16. nap a böriben

Nem tudok írni. Folyton kavarognak a gondolatok a fejemben, de nem tudom őket eléggé összeszedni. Ismét egy bejegyzés, amit depisek ne olvassanak.

***

A kijárási korlátozás életbelépése arra bátorította anyát, hogy megállítsa Pukkancsot a fürdőszobába menet, és azt mondja neki: azt nem tilthatom meg, hogy elmenj, de megtilthatom, hogy ide visszagyere. Ez nem kompromisszumra való törekvés volt, hanem a korona felhasználása szimpla ürügyként arra, hogy Pukkancsot ki lehessen innen rakni. Elszomorodtam, amiért Pukkancsot nem csak a saját anyja dobta ki, de az enyém is ki akarja. Haragot is éreztem, amiért anya ilyen ultimátumokat vág Pukkancs arcába, aki persze lefagy, és nem is tudja, mit mondhatna erre, úgyhogy csak szelíden bólogat. Éreztem némi ingert, hogy lemenjek anyához, de eszembe jutott, hogy még soha az életben nem tudtam vele semmiről normálisan elbeszélgetni, ez meg egy nehézkesebb téma, úgyhogy inkább maradtam a seggemen, és csak magamban puffogtam.

Aztán Pukkancsnak online tanfolyama volt, ült az asztalnál bedugott fülekkel, én olvastam az ágyon, anya meg benyitott. Először nem látta Pukkancsot az ajtótól, úgyhogy némi undorral a hangjában kérdezte tőlem, hogy mégis elment-e itthonról. Amikor észrevette Pukkancsot, hirtelen hangsúlyt váltott, mint aki rettenet hálás, és azt mondta, jaj, de jó, hogy itthon maradtál, köszönöm. Kicsit túltolta ezzel a jajdejóval... Itt megjegyeztem, hogy délután fog elmenni, mire jött azzal, hogy ránk fogja hozni a pestist, és mind meghalunk. Ismét próbáltam érvelni, hogy nem kijárási tilalom van, csak csoportosulni nem lehet, de ha a rendeletben még az is benne van, hogy fodrászhoz el lehet járni, akkor ne akadjunk már fenn azon, hogy valaki hetente kétszer átmegy a párjához. Aztán azt mondta, hogy önző vagyok, és nem vagyok tekintettel senkire, és zárásképp megkérdezte a szokásosat, amit mindig megkérdez, ha valamit máshogy gondolok: Ennyire utálod a családodat?

Aztán elment.

Pukkancsnak olyan gyomoridege lett, hogy netszakadást színlelve otthagyta az angolórát, és leült mellém, hogy most mit csináljunk. Nekem nem vert hevesebben a szívem, csak szomorúságot éreztem... Inkább csak úgy Pukkancs miatt, mert anya már olyan szinten eljátszotta a hitelességét, hogy őt már rég nem tudom komolyan venni, még a nézését se. Nagyon unom, hogy bármilyen témába bele tudja nyögni, hogy én nem szeretek senkit, és igazából minél többször mondja, annál inkább erősíti meg bennem az érzést, hogy valójában tényleg nincs mit szeretnem a családomban. Évek óta ezt hallgatom, és ez akkor kezdődött, amikor anyának kezdett leesni, hogy Rú anyukája nagyon megszeretett engem. Lényegében mindenkivel baja van, akihez kötődöm, és azt gondolja, azért nem keresem a társaságát, mert elvagyok máséban.

Némi morgással keretezve megbeszéltem Pukkanccsal, hogy menjen csak szépen el, gondolkozzon, beszélje meg a barátnőjével, mi legyen, nézzék meg, lehetne-e tenni olyan helyre a gépet, ahol fogja is a wifit, vagy mondjon fel, vagy búcsúzzanak el két hétre (szóval ez messze nem egy olyan egyszerű téma, mint azt az itthoniak elképzelik), aztán meglátjuk, mi lesz, úgyis várható még pár kör a hétvégén, amikor valaki emiatt még szerepelni fog nekem, az is majd segíteni fogja őt a döntésben.

Kikísértem Pukkancsot az ajtón, nehogy valaki menet közben elkapja, aztán letépje az arcát, mert ugye anya drámája édes pillangó ahhoz képest, amit Perdita le tud művelni azokkal az emberekkel, akik máshogy vélekednek, mint ő. Anya kissé undok fejjel nézte az ablakból Pukkancs távozását, de nem volt kedvem neki semmit se mondani.

Miután Pukkancs elment, feküdtem az ágyon, és azon kattogtam, milyen "mókás", hogy évek óta meghúzom magam a szobámban, és előbb kaptam a pofámba, hogy nem vagyok senkire tekintettel, mint bárki más ebben a háztartásban. Éveken át vártam, hogy anya a sarkára álljon, és amikor már elengedtem az ilyesfajta ábrándjaimat... végre sikerült neki...

Aztán mama átjött anyához, és amikor pisilni indultam, meghallottam a nevem. Megálltam kicsit a lépcső tetején. Épp arról beszéltek lent, hogy valószínűleg nem szeretek senkit, de lehet, hogy azért valahol mélyen még igen. A gondolattól, hogy anya érzelmi kérdést csinál a kijárási korlátozással kapcsolatos álláspontomból, rákezdett a szívverésem. Mama aztán azon tanakodott,  hogy pedig őt régen szerettem, vajon most már miért nem, és milyen furcsa, hogy úgy odavagyok Pukkancsért, pedig másnak is vannak barátnői, de még sincsenek így oda egymásért. Felhozott valami példát, hogy neki is volt valami aljas, mocsok barátnője egyszer, de nem igazán tudtam összekapcsolni a két gondolatmenetet. Gondolom, arra célzott, hogy Pukkancs az ördög, és befolyásol a gonoszságaival. Ezután sápítozni kezdett, hogy anya igenis mondja meg Pukkancsnak, hogy ne jöjjön ide vissza, és tette a megjegyzéseket, hogy persze senkinek nem számít, ha az öregek megdöglenek. Átfutott az agyamon, hogy benyitok, és rákérdezek, milyen cél vezérli őket, amikor Pukkancs ellen, meg ellenem hangolják egymást, de arra jutottam, a kérdést se értenék, és csak olyan hangzavart keltenék, mint egy tyúkólba betoppanó róka. Szóval inkább csak pisiltem, és utána éjszakába nyúlóan kattogtam rajtuk, miközben azt éreztem, hogy nagyon fáj hátul egy ponton a fejem, és biztosan az agyam küzd az ellen, hogy szétrobbanjon. Anya egyszer benyitott azért, hogy miért nem ettem, én meg mondtam, hogy nem vagyok éhes, ami miatt megjegyezte, hogy hihetetlen, hogy Pukkancs ennyit ér nekem, én meg - ha már ilyen kötetlen volt a beszélgetés -, megkérdeztem, miért mond mamának olyanokat, hogy senkit nem szeretek. Ezt ő letagadta, és kiment, de aztán egész nap nem keresett többet, amiből arra következtettem, hogy kicsit beégve érzi magát, amiért ekkora feszültséget sikerült generálnia azáltal, hogy ő szar anyának érzi magát, és a saját fos gondolatait látja bennem állandóan. Nem akartam, hogy így érezze magát, de örültem, hogy már nem nyitogat be a szobámba.

Ma reggel azzal az érzéssel ébredtem, hogy milyen furcsa, hogy tegnap annyi gyűlölet volt bennem, persze még mindig haragszom, és még mindig nagyon szeretnék elköltözni úgy, hogy többet senki ne halljon rólam, de nem kellene anyát utálnom, nem szabad. Aztán fordultam egyet, és láttam, hogy üzenetem jött a Viberen. Perdita írt egy szép hosszút arról, hogy milyen gusztustalan vagyok, amiért érzelmileg zsarolom anyát, szánalmas, hogy Pukkancsot jobban szeretem nála, nagyot csalódott bennem, amiért egy tíz éves szinten ragadt hülye picsa vagyok, mindenki más is azt gondolná ebben a helyzetben, hogy nevetséges vagyok stb. A végére odaírta, hogy tapsika.

Nem tudom, mivel zsaroltam anyát, mindenesetre ez az üzenet kicsit szar ébresztő volt így reggelre. Elöntötte az agyamat az ideg, és elindultam a nappaliba, hogy megkérdezzem Perditát, mire fel érzi úgy, hogy pont az ő csalódottsága fog nekem bármit is számítani, de mire kinyitottam a nappaliajtót, arra jutottam, ha anyával nem tudok megbeszélni semmit, Perditáról már pláne nem feltételezhetem, hogy képes az oda-vissza történő kommunikációra - így inkább megint csak elmentem pisilni, és aztán visszaültem az ágyamra. Úgy remegett a kezem, mint anno négy éve, amikor azt éreztem, hogy meg fogok fulladni ezektől az emberektől, és ha nem költözöm el innen minél előbb, mentálisan össze fogok omlani. Megint elkezdett fájni a fejem, és azon gondolkodtam, muszáj valakinek sírnom, különben szétnyomnak a falak.

Ráírtam Csére. Sokszor hiányzik, néha találkoznék is vele, de csak egy nyomorult szarnak érzem magam, aki csak huzavonákra képes. Az is lehet, hogy csak a családom elől menekülnék a karjaiba, szóval már csak emiatt se akarok vele kezdeni. Persze ő már nemigen kíváncsi rám, csak olyankor, ha kettőnkről van szó. Ha már más a téma, belassul, érződik, hogy nem figyel, szóval végül is semmit nem tud a jelenlegi dolgaimról. Megértem. Nem tud mihez kezdeni velem, a barátságomra meg nincs szüksége.

Szóval ráírtam, hogy elhatározta-e, hogy nem beszél többet velem (a héten már írtam neki kétszer, de ő magától már nem ír), emiatt aztán olyan kérdéseket tett fel, amik a ki nem bontakozó kapcsolatunkról szóltak, meg arról, hogy ha tehetném, visszautaznék-e az időben még a Rú-korszak elé. Válaszolgattam ugyan, de közben lesírtam a telefont Perdita miatt, meg amiatt, hogy anya képes volt neki mártírkodni, és ezzel rám küldeni őt. Szerettem volna beszélni erről Csével, de miután megkapta a válaszokat, elment biciklizni. Erről az jutott eszembe, hogy ilyen fiútól jobb is, ha nem akarok semmit, még ha nem is lehet hibáztatni az érdektelensége miatt. Tudom... Ördögi kör...

Közben anya bekopogott, hogy miért nem eszek. Mindig ez a kérdés... Épp sírtam, úgyhogy bejött, hogy mi a baj. Mondtam, hogy semmi, mert hát egyáltalán nem volt szükségem az ő vigasztalására, de ahogy megszólalt, elfogott a remegés, az a fajta, amit csak Perdita tud belőlem előidézni, és amitől alig tudok beszélni, szóval nem sikerült túl hitelesre a válaszom. Szóval válaszoltam neki, már amennyire sikerült kinyögnöm a szavakat. Nem volt egy hosszú párbeszéd, mert csak röviden-tömören elmondtam neki, hogy nem értem, miért hozza a koronát összefüggésbe az érzéseimmel, elmakogtam, hogy Perdita leoltott Viberen, amiért érzelmileg zsarolom őt, aztán mondtam neki, hogy akkor kapjátok be, utállak titeket, úgyis mindig ezt akarod hallani. Persze totál nem volt súlya a szavaimnak, és anya is csak nézett rám, és látszott rajta a döbbenet, amiért egész testemben remegek. Úgy éreztem, hogy túl hosszúra nyúlt a némaság, biztos azon agyal, hogy nem vagyok normális, úgyhogy az ágy túloldalán kuporogva megkérdeztem, jó-e nézni, aztán kiküldtem.

Igazából már alapjaiban zavaró, hogy azt gondolják, több szeretetet érdemelnek, mint Pukkancs. Nyilván azt fogom mindig is jobban szeretni, akire számíthatok, és aki törődik az érzéseimmel, nem azt, aki azt gondolja, a szeretet feltétel nélküli. Én nem hiszek ilyen faszságokban. Emiatt is értem meg Csét... A szeretetnek igenis vannak feltételei.

Azt hiszem, nem vagyok már abban a helyzetben, hogy a pénzt számolgassam, amikor albérleten töröm a fejem. Sokan vergődnek albérletben, másnak se biztosabb a munkahelye, mint nekem, más is lemond jó dolgokról azért, hogy legyen hol laknia, más is megél a jég hátán. Még ha csak egy szobát is, de muszáj lesz bérelnem, ha ennek az egésznek vége. Csak valahogy olyan ijesztő a gondolat, hogy egy vagy több idegennel lakjak együtt... Mintha cseberből vederbe esnék, és sose lenne vége ennek az egész kiszolgáltatottságnak.

Rosszul vagyok a gondolattól, hogy a gépek csak a nappaliban férnek el.

Hétvége

Iszonyat gyorsan elrepült ez a hétvége. Pukkancs tegnap délután ment el, mert tíztől kettőig online tartották neki az angol tanfolyamot, addig meg kiolvastam a Madame Tussaud-s könyvemet. Siralmas élete volt harmincnégy éves koráig, kicsit le is szívott.

Tudjátok, azokban az időkben élt, amikor kivégezték a francia királyi családot, mielőtt Naplóleon hatalomra jutott volna. Marie és a "családja" (=rabszolgatartói) viaszmásokat készítettek híres és hírhedt emberekről, ebből éltek meg Párizsban, elég jól ment nekik az üzlet. Volt úgy kb. tíz év, amikor a lány a versaille-i palotában élt az egyik hercegnő szolgálatában, mint szobrásztanár - a keresetét a "gyámjainak" küldték -, de aztán visszaparancsolták a régi otthonába, ahol sosem kapott fizetést. Aztán jött a lázongás, az emberek elkezdték leöldösni azokat, akiket az éhezés miatt okoltak, és volt, hogy a frissen levágott fejeket odavitték a csajszinak, hogy vegyen róluk mintát. Mivel más választása nem volt, rendre megtette. Közben mindenki, akit szeretett és ismert, elhullott körülötte, terhesen ült börtönben valami patkánylyuk-szerűségben, el is vetélte a babát, miután kiengedték, aztán örökölt egy rohadt nagy adósságot, utána meg olyan üzleti házasságot kötött, amiben a hapsi hazudott neki a vagyonáról, úgyhogy az is csak élősködött rajta. Végül aztán született két fia, és le akart lépni velük Londonba, de a férje csak az egyik gyereket engedte el vele. Aztán elég sokáig élt - talán nyolcvankilenc éves koráig, azt hiszem -, Londonban felfuttatta az üzletét, és persze addigra már mindkét fia benne volt a buliban, de na, azért elég szörnyű fiatalsága volt...

Aztán franciáztam, meg megnéztem egy filmet angolul, angol felirattal. Pukkanccsal valamelyik éjjel felfedeztük az English Club TV-t, ami angolra tanítja a nézőket mindenféle szinten (nagy ritkán francia leckéket is leadnak, bár azokkal még nem sokra megyek). Azóta minden nap nézem egy kicsit, eléggé örülök neki, mert az angolt hanyagoltam egy ideje, így viszont visszakerül a hétköznapjaimba. Különböző témájú, általában negyedórás kis műsorok mennek rajta. Aki UPC-s, az megtalálja a 228. csatornán.

Ma is olvastam, meg franciáztam, este meg írtam kicsit, három és fél oldalt. Ez most egy tök új történet, bár ugyanabban a világban játszódik, mint egy másik, ami csak harminckét oldalas, és magamban úgy hívom, gyagyás mese. Ezt se tervezem hosszabbra, ez lesz a gyagyás mese egyik testvérkéje. Többet is szeretnék neki.

A holnapi napot kivettem családi okokra hivatkozva (mert arra nem mondhatnak nemet). Szombatra virradó éjjel olyan rosszul aludtam a pénteki munka után - minden átfordulásnál eszembe jutott, mekkora hajsza volt -, hogy teljesen magam alatt voltam, amíg ki nem küldtem a szabadságkérő sms-t. Gondolom, a kedd így még rosszabb lesz, mert Pörgő Jocó megvár a felhalmozott munkával, de megpróbálom majd üres fejjel, a helyzetbe beletörődve, bölcsen végigülni a műszakokat, és nem idegesíteni magam mindenen, mert nem szeretem magam, amikor olyan vagyok, mint a mérgezett egér. Ha elúszok, akkor elúszok, ha mást nem érdekel a munkám többi része, engem se fog. A lényeg, hogy ötkor felállhassak a gép elől.

Fa

Perdita éjszaka írt nekem Viberen, hogy ha Pukkancs hazaér a barátnőjétől, mondjam meg neki, hogy többet ne menjen sehova, vagy pedig költözzön oda a barátnőjéhez, mert ő fél, és „mert az emberek nem véletlen ülnek otthon”. Megírtam neki, hogy Pukkancs nem a kiskutyám, hogy ne engedjem ki a házból, beszélje meg vele, de aztán ahogy teltek a percek, egyre több gondolat tolult fel az agyamban azzal kapcsolatban, hogy ő konkrétan csak a médiából tud táplálkozni, ki se lát a négy fal közül, de azért ő itthon már elrendelné a kijárási tilalmat, meg kidobálná Pukkancsot a lakásból. Írtam hát sokat a nézőpontomról, normálisan és érvelve, reggel meg Pongó nekem szegezte a kérdést, hogy komolyan gondoltam-e, amiket írtam (azt írtam, hogy amíg nincs kijárási tilalom, mi se rendeljük el egymásnak, meg hogy a koronás három-négy magyar halott is inkább az egyéb dolgaiba halt bele, nem a koronába), anya meg közben nézett rám, és láttam az arcán, hogy szokás szerint egyedül vagyok a véleményemmel, és legszívesebben ő se látná itt többet Pukkancsot. Komolyan, pont az fél a koronától, aki hetente egyszer jut el a zuhanyzóig, meg ül a macskaszőr tetején - konkrétan legalább tíz éve megszállott kézmosó vagyok itthon, és nem az influenzák miatt...

Eddig is elég fojtogató volt velük élni, most már aztán kezdődik a diktatúra... És ők, akiknek Pukkanccsal nulla kapcsolatuk van, mert soha nem beszélgetnek vele, szabnák meg neki, hogy kimehet-e a házból vagy sem.

Folyton az jár a fejemben, ha egyszer sikerül elköltöznöm, többet nem hallanak rólam, akkor aztán nem kell folyton megdöbbenve nézzenek rám, amiért állandóan más véleményen vagyok. Néha olyan, mintha egy birkacsordával élnék együtt.

A korona egy fa, ami meg tényleg parára adna okot, mögötte az erdő. Mázli, hogy nem látjuk...

Rágó

Álmomban valami állatkert-szerűségben jártam, és megálltam egy a fókákéhoz hasonló üvegfal előtt. Az üveg mögött mocskos, zöld, viszonylag alacsony víz állt, tele angolnával, krokodillal és kígyóval, ezek az állatok pedig egy kifejlett, borzos fejű oroszlánt csíptek-téptek épp halálra, miközben körülöttük még egy rakás oroszlán teteme lebegett a víz tetején. A teljes értetlenség, felháborodás és kétségbeesés közös egyvelege lett rajtam úrrá. Odasiettem a közelemben álló, egymással csevegő állatkerti gondozókhoz és random emberekhez, és kérdeztem őket, hogy komolyan oroszlánokkal etetitek ezeket a dögöket?, ők meg nem értették a viselkedésemet, csak bólogattak, mintha mi sem lenne természetesebb, én meg majd' megpukkantam, amiért nem értik, miért vagyok kiakadva. Közben végig azt éreztem, hogy magamra maradtam, mert egyedül vagyok a véleményemmel, ami nem helytálló ebben a világban, és sose fog számítani, amit mondok vagy érzek, hiába feszít szét belülről az egész.

Haha... Hát ezt az álmot nem is kell nagyon fejtegetni. Munkás hétköznapok családom gyűrűjében...

Nekem amúgy nem a home office-szal van bajom, hanem hogy sok kollégám visszaél ezzel a helyzettel. Ők azok, akik belekezdenek egy feladatba, ők azok, akiknek segítenem kell a munkájukat egyéb teendőim mellett, ők azok, akiknek a nevük mellett megjelenik a havi profit, ők azok, akik pénzt hoznak, akik bónuszt kapnak, ők tartanak el, ugye, ők számítanak. Az nem lényeges, hogy mennyit segítek, hogy az ő tehermentesítésük egyenlő az én terhelésemmel, én nem szerepelek táblázatokban, nincs összeg a nevem mellett, nem keresek pénzt a cégnek, mintha ki sem venném a részem semmiből. Én csak egy asszisztens vagyok, akinek simán odaszólnak, hogy ha valami nem tetszik, ne dolgozzak - ezt kedden Pörgő Jocótól is megkaptam közvetlenül a megint-feleselsz-duma után. Ilyenkor felpattan a koponyám, és egy hatalmas gombafelhő türemkedik elő belőle, majd hol üveges tekintettel csinálom a dolgom, hol levegővétel nélkül mondom a magamét fejben vagy hangosan, attól függően, hányan hallják épp.

Tegnap Pörgő Jocó hazautazott az anyukájához vidékre, mert negyvenes férfi létére még mindig minden hétvégét, szabadnapot és világjárványos időszakot az anyukájával akar tölteni, no de nem is ez a lényeg, hanem hogy állítólag lent nem működik neki az a program, ami itt Pesten működik (?), és mivel ez konkrétan az a rendszer, ami elengedhetetlen része a munkánknak, nélkülem semmit nem tud csinálni, a legapróbb szarságokért is rám ír, és fél ötkor már rendesen téptem a hajamat, amiért a többi dolgomhoz hozzá se tudtam szagolni. Ő alapjáraton azt vallja, hogy túl sokat keres ahhoz, hogy sokat is dolgozzon, de ezekben a napokban még elviselhetetlenebb, egyszerűen utálok vele dolgozni. Új Fiú is képes volt reggel rám írni, hogy csináljak meg neki valamit, és mivel mondtam neki, hogy nem tudok vele foglalkozni, addig várt, míg öt előtt kicsivel végül pont akadt öt percem, amikor rá tudtam nézni a dolgára. Kicsit csalódtam benne, mert tudom, hogy neki most kevesebb a munkája, tudom, hogy lejárkál kutyát sétáltatni, meg sorozatot néz munkaidőben, és tudom, hogy lett volna ideje, de mindegy, beszólni neki se lenne sok értelme, bőven elég, hogy Kol utál, és bőven elég Jocóval is úgy sakkozni a szavakat, hogy ne legyen belőle veszekedés...

Tudom, hogy én még jó helyzetben vagyok azzal, hogy van munkám, de egyre nehezebben viselem ezt a hálátlan pozíciót, és minden nap mardos belülről az érzés, hogy ideje lenne felmondanom. Ugyanakkor én is látom, hogy tök bizonytalan minden, és nem tudni, a járvány végétől számítva mikor áll vissza a rend, ráadásul ha eddig is csak azért nem mondtam fel, mert féltem, hogy munka nélkül maradok, hogy is mondhatnék fel épp ezekben az időkben? Azt is tudom, hogy nincs semmim, amit felmutathatnék, hiába vagyok szorgalmas és lelkiismeretes munkaerő, ha az angolom félős, és más nyelven se tudok, szóval valószínűleg hiába fogok váltani, én mindig ilyesmi pozícióban leszek, már ha kifutva pénzből és ezáltal az időből is nem pottyanok vissza egy raktárba. Nem szabad abbahagynom a franciát, és azt se szabad, hogy ne legyen majd pénzem a tanfolyamra...

De közben meg olyan jó érzés lenne azt mondani, hogy nekem ennyi elég volt, és tudom, ha azt mondaná a nagyfőnök, hogy ebben az esetben már holnaptól nem is kellek, akkor csak megkönnyebbülten leülnék olvasni vagy franciát tanulni, és úgy érezném, hogy megszabadultam a fogságból. De hát lehet, hogy idővel másfajta fogság kebelezne be a kilátástalanság és csóróság jegyében.

Ehelyett csak annyit merészeltem megtenni, hogy amikor ma nap végén a nagyfőnök közzétett a hírfolyamon egy kisregényt, amiben leírta, hogy a héten a cég jól vette az akadályokat, és hogy a mi cégünk informatikailag már két hete  (eggee?) alkalmazkodott a jelenlegi helyzethez, like helyett nevetős smiley-t nyomtam rá (kötelezővé tette a bejegyzések like-olását, amivel azt jelezzük, hogy tudomásul vettük a feladatokat, meg minden szir-szart).

Tegnap amúgy véletlen megláttam a közös chaten, amint Fatuskó írja valakinek, hogy ma már nem lesz elérhető, mert Pukkancsnak visz másik gépet (=másik roncsot), nekem meg, akinek nincs időm a chatet követni, mégiscsak kiszúrta a szememet Pukkancs nevének említése a felugró ablakban, így történt hát, hogy Pukkanccsal megtudtuk, hogy Fatuskó megint idejön... Ettől aztán mindkettőnket elfutott a méreg, egyrészt mert megint nem lett erről kikérve a véleményünk, másrészt mert hát egyikünk se akarta, hogy Fatuskó lássa a nappaliban uralkodó állapotot - amerikai konyhánk van -, úgyhogy megint szétszedtük Pukkancs gépét, és visszavittük a szobámba... Aztán megint ki az étkezőasztalra, miután Fatuskó elment... Az oké, hogy egyszer át kellett élnem azt a megrázkódtatást, hogy idejött egy kollégám, de tegnap végleg megszűnt a biztonságérzetem.

Viszont tegnap, meg ma is szépen kivettem az egyórás szünetet, fogtam a könyvemet, és leültem az ágyra olvasni.

Kéne savanyú cukor.

Filozofikás-elvont-giccsművész-versünket az értelmetlen léttől való félelem szülte jól elveszett költőnk fejében.

Megcsócsált rágó

fekszik a betonon

Fél, úgy tapossák

örökre ott marad

és fehér folttá

szívja majd a nap

mígnem egyszer feketén

nyeli el a kosz

kiköpött önarckép lesz

galambfosos folt

A járdába olvadva éri majd

a szívfájdalom, hogy

nem lett egy talp sem az övé

nem járhatja a világot

és ő se lesz már egy talpé -

Jaj, de nehéz is rágónak lenni!

Ezt a rágót valamiért a Nagykőrösi út melletti járdára képzelem, pedig két éve jártam arra utoljára. Szerintem azon az úton különösen szomorúak a rágók.

Új rendszabályok a Covid-19 vagy micsoda túlélése érdekében

...

...

...

(A pontok néma tátogást jelölnek.)

Koc-koc

(Ez pedig ujjvéggel megkísérelt mikrofonélesztést.)

Most pedig elismétlem, amit az előbb eltátogtam.

Khm.

(Ez figyelemfelhívó hangeffekt, nem vírusos tünet.)

Tehát a mai napon életbe lépő új rendszabályokat szeretném kihirdetni.

(A távoli számítógépek elől fanatikus sikolyok, örömujjongások hallatszanak. Szerény karmozdulatokkal csendre intem a népet, miközben elfolytok egy mosolyt, amire az engem körülvevő szeretet-energia késztet.)

Márciusban tehát...

• Mindenki fesse be a haját színesre!
• Fejlesszen ki mindenki új öltözködési stílust, és abban home office-oljon, aki pedig munkanélküli, nyugdíjas vagy egyéb okokból van otthon, szintén tegyen így!
• Kiabáljunk ki az ablakon minden reggel, hogy jó reggelt, mihaszna csürhe!, esténként pedig nevessünk ki rajta hangosan, mint a holdat vonyító farkasok!
• Szájmaszkok helyett járjunk burgerkinges koronában, és amikor elmegyünk egymás mellett az utcán, csettintsünk, meg kacsintsunk hozzá cinkosan!
• Ha lesz kijárási tilalom, minden nap 17:26-kor írjunk négyjegyű számot a homlokunkra, majd mindenki távcsővel álljon a nyitott ablakban 17:30 és 18:00 között, és amikor meglátjuk egymást egymás ablakában, kiabáljunk ki, hogy LÁTLAK!, olvassuk le hangosan a másik számait, majd néhány másodperc erejéig bukjunk le kuncogva. A leolvasott homlokú emberek onnantól tippeket kiabálhatnak a nem leolvasott homlokúaknak, merre nézzenek a távcsövükkel. 18:00-kor kivétel nélkül mindenki ordítsa azt, hogy VÉGTÉRE IS ÉN NYERTEM!, majd azt, hogy: JÓL VAN, LEGYEN ÍGY!, csettintsünk egyet szertartásosan, majd csukjuk be az ablakokat.
• Miután pedig lecseng a kijárási tilalom, és újra ki lehet menni az utcára anélkül, hogy megvernénk azt, aki köhögni merészel nyilvánosan, nézzünk ki mind hülyén a színes hajunkkal és új stílusunkkal, és mondjuk azt, hogy hát igen, nyomot hagyott rajtam a vírus, aztán dobjuk fel a koronánkat, és fussunk el alóla.

Ezentúl tehát a következő dolgokért álljunk két kilométeres sorokban:

- hajfesték

- burgerkinges korona

- távcső (és esetleg egy megafon, hogy ne rekedjen be a torkunk)

- partykellékek a sajátos stílus kialakításához (Itt megjegyzendő, hogy a Burgerking és a partykellékes üzletek 24 órában nyitva tartanak, és gondoskodnak a folyamatos árufeltöltésről.)

A szabályok betartatásáért a foszforeszkáló festékkel bevont önkéntes járőrök felelnek, akik savanyú gumicukorral jutalmazzák a szófogadó polgárokat. Aki akár csak egy pont felett is átsiklik, kimarad a túlélésre való törekvés okozta önfeledtségből.

Egymásért és természetesen mindenek előtt saját érdekünkben kéretik az új rendszabályokat maradéktalanul betartani!

Köszönettel,

Magyarország Rókája

Je veux acheter une nouvelle chaise

Na, leírom tömören azt a tegnapi hosszú bejegyzést. Mint amikor jelenetlistát kellett írni a pályázathoz fejezetenként egy-két mondatból, haha.

Hétfőn Pukkanccsal megkaptuk a kérdést: szeretnénk-e azonnali hatállyal repülni vagy beengedjük a gépeket a lakásba. Eljátszadoztunk a munkanélküliség gondolatával, de végül nem mertük elfogadni a kedves gesztust, hisz egy hét múlva megáll a Föld, és akkor új munkaerő se fog senkinek kelleni. Pörgő Jocó, akinek az asztali gépekkel kapcsolatban kiöntöttem a szívemet, elpletykálta, hogy "teljesen elutasítottam" a home office-t, és a többiek viselkedéséből úgy érzem, hittek is neki. Fatuskó hozta el a gépeket - mire megérkezett, kisírtam magam, és tudtam jókedvű lenni, de rém bizarr volt, hogy a pöcsfej felettesem az ágyam mellett áll. Azóta kiköltöztünk az étkezőbe, ahol a két hatalmas monitor teljesen elfoglalja az étkezőasztalt, szóval ha jön valaki anyához vendégségbe, a monitorok közötti résen keresztül beszélgetnek...

Tegnap aztán kétszer is összekaptam Pörgő Jocóval a belsős chaten, egyszer, mert rákérdeztem, ha mindent lepasszol nekem, ő mégis mit fog csinálni, egyszer meg azért, mert minden munkát könnyítő ötletemet utasításnak vette annak ellenére, hogy használtam a kérlek-féle varázsszavakat, és ki is fejtettem, mi miért szükséges (egyszerűen nem akarta felfogni, hogy most minden mozzanatot virtuálisan kell rögzíteni). Szóval egész nap azon gondolkodtam, hogyan időzítsem a felmondásomat, hogy majd minél kevesebbet kelljen látnom ezeket az embereket személyesen -  de hát a franc se lát a jövőbe, így még mindig nem mondtam fel.

Ma már jobb volt a munka, mert többnyire egyedül dolgozhattam - Pörgő Jocó home office-os szokása szerint el volt tűnve -, de nagyon irritál, hogy a cég hímnemű tagjai nem dolgoznak túl sokat, ellenben túl vannak értékelve, és rengeteg pénzt keresnek. Az ilyesmit sose fogom tudni elfogadni, de hát így jártam.

Én amúgy iszonyat lelkiismeretesen végigülöm a nyolc órát a gép előtt, nem mászkálok - nem szeretem se a kávét, se a cigit -, nem dumálok, nem veszem elő a könyvemet, sőt, ma még az egyórás szünetet se vettem ki, mert teljesen bizarr az asztal elől átülni az ágyamra, és kényszeríteni magam valami szünetelés-szerűre. Tulajdonképpen nincs meg az a napvégi megkönnyebbülés se, amit az szokott okozni, hogy kilépek az irodaépületből, meg totál megerőszakolva érzem a magánszférámat is a cég által, de sebaj, legalább 7:50-kor mászok ki az ágyból, úgyhogy az se baj, ha éjjel kettőkor még a Spongyabobot nézem a Nickelodeonon. Persze majd kitalálok valamit, hogy kihasználjam azt az egy óra szünetet, mert hát rohadjanak meg, miért is dolgozzak ingyen. Így sincs rá garancia, hogy ki leszek fizetve, és van egy olyan érzésem, hogy lesznek még itt anyázások.

Nekem nincs bajom a bezártsággal amúgy... Legalább hazafelé nem tudom elkölteni a pénzemet a Burgerkingben, meg a Sugár Csirkelandjében, meg nincs is kivel találkoznom - az életem egy önkéntes karantén, haha...

Azt rebesgetik, hétvégére jön a kijárási tilalom, addigra kellene venni egy kényelmesebb széket a Jyskben, de mivel háromig van nyitva, és kurva drágák a székek, elvetettem az ötletet. A szék a franciázáshoz kellene, nem a munkához. Hah.

Ami a franciát illeti, tegnap és tegnapelőtt alig húsz percet foglalkoztam vele, mert ez a járvány körüli hiszti, és mindaz, amit magával hozott - konfliktusok a feletteseimmel, és a na-én-most-fogok-felmondani-féle agymenésem -, kicsit eltávolította tőlem a nyári francia tanfolyam gondolatát, már csak azért is, mert nem tudom, indul-e majd, és lesz-e rá pénzem az új munkám vagy épp munkanélküliségem mellett. De azért ma nekiültem, erőt vettem magamon. Már 552 mondatot fordítottam le, számozom őket egyenként, nem tudom, minek. Egyelőre egész gyors vagyok, de majd biztos olyan lesz egy idő után, mint a matek - amikor azt hiszed, értesz mindent, bejön egy új szabály, és minden, amit addig tudtál, szertefoszlik.

Anya nem tud visszamenni Angliába, de legalább ma kimondták, hogy idén nem kell törleszteni a hiteleket - ez mondjuk elég hihetetlen. Vajh mire megy ki ez az egész... Talán nem az emberek tönkretételére, hisz még a végtelen netet is megkapjuk, mindenesetre most nagyon sok cég le fog állni vagy tönkre fog menni. Elvileg a szlovák-magyar határnál annyi kocsi torlódott fel, hogy Csehországig ér a sor, sok fuvart meg egyszerűen nem lehet kivitelezni, mert a sofőrök sorban lépnek le, nem nagyon mernek már utazni. Gondolom, egy hét múlva már munka se lesz, home office ide vagy oda, max a maradék adminisztrációval fogok tökölészni - már ha nem mondják azt, hogy fizetetlen szabadság, mert akkor el is kellene indítani a két hónapos felmondási időt (bár a tulaj hétfői megnyilvánulása után a felmondásom jelenthet azonnali munkanélküliséget is, tudja a fene).

Az amúgy mennyire undorító, hogy sok lakástulaj elkezdte kidobálni a bérlőit, mert azok nem tudnak fizetni? Ezek az emberek a sátán fattyai...

Szerintetek is a magyarok fogják feltalálni a Korona ellenszerét? Höhö.

Ti amúgy beadatnátok magatoknak az oltást? És mit szólnátok, ha kötelezővé tennék?

Hm, tök más miatt nyitottam meg a blogot, de elfelejtettem, miről akartam írni - ugye, milyen profi a bejegyzés címe?!

Karanténba zártam az előző bejegyzést

Visszaállítottam piszkozatnak a mai home office-os bejegyzést - elvileg még csak hárman látták, nyöhöh -, túl sötét, túl anyagi, lélektelen kakimassza-világ, aminek nem tudok megfelelni, és amúgy is csak egy nagy valaki-mentsen-meg-féle felkiáltójel volt az egész.

Höhö

Ma a facebook-ot görgetve bekúszott elém a szokásos Wish reklám, ami általában játékokat, alsóneműket, kabátokat, meg ilyen-olyan lámpákat szokott mutatni, de most különböző szájmaszkokat dobott fel a szokásos reklámszöveggel, aztán ettől eléggé rám tört a nevetés. Mutatom nektek is, ezek ma a legdivatosabbak.

Kaki

Szkeptikus vagyok, és összeesküvés-elméleteim vannak. Remélem, ez a hiszti nem valami gyújtózsinórja lesz valami sokkal durvább dolognak, ami nem épp egy betegség.

Szerintem tiltsuk be a médiát, az lenne igazán gyógyító hatású...

Azért ezt visszaolvasva nevettem egyet. Persze csak úgy keserűen.

Könyvek, póklábak és csillagok

Jó, oké, egy kis pénzszórásom mégis volt pénteken, mert miközben áthaladtam az Árkádon, elém állt egy kék agancsos macska, azt kérte, kövessem, majd beszaladt a Libribe, ahol szem elől tévesztettem, és ahol muszáj volt könyvet vásárolnom, mert a maszkos, kesztyűs eladók, akik csúcsos, fehér kalapot viseltek körbeálltak, és rám ordítottak, hogy KI ITT BELÉPSZ, VIGYÉL IS EL VALAMIT. Miattuk, és csakis miattuk vettem hát négy könyvet, de legalább olyat is találtam, amilyenért bementem.

Kamaszként az olyan történelmi regényeket szerettem, amik női karakterek szempontjából íródtak, és mióta leálltam ezek olvasásával, kb. nem találtam fogamra való könyvet. Szeretem pedig a régi időkben zajló, valós alapú vagy tényleg megtörtént sztorikat kb. 1500 és 1850 között (nem tudom, miért, de nem szeretem, ha felbukkan egy tévé, mobil vagy hasonló modern cucc egy regényben), és most megint elkezdtem ilyesmire vágyni. Meg még arra gondoltam, legyenek a szereplők franciák, vagy legalább éljenek Franciaországban, mer' én most franciául tanulok, és VIII. Henrik nőit már úgyis lerágtam.

Már majdnem feladtam a keresgélést, amikor belebotlottam a Kicsi-be. Elolvastam a fülszöveget, meg bele is néztem, és pikk-pakk megéreztem, hogy erre a könyvre van szükségem, úgyhogy vittem is haza. Nagyon aranyos, gördülékeny regény Madame Tussaud-ról, tele kis firkákkal.

Aztán mivel a Librivel szemben van a Müller, még oda is bementem, hogy felvásároljam a savanyú gumicukor készletet, amire hetek óta vágyom, csak folyton rosszkor jutott eszembe. Így történt hát, hogy egész hétvégén cukorral bevont póklábat rágcsáltam, mint egy menthetetlen drogos, és ha épp nem a munkahelyemen kattogtam, olvastam közben Marie életét. Ma már fájt a fogam mosás közben, de még győzködöm magam, hogy csak képzelődöm, már csak azért is, mert van még egy csomag póklábam, és folyton engem néz.

Ez meg a lámpám, Pukkancs barátnője rendelte az ebay-ről, és nekünk adta. Amikor egyedül vagyok, éjszaka már ezzel alszom, és nem a villogó tévével, mert félek, hogy egyszer alvásparalízisem lesz, és összetojom magam a sötétben (sose volt még alvásparalízisem), vagy csak simán összenyom a sötétség és a csend nyomasztó párosa.

Francia 2.

Valaki írta kommentben, hogy nem lát logikát abban, hogy én most nekiállok franciát tanulni, miközben az angollal is szarakodok. Persze lehet, hogy a téma mehet is a levesbe, mert perpillanat úgy érzem, a francia nyelvtanfolyam is álom marad, mindenesetre azért kezdtem el újra tanulni, mert nagyon jó tananyagom van, nagyon jól adagolja a nyelvtant, és sikerélményt ad, így pedig szeretek is nekiülni, nem sajnálom rá az időt, és így nem olyan szenvedős, mint az angol, és mindezek fényében gyorsan tudok vele haladni.

Azt agyaltam ki, hogy egy nyári tanfolyamra fogok beiratkozni, de előtte  megtanulom a rendelkezésemre álló harminckét leckét, aztán megírom a szintfelmérőt, hogy ne kelljen negyven órán keresztül azt tanulnom egy csoporttal, hogy bonjour, je m'apelle Róka, mert akkor csak elmegy a kedvem az egésztől. Anno már megtanultam egyszer kérdezni, tagadni, meg a múlt- és jövőidőt is tudtam használni, csak a raktáros munka miatt letettem a franciát, és többet nem nyúltam hozzá. Így most egy hét alatt átmentem az első hét leckén - munkába menet és hazafelé jövet olvasgattam, itthon pedig leültem fordítgatni -, és igazából csak ismételnem kellett, nem pedig újratanulnom (a holland nyelvről például nem tudom elképzelni, hogy elég lenne átnéznem, és visszajönne, amit egyszer tudtam).

Valójában hiába jártam egy éven át holland szakra, ahogy vége lett a tanévnek, mindent elfelejtettem, mert egyáltalán nem volt olyan tanítási módszer, ami által az agyamba vésődtek volna a dolgok. Magolással nem lehet sokáig tárolni az információkat, mint ahogy egy kisgyerek se szószedetből tanul meg kommunikálni, hanem a szülei beszédét issza magába. Angolból is egy ilyen elven működő "mini online tanfolyamot" fizettem ki, de a francia miatt még mindig nem álltam neki, mert az angolt tíz éves korom óta tanulom különösebb sikerélmények nélkül, és így kedvem sincs hozzá. Nyilván tudom, hogy nem szabad teljesen megválni tőle, úgyhogy majd ráveszem magam, hogy valamilyen módon - például a tanfolyamba való belekukkantással, khm - folytassam döcögős tanulmányaimat.

Persze azt is tudom, hogy mindig tervezgetek, aztán nem lesz semmiből semmi, úgyhogy... mondjuk azt, hogy most elvagyok ezzel, és mivel angolból nem kezdő szinten vagyok, nem fenyeget a veszély, hogy majd összekeverem a két nyelvet.

Jaj, de jó a habos sütemény

Délelőtt fél tizenegykor kaptam sms-t, hogy indulnak hozzánk a gépekkel, én meg felhívtam a srácot, hogy ne induljon ide, mert sokan lakunk itt, zsúfolt a lakás, nincs hova tenni egy asztali gépet se, nemhogy kettőt. Erre aztán a tulajtól is kaptam sms-t, hogy hívjam őt fel (miért nem ő hív fel?), aztán lebaszott, amiért rugalmatlan vagyok, pedig tegnap megbeszéltük, hogy hozhatják a gépeket (öhh?), közölte, hogy ő nem fog miattunk két laptopot venni, max innentől akkor indul a szabadság, de egyszer az is el fog fogyni. Pedig tök normálisan mondtam, hogy ez nekem is kellemetlen, megpróbálok valamit kitalálni, de hagyjuk az asztali gépeket.

Igazából én bejárok szívesen, amíg lehet - ha úgyis be kell néha mennem, úgyse véd meg a heti két-három nap home office, pláne, hogy külföldről bejövő papírokkal is kell matatnom, szájmaszk és kesztyű ide vagy oda... Eleve nem értem, egy papírmaszknak miért tulajdonítanak az emberek varázserőt.

Holnap beteget jelentek. Persze már nem azért nem akarok menni, mert pihenésre vágyom, hanem mert egész nap ezen a hirtelen beállt bizonytalanságon kattogok, undorodom az egész cégtől, lekezelve érzem magam és fenyegetve; nem akarok több ilyen párbeszédet, amiben én védekezni próbálok, miközben a másik erőszakos és értetlen, és előrevetíti nekem a munkanélküliséget. Rúgjon akkor ki, csak ugorjuk át a kiidegelős részt, francnak se hiányzik a konfliktus...

Aztán meglátom, Pukkancs milyen hírekkel jön holnap haza, bár gondolom, csak folytatódni fog az agybaszás...

Most már mindig?

Azt hiszem, meséltem már, hogy Pukkancs szülei úgy élnek két különböző helyen az új párjukkal, hogy közben eladták a közös lakást, amiben Pukkancs felnőtt, és emiatt neki a nagyszüleihez kellett papíron bejelentkeznie. A nagyszülei viszont mostanában terveznek az új otthonukba költözni Kukutyinba, így megbeszéltem Pukkanccsal, hogy majd bejelentjük hozzánk, hogy véletlenül se kelljen semmi miatt Kukutyinba mászkálnia.

Ehhez nem szükséges anya aláírása, mert mama és tata haszonélvezők, így az ő beleegyezésük kell, és amikor ma reggel elindultam a papírokkal és egy tollal mamáékhoz, belebotlottam anyába. Futólag megjegyeztem neki, hogy Pukkancs be lesz ide jelentve, mire anya látványosan elhúzta a száját, én meg kérdeztem, hogy ez most miért baj, mire az volt a válasz, hogy:

- Most már mindig itt lesz?

Erre ott is hagytam a vállam fölött visszaszólva, hogy ne aggódj, egyszer majd elhúzunk, aztán hallottam még a mártírszövegeket, hogy jaj, de jó, hogy megint én vagyok a rossz, meg stb, de inkább nem mondtam semmit, mert üres szavak ezek.

Nem igazán értem, miért nem szereti Pukkancsot, miközben kb. nulla érintkezés van köztük, szóval mit is zavarja őt az, hogy Pukkancs heti háromszor hazajön aludni, ráadásul az én szobámban lakik, és mindig mindenre vigyáz, sőt, láthatatlanul közlekedik szerencsétlen, mert érzi, hogy anya mosolya sose őszinte, ráadásul nem egyszer próbáltam már megértetni anyával, hogy Pukkancsot totál cserben hagyták a szülei, és nincs hova mennie, és nem is kell hova mennie, mert miért ne lakhatna a szobámban, miért kellene albérletben kuporgatnia, ha egyszer tudok és akarok is neki segíteni. Mindenesetre lenyeltem a különböző megjegyzéseket, amik hirtelen a nyelvem hegyére tolultak, aláírattam mamáékkal a papírokat, aztán sírtam egy sort a szobámban.

Tudom anyáról, hogy nem igazán tudja elfogadni a melegséget, sőt, Perditától azt is tudom, hogy egy másfél hónappal ezelőtti családi ebéden - amin nem vettem részt - az volt a téma, hogy Pukkancs pokolra fog kerülni, és azért sírtam el magam, mert tudom, hogy ez Pukkancsnak milyen rosszul esne, mert ő alapból úgy él, hogy az ilyen emberek miatt nem meri felvállalni magát. Egyszer azt mondta, ha lehetne egy kívánsága, azt kérné, hadd legyen hetero - hát, ezt felidézve is kibuggyant pár könnyem, köcsög egy világ az, amiben valaki, aki nem árt senkinek, sajnálja, hogy olyan, amilyen.

Persze anya mindig minden szarság után úgy viselkedik, mintha nem történt volna semmi gáz, én meg nem is mondok semmit, mert tudom, hogy egyik fülén be, a másikon ki.

Remélem, egyszer sikerül innen elmennünk.

Hitel

Képzeljétek, lett volna protekció a banknál, mert Pongó cége jóban van egy ottani fejessel. Pongó megkérdezte, lehetséges-e, hogy pozitívan bírálják el a kérésünket, az ember pedig egyből ránk keresett a rendszerben, de mivel még nem szerepelt ott nyitott tétel (=meg se írta az ügyvéd a levelet), még nem tudott vele mit csinálni.

Két héten át kerestük az ügyvédet, de vagy azt mondta, beteg, vagy nem vette fel a telefont, vagy kapásból ki se csöngött. Egyszer, amikor felhívtam, hogy megkérdezzem, látta-e az e-mailemet, amiben megkérem, még a héten küldje el a levelet a banknak - hisz ezért fizettünk neki -, amint bemutatkoztam, rám förmedt, hogy ő megint beteg, igyekszik megírni a levelet, de ha gondolom, visszaadja a pénzünket. Mondtam neki, hogy nem azért hívtam fel, hogy bármi megjegyzést is tegyek, csupán nem reagált az e-mailemre, és szeretnék érdeklődni a levél felől. Érdekes magatartás ez, ügyfélnek ilyet mondani, hogy ha gondolja, visszaadja a pénzét, hát, ezzel az emberrel is félrenyúltunk, de hát már húzódik két-három hete a dolog, ha új ügyvédet keresünk, az megint plusz idő. Szóval nem, nem kértem vissza a pénzünket................

Mire elküldte a levelet, Pongó cégének megromlott a viszonya a bankkal, mert elvileg vannak olyan időszakok, amikor jobb a kapcsolatuk, és vannak olyanok, amikor nem.

Szóval most kiment a levél, elszállt a lehetőség egy csigafasz miatt, és most várunk, bár talán ilyen időkben nincs mit.

Egy ösztönláng azt mondta, nincs már tovább

Nekem ha van is félretett pénzem, az mindig elmegy, nem lehet vele tervezni, hiába gondolom ki, hogy majd ez meg az lesz a pénz sorsa. Tavaly ugye behoztam az elmaradásaimat ruhák terén, és nem bántam meg, mert előtte folyton olyan csóró voltam, hogy minden nap ugyanabban a nadrágban és pulcsiban jártam, szégyenkeztem, amikor összefutottam valami ismerőssel. Az IPL-t se bántam meg a brutál ára ellenére, máig is lelkesen végigmegyek vele magamon kéthetente. A korábban egy nap alatt kitüskésedő területeimet már elég heti egyszer leborotválni, de akkor is csak kis puha, egy miliméteres szőröktől kell megszabadulnom. Aztán ott volt Görögország is, aztán az angol tanfolyamos próbálkozás - na, hát tavaly mindig elment három hónapon belül, amit félretettem.

December óta viszont csak két ruhát vettem, másra nem is költöttem, így félretettem majdnem háromszázezer forintot, és hát száni vagy sem, ez életem eddigi legnagyobb, egyszerre félretett összege, nekem nincsenek pénzeim zárolva a bankban, nincs semmi egyebem. Legutóbb, amikor a fizetésem félrerakandó részét hozzáadtam, bevillant, hogy eddig mindig volt valami, ami miatt hozzá kellett nyúlnom a pénzhez - legtöbbször feléltem, amíg állást kerestem -, most vajon mi lesz? Vajon történik majd valami a munkahelyen, ami miatt megint munka nélkül maradok, és örülhetek, hogy van miből ennem, amíg nem lesz másik?

Neeem. Jöjjön inkább egy világjárvány!

A cég tulaja tüdőembóliás, úgyhogy be van szarva, mint az állat, ugyanakkor rosszul van a home office gondolatától, mert akkor nem tudja ellenőrizni az embereket oly módon, hogy sunyiban rácsatlakozik a monitorjukra. Egész múlthéten közvetítette a pánikot, a hét második felében persze már csak otthonról, telefonon és neten keresztül. Rajtam eleinte ünnepi hangulat uralkodott, úgy gondoltam, jó lenne egy kis tavaszi szünet, úgyis terveztem a következő hétre egy betegszabit. Ezt persze a hét folyamán el is vetettem, mert ma már veszélyes dolog benyögni a házi orvosnak, hogy lázam-volt-írj-ki-lécci-a-hétre, meg úgy alapjáraton necces elmenni a házi orvoshoz, mert ki tudja, kivel kerül az ember egy légtérbe. Eleinte nem is nagyon hittem a Korona létezésében, gondoltam, túl lett tolva, meg ez is egy előre megírt, figyelemelterelő szarság, szóval nem nagyon érdekelt (meg hát milyen jó lenne két hónapig otthon ülni, írni, tanulni, olvasni, meg társasozni, még a Netflixet is kipróbálnám), de péntek reggel különböző felismerésekkel ébredtem, és kezdett nagyon nem tetszeni a tavaszi szünet gondolata. Valamiért belém nyilallt az érzés, hogy ebből az lesz, hogy a kollégáim megpróbálnak majd behatolni a privát szférámba azzal, hogy asztali gépeket próbálnak beszerelni a lakásba, és a 85-ösön ülve elkapott a mérgelődés, hogy ha ezt bejátssza a tulaj, biztos, hogy azonnali hatállyal felmondok.

Pénteken aztán közzétett a belsős hírfolyamon egy doksit, amiben leírta, hogy keddtől home office lesz azon kollégák számára, akiknek ez megoldható (ennél a résznél már kezdett tágulni az orrlyukam), de heti néhány alkalommal a "fizikai adminisztráció" elvégzésére egy-két embernek be kell járnia, persze csak valamelyik vezető felügyeletével, és szigorúan szájmaszkkal és kesztyűvel, amit munkaidő végéig nem lehet levenni, és amit a munkáltató nem feltétlenül tud biztosítani. A tömegközlekedéssel járó kollégákat ilyen esetben valaki majd behozza és hazaviszi, hogy ne kelljen tömegközlekedniük, és így csökkentve legyen a megfertőződés kockázata. Továbbá, ha úgy esik, kéretik rugalmasan állni a dolgokhoz, és a cég működésének érdekében fizetetlen szabadságot kérvényezni (merthogy azt a vezető saját döntésből nem róhatja ki). Azt mondjuk nem tudom, miért kellene nekem rugalmasan éhen halnom a cég érdekében, de hát hooogyne, persze.

Tekintve, hogy nálunk összvissz négy asszisztens van, abból kettő többgyermekes anyuka, és kb. lefújják fertőtlenítővel az embert, ha az szipogni mer egyet (ergo ők nem fognak bemászkálni), a másik kettő pedig én vagyok, meg Pukkancs, egyből átjött, hogy ez a bekezdés rólunk szól, mi leszünk az az egy-két ember, akik a home office mellett majd néha be lesznek hurcibálva, miközben mindenki más otthon kényelmeskedik.

Ma fel is hívott a tulaj, hogy majd holnap hív az XY, hogy mikor hozhatja a gépeket, és majd az infós kollégával is egyeztetni kell, mert be kell állítani, meg össze kell dugni a dolgokat. Rákérdeztem, hogy asztali gépekről van-e szó, majd elmondtam, hogy itt nincs hova tenni asztali gépeket, és megkérdeztem, miért lett elvetve a laptop-dolog. Hát mert laptopból kevés van, nincs elég, hogy jusson mindenkinek - tegnapelőtt még laptopokról volt szó amúgy, hát hamar el lett vetve, csak azt nem értem, miért kell még ilyen időkben is fukarkodni a pénzzel (bár Fatuskó szerint a laptopra nem tud kémprogramot intézni - hát a kurva nénikéjét). Mondtam neki, hogy átgondolom, hova lehetne dugni a gépeket - franc fog ilyesmire lelkesen bólogatni -, mire megkérdezte, hogy mi egy szobában vagyunk-e Pukkanccsal, én meg nem értvén, mi a fenéért érdekli őt ez, azt mondtam, összevissza vagyunk, mert sokan lakunk ebben a házban. Erre nevetett, nem tudom, miért. Azt is mondta, hogy ő már megbeszélte Fatuskóval, hogy néha bevisz minket, meg haza is hoz. Szóval abban maradtunk, hogy én ezt átgondolom, ő viszont ennyit tud tenni, mást nem (ergo ha nem engedek be ide asztali gépet, azzal megtagadom az együttműködést, és akkor mehetek is a picsába).

Na most akkor nem tudom, mit csináljak, mert egyrészt erősen bele akarnak mászni a privát szférámba anélkül, hogy előtte megkérdezték volna, van-e ilyesmire lehetőség, másrészt feleslegesen égetem magam azzal, hogy beengedek ide embereket, mert attól még ugyanúgy be leszek rángatva, hogy kinyomtassam a szaros papírokat, amiket virtuálisan legenerálok a mindennek fényében kurvára értelmetlen home office keretein belül. Legszívesebben felmondanék azonnali hatállyal, de nem tudom, meddig fog húzódni ez az egész, és nem tudom, kitartana-e a pénzem addig, de persze lehet, tök mindegy, mert ha fizetetlen szabit akarna kiosztani ránk, és nem megyek bele, akkor meg az lesz, hogy a számlámra jövő minimálbér mellé nem kapom meg a borítékot, amin szintén felhúzom magam, mert majd úgy érzem, cserben hagyott a munkáltatóm, aki felé már így is kibaszott rugalmas vagyok azzal, hogy nem kell normálisan adóznia utánam. És még csak nem is érettségizett, hanem az érettségizetlen minimálbérre vagyunk bejelentve, legalábbis Pukkancs, a pénzügyes és én, mert mindenki más magasabb összeget kap számlára, hisz mindenki más fontosabb.

Múltkor kijöttem egy meetingről, mert felhúztam magam Fatuskó egy olyan megjegyzésén, amit a fiúknak tett a profit-témát lezárandó: „És még a Rókát is el kell tartanotok.” Megjegyeztem, hogy ez egy elég gáz szöveg, mire Fatuskó hozzátette, hogy: „Jó, hát nem csak téged kell eltartaniuk, hanem az X-et, meg az Y-t is, de hát ez az igazság, nincs ezzel semmi gond”, én meg morogtam egy lekezelőnek szánt ahát az orrom alatt, mert tudom, hogy vele nem érdemes leállni, de úgy elkapott az ideg, hogy felálltam, hogy mindjárt jövök, aztán már nem mentem vissza. Szóval - hogy értsétek - aki díjat ad ki ügyfélnek, az tart el mindenki mást a cégnél. Ennyi erővel mondhatnánk, hogy a mekiben a kasszás tartja el a konyhán dolgozókat, de mindegy. Vagy ennyi erővel mondhatnám, hogy én szerzem be a kiszállításokat igazoló papírokat, amik ha nincsenek meg, nem kapjuk meg az ügyféltől a pénzt, szóval ÉN TARTOK EL MINDENKIT, de hát nem mondok ilyet, mert nevetséges az egész.

Szóval én ugye alapjáraton folyton azon agyalok, hogy felmondok, de nem úgy szerettem volna lelépni, hogy közben megáll a világ, és emiatt interjúkra se lehet eljárni, mert mindenki attól fél, hogy leprás a másik, és nem is úgy szerettem volna felmondani, hogy ez megint a félretett pénzem felélésével járjon, meg totális bizonytalansággal, hogy vajon mikor lesz vége a vírusnak vagy vége lesz-e egyáltalán, vagy majd bizonyosságot nyerhetek arról, hogy nem vár semmi a jövőben, mert éhen pusztulok vagy meghalok kórházi fertőzésben (szóval nem a Koronában, hanem egyéb fertőben).

Anya is pont most van itthon - amilyen peches ez az egész helyzet, majd nem fog tudni visszamenni.

Nem tudom, mit csináljak... Ha nemet mondok az asztali gépekre, azzal Pukkancsot is elgáncsolom, habár neki is meg van számlálva az ideje ennél a cégnél egyéb okokból is. Igazán leállhatna a szállítmányozás úgy, hogy csak élelmiszereket lehessen vinni, és akkor az egész cég kénytelen lenne szünetelni, és nem nekem kellene végzetes döntéseket hoznom.

Asztali gépeket ebbe a lakásba... Hát igen, lehetne. Egyiket az étkezőbe, a másikat a hálószobámba; persze, gyertek csak be, nézzetek körül, majd meséljétek el a többieknek is, amit láttatok, ő itt az anyukám, ő a nővérem, jaj, nyugi, nem harap a kutya, csak egy kicsit nagyra nőtt, oda meg inkább ne ülj, mert szőrös lesz a feneked, ja, hát igen, mi együtt alszunk - és amúgy holnap melyikőtök jön értünk?

Valaki mondja meg, meddig fog ez tartani, hadd számoljam ki a vagyonom...

Jól elbasz ez mindent. Persze nem kellene áltatnom magam azzal, hogy a félretett pénzből valaha is lett volna bármi.

Franc ia

Megadott táblázat alapján kiszámoltam, hogy ha a Francia Intézetbe járnék nyelvtanfolyamra, hétszer kellene befizetnem magam tíz hétre, hogy eljussak az alapfokú tudásig. Ez háromszázötvenezer forint, és hetven hét, szóval kb. másfél év kell egy alapfokú nyelvtudás megszerzéséhez.

Ha középfokig szeretnék eljutni, tizenötször kell befizetnem ötvenezer forintot, tehát tizenötször kell elvégeznem egy tízhetes kurzust, ami azt jelenti, hogy három éven keresztül tanulok egy nyelvet olyan tanfolyamon, ahol a tanár csak franciául beszél, és mégis csak egy középfokig jutok el.

Folyton azon agyalok, hogyan tegyem magam hasznossá, de ezt valahogy irreálisan sok időnek érzem.

Elővettem megint a francia tananyagomat, azon gondolkodom, talán időt spórolnék meg vele. Megtanulom azt, ami birtokomban áll, aztán írok egy szintfelmérőt, és úgy iratkozom be tanfolyamra. Azért jutott ez eszembe, mert pénteken belelapozgattam egy francia szóbelire felkészítő tankönyvbe, és értettem belőle pár mondatot. Szóval végül is miért ne. Amit "tudok", azt is egyedül tanultam.

Közben próbálom az angolt se hanyagolni. Pukkanccsal felesben vettünk valami online szart két hete, de a depikém közepette még csak négy percig volt erőm ránézni... Azt hiszem, rég töltöttem már ilyen intenzív semmittevéssel a napjaimat.

Itt ugye mindig az a kockázat, hogy elkezdeni könnyű, de a "végére" érni már nehéz, mert motiváció híján elég nehéz kitartani bármi mellett is. De a novemberben kipróbált angol tanfolyam után már látom, hogy hiába fizetek ki egy irdatlan összeget tanfolyamra, ha nem érzem hatékonynak, ugyanúgy abbahagyom.

Csak az a baj, hogy ezzel a sok agyalással is az időt húzom, és lehet, hogy egyszerűbb lenne elfogadni, hogy egy új nyelv magabiztos használatához három éven keresztül kell minden szombaton 6:30-kor felkelni.

Emberek

Múlthéten elérkezett a nap, hogy Pukkancs bemutasson a barátnőjének. Pukkancs eléggé ódzkodott ettől, ha csak rajta múlt volna, sose mutat be minket egymásnak, na de hát én személyesítem meg Pukkancs családját és baráti körét, úgyhogy már ideje volt megmutatkoznom. Gofrizni mentünk el, és bár különösebb szikrát nem éreztem a lány és köztem - tudjátok, olyan bari-szikrára gondolok -, azért kedves volt, elcsevegtünk, aztán mentünk haza. Illetve ők mentek haza, meg én mentem haza, mert hát változnak az idők, ugye (ezt úgy értem, Pukkancs már többet van a lánynál, mint itthon).

A héten elég magányosnak éreztem magam bent a munkahelyen. Hiába dolgozom együtt Pukkanccsal, nekem igényem van arra, hogy másokkal is jó legyen a kapcsolatom, el tudjak beszélgetni vagy hülyülni több emberrel is. Kol valószínűleg a fizetésemelése mellé megkapta az Oscar-díjat is az elmúlt fél évben nyújtott alakításáért, mert mióta letiltott, énekel, fütyül és baromi önfeledten nevet a többiekkel, szóval olyan, mintha soha nem lett volna szerelmes és soha nem fájt volna neki az elutasításom. Nem igazán tudom hova tenni azt, hogy így megjátszott mindent, és hiába tart engem őt hülyítő ribinek, valójában ő mondogatta nekem, hogy szívesen lenne akár csak a barátom is, hiszen olyan naon különleges vaok, hogy nem szeretné, ha elvesznék az életéből. Szóval a hét hátralévő részében Kol visszatért lélekben is a csapathoz, így az Új Fiú már elvolt vele, én pedig visszazuhantam az asszisztens szerepbe, akihez csak akkor szólnak, ha kell valami, és hiába próbálkozom a csapat többi tagjával dumcsizni, csak a pénzügyes nő kapható rám, aki szintén magányos, mióta kirúgták a másik pénzügyes csajt.

Csé is eltűnt, öt napja nem ír, és én se írok neki, mert gondolom, most érzi magát elég erősnek ahhoz, hogy lecuppanjon rólam, én meg minek akadályozzam ebben, ha végül is itt is a mindent-vagy-semmit dolog készül érvényesülni. Nem igazán esik jól, hogy emberileg ilyen szinten nem érek semmit, sőt, kurva szarul esik, ha kerek perec akarok lenni, de hát ez van. Kol nem esik rosszul, mert ő sikeresen leírta magát nálam végérvényesen - csak akkor szólok hozzá, ha már iszonyatosan muszáj -, de amiatt, hogy nem tudok mély kapcsolatokat kötni, kezdem totálisan értéktelennek érezni magam. Lehet, béndzsi szöveg, de nem érzem úgy, hogy megdolgoztam volna ezért a fajta magányért, de hát evva... Ne barátkozzak fiúkkal, oké, tudom... De hát lányok meg pláne nincsenek a láthatáron.

Illetve hát a napokban volt Pukkancs barátnőjének a szülinapja, és meghívott engem is a bulijára, habár nem annyira hitte, hogy elmennék. Egy kicsit örültem, hogy meghívott, mert bár úgy voltam vele, hogy úgyse megyek el, legalább megkaptam a lehetőséget arra, hogy elgondolkodjak.

Pukkancs mesélt már egy-két srácról a barátnője baráti köréből, és őket érdekesnek találtam az elbeszélések alapján, például az egyik fiú életében csak egyszer szexelt, és bár semmi baj nincs a gyerekkel, azt mondogatja, hogy vannak fontosabb dolgai, és azokat szeretné előtérbe helyezni (ez persze ki tudja, mit jelent egy fiú esetében, de hát hogy ne érdekelne egy olyan ember, aki ugyanazt a dumát löki, mint én), a másik meg hónapokra el tud tűnni külföldre, ami ugye tök klassz és menő. Tehát alapjáraton érdekelt két ember ebből a társaságból, ráadásul ugye állandóan sírok magamban, amiért nem járok fiatalok közé, és emiatt nem is érzem magam igazi fiatalnak, ezért arra jutottam, még ha tök idegen dolog is számomra buliba menni, megerőszakolom magam, és elmegyek, mert hátha jó lesz.

Életuntan fetrengtem fél kettőig a Szexoktatást nézve - Pukkancs mutatta a héten -, és bár már csak négy óra volt kezdésig, még mindig nem döntöttem el, akarok-e menni. Mert hát ki vagyok én, és ki leszek abban a társaságban, és úgyse fogok senkit érdekelni, és még ha jó is lesz, azok az emberek úgyse válhatnak életem részeivé, mert hát lássuk be, én csak az X barátnőjének a barija vagyok, szimpla jöttment, aki épp ráér (és mint tudjuk, ha egy kapcsolat véget ér, X barátnője automatikusan törlődik a társaságból, és ez igaz X barátnőjének a barijára is). Ráadásul Pukkancs mondta, hogy ezek az emberek nem olyanok, mint mi, hanem megvan mindenük, és általánosságba véve gondtalanok, meg folyton társasoznak és kvízeznek, úgyhogy már eleve oda nem illőnek éreztem magam, mert én csak az üres életű Róka vagyok, aki még csak kvízezni se szokott, mert nincs kikkel, és mert műveletlen, mint egy paraszt. De azért próbáltam hinni, hogy nem vagyok kevesebb másoknál, és hogy talán elsülhet jól is a dolog. Azt mondogattam magamnak, ha nem megyek el, kussoljak be, és ne vinnyogjak többet, hogy nincsenek körülöttem fiatalok.

A bulit az egyik fiú, meg a barátnője szervezte, a lakásuk hatalmas volt és frissen bebútorozott, valami rokon által jutottak hozzá. Volt egy bazi nagy tévéjük, amire valahogy rácsatlakoztak mobillal - van némi elmaradásom ilyen téren, de talán PS volt a dologban -, és akkor táncoltak egy csomót, meg a kvízt is rácsatlakozva csináltuk, és mindenki vicces volt, meg bolond, igazi, életrevaló, pozitív kisugárzású emberek. Különösebben senki nem volt rám kíváncsi, de inkább a szórakozásról szólt ez az éjszaka, semmint az ismerkedésről. Ez egy nagyon összeszokott, édes kis társaság volt, nem a klikkesedő fajta - tizenketten voltunk -, és néha belegondoltam, bárcsak így élhetnék én is, bárcsak ne kellene visszatérnem a saját, fostos életembe, vagy legalábbis bárcsak ilyen barátaim lennének. Sokat nevettem, de néha azért átfutott ez a kis gondolatmenet a fejemen, és tudom, hogy hiába voltam ott tizenkét órán át, csak egy random lány maradtam.

Ja, meg tetszett egy fiú, de Pukkancs mondta, hogy van barátnője, meg amúgy se nézett rám. De legalább megtudtam, hogy nem kizárt, hogy megtetsszen nekem hímnemű lény.

Kb. két órája értem haza, csicseregtek a madarak, és láttam, hogy sunyiban elkezdtek rügyezni a fák.

Konyhai jelenet - 528. felvonás

Az elmúlt egy-két hétben Kol többször is szerelmet vallott nekem a konyhában, amit én rendre az ajtófélfának dőlve hallgattam végig, és csak néha szólaltam meg, amikor úgy éreztem, vár valami reakciót. Ilyenkor én olyasmiket mondtam, hogy ez nem csak rajtad múlik, nem szeretnék kapcsolatot, nekem így jó stb., de közben végig láttam a tekintetén, hogy bármit is mondok, sebzett őzikének tart, akit megmentőként fel kell nyalábolni a betonról.

Ha valamit elrontottam vele kapcsolatban, az az, hogy egyszer utaltam rá, hogy fos volt az előző kapcsolatom - ez Kol-féle értelmezésben annyit tesz, sok falat húztam magam köré, de ő majd megváltoztatja a gondolkodásmódomat, és együtt boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Azon gondolkodtam, hogy milyen szerencse, hogy nem mondtam neki semmit Rúról, mert most iszonyatosan bánnám, hogy kiadtam neki magam.

Az elmúlt másfél hétben nem csapkodott - tegnap meg nem ment el egy interjúra, mert azt mondta, nem tud engem itt hagyni -, de ma megint elkezdte. Már a hiszti elején meguntam a dolgot, így kimentem az éppen ebédelő "új" fiúhoz a konyhába, mondtam neki, jöttem zavarni, beszélgessünk kicsit. Vágytam rá, hogy valami értelmes szót halljak, ne a benti majomkodást, drámázást nemlétező gondok fölött. Új Fiú kapható erre, mert általában be nem áll a szája, amilyen magas, olyan nagy a hangja is, ráadásul általában életvidám, úgyhogy felüdülés vele dumcsizni (ja, volt egy bejegyzésem, amiben írtam, hogy egész héten nem szólt hozzám, hát bármi is járt a fejében akkoriban, az elmúlt, lehet, nem is kellett volna magamra vennem).

Aztán kijött Kol is, pirosas árnyalatú arcszínnel, a hűtőre könyökölve tenyerébe temette az arcát, mint akinek bent az irodában végig kellett néznie egy állatkínzást, Új Fiú meg pont befejezte az ebédet, úgyhogy szépen el is szelelt. Átfutott az agyamon, hogy szelelek utána, és otthagyom Kolt, hadd drámázzon ott magában, de még mielőtt döntésre jutottam volna, már a hűtőnek támaszkodva nézett rám, így csak megkérdeztem: „Na mi van, hisztiske?”

Ekkor ahelyett, hogy az elvileg nagyon köcsög megbízókról kezdett volna el beszélni - komolyan nem értem, hogy tudja bent az irodában előadni, hogy ő a munka miatt ideges, miközben erről szó sincs -, megint elmondta, hogy nem tudja, mit csináljon, nem tudja elképzelni nélkülem az életét, azt, hogy X nap múlva ő kilép, és nem lát soha többé. Mondtam neki, hogy ne rajtam múljon az, hogy elmegy-e innen vagy sem, mert ki tudja, lehet, nyáron már nem is leszek ennél a cégnél. Ezután újabb hosszas monológot lejtett arról, hogy ő ezért meg azért nem tudja elhinni, hogy én nem akarok tőle semmit, de most indulatosabban adta elő, nem olyan szerelemittasan, mint máskor. Utólag rájöttem, hogy azért rohant ilyen agresszívan le, mert ma kellett végleges választ adnia a tulajnak azzal kapcsolatban, hogy akkor elmegy-e vagy sem, de még mindig nem sikerült neki tetsző szavakat kicsikarnia belőlem, emiatt nagyobb erőbedobással próbálkozott.

- Én nagyon úgy látom, hogy neked teljesen mindegy, maradok-e vagy sem, te jól elvagy nélkülem is.

Számon kérőn nézett rám, mintha túl lennénk már ötven smár-maratonon, és most ezerrel flörtölnék a szeme láttára a többi kollégámmal. Nem igazán tetszett a hanghordozása, úgy érzem, elég kedves és türelmes voltam vele, végig odafigyeltem a lelkére, arra, hogy ne legyek félreérthető (bár az eddig küldött jeleim alapján kb. a levegővételről is le kellene szoknom), arra, hogy ne legyek túl nyers, ne törjem össze túl apró darabokra, ha már a szívtörés elkerülhetetlen.

- Szóval azért mondtál fel, mert kíváncsi voltál, hogy reagálok - vontam le a következtetést karba tett kézzel.

- Ez is benne volt, igen, nem tagadom. Mondd, hogy neked mindegy vagy nem mindegy, hogy elmegyek-e.

- De Kol, legyen már mindegy, hogy nekem mindegy-e... Engem kár tesztelgetned, túl fogom élni. Ez a te életed, a te karriered, a te megélhetésed, a te jövőd.

Megrázta a fejét.

- Nem tudom ezt tőled függetlenné tenni, mert én úgy gondoltam, hogy a jövőt akár... együtt is csinálhatnánk. Hogy majd ott leszel a jövőben.
- Hát igen... Kicsit továbbgondoltad ezt a dolgot...
- Én egész múlt héten is úgy éreztem, hogy... Szóval mondtad, hogy nem csak rajtam múlik, de...

Nem vagyok biztos abban, hogy maradéktalanul sikerült elfojtanom a mosolyt, amire ezzel az önhittséggel ösztökélt, mindenesetre ezen a ponton jött ki Fatuskó kávéért, és akkor Kol türelmetlenül közölte velem, hogy majd folytatjuk később, és elhúzott mellettem, vissza az irodába, én pedig mentem utána, hogy folytassam a munkát. Kol úgy káromkodott közben, amiért nem lehet a konyhában négyszemközt meglenni, hogy a többiek látványosan összenéztek, szóval elég egyértelmű volt, hogy bármi baja is van, abban van valami szerepem.

Az asztalhoz ülve aztán egyből ráhasalt a messengerre, és mint aki az elmúlt fél évben teljesen süket volt, megkérdezte:

- Neked mennyire mindegy? Igenis számít. Ha nem mindegy, akkor miért engedsz el? Miért barátkozol meg másodpercek alatt ezzel, amikor tudod, h igenis rettenetesen számít?

Itt már kezdtem nagyon unni ezt a teátrális stílust, de azért még mindig tartottam magam ahhoz, hogy mégiscsak kollégák vagyunk, egymással szemben ülünk, nem akarok még szarabb légkörben dolgozni, nem megyek át nyersbe, hogy fixen eljusson az agyáig minden szavam, hanem válaszolok normális stílusban, mentem, ami menthető. Persze ha a mondandód nem az, amit a másik hallani szeretne, mindegy a stílus.

- Nekem mindegy, Kol, mondom, hiába tesztelsz. Neked számít ez rettenetesen, és hinni akarod, h nekem is. Kérlek, ne kételkedj azokban, amiket mondok, és ne láss bele többet ebbe, mint ami. Amikor azt mondom, ez nem rajtad múlik, azt mondom, a szerelemhez ketten kellenek.

Ezután megjegyezte, hogy ezt mondhattam volna szeptemberben is (öhh), majd hosszasan ecsetelte, hogy márpedig én milyen jeleket küldtem neki állandóan, és amikor azt írtam, abszurd, hogy magyarázkodnom kell amiatt, hogy nem érzek semmit, azt írta, abszurd, hogy most mindent letagadok.

Szóval letagadom azt, hogy szerelmes vagyok belé?

Nem értem...

Persze az, hogy ősszel megfogta a kezem, és én nem rántottam el, totális fennakadást okozott nála, úgyhogy bármit mondok, az ellen mindig ezzel a jelenettel érvel, mert én akkor így meg úgy vettem a levegőt, meg ilyen-olyan sápadt voltam, szóval ott én igenis éreztem valamit, és ezt ő tudja.

Írtam neki, hogy hiába próbálja rám aggatni a megvezető ribi szerepét, nem fogom ezt magamra venni, mire gúnyosan olyanokat írt, hogy ne is vegyem magamra, hisz semmit nem tettem azért, hogy ő félreértsen dolgokat és belém szeressen.

Érdekes, hogy ilyen Cosmopolitan magazinba illő jelek megmaradtak benne, de a kimondott szavaimat nem volt hajlandó befogadni.

Én eddig azt hittem, csak filmekben vannak ilyen klisés "férfiak", hogy ha egy nőnemű lény jól érzi magát a társaságukban, már egyből szerelmet látnak az egészbe, de úgy tűnik, tényleg létezik ez a jeleket totálisan félreértelmező - pontosabban mondva jeleket hallucináló - típus.

Ezután ment be a főnökhöz megbeszélni, hogy marad-e vagy sem, és aztán énekelve jött ki - ennyi volt a drámánk okozta bánata. Szóval most arra gondolok, vagy kapott egy még kerekebb fizetésemelést azért, hogy maradjon, vagy kinyögte, hogy csak akkor marad, ha a Róka megy. Mert hát az van, hogy az ő helye nehezen betölthető, míg asszisztenst bármelyik fáról le lehet akasztani.

Egy idő után nem írtam vissza neki, mert már csak káromkodások jutottak eszembe, meg átfutott az agyamon, hogy örüljön inkább, hogy nekem mindegy, mit csinál, mert így legalább lusta vagyok neki szép hosszút írni arról, hogy milyen nevetséges a viselkedése. Persze már akarva se tudnék neki írni, mert kegyetlenül galád módon letiltott.

Ez megint csak megerősít abban, hogy a szerelem egy iszonyatosan túlértékelt faszság, és minden érzésnél semmitérőbb, ha nincs a cukormázas réteg alatt barátság.

++

Most eszembe jutott, hogy nem is igaz, hogy semmit nem fejezek be, mert végül is pár történetet sikerült már megírnom hossztól függetlenül. Ennél jobban talán semmi nem utalhat arra, hogy időnként elfeledkezem magamról, és képes vagyok azt hinni, hogy totálisan el vagyok tévedve...

Amikor úgy érzem, elvesztem, valójában csak az ösvényemen haladva orra bukok a saját lábamban.

„Amikor úgy érzem, elvesztem, Istenhez fordulok - szipp.”

A bejegyzést elkezdte: GothEmoGirl91, befejezte: SunshineSuna91

A következő bejegyzést ne olvassák el olyanok, akiket könnyű lehozni az életről - de hát Róka, ezt kiírhattad volna az utóbbi ezer bejegyzésed elejére is...!

***

Soha nem hittem a pszichológusok hasznosságában, egyszerűen nem tudom elképzelni, mit tudnak tenni az emberért azzal, hogy végignézik, ahogy elsírja magát a kanapén. Talán csak azokra hatásos, akiknek újdonság kibeszélni magukból a sok rosszat, és elismerni ilyen-olyan érzéseket, gondolatokat? Milyen olyan gondolatot tudna ébreszteni bennem egy idegen ember, ami még nem ébredt fel magától? És egy olyan ember, aki megtehette, hogy olyan sok évig járjon egyetemre, hogy végül jól fizető munkája legyen és sose ismerje meg a csóróságot és kiszolgáltatottságot, tényleg érteni fogja, hogy miről beszélek? Vajon ismeri a mai fiatal felnőttek problémáit, vagy majd azt mondja, túl pesszimista vagyok, hisz nézzem meg, neki is milyen szép rendelője lett a kemény munkának hála?

De például tavaly láttam sok blogban, hogy ő is, meg ő is elment pszichóhoz, és az mennyit segített neki, és mivel most van olyan fizetésem, hogy ezen komolyabban is elgondolkodhatok, pár hónapja bennem is felvetődött a kérdés, vajon szükségem lenne-e szakemberre. Elsősorban Rú miatt mennék, mert bár vannak napok, amikor fixen biztos vagyok abban, hogy tisztán látok vele kapcsolatban mindent, van, hogy úgy érzem, teljesen vak vagyok, és egyszerűen zavar, hogy nem tudom, jó-e az ítélőképességem vagy sem, meg hát alapjaiban irritál már, hogy ilyen faszság még mindig foglalkoztat. Aztán ott van az is, hogy a párkapcsolatban csak a kötöttséget látom, és a szerelmet már csak egy lassú lefolyású, de kiheverhető betegségként azonosítom - mooonnyuk tényleg az, nem? (*Róka zavartan nevetgél*) -, és sokszor érzem azt, hogy rossz ember vagyok, és emiatt élek büntiképp úgy, mint egy itt ragadt szellem. Mindezek - meg a mai világ ábrázata alapján - nem hiszek abban, hogy valaha részem lesz mindabban, ami régen másoknak alap volt, például teljesen irreálisnak tartom, hogy valaha is lesz saját családom. Azt meg inkább le se írom, hogy ahányszor felvetődik bennem a kérdés, vajon hány éves koromban fogok meghalni, milyen számnál szoktam kilyukadni az alapján, hogy végül is az esetek többségében mindenbe csak belekezdeni tudok.

Szóval tegnap megnézegettem a pszichókat egy oldalon. Hát, van áruk, szóval heti gyakorisággal biztos nem mennék, de hátha érne valamit, legalább próbaképp. Egyelőre abban a fázisban vagyok, hogy a nézegetésnél tovább még nem megyek.

Ami miatt még kétely van bennem a pszichológusok hasznosságát illetően az az, hogy szerintem sok olyan problémám van, ami társadalmunknak ezen korszakához köthető, és nem irreális félelmeim vannak, amik eltorzítják a gondolkodásom, hanem szimplán reális következtetéseket vonok le. Például az, hogy nincs jövőképem, nem azért van, mert nem bízom a képességeimben, hanem azért, mert szar talapzatom van és nem látom a lehetőségeket, ráadásul még soha nem beszéltem olyan felnőttel, aki bármi okosat is tudott volna tanácsolni. Pörgő Jocó például azt mondta, ha ő most fiatal nő lenne, biztos, hogy csak a pornóban látna kiutat a pénztelenségből (egyszer felvetődött bennem a házi videózás, de hát lusta vagyok és kedvtelen), Pukkancs nagymamája meg rendre a fejét csóválja, és csak annyit mond, ha most lenne fiatal, felkötné magát.

Szerencsére lelkem mélyén vigyázva rejtegetem a soha ki nem hunyó napocskámat, ami miatt néha meg úgy ébredek, hogy enyém a világ, és a problémáim nem számítanak, hisz a lábam odavisz, ahova csak szeretném, ha sikerül a magam kreálta béklyót lecsatolni róla - azt a súlyos, fekete vasgolyót, amire fehérrel rá van írva, gyávaság. Asszem, túl komolyan veszem, hogy minden olyan komolytalan, és olyan fajta életet erőltetek, amire nem is vágyom igazán, és nem tudok, nem akarok megfelelni az elvárásoknak, mert nincs hozzá motivációm. Olyan gondokat görgetek magam előtt, amiket magamévá tettem, pedig idegenkedem az egésztől. Mintha beleléptem volna a társadalmi elvárások sarába, és olyan súlyos réteg lenne a bakancsom talpán, hogy alig tudok tőle mozdulni, pedig csak annyi lenne a dolgom, hogy kilépek a cipőmből, és otthagyom a picsába (jaaajjj, de fennkölt itt valaki, hogy oda ne rohannyak!).

Pukkancs is arra jutott, hogy szeretné megpróbálni a pszichológust, mert megrekedve érzi magát, és rengeteg düh van benne a szülei iránt. Nagyon sokat szorong emberek között, ami úgy jön ki rajta, hogy kb. képtelenség bevonni egy társalgásba. Ebben mondjuk nagyban közrejátszik az is, hogy a főnöke úgy beszél vele, mintha a seggéből rántotta volna ki, a papírokat pedig nem odaadja neki, hanem elé dobja, ilyen közegben pedig nemigazán lehet kibontakozni, vagy elhinni, hogy nincs miért kevesebbnek éreznie magát másoknál.

Amúgy ti éreztétek már azt a szelet, ami erősebbé teszi az embert néhány percre? Olyankor nektek mi jelenik meg a lelki szemeitek előtt? Nekem az, hogy fogom magam, és gyalog elindulok világgá, mert hirtelen tudatosul bennem, hogy nem vagyok idekötve, és vár rám valami ennél MÉRFÖLDEKKEL jobb.

Kérem az egybegyűlteket, álljunk körbe, és rappeljünk el közösen egy nótát. Úh, igen, máris érzem, hogy erős vagyok...!

In The End (Tommee Profitt)