Purcimurci

Így, hogy öt munkanap, plusz egy fizetetlen ünnepnap kimaradt a decemberből, alig fogok valamit kapni. Hiába a még így is 160 ledolgozott óra, kb. 105 lesz a fizu. Szóval amíg nem lesz egy normális munkám, nem szabad szabadságra mennem, mert túl sokat buknék rajta. Remélem, lerobbanni se nagyon fogok.

Januártól elvileg változások jönnek. A felmondott vagy kirúgott őröket nem tudják pótolni, és úgy döntöttek, inkább csökkentik a szükséges létszámot. Ez azt jelenti, hogy kilenc őr helyett már csak hatot fognak foglalkoztatni, és azt is jelenti, hogy ezentúl egyedül leszek a pult mögött (a másik lány mellett lesz a két őr, szóval a logikát senki nem érti). Kicsit para, mert még mindig van egy-két dolog, amit nem tudok, ilyenekre gondolok, hogy kinek kell szólni, ha ez meg az a helyzet állt elő, szóval remélem, nem fogok beégni semmilyen helyzetben, és azt is remélem, hogy a január végén beköltöző Hólyag úr sem fog basztatni. Mindenesetre mivel beköltözik az a seggarc, a mobilomhoz se nyúlhatok már hozzá, szóval fogalmam sincs, hogy fogom bírni az üres perceket, amikor épp nem jön senki. Majd ülök, mint egy szobor? Bah.

Pukkanccsal tegnap nagy lelkesen kitaláltuk, hogy megkérdezzük a bácsit, nem adná-e el nekünk részletre a lakást - ugye néha csinálnak ilyet, hogy a bérlők inkább havonta nagyobb összeget adnak a tulajnak, csak ne kelljen üres zsákba dobálni azt a pénzt... Ki is találtuk, hogy hogy tudnánk megoldani zökkenőmentesen, de a bácsi úgy nézett ránk, mint a hülyékre, azt mondta, sose jutnánk a törlesztés végére. Eleve nem hallott még ilyenről, hogy valaki részletre adja el a lakását, úgyhogy el lehet képzelni azt a szánakozó mosolyt, ami kiült az arcára - szegény kislányok, mit gondolnak ezek. Szerintem erősen el van tájolódva a lakás értékét illetően, azt mondja, ma még érhet kb. 13,5 milliót - merthogy a szomszéd is annyiért hirdeti -, de öt év múlva már a dupláját is érheti. Nem tudom, ez a lakás, amiben padlószőnyeg van, és süvít be a szél a nyílászárókon, hogy érne eleve 13,5 milliót (ha jól emlékszem, ő is kb. 8-9 milláért vette), nemhogy később a dupláját. Arról nem beszélve, hogy azért lenne bőven itt javítani való. Ráadásul ez nem is Budapest. Mindegy... Csak poén lett volna valami szemmel láthatóért dolgozni, és nem csak azért, hogy legyen tető a fejünk fölött, amíg dolgozunk azért, hogy legyen mit enni. Túl egyszerű lett volna.

Folyton agyalok, hogy juthatnék előrébb, de mindig külföldnél lyukadok ki. Persze nem tudom, az miben lenne előrejutás, hisz kint a fél fizuját ellakja az ember, ha pedig hajón dolgozik és vége a szezonnak, valahova mégiscsak haza szoktak menni az emberek.

Az egyik őr szerint születésünk előtt magunk szabjuk meg az életünk milyenségét és azt, hogy majd mit kell megtapasztalnunk, legyen az jó vagy rossz. Ezen azóta sokat gondolkodom, meg azon, ha ez így van, akkor a sok rossz megtapasztalását követheti-e valami jó, vajon ha születésem előtt megszabtam az életem, akkor jót is írtam-e bele, vagy csak ezt az állandó hánykolódást, aminek az átélése 1000 tapasztalati ponttal jutalmaz majd halálom után. Persze tudom, van egy Pukkancsom, egészséges vagyok, és még mindig egyszerűbb az életem, mint sok más embernek, szóval nem panaszkodhatok, hiszen az instabil dolgaimnál sokkal rosszabb dolgok is léteznek. Egy másik őr szerint aki csórónak született, az is marad - biztató. Egy harmadik őr szerint aki nem elég képzett, úgyis végigszopja az életet.

Vajon nekem mit kell megtapasztalnom? Valahogy olyan soknak tűnik egyszerre a tapasztalni való - ugye szét van baszva a libidóm és a férfiakhoz való hozzállásom, nem tudok egy stabil helyen lecövekelni, és valahogy a tanulás se akar összejönni. Melyik lehet az igazi nehézség, és melyikkel tudnék könnyen elbánni, "ha igazán akarnám"? Tudjátok, sokszor van olyan, hogy valaki nyávog, hogy valamire nincs lehetősége, és valaki odaveti neki félvállról, hogy: „Ha igazán akarnád, meg tudnád oldani.”

Az a baj, hogy nem tudom, milyen szakmának lenne értelme. Tekintve, hogy örökség nem fog a nyakamba hullani, és nemigen fogok lakást se kapni ajándékba, lássuk be, bármilyen okj-s szakmával kitörölhetem a seggemet, saját otthont úgyse tudnék venni, amíg folyton egy lyukas zsákba dobálom a pénzemet, amit esetleg félre is tehetnék (=albérlet). Szóval folyton ezen gondolkodom... Nézegetem a nyelvtanárokat (3000/45 percért nem tudom, hány év alatt jutnék el bármiből is normális szintre), meg a nyelvtanfolyamokat (túl drága), meg az okj-kat (mi legyek, ha nagy leszek?), de nem sikerül dűlőre jutnom. A nyelvtanár csak akkor éri meg, ha hétről hétre meg tudom magamnak engedni.

A héten azt is megkérdeztem a bácsitól, szerinte meg fogjuk-e hosszabbítani a bérleti szerződést, amire először egy eléggé bizonytalan választ adott, majd két nappal később egy kevésbé bizonytalant. Variálni akar az ingatlanjaival, venni akar a kisebbik fiának is lakást, ezt vagy eladja, vagy beköltözik, ha eladja a másik két ingatlant, stb, stb...

Szerintem idén is kihagyom az évértékelőt, bár azért a lakástémát jól megoldottam, azt hiszem. Szeretek itt lakni, örülök, hogy elköltöztem, és remélem, mindig meg tudom majd oldani a lakhatást. Végül is annyira nem vagyok béna.

Kakifos csík

Az előbb bejelentkeztem a régi e-mail fiókomba, hátha visszaírt egy kiadó még régről (haha), és megláttam, hogy e-mailem jött két napja késő este, gondosan kivárva a karácsonyi időszak legvégét:

Levél témája: Kakifos csík

Remélem ez a mail címed most is.
Már én is gondolkoztam, hogy beszélek veled de mostanában elég lusta vagyok. Nem akarom, hogy idegenek legyünk egymásnak meg hogy zavarban legyünk, mert az elég foscsi.
Már rég nem haragszom, Pongó sem, ő is azt mondta, hogy béküljünk ki. Szóval gyere bármikor, bár szobád már nincs Remélem te sem rettegsz már Pongótól meg nem utálod nagyon.
Keresztapánk meg leszophat

Nem tudom, mire utal az utolsó sor egyébként, ki tudja, mit tud, hogy ért véget keresztszüleinknél a pályafutásom. Tény, hogy keresztapám hamar menesztelt, de lássuk be, kifizette azt a hónapot úgy, hogy le se dolgoztam, és ha nem küld el onnan, nem tudok munkát keresni, nem tudok interjúkra járkálni. Igazából rendes volt ebben, bár máig nem értem, miért módosította a jelszavát olyan gyorsan. Nem írtam ugyan, de azóta egyszer már beszéltem keresztanyánkkal - valamikor akkor, amikor megkaptam a melókát -, örült, hogy találtam új munkát, és mondta, hogy keresztapám is minden nap kérdezgette, mi van velem. Keresztapámmal mondjuk azóta se beszéltem, nemigen visz rá a lélek, nem tudom, miért...

Szóval visszaírtam Perditának egy tömöret, nem tudok érzelgősködni, lehet, egy kicsit tényleg rideg fajta vagyok, tudja a picsa... Annyit írtam, hogy nem haragszom senkire, és hogy ők is jöhetnek ide körülnézni meg társasozni, csak négy megállót kellene jönniük, plusz nevetős smiley. Aztán lesz, ami lesz.

Kicsit tartok ettől az egésztől, nem is tudom... Pukkancs egyébként mindig tök lelkes vele kapcsolatban - most is az volt az első reakciója, hogy menjünk el együtt bulizni szilveszterkor -, és bevallom, zavar a lelkesedése, mert félek, hogy a barátságunk esetleg áldozatául esne egy újabb Perditával való veszekedésemnek azáltal, hogy ők jóban lettek. Persze, legyenek jóban, de nem akarnám, hogy barátok legyenek.

Társalkodónő

Ma háromszor vagy négyszer utasítottam el az egyik őr meghívását, majd a végén megkérdezte, szülök-e neki lánygyermeket. Behozta ma a kisfiát, mert nem tudta hová tenni, és a kisfiú azt nyilatkozta neki az ebédszünetben, hogy nagyon kedves vagyok - gondolom, ebből jött az ötlet. A kisfiú úgy köszönt el tőlem, amikor jött érte a nagymamája, hogy odafutott hozzám, és átölelt. Tény, hogy egész nap mellettem ült, de szerintem annyira nem voltam nagy szám. Meglátta a telefonomon a Townshipet, letöltötte, és elvolt vele egész nap. 

A beugrós őr pedig elém állt, hogy ne mondjam már, hogy egymillió forintért nem lennék béranya. Még ha öt éves lett volna az ember, megértettem volna, hogy számára soknak tűnik az egymillió, de hát nem öt éves volt... Azt meg már végképp nem akarta elhinni, hogy harmincért se lennék tenyészkanca, csóróság ide vagy oda. Nem tudom, van-e az a pénz, amiért hajlandó lennék egész életemben azon agyalni, vajon mi lett azzal a babával, vajon milyen lett a személyisége, vajon hasonlít-e rám. Azt mondjuk már nem beszéltük meg, hogy vérszerinti gyerek lenne-e, de semmiképp nem szórakoznék ilyesmivel. Egy milla, pf. Annyit így is, úgy is megkeres az ember kilenc hónap alatt. Műszak végén kaptam tőle puszit, merthogy boldog új évet, mire a másik őrnek lekonyult a szája, hogy ő még sose kapott tőlem puszit, ő is szeretne. Hát jó, boldog új évet, vele idén már úgyse találkozom.

Tudom, hogy hülye picsának tűnök, de az ilyen napok után legalább olyan fáradtnak érzem magam, mint anno egy raktári műszak után.

Lényeg

Semmi karácsonyos nem történt a napokban.

Ma azt álmodtam, hogy vége lett a középsulinak, leérettségiztem. Három osztálytársam volt, akiktől elbúcsúztam: Pukkancs, Rú és Rú egyik legjobb barátja, aki egyébként közös volt osztálytársunk is volt egyben. Pukkancstól és ettől a volt osztálytárstól sírva köszöntem el, mert mindkettejük előtt külföld lebegett, Rútól meg csak úgy szóban elköszöntem, mint egy egyszerű ismerőstől, akivel úgyse fogok többet találkozni. Nem volt emléke se annak, hogy valaha is együtt lettünk volna - sőt, álmomban szerintem nekünk sose volt semmi közünk egymáshoz. Szóval akik fontosak voltak, mentek külföldre, én meg sírtam, amiért ez az egész véget ért.

Tegnap meg azt álmodtam, hogy rabszolga voltam egy csomó másik lánnyal együtt, valakik folyton üldöztek, aztán annyira féltem, hogy inkább nem menekültem tovább az üldözőink elől, hanem bevártam és nyakon szúrtam őket. Általában ha üldöznek álmomban, nem szeretek sokáig menekülni, hanem inkább megbizonyosodom arról, hogy nem kell tovább félnem. Végül is ez szimbolikusan jót jelent, azt hiszem.

Rú egyébként nem írt nekem, hogy boldog karácsonyt, de persze nem is várhatom el, hiszen én se írtam neki. Tulajdonképpen bő egy hónapja egy szót se váltottunk, mintha soha semmi nem lett volna köztünk, vagy mintha néma haragban lennénk. Az utolsó információk alapján, amiket tud rólam se keres, hogy jól vagyok-e, jól van-e a családom, lett-e helyük a cicáknak vagy sikerült-e új munkát találnom, szóval az ilyenekből tudom, hogy jól döntöttem vele kapcsolatban. Ha jobban belegondolok, a szakításunk után még nagyon sokáig hittem, hogy szerelemből szeretett, de visszagondolva a kapcsolatunkban felbukkanó kisebb-nagyobb jelekre, arra jutottam, hogy ő emberileg szeretett engem nagyon, de az az igazi, lángoló szerelem szerintem sose volt meg részéről. Szóval amikor azt mondta, egyszer majd talán újra együtt leszünk a jövőben, és amikor azt mondta, nálam úgyse lesz senki jobb, azt az eszével mondta, egy másfajta szeretettől vezérelve. Persze megeshet, hogy rosszul gondolom, talán felháborodna, ha ezt olvasná, talán rosszul esne neki, amiért utólag kételkedem a szerelmében, de... ez van. Minél több idő telik el, annál inkább kitisztul a látásom vele kapcsolatban. Amíg az ember benne van egy kapcsolatban, vagy ha már nincs is, de még hatása alatt áll, úgyse hisz másoknak... Én is csak azt hajtottam, hogy másnak ebbe nincs belelátása, más nem ismeri a részleteket, más nem tudhatja, milyen ez... De ahogy telik az idő, én is egyre inkább képes vagyok külső szemlélőként látni a kapcsolatunkat, és belátni, hogy a részletek teljesen feleslegesek, ha a körvonalakból úgyis egyértelműen kirajzolódik az igazság. Már nem látom értelmét a részleteknek, ha valaki megkérdi, mi volt a baj az előző kapcsolatommal, lerendezem a választ két szóban és egy vállrándítással, és nem próbálom meg Rút mentegetni azzal, hogy részletekbe bocsátkozom a miértek miatt. Úgyis a lényeg a lényeg. Persze ki tudja, ő is miket gondol rólam utólag. Hisz én szakítottam vele, és utána én voltam végig elutasító.

Perdita nem reagált a kérdésemre, amit anyán keresztül tettem fel neki, de abban se vagyok teljesen biztos, hogy eljutott hozzá az üzenetem. Anyától úgy tudom, Póni végül fel merte őt hívni, de Perdita elküldte a picsába, amiért csak karácsonykor jut eszébe.

Mióta felkeltem, a The Show Must Go On megy a fejemben.

Tömény macskás bejegyzés

5:33

Mindjárt indulnom kell munkába, de siettem a készülődéssel, hogy tudjak írni egy kicsit.

Úgy ébredtem ma, hogy még élénken kergetőztek az álomképek a fejemben, benne volt holdjáró idesapám is, akitől féltem, azt hiszem, benne volt anya is, aki hazalátogatott pár napra, és hozott egy csomó kockacukrot, és benne volt életem első, "saját" cicája is, Gina Lumiere, de a barátainak csak Gini cica. Azért írom macskakörömmel, hogy saját, mert hát na, macskát nem lehet birtokolni. A macska nem tulajdon, hanem barát, esetleg birtokos vagy hódító. Sokan nem hajlandóak ezt elfogadni, ők azon beavatatlan, tudatlan és ostoba emberek, akik gyűlölik a macskákat anélkül, hogy valaha is lett volna nekik. Volt a nagyanyjuknak, esetleg a barátnőiknek, de sajátjuk  saját uralkodójuk nem volt soha, és ezért fogalmuk sincs arról, hogy a macska nem kisállat, hanem egy szőrös földöntúli lény, aki neked adományozza földi jelenlétének megtapasztalását. Bizony. Mondja valaki, akinek macskája van, hogy nincs igazam.

Szóval csak néhány képkocka maradt meg bennem álombéli Gini cicámról... Valahol összeakadtam vele - kicsi volt és törékeny, mint élete során mindig -, felkaptam és megölelgettem. Felébredvén aztán annyira durván rám tört a hiánya, hogy el is szomorodtam, ami nagyon furcsa, hisz már tíz éve, hogy meghalt szegény... Már nem is emlékszem, hány évet élt, csak azt tudom, hogy mióta meghalt, a január 28-a felett sose tudok átsiklani az utálom-a-január-28-át gondolat nélkül. Három-négy éves volt, valahogy így...

Először csak Perdita találta ki, hogy szeretne egy sziámit, el is mentünk egy tenyésztőhöz. Ott láttam meg Gini bébit, esetlen volt, pici és borzasztóan vékony, de a kis girnyó ott sertepertélt körülöttem az antennájával, úgyhogy úgy jöttünk el, hogy nekem is kell macska, méghozzá az a Gina nevű - hogy lehet egy kiscicát Ginának elnevezni?! Ő egyébként nem sziáminak született, hanem ebonynak, tehát "fekete keleti orientálisnak", pedig bizony édestestvérkék voltak Perdita sziámi cicájával, Nefretiti Lumiere-rel, azaz Nefri királylánnyal.

Nefri azért lett időközben királylány, mert egész egyszerűen úgy viselkedett. Tudta, hogy szép, és folyton igézett mindenkit a gyönyörű kék szemével. Úgy járt-kelt a házban, mintha megvette volna, és úgy nézett ránk, mint a cselédekre. Ettől függetlenül szeretett minket, csak hát rohadt nagy egyéniség volt. Kicsi Gini az ellentéte volt, szerény volt, és iszonyat nagy jóság áradt belőle, és mérhetetlen szeretettel nézett rám azokkal a sárgászöld szemekkel. Tényleg nagyon szeretett engem, sose éreztette velem, hogy rangban fölöttem áll, mint ahogy ugyebár a macskák általában az ember fölött állnak. Amikor valaki bajban volt, vagy szomorú volt, ő ott termett, és őrizte az illetőt, ott ült mellette. Például amikor Nefri szenvedett Pumukli szülésével, Gini ott ült a doboza mellett órákon át, vagy amikor Perdita kapott egy kiskutyát, aki eleinte sokat sírt, Gini ott ült mellette a takarón. Szóval borzasztó édes cica volt... Mindig velem aludt, akkor még nem féltem a baciktól, és hagytam, hogy a fejem mellett aludjon a párnámon. El lehet képzelni, hogy nézett ki a párnám felső sarka, de hát basszus, nem érdekelt.

Pumukli is egy csoda volt, ő anyát és annak pasiját hódította meg, aki mellesleg utálta a macskákat, de olyan szinten beleszeretett Pumiba, hogy már-már idegesítő volt, ahogy búgott neki. Anya szerint Pumiban a nagymamája lakozott - csak hogy emeljem még a bejegyzés furcsaságát. Kandúr létére úgy szerette anyát, meg a hapsiját, hogy hihetetlen. Bújt, dorombolt, minden nap szépen hazajárt, és nem ám azért volt kedves, mert éhes lett volna. Perditával néha úgy hívtuk, hogy Pöttyszakállú kiscica - még nagykorában is -, mert ő Nefri egyik kertbéli kalandjából született, így hát fekete-fehér lett, és a fehér állán volt egy kis, fekete folt.

Indulnom kell, basszus, pedig most annyira az álom hatása alatt vagyok... Szerettem volna még így reggel elkezdeni ezt a bejegyzést, mert ők tényleg nagyon különleges cicák voltak...

19:11

Szóval Gini egész életében betegeskedett, csipás volt mindig, hiába borogattam a szemét, és folyton tüsszögött, nehezen vette a levegőt, és nem tudott meghízni. Tulajdonképpen mindenki, aki először meglátta, elborzadt rajta, és amikor elvittük orvoshoz, az azt mondta, sosem fog meggyógyulni, úgyhogy altattassuk el, de én nem akartam erről hallani se, úgyhogy jól lehülyéztem magamban az orvost, aztán hazamentünk. Nem nagyon gondoltam bele, hogy milyen lehet Gininek így élni, de nagy ritkán voltak napok, amikor jól érezte magát. Egyszer például kötöttem egy kis bigyót a farkára, és teljesen beindult rá, körbe-körbe futkosott, mint egy farkát kergető kutya, és egyszer lepörkölte a szemöldökét (igen, azt a három-három szálat), amikor kíváncsian megszemlélte a gyertyalángot. Meg hát olyan jóságos volt, basszus... Komolyan, nem volt jobb szó a személyiségére. Nem éreztem soha azt, hogy megszabhatom bárkinek is a halálát.

Aztán egyik hétvégén, amikor kinyitottam a szemem alvás után, az volt az első látvány, hogy az élettelen kis teste lelóg a fotelemről. Hónapokig sírtam utána, úgyhogy anyáék mondogatták is, hogy kapok egy másikat, de hát én már nem akartam ezek után. Egyébként egyszer megnéztem a törzskönyvüket, és iszonyatosan belterjesek voltak, szóval minden ősük testvér volt egymással... Rá egy vagy max két évvel Nefri is elment, ő pár nap alatt lett beteg, pedig azelőtt vele nemigen volt gond ilyen téren. Emlékszem, Perdita szobájában ült a kosárkában, és bementem hozzá, hogy tudom, hogy rossz így neked, úgyhogy menj nyugodtan, kicsi Nefri, ne szenvedj tovább. És tényleg el is ment aznap szegény... Sajna aztán kiderült, hogy a vérfrissítéssel való próbálkozása is - melynek Pumukli volt egyetlen gyümölcse - kudarcot vallott, mert Pumi is látványosan ment el pár nap alatt, pedig őt nem féltettük, gondoltuk, kapott egy kis parasztmacska vért, nem lesz vele baj. Ő aztán úgy ment el, hogy előtte folyt a vér az orrából, meg ilyenek, és abban az időszakban olyan szinten le voltunk már csúszva anyagilag - valamikor akkortájt kezdődött a dolog -, hogy orvoshoz se tudtuk elvinni. Nefrit például megműtötték kb. hatvanezerért, de Pumit már egy vizsgálatra se tudtuk elvinni. Anya tökre sírt...

Na mindegy, nem egy szomorú, siralmas bejegyzést akartam írni, csak le akartam írni, hogy mennyire felzaklatott ez a kis álom... Úgy rám tört az érzés, hogy úristen, velük kezdődött el nálunk ez a nagy macskaszeretet, és olyan hihetetlen egyéniség volt mind, és milyen szomorú véget értek...

Utána lett egy cicám, Cöni, aki szintén fekete volt, de őt már egy faluról hoztuk el - igazi parasztmacska volt -, órákat utaztunk érte. Eleinte úgy voltam vele, hogy egy szürke lánykát akarok, de aztán ott a helyszínen valamiért mégis egy fekete kiskandúrra esett a választásom. Ő aztán gyönyörű, egészséges fiú lett, nagy, izmos, fényes bundájú. Egy kis köcsög volt, megütögette a lépcsőfordulóban az embereket, és olyan megvetően tudott mindenkit méregetni, hogy fú... Imádtam. Csak velem volt kedves, meg csak nekem hagyta, hogy ringassam, mint egy szőrös kis bébit. Ő sajna eltűnt néhány évvel később, biztos valami baja esett, mert nem volt az a hűtlen fajta.

Na mindegy, nagyon sok macskánk volt aztán, mindről tudnék írni egy csomót, de már így is kisregényt írtam egy kis álomfoszlány miatt. Nagyon fura érzést hagyott bennem ez, hogy egy tíz éve halott cicát megölelgethettem, sokszor eszembe jutott a nap folyamán. Nem is csak Gini, hanem úgy mindük...

No mindegy... Valószínűleg elvonási tüneteim vannak. Nem is értem azokat az embereket, akik élből kijelentik mindenfajta komolyabb tapasztalat és macskaismeretség nélkül, hogy ők utálják a macskákat. Vagy hogy inkább kutyások. De az, hogy valaki kifejezetten utálja a macskákat anélkül, hogy valaha is egy macska szolgálatában állt volna, az hihetetlen... Ezek az emberek teljes haraggal tudnak beszélni arról, hogy a macskák köcsögök és hűtlenek, meg követelőzők, bezzeg a kutya milyen hálás állat. Szerintem olyan béna, mikor valaki hálát, meg feltétlen odaadást vár egy állattól, meg hogy kajakra úgy haragszik a macskákra, mintha legalábbis valaha JÁRT VOLNA eggyel, aki aztán nyilvánosan megalázta őt, meg ilyenek. Szerintem a macskákban pont az a jó, hogy brutál nagy egyéniség mind, hogy egy csomószor hangulatemberkednek, és hogy képesek undorral nézni bárkire, mert épp olyan kedvük van. Tehát a legtöbbjük tényleg úgy van vele, hogy nekik minden jár, meg hogy örülj, hogy szolgálhatod őket, és tökre igazuk is van. Hát te akartál macskát, nem?! Egy macska, akivel az ember tényleg barátkozik, az cserébe legalább megvigasztal, amikor szar a kedved. Odamegy hozzád dorombolni még akkor is, ha máskor direkt rászarik a párnádra. Ha hűséges társra vágysz, aki állandóan hálásan és meghunyászkodva követ, akkor menjél el pszichológushoz, amiért egy macska mellett kisebbségi komplexusod támad, és igényed van arra, hogy valaki akkor is örüljön neked, ha egy órára bezártad az autó csomagtartójába. Nem azt mondom, hogy macskafanatikus vagyok, és hogy nálam leírja magát az, aki nem szereti a macskákat - hát szíve joga -, de bevallom, ebből szoktam következtetni pár dologra. Bár ha azt vesszük, hogy Pongó is, meg anya pasija is anno úgy jött hozzánk, mint macskautáló beavatatlan, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy aki ad esélyt a kis szőrös geciknek, az előbb-utóbb meg lesz hódítva.

Szóval. Legyen mindenkinek macskája!

Mi lenne, ha

Így visszaolvasgatván az utsó néhány bejegyzést, azért eleinte nagyon nem vágtam, ki kicsoda a hierarchiában. Még most se tuti a tudásom, de a lényeget már összeraktam.

Mégse mondott fel az a hapsi - vagyis "nem engedték neki" -, aki interjúztatott engem, de azt a három őrt kirúgták, köztük a kangörcsös embert is. Sajnáltam, mert pont megkedveltem, meg állítólag a három közül csak az egyik volt hülye. Na mindegy már.

Mostanában sokszor eszembe jut Perdita - állítólag egyedül lesz karácsonykor. Mi nem fogunk Pukkanccsal karácsonyozni, de azért eszembe jut néha, mi lenne, ha áthívnám Perditát. Bár valószínűleg csodálkozva elutasítana. Igazából se telefonja, se facebook-ja nincs már, Pongón és anyán kívül senkivel nem beszél, csak néha veszekszik egyet mamával. Múltkor a régi legjobb barátnője, Póni írt rám, hogy hogy tudná elérni Perditát, szóval ő most tényleg totális remete üzemmódra kapcsolt. Én tudom, miért, amúgy... Mert elégedetlen az életével. Mert nem akarja, hogy megkérdezzék tőle, hogy van. Mert nem tudna jó dolgokat mesélni. És Póni szeme elől is azért tűnt el szó nélkül, mert tudta, hogy az nem fogja keresni, csak ha kell valami. Végül szerintem Póni nem merte megkeresni őt, bár megértem, nekem se lenne pofám a helyében. Mama számát adtam meg neki, hogy rajta keresztül elérheti Perditát - más ötletem nem volt.

Szóval azért gondolkodom, hogy Perditát valahogy vissza kellene zökkenteni az életbe, mert... Mi van, ha begyogyózik? Mármint... Pongón és anyán kívül - akivel csak skype-olni szokott, ugye - nincs senkije és semmije, csak egy iszonyatosan pesszimista felfogása, meg egy nagy adag depressziója. És nehogy valami hülyeséget csináljon.

Írtam anyának, hogy szerinte mit szólna Perdita, ha áthívnám, ezt szánom egy lépésnek, vagy egy békülési szándéknak Perdita felé. Egyébként nem tudom, írtam-e, de amikor Perdita hazajött, anya küldött vele egy dobozt számomra... Ja igen, ezt írtam. Szóval abban a dobozban egy pizsi van elvileg, és anya azt mondta, Perdita választotta nekem. Azt is mondta, hogy Perdita azt mondta, rájött, hogy csak egy testvére van.

Emberek

Ma egy kicsit rosszabb kedvvel indultam neki a munkának, tudván, hogy megint egész nap a kangörcsös hapsival leszek. De végül is ma tök normális volt, már nem éreztem azt, hogy nem bír magával. Gondolom, múltkor csak letesztelt, aztán látta, hogy nem vagyok kapható egy menetre (azt mondja, neki csak addig kell egy nő), úgyhogy ennyi. Így végül is még jól is éreztem vele magam, beszélgettünk értelmes dolgokról. Ő egyik testvérével se tartja a kapcsolatot, azt mondta, vért se adna nekik, ha szükségük lenne rá... Hát, én azért nem utálom Perditát.

Sajna nem tudom kitüntetve vagy megtisztelve érezni magam a figyelemtől, mert valószínűleg pusztán az az oka, hogy nőnemű vagyok, ők meg nem tudnak hol ismerkedni. Meg hát egyiküktől se indul meg bennem semmi. Egyszerűen nem érzem azt, hogy nekem szükségem lenne párkapcsolatra. Belegondolni is nehezemre esne.

Úgy látom magamon, hogy megint fogytam, úgyhogy nem érzem magam annyira jól a bőrömben. A hajam is nagyon lenőtt május óta, nem is a színe zavar (annyira), hanem hogy már semmilyen formája nincs. Remélhetőleg februárban tudok erre költeni. Bár, ahogy most állnak a dolgok, örülhetek, ha még meglesz ez a munka... Ma például felmondott az a hapsi, aki interjúztatott és felvett engem... Nem látom a logikát a döntésében, de azt gondolja, ezzel elviszi a balhét azon három őr miatt, akik múltkor nyitva hagyták a bejárati ajtót éjszakára...

Szóval jó ez a munka. Nem úgy keltem múlthéten se, meg ma se, hogy ez az, végre péntek. Persze szeretem a hétvégéket, de na... Nem zavarnak a hétköznapok.

Néha egy kicsit üresnek érzem magam. Mármint nem érzelmileg, hanem úgy... nincs mit mesélnem. A humoromat se tudom használni. Szóval ezek miatt se tudok arra gondolni, hogy bárkit is a személyiségem fogott volna meg.

Gyagyás

Tegnap újraéltem a hetedik osztályt - egy 35 éves férfi külsejével megáldott tizenhárom évessel voltam a pult mögött. Folyamatosan perverzkedett, meg bámult, és olyanokat mondott, hogy: „Azért valld be, hogy jólesik", meg hát ő nagyokosan leszűrte, hogy ha egy éve nincs barátom, akkor biztos durván ki vagyok éhezve.

Ha tudná, mennyire.

Mindegy, rohadt fárasztó volt. Nem volt egyébként buta, vagy ilyesmi, csak kurvára egoista, és nem akarta tudomásul venni, hogy nálam a nem nagyon érdekel, mi jön be neked nem csak kéretés, hanem egy szebb megfogalmazása annak, hogy kopjál már le a picsába. Éjjel viszont ők nem őrizték úgy az irodaházat, ahogy kellett volna, úgyhogy talán többet nem kell vele lennem (vagy kirúgják az egész céget, és akkor mind repülünk - haha).

Én nagyon jól el tudok perverzkedni, amíg nem rólam van szó, tehát amíg nem megy át személyeskedésbe az egész, de ez az ember olyanokat kérdezett, hogy komolyan szorongani kezdtem mellette annak ellenére, hogy próbáltam laza és vicces maradni, és kész felüdülés volt, amikor ebédszünetet tartott. Komolyan, ahogy megjelent, kivert a víz.

Tehát a tegnapi brigád katasztrófa volt... Mázli, hogy nem dolgoznak heti öt napot. A maiakat kedvelem, meg azokat, akikkel holnap leszek. Mindkét csapatban van egy-egy srác, akivel el tudok csevegni anélkül, hogy sablonos kérdésekkel ismerkednénk, bár egyelőre senki nem olyan fajta, hogy azt érezzem mellette, elengedhetem magam, és mondhatok bármit, vagy bemutathatom a tényleges humorom. Egyelőre ami fárasztó egy picit ebben a munkában, az az, hogy a legtöbb őr azt érzi, muszáj folyamatosan beszélgetnünk, tehát néha még úgy is erőltetik a beszélgetést, ha amúgy jó lenne egy kicsit inkább csendben lenni.

Csudimudi

Valami buktató biztos lesz ezzel a munkával, mert eddig túl szép, túl egyszerű - mármint az eddigi munkákhoz képest. Oké, a szerződésben lévő dolgok kamuk, ez is lehetne egy buktató, de inkább árnyoldalnak hívnám. Meg azért az interjúztatás se volt sima liba, de hát nem szakadtam bele, csak zavaró volt a huzavona.

Egyébként az egyik őr azt mondta, felesleges beperelni a céget, amiért nem adnak fizetett szabit, mert az ilyen securitys cégeknek alapjáraton ez a szokásuk, és bevett módszer, hogy feljelentés esetén lehúzzák a rolót, és másik cégnévvel folytatják. Mindegy, én nem szarozok ezekkel, meghúzom magam, mert most itt egy kicsit nyugis, kicsit jó, és nem akarok öngyi lenni, úgyhogy nem akarom magam alatt vágni a fát.

Szóval... Kezdjük ott, hogy már nem kell bicikliznem dimbes-dombos tájakon úgy, hogy a végére kiköpöm a tüdőmet. Ebből kifolyólag megtehetem, hogy szépen öltözöm fel. Aztán ott van az, hogy amikor felébredek, nem az van bennem, hogy egy rohadt raktárba kell mennem, ahol majd megszakadok, vagy egy olyan helyre, ahol nem találom fel magam, hanem egy kényelmes, fűtött, szép irodaépületbe, ahol mindig ül mellettem valaki, akivel lehet beszélgetni. Utóbbit mondjuk még senkivel nem tudtam túlzásba vinni, mert nagyon különböznek tőlem ezek az emberek, nem tudunk úgy pikk-pakk megnyílni egymásnak, és teljesen más a humorszintünk is - ettől függetlenül mindenki aranyos volt eddig, csak tudjátok, néha szakadozik a beszélgetés, néha belendül, aztán tartunk egy kis szünetet. De azt hiszem, a fiatalabb őröket érdeklem, az egyikük emberileg kíváncsi rám, a másik meg szerintem olyan, aki minden lánynál bepróbálkozik, mert nincs barátnője.

Egyébként én mondom, kár lenézni a biztonsági őröket, mert az itteniek például teljesen normálisak, kedvesek, intelligensek, és mindnek van egy sztorija, vagy nyolcezer oka, amiért átmenetileg beéri ezzel a melóval. Van köztük olyan, aki vállalkozó még emellett, van, akinek anno három kocsmája volt, csak megunta a stresszt (és már amúgy is közel van a hetvenhez), van, akinek ez az egyik munkája a háromból azért, hogy a lánya tudjon fősulira járni, van olyan, aki imádja az operát, és van olyan, aki úgy érzi, az által vált jobb emberré, hogy gyerekei születtek a fiatalsága ellenére.

Sajnos közülük ketten jövőre már nem lesznek itt, így nemigen szokhatom meg a társaságot. Állítólag sűrűn cserélődnek az őrök is, és félő, hogy a másik recepciós azért nem jött ma, mert interjúra ment. Emiatt igazából félek egy kicsit, hogy vajon két hónap múlva én is kényszert fogok-e érezni egy gyors váltásra. Pedig na, egy évet jó lenne itt lehúzni, és interjúkra mászkálni sincs kedvem úgy, hogy nincs fizetett szabi.

Szóval az a feladatom, hogy mosolyogjak, néha felvegyem a telefont, küldeményeket vegyek át, és beléptető kártyákat osztogassak. Mindezt ülve egy kényelmes székben. Fura... Néha úgy érzem magam, mint egy kislány, akit a nagypapája bevitt a munkahelyére.

Amúgy herpesz nőtt a számra, de olyan csinos a blézerem a blúzommal, hogy ők ketten simán elnyomták ma ezt a bibit. Bár kíváncsi vagyok, holnap is így fogom-e gondolni, amikor már jól láthatóak lesznek a hólyagocskák......

No de lényeg a lényeg, hogy most nyugi van.

Kár, hogy a Hólyag ember januárban költözik be az irodába...

Hitetlenkedő

Szeretnék írni a jó dolgokról, de kavarognak bennem a rossz érzések, és így nem megy - most épp mosolyszünetet tartunk Pukkanccsal, kicsit elegem van a hisztijeiből. Mostanában sűrűn türelmetlen, átmegy bunkóba, aztán meg nem érti, hogy mi a bajom. Általában sose beszéljük meg, mert a megbeszélés is vitába torkollik, a hibái nagy részét nem képes elismerni. De azt azért elvárja, hogy másodpercre pontosan alkalmazkodjak az aktuális hangulatához.

Az is zavar, hogy folyton titokban tartja, kikkel pötyög ezerrel a mobilján. Néha megkérdezem, és akkor ad egy ködös választ, néha csak annyit, hogy: „Emberekkel.” Mintha azt mondaná, semmi közöm hozzá. Rosszul esik, mert elvileg barátok vagyunk, de ilyenkor rájövök, hogy gyakorlatilag azért nem annyira. Ilyenkor utálom magamban, hogy én mindig mindent el akarok neki mesélni. Rúval is ezt csináltam, pedig ő egy csomó mindent nem mondott el nekem. Nem oda-vissza működő dolgok ezek... Pedig ha én csinálnék ilyeneket, menne a szövegelés.

Csak azért sajnálom, hogy most nem tudok írni a kedvem miatt, mert a munka miatt már sose leszek itthon egyedül, úgy meg nem tudok blogot írni, hogy Pukkancs körülöttem mászkál.

Viszont most mégis egyedül vagyok itthon, Pukkancs úgy negyven perce fogta a táskáját, meg a mobilját, és elment szó nélkül. Szerinem csak nasiért ment, és tudom, hogy majd jó arcot kell vágnom ahhoz, hogy nekem is hozott, pedig igazából haragszom rá, de valószínűleg úgyse tudjuk majd megbeszélni, vagy megbeszéljük, de úgyse változik semmi.

Gyors helyzetjelentés

Megpróbálok gyorsan írni egy bejegyzést, le ne bukjak Pukkancs előtt a blogolósdival.

Szóval hosszúak a napok, de nem utálom őket. Az őrök kedvesek, aranyosak - az egyik ma nagyon nagylelkű volt velem, majd elmesélem. Lehetett volna megalázó is a dolog, de elsősorban az döbbentett le, hogy ilyen rövid ismeretség után ilyen kedves volt hozzám, szóval én ilyet még nem tapasztaltam idegen ember részéről.

Tegnap se, meg ma se úgy keltem, hogy öngyilkos akarok lenni. Gondolom, ilyen lehet nem utálni a munkahelyet. Persze ez csak két nap volt még. Sajnos januárban átköltözik a Hólyag ember az irodaházba, szóval majd ránk fog járni - remélem, nem lesz gond, de ha kirúg esetleg, már fejben megvan a beszédem. Végül is akkor már mit veszíthetnék.

Annyi árnyoldala van eddig a munkának, hogy elvárják a fehér blúz-fekete naci kombót, nekem meg még ma se volt fehér blúzom. Elvileg biztosítják, de gyakorlatilag nem látom, hogy csinálnának bármit is, tehát a méretem például senkit nem érdekel, meg a főnököket se láttam a szerdai bájolgás óta. Mindennek ellenére az őrök figyelmeztettek, hogy baj lehet abból, ha nincs fehér felsőm.

Ma vettem egy blúzt abból a pénzből, amivel Pukkancs tartozott nekem... Nem gombos, mert azokat nem igazán szeretem, szarul állnak a kis giliszta testemen... Nagyon kis csinos, aranyos, finom anyagú, elegáns. Remélem, nem lesz kifogása a Hólyagnak, de ha mégis, akkor szopjon le, és biztosítsa nekem azt a beígért "inget", ami állítólag mindig nyolc számmal nagyobb a kelleténél, és akkor majd nem leszek elegáns, mosolygós recepciós, hanem slampos lúzer, akinek szar a kedve a ronda ruhája miatt, ha az neki jobban megfelel. Meg még szeretnék egy blézert... Egy feketét, és akkor az úgy hátha jó. Elvileg szépnek kell lennünk, mert mi vagyunk az elsők, akiket az épületbe belépve meglátnak a fontos-fontos emberek, és szerintem én így ebben a szerelésben szép lennék.

Néhány napja elromlott a mosógép, és az előbb vettem fel az utolsó tiszta bugyimat. Remélem, holnap el tudom intézni a szerelőt, és remélem, a bácsi kifizeti majd, mert elvileg az ő mosógépe, és ugye mi gépesítve vettük ki a lakást, tehát ő felel az ilyesmiért... A szerződés szerint.

Ma elmentünk kaját venni, és mindkettőnk kedve tökre elment az áraktól. Olyan sok pénz elmegy kajára, és mégse elég soha. Nekem már nincs egy fityingem se a kövi fizuig (az én kajarészemből rendeltünk Tescót egy hete, de az csak tej, víz, meg ilyen nehéz dolgok voltak), csak a TB-s pénzem, amiből pár nap múlva veszem a bérletet. Nagyon elbasztuk ezt a kajatémát az utóbbi hetekben. Valamit durván elnéztünk... Mondjuk szerintem eleve nem szánunk a kajára elég pénzt, ezért lépjük át folyton a keretet.

Azt hiszem, idén se jön a Jézuska. Pedig az ősz, meg a tél a kedvenc évszakom, mert ilyenkor lehet öltözni, és ilyenkor olyan sok szép dolog van a boltokban, aztán nem lesz ebből semmi, még karácsonyfa se. Azt is sajnálom, hogy mindig elhordom a ruháimat, mert kevés van belőlük. Egyszer el kellene baszni ruhákra jó sok pénzt, és akkor nem kellene rojtosra hordanom azt is, ami szép.

Most nem tudok szépen, meg értelmes ember módjára fogalmazni. Pukkancs körülöttem mászkál (felkapja a vizet, amiért visongva eltakarom a monitort, amikor belép), és úgyis nyűgös vagyok. Várom a februárt, remélem, addigra rendbe jövünk anyagilag, mert ez rohadt unalmas.

De amúgy nyugis a munka, néha kicsit vánszorog az idő, de az őrök rendik, és egyelőre nem jár senki a nyakunkra. Még azért tök furának érzem, semmi megérzésem nincs ezzel a munkával kapcsolatban, szóval... Még nem érzem magaménak, de azt se érzem, hogy el akarok menni. Remélem, nem fog kipécézni a Hólyag úr, állítólag az egyik recepciós lány egy nagyon pici baki miatt repült hipp-hopp... Ezek a buzik bele se gondolnak, hogy mások megélhetésével játszanak. Rohadt pökhendi faszok az ilyenek.

Tudom, ez a bejegyzés kicsit nyers lett.

Bizakodva

Aranyosak vagytok, amiért normális munkáért szurkoltok nekem, de az elmúlt egy hónapban, amíg keresgéltem, fokozatosan lemondtam erről, és már inkább csak arra megyek, hogy egyáltalán legyen munkám. Nem emlékszem már, hogy ez a legutóbbi interjú hányadik volt a sorban, de előtte azért sikerült felmérnem a lehetőségeimet. Már benne járunk a decemberben, ami azt jelenti, hogy a januári kiadásaimat csak az e havi munkámmal tudom majd kipótolni, illetve már ebben a hónapban meg kell keresnem a februári kiadásokra a pénzt. Albérlet, kaja, bkk bérlet, ugye. Szóval nincs időm tovább válogatni, és őszintén szólva, meg is untam az egészet, a hülye kérdéseket, a lehangoló ajánlatokat, meg alapból azt, hogy vissza se hívnak.

Ugye én eddig nyolcvanat kerestem, az meg lófasz pénz ahhoz képest, hogy egyedül tartom el magam. Ebből nem lehet előrébb jutni, nem lehet fejlődni, és nem is túl motiváló. Tulajdonképpen eddig is csak úgy volt elég ez a pénz, hogy mindig volt valami dugipénzem, például amit anyától kaptam nyáron szülinapomra, az kitartott úgy három hónapig, szóval ha épp elfogyott a kajapénz, hozzá tudtam nyúlni (meg ugye júniusig diákmunkám is volt az asszisztensi mellett). Mostanra ez totál elfogyott, így tényleg az utolsó pillanatban kaptam észbe, hogy most már ideje lépni keresztapámtól, mert ha rajta múlik, még vagy két évig dolgozhatok nyolcvanért, ha nem tovább.

Szóval az volt a célom, hogy fixen kereshessek minimum harminccal többet, mint keresztapámnál, mert szeretnék angoltanárt, szeretnék nyelvvizsgát, szeretnék valami szakmát, és talán szeretnék valamit sportolni is, ami hét közben is éltet, és akkor nem várom olyan szerencsétlenül mindig a hétvégéket. Persze ez így rohadt sok elképzelés, egyszerre nem is megy mind, de az angoltanárról például le tudnék tenni a nyelvvizsga után, az okj-t fizethetném részletben, a sportot meg úgyse vinném túlzásba... Igazából eddig mindig az volt, hogy elterveztem nagy dolgokat, aztán soha nem lett egyikből se semmi, de hátha most egy olyan év következik, ami úgy megy, ahogy én szeretném (mert igen, az okj, sport, nyelvtanár mind óriási dolog lenne).

Szóval most van ez a munka, ami miatt ma is mentem egy kört bájologni (kemény ötperces interjú volt, de már nem is vártam többet), és holnap kezdek is. Tény, hogy ez a nincs-fizetett-szabadság-se-betegszabi téma elég zavaró és dühítő, mert olyan, mintha meglopnák az embereket, de akárhogy számolok, még öt nem fizetett szabadnap mellett is megkereshetem itt azt a pénzt, amit például a titkárnői állásokért ígértek. Ilyen téren talán okosabb leszek idővel, ha látom végre a szerződést, és egy kicsit többet faggatom a többieket (holnap fénymásolják be az irataimat, szóval péntekre, legkésőbb hétfőre remélhetőleg elkészül a szerződés), de az biztos, hogy nem mostanában fogok emiatt pattogni, már ha egyáltalán lesz energiám bevállalni az igazságharcos szerepét. Azt hiszem, ezen a helyen egy kicsit minden máshogy megy, bár én eddig csak olyan helyeken dolgoztam, ahol mindig fennállt egy kis gerinctelenség, így már csak azon tudnék ledöbbenni, ha valami flottul és száz százalékosan korrektül menne.

Egy kicsit azért félek, hogy majd nem felelek meg az elvárásoknak, ami persze furán hangozhat, hisz csak egy recepciós leszek, csak hát itt olyan sznobok  furák az emberek (némelyik nem is köszön, meg se áll, csak elvárja, hogy felismerjék és felírják), és az irodaház hétfőn olyan forgalmas volt, hogy akár plázának is beillett volna, tehát jó sok ilyen ember elsuhant a pult előtt. Arról nem is beszélve, hogy pofákat se restek vágni. Azt mondta ma a Hólyag ember, hogy tanuljak gyorsan, és nehogy előforduljon, hogy nem ismerek fel valakit, mert azt neki jelenteni fogják, és blablabla... Szóval nem ártana, ha jó lenne a név- és arcmemóriám... Remélem, nem lesz pofára esés ez az egész, remélem, nem derül ki, hogy ehhez is fogyatékos vagyok.

Végül is pénzben elégedett vagyok - ha végig tudom dolgozni a hónapokat betegeskedés nélkül, akkor rendben lesznek a kívánságaim -, ha meg esetleg mégis becsúszna egy-egy szabadnap, hát ez van... Nem itt akarok megöregedni, de az itt eltöltött időt szeretném okosan felhasználni, hogyha majd újra álláskeresésre kerül sor, ne kelljen ennyit szarakodnom, és lobogtathassam a nyelvvizsgámat, meg a szakmámat.

Sportnak egyébként a tai chit képzeltem el magamnak, mert szerintem gyönyörű, és jó hatással van a lélekre, márpedig én tudom magamról, hogy rám férne a rendszeres meditálás vagy jóga, de mivel egyik se szimpatikus, inkább tai chizni mennék.

Persze benne van a pakliban, hogy két hét múlva majd sírva nevetek ezen a bejegyzésen is, hogy „haha, itt még azt hittem, lesz fizetésem”, de hááátha, hátha nem ilyeneken fogok nevetni - múltkor is milyen jól beiratkoztam kung fuzni, mi?

Meg szeretnék egy MpLófaszkát is, mert a mobilom nem túl zenebarát.

Ha minden jól megy, februártól belekezdhetek a terveim megvalósításába.

Eszembe jutott

Most olyan furának érzem ezt az egész munka-témát... Naplopónak érzem magam, amiért nem keresek másikat annak ellenére, hogy ezt még mindig nem kaptam meg, csak lebegtetik az orrom előtt. Nem tudom... Zavar az is, hogy már december van, telnek a napok, és még mindig nem dolgozom... Így januárban biztosan nem fog akkora összeg érkezni a számlámra, amivel bele tudok kezdeni valamibe... Olyan bénaság, hogy így döcög ez a dolog, bassza meg... De most tényleg hiszek ebben... Szerintem megkapom, csak faszkodnak még... Vagy nem...? Nem tudom... Lehet, mégis el kellene mennem a holnapi interjúra...

Meg még azt akartam nektek elmesélni, hogy Pukkanccsal majd' minden nap megállapítjuk, hogy milyen szerencsések vagyunk, amiért vagyunk egymásnak. Ki gondolta volna, amikor először találkoztunk egy poros raktárban, hogy majd mindkettőnk élete pikk-pakk megváltozik, és így összefonódik a sorsunk (leszarom, hogy sablonos, olyan jól hangzik)? Hogy majd ilyen durván fontosak leszünk egymás számára...? Hogy ha öröm vagy baj van, egymásnak szólunk először...? Hogy majd néha beülünk együtt a kádba? A kis albérletünkben található kádba...! Meg hogy egy takaróval alszunk majd... És hogy simán adunk kölcsön egymásnak, ha van miből. És hogy mindketten addig szeretjük tömni a belünket, míg rosszul nem leszünk, és hogy sütés közben mindig elhatározzuk, hogy legközelebb veszünk egy vályú méretű tepsit, mert sose elég az a húsz tonna kaja, amit legyártunk. És hogy úgy tudunk majd gusztustalan dolgokat mondani egymásra, hogy csak nevetünk rajta, majd cserébe a tripláját zúdítjuk rá a másikra. Meg hogy néha pukiversenyzünk.

Persze csak úgy titokban.

Még mindig semmi

Először is áldom az eszem, amiért nem bízom a közlekedésben, és emiatt mindig fél órával-negyven perccel előbb elindulok, míg ki nem tapasztalom az új helyeken, mi meddig merre. Ma nem járt a metró, és a máskor háromperces út most fél órájába telt a pótlóbusznak.

No mindegy...

Bent már vártak a securitysek, de mint kiderült, még mindig nem adtak időpontot a nagyfejűek, így pedig ne merjek semmit se csinálni a pult mögött. Pedig az első húsz percben elkezdte nekem mutogatni az egyik bácsi, mit hogy kell, de arra jött a főni, és mondta, hogy inkább ne, mert most bent van a Fő-főnök, és ha az meglátja, hogy az ő rábólintása nélkül dolgozom, mérges lesz. El is jött arra az ember, tipikus filmbeillő, kötekedős, rosszindulatú görény feje volt, és amikor kérdezték a biztonsági őrök, hogy hajlandó-e velem most beszélgetni, rávágta, hogy nem, majd ad egy időpontot - aztán elhúzott. Amúgy meg végig bent tartózkodott az irodaházban, ezerszer láttam a nap folyamán a folyosón lézengeni, tehát valószínűleg ha nagyon akarta volna, lett volna rám néhány perce, elvégre ő ragaszkodik hozzá, hogy a recepciós lányokat szemmel vételezze, mielőtt azok munkába állnak.

Így történt, hogy ma se jutottam előrébb, az undok főnök nem adott továbbra sem időpontot, a kedves főnök pedig emiatt nem tudott nekem semmi konkrétumot mondani a munkába állásommal kapcsolatban. Így végül négy óra elteltével hazajöttem, azt mondták, menjek nyugodtan, majd keresnek mindenképp..............

Mindenesetre a négy óra alatt elcsevegtem három biztonsági őrrel - ebből kettő hetven körül jár (komolyan), egy pedig velem egyidős volt. Kedvesek voltak, lelkesek, azt hiszem, örültek nekem. Meséltek ezt-azt a munkáról, meg hogy az undok főnök a kedves főnök felett áll, ugyanakkor mégse, mert igazából másik cég, de a két cég rosszban van, ezért az undok főnök szeret beszólogatni a recepción dolgozóknak, meg ilyenek... Kicsit bonyolultak ott a viszonyok.

És ja, nincs fizetett szabadság, se betegszabi - ha valaki beteg, vagy nyaralni szeretne, szépen betelefonál, hogy majd mikor megy legközelebb, aztán ennyi. Az egyik őr bácsi azt mondta, a szerződésben természetesen él a fizetett szabadság fogalma, de a gyakorlatban nem (meg állítólag nekik a törvény előír egy négyórás pihenőt a huszonnégy órás műszakjuk alatt, de ezt se kapják meg). Én igazából totál nem értem, hogy ott dolgozik nemtomhány őr, meg néhány recepciós lány is megfordult már a helyen, és még egyszer se szólalt fel senki ez ellen, pedig ez azért durván inkorrekt... Tehát ha három napig fosol, az minusz ~húsz a fizudból. Szóval nemigen vágom ezt, talán van még valami mellékes infó, amit elfelejtettek közölni velem, és ami védi a munkáltatót ilyen téren, mert ezt valahogy így nem tudom felfogni... hogy ezt hogy merik megtenni az emberekkel... Lehet, rosszul mondta a bácsi, és nincs is benne a szerződésben... Passz... Még sose láttam munkaszerződést, csak a diákmelós kis foscsi papírkákat.

A holnapról se tudok semmit, azt mondták, az ügyintézés náluk rohadt lassú - kell majd ugye bájolognom a hólyagembernek (másik címen, nem az irodaházban), majd aztán el kell mennem nem tudom hova aláírni a papírokat, meg kapok egyenruhát (jejj), és akkor ez így beletelhet jó pár napba. Holnapra viszont nem hívtak be, mert ugye várjuk a hólyagember időpontját - amíg az nincs, addig felesleges megmozdulnom.

Na mindegy... Kicsit azért már magaménak érzem a munkát, meg tudom, hogy különösebben nincs miből válogatnom, és a tököm is tele van a felesleges interjúra mászkálásokkal, úgyhogy egyelőre megelégednék én ezzel, ha végre történne már valami... Kicsit nyugodtabb vagyok, de azért nem túl jó ez a bizonytalanság.

Hétfőn megyek próbanapra, mert azt mondta a hapsi, hogy attól még, hogy egyelőre nem jeleztek vissza a securitysek, jó lenne belekezdeni a munkába, mert nagyon kéne már a recepciós. Ez így a securitysek beleegyezése nélkül nekem még mindig nem tűnik tutinak, de azért örülök, meg persze félek egy kicsit az új környezettől, meg az új emberektől. Jó, meg attól, hogy vajon az üres percekben nem fogom-e halálra unni magam, vagy nem kezd-e el vánszorogni az idő. Napi tíz óra, hétfőtől péntekig, és nincs fizetett szabadság vagy egyéb juttatás. Utóbbi miatt kicsit a diákmunkára emlékeztet az egész, és bár ha összejön ez a munka, nem lesz hét közben életem, de akkor is megéri, mert negyvennel-ötvennel többet fogok keresni, mint legutóbb. Abból meg már nézegethetem a részletben is fizethező tanfolyamokat, meg esetleg a nyelvtanárokat.

Ha összejön.

Ezek után mondjuk jó nagy pofáraesés lenne, ha visszalépnének.

Januárban viszont - még mielőtt elkezdeném tanulásra és élvezeti cikkekre (ruhákra) szórni a pénzt -, amikor legközelebb jön a bácsi a bérleti díjért, megkérdezem, szerinte maradhatunk-e itt még egy évet. Persze talán ő se lát annyira előre, hisz július végéig szól a szerződés, de hátha rávágja, hogy persze, miért ne, és akkor emiatt se kell izgulni. Na, akkor lennénk bajban, ha ez a cuki kis albérlet kicsúszna alólunk, mert hát az ára is tök cuki, nekünk tökéletesen megfelel - de talán 2017 egy nyugisabb év lesz. Legutóbb Pukkanccsal nagyon elszámoltuk a novemberi kajapénzünket, de anya pont kisegített ezen a héten, úgyhogy simán kihúzzuk a kövi fizuig. És még csak nem is említettem neki, hogy elfogyott a pénzünk, szóval hála neki, amiért pont így időzített.

Csak jöjjenek össze a dolgok!

Még nincs lezárva a fejezet

Nem hívott tegnap a hapsi, úgyhogy estére fokozatosan ment el a jókedvem, aztán sírtam egyet Pukkancsnak. Csalódott voltam nagyon, ezért mára viharos széllökéseket rendeltem Földanyától. Éjfél körülre aztán összeszedtem magam, mert láttam, hogy megint van szobalányos hirdetés (juhéé), és akkor ha ez nem is, az már csak összejön... Már két hete megvan a piszkozat az e-mail fiókomban, ha minden kötél szakad, el is küldöm most már. Max belém szeret ott egy befolyásos öreg úr, akinek már nem áll a farka, de valakire rá szeretné hagyni a vagyonát, ezért minden feltétel nélkül, puszta csodálattól vezérelve rám bízza minden ingóságát. Szóval ez a B tervem. A C az, hogy legalább szerzek szállodai tapasztalatot, ami jól jöhet külföldre, ha egyszer ráveszem magam a kinti életre.

Ma megint hívtak ötezren, hogy menjek be interjúra. Az egyik holnap lesz, a másik kedden... Igazából már annyira tele a tököm az egész faszkodással, bájolgással, meg színészkedéssel, hogy ha megtehetném, már csak trollkodni járnék el az interjúkra. Például ha megint megkérne valaki, hogy próbáljam meg eladni magam, felhúznám a pólómat, és csábosan mosolyognék.

Hogyan adnám el magam... Ccc... ÉSZ TE HOGYAN ADTAD EL MAGAD EZZEL A BRUTÁL SZELYPÍTÉSSZEL?!

No de ez a negyedik interjún volt, nem a legutóbbin, csak hát még mindig hőzöngök rajta néha, mert igazából titkárnőnek jelentkeztem oda, nem reklámszakembernek.

Amúgy nem szokásom a beszédhibásokon gúnyolódni, csak most épp kicsinyes vagyok. Néha Rún is kifogtak a söbetűk. Mondjuk néha viccelődtem is vele emiatt.  Illetve még mindig kifognak, gondolom.

Szóval amikor ma harmadjára csörgött a telefonom, végre a legutóbbi interjús hapsi volt. Türelmemet kérte még, mert a securitysek, akiknek továbbküldte az önéletrajzomat, még nem jeleztek vissza egy időponttal, hogy mikor mehetek nekik bájologni. Elvileg már nincsenek vetélytársaim, és a securitysek se interjúztatni akarnak, csak megismerni egy kicsit. Állítólag az előző csaj idegösszeomlást kapott egy szakítás után, úgyhogy problémás volt a távozása - a hapsi szerint amiatt akarnak engem megismerni, hogy leszűrhessék, normális vagyok-e. Bár el nem tudom képzelni, miből szeretnék leszűrni, hogy hajlamos vagyok-e az idegösszeomlásra. Na mindegy... Kérdeztem az embert, végül is akkor magaménak tudhatom-e ezt az állást, de nem adott egyértelmű választ. Szóval továbbra is csak reménykedni tudok - remélhetőleg a securitysek nem fognak kifogásolni olyan szinten, hogy még csak találkozni se akarnak majd velem. Normális amúgy ez a hapsi, földi halandó, érzem, hogy szimpi vagyok neki, és számít rám, szóval azt hiszem, ő jó főni lenne.

Viszont a holnapi interjúra ettől függetlenül el kell mennem Pukkancs szerint, úgyhogy... még lesz alkalmam ismerkedni... Hurrá.

Ajj, miért nem hív már...?!