Még mindig vasárnap van!

Ja és kaptam tegnap megszólítás nélküli elutasítókörlevelet a helytől!

Október 27.

Volt egy gondolatom, hogy most egy-két hónapig leállok a blogolással, mert csak gyászhuszárkodok benne, de ma még akkor írok egyet, úgyis vasárnap van, holnap meg már hétfő, értitek...!

Szóval kemény két centit vágattam a hajamból, meg is lepődtem a fodrin, hogy tudta, mennyi az a két centi. Szinte csalódott is voltam, hogy hm, hát ez nem túl nagy változás...! Viszont nem vágta valami bobosra, hm-hm.

Tegnap aztán elmentem a színházba, bár előtte készülődés közben erősen rajtam volt az idegbetegség, olyan, amilyet már rég tapasztaltam magamon, szóval az a türelmetlenség, tudjátok; mensizek is, meg passsee-m is ööeeeööö; szóval na, ideges volt a gyomrom. Na de ahogy szépültem a tükör előtt, kicsit jobb lett a kedvem, és a szerelésemmel is elégedett voltam. Fekete felső volt rajtam szivárványos csontvázakkal és holdakkal, a szoknyám egy naaaagy, fekete-szürke tüllhalmaz volt, és fekete-zöld volt a harisnyám. Meg felvettem a csöves sapkámat, azt nagyon szeretem.

Na és amikor a színház előtt állva ettem a ropimat, hogy legyen valami a gyomromban, odajött hozzám egy srác. Elkezdett angolul dumálni, hogy a külsőm alapján azon tűnődik, hogy én biztosan valamiféle színésznő vagy művész vagyok, festek, rajzolok vagy ilyesmi, én meg mondtam neki, hogy sajna nem, de azért köszönöm, aztán hozzátettem, hogy értettem mindent, amit mondtál, de nem fogok tudni beszélgetni veled, mert gyenge az angolom. Ehhez képest beszélgettünk pár percet, bár én inkább kérdeztem, szokás szerint. A végén megöleltük egymást.

Meh!

Pedig azt éreztem, hogy neki megadnám a nevemet, és mernék vele angolul dumcsizni. Miután szétváltunk, bevillant, hogy amúgy kicsit elfeledkeztem magamról, mert oké, végül is nem festek, nem rajzolok, nem színészkedek, de olyasmit csinálok azért, erre azt mondom, hogy sajnos tévesen keltem művész látszatát...! Meg én azt mondom, hogy bocsi, nem fogok tudni veled dumcsizni, de amúgy...? Hát belőlem tényleg kellene még egy, hogy tisztábban láthassam magam.

Maga az előadás egyébként meglepően gyenge volt. Nem színdarabot adtak elő, hanem impróztak, kíváncsi voltam, milyenek a profik, erre rendesen szét voltak csúszva, de maga az est is úgy volt megtervezve, hogy nem sok esélye volt a dolognak. Ezt tökre lenne kedvem kirészletezni, hogy ne tűnjön úgy, mintha érvek nélkül alkotnék véleményt, de bizonyos okokból inkább kihagyom. Mindenesetre az első fél óra után már arról fantáziáltam, bár azokat az embereket látnám a színpadon, akikkel télen-tavasszal összejártam beugrózni. De egyébként pozitívan hatott rám a dolog.

Mára halasztottuk a fotózkodást, mert ugye tegnap rossz volt a kedvem. Ma is sírtam egy sort reggel, de szép volt az idő, és roham tempóban hullanak a levelek a fákról, úgyhogy ki akartam használni az alkalmat. Pukkancs vagy százötven képet csinált rólam, de végül a másodikat raktam ki, amin épp azon nevetek, hogy nem tudom, hogy kell pózolni. Én Pukkancsról százhatvanhárom képet készítettem!

Aztán utána is rám tört a bánat. Ültem egy kidőlt fán, és sírás közben arról beszéltem, hogy mennyire lehetek aberrált, ha annyi redflag ellenére érzelmileg ilyen mélyen belemerültem ebbe a kapcsolatba. Mit vártam, miközben mindig megállapítottam magamban, hogy Normi nem bánik szépen az emberekkel, miért reméltem, hogy velem majd máshogy fog? Szerettem volna őt jó emberré szeretni, vagy nem tudom, hogy mondjam. Rossz, hogy titokban szenved saját magától és kb. nincs kiforrott személyisége. Olyan, mintha nem lenne szíve, de mégis néha megvillantott valamit, és akkor annyira szerettem volna, hogy időben el legyen csípve egy szakember által. Hogy valaki felvilágosítsa, hogy ő amúgy csak a felszínes kapcsolataiban kedves, nem vállal semmiért felelősséget, és rosszul bánik azokkal, akik szeretik. Olyan, mintha az a múltkori akció az anyjánál is csak valamiféle manipuláció lett volna, de legalábbis valami, amit az akkori Normi komolyan vett, de a mostani szarik az egészbe. Nem tudom, mit vártam tőle, talán semmit, de közben meg mégis. És az ölelése... Az annyira jó volt, olyan tökéletesen össze tudtunk simulni. Aztán a szex miatt is sírtam, mert a legutóbbi annyira durva volt, mintha dühös lett volna; nem is értettem, mi ütött belé. És miért mindig akkor volt aktívabb szexuálisan, amikor úgy éreztem, nem szeret? És amikor nyugodt volt, akkor miért szexeltünk kevesebbszer? Szóval ezeket sírtam el Pukkancsnak. És hiába tudom az eszemmel, hogy nem olyan vagyok, amilyennek Normi lát, szarul esik, hogy egy év ismeretség után, meg szeretlekezés után lerendezett egy nem-tudok-mit-írnival. (Jé, mintha nyáron ezt már leírtam volna egyszer.) Se megbeszélni nem akart, se elköszönni. És bánom, hogy arra, hogy „nem fogom magam kidobni helyetted", azt írtam, hogy jól van, akkor ki vagy dobva, mert azt kellett volna írnom, hogy: „Szeretnéd, ha szakítanánk?” És akkor erre ott lett volna a válasz, akkor lezárhattuk volna, de nem, ő azt se adta meg nekem, a lezártságérzetet. Pukkancs azt mondta, olyan, mintha a drótok nem érnének össze jól az agyamban, és tényleg - olyan, mintha el lenne vágva az a drót, amin végigmegy az infó, és átalakítja az érzelmeket.

Na mindegy. (Hogy lemindegyezem magam mindig...!)

A profilképemen nagyon vidám vagyok legalább, és olyan is szeretnék lenni; ez most a célom, hogy év végéig rendbe jöjjek, hogy ne csak napi egy órákat tudjak nevetni, hanem huszonnégyet.

Kellek nekem

Néha az jut eszembe, mennyivel előrébb lennék, ha kettő lenne belőlem, mert komolyan csak az a fajta lelkesítés hiányzik, amit néha jobb óráimban letolok magamnak. Elképzelem, hogy leülnénk egy asztalhoz, és csak beszélnénk és beszélnénk, és egymást pörgetnénk tervezgetés közben, és ugrabugrálnánk, hogy úúúristen, igen, érzem, hogy ez tök jó lesz, csak csináljuk, és olyan jó, hogy te is ennyire akarod, ilyenkor érzem, hogy erős vagyok, és nem fogok félni kicsit se, mert te ott leszel velem.

Érdekes, nem?

Hogy bennem van, hogy csak én kellek hozzá, az az énem, amelyik jól érzi magát, de nem látom őt, vagyis magamat magam előtt, nem foghatom meg a saját kezem, és hogy ez mennyit jelentene pedig. Valahogy össze kellene gyúrnom fejben, hogy nem feltétlenül kell fizikailag megtestesülnöm még egyszer ahhoz, hogy képes legyek hinni magamban.

Hm, most eszembe jutott egy megoldás erre.

Vegeta

Próbálok nem belemerülni az érzésbe, hogy annyira gusztustalan lény vagyok, hogy nem szabad rám szót se pazarolni, és menekülni kell előlem. Nem igazán van önbizalmam ahhoz, hogy a vállalkozással foglalkozzak, illetve éjjel kitaláltam még hozzá új dolgokat, de most már igazából abba kellene energiát tennem, hogy meg merjem lépni azt a részt, hogy kiállok ezzel az egésszel, és el is mondom az ismerőseimnek (vagyis hát a családomnak), hogy én ezt szeretném csinálni. Szóval különösebben nem eredményesek a napjaim, az írásra kb. gondolni se tudok, de próbálom nem elhagyni magam attól függetlenül, hogy ma is nagyon sokáig erőlködtem az ágyban, hogy ne kelljen kikelnem a kihívásokkal teli életembe. Közben van bennem egy kettősség is, mert az eszemmel tudom, hogy ez izgi meg minden, de kis szívecském ma is csüggeteg.

De legalább megyek ma fodrászhoz, és úgy érzem, kivételesen nem fogom az utolsó pillanatban lemondani attól rettegve, hogy túlvágja a hajamat, és holnap szeretnék menni a minierdőbe új profilképet csináltatni Pukkanccsal, mert olyan szépek a fák és mert unom, hogy csak szelfijeim vannak; és aztán este megyek színházba magammal. És az előbb vettem egy jegyet egy színházi egyalkalmas foglalkozásra is, nagyon para, de egyből ráizgultam, és nem is volt drága. Próbálok olyan dolgokat csinálni, amikből visszanyerhetem az életkedvemet, mert csak így nagyon ritkán tör rám, nagyon rövid időre.

Nem hívtak az állás ügyében. Múlthéten ígérték, hogy még azon a héten visszajeleznek mindenkinek, de azóta is ennyi. Úgy érzem, tovább nem várhatok, el kell indítanom az ügyeimet, és akkor azt a kreativitást meg energiát, amit nekik adtam volna, beleteszem a saját dolgomba. Csak hát jó lett volna, na, menő meg önazonosososos, és hát ugye, kevésbé kockázatos. Terveim szerint a bizniszem idén csak mínuszba fog vinni vagy jobb esetben megtart nullán, de ez a marketingstratégiám része, én ilyen naon jó marketingszakember vaok.

Annyira vicci amúgy, csak poénból írtam be a bejegyzés megírása után címnek a Vegetát, de aztán megtudtam, hogy van egy Vegeta nevű karakter a DragonBallban (hát én néztem kiskoromban, de kb. semmire nem emlékszem belőle a kááámeháámééén kívül - lehet, azért, mert tévé közben mindig legóztam), aki kezdetben szarul viselte a kudarcait, de aztán ő ment át kb. a leglátványosabb jellemfejlődésen - úgyhogy akkor ezt drámaian itt hagyom (Normitól megkaptam, hogy néha teátrális vagyok), szóval itt hagyom, mert szerintem nekem látványos jellemfejlődésre van szükségem, haha.

Szössz

Visszaírt reggel, hogy nem tudok csak, semmire, nem csak erre.

Úgy néztem meg, hogy ne lássa, hogy láttam. És akkor legalább ezzel üzenek neki, hogy nem várok semmit. Elgondolkodtam, hogy vajon ő is olyan hurrikánnak érzékelt-e engem, mint én őt. Ledermedt, amikor őszintének kellett volna lennie, és végül elmenekült. Tudom, már gondolnom se szabadna rá.

Hüm-hüm. Azért a szívem még most ébredéskor is belehúzott. Hiába iszom a citromfüves, galagonyás teát. Ki kéne próbálnom a hangtálfürdőt, vagy mifenét.

Most is vettem be valerianát, két bogyót, de lófing hatása sincs, pedig már bő egy óra eltelt azóta. Ilyenkor aztán mindig az ebook olvasóhoz nyúlok. Most A három testőrt olvasom.

Tegnap éjjel vettem magamnak egy színházjegyet szombat estére. Várom. Ilyen hűvös időben kifejezetten hangulatos színházba menni. Tüllben megyek majd és csíkos harisnyában.

Egész jól voltam ma, hazadugtam a képemet Rókafalvára, mert anya itthon van pár hétig. Kivételesen nem némán ültem, mint aki különböző világvégéket él meg legbelül. Itthon meg Pukkanccsal netflixeztem; három filmet néztünk meg egymás után, szóval filmezés terén bepótoltuk az elmúlt egy évet. Nő a reflektorfényben, Sweet Bobby és A Tinder-csaló - tömény kamumaraton volt az egész.

Szerintem tökre elérte az internet azt a pontot, amin be kéne szabályozni az egészet. Nem normális, mennyit csüngnek rajta az emberek, miközben odakint van a valóság.

Emberkék

Egész különös dolgok történtek ma  tegnap velem.

Átmentünk a boltba Pukkanccsal, mert nem volt itthon semmi kaja. Odafelé egy kisállatát sétáltató csávó a nevemet mondta, és elnézést kért, ha félreérthető volt a stílusa egy facebook posztom alatt (a lakótelepi csopiba írtam be két hónapja úgy, hogy nem nagyon szoktam posztolgatni). Szóval felismert annak ellenére, hogy a facebook képem akkor még egy fekete-fehér, pofát vágós kép volt, most meg csövesen baktattam át a boltba szemüvegben meg sapkában. És elnézést kért valami miatt, ami kábé két hónapja történt, és akkor még csak nem is álltam le veszekedni vele, hanem pontosítottam a posztomat a kedvéért, hogy ne tudjon már mibe belekötni.

Aztán meg a boltban egy darabig gondolkodtam, mi ez a rohadt nagy tömeg, aztán rájöttem, hogy holnap zárva lesz minden, ezért mindannyian éhen fogunk dögleni. Na és egy kígyózó soron akartuk átverekedni magunkat, és fél percre beszorultunk két sorban álló közé, mert egy idős néni elállta az utat a kocsijával. És akkor ránéztem az egyik emberre, és mondtam neki, hogy elnézést kérek, mi most épp nem beállni szeretnénk elé, csak átjutni az önkiszolgálóhoz, mire olyan kedvesen kezdte hajtogatni, hogy nyugodtan álljunk be elé, hogy szinte Nicole Kidmannek éreztem magam. Mondtam, hogy nem, nem, köszönjük, mindjárt körbe is megyünk inkább, de ő csak mondogatta, hogy nyugodtan, nyugodtan, tényleg! Végül is elfutottunk, hogy jaj, nem, tényleg nem, köszönjük!

Na de hogy hű, milyen kedves emberek megtaláltak most az utóbbi három napban, nem?

Ez tök jó, jaj, mintha egy fura álom lett volna, amiben a magyarok nem zsémbes, megkeseredett izék, akik arra pazarolják az energiáikat, hogy egymást oltsák, hanem azzal generálnak energiát, hogy kedvesek.

Letiltogatósdi

Reggelre arra jutottam, hogy ma éjfélkor fogom letiltani, és mivel mégiscsak egy olyan ember, akivel egy hete (oké, már bő egy hete) még összebújtam, előtte írok neki búcsúüzenetet is. A tiltáshoz nem ragaszkodtam már, mert minek tiltsak le valakit, aki már alapból az írásaimra se reagált, szóval nem úgy néz ki, mintha akarna még tőlem bármit is, meg pluszba ilyen felesleges bántásnak éreztem volna, de közben azt se akartam, hogy azt gondolja, reakciót várok az üzenetemre. Mindenesetre számomra fonti, hogy elbúcsúzzak. Mert hát... szeretem őt... Vagy mi, értitek. Lehet, hogy ő semmibe vesz, nem méltat válaszra, meg ilyenek, de én attól még én vagyok, és ha lezárásra kényszerít, akkor lezárom elköszönéssel együtt. És majd utána tiltom le, hogy nehogy azt higgye, hogy ez valami manipulációs jaj-erre-már-csak-visszaír-féle üzenet, amire választ várok. Mert amúgy már azt érzem, hogy inkább nem akarok tőle semmit látni, mert néha tényleg olyanokat tud írni, hogy inkább akkor ne reagáljon semmit. Szóval azt terveztem, hogy majd letiltom az üzenetem elküldése után, és majd kb. két hét múlva feloldom, amikor már semmi nem számít semmit, de legalább nem lesz ott bennem a tudat, hogy olyan szinten kudarcot vallottak a megértetésre való törekvéseim, hogy szakítás meg tiltás lett a dologból.

Na és akkor ezt fogalmaztam meg:

sajnálom, hogy nem sikerült megértetnem magam, és hogy végig kritizálva érezted magad. ez olyan sokrétű volt, nem a találkák sűrűségéről szólt, amit szerettem volna átadni. valami nagyobb változást szerettem volna elérni kettőnk között, hogy maradandóan kialakuljon a bizalom mindkét oldalról. szerettem volna szilárdabb alapot, hogy ne a progik motiváljanak a kapcsolatunkban, és szerettem volna még sok dologról beszélni, de úgy éreztem én is, hogy nincs kivel. ezért kérdeztem a kapacitás-dolgot, nem azért, hogy szakítsunk. nem szeretnék traumaként megmaradni benned vagy ilyesmi… belátom, hogy vannak hibáim és dolgok, amiken dolgoznom kell. sajnálom, hogy semmit nem sikerült megbeszélnünk, és hogy odáig jutottunk, hogy már reagálni se akartál. bocsánat, ha megbántottalak vagy megsértettelek. remélem, jól alakulnak majd a dolgaid.

Lehet, hogy némelyek csicska-sorokat is felfedeznek ebben, de én ezt az üzenetet azért írtam, hogy a magam részét legalább tisztázzam, és később ne forgolódjak semmi miatt álmatlanul. Lehet, hogy ő is megbántott, de attól még, hogy őt nem izgatják az érzéseim, engem izgat, ha megbántok valakit szándékom ellenére. Szóval na, nem magyarázom túl, értitek. Nekem kell a lezárás. Nem tudom, mit írhattam, ami bántó lett volna olyan szinten, hogy többé ne akarjon velem kommunikálni, de ha úgy érzi, akkor az érzéseit nem érvényteleníthetem, ha egyszer azok ott vannak benne, és általam keletkeztek. Szóval emiatt képes vagyok bocsánatot kérni.

Megkértem Pukkancsot, teszteljük le, hogy megkap-e tőlem egy üzenetet úgy, hogy nem olvassa el egyből, de én közben letiltom őt. És képzeljétek el, kisült, hogy ha én letiltok valakit chaten, akkor ő ugyan még látni fogja, amit tiltás előtt írtam neki, de azt nem fogja látni (legalábbis ki tudja, meddig), hogy letiltottam...! Tud nekem válaszolni, épp csak én nem fogom megkapni, ergo ő nem fogja tudni, hogy én nem kaptam meg, én meg nem fogom tudni, hogy ő írt nekem. Szóval ő annyit érzékel az egészből, hogy nem nyitom meg az üzenetét. Így teljesen értelmet nyert az a nyári baromság, hogy írtam Norminak békülőszándékkal, de nem nyitotta meg... Nem kapta meg, mert épp le voltam tiltva nála! Szóval igazat írt, amikor azt írta, nem kapott tőlem semmit, és különben is le voltam tiltva. Hiába mutatta a messenger nekem, hogy átment az üzenetem. (Mondjuk azt nem tudom, honnan vette, hogy én is letiltottam őt, mert az meg tényleg nem volt igaz, de mindegy is.)

Na és akkor így jött a kérdés, hogy bakker, és mi van, ha én elküldöm neki ezt a búcsúüzenetet, és én csak azt fogom látni, hogy átment, csak nem nyitja meg, de közben ő nem is fogja látni, mert letiltott, és igazából nem is kap meg tőlem semmit?

Szóval elküldtem neki az üzenetet este kilenckor. Azóta se nézte meg, szóval valószínűleg letiltott.

Asszem, extra hányinger lehetek a szemében.

De legalább akkor nekem nem kell letiltanom... Így, hogy a messenger ilyen fos, már nem is szórakoznék letiltással. Hát így semmi értelme, hogy se a letiltott, se a tiltó fél nem tudja, hogy akkor most mi van, ki mit kap meg, le van-e tiltva bárki is.

Nem volt ez igazi szeretet, ugye? Ugye, ne sajnáljak semmit...? Ki lehet irtani valakiből a szeretetet öt nap alatt azzal, hogy próbálsz vele megbeszélni valamit? Ha mondjuk ilyenkor bunkó lennék, lekezelő, agresszív és káromkodós, és egy egészen másik arcomat mutatnám meg, még érteném ezt a gyors kiábrándulást-megundorodást. De így... végül is akkor alapjáraton nem is... Na mindegy.

Tök fura, de egy csomószor futott át az agyamon, amikor valamilyen formában elutasított, hogy olyan, mintha az anyját látná bennem - vagy ezt már írtam egyszer? Nem fejtegetem ezt most, de többször láttam, hogy az anyja kedves szavakat írt neki, és hogy Normi ilyenkor mennyire kiakadt, merthogy ezek a kedves szavak egyáltalán nem igazak. És vajon hány szeretlekem után gondolhatta azt magában, hogy mekkora kamugép vagyok? Ha végig a vitánk alatt azt hajtogatta, hogy nem fogja hagyni, hogy rákenjem a szakítást, akkor mennyire hihette el bármikor is, hogy én tényleg szeretem?

Hát... Így jártam.

Azért nem örülök, hogy nem értett meg... Hogy úgy maradok meg az emlékeiben, mint egy hatéves, akivel nem lehet szót érteni. Valószínűleg ez az egész már nyárra elúszott bennem, és már nem tudtam kellő türelemmel és bizalommal lenni felé. Lehet, most én voltam a hibás...?

Ez most nem (teljesen) ilyen saját józanságomat megkérdőjelező dolog, csak... már én se tudtam ehhez alapot biztosítani.

El lett baszva az egész.

Vajon ugyanazt szerettük volna?

Nem számít, csak az, hogy nem dobtuk fel egymást.

Érzem, hogy nagyon lecsúsztam.

Napok óta hiába ébredek fel, addig mind próbálok visszaaludni, míg már dél lesz.

Nincs kedvem ébren lenni se, nemhogy értelmes dolgokat csináljak.

És azt hiszem, tudom a megoldást, de még mindig nem bízom magamban eléggé, hogy meg merjem lépni.

Egyébként ma is, vagyis hogy már tegnap olyan édes e-mailt kaptam ismét, egyszerűen hihetetlen. Hogy feltételeztem, hogy ezzel az iránnyal megtalálhatom ezeket a végtelenül kedves és nyitott embereket, és el se indítom a dolgot, sőt úgy indítok, hogy bocs, mégse, és akkor olyanokat írnak, hogy... Hogy... Hogy van remény a Földön, mert nagyon sok jó ember él köztünk. És annyira szeretem, amikor emberek kifejezik a kedvességüket vagy lelkesedésüket vagy tetszésüket, mármint nem velem kapcsolatban, hanem úgy az élet felé. Látszik, hogy dolgoznak magukon, meg hogy szépek ott belül meg minden. És ez annyira jó.

Asszem, most akkor megszinglisedtem vagy mi, megbeszéltem a fallal

Humm...

Tegnap próbáltam beszélni Normival, de semmi jó nem sült ki belőle, kb. ugyanazt a stílust tolta, mint csütörtökön. Azon pörgött, hogy miért nem élőben beszélünk ezekről, én meg írtam neki, hogy szerintem nem tudnánk élőben megbeszélni, és mert ahányszor próbáltam valamit élőben elindítani, mindig az lett a vége, hogy nyomasztom, lehúzom, visszavetek benne dolgokat. Írtam most neki, hogy ezt élőben nem szeretném hallani, elég chaten keresztül is éreznem. Leírtam mi zavar, hogyan élem meg ezt az on-off dinamikát, ami az elmúlt egy évre jellemző volt, leírtam, hogy szeretem, meg hogy szeretnék változtatni, leírtam, hogy aggasztónak érzem, hogy ha nincs program, nincs benne motiváció, hogy találkozzon velem, de kb. semmit nem rakott hozzá a beszélgetéshez, mintha nem is közös lett volna a cél, szóval mintha csak engem érdekelt volna a dolog. Néha megjegyezte, hogy nem érti a problémámat. Egyébként olyan sokszor leírta, hogy nem érti, hogy már komolyan elgondolkodtam, hogy hülye vagyok-e - lehet, hogy nincs is probléma, csak egy cseszett hisztikirálynő vagyok? Bepörgök a semmin? Minden túl jó, úgyhogy akkor én most generálok egy problémát? Okés, ha a pasim egyszer csak közli, hogy nem tud velem pihentetően aludni? Okés, ha nem hív el a fellépésére? Okés, ha a nyolc órás melója miatt döglődik a kapcsolatunk?

Ilyenkor utólag aztán elolvastatom Pukkanccsal a chatelésünket, hogy elmondja, ha esetleg hülye vagyok, és nem látok valamit reálisan. Azt se értem, ha nem érti a problémát, akkor ő csütörtökön min veszekedett velem. Úgy éreztem, hogy teljesen elmegyünk egymás mellett. Higgadt voltam végig, és összetett gondolatokat fogalmaztam meg neki, de a végére megkaptam, hogy lényegében semmit nem mondtam vagy tettem hozzá az ügyhöz. Két óra után beleuntam, abban maradtunk, hogy megpróbál gondolkodni ezeken.

Ma írtam neki ezt (mert nem szeretnék még ezer hónapig ebben lenni):

na annyi még, h én azért se szerettem volna találkozni megbeszélés miatt, mert sztem élőben nem tudtam volna ezeket ilyen összeszedetten leközölni, ha mondjuk vmi hatására elterelődik a téma más irányba, és sztem ez már olyan dolog, aminek többé nem kellene elterelődnie, mert folyton előkerül és lerombol dolgokat mindkettőnkben. ha szeretnéd a magad részét személyesen elmondani, és úgy gondolod, h van kapacitásod közösen dolgozni a kapcsinkon, szólj még a héten. olyat, amilyenben most vagyunk, én nem szeretnék, mert nekem nem megy, de megértem, ha úgy érzed, neked meg bizonytalan ideig nem menne másképp.

(Hát én rengeteget dolgoztam magamon ahhoz, hogy ilyen kockázatos kijelentéseket merjek tenni.)

Na, erre mint a hurrikán, úgy ment át rajtam. Hat éves szinten van a gondolkodásom, még mindig nem mondtam megoldást, csak őt szarozom, kibújok értelmes válaszadások alól, nem tudjuk megugrani azt a szintet se, hogy egyáltalán találkozzunk, rá akarom kenni a szakítást és stb. Írtam, hogy nem egyedül fogom kitalálni a megoldást, azt együtt kell megbeszélnünk, ha szeretnénk mindketten; én itt a problémát szeretném megértetni vele. Jól van értem, hogy kiegyensúlyozott kapcsolatot szeretnél, amiben biztonságban érzed magad stb. Ezt így leírta, de mégse akart benne partner lenni. Írtam, írtam, koptattam a billentyűzetet, ismét kifejeztem vagy kétszer, hogy én szeretem, és szeretném megoldani, de ha nem megy, akkor nem. Mint akinek beakadt a lemeze, azt hajtogatta, hogy én őt szarozom, és ad egy kéretlen tanácsot nekem a jövőre nézve, ha majd problémát vetek fel valakinek, akkor ne úgy csináljam, hogy a szarságokat kezdem sorolni.

Szóval nagyon sokat írtam az érzéseimről, és végig tisztelettel maradtam felé, és mivel nem jelezte, hogy hajlandó lenne bármi erőfeszítést is tenni az ügy érdekében, meg mert hússzor a fejemhez vágta, hogy nem csinálok, nem mondok semmit, leírtam, amit élőben jobb lett volna elmondani: hogy egy kiegyensúlyozott kapcsolathoz kiegyensúlyozott emberek kellenek, és ha egy ember nem kiegyensúlyozott, nem lesz kiegyensúlyozott a kapcsolata se, és ha nem kiegyensúlyozott egy kapcsolat, akkor az ember se lesz az benne (mindkettőnkre céloztam). Írtam, hogy ez tök sok munkát igényel stb., stb. (gondoltam, a pszichológus témát, ami amúgy el lett felejtve, majd felhozom később, ha látok valami törekvést), aztán írta, hogy: „Nem tudok mit írni, nem fogom magam kidobni helyetted.” Erre is bazi sokat írtam, hogy most akkor tényleg, ennyi? Végül leírtam, hogy oké, akkor érezze magát kidobva, de azért legyen vele tisztában, hogy én is ugyanezt fogom érezni. Úgy fogok ebből kilépni, hogy ezt ő nem akarta már, és hogy nem volt többé igénye erre az egészre.

Láttamozta, aztán semmi.

Leírtam még, hogy augusztusban miért akartam szakítani, és azt a stabilitásos szöveget, tudjátok, amit már nem írok le, mert korábban már leírtam párszor, asszem. És akkor leírtam, hogy akkor augusztusban mit fogadtam meg... Hogy ha megint lesz egy ilyen on-off, és problémát jelzek, és ridegséget kapok érte, és hogy magyarázkodásra kényszerít egészen addig a szintig, míg már a fasza kilesz velem, és ebből szakítás lesz, akkor letiltom. Leírtam, hogy akkor a barátja se szeretnék lenni, mert az érzelmeim miatt nem tudnék az lenni, és hogy az nyáron is rosszul sült el (ugye ő dugópajtit csinált belőlem seperc alatt, aztán egyik hétről a másikra már nem beszélt velem, majd lefeküdt azzal a lánnyal és stb.)

Na mindegy...

Szóval leírtam ezeket hat órával ezelőtt (a zárójeles részt nem tettem hozzá, mert direkt figyelek arra, hogy ne mutogassak), megnézte, és azóta sincs semmi reakció.

És akkor én most mire gondoljak amúgy?

Mert nem tiltottam még le, nem vitt rá a lélek. Először úgy voltam vele, hogy mindjárt letiltom, na majd hatkor letiltom, na majd kilenckor... Mi van, ha azért nem ír vissza, mert dolgozik, és tízkor végez. Na majd éjfélkor letiltom, addig még szólhat, hogy bocs, csak felkúrtam magam vagy ilyesmi. Nem, nem érdekli. Három vitánk volt az elmúlt öt napban, irányából semmi szeretetkifejezés nem érkezett, csak a vagdalkozás ment, és semmi reakció a felvetéseimre. Egyszerűen... nem akar változtatni. És nem akart szakítani, mert nem akart ő lenni a szakító fél, de nem is akar tőlem semmit - mi mást gondolhatnék? Mibe kapaszkodhatnék? Ugyanez ment májusban, olyan szinten ellehetetlenített, annyi sorompót leeresztett elém, hogy kénytelen voltam szakítani, mert ha nincs kivel, akkor én mit járjak vele. Nem járhatok egyedül, nem lehetek egyedül kapcsolatban... Nem szophatom a faszt állandóan, még ha betegesen reménykedő típus vagyok is, és sokat fantáziálok arról, hogy egy szakember majd rávilágítja dolgokra, és ha majd egy hű de intelligens ember mondja neki, akkor majd el is hiszi. Hát kell ez nekem? Kell nekem, hogy reggel felébredve első gondolatom sincs még, de már egyből ezerrel ver a szívem?

Ugyanazt érzem, mint nyáron... Amikor egyik hétről a másikra úgy gondolta, hogy nem tartozik felém semmivel, én meg azon gondolkodtam, hogy vajon fut-e még mellettem valaki, mert ő most megteheti, hisz szabad. És úgy gondolkodtam ezen, hogy egészen addig nem feltételeztem ilyeneket Normiról. Kb. szerettem is benne, hogy nem egy csajozógép... De rá egy-két hétre már ott volt másnak az ágyában, valakiében, akivel néha chatelt amúgy, és akiről sose hallottam azelőtt. És most is ezt érzem... Hogy azért nem érdekli, mit dumálok, mert van ott valaki más... Valaki más, akit az elmúlt hetekben vagy ötször-hatszor emlegetett fel nekem. Hogy „küldött nekem cicafüles szelfit, és írta, hogy én ilyen cicafiú vagyok.” Hogy van ott valaki, akit elhívott a fellépésére, és van ott valaki, akivel órákat lelkizik, meg aki pénteken összefirkálja a karját...

És utálom, utálom, hogy ez van bennem. Ezt felé nem közöltem le amúgy, mert próbáltam a félelmeimet nem kivetíteni rá, és nem belelovalni magam valamibe, ami csak egy elképzelés. De ja, úgy érzem, várja, hogy letiltsam, és felszabaduljon.

Sírtam chatelés közben, mert megbántott, de most nem vagyok úgy magam alatt. El tudom képzelni, hogy még napokig kételkedni fogok a józanságomban, és majd miután letiltom, az lesz bennem, hogy úristen, mi van, ha írni akar nekem, csak nem tud... (ezeket majd el kell néznetek) De most nem félek attól, hogy örökre ilyen szarul leszek.

Az a baj, hogy nem bízom benne. Semmit nem tudok felemlegetni magamnak, ami miatt bízhatnék.

Geci szomorú ez az egész.

Egyébként valamelyik éjjeli forgolódásom alatt azon gondolkodtam, vajon hogyan lehet ragozni a grandiozitás szót, és akkor elővettem a mobilomat, és találtam egy 2013-as átiratot egy pap előadásából. És nagyon érdekes volt olvasni, azóta elolvastam a többi részét is ennek a témának. Olvastam ugye ezeket a manapság kiadott sémás könyveket, de egyiket se éreztem olyan összeszedettnek és kiterjedtnek, mint ennek az embernek a tudását.

Ez a kettő előadás volt az, amit számomra különösen érdekes volt olvasni:

Följogosítottság, grandiozitás séma 2. – Pál Feri előadása (2013.04.09.)

Följogosítottság, grandiozitás séma 3. – Pál Feri előadása (2013.04.16.)

Nem gondolom, hogy Normi nárcisztikus személyiségzavarral bír, de kurva sok nárci jegye van. Soha nem tette nekem a szépet, és sose halmozott el, soha még csak nem is udvarolt. És néha klasszul rálát a saját gyengeségeire, és bevallja őket. De néha meg... nulla önkritika, csak később. Na mindegy... Nem tudom... Próbálok nem nyomorék lenni. Várok még a letiltással, de többet nem írok neki. Azért várok a letiltással, mert ha holnap se reagál, akkor nyugodt leszek a döntésemmel. "Döntésemmel". De már nem vagyunk együtt akkor... Hát...

Néha amúgy elképzelem, hogy milyen lehet egy olyan fiúval járni, aki jól van. Aki mondjuk meglát, és nevet, meg csillog a szeme, ha rám néz. Akit én is szeretek, és nem heti téma a másnaposság meg ilyenek. Aki nyitott a világ felé, és nem úgy, hogy azt mondja, nyitott, hanem tényleg nyitott. És amikor ez így átfut az agyamon, érzek egy levegőnyi megkönnyebbülést. Hogy vannak ilyen emberek (jaj, most magamban miért nevettem fel hitetlenül? haha). Szóval...

De közben meg ilyen vagyok, hogy... Ja, szarul van, és akkor már ha szarul van, akkor én otthagyom? Behisztizek, hogy hát nekem így mi örömem van, szóval akkor csá? Nem erről szól a jóban-rosszban együtt levés? Csak mi a rosszal indítottunk, de ha összeadom, az egy év alatt két hónapig jól voltunk! Közben tudom, vagyis sejtem, mert amúgy nem sok viszonyítási alapom és saját tapasztalatom van, szóval ugye még nem volt soha jó fiúval, szóval sejtem, hogy ühm, túl sok dologra mondom, hogy naésakkormivan, én szeretem őt. És vicces, mert valamelyik linkben van is említve egy nő, aki hasonlóan gondolkodik, asszem, valamit a feltétlen szeretetről magyaráz.

No mindegy... Én azt szerettem volna, úgy határt húzni, hogy tényleg elmondom neki, hogy mit gondolok, hogy a jelenlegi helyzetben nem látok közös jövőt, de szeretnék látni, és szeretnék is tenni érte. Sokszor előadta nekem, hogy tőlem megnyugszik, és hogy mi minden pörgeti fel zavaróan. Hogy tudja, hogy nem jó a napi egy doboz cigi, a bulik, a pia, a fellépések, amik rontanak a zenecsinálás örömén, tudja, hogy mobilfüggő meg a füvet legalább elhagyta és stb. Tudja, hogy pszichológus kell neki, meg hogy hátha majd a munka kiragadja. Megjegyzi nekem, hogy reméli, sose felejti el azt az állapotot, amiben mellettem érzi magát, szóval hogy velem milyen nyugodt, és hogy nyugodtnak lenni jó. És akkor én ugye hallgatom ezeket, és látom a reményt, mert ezek szerint eszénél van, nem menthetetlen, tudja, hogy mi a rossz, és mi lenne a jó. És akkor jön valami vagy valaki, PUTTY, ennyi volt, megint megy az ingervadászat ezerrel. De tényleg ezerrel, és esélyem sincs ezekhez a dolgokhoz képest tartósan érdekesnek tűnni.

Szóval ez van.

(Ezt a hű de intelligenses dolgot nem kétkedve írtam, hanem mert Normi valamiért szereti hangsúlyozni, ha valaki intelligens, és általában van egy-egy csoport, aki automatikusan intelligens számára, és akkor azoknak ideig-óráig ad is a szavára.)

Csicsika

Fél kettő múlt, de úgy sejtem, most se fogok nagy alvásokat lerendezni. Néha próbálok trükközni, hogy mondjuk későn fekszem, korán kelek, és akkor én majd legközelebb este el fogok tudni aludni, de minden napközbeni agyhasználat és séta ellenére se tudok négy-öt óráknál többet aludni, még akkor se, ha fáradt vagyok. Egyszerűen azt érzem, hogy tele vagyok ötletekkel, tervekkel, érzelmekkel, márpedig így hogy a fenébe lehetne elaludni, és akkor csak vergődöm, vergődöm és vergődöm, hetvenhatszor fordulok az ágyban, fogom a homlokom már a végén és bámulom a plafont, mert már huszonhatmillió bárányt összeszámoltam. Aztán nagy nehezen sikerül elaludni, majd alig pár órával később felébredek, és onnantól halott ügy az alvás, mert onnantól ver a szívem, hogy jaj, amúgy nincs elrendezve a párkapcsolatom se, és mikor lesz már, miért olyan ez is, mintha valami Kínában keltezett bagolypostára várnék. Remélem, idén minden helyre áll a fejemben, túl sok minden fut most, ami nem hagy pihenni.

Nézd, kedves Univerzum, itt állok tárt karokkal!

Úgy döntöttem, elodázom az eseményt. Mivel még időben vagyok, és szeretnék maximális teljesítményt nyújtani, úgy érzem, ez egy szükséges döntés, és nem siettethetem magam egy saját magam által elhamarkodottan, minimális külső nyomásra kreált dátum miatt. Azt viszont látom, hogy a marketing jól működött, meglepően jól, és hogy teljesen működőképesek az elképzeléseim. Illetve úgy működött meglepően jól a marketing, hogy volt egy elképzelésem, hogy én patentül fogom nyomni a reklámot, mert mindenféle körülményt megteremtettem hozzá, és bár aztán a reklámozás megkezdésekor volt egy kisebb agybajom, hogy úristen, én ezt nem akarom, utálom az egész netet meg minden, nem akarok figyelmet, csak csinálni szeretném, szóval akkor úgy gondoltam, hogy a marketingstratégiám egy kis hangyafing lesz, senkit nem fog bevonzani. De végül egyre felbukkantak az emberek, úgyhogy úgy tűnik, jók voltak az elképzeléseim, és ez önmagában is egész jó érzés. Persze nem a láthatatlan sikerélményeimből fogok megélni, és nem is abból, hogy potyára nyomtatok anyagot és fizetek X helynek Y dologért, de hát ez van, egyedül vagyok, kicsi vagyok, magamat biztatom, bele kell jönnöm a puszta ráhangolódásba is, kell hozzá idő.

Ami jó, az az, hogy nem tervezem ostorozni magam, amiért ezt az átütemezést most meglépem. Egy héten át viaskodtam magamban úgy, hogy a lelkem mélyén már éreztem, hogy egyáltalán nem megfelelő a dátum, és hogy én aznap nem fogok tudni ott állni teljes elhatározással, hogy igen, valóban ezt akarom, úgyhogy akkor innentől csináljuk...! Ez az én bizniszem, az én ötleteim, az én egyediségem, akkor kell belevágnom, amikor megszilárdul bennem az elhatározás. Mert ha elindítom, és közben gondolom meg magam, az cinkesebb. Úgy érzem, klassz, hogy az elképzeléseim szerint alakult volna, mert ezek szerint sikerült ráhangolódnom a piacra, de folyton egy másik koncepción jár az eszem. Szeretném átgondolni, hogy az is működőképes lenne-e. Abban motiváltabbnak érezném magam amiatt, hogy nem kellene érte feladnom valamit, amit szeretek - ezt sajnos nem fejthetem ki -, és a kicsit több pénz miatt, de persze nem tudhatom, valóban meglenne-e a több pénz, vagy nagyon elmeroggy vagyok, mert az eddigi összegnek a dupláját képzelem belőle. Szóval gondolkodom. És nyugodt vagyok, mert majd november elején jön a segíly, és elég szűkösen, de addig is megleszek.

És ja, ismétlem, nyugodt vagyok, de ezt a bejegyzést az szüli, hogy az előbb láttam egy nagyon kedves e-mailt a vállalkozós fiókomban, és mire a végére értem, éreztem, hogy az arcomba szökik a vér. Hogy úristen, igen, ilyen dolgokra vágyom, ezért nem akarok visszamenni a logisztikába, nem akarok irodista lenni többé, semmi közöm azokhoz a dolgokhoz, és semmilyen szinten nem szolgálnak engem, de tényleg, egy dolgot nem tudnék mondani, amit azok a munkahelyek hozzátettek az életemhez (illetve nyertem egy Pukkancsot, de na, úgy tűnik, vele mindent megszereztem, amit számomra tartogatott az élet a logisztikában). Szóval azért írok most ide, mert az a nő nagyon kedveseket írt, bizalmat szavazott nekem előre, gondolom, a marketing miatt, hát mi más miatt, hisz mást azon kívül még nem villantottam, de látott a dologban egyfajta minőséget, és ez nagyon jól esett, és elszégyelltem magam egy pillanatra, amiért el kell utasítanom azzal, hogy bocs, egyelőre jegeltem a témát. Még ha neki nem is számít majd különösebben. Hát, akartam sietni, mert ugye nincs munkám, és jó lenne pénzt látni, de pár napja rájöttem, hogy úristen, nem hagyhatom, hogy ez kergessen bele valami esetleges kellemetlenkedésbe. Hát nem beszélünk még akkora összegekről, hogy nekiálljak rohanni értük. Szép nyugodtan, magabiztosan akarok odasétálni a pénzemért!

Szóval én létrehoztam ezt a dolgot, és gyakorlatilag indulóképesen készen áll, de még nem papíroztam le, mert a KATA üti a munkanélküli segélyt, annyira viszont nem vagyok nagy arc, hogy nekiálljak havi ötveneket perkálni, amíg nem határozom el magam a megfelelő dátum mellett. Erre is kitaláltam valamit, de akkor most na, új koncepció. Amúgy már azzal is megvagyok, mert tegnap se tudtam aludni éjszaka, és legyártottam a nagy részét, de még érlelgetnem kell magamban. Azt gondolnánk, hogy nekem most luxus ilyeneket mondanom munkanélküliként, de a fenébe is, unom, hogy folyton szigorú vagyok magamhoz, szóval én most azt szeretném, hogy békességben átálljon az agyam az új dologra, és szeretnék egy vagy két napot, amíg a hobbijaimmal foglalkozom, és nem dátumokon agyalok.

Ezt a lépésemet az is befolyásolta, hogy jelentkeztem arra az állásra. Monnyuk azóta se jeleztek vissza, de így tiszta lelkiismerettel készen állok rá, hogy megnyerjenek maguknak...! A másik elképzelésemmel mellettük is tudnék kísérletezni.

Róka ismét egy eredményes megbeszélést kezdeményezett

Tegnap este ráírtam Normira, hogy nem szeretem ezt a jelenlegi dinamikát (alig beszélünk, alig találkozunk), így ki fog hűlni a kapcsink. Ebből lett egy olyan vita, amiben én kaptam az ívet, amiért amúgy nem teszek semmit ezért a kapcsolatért, kaptam kioktatást, hogy hogyan is kell problémát megbeszélni, mert nem úgy, hogy őt kritizálom (jejj...), és megint elsült az a mondat, hogy nem találok ki semmit, amitől jó lenne együtt lenni...

Ah...

Leírtam, hogy szeretném megoldani, mert szeretem őt, azt akarom, hogy normálisan legyünk egymás életének a részei, de végig úgy beszélt velem, mintha az ellensége lennék, és azt hajtogatta, hogy csak mutogatni vagyok képes, de megoldást találni nem. Nem tudom, hogyan oldhatnám meg helyette azt, hogy legyen rám energiája, legyen hozzám kedve.

Abban maradtunk, hogy ma megbeszéljük.

Azóta se írtunk rá egymásra.

Gondolom, eddig el volt távolodva, most meg már a fasza is kivan velem. Nem tudok nem arra gondolni, hogy mással chatel, és azért nincs rám igénye.

Meg hát péntek van.

Így vagy úgy, de szeretném lezárni ezt a témát, mert tényleg iszonyat fontos lenne, hogy ne ez töltse ki az agyamat. Ha nem akar már tőlem semmit, mondja meg, és haladjunk tovább, de ez mi...? Tőlem várja, hogy véget vessek ennek? Tényleg mintha arra menne, hogy feladjam az egészet.

Augusztusban leírtam neki pedig... Leírtam neki, hogy nekem stabilitásra lesz szükségem ahhoz, hogy bízni tudjak benne. Leírtam, hogy nem akarom, hogy azért húzzon vissza, hogy megint ellökjön. Erre újra itt vagyunk...

Várok még kicsit. Azért várok, mert még látok egy szikrányi esélyt... De főként azért, mert nyáron megfogadtam magamnak, hogyha megint eljátssza velem azt, hogy rám un, soha többé nem állok vele szóba. És nem bosszúból... Perpill azt se tudom elképzelni, hogy megérintené. Szóval csak önvédelemből.

Jaj, ezt még leírni is fáj. Olyan nehéz lenne letiltani... Pedig egyre inkább visszhangzik bennem, hogy már rég meg kellett volna húznom a határaimat.

Olyan rossz folyton ilyen bejegyzéseket írni... Érzem, hogy sok, túl sok.

Egy levelet felkapott a vihar

Aajj, éjjel eszembe jutott, hogy lehagytam a lényeget a motivációs levelemből. A szívemet szépen beletettem, csak az eszemet nem, pedig fixen tudom, hogy a kreativitásommal nagyon-nagyon jól tudnám szolgálni a céget. Mára el is tűnt a hirdetésük, igaz, kint volt már két hete. Utsó pillanatban jelentkeztem, úgy tűnik. Aaaaj! Pedig úgy érzem, egy ilyen melóka ki tudna rángatni a lelki nyomoromból. Ez olyan munkahely lenne, amire annyira büszke lennék, hogy talán még a facebook-ra is kitenném, hogy én ott dolgozom! Mert annyira azt érezném, hogy a helyemen vagyok, és hogy ott is kívánok maradni. Nem csak munkának élném meg, hanem életformának is. Jaj-jaj-jaj, a szívemet se tettem bele eléggé abba a levélbe, túlságosan siettem!

Bagoly

Reggel 6-kor keltem, mert hónapokkal ezelőtt lebeszéltem magamnak pedikűröst 7-re; ott kiderült, hogy egy nappal korábban érkeztem, de pont nem lett gond belőle; aztán vergődtem itthon, hogy el ne aludjak, mert akkor éjjel nem fogok tudni; este a biztonság kedvéért bevettem két valeriana bogyót, és már két órája várom a hatását, miközben az agyam nemhogy legalább lenyugodott volna, hanem miközben vártam a csodát, elgondolkodtam az önmegvalósításon, és azóta úgy pörgök, hogy nem tudom lelőni magam.

Jó nagy pózer szararc volt amúgy Monte Cristo grófja. Nyomorba döntött egy rakás embert, játszadozott, és istennek képzelte magát, de semmi érzelem nem maradt benne Mercedes iránt, holott mennyit emlegette, hogy jaj az ő sunáját lenyúlta az a másik. Közben nem is volt már rá szüksége, csak sérült a hülye önérzete, és meg kellett bosszulnia. Az a nő volt a könyv egyetlen valódi áldozata. Nem emlékeztem, hogy ilyen szar vége van a sztorinak. De azért Dumas naon király.

Már két napja nem csinálok semmit olvasáson kívül.

Próbálok ébren maradni, pedig csak kómába esnék hetekre, míg ki nem ürül belőlem a bánat.

Ez a hiábavaló várakozás terhe.

Egy végtelen majd.

Munka-téma

Egy-két napja kezdtem el azt érezni, hogy kizuttyantam a társadalomból. Nem mintha eddig hű de részese lettem volna, és nem is gondolom, hogy a munkajog tesz minket a társadalom részévé, de mostanában már nagyon elvágva érzem magam mindentől. És tényleg nem a munka miatt, inkább elkezdtem érezni, hogy harminchárom vagyok, nincs semmim, és a jövőképem is olyan, hogy az aznapi hangulatomtól függ, épp azt látom-e, hogy sikeres és boldog leszek, vagy azt, hogy úgy fogok elhervadni, hogy nem volt részem semmi normálisban. Oké, túlzok, Pukkancs az egyetlen normális, szép és stabil dolog az életemben, jaj, meg az írás. De amúgy nem tudom, hogy milyen egy munkahely, ha normális, milyen egy párkapcsolat, ha megvan a kölcsönösség, nincs családi életem, és még a macskám is emberevő.

A volt kollégám megint írt, hogy találtam-e már munkát, de tudom, hogy csak azért szokta megkérdezni, mert szenvednek nélkülem, és arról ábrándozik, hogy visszahívnak, de nem enged a vezetőség még egy embert felvenni. És igazából nem is örülnék, ha visszavennének. Szeretnék valami önazonosat csinálni, ahol érzem, hogy a munkámmal valami klasszat szolgálok. Azt hiszem, a pénz nem is annyira lényeges, inkább szeretném magam jól érezni abban, amiben vagyok. Jó lenne azt érezni, hogy ténylegesen hozzáteszek valamihez valami meghatározót, hogy a személyem számít, és nem csak egy alkalmazott vagyok a sok között.

A színjáccóba se járok már, két hete voltam egyszer, de egyrészt nincs rá pénzem, másrészt hiányolok belőle valamit, amit lehetne fejtegetni, de most nincs kedvem. Közben meg hiányzik is az egész, és csinálnám, de valahogy más szinteken, más irányból támogatnám a dolgot.

Magányos vagyok, és folyamatosan küzdök azért, hogy ne legyek lehúzva különböző módokon. Senki nem boldog körülöttem.

Azon a héten, amikor kirúgtak, elküldtem két helyre az önéletrajzomat, de nem volt bennem komoly szándék, és a fizetési igényem is olyan volt, hogy még csak fel se hívtak. Utána már nem küldtem el sehova az önéletrajzomat, más dolgokon gondolkodtam, máshogy akartam pénzt csinálni. De ma úgy ébredtem fel, hogy a fejemben járt egy álláshirdetés, amire csak azért nem jelentkeztem, mert próbáltam elhatározni magam amellett, amit kitaláltam, de különben nagyon örülnék neki meg minden, és azt, amit kitaláltam, mellette is lehetne próbálgatni. Úgyhogy ma reggel elküldtem a CV-met a motivációs levéllel együtt. Kár, hogy a CV-m szerint az egyik hobbim az állásváltogatás, úgyhogy nem tudom, mennyire vagyok komolyan vehető, és hát a tapasztalataim se passzolnak épp. Pedig nagyon tudnám szívvel csinálni, meg tudom, hogy megvannak hozzá a képességeim is, és jaj, olyan jó lenne, ha valamibe beletehetném magam. Jó lenne valami, amiről nem pergek le.

Proji

Az eszemmel tudom, hogy nem kellene senki véleménye érdekeljen, hisz mikor próbáljam meg, ha nem most, márpedig ha nem próbálom meg, sosem fogom tudni, hogyan sült volna el a dolog. És azt is tudom, hogy nem olyan nagy ügy ez az egész, nem szabad véresen komolyan vennem, nem szabad rágörcsölnöm, hanem csak kihívásként kell felfognom, aminek az eredménye tapasztalat lesz, nem pedig kudarc, bármi is alakul majd ki belőle. Csak hát a szívecském fél, aggodalmaskodik.

Anno nagyon szerettem a Neveletlen hercegnőt, még most se lenne szívem megválni a kötetektől, na és abban volt valami olyasmi szöveg, hogy a félelem nem a bátorság hiánya, és ez a duma nagyon sokszor eszembe szokott jutni mostanában. (Egy másik hasonló idézet, ami megmaradt bennem, mert elég ütősnek tartom, a Ne a tettek miatt aggódj, hanem a tétlenségért - csak az meg már Churchill.)

Csendek

Pénteken egyikünk se írt rá a másikra. Nem tudtam, mit írhatnék, úgy éreztem, nem tudok már hova kapálózni ezért a kapcsolatért, ami úgy tűnik, megszűnőben van, mióta Normi elkezdett dolgozni. Mintha szeptemberben csak valamiféle kapaszkodó lettem volna, de mióta látja, hogy nem is olyan para a munka, már nincs rám szüksége.

Aztán szombatra virradó hajnali négy körül felhívott, hogy nálam aludhat-e. Nem igazán éreztem magam készen rá, amúgy is többször kifejezte már, hogy nem különösebben szeret nálam lenni, itt amúgy is zajok szűrődnek be, ha ablakot nyitunk stb., úgyhogy mondtam neki, hogy menjen haza aludni, és majd később találkozunk. Nem akartam itt azon parázni, hogy nem fog tudni aludni, nem akartam, hogy előjöjjön a megfelelési kényszerem...

Visszaaludni viszont már nem tudtam. Kb. negyven perccel később ránéztem a telefonomra, és láttam, hogy írta, hogy pedig jó lenne a szombatra velem együtt ébredni. Azt beszivecskéztem, mire egyből írt, hogy mindjárt indul az első metró, biztos nem szeretném-e, hogy nálam aludjon. Akkor aztán arra gondoltam, nem duzzoghatok azon, hogy nem foglalkozik velem, ha aztán meg lecsapom a próbálkozásait, úgyhogy végül belementem, ő metróra szállt, én meg kisétáltam elé az Örsre.

Aranyos volt, meg piaszagú - és össze volt firkálva a karja a kis melegsrác által -, de éreztem, hogy részemről ott a távolság, ami így az öt napban keletkezett köztünk. Ő ölelgetett, meg minden, én meg próbáltam kifejezni, hogy rosszul esett a némaság, főleg azután, hogy azt írta, nem alszik velem olyan jól. Azzal magyarázta a némaságot, hogy agyleszívottan ül egész nap a munkában, és különben is olyan hamar elment ez a hét...

Nem igazán elégültem ki, de próbáltam túllendülni.

A szombat kellemesen telt, örültünk egymásnak, vidám voltam és eleven. Estére hazamentünk hozzá, kérdeztem, hogy van a gyomra, mire mondta, hogy egész héten jól volt, én meg viccelődve megjegyeztem, hogy na majd most éjjel lesz rossz, miattam. Erre ja, egész éjjel rosszul volt, krákogott, fulladozott, járkált ki a vécére öklendezni. Megint akkor, amikor én ott vagyok, tényleg szinte hozzám lehet társítani ezeket a szar éjszakákat. Ez az egész gyomorsavas dolog el szokott tartani vagy három órán át, addig egyikünk se alszik, én pedig egy kicsit láthatatlan vagyok ilyenkor, mert Normi nem nagyon reagál semmi szavamra, tanácsomra, gyógyszerkínálásomra, menj-már-el-orvoshoz-végre-féle megszólalásomra, csak arra koncentrál, hogy épp jól legyen.

Aztán azt álmodtam, hogy kérdeztem tőle, miért nem akarja, hogy menjek a fellépésére, ő meg azt válaszolta, hogy majd egyszer elmondja.

Ez egyébként azóta is szörnyen rosszul esik, nem tudom hova tenni. Normi pont említette tegnap, hogy már 28-an jeleztek vissza a facebook eseményen keresztül, hogy ott lesznek. Szóval van facebook esemény... Csak én nem kapom meg a linket.

Ki vagyok én számára? Velem miért nem akar semmilyen közös élményt? Engem miért nem ereszt a barátai közé?

Reggel aztán kérdeztem, hogy van, mire mondta, hogy szarul, én meg rávágtam, hogy én is, mert biztos nem akar majd többet velem aludni, és elkezdtem sírni. Átölelt, de nem mondott semmit, pedig jólesett volna, ha megnyugtat végre, ha belátja, hogy nem én okozom a refluxát, hanem az evés utáni egyből alvás, a cigi, az alkohol, a stressz, de mégis hozzám köt mindent, ami rossz. Oké, sose mondta, hogy miattam van refluxa, de épp elég, hogy "nélkülem kipihentebben szokott ébredni". Mondtam neki kicsivel később, hogy hazamegyek inkább, mert nem akarom nyomasztani, meg pihenje ki magát, mire marasztalt, de nem igazán értem, minek, mert én magamba süppedtem, ő pedig nem mutatta jelét, hogy meg kívánna beszélni bármit is. Alig beszélgettünk, és rengeteg kimondatlan gondolat keringett a levegőben. Pedig még soha nem sírtam előtte, mindig tudtam magam tartani. De még így se gondolta azt, hogy ideje lenne kicsit pátyolgatnia a barátnője lelkét is, nem csak a sajátjával foglalkozni megállás nélkül.

Egyébként arról már szó se volt, hogy ma is nála aludjak, mert hisz holnap munka van neki...

Együtt ebédeltünk, ami után egyből elfeküdtünk, befejeztük az este elkezdett filmet, aztán szerettem volna bújni, szeretgetve lenni, de csak egy nagy dugás lett az egészből, ami után ő egyből elaludt, én pedig egy szeretlekkel meg egy puszival otthagytam.

Szörnyen érzem magam, mert úgy érzem, a jövőhét ennek a hétnek a még szarabb verziója lesz párkapcsolati téren, és majd az összes nap néma lesz, és én majd nem csodálkozhatok, hisz kinek hiányozna egy búvalbaszott, sírós barátnő. És én már tényleg nem tudok mit írni... Nem érzem szeretve magam, és ilyenkor megszűnik a közlési ingerem, mert nem érzem úgy, hogy írhatnék Norminak bármi érdekeset is. Nem érzem már azt se, hogy van értelme próbálkoznom, vagy hogy rajtam múlna bármi is. Norminak kell eldöntenie, hogy kellek-e az életébe vagy nem. Kicsit úgy látom, hogy nem annyira van rám szüksége, és hogy ez napról napra egyre inkább tudatosul benne.

Kérdeztem amúgy, hogy lehet az, hogy a volt barátnőivel tudott együtt aludni, mire mondta, hogy akkor még nem tudta, hogy egyedül jobb... Később meg megállapítottam, hogy nagyon sokat alszik, mire azt felelte, szüksége van a regenerálódásra, meg amúgy se érdekli a valóság. Nem tudom, észnél van-e, amikor ilyeneket mond pont nekem.

Október végén lesz egy fontos esemény a projektemmel kapcsolatban. Fontos lenne, hogy aznap mosolygós és kiegyensúlyozott legyek, de folyton félek, hogy majd a könnyeimmel fogok küszködni.

Éjjel a weboldal színeivel húztam az időt, így megint kettőkor kerültem ágyba. Ilyenkor általában még két órát forgolódom, de az utóbbi két alkalommal ezt megelőztem annyival, hogy forgolódás helyett a Monte Cristót olvastam, és egy fejezet alatt szépen lenyugodott az agyam, és aztán el tudtam aludni. Nyolcra állítottam az ébresztőt, negyed órán keresztül lenyomkodtam, de végül felkeltem, írtam másfél oldalt a regényhez, és ezzel legalább lezártam egy jelenetet. Van még időm a pályázat határidejéig, úgyhogy nem kívánok ráparázni, meg görcsölni rajta.

Normi egész héten az energiaszintjére panaszkodott, és olyankor se hívott talizni, ha korán végzett. Tegnap írta, hogy munka után megy átvenni valamit, ha van kedvem, elsétálhatunk érte együtt, én meg örültem, és kérdeztem, együtt is alszunk-e. Azt írta, jó lenne, de a következő napja hosszú lesz, munka után még buliba is megy, és ha egyedül alszik, valahogy kipihentebben ébred. Ez olyan szarul esett, hogy végül is nem mentem el arra a kétórás sétára, ő meg nem különösebben akadt fenn ezen, pedig amúgy jeleztem neki, hogy elszomorodtam, és hogy ezt most el kell raknom fejben.

Nem tudom, így milyen közös jövőnk lehetne, ha még aludni se tud velem. Nem értem, hogy szeptemberben, amikor reggelente megkérdeztem, jól aludt-e, miért mondta, hogy igen. Nem értem, hogy amikor együtt élt más lányokkal, akkor hogy bírt életben maradni, hisz együtt aludt minden nap azokkal a lányokkal - vagy csak én vagyok ilyen tudtomon kívül energiát elszívó lény?

Nem is tudok már chatelést kezdeményezni, mert nem tudok mit írni. Kívánhatnék neki kitartást a napra, de közben meg bennem van, hogy amúgy egyáltalán nem kemény a munkája, és hogy mások tudják munka mellett is működtetni a kapcsolatukat. Bennem van, hogy azért kell neki az energia, hogy éjszaka még bulizhasson, és nem fogok úgy tenni, mintha minden tök okés lenne, miközben ismét leközölte, éppúgy, mint tavasszal, hogy mellettem nem alszik olyan jól, és aztán később kisült, hogy csak nem szeret velem lenni. Nem értek semmit, nem tudom, mire jó ez az egész, és úgy érzem, nincs is kivel beszélnem erről úgy, hogy pozitív eredménye is legyen, ne pedig az legyen kihozva az egészből, hogy drámázok a semmin. Igazából nem is nagyon agyalok ezen... Úgy érzem, nincs mit, és hogy egyedül felesleges ezen agyalnom. Oké, abban maradtunk, hogy majd hétvégén akkor együtt alszunk, de... jó lenne tényleg annyira hiányolva, kívánva és szeretve lenni, hogy legyen törekvés az együtt alvásokra. Nem vagyok már tizenöt éves.

Ajj, miért nincs ihletem?

Már csak az az egy fejezet kéne, de nem tudom megfogni.

Ráadásul tegnap meg ma se sikerült nyolckor felkelnem, pedig állítottam ébresztőt. Eddig kb. magamtól felébredtem nyolc körül, most meg lenyomkodom hatvanszor az ébresztőt, meg rakok még hozzá negyven perc szundikat. Pedig szerintem délelőtt vagyok írás ügyileg termékeny, este már gondolni se tudok rá.

Kicsit csüggedt is vagyok.

Biztonságos világosság

Nagyon bánom a legutóbbi bejegyzésemet. Nem tudom, mi történik néha az agyamban, ami miatt egyik pillanatról a másikra ennyire képes vagyok elhagyni magam. Nem tudom, miért Norminál kötök ki minden bajom legvégén, miközben szegény nem is csinál semmi rosszat, és élőben mindig látom, mennyire szeret. Aztán szétválunk, eltelik pár óra, vagy jobb esetben nap, és mivel keveset chatelünk, hirtelen úgy érzem magam, mint aki éhen halni készül a szeretetéhségtől. Nincs már ugye az a kezdeti sok-sok chatelés, hanem éljük az életünket, és olyankor mesélünk egymásnak részletesebben, amikor találkozunk. Emiatt viszont ha kimarad három-négy nap két tali között, nagyon el tudok hervadni, és egyenesen a legmélyebb bugyorba zuhanok bele, ahol nem csak a kapcsolatunkat nem látom, hanem magamat se.

Oda kell figyelnem, nehogy nyomasszam Normit a saját mentális szarjaimmal, mert ezzel megmérgezhetem a kapcsolatunkat. Tényleg meg kell tanulnom szeretni és értékelni magam. Lassan két hónapja, hogy új esélyt adtunk kettőnknek, tök jók vagyunk azóta, és el kell hinnem végre, hogy most működik.

Nagyon szeretném, hogy mindig olyan jól legyek, mint ahogy most hétvégén is voltam. Ha belegondolok, milyen sötéten láttam pénteken az életet, és hogy mit eredményezett az, hogy szombaton mégis úgy mentem Normihoz, hogy elhatároztam, hogy nem adok teret a hülyeségeimnek, fú... Annyit számít a hozzáállásom, basszus. Már az első másodperctől kezdve szeretgettük egymást, nagyon sokat nevettünk, elmeséltük, ki mit csinált a héten, megmutattam neki a weboldalt meg a szórólapterveket, amiket leküldtem a nyomdának, és nagyon tetszett neki minden, azt mondta, szerinte meg fogom tudni csinálni ezt az egészet. Tök jól esett; azt hiszem, ilyesmi visszajelzésekre van szükségem ahhoz, hogy közelebb kerüljek a sárkányaimhoz, de nyilván majd élesben fog kiderülni, hogy amúgy elő tudom-e hívni őket. Oké, nem tudom, miért pont sárkányoknak nevezem a pozitív tulajdonságaimat, de annyira szükségem van rájuk, és annyira többre is egyszerre, hogyha egy csomagban hirtelen rám borulna mindaz a tulajdonságom, ami jól teljesítő Rókává tud engem tenni, akkor én tényleg azt érezném, hogy képes vagyok szárnyra kelve hasítani a levegőben, és megállíthatatlan leszek, mint egy ereje teljében lévő sárkány. Ennyi a mázli, hogy volt már példa arra, hogy maxon pörögtem, szóval tudom, hogy nem lehetetlen. Azt a pozitív aspektusomat szeretném újra elérni és többet nem ereszteni.

Egyébként Normi egész jól viseli a munkát, csak az üresjáratokat nem szereti, mert időrablásnak éli meg, és fájlalja, hogy olyankor nem tud azzal foglalkozni, amit szeret. A fizuja se olyan, hogy sokáig akarja majd csinálni ezt az egészet, de ugye nem is annyira a pénz miatt ment el dolgozni, hanem mert úgy érezte, szüksége van rá mentálisan. Van benne egy kettősség amúgy, szeret a munkája során bizonyítani és pozitív visszajelzéseket kapni, de közben meg utálja is az egészet, mert úgy érzi, ennél többre született. Ezt nekem mondjuk nem kell magyaráznia. Nem is a "többről" van ilyenkor szó, ugye, hanem az önazonosságról.

Na szóval első másodperctől az utolsóig nagyon kedves és szeretetteljes volt a talink.

Kértem tőle múlt héten, hogy ha majd elkezd aggódni a szabadideje miatt, akkor kommunikálja le felém, hogy partner lehessek a megoldásban, és látom is rajta, meg mondja is, hogy idő kell neki, hogy ilyen kusza beosztás mellett kialakítson egy rutint, amire amúgy neki kifejezetten szüksége van ahhoz, hogy stabil tudjon maradni; meg szeretné, hogy a heti egy buli megmaradhasson, mert az neki a társasági élet, és az, hogy én is vagyok neki, meg még énidőt is kellene passzíroznia a hetébe, az kicsit nagy kihívás lesz számára úgy, hogy amúgy utálja előre betáblázni a hetét, de szerintem meg fogja/fogjuk tudni ugrani. Így talán megtanul nem félni az "elköteleződéstől", értem ez alatt azt, hogy igenis fontos lesz, hogy előre tervezze a napjait.

Szóval ő is szeret alkotni, és oda kell figyelnem arra, hogy neki most csak a hétvégéi szabadok (jó esetben), és ha szeretne magának egy teljes napot, akkor azt nem vehetem magamra. Igazából ha az egész hétvégét magának akarná, azt se kellene magamra vennem, azt hiszem. Tényleg fontosnak tartom, hogy az alkotáson keresztül meg tudjuk élni a valódiságunkat, vagy hogy mondjam. Például ha nagyon úgy érzem, hogy semmi közöm a saját életemhez, mert szar, unalmas vagy tőlem távol álló a munkám, és eszembe jut, hogy amúgy dolgozom egy regényen, akkor nagyon meg tudok nyugodni, hogy hú, oké, az írás nekem az alagút, amin keresztül kilyukadhatok önmagamnál, és az vagyok én, nem pedig a hétköznapokban végzett munkám. Jó, hát most nincs munkám, de értitek. Fontos az énidő, amiben alkothatunk vagy azt csinálhatjuk, amit élvezünk.

Jaj, és mondta megint, hogy szeret. Szépen, tisztán mondta, és annyira jól esett. Tudjátok, mi a durva? Hogy hiába mondta annyira szép érthetően, még utána is elgondolkodtam, hogy vajon jól hallottam-e, pedig igenis lezajlott az a jelenet, amiben ő ezt mondta, én pedig megcsókolgattam örömömben.

Megpróbálok mától csak a jó dolgokra figyelni, magam elé nézni, szem előtt tartani mindazt, ami miatt bízhatok. Megpróbálom szeretni magam, és mantrázni, hogy mik a szerethető tulajdonságaim. És amikor érzem, hogy kezd rám borulni a sötétség, megpróbálok úgy tekinteni magamra, mint egy kisgyerekre, akire vigyáznia kell a felnőtt énemnek. Elképzelem majd, hogy ha megtalálnám a kis kétségbeesett Rókát az utcán elveszve, hogyan fognám kézen magabiztosan, hogyan bátorítanám és hogyan viccelődnék vele, miközben elvezetem őt a biztonságos világosságba.

Asztal alól

Ahogy egyre csak elönti a fos a lelkemet, kezdem kicsit megint utálni ezt a felületet. Mintha a karakterszámok jelölnék, hogy mennyire vagyok alkalmatlan az élet minden területére. Érzem, hogy betemet valami, ami nem teljesen a valóság, de közben félek, hogy mégis az. Nem Normira gondolok most, hanem a magamba vetett hitre meg úgy mindenre alapjáraton. Borzasztóan szerethetetlennek és lényegtelennek érzem magam, és félek a sárkányoktól, pedig ők az enyémek, úgyhogy ha megtanulnék bánni velük, akkor nagyon megerősödhetnék. Aludtam kicsit, és nagyon fosul ébredtem, megint csak sírok az ágyban, és nem tudom, mi van. Úgy érzem, egyedül vagyok a világban, ebben a fajta világban, és mindenki más egy másik világban mozog, olyanban, ahol nem léteznek azok a fogalmak, amikkel én nap mint nap találkozom. Mint amikor arra gondolok, hogy a halál után megismerünk egy földi aggyal fel nem fogható fogalomtárat, és hirtelen minden kérdésre automatikusan választ nyerünk, hirtelen minden tudás ott lesz a fejünkben. Szóval nem azt érzem, hogy más nyelvet beszélek, mint a környezetem, hanem azt, hogy teljesen máshogy vagyunk kompatibilisek a Földdel aszerint, hogy milyen körülmények uralkodnak a saját univerzumainkban, és ezáltal hogyan lettünk programozva. Hú, ebből biztos sokat lehet érteni. Mindjárt megkérem a chatgpt-t, hogy megint játsszuk azt, hogy ő a pszichológusom, és elemezze ki nekem ezt a bekezdést. Mostanában sokat dumcsizok vele.

Na jó, kicsit Normi is benne van. Zavar, hogy nem vagyok nála prioritás, nem is zavar, inkább rosszul esik. Végül át lett rakva a mai volt kollégás sörözése másik napra, ezért szólt egy haverjának, hogy lógjanak együtt. Kicsit azt érzem, hogy még ha nem is reálisak a félelmeim vele kapcsolatban (gondolok ez alatt arra, hogy talán nem szeret eléggé), az mindenképp valid, ahogyan nekem szükségem lenne valakire magam mellé, és nem kérdőjelezhetem meg a józanságomat amiatt, hogy én olyan kapcsira vágyom, amiben érzem, hogy hiányolva, szeretve és támogatva vagyok, nem pedig csak egy valaki, akivel státusza szerint legalább X naponta ápolgatni illik a kapcsolatot. Szeretem őt nagyon, de valamiért azt érzem, hogy meggyengít, és a sárkányok érzik rajtam, hogy gyenge vagyok, és nem akarnak maguknak ilyen nyomorult SÁRKÁNYANYÁT. És ha ilyen nyomorult leszek, szét fognak tépni a fakkba, mert majd érezni fogják rajtam a pusztulás szagát.

Jézusom, na jó, inkább befejezem, mert kezdenek olyanok lenni a bejegyzéseim, mintha varázsgombán élnék.

Lehet, meghívóssá kellene tennem a blogot, mert hát minek teszem folyton nyilvánossá, mennyire szarul vagyok...

Sokszor jut eszembe az a kilométeres szakítós üzenetem, amit tavasszal Norminak írtam, és amiben leírtam, hogy szerintem az élet értelme a szeretet. És hogy amikor erre rájöttem magammal kapcsolatban, mármint hogy nekem a szeretet ennyire megelőz mindent, az fura volt, mert sokáig ugye nagyon távol állt tőlem az egész téma; de igen, ez a helyzet. Mert ha nincs szeretet, akkor vagyon, hírnév és minden siker csak egy látszat szar, és nincs semmi értéke, mert nincs miért felkelni reggelente, nincs kiért megküzdeni bármiért is. Bár ebben most kicsit azt érzem, hogy a rosszullétem picit ferdít ezen az egészen, és túl szélsőségesen látom a dolgokat. Magam miatt is fontos lenne, hogy motivált legyek, ugye? Csak közben meg... minek?

Kakimaki

Csináltam egy weblapot hajnalban, aztán elmentem Gödöllőre a munkaügyibe, aztán be az V. kerületbe, aztán kaját venni. Most várom, hogy meglegyen a melegszenyám, közben az Egy nap sorit fogom nézni, aminek a filmváltozatát tökre szeretem, aztán aztán aztán lehet, alszom, bár most nem érzem, hogy hű de fáradt lennék. Ráadásul nekem két óra alvás is annyi energiát ad, hogy aztán megint fent lennék reggelig.

Pukkancs jógatáborban van.

Kicsit egyedül érzem magam az életemmel. De lehet, ez így van rendjén. Nem tudom.

Nem tudok aludni

Nem tudok aludni.

Nem tudok aludni.

Nem tudok aludni.

Lelkem

Miért működöm így?

Miért félek folyton az elhagyástól?

Még így is, hogy van bőven tennivalóm, és nem párkapcsolati dolgokon kattogok.

Még úgy is félek, hogy Normi tegnap is, meg ma is írt cukikat, sőt, ma volt egy rokonánál, aki megígértette vele, hogy bemutat neki, szóval Normi szeretne elvinni hozzá.

Azt hiszem, az elmúlt két év kicsit kicsinálta a lelkemet, és most meg kell tanulnom a józanság talaján maradni, nem hagyni, hogy a negatív érzéseim maguk alá temessenek.

Nem tudom, Normi mikor szeretne legközelebb találkozni, és ez picit aggaszt, mert nem teendő szeretnék lenni számára a sok dolga között, hanem az a személy, akinek nap végén vágyik az ölelésére... Vagy ez irreális kívánság részemről? Igen, egyébként azt hiszem, ez most a szálka az egészben, mindig olyankor vagyok nyugodt, ha tudom, mikor találkozunk legközelebb. Az számomra azt jelenti, hogy biztos abban, hogy aznap örülni fog nekem. Amikor meg nincs előre megbeszélve semmi, és napokig várnom kell, az van bennem, hogy nem akar nekem elígérkezni, mert attól fél, mi van, ha aznap mégse lesz hozzám kedve. Én meg nem mondhatom, hogy találkozzunk, mert azért mégse hívhatom át magam hozzá...

Vagy ez most csak egy szimpla hiányérzet?

A jó dolgokra kellene koncentrálnom.

Például arra, hogy nagyon élveztem a mai fejezetem megírását. Külön regényt érdemelne, annyira szerettem benne lenni, és olyan sok mellékszálat szült a fejemben. A két új cipőmnek is örülök.

Az elmúlt két-három napban némileg be vagyok fosva és félelmetesen egyedül érzem magam, kb. mintha betépve hallucinálnék magam köré sárkányokat, miközben körülöttem senki nem lát belőlük semmit; de ezt nagyrészt magamnak köszönhetem, mert Pukkancson, Normin és Ikén kívül senkinek nem is szóltam arról, hogy sárkányokat látok, pedig jót tenne némi bátorítás, sőt, inkább az, hogy valaki őszinte lelkesedéssel beszélgessen velem a sárkányokról. Na de muszáj véghez vinnem a projektemet, mert azt hiszem, mentálisan is szükségem van rá. Ezt már írtam, vagy csak sokszor futott át az agyamon? Mennyire tűnhetek most elmebetegnek?  

Ajj, inkább elolvasom az új fejezetet. Ilyen is rég volt már, hogy a saját írásom ennyire tetszett.

Megjegyzés: Nem tettem egyből közzé ezt a bejegyzést, mert a végén elbarangoltam a Word doksik közé, és közben Normi írt, hogy pénteken talizik a volt kollégáival, de szombaton már az "enyém". És ettől máris normálisan érzem magam. Ahj, szörnyű vagyok, tényleg sokat kell magamon dolgoznom.

Kellene egy hétmérföldes csizma

Jaj, ez az, haladok végre! Írtam ma egy új fejezetet a regényemhez! Elég izgis volt megírni, végül sokkal jobb móka lett belőle, mint amilyennek eredetileg elképzeltem. Mármint nagyon kis lófing semmit terveztem az adott dologról írni, de aztán hat és fél oldallal megírta magát. Tény, hogy Courier New-val írtam most (azzal a betűtípussal, amivel ezt a blogot is írom), és az picit nagyobb betűtípus, hiába marad a 12-es betűméret, de lényeg a lényeg, hogy már csak egy fejezetet kell szülnöm, és be van fejezve a sztorika. Utána már csak simítgatnom kell, például tudom, hogy az elején még ragaszkodtam a hóhoz, aztán teljesen elfeledkeztem az egészről, szóval azzal kezdenem kell valamit.

Kár, hogy semmi egyéb intézni valóhoz nincs kedvem, például el kéne mennem boltba átvenni a beérkezett dolgokat; lusta vagyok hajat mosni; mégsincs kedvem a színjátszóba elmenni; nincs kedvem elmászni Gödöllőre a munkaügyibe, hogy kikérjem a jussom, és elhúzhassak mindent az utolsó pillanatig; nincs kedvem felhívni XY-t, hogy most akkor mi van, és amúgy 27 pontos teendőlistám van, amiken mind olyan szintű dolgok vannak, mint a munkaügyi hivatal, és két héten belül el kéne intéznem az összest, de csak ücsörgök, mint aki rohadtul ráér. Valamiért most az egyik legparásabbnak a színjátszót érzem, és legszívesebben lemondanám, de pszichológiailag akarom megfigyelni magamon a hatását.

Azt hiszem, tegnap túltoltam az agyalást. Mármint azzal tisztában vagyok, hogy jogosak a félelmeim, mert nem volt egyszerű a Normival való utam ideáig, de az is biztos, hogy nem minden gondolatomnak kellene teret adnom. Ettől függetlenül nem szeretem, hogy félnem kell attól, hogy ha problémát közlök, baj lesz belőle, de most abban bízom, hogy az új munkahely, meg a pszichológus majd segít Norminak abban, hogy ne legyen felém ennyire bizalmatlan. Mármint hja, mintha a félelmeimmel alapjaiban kérdőjelezném meg a kapcsinkat, de ő erre válaszul mit csinál, ha nem ugyanezt? No mindegy.

Tegnap végül áthívott, és nagyon jó volt együtt lenni. Katasztrofálisan aludtunk mindketten, ő a gyomorsava, én a mensis fájdalmak miatt, de azért össze voltunk bújva.

Lassan, nagyon lassan haladok a "projektemmel", bár nem igazán szeretem ezt a kifejezést. Magamhoz képest egész biztos vagyok abban, hogy ezt csinálni kell, szükségem van rá, de néha belebotlok egy-egy emberbe, akinek muszáj beszélnem róla, és amikor megkérdezik, milyen diplomám van, hogy ezt akarom csinálni, mindig összemegyek egy kicsit, és pár órácskára elveszítem a jogosultság-érzetet.

Írtam ma három oldalt a regénykémhez.