák annyira mintásak, hogy hozzájuk kell öltözni. De múlt héten betévedtünk a Stradivariusba, és találtam neki egy tökély, fekete táskát, ami neki is nagyon megtetszett, úgyhogy másnap meg is vettem neki, és azóta azzal jár. Tényleg jól néz ki, mindig megakad rajta a szemem.

Nem akartam Pukkancs szülinapján spórolni, mert tudom, hogy évek óta ő se kap semmit, épphogy eszébe jut az anyjának is szóban felköszönteni, meg hát na, szeretem látni, ahogy örül, pláne, ha olyan holmiról van szó, amit minden nap használ. Még maradt abból a tízesből, amit erre szántam, úgyhogy talán mozizunk is egyet a szülinapján - megy egyáltalán valami? -, és jól fogjuk érezni magunkat csak azért is.

Így állunk sehogy

Lefoglalja a gondolataimat a munka, a ház téma, a francia és a sorozatok, de néha azért eszembe jut Rú... Mióta találkoztunk - holnap lesz két hete -, összesen kétszer chateltünk egymással. Ilyen sok szünet még soha nem volt két beszélgetésünk között. Olyan, mintha változott volna benne valami a találkozó óta. Mintha aznap rájött volna, hogy már nem mozgatok meg benne semmit. Persze gondoltam erre már akkor, amikor halival köszönt el a találkánk végén... Halival - és akkor csodálkozunk, hogy sírtam hazafelé.

Csütörtöki nap volt ugye a találka, másnap ráírtam, jófejkedtem, reménykedtem, hogy a találkozó után majd jobban nyit felém, élőbbnek fog tartani. De úgy éreztem megint, hogy jobb dolga van nálam, aztán többet nem írtam neki. Egy héttel később írt, beszéltünk kicsit a Trónok harcáról, de semmi egyébről, és azóta megint semmi, már ötödik napja. Tudom, most én lennék a soros, de talán megint csak zavarnám. Nem kellenek a félvállas válaszok.

Jobban vagyok ezen a téren, azt hiszem, erősebb vagyok, de talán tényleg csak amiatt, mert lekötnek egyéb dolgok, ő meg profi módon kivonja magát az életemből.

Most csak úgy akartam erről egy helyzetjelentést írni... Múlt héten volt egy-két nap, hogy sírva feküdtem le amiatt, hogy ennyire nem kíváncsi rám, de a héten még nem kapott el a sírás miatta. Persze azért még vigyáznom kell, milyen zenéket hallgatok - ha kicsit is érzem, hogy az emózás felé sodor egy szám, rögtön leállítom a youtube-ot.

Na jó, egy kicsit most bekönnyeztem, de... Írkálom tovább a franciát, és akkor... elmúlik.

Cuccok

Az az igazság - bár ezzel nem mondok nagy újdonságot -, hogy én már akkor is el akarnék innen költözni, ha kiderülne, hogy mégse úszik el a ház (nem fog kiderülni). Sok dolog van, amit nem bírok itthon, mármint azon kívül, hogy a nappalit nem használtam két-három éve - persze senki nem tiltja meg, hogy kiüljek, de hát miért akarnék beülni Perdita és Pongó közé, ugye.

Ott van például a rezsitéma. Akárhogy nézem, szerintem ezt a mindenki-fizet-tizenötezret-a-rezsibe dolgot csak mi tartjuk be Pukkanccsal. Baromi nagy rezsitartozásunk van annak ellenére, hogy áprilisban dupláját adtuk bele Pukkanccsal a számlákba. Egyszerűen nem fizetnek, gyűlnek a számlák, tologatva vannak, és nekik tök kényelmes, hogy mi Pukkanccsal fizetjük a nem kevés gázt és villanyt, ők meg befizetik a kis lófaroknyi UPC-t. Szóval nem túl fair, hogy ők vannak itthon napi 24 órában, de mi fizetjük a rezsi javát, szóval na, nem jó ez így, de semmi kedvem veszekedni.

Aztán ott van az, hogy  az éjszaka közepén is képesek tök hangosan nézni a tévét, meg hangosan nevetni.

És akkor itt vannak még az olyasfajta gondok, mint például hogy állandó mocsok van az egész lakában a macskák és Lulu néni miatt - én például kint a nappaliban nem mernék leülni hálóingben meg bugyiban a kanapéra, mert folyton az lenne bennem, hogy belemászik valami a nunimba. Azt is unom, hogy csak a fél hűtőt használhatjuk, meg azt is, hogy a törülközőket Perditáék elkezdték a saját szobájukban tartani, amit tökre nem vágok, mert azok közös törcsik voltak mindig is, szóval egy ideje kettővel gazdálkodom. A gázóra is szarakszik, néha már egyáltalán nem jön forróvíz, aztán ott állok a zuhany alatt, és vacogva várom, hogy leöblíthessem a hajamról a habot. Messze is lakunk a hévtől, és Rókafalván csak a rohadt drága Coop van, szóval van pár érvem a búslakodás ellen.

Meg hát jó lenne olyan lakásban élni, ahol nem feszengve megyek ki a konyhába egy pohár vízért, és ahol nem kell eljátszanom, hogy nem érzékelem a körülöttem lévő másik két embert. Pukkancs azt sérelmezi minden nap, hogy Pongó miatt nem járkálhat bugyiban - ezt mondjuk átérzem -, de főként arra vágyunk mindketten régóta, hogy a konyhában ülhessünk le kajálni, a nappaliban meg filmezni.

Szóval ha belegondolok, amúgy is illene már kirepülni, mert elvileg felőttünk... És bár elég nagy ez a ház, mióta beköltözött az ellenségeskedés is, nem férünk el négyen. Sokat fantáziálunk arról Pukkanccsal, hogy ilyen meg olyan cuki dolgokat vennénk a konyhánkba, mint például müzlis bödön, meg flamingós tányér, meg stb., de persze tudatában vagyok annak, hogy ez az albérletesdi nem úgy megy, hogy én fizetek havi harmincat, és boldogan élek egy full igényes lakásban - tehát tisztában vagyok ám a valósággal, pláne Pukkancs ágyi poloskás-egeres kalandja után.

A fizetésem nem lett több amúgy, de minden nap agyalok egy magánbizniszen, hogy hogyan tudnám anélkül csinálni, hogy bajom származzék belőle. Kicsit vicces téma, de mivel meguntam, hogy tökre nem értem az adózási törvényeket még azután se, hogy olvastam róluk a neten, elmondtam keresztanyáméknak a tervemet, és megkértem keresztapámat, magyarázza el, hogy is van ez a dolog az adózással - talán egyszer éreztem, hogy elpirulok közben, mert azért mégiscsak mókás a téma, de keresztapám szerint ez egy nagyon jó ötlet. Mondjuk a végén már olyanokról beszéltünk, hogy mi lenne, ha kiváltanék magánvállalkozói engedélyt, és szereznék könyvelőt, de én azért még nem gondolkodom nagy tételben. Annyit már tudok, hogy ha az évi hatszázat nem haladja meg az eladott cuccokból származó összeg, nem kell adóznom utánuk - gondolom, emiatt van az is, hogy a NAV nem bünteti meg azokat az embereket, akik a neten árulják a limlomjaikat.

Keresztanyám egyébként kitalálta, hogy új stílusban rendezi át a nappalijukat és a hálószobát, úgyhogy mostanában régiségek, antik bútorok után kutat. Rá is kérdezett, hogy nem akarom-e neki eladni a festményemet, amit anya vett nekem még a gazdag időszakban, és holnap mutatom meg neki a függönyömet, amit a szobámba varrattunk még akkoriban, amikor még padlás hangulatú hálószobát szerettem volna.

Egyszer anyával lődörögtem a Corában, ott mentünk be bámészkodni egy galériába. Ezen a képen akadtunk fenn, meg egy másikon, amit pedig Perdita nevére írattunk.

Ez meg ugye a függönyöm, ami ki is van téve, ezt a sötétítővel együtt választottam, és az ablakomra méretezték, de végül a sötétítőt elszabták, így azt már nem húztam fel soha, csak eltettem szépen a szekrényembe. Szeretem amúgy ezt a függönyt, szép a színe, és olyan lágy az esése, vagy nem is tudom, hogy mondjam. Sajna már van rajta egy szakadás - valamelyik macskára gyanakszom, három évvel ezelőttig beengedtem őket a szobámba.

Na és ez a sötétítő függöny, tényleg gyönyörű ízlésem van   szerintem.

Szóval talán majd nem kell tartoznom senkinek azért, hogy fussa kaucióra.

Na már!

Furcsa, de mióta megtudtam, hogy dől a ház, olyan érzésem van, mintha valami iszonyat jó dolog várna rám. Ha belegondolok, lezárul egy időszak, és kezdődik egy új, talán jobb... Csak azt szeretném - „csak” -, hogy mindenki új élete vigasszá váljon, és ezáltal ne sírjon a régi után, és azt is szeretném, hogy az állatoknak is találjunk megoldást.

Ma nagy félve feltettem a kérdést keresztanyám és mama előtt, hogy mi lesz az állatokkal, mire keresztanyám azt mondta:

- Hát Lulu nem mehet menhelyre, öreg már ő ahhoz.

- Ez az, nem mehet! - mondom megkönnyebbülve.

- Max elaltattatjuk.

Ha barna lennék

Jó, tudom, nagyon béna vagyok, hogy még a szarban is a hajamon agyalok mindig, de az van, hogy borzasztóan utálom a jelenlegi kinézetemet. Ugye kitaláltam, hogy szánok egy húszast a fodrász általi festésre, de végül a diákmunka elbukása miatt inkább letettem róla. Most, hogy jött ez a bankos hír, eszembe jutott végleg felhagyni ezzel, úgyhogy ma fel is hívtam a fodrászt, hogy korrekt legyek, és időben szóljak neki.

De na, attól még sokat gondolkodtam, hogyan változtathatnék a fejemen házilag. Mostanában nagyon szeretem a sötétbarna hajakat, például Pukkancsnak iszonyat szép, hideg tónusú hajszíne van, és mindig fogdosom, hogy bárcsak nekem is olyan lenne. Csak hát az a baj, hogy az ember vesz egy sötétbarna festéket - sőt, lehet az akár középbarna is -, és kb. fekete lesz belőle. Na, hát nekem az ennyire sötét azért nem áll jól, mert nagyon fehér a bőröm, a szemöldököm viszont totál fekete, a szemem meg sötétbarna, és ezek így együtt nem néznek ki valami jól. Végül is kitaláltam egy festésmódszert, bár kicsit félek az eredménytől. Ha olyan lenne, amilyet elképzeltem, hónapokig nem látszanana a lenövésem, és hát az lenne a lényeg, hogy leálljak a festéssel, de közben elégedett is legyek végre valahára.

Múltkor fényképezgettem a hajamat, akkor született véletlenül ez a kép, és tökre tetszenék magamnak ilyen hajszínnel. Oké, ez egy kicsit fos fényű, de a színmélység a lényeg. Egy szép barna kellene nekem.

*kép helye*

Szombaton amúgy, amikor Pukkanccsal a Vörösmarty téren lövöldöztük a helikopter nyilakat, megindult felénk egy focidrukker, és bár hátat fordítottunk neki, és hirtelen sietős dolgunk akadt, utolért minket, és elkezdett csevegni. Oké, volt egy sör a kezében, de még normális volt, elcsevegtünk, elnevetgéltünk. Aztán odajöttek a haverjai is - összesen öten voltak -, és körbeálltak minket, és azon hűháztak, hogy hogy lehetünk mi már huszonévesek, amikor tininek nézünk ki, meg adjuk meg a facebook elérhetőségünket, mutassuk meg, hogy működik a helikopter, meg egyebek. A legidősebb is csak 21 éves volt, de komolyan örültem nekik, mármint én Pukkancson kívül már nem beszélgetek élőben fiatalokkal, max Hollóval, de hát ő az unokaöcsém, basszus. Szóval mióta nem dolgozom a Putriban, nincsenek körülöttem fiatalok, csak negyvenes emberkék, akik ráadásul a rokonaim.

Aznap amúgy nagyon gyűrött volt a fejem pár órával korábban, Pukkancs is nyaggatott, hogy szívesen meghív egy kávéra, vagy mondjam el, mit vegyen nekem, ami boldoggá tesz, mert nagyon depressziós fejem van... Én is pont néztem magam a metró ablaküvegében, és tényleg ronda voltam - megnyúlt fejű, öreg -, mint aki nem aludt három napja. A másik, ami miatt mostanában sokat hőzöngtem magamban, az a hangom... Hogy olyan mély és színtelen. Legalábbis amikor keresztanyáméknál vagyok, iszonyat monoton, ahogy beszélek, meg eleve tök megerőltetőnek érzem néha, hogy megszólaljak. De most az egyik kisgyerek teljesen rám tapadt, hogy milyen kis cuki fejem van, és hogy nagyon aranyos a hangom, úgyhogy többet nem agyalok a hangomon, csak simán tudni fogom, hogy az aktuális hangszínem sokat elárul. Amikor lerohantak minket a kisfiúk, megint olyanná változtam, mint a Putriban - teljesen kivirultam, hogy új emberekkel találkozhatok spontán (spontán, az lényeges!), kis hülyék voltak, viccesek és élettel telik, úgyhogy lelkesen mutogattam nekik a helikopter működését. Aztán negyed órával később otthagytak minket köszönés nélkül, mert már nagyon vonzotta őket a kocsma, de sebaj, mert úgyis azon voltunk, hogy lerázzuk őket, de ezt inkább le se írom, mert rontja az összhatást.  

Szóval jó nap volt. A vasárnap meg úgy elszaladt, ahogy a kis köcsög vasárnapok elszaladnak. Jaj, de legalább megnéztük az Orange is the new black új évadának első részét, és egészen karajfaja volt...!

Hullócsillagok

Pénteken amúgy még elmentünk Pukkancs anyukájához, merthogy akart nekünk zöldséget adni (tök faszság volt odáig elmenni, mert abból, amennyit én elutazgattam vehettünk volna zöldséget). Ott aztán én ültem csendben, mert nem tudtam hozzászólni a dolgokhoz, de igazából Pukkancs is csak nevetgélt, elég felszínes volt az egész. Utána hazacipeltük a cuccokat, majd kitaláltuk, hogy egyikünk se akar itthon lenni, menjünk el kajálni.

Bementünk hát a Vörösmarty térre burgerkingezni egyet Pukkancs szépkártyájáról, és miközben zabáltunk a kinti részen, néztem a cigánynénéket, akik világító izéket lőttek az ég felé, aztán elkapták őket. Azon agyaltam, hogy olyanok ezek, mint a hullócsillagok, és én is akarok egyet, mert miért ne, évek óta járok a Vörösmarty térre, és mindig nézem ezeket a világító bizbaszokat röptükben. Szóval agyaltam, mennyiért árulhatják ezeket, mert hát olyan magasra szállnak, és olyan szép lassan hullanak alá... Azt akartam, hogy annak ellenére, hogy kaptunk egy rossz hírt a banktól, zárjuk csak azért is jól a napot, és valamiféle szimbolikus jelentéssel bírt volna, ha fel tudom lőni én is olyan magasra a csillagot. Olyan különlegesnek láttam hirtelen az egészet. Nem is magát az ismeretlen tárgyat akartam a kezemben tartani, hanem be akartam inteni a sors alakulásának. Azt akartam, hogy nevessünk, azt akartam, hogy az ég lássa, hogy életrevalók vagyunk.

Aztán vettünk egyet ezer forintért. Néztük is, hogy ez a kis bizbasz max 200 forintot érne, de hát oké, nyilván a turisták miatt minden rohadt drága, és a mának akartam élni, és örömet akartam.

Aztán akárhogy próbáltuk kilőni azt a szart, amit amúgy helikopter nyílnak hívnak, sehogy se sikerült, sőt, már amikor kibontottuk, láttuk, hogy a csúzligumi félig el van szakadva, sőt, már egyszer el is volt szakadva, mert valaki csomót kötött rá. Néztük a cigányárusokat, hogy olyan szép tökéleteseket lőnek, csak meghúzzák, és huss, máris tizenöt méter magasról hullanak a kezükbe a villogó kis bizbaszok... Próbálkoztunk vagy fél órán át, hol Pukkancs, hol én, ennyi idő alatt darabokra esett a kis cucc, pedig mielőtt kifizettem, megkérdeztem a nénit, meddig bírják ezek („Garantálom, hogy két hónapig legalább”). Aztán annyira elkeseredtem, mert látni akartam, ahogy fellőjük magasra, és aztán lassan visszapörög a kezünkbe, de kurvára nem tudtuk két méternél magasabbra lőni, és olyan erővel koppant mindig a földre, mintha legalábbis nem felfelé lőttük volna, hanem bele a betonba. Hipp-hopp letargiába is süppedtem, rám tört a duzzoghatnék, amiért az élet így utál, komolyan, el is indultam hazafelé, hogy akkor szopódjon le mindenki.

Aztán megálltam, hogy basszus, tutira csak rosszul csináltuk, hát a cigányok tök szépen lövik fel, akkor nekünk miért nem sikerül? Álltunk negyed órán át, néztük őket, ahogy lődözik a csillagokat, egyikünk se szólt semmit - én azon gondolkodtam, vegyek-e még egyet, vagy vajon az is szét fog esni. Nem is érdekelt az ára, meg az se, hogy most aztán tényleg spórolni kellene, mert tökre csak egy párórás örömet akartam magunknak venni, tudjátok, szívemre vettem a dolgot.

Aztán az jutott eszembe, hogy nem kipróbálni akartam, hanem igenis fellőni magasra, és az nem lehet, hogy így zárjuk a napot, bassza meg, hogy egy kurva műanyag szart nem tudtunk normálisan kilőni, és aztán úgy feküdjek le, hogy tényleg semmi jót nem szán nekem az élet.

Szóval vettem még egy helikoptert most egy másik cigánynénétől - próbáltam alkudozni vele, de görény volt -, aztán kimentünk a rakpartra, oda, ahol van az az elkerített park a szökőkúttal, meg az Ambassador étterem, és ahol az utcazenészek 60-as éveket játszottak hegedűn és elektromos gitáron igencsak profin. Az ott uralkodó hangulat miatt megint csak nekiálltam ömlengeni, hogy imádom ezt a helyet, a kivilágított Lánchíd és Budai vár képét, a zenészeket, a turistákat, még a kamus árusokat is - egyszerűen minden gyönyörű és tökéletes. Szóval ott Pukkanccsal két-három óra alatt rájöttünk, mi a technikája a helikopternek, és kurva jól elvoltunk vele, mint az ötévesek. Olyan jó volt ott, olyan boldog voltam, meg szabadnak éreztem magam egy kicsit.

Aztán csak azért indultunk haza, mert éjfélkor indult az utolsó hév, meg abban maradtunk, hogy ha kint maradnánk hajnalig, megfagynánk, de az éjjel kihalt Rókafalván megálltunk az úttest közepén, és addig lövöldözgettük az ég felé a helikoptert, míg el nem szakadt, és közben nevettünk egy csomót.

(Itt még nem jöttem rá, hogy kell magam fölé lőni, hogy szép magasra szálljon, de már félsiker volt az egész, úgyhogy itt már teljes a boldogság.)

Szombaton megismételtük, csak aznap már találtunk kedves bácsit, akivel lehetett alkudozni.

Apokalipszis

Csütörtökön Pukkanccsal emóztunk az ágyban, aztán nagyon meguntam, hogy ilyen jól leszívjuk egymást, és tanácsoltam, hogy ezentúl legyünk pozitívabbak, járkáljunk el hétvégén, szerezzünk apró élményeket, ha már nagyokra nem futja. Egy ideje úgy érzem, nem ér elég napfény - se szó szerint, se lelkileg -, és ez nem mehet így tovább.

Péntek reggel, amikor felkeltem öltözni, kaptam egy sms-t, hogy aznap nem kell mennem dolgozni. Pukkanccsal örömködtünk, mert így miénk volt a nap - ő már letudta a munkát éjszaka -, sőt, így előttünk állt egy hosszú hétvége. Aztán Pukkancs visszaaludt, hogy kipihenje az éjszakai műszakot, én meg olvastam egész délelőtt, meg hajfestékeket nézegettem a neten.

Aztán keresztanyám hívott dél körül, hogy a bank felhívta anyát a házzal kapcsolatban. Kb. három hónapig vártuk a döntést, hogy mennyi lesz az új törlesztőrészlet - voltak itt kérdezősködni az itt élők fizetéséről, meg fotózgatni a szobákat, mama elkezdett nyugtatót szedni, mert nem tudott emiatt aludni, keresztanyám is állandóan idegeskedett, hogy vajon mi lesz, meg miegyéb. Aztán azt rebesgette nekünk a bank - még papírok nélkül, csak telefonon keresztül -, hogy havi 185-ös törlesztőrészletre számítsunk.

De végül az lett az ítélet, hogy nem adnak ajánlatot, nem akarnak velünk új szerződést. Ez azt jelenti, hogy anyának egy hónapja van eldönteni, hogy eladjuk-e a házat (és az érte járó pénz megy a banknak), vagy átvisszük a hitelünket egy másik bankhoz, és azoknak törlesztünk tovább. Utóbbira nagyjából fél százalék esélyt látok (=csoda), tekintve, hogy anya bárlistán van.

Szóval Pukkancs most fél, hogy mi lesz velünk, mert nincs elég pénzünk egyhavi kaucóra se, nemhogy kettőre + első havi bérletre, meg ilyenek, rajtam viszont valami nyugalom-féle van, amit ő nem ért. Igazából anya kb. nyolc éve veszítette el a menő állását, azóta megy az aggodalmaskodás a hitel miatt - én már sírtam emiatt egy csomót Rú mellkasán, és néha azt kívántam, bár vennék el a házat a faszba, mert csak a baj van vele, minden rossz, mióta itt élünk, mindannyiunkat megköt és kétségek között tart. Persze az igazság az, hogy bár az eszemmel évek óta mondogatom, hogy egyszerűbb lenne megszabadulni tőle, a szívem tudja, hogy ebből lesz még sírás mindenki részéről.

Tudom, hogy nem mi leszünk azok, akik igazán szívni fognak, hanem az öregek. Mama és tata össznyugdíja lófing, tehát az albérlet necces téma, bár valószínűleg keresztanyám fog róluk gondoskodni, amitől - mondanom sem kell - keresztanyám nagyon "boldog". Iszonyat szomorú ez az egész, hogy öregségükre ekkora kilátástalanság hull a nyakukba.

És bevallom, ha arra gondolok, mi lesz az állatokkal, könnybe lábad a szemem. Pukkancs szerint ők lesznek az utolsók, akik majd eszembe jutnak, amikor kitesznek minket innen, de hát nem éppen úgy van az... Ők a kis kiszolgáltatott, gyanútlan szőrgombócok, akiket albérletbe ugye nem lehet vinni, mert sokszor még a kertesházaknál is ki van írva, hogy állatokat ne akarjunk ott tartani. Na, nekünk van öt macskánk (kettő nálunk, három mamáéknál), és egy Lulu nénink. Szörnyű lenne, ha menhelyen kötnének ki, és valószínűleg ott is maradnának, amíg... Utáltam azt is anno, hogy Peti cicát ott kellett hagyni az előző házunkban, mert elszaladt a kertben, viszont el kellett jönnünk onnan. Ráadásul Peti cica fele annyira se volt a szívemhez nőve, mint például Pompom, akinek felügyeltem a születését is. Lulu néni meg... Tudom, hogy összetörne, ha lemondanánk róla, így is olyan kis szeretetéhes, meg mióta anya kiment, mindig olyan bánatosak a szemei.

Szóval nem tudom, mi lesz, de azt hiszem, nem leszek előrébb azzal, ha bepánikolok. Nem lesz több pénzem, nem lesz több ötletem, nem tudok csodákat tenni ebben az ügyben. Mindenesetre ha tényleg ki leszünk innen rakva, ez a család még jobban szét fog hullani. Mama iszonyat szomorú lesz, és valószínűleg majd egy szobába kényszerül tatával, akivel utálják egymást, tata rettegni fog, hogy mire megy ki ez az egész (elég paranoiás pár éve - szerinte anya nem külföldön van, hanem börtönben), és ők ketten persze keresztanyám nyakába szakadnak, szóval keresztanyám is ki lesz idegileg. Perditáékért nem kell aggódni, mert hiába nincs munkájuk, ott vannak Pongó szülei a pénzükkel, plusz fiatalok, tehát ha kilökik őket a komfortzónájukból, simán fel fogják magukat találni. Magunkért sem aggódom, mert mi is fiatalok vagyunk, és a legrosszab, ami történhet, az egy kellemetlen, de átmeneti időszak lesz... Ugye, hogy átmeneti?!  

Egyetlen megoldásként azt tudtam eddig kitalálni, hogy Punkival költözzünk össze, mert úgyis az van, hogy máig se tudta feldolgozni, hogy Pukkancs már nem akar vele lakni. Mondtam Pukkancsnak, hogy panaszkodjon egy kicsit Punkinak, hátha felveti a gyerek, hogy költözzünk Budapestre hármasban, de azért amíg nem tudunk semmit biztosra, ne hülyítse be. Annyi lenne a lényeg, hogy Punki ott lógjon a levegőben, mint "lehetőség", ha nem találunk megfizethető albérletet, vagy egy normális harmadik személyt... Bármilyen köcsögül is hangzik, de ketten nem tudnánk egy igényes albérletet megfizetni... Mindenesetre amíg nyolcvan a fizetésem, örülhetek, ha marad tízezer forintom kajára havonta (kurvára tanuljatok, amíg tehetitek!), és akkor elmondhatom, hogy tökéletesen egy helyben toporgok, de legalább van tető a fejem fölött...

Azt hiszem, el kellene mennem már. Csak olyan gyáva vagyok megmondani, hogy mégse kell ez a munka, mert nem elég, és akkor se lenne elég, ha kétszer ennyit keresnék, mert olyan kedvesek voltak keresztszüleim, hogy rám gondoltak, amikor asszisztenst kerestek... Úgy érzem, tartozom nekik... Néha azt kívánom, bár történne valami, ami miatt útnak eresztenének. Persze mi a garancia, hogy találnék mást?

Meg még van egy ötletem... hogy mivel kereshetnék pénzt. Csak nem tudom, bele merjek-e vágni...

Fhranszia

Pukkancs még mindig lelkes, bár még mindig nem mer kimondani egy szót se. Mindenesetre ma megbeszéltük, hogy hétvégén játszunk tollbamondósat, mert más a leírt szöveget fordítani, és más a hallottat, meg hát hétköznapokon nem sok ideje van a cédéket hallgatni, szóval emiatt se túl magabiztos, ami a kiejtést illeti. De azért tökre örülök, hogy ilyen kis ügyi, meg ő is örül, mert mindig azt mondogatta, hogy ő hülye a nyelvekhez, és majd én is meg fogom látni, hogy gyökér, aztán mégis jól megy neki.

És én tudtam, hogy jól fog menni...! *Róka büszkén kihúzza magát*

Ú, most látom, hogy a theatre-ról is lehagyta a háztetőt, chö...  

Göndör

Mostanában meguntam az egyenes hajat, nem tetszik.

Múlt héten, miután hajat mostam, hagytam, hogy megszáradjon magától, és nagyon szép göndör lett. Mivel most rövidke, így nagyon nagy, meg dús, igazából szép, de mégse mertem kimenni vele az utcára, mert valahogy mégse tökéletes - látszik, hogy még mindig nem tanultam meg kezelni a göndörségemet. Szóval nehéz szívvel ugyan, de kivasaltam - másnap találkoztam Rúval, és nem akartam megkockáztatni, hogy bénán nézzek ki. Korholtam is magam vasalás közben, hogy nem vagyok képes önmagamat adni, mert most épp nem is tetszik az egyenes, mégse merem magam göndören hagyni (ami miatt még jobban utáltam magam, hogy alapozót is kentem magamra a találka előtt, holott hónapok óta nem éreztem szükségét - na mindegy).

Na de tegnap elhatároztam, hogy most kipróbálgatom a fejemet göndören. Hajat mostam, majd hagytam száradni, majd hirtelen kísérletező kedvtől vezérelve tettem rá habot. Nem sokat, csak egy kisebb diónyit. Rá fél órára hajat mostam, mert eltűnt a hajam puhasága, ami idegesített.

Ma meg göndören jöttem dolgozni.

Holló (csodálkozva): Hú, göndör vagy?

Keresztanyám (félszegen): Hm... Jó az.

5 perccel később bejön keresztapám: Eláztál?

Szuper. De valahogy most mégis jobban érzem így magam. Mintha lázadnék a megfelelni akarás ellen. Mintha felvállalnám magam. Hehe.

Ez meg az

Annak, hogy megszűnt az itthoni diákmunka, annyi hátránya van, hogy most már tényleg tisztán egy fos összeget fogok keresni, viszont pénteken már nem volt bennem az, hogy bevásárlás után sietni kell haza, mert még van pár órányi munkám, és aztán szombaton is korán kell kelni, mert megint csak van pár órányi meló. Szóval egyelőre örülök - titokban.

Tegnap nagyon elkapott a kedv, hogy olvassak valamit - utoljára tavaly olvastam, ami elég ciki ahhoz képest, hogy kamaszként mindig volt nálam valami könyvecske. Arra gondoltam, mi lenne, ha felhoznám anya szobájából a Trónok harca első kötetét, szóval neki is álltam. Az első 89 oldal után már teljesen biztos voltam benne, hogy anyai ágon Havas Jon is valami sárkányivadék, de a 124. oldalon összeomlott az elméletem. Mindenesetre Havas Jont megfigyelés alatt fogom tartani.

Nem szabad abbahagynom az olvasást, nem butulhatok el. És olyan jó érzés lapozgatni is... Ülni a szépséges ágyikómban, hátamat a párnáknak vetve. Bah, meg írnom se ártana, basszus... Nem írtam hónapok óta, de hátha valamikor elkap az ihlet. Láttam amúgy a könyvben, hogy van olyan, hogy Farkaserdő, hát möh, az én regényemben is van ilyen. Olyan rossz ilyenekbe belefutni, mert mivel az enyém nincs kiadva, minden kis hasonlóság csak koppintás lesz.

Ma hajnali fél 4 körül arra riadtam fel, hogy iszonyatosan félek, meg is ráztam Pukkancsot, hogy ébredjen fel. Nem is azért, hogy védjen meg vagy ilyesmi, szimplán az az érzés volt bennem, hogy van körülöttünk valami, amitől félni kell. Pukkancs egy vállrándítással lerázta magáról a kezem, és aludt tovább, de nem volt gond, mert hamar elmúlt az érzés, tudatosult bennem, hogy nem történt semmi baj (nem emlékszem amúgy semmire). Feküdtem még egy percig így, aztán megszólalt az első madár, majd rákezdett még ötszáz, és amíg vissza nem aludtam, azon agyaltam, hogy bár szeretem a madarakat, és imádom a dalukat, jobb, hogy ilyentájt, a kora hajnali órákban nincs mellettem egy vadászpuska. Furcsa volt, hogy épp akkor riadtam fel, amikor véget ért az éjszaka.

Az elmúlt két napban Pukkanccsal tanultuk a franciát is. Lelkes, de iszonyat önbizalomhiányos, szóval nem tudtam rávenni még erőszakoskodással se, hogy kimondjon legalább egy szót franciául, vagy legalább annyit, hogy la vagy le. Mindegy, az első két leckét már nagyjából tudja, ma például tényleg órákig gyakorolta a dolgokat - bevittem neki a szavakat és a mondatokat egy kikérdezős programba -, én meg addig olvastam. Kíváncsi vagyok, meddig jutunk. Menők lennénk, ha egyedül megtanulnánk egy nyelvet, legalább alapfokon. Ez egyébként egy levelezős nyelvtanfolyam volt, amit 15-16 évesen rendeltem a netről, és jött, mint egy magazin minden hónapban. Azt hiszem, 32 lecke összesen a kezdő adag. Két-három éve, amikor sokadszorra futottam neki, eljutottam a 30. leckéig, de aztán közbejött a Putri, és nem volt rá energiám. Szóval emiatt is jó, hogy Pukkancs elölről kezdi, mert a megszerzett tudásomnak legalább a fele köddé vált, bőven van mit ismételnem és újratanulnom.

Könyv

Múltkor, amíg Rút vártam, elkezdtem olvasni ezt a könyvet a Libriben. Baromi idegesítő a főszereplő stílusa, de valahogy mégis érdekel. Valószínűleg a hátszövege miatt, mert végül is olyan, mintha a főszereplő a mi házunkban élne.

Hátszöveg: Hylnur Bjorn harmincévesen még mindig az anyjával lakik, idejét főleg internetezéssel tölti. Békés mindennapjai azonban egy csapásra felbolydulnak: kiderül, hogy teherbe ejtette alkalmi szexpartnerét, és megtudja, hogy a nő, akibe szerelmes, nem más, mint az anyja leszbikus szeretője, aki ráadásul készül hozzájuk költözni…

Hallgrímur Helgason antihőse posztmodern globális kultúránk terméke – amellett, hogy lusta, még mindig a szülői házban lakik, és a szociális háló tartja életben, az ambíció teljes hiánya, valamint mindent átható világfájdalom jellemzi, és morális érzéke is lesújtó állapotban van. Helgason fekete humorral átitatott történetében brutális őszinteséggel ír egy fiatalemberről, aki a végletekig fokozza a semmirekellőséget – mese a züllött és zseniális emberi természetről.

Majd lehet, hogy megveszem.

Sumértájmos szednesz

Hihi!

Sajnálom, hogy mindig rosszakat írok, nagyjából már nem is illik ez a színes kinézet a bloghoz. Fekete kéne legyen a háttér, oldalt összegömbölyödött, síró lányok képével, de na. Szeretem, ha világos a háttér, és mégis vannak színek.

Szóval tegnap Pukkanccsal valahogy minden kis szaron összekaptunk, aztán megbeszéltük, hogy: „Én csak azt mondom, hogy...”, majd újra összevesztünk. Ezt úgy háromszor játszottuk el. A téma annyi volt, hogy szerintem Pukkancsnak jobban kellene nyitnia az emberek felé, mert sosem lehet tudni, mikor éri általuk egy olyan impulzus, ami elindít benne valami pozitívat, ő meg folyton dacolt, hogy mi a faszért kellene mindenkivel ismerkednie úgy, mint ahogy anno én csináltam a Putriban, hogy minden diákkal barátkoztam (a múlt, amikor még volt közöm a saját generációmhoz, hah). Tök mindegy, nem is lényeges.

De a sokadig összeveszés után Pukkancs úgy próbált velem újra szóbaelegyedni, hogy Rút hozta fel témának. Hogy mikor találkozunk legközelebb, szeretem-e, összejövünk-e, és minek játszom, hogy nem tudom, mit akarok. Aztán újra felhozta a téli időszakot, amikor azt hitte, Rú végleg kikerült a képből, és elindulhat kettőnk között valami szép. Aztán átölelt, és sírt, majd amikor kipityeregte magát, hosszasan beszélt arról, hogy el nem tudja képzelni, hogy fog belőlem kiszeretni, ha egyszer együtt lakunk, meg összebújva alszunk, és hogy bár ne lett volna az a szép, téli időszak, amikor tényleg egyenesben érezte magát. Ezután lecseszett, mert beismertem, hogy az ő bánata IS befolyásol a döntéseimben, majd kitalálta, hogy rá akarom fogni a tétlenségemet, és hogy őt hibáztatom mindenért, az meg persze el van felejtve, hogy Rú nem volt odaadó az ágyban.

- Nincs elfelejtve - mondom szárazon.

- De igenis el van felejtve!

- Asszed, nem jut eszembe minden nap?

Ezután jön az én sírós jelenetem, az a tipikus rókás, amikor felülök az ágyon, egy darabig keresem a szavakat, majd három szó után sírásba fullad az egész, és elfordulok, mert nem akarom, hogy Pukkancs lássa a zavart mosolyom képét keveredni a sírás közben összehúzott szemöldököm képével, mert olyan torz hatást kelt az egész. Aztán felül Pukkancs is, néha megölelget, de közben azért visszafogottan faggat, hogy mondjam el, mi is bánt konkrétan, miért nem lépek Rú felé, ha egyszer utána sírok, aztán egy óra alatt a félmondataimból összerakja azt a három mondatot, amit nem tudtam egyben kimondani - közben találgat, próbálja befejezni a mondataimat, kicsit olyan barkóba szerű az egész, közben néha nevetgélünk is, szóval hol elapadnak a könnyeim, hol rákezdek megint.

Megfejtés: Igazából csak két kérdést akarok mindig feltenni Rúnak. Hogy miért nem kívánta minden porcikámat, és hogy tényleg szeretett-e szerelemből. És félek, hogy hazudna.

Mert amikor megkérdeztem tőle anno, az első kérdésre annyit felelt bocsánatkérő mosollyal, hogy: „Nem tudom”, a másikra meg rávágta, hogy igen. De hát a kettő nem összefügg egymással? Az előbbi nem tünete annak, hogy nem szeretett eléggé? Hogy gondolhatja, hogy egy nemtudom-mal letudhatja a kérdésemet? Nem gondol bele, hogy nekem ő volt az első barátom, és hogy milyen nehéz volt annyit mutatnom magamból, amennyit, és aztán mégse értékelte? Minden kis tinilány attól fél, hogy majd nem fog tetszeni a fiújának levetkőzve, és aztán... Én végig olyan szégyenlős maradtam, mintha legalábbis egy Quasimodo testet rejtegetnék a ruhám alatt.

Folyton böki a csőrömet a múlt... Annyit rágódom rajta. Annyira szarul esik... Nem is értem, hogy tudtam minden sérelmemet lenyelni. Bárcsak megtudhatnám a google-ből az igazat. Olyan egyszerű lenne... Annyira szerettem őt, tényleg, minden egyes találkánkat úgy éltem meg, mint egy első randit... Sokkal összetettebb ez az egész annál, hogy gondolok egyet, és visszamegyek hozzá.

Én csak... tudni akarom a válaszokat.

Tudom, hogy egy kicsit száni vagyok.

Azt álmodtam...

...hogy vettem havi Budapest-Rókafalva bérletet.

Próbáljátok ki!

_______________________

____________

Ma mutatta A Fiú, Akivel Egyszer Találkoztam, úgyhogy most mindenkinek szétkürtölöm.

Az én rekordom 12 kosár, csak hogy tudjátok!

______________________

13:23 : Vagyis tizenhárom!

Szupi csüti

Tegnap nem sok időm volt kényelmes dolgokra. Hazaérvén a munkából nekiálltam a diákmunkának, hogy ne maradjon estére sok, de valami történt a programmal, így nem tudtam befejezni. Írtam is a nőnek, hogy valami nem stimmel, amire azt javasolta, indítsam újra a routert. Hát jó, újraindítottam én, bár kételkedtem abban, hogy ez segítene, mert minden más oldal normálisan, teljes sebességgel működött. Végül elindultam a találkámra, reménykedtem, hogy estére rendbe jön a szerver, hátha csak le van terhelve stb., stb.

Előbb értem a megbeszélt helyre, mert keresztapám megkért, hogy tegyek pénzt a céges számlára, és nem akartam, hogy a Rúval eltölthető két órából menjen az idő. Ötre beszéltük meg a talit, és 16:48-kor nagyon elkapott a szomorúság, tudjátok, olyan sírósan, ahogy mostanában szokott. Ezért hát, hogy ne legyen időm átadni magam az érzésnek, bementem a Libribe nézelődni, de hirtelen botrányosan bánatosan hangzott minden egyes regénycím, úgyhogy ki is jöttem onnan.

Aztán Rú 57 percet késett, mert dugóba keveredett. Most hittem neki, meg tényleg közben százszor felhívott, hogy épp hol van, és ne haragudjak. Addig bementem a nagyobb Libribe, beleolvasgattam Csernus tinifiúknak írt könyvébe, aztán megnézegettem a nyelvkönyveket. Aztán jött Rú. Azt írta még chaten, hogy ezüst és szőke csíkok is vannak már a hajában, kicsit másképp képzeltem - az ezüstöt lilásabbnak -, de még kezdetleges, azt mondta, még vissza kell menjen, hogy elérjék a kívánt színt (az egyik haverja fodrász lett, Rú meg átadta magát a kísérletezésnek). Nekem a diákmunka miatt 8-ra haza kellett érnem, így röpke egy órát voltunk együtt. Folyt végig a szó, de én inkább csak kérdeztem, nem meséltem magamról. Amikor megkérdezte, mostanában jobb-e a kedvem, elszorult a torkom, de lenyeltem a sírást, és bőbeszédűen annyit mondtam, aha.

Ennyi volt. Kérdezte ugyan, hogy lenne-e kedvem néha összefutni - kiemelte, hogy nem randizni, csak úgy találkozni -, én meg mondtam, hogy igen, de hát nem tudom, mit jelent az a néha. Nagyon elkeserítő volt, hogy nem tudtam kinyílni az egy óra alatt, sőt, végig olyan szomorú voltam, hogy minden mosolyomat színlelnem kellett. Rú idegenszerűvé vált, a haja miatt is biztos - nem baj az, ha kísérletezik, de csak a szép, Nutella színű haja tudta kiemelni a nagy, sötét szemét, amivel amúgy már nem nézett rám úgy.

Hazafelé sírtam a héven - nem tudom, olyan kibaszott szomorú tudok lenni mostanában. Nem depresszió ez, hanem tényleg az a konkrét szomorúság... Elhatároztam, hogy hazaérve majd kisírom magam, mert olyan jól esne, de előtte még lecsekkoltam a diákmelós szervert. Miután konstatáltam, hogy nem működik továbbra se, letettem a sírós programról, megpróbáltam helyrehozni. Megint írtam a csajnak, hogy szerintem nem nálam van a hiba, de azért újratelepítettem mindent - hiába. Kértem, hogy keressen más diákot, aki megcsinálja az én munkámat (persze úgy, hogy én akkor nem írom be magam a jelenlétibe), mert röhej, hogy a másfél órás melót két órája csinálom, és a felénél se vagyok, mert olyan lassú. Erre annyit mondott, hogy nagyon érdekes, hogy nem működik, oldjam meg valahogy, nem tud mit mondani, tudom a szabályokat, ha nincs meg a minimum óraszám, akkor szervaszka, és egyéb segítőkész dumák. Majdnem fél tizenegyig csináltam, amikor kegyeskedett megkérdezni, hol tartok, besegítsen-e... Megírtam neki, hogy ja, segítsen, mert amit tíz perc alatt ő be tudna fejezni, az nekem ilyen tempóban még két óra lesz. Aztán megcsinálta két perc alatt. Két perc alatt... Hát nem mondom, hogy nem küldtem el magamban százszor a kurva anyjába...

Mára nem kaptam tőle munkát, és valószínűleg nem is fogok többet, mert nem tudok mit csinálni a géppel. Újraindítottam a routert, újratelepítettem a programokat, töröltem a cookie-kat, leszedtem egy vírusirtót... Minden más jól megy, csak a diákmunkás oldal nem. Ennél többet én se tudok tenni, szóval azt hiszem, úszott a munka. Le is mondom a fodrászt, mert irreális lenne arra költeni. Majd megoldom máshogy, máskor... Meg beszéltük Pukkanccsal, hogy évek óta nem volt egyikünk se nyaralni, lemehetnénk pár napra a Balatonra - hát, így abból se lesz sok.

Grr

Kértem a diákmelósokat, hogy adják oda most az esti munkát (4 órát vállaltam mára), mert le akarom tudni, és nem akarok este tökölni vele - ezt meg is írtam nekik szépen megfogalmazva. Adtak is egy három órás cuccot, gondoltam, ennyivel el van intézve a mai. Erre most látom a mailjeim között, hogy este majd kapok még egy kétórás fost.

Kösz, hogy felfogtad, lotyó... Én meg már beleéltem magam, hogy szabad az estém.

Úgy utálom csinálni, de legalább kijövök a pénzemből.

Ajj, mérges vagyok.

Ugye?! (Th)

Azután, hogy kétszer hasbaszúrtak téged, és a második döfés után megforgatták benned a tőrt, le tudod fejelni a támadódat, igaz?

Persze.
Utána el is tudod őt lökni, ugye?
Természetesen.
És aztán tripla pörgéssel a vízbe veted magad?
Nyilván.
Mindezt kislányként, jól mondom?
Minimum.

Þú, ert refur

Tegnap Pukkancsnak egyik percről a másikra rossz kedve lett, aztán alig beszélt, meg nem is ért hozzám, holott máskor azért közeledik. Nem tudom, mi baja, de hajnalban, amikor kimászott mellőlem se köszönt el, csak amikor lementem pisilni, akkor szólt oda, hogy szia. Visszasziáztam, de addigra már haragudtam rá, amiért büntet a semmiért, úgyhogy rá se néztem, csak pisiltem egyet, és visszabújtam aludni. Néha annyira tipikus lány, hogy csak az jut eszembe, nem tudnék lánnyal járni, mert nem bírnám hosszútávon az ilyen hullámokat. Bőven elég a saját hangulatingadozásom. Bár néha egyik nemet se tudom magam mellé elképzelni...

Tegnap azért kivégeztük a Sense első évadát. Hóföldön játszódott az utolsó rész, szóval végig vártam, mikor zeng majd fel egy Sigur Rós szám. Aztán a legutolsó jelenetnél, ami aláfestette még a stáblistát is megszólalt a kedvenc számom tőlük, az, amit akkor hallgattam orrba-szájba, amikor összejöttem Rúval, szóval egy kicsit eldugult az én lelkem is (ők jönnek amúgy a Szigetre). Sok szép kép ugrik be róla, például a suli üvegházai között álló tulipánfa, ami rózsaszín szőnyeget hullajtott maga alá, a budai várnegyed sétánya a virágzó gesztenyefákkal, meg egy fotó a tizenöt éves, hosszúhajú Rúról. Miért ilyen élénk bennem minden? Néha olyan, mintha szenvedélybeteg lennék, egyszerűen nem tudok kiszakadni ebből az egészből, pedig akarok - meg nem is.

Holnap találkozom vele munka után. Kérdezte, eszünk-e valamit vagy sietek, szóval együtt leszünk vagy két órán át. Egyelőre nincs rossz érzésem emiatt, és nagyon remélem, hogy sikerül végig erősnek maradnom, és nem érzékenyülök el kínos mértékben.

Lehet, Pukkancsnak emiatt volt rossz kedve, de hát... Nem tudok mindig úgy cselekedni, hogy mindig mindenkinek jó legyen.

Reggel írt keresztanyám, hogy ma szabad vagyok, de nem tudok mit kezdeni ezzel a szabadsággal. Legalább nálam lenne a francia, vagy lenne egy jó könyvem... Például láttam, hogy van új Philippa Gregory könyv. Sebaj, megpróbálom most megszerezni a diákmelós anyagot, hogy ne este kelljen vele szarakodnom. Meg van új Tróncsik is.

Ami a Sensét illeti (Pukkanccsal így ejtjük, hogy emlékeztessük egymást a nyelvtanulás szükségességére), Sun a kedvencem. Igaz, ő kickboxol, nem kung fuzik, de azért menő. Szeretem az ilyen szépmozgású jeleneteket. Piff-puff!

Na, kitaláltam

Eddig megrögzötten állítottam, hogy nem fogok soha fodrásszal festetni, de egyik nap annyira elment az életkedvem attól, hogy egyszínű a hajam, hogy kerestem egy szalont, aminek az oldalán képek is vannak az elkészített frizkókról, kiválasztottam azt a nőcit, akinek a legügyesebbnek véltem a kezét, és kértem tőle időpontot.

Nem lesz olcsó mulatság, de simán megéri, ha cserébe végre elégedetten nézhetek a tükörbe, pláne, ha már olyan röhejes személyiséggel áldott meg az ég, hogy a boldogságra való képességem megléte nagyban függ a hajszínemtől. Eljátszottam a gondolattal, hogy nekiesek én házilag, de ha elcseszem, akkor a helyrehozatallal együtt simán kerülne annyiba az egész hercehurca, mint amennyit a fodrásznál el fogok verni. Valószínűleg azért nem találom évek óta a számomra megfelelő színt, mert nem csak maga a szín a lényeg, hanem az is, hogy ne csak egy árnyalat legyen a hajamban. Tudom, fura, de szerettem a kis tízcentis lenövésemben, hogy olyan élesen elüt a rézvörös résztől. Persze nem mindegy, hogy lenövése van-e az ember lányának vagy a fodrász szépen fest neki egy szándékos kontrasztot, mindenesetre a lenövés és az újrafestés arra ébresztett rá, hogy nem akarok egyszínű lenni, és hogy ez a fahéjas rézvörös még mindig nem én vagyok.

Eléggé be volt táblázva a nőci, úgyhogy a hónap végéig elégedetlenül fogok közlekedni, de sebaj, kibírom, és addig legalább fixálom magamban az elképzeléseimet. Úgyse árt egy hónapot várni két festés között.  

Olyan izgi, remélem, csuda lesz!

Var

Rú dél körül felhívott, és lemondta a mait. Éreztem, hogy le fogja... Régebben is mindig megéreztem. És azt is, ha kamu indokkal mondott le... Most is így voltam ezzel, és felrémlettek a hasonló helyzetek, amikor egyszerre voltam megbántva és felmérgesítve, de persze mindent magamban tartottam, és csak jól elraktároztam az egészet időnként oda-odaszúrva neki egy-egy félkomoly megjegyzést, amiken ugyan nevettünk, számomra mégis igazi sérelmek voltak.
Azt mondta - délben! -, elromlott az autó, és neki kell elvinnie a szervízbe. Tekintve, hogy ő osztja be a szabadidejét, nem túl világos, miért a késő délutáni találkánk időpontjára szúrta be ezt a programot, plusz biztos vagyok benne, hogy ha a szülei tudják, hogy velem lenne találkozója, egyből megoldják, hogy ne neki kelljen szervízbe vinnie a kocsit.
Egyébként nem volt furcsa hallani a hangját, mert nem felejtettem el, milyen. De azért elérzékenyültem, meg nem is esett jól, hogy lemondta, de sikerült nem elsírnom magam.
Szimplán mást akart csinálni helyettem... Tök egyértelmű. De "nem baj"... Ez is csak egy újabb löket a kigyógyulás felé.

Nem akartam ma írni, mert mostanában csak negatív dolgokról írok, de azt hiszem, jobb, ha ez nem merül feledésbe.