Sekélyes

A héten egész jónak éreztem a feladatkörömet, így, hogy az emberhiány miatt kicsit kibővült. Nem mintha tiszta lenne, mi is a dolgom pontosan, mert hát a munkaköri leírás lemaradt a szerződéskötéskor. Szóval a hét elejére pont belerázódtam az új feladataimba, erre pénteken benyögte a kisfőnök, hogy ezek a feladatok majd visszakerülnek a hétfőn érkező új kollégákhoz, én meg néztem rá, hogy akkor minek volt ez úgy előadva, mintha alapjáraton az asszisztensi feladatkör része lenne, és húztam a számat is látványosan, hogy én ezt szeretem csinálni, és nem akarom, hogy csak adminisztrációs feladataim legyenek. Mert ha már ilyen cégnél vagyok, ragadjon is rám valami később is használható, na. Az arckifejezésem láttán végül azt mondta a kisfőnök, hogy továbbra is nyomon követhetem a folyamatban lévő dolgokat, de hát várjuk ki a végét...

Holnap tehát jön két új ember, az egyiknek kocka alakú, koravén feje van, a másik pedig sápadt, bamba és öt méter magas. Remélhetőleg kiderül róluk, hogy nem olyanok belül is, mint kívülről, hanem mondjuk jó fejek... Amennyire leszűrtem, egyiknek sincs tapasztalata, csak már annyit válogatott a cég, hogy már nincs idejük további válogatásra, aztán hirtelen kétségbeestek.

Hétfőn a kisfőnök magával vitt a Tescóba, nem tudtam kibújni a dolog alól. Mindenáron ajándékot akart venni annak a csajnak, aki a héten volt utoljára, és bár mindenkitől szeretett volna beszedni erre a célra 1200 forintot, én bölcsen csendben maradtam, pedig legszívesebben rákérdeztem volna, hogy ezt mégis hogy találta ki így egymagában. Mer'hogy ez a jóember kinézett a csajnak valami hétezer forintos csokit, és valami extra virágcsokrot akart mellé, de ezt persze nem beszélte meg senkivel. Végül aztán volt, aki beleadott kétszáz forintot, de a többség elsunnyogta, én is csak ültem, mint aki se nem lát, se nem hall. Eleve nevetséges volt az egész helyzet, elő lett adva, hogy a csaj magától megy el, közben a szerződés miatt mutattak neki ajtót, és az utolsó napján mind a tízen vagy hányan körbeálltuk, és a kisfőnök búcsúbeszédet mondott neki, a nagyfőnök meg mosolygott, pedig ő baszta ki, na szóval vicc volt az egész, 1200 forintot nem ért nekem a műsor, meg tulajdonképpen egy fityinget se.

Ja, meg épp a kocsiban ültünk, amikor hívta egy nő, akinek minden szavát kihallottam a telefonból - elutasították a kisfőnök álláspályázatát. Haha. Utána vigyorogva megkérdeztem, hogy na mi van, munkát keresel? Ő meg csak kuncogott. Hát ilyen hely ez...

Egyébként jónak érzem magam és ügyesnek, úgy érzem, számít rám a kisfőnök, de remélem, nem fog elbuzisodni most, hogy jön két hapsi a csapatba, aztán majd összeszo... Jaj, na. Hogy beszélek?

Szóval hogy a férfiak hajlamosak kinyalni egymás popókáját, ugye.

Mindegy, legalább a kávémániájával leállt, nem tudom, mi lelte. Egyik reggel mondjuk azzal kezdte a napot, hogy ránk szólt, hogy a chaten ne irkáljunk egymásnak semmi "olyat", inkább beszéljük meg, mert a nagyfőnök mindent lát. Ettől egy pillanatra mondjuk felfordult a gyomrom, előtte Pukkanccsal pont arról beszéltünk, lelépjünk-e innen, meg a másik asszisztens csajjal többször is jól megbeszéltük, hogy milyen szexista dolog kávéért kiküldözgetni az ember lányát.

No hát mindegy...

Egyébként a magánéletben nem történik semmi. Voltam nőgyógyásznál, hogy nézegesse meg a nunuskát, meg fogdossa meg a cicimet is, és bár elvileg minden rendben van, mégis csalódottan jöttem el, mert az utcára menekülve jutott csak eszembe, hogy nem kaptam se vizsgálati papírt, se számlát, és ez olyan dühítő volt, mert otthagytam kétnapi béremet, és mégis eljátszották ezt, hogy este már ők se akarnak adózni, úgyhogy nem kaptam semmit arról, hogy egyáltalán ott jártam. Ezek után aztán higgye el az ember, hogy nincs is vele semmi baj, meg hogy az ultrahangos bigyó tényleg be volt kapcsolva, és nem csak egy demót nézegettünk a monitoron... Megkértem, nézze már meg, megvan-e egyáltalán a szűzhártyám, mert lehet, hogy már véletlen nincs is meg, és akkor igazán rákszűrhetne egyet rajtam, de hát örömmel jelentette, hogy az is szép rendesen megvan... Na, szuper. Akkor továbbra se vizsgálj meg, nagyokos. Többet nem megyek hozzá se.

Aztán, mi van még... Pukkancs pár hete chatel egy lánnyal, úgyhogy bele van cuppanva egész álló nap a mobiljába. Ez eleinte dühített, mert ugye hogy  - ho-ooogy! - pattogott nekem, amiért elkezdtem valakivel chatelni, erre ő még nálam is rosszabb. Nem az dühít, hogy nem velem foglalkozik, hanem az, hogy közömbösséget színlel a lány iránt, közben meg totál bele van szopódva a telefonba. Meg persze nem is mesél róla semmit. Elmondta, melyik településen lakik, aztán ennyit tudok. De szerencsére már elmúlt az, hogy pánikolok, hogy mi lesz velem, ha majd a gyakorlatba is átülteti ezt a lány iránt érzett "közönyt". Tudom, hogy elleszek. Most is elvagyok.

Szeretnék egy könnyű laptopot, mert szombatonként könyvtárba akarok menni, hogy kussban ülhessek és írhassak. Itthon nincs meg a nyugi. Meg továbbra is nagyon szeretnék egy rollert.

Sajna szemüveget is kell vennem, mert eltört a keretem, úgyhogy most kuporgatok ezekre.

Tegnap ment a Hét nővér a tévében, tetszett végül is, ha attól eltekintek, hogy végül az emberiség a túlnépesedés miatti éhenhalást választotta nagy boldogan. Menő volt a leszbis suna, meg a kick boxos, a többi karakter uncsi kidolgozatlan maradt, azt se tudtam, melyik melyik. Jó, még a szőke is ari volt. Sorozatot kellene belőle csinálni igazából. Az nagyon jó lehetne.

A hétvégén én meg a Pinterestre cuppantam rá, nem is tudom, nekem durva hajfétisem van, és szeretek szép nőket nézegetni. Durva, hogy a nők tényleg milyen szépek és sugárzóak tudnak lenni. A férfiak nagy része nem is érdemelne nőt maga mellé... Nem tudják, hogy kell velük bánni - igaz, hogy így van?!

Erről jut eszembe... Valamelyik nap megnéztem Pukkancs tinderén a férfiakat. Hát... Nem jött meg a kedvem hozzájuk. Nem is az, hogy átlagosak vagy unalmasak, hanem kinéznek vagy negyvennek huszonöt-harminc évesen, és alig sugárzik kedvesség vagy értelem a tekintetükből. Mi van velük...? Vagy csak én vagyok túl kecó?

Tudom, nem a külső számít. De hát nem erről szól a társkereső? Olyan, mint egy katalógus...

Na mindegy... Tudom, hogy üres vagyok és felszínes... Mostanába'.

Reggelente és hazafelé mindig nézem a lakás ablakait, ég-e mögötte a villany. Sose látok fényt, de holdjáró idesapám biztosan ott lakik még. Miért költözött volna el, hisz ott él babakora óta... És hova is költözhetne?

Kíváncsi vagyok a bank válaszára... Nem mertem ráírni a törlesztős papírra, mennyit is keresek valójában, szóval viszonylag alacsony pénzt tudok rászánni a törlesztésre. Lehet, elutasítják, és eladják a lakást. Aztán nem lesz mit gondolkodni rajta. Például hogy hogyan lehetne bejutni a kertkapun balhé nélkül.

Fú... Olyan rosszul érzem magam egy-egy bejegyzés megírása után. Egyszerűen semmi nincs belőle abból, aki tényleg vagyok. Csak telnek a napok... És közben semmi vagyok.

2

Na, írtam még két oldalt, jól van akkor. Az összesen nyolc lett volna az igazi, vagy legalább hét, de az öt se olyan rossz ahhoz képest, hogy utoljára novemberben tudtam ráállítani az agyam. Monnyuk annak nem örülök, hogy a betűméretek mindig átvernek. 12-es betűmérettel az öt oldal se öt oldal igazából, mert én igazából 11-essel szeretem mérni az oldalszámokat, de hát evva... A valami is valami, és legalább volt értelme felkelni tegnap is meg ma is. Éjszaka lenne az igazi, de hát akkor meg aludni kell a tetves munka miatt.

Most meg már nincs is kedvem többet írni, hát így megy ez sajna... Jön a szomorú vasárnap-érzés.

Az a fura, hogy eddig olyan érzés volt bennem, mintha valamit várnék, és most felocsúdtam, hogy nincs is mit, és minnyá megint csak a pénteket fogom várni, de azt is csak azért, hogy aztán két napig ne kelljen dolgozni.

Azt álmodtam, hogy elém tették a szerződést, hogy írjam alá. Bah.

3

Pénteken Pukkancs elment az anyukájához, úgyhogy tegnap egész nap egyedül voltam. Sikerült írnom három oldalt, aztán megnyugodtam ettől, de rá két percre már megint foscsi volt a kedvem.

Ma is kellene írni, amíg enyém a szobácska. Jó lenne haladni.

Lófaszka a popóba

Gondolkodtam, el merjem-e költeni a fizetésem azon részét, amit elszórásra szántam, mert hát ugye ki tudja, mi lesz ezen a munkahelyen, és emiatt elég rossz kedvem is volt pénteken az Árkádban lötyögve, és inkább nem is vettem semmit egy leértékelt blúzon kívül. Másnap viszont visszamentünk Pukkanccsal, és jól elszórtuk, amink volt erre a célra, csak az a baj, hogy a tükör előtt billegésnél tovább nem tartott a tavaszi kabát öröme. Lesz egyáltalán tavasz?

Jó csúf, ízléstelen divat van amúgy, ami meg tetszik, az leárazva is annyiba kerül, hogy megégeti az ember kezét. Pénteken a kabát is megégetett, de hát ez van, vazzzzee...

Bent a cégnél a helyzet változatlan, bár elvileg már felvettek két szerencsétlent, csak még várni kell rájuk pár hetet (szerencsétlenek a nagy remények és a jövőbeli csalódás lehetősége miatt). A kisfőnökömön egyre sűrűbben látom a túlterheltséget, gyakran könyököl az asztalán, és fogja a fejét, majd mély levegőt véve folytatja a buzgóságot, mint egy kényszeres maximalista. Kérdeztem, szokott-e azon gondolkodni, hogy felmond. Azt mondta, nem volt még erre ideje.

A nagyfőnök meg csak csinálja a plusz munkát nekünk, mert elfelejt bizonyos infókat átadni, és az utolsó pillanatban kapkodunk miatta. Vicces, hogy a meetingen előadta, hogyan kezeljük az ügyfeleket, aztán amikor helyette veszem fel a telefont, kiderül, hogy ő lófaszt nem válaszol vissza az e-mailjeire. Ezek a meetingek is akkora pózer faszságok, mint a ház.

Amúgy összességében jó kedvem szokott bent lenni - kop-kop-kop -, de itthon csak bámulok magam elé, amiért ennyire semmilyen az életem. A hétvégéket ki kellene használni normálisan... Nagyon haragszom magamra, amiért nem írok, de igazából magányom sincs hozzá. Vagy ez csak kifogás? Olyan rég írtam már, hogy vissza kellene olvasnom a sztorit, hogy mifene is történik benne épp.

Csak ahhoz van agyam, hogy az élet milyenségén töprengjek. Tudom, hogy egy munkahely sem fogja nekem megadni azt, amire szükségem van, mégse mondok fel. Bután élem az életem, ez is olyan ijesztő. Le kéne lépni a picsába - csáó, szenvedjetek magatoknak, idióták, nekem az írással kell foglalkoznom.

Nem beszélünk olyan pénzekről, hogy megérje a gürit...

De hát ez nem az az ország, ahol meg lehet élni egy félállásból... Pedig mennyire kibaszottul jó lenne, ha nem a munkáról szólna az életem...!

Mi lesz így... Nincs is értelme semminek. Mármint komolyan. Nekem sose lesz semmim munkából. Lassan fiatalságom se. Ha megélem a harmincat, azon túl már csak nehezebb lesz.

Amúgy még decemberben otthagytam a szakácssulit. Egyrészt nem tudtam már fizetni, másrészt viccnek éreztem, hogy én szakácsnak tanulok. Nem tudtam megerőszakolni a kis lelkemet...

De hát bármibe fogok, amire a csóróság sarkall, úgyis csak szerepöltés.

A fiú meg még mindig vár rám, pedig egyre kevesebb értelmét látom az egésznek. Nem érzem azt, hogy kötődni akarok bárkihez is, meg tartozni. Szerintem nem csak anyagilag jó függetlenedni, hanem lelkileg is. Bár ez biztos otrombán hangzik, meg betegesen.

Hát elgondolkodtató... Mármint a munka. Dolgozni azért, hogy lehessen szép kabátom, de kutyám, lakásom, jövőm úgyse... Hát ennek nem sok haszna van. Közben meg ki tudja, ha bátrabb lennék (=keresnék egy félállást, amiből esetleg nem halok éhen, mellette meg élem a kis művészkedős életem), talán sokkal boldogabb lennék. Mert munkanélküliként kurva jó lelkiállapotom volt egyébként... Komolyan. Elégedettebb voltam magammal, mint most.

Oké, csak ismételgetem magam.

Ez a legrosszabb. Amikor észreveszem magamon, hogy tudom a megoldást, de mégse lépek. Bár ha visszatekintek az elmúlt éveimre, mindig láttam a megoldást, előbb-utóbb léptem is, de mégis itt vagyok, ugyanott, ahonnan elindultam.

Lehet, hogy akkor én mindig mindenben rossz döntést hozok?

Ha meg nem rúgnak ki próbaidő végén, belecsúszok a két hónapos felmondási időbe, és esélytelen lesz az alatt munkát találnom, mert a picsa se várna rám, mert hát miért várna.

Blöe

Délelőtt összeszólalkoztam Perditával, mert jeleztem, hogy ne mossa a mosógépben a hányásos felmosórongyot. Ezt már nagyon sokszor kértem tőle. Persze ebből arra jutott, hogy seggfej vagyok, költözzek el, minek vagyok itt, stb, és persze az elmaradhatatlan gúnyolódás, hogy: „Nem kell remegjél”, pedig csak a stílusa miatt remegek, attól, hogy mennyire undorító emberileg, és sose veszi észre magát, nem tűnik fel neki, hogy egyre kevesebben kíváncsiak rá. Miért kell egyből elköltöznöm azért, mert nem akarom a ruháimat olyan gépben mosni, amiben ő a fost is képes átöblíteni?

Aztán feljöttem a szobámba, egy darabig még mondtam a magamét, aztán rám jött a zokogás, mert tudom, hogy sose fogok tudni elköltözni, ő se fog elköltözni, mert egy tizenhárom éves játékfüggő hülyegyerek szintjén ragadt, és Pongó se fogja soha elköltöztetni, mert ő is előbb ül le X-Boxozni, minthogy kitalálja, hogyan ne kelljen a barátnője anyjának a házában élnie lassan harminc évesen annak ellenére, hogy vezető beosztásban dolgozik. Igaz, ha el is költöznek valaha, Perdita végül úgyis itt fog kikötni, mert a kapcsolatuk a magányon alapszik, és egyszer úgyis belátják, hogy semmi értelme az egésznek.

Ilyenkor úgy eltűnnék, elmennék messzire, és nem beszélnék senkivel... Hátrahagynám ezt a buta, pénzhajkurászós életet, aminek semmi értelme, csak bánatot ad és örökös kattogást.

Abszurd árak vannak az albérletpiacon, az életem azzal menne el, hogy dolgozom azért, hogy albérletben lakhassak.

Bár ez a munkahely is annyira stabil, mint a tavalyi vendéglátós munkáim, ugyanúgy szólhatnak egyik napról a másikra, hogy ennyi volt, és ugyanúgy eljátszhatják, hogy nem fizetnek ki, tehát hülye lennék albérletbe menni, ahonnan aztán két hónap után úgyis repülök, ha nem a hirtelen rám szakadó munkanélküliség miatt, akkor a tulaj kedve szerint.

Minden úgy el van lehetetlenítve.

És akkor még gondolkodjak komoly kapcsolaton, mi...? Minek?

Nem tudunk felnőttek lenni.

Tegnap, amikor sétáltam haza a boltból, tavaszi szél fújt, és olyan jól esett, hogy nem is volt kedvem hazaérni. Ilyenkor érzem, hogy élek. Amikor ez a fajta szél fúj.

Olyan tragikus az emberek sorsa - nem élvezhetik azt, aminek alapjaiban részei. Abszurd világot húztak fel nekünk, és mindenki, aki pénzt keresni ébred fel reggelente, csak egy rohadt marionett. Az is, aki azt hiszi, hogy nem...

Nem hiszek a fényes jövőben, sajnos még olyankor se, amikor épp jó a kedvem.

El van ez már baszva. A király is igazán beleülhetne már a koronájába.

Boldogság, hah

Pukkancsnak nem jött össze a randija, mert kiderült, hogy a lány már csak fiúval akar komoly kapcsolatot, lánnyal meg már csak mókázna. Szóval ennyi volt a csaj, és akkor Pukkancsnak rossz kedve lett, és megint elkezdett arra koncentrálni, hogy én mit csinálok. Ezen aztán úgy veszekedtünk, hogy ültünk az irodában a munka fölött, és vadul pötyögtünk egymásnak a mobilunkon, merthogy a gépünket ugye megfigyelik (kár, hogy első nap megbeszéltük a kakilás témát a belsős chaten). Elvileg Pukkancs csak azt próbálta elpanaszolni nekem, hogy fél attól, hogy elveszít, ha lesz barátom, de bennem az ilyen te-boldog-vagy-nekem-meg-semmi-nem-jön-össze-és-le-fogsz-majd-szarni-féle szövegektől felmegy a pumpa. Azt is meg akarta nekem magyarázni, hogy látszik rajtam, hogy szerelmes vagyok - na, az ilyen se tetszik, hisz nem leszek szerelmes attól, hogy érdekel valaki.

Aztán persze megbeszéltük, csak... Az ilyen viták alkalmával fojtogatva érzem magam, és csak elmenekülnék. De tudom, hogy Pukkancs is néha menekülne, csak nem tud hova.

Sebaj, most megint van kivel chatelnie, úgyhogy most nem aggodalmaskodik, hogy mi lesz vele, „ha én már nem leszek”.

Hagyatéki tárgyalás

Anya visszament Angliába, legközelebb májusban jön. Most jobban elvoltam vele, nem voltak kínos hallgatások, igaz, csak kétszer voltam vele kettesben. Egyszer, amikor elmentünk az Aldiba, egyszer meg amikor elmentünk együtt az Árkádba, és azt mondta, ha tetszik valami, megveszi nekem. Ezt már legutóbb is csináltuk, csak nem volt pofám semmit se elfogadni, most viszont valamiért volt, meg úgy éreztem, örülne is neki, ha lenne pofám. Olyan rég voltam vásárolni, basszus, nem bírtam ki.

Vettem két szoknyát, meg egy felsőt. Az egyik szoknya hiába XS-es, majd elviszem varrónőhöz, hogy húzzon a gumiján. Nagyon szép. Mindig azt képzelem el randiszoknyának. Jó kis pörgős szoknya.

Jaj, meg egy csecstartót is vettünk, iszonyat csinin áll rajtam, de hát max kufirchoz jó, amúgy meg ruha alá felvenni nem tudom, az én laposságommal mennyire lenne előnyös. Ocsó vót mindenesetre, kár lett volna otthagyni. Felvettem itthon, aztán meglepődtem, hogy hű, milyen csuda alakja van itt valakinek...! Kár, hogy már tisztára puha a fenekem. Gondolkodom, hogy veszek majd olyan kínpadot, nem tudom, mi a neve, de lehetne rajta eredményesen edzegetni talán. Hiába, közelítek már én is az ötven felé. Meglátszik az ember alakján.

Múlt héten volt egy hagyatéki tárgyalás. Ugye említettem régebben, hogy Perditával ketten örököltünk egy fél lakást, tehát a negyede az enyém volt. A lakás másik fele egy idős rokonunké volt, de ő meghalt másfél éve. A bank azért nem tudta elvinni a lakást, mert nem voltak tisztázva a tulajok, és bár a rokonunk holdjáró idesapánkra hagyta a részét, ő lemondott róla, gondolom, a rajta lévő hitel miatt. Szóval megörököltük Perditával az egész lakást, és most elvileg várjuk a banktól, milyen lehetőségeink vannak annak érdekében, hogy ne dögöljünk bele az adósságba. Elvileg akár törleszthetjük is tovább viszonylag baráti összeggel, ha akarjuk, de ezt csak akkor fogom elhinni, ha leírva látom. Egyébként meg annyira a miénk az a lakás, hogy kulcsunk sincs hozzá, idesapánk sose fog elköltözni onnan, sőt, elvileg egy család is lakik ott, gondolom, ők fizetik a rezsit. Szóval kíváncsi vagyok, mi lesz végül a lakással. Én már lemondtam róla rég, de most támadt bennem egy kis remény. Megvan száz négyzetméteres, jó lenne eladni, igaz, nagyon rozoga, lehet, csak a hitelre futná belőle. Na meg amúgy hogy mutatod meg az érdeklődőknek, ha te oda se mersz menni...?

Az új szerződés

Kissé rezeg a léc alattam, már ami a munkát illeti. Egy hete volt egy meeting, amin a kisfőnök felolvasott nekünk, a négyfős nemzetközis csapatának egy új szerződést, miszerint a felmondási idő hatvan nap lesz, valamint tizenegy oldal a titoktartásról, amit ha megszegünk, és nem megállapítható az okozott megkárosítás mértéke, százezer eurót kell leperkálni. A meeting elején én még poénkodtam, pláne a "munkaidőn kívüli magatartás korlátozása" című ponton támadt pár poénom, a végére viszont úgy elnémultam, mint a fene. Megjegyeztem, hogy ez egy eléggé fenyegető hangvételű szerződés, amin úgy felnevetett mindenki, mintha újabb poént mondtam volna. Viccesen hangzik, hogy százezer euró, csak az nem vicces, hogy nem vicc. Én azon csodálkoztam, hogy a többiek a hatvan napon voltak fennakadva, és nem ezen az összegen. Mármint na, az kb. harminckét millió forint. Ráadásul a jelszót se mi állítjuk be a gépünkön, sőt, semmit nem tudunk átállítani rajta, mert van egy infós gyerek, aki mindent megcsinál és felír minden jelszót. Ha valami nem működik, neki kell írnom, és ő otthon belemászik a gépembe. És ha én mondjuk véletlen rossz helyre küldök egy e-mailt, már foshatok, hogy megkárosítom vele az üzletet. Nem olyan nehéz hibázni, nagyon sok mindenre oda kell figyelni.

Meetingen azt mondta a kisfőnök, hogy a nagyfőnök üzeni, ha valakinek valami kivetnivalója van, nyugodtan beszélje meg vele.

Na és ezek a megbeszélgetések úgy alakultak, hogy másnap felmondott a fuvarszervezőcsaj, akinek az asszisztense vagyok, és a következő héten felmondott a fuvarszervezőfiú, akinek aznap járt le a próbaideje, és a nagyfőnök nem akarta meghosszabbítani a szerződését, amiért nem akart belemenni az új feltételekbe. Beszéltem a fiúval, és azt mondta, ügyvéd mondta neki, hogy ilyet ne írjon alá.

És emiatt én elég szomorú lettem, mert pont megkedveltem a lányt is, meg a fiút is, szóval már tök jó kis csapat voltunk, elkezdtünk hülyéskedni napközben, és már nem volt olyan kukahangulat, mint amikor kezdtem. Tetszett a fiú humora, örültem, hogy ő is a kollégám, és a lány is elkezdett kinyílni. Ritka, amikor nem utálod a kollégáidat, na.

Erre hipp-hopp a fiú elment egyik napról a másikra, és a lánynak is már csak három hete van itt. És nem értem, hogy lehet az, hogy amikor a csapatból alapból hiányzik a háromból egy fuvarszervező, mi a francért engedi el a nagyfőnök a másik kettőt is. Most meg aztán orrba-szájba interjúztatnak, mintha mások lennének olyan hülyék, hogy ilyet aláírjanak.

Én is már csak a vesztemet várom kb. A nemzetközis csapatból hatból hárman felmondtak (igaz, az egyik srác még az új szerződés előtt), rajtam kívül már csak a másik asszisztens csaj van, és ugye a csapatvezető kisfőnök. A másik asszisztens csajról meg annyit, hogy tegnap elkezdett munkát keresni, már csak azért is, mert a kisfőnök folyton kávét főzet vele. Nem akarok hülyének tűnni, de ez nálam is felmondó ok, szóval most izgulhatok, hogy én leszek a kávéfőző lány, és akkor majd szólni fogok, hogy nekem ez nem tetszik, ők meg szólni fognak, hogy hol találom az ajtót. Megvannak a magam feladatai, nem érek rá jobban kávét főzögetni, mint más, nem dolgom kiszolgálni senkit, még csak nem is személyi asszisztens vagyok, még csak nem is a kisfőnöktől kapom a fizetést, ergo nem tartozok neki kávéval, bár a nagyfőnöknek se.

A szerződést még nem írtam alá, csak jeleztem, hogy nem tetszik, hisz az mászik bele a gépembe, aki akar, az küld az e-mail fiókomból e-mailt, aki akar, de egyelőre nem hívtak személyes beszélgetésre ezzel kapcsolatban. Ez azért van, mert a belföldesek kisfőnöke úgy felhúzta magát, amikor meglátta a szerződést, hogy elvitte ügyvédhez, és most várjuk, hogy mit fognak neki mondani. Kár, hogy két fuvarszervező, akik még ügyesek is voltak, el lettek küldve kapásból. Milyen idióta üzletpolitika ez?

A legjobb, hogy tegnap odament mindenkihez az infós gyerek, és a kezünkbe nyomott egyedi jelszavakat. Én meg néztem rá, hogy de hát ez még mindig nem titkos. Ő meg mondta, hogy de igen, mert rajtam kívül csak ő tudja (ja, persze, meg az, aki aláíratja velem a százezer eurót). Aztán otthagyott. Én meg néztem a többiek arcát, és mindenki csak mosolygott, mint egy hülye viccen.

Ti mit szólnátok egy ilyen egyoldalú szerződéshez? Mert amúgy meg az egyórás szünet sosincs meg egyórás, csoda, ha eljöhetek ötkor, túlóra nincs fizetve (azzal kompenzálnak, hogy ha mondjuk reggel vérvételre kell mennem, akkor megengedik, hogy később érjek be, haha, és ez így meg lett mondva, de hát a picsa se jár annyit vérvételre, hogy ez így okés legyen).

Szóval nem tudom, mi lesz.

A héten behívtak az irodába, kicsit meg is ijedtem, hogy na, most teszik elém a szerződést, hogy írjam alá, vagy ha nem, lehet menni, de végül csak értékelték az eddigi munkámat, merthogy másfél hónapos lettem. Elégedettek velem, a negatívumokat meg nem tudnám elismerni, mert olyan volt, mintha azért találta volna ki őket a kisfőnök, hogy úgy tűnjön, odafigyel arra, hogyan dolgozom. Szemétség volt igazából, hogy nem mondott igazakat, de ráhagytam, kell a pénz. Állítólag kiküldtem olyan e-mailt ügyfélnek, hogy most nem érek rá vele foglalkozni, én meg mondtam, hogy ilyen nem rémlik, miért küldtem volna ki ilyen e-mailt. Ha nem érsz rá valakire, visszaállítod olvasatlanra az üzenetet, nem? A másik, ami eleve mókás volt, hogy kajakra belenéztek a levelezésembe. Legalább tartanák titokban.

A pozitívumaim közé képesek voltak odamondani, hogy kulturált a megjelenésem. Nevetgéltem, hogy hát kösz. Szívesen mondtam volna, hogy foglalkozhatnának fontosabb dolgokkal is, például azzal, hogy ne legyen átjáróház a hely. Felszínes banda. Megfelelő az öltözködésem... Hát pf...

Asszem, kicsit elszóltam, hogy normális a főnököm.

A kisfőnök is kiábrándító ezzel a kávés dolgával. Múltkor elment szünetre, és mobilról írt a másik asszisztensnek, hogy mire visszaér, jó lenne, ha lenne kávé. Pedig úszott a csaj a munkában. Tegnap meg ültünk hárman a konyhában, kijött a kisfőnök, és mondta a lánynak, hogy: „Te csinálsz kávét.” Én ilyentől tuti sírnék, már csak mérgemben is. Emlékszem, hogy amikor kezdtem, többször is megjegyezte, hogy a fuvarszervezők biztos örülnének kávénak reggelente, szóval majd főzögessek nekik kávét, én meg álltam és néztem rá, hogy ez hülye. Aztán sose csináltam kávét, mert tudtam, hogy egyik fiú se várná el, hogy bárki is kávét tegyen eléjük. Mondtam, hogy én nem kávézom, nem is tudok főzni, meg egyszer mondtam azt is, hogy nem igazán szeretnék másoknak kávét főzni, és hát nem tudom, az mennyire jutott el az agyáig, mert nem reagált rá, de azt hiszem, ha a másik lány is elmegy, rám fog omlani a plafon.