Egész héten úgy éreztem, egy csomó mindenről írhatnék, most meg fancsalogva ülök a gép előtt, és azt gondolom, nagy része szóra sem érdemes. Azt hiszem, azért van ilyen hangulatom, mert ma voltam fodrásznál, és sitty-sutty levágattam a hajam - végre tök durván megnőtt, erre megint levágatom vállig! Ott helyben még tetszett, Pukkancs szerint úgy néztem ki, mint egy szexi nő a húszas évekből (iszonyat loknisra szárította be a fodrász, miután megkértem, épp csak egy kis hullám legyen az alján). Én is éreztem, hogy zsírkaraj lett az új fejem, aztán hazaértem, és... rám tört, hogy kisfiú lettem, lófejem van, ezt inkább kivasalom, hátha hosszabb lesz, stb, stb. Pedig az elmúlt egy hónapban már tényleg olyan hosszú volt a hajam, hogy tényleg szépnek éreztem magam. Persze a recepciós pultban ülni is nagyjából olyan, mint egy kívánatos sonkaként heverni a húspiacon, úgyhogy eddig kaptam is a bókokat nap mint nap, de így most majd az lesz, hogy: „Az előző jobb volt”, meg: „Úristen, mit tettél magaddal?”, sőt, ezentúl már senki meg se fog állni a pultnál, még az se, aki amúgy eltévedne a segítségem nélkül.
No de emlékezzünk meg letűnt virágkoromra.
Múltkor ugye említettem azt a két öltönyös fiút, akik egy hónap elteltével hirtelen, titokzatos oknál fogva úgy döntöttek, hozzám szólnak, és az egyik meg is kérdezte, amúgy van-e barátom. Én komolyan azt gondoltam, hogy a haverjának kérdezi meg, mert a kérdés után hozzátette a gyerek, hogy: „Nem a Bálint kérdi, én akartam tudni.” És én ebből arra következtettem, hogy tuti a Bálint gyerek kérdi. Most miért ne. Olyan idétlen volt az egész. Le se reagálhattam, mert ez volt a végszó, el is szelelt. Gondoltam, úgyse lesz folytatás, két unatkozó kisgyereknek egy hónap után feltűnt a létezésem, úgyhogy odajöttek, mert együtt bátrabbak, kicsit teszik a szépet, aztán szevaszka, recepciós lány.
Aztán hétfőn elhívtak péntekre valami "igényes beülős helyre", mondták, vigyem a lakótársamat is, jó lesz, ott lesz még izéke is, meg hozéka. Mondtam, hogy jól van, átgondolom, mert hát nem szeretem, ha tudják, hogy élből elutasító fajta vagyok. Aztán végül is eljutottunk odáig a fiúval, aki ugye megkérdezte, van-e barátom, hogy ő elkérte a számomat, én meg megkérdeztem titkon összefosva magam, hogy mégis miért kell neki... Ne hívj fel, inkább csak Viberen írj - mondtam neki tétovázva, miután bepötyögtem a számom a mobiljába pusztán azért, mert nem akartam látni az elutasítástól csalódott arcát. Szóval ő egyébként tök normálisan szeretett volna udvarolni nekem, vagy nem is tudom, fel akart hívni csevegni, meg elhívott már a következő hétvégére is, meg írt Viberen, hogy a mosolyom levette a lábáról, kedvesnek tűnök és szeretne megismerni, blablabla. Igazából tök jól esett, de inkább csak úgy a hiúságomnak, az a baj. Semmi szívdobogás, meg fantáziálás nem tört rám, inkább csak a szorongás, amit tökéletesen elrejtettem élénk, bájos mosolyom mögé, meg az agyalás, hogyan utasítsam el őt úgy, hogy közben azért még mindig odalegyen a mosolyomért - nekem minden nap kell a visszajelzés, na.
Ha belegondolok, Rú mellett én nem vetettem szemet más fiúkra, mert leszartam rajta kívül minden más eshetőséget, meg engem is inkább csak olyanok találtak meg, akik inkább a seggem után jöttek, nem pedig a lényemet akarták megismerni (kivéve azt a csoporttársamat egyetemen, akitől megtanultam a következőt: addig tűnök kedves lánynak, akit érdemes megismerni, míg nem mondok nemet a randira - azután ugyanis megszűnök létezni, és már nem érdemes megismerni se). Szóval fura volt most egy "komolyabb" érdeklődő.
Eddig csak elméleteim voltak arról, mekkora roncs lehet a lelkem és az önbizalmam, most a héten ez be is bizonyosodott azzal, hogy kurvára nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, és csak menekülni akartam belőle (menekülj el úgy, hogy oda vagy ragasztva egy cseszett pulthoz). Megírtam a gyereknek, hogy nem keresek párkapcsolatot, tehát röviden-tömören tudtára adtam kedvesen és kíméletesen, hogy inkább hagyjon békén. Mondom, kedvesen és kíméletesen, tehát nem így fogalmaztam. Csak nemet mondtam a randira, na. Megállapította, hogy biztosan azért félek egy új kapcsolattól - nem is mondtam, hogy félek, cöh -, mert szar lehetett az előző, vagy csak nemrég ért véget, én meg órákon át agyaltam, hogy erre mi a picsát írjak vissza. Komolyan, saját magam előtt is idegenné vált a viselkedésem, még soha nem voltam ilyen szűkszavú és elzárkózó egy olyan emberrel szemben, aki kisregényeket ír nekem azzal a céllal, hogy megismerjen. Én meg lereagáltam ezeket a kisregényeket egy-egy háromszavas mondattal, méghozzá olyan mesterien megfogalmaztam őket, hogy lényegében totál tartalommentes volt mind, szóval én a helyében már az első ilyen mondatom után töröltem volna magam a telefonból.
No mindegy. Három napig tartott az érdeklődés, csütörtökre feladta, már nem jött oda amúgy-merre-laksz-féle kérdéseket feltenni, pénteken meg már úgy közlekedett, hogy ne vegyem észre. Kár, hogy van ez a hülye periférikus látás dolog.
Mondjuk én nem aggódom amiatt, hogy elszalasztok ilyesféle lehetőségeket. Az a baj, hogy már nem vagyok tizenhárom éves, hogy elájuljak egy helyes fiútól, aki érdeklődését fejezi ki. Persze klassz, hogy tud helyesen írni, meg egy csomó mondatot egymás mögé tenni (az eddigi szélcsapó "udvarlóim" nem tudtak ilyeneket, lásd: Béla, a targoncás ember), meg leszűrtem, hogy nagyon érzékeny, figyelmes, gondolkodó típus, meglestem a facebook-ját is, kis lelkes, motivált fiú, pesszimizmusnak, emo-léleknek nyoma sincs (ez abból is látszik, hogy előbb jut eszébe az, hogy félek egy új párkapcsolattól, mint az, hogy nem tetszik nekem).
No de szerintem nincs nekem energiám még ehhez. Lássuk be, röhej az önbizalmam is, mintha agyilag visszafejlődnék, nem pedig előre. Asszem, még csak szükségem sincs fiúra, nem tudnék vele mit kezdeni, meg ő is pofára esne, amikor elmesélném neki, hogy amúgy a csábos tekintetem mit is takar valójában. Majd ha eljön a nap, hogy összeszedem magam és ráérek fiúkkal foglalkozni, szólok neki, vagy másnak, de addig nem szivatom magam plusz gondokkal. Egyelőre semmi jót nem látok egy kapcsolatban. Rú mellett ugyanolyan volt az életem, mint Rú nélkül, úgy értem, nem érzem magam gyengébbnek nélküle attól függetlenül, hogy leomlott a kis illúziókból felépített jövőképem. Szóval gondolom, emiatt nem látom előnyét egy kapcsolatnak, bár az is tény, hogy Pukkancs mellett nem érzem azt, hogy egyedül vagyok és nincs senkim, akire bajban is számíthatok.
Rúval egyébként újévkor váltottam pár sort. Nem ám azért, mert írtunk egymásnak, hogy BÚÉK, vagy ilyesmi. Az anyukájának írtam, hogy boldog új évet, mert eszembe jutott, hogy illene, aztán visszaírt, hogy meghalt Rú nagymamája, nyugodtan menjek el a temetésre. Ezután írtam Rúnak, hogy részvétem a mamája miatt, hallom, mi történt, sajnálom nagyon (hiszen ismertem, szerettem is őt). Rú meg visszaírt, hogy: „oksi, köszi”. Ezen egy kicsit felment bennem a pumpa, ez olyan szintű, mint amikor pá-val köszönt el tőlem a legutóbbi találkozónk végén, amiről egy órát késett (holott tudja, mi a véleményem a pá-ról) - kibebaszottul laza vagy és közömbös, ember, köszönöm, hogy emlékeztetsz a jó döntéseimre. Meg is érdeklődtem tőle, hogy mire jó ez a stílus, aztán visszaírt, hogy nem tud mit írni a részvétemre, köszöni, aztán kész, ne akadjak ki ezen. Visszaírtam, hogy oksi, aztán ennyi volt a párbeszéd. Most már úgy vagyok vele, hogy haragszom rá, és nevetséges ez az egész, mert nem haragban váltunk el, de mégis egyre több bennem a rossz érzés vele kapcsolatban, mint a jó. Szomorú, de hát ez van.
