Purcimurci

Így, hogy öt munkanap, plusz egy fizetetlen ünnepnap kimaradt a decemberből, alig fogok valamit kapni. Hiába a még így is 160 ledolgozott óra, kb. 105 lesz a fizu. Szóval amíg nem lesz egy normális munkám, nem szabad szabadságra mennem, mert túl sokat buknék rajta. Remélem, lerobbanni se nagyon fogok.

Januártól elvileg változások jönnek. A felmondott vagy kirúgott őröket nem tudják pótolni, és úgy döntöttek, inkább csökkentik a szükséges létszámot. Ez azt jelenti, hogy kilenc őr helyett már csak hatot fognak foglalkoztatni, és azt is jelenti, hogy ezentúl egyedül leszek a pult mögött (a másik lány mellett lesz a két őr, szóval a logikát senki nem érti). Kicsit para, mert még mindig van egy-két dolog, amit nem tudok, ilyenekre gondolok, hogy kinek kell szólni, ha ez meg az a helyzet állt elő, szóval remélem, nem fogok beégni semmilyen helyzetben, és azt is remélem, hogy a január végén beköltöző Hólyag úr sem fog basztatni. Mindenesetre mivel beköltözik az a seggarc, a mobilomhoz se nyúlhatok már hozzá, szóval fogalmam sincs, hogy fogom bírni az üres perceket, amikor épp nem jön senki. Majd ülök, mint egy szobor? Bah.

Pukkanccsal tegnap nagy lelkesen kitaláltuk, hogy megkérdezzük a bácsit, nem adná-e el nekünk részletre a lakást - ugye néha csinálnak ilyet, hogy a bérlők inkább havonta nagyobb összeget adnak a tulajnak, csak ne kelljen üres zsákba dobálni azt a pénzt... Ki is találtuk, hogy hogy tudnánk megoldani zökkenőmentesen, de a bácsi úgy nézett ránk, mint a hülyékre, azt mondta, sose jutnánk a törlesztés végére. Eleve nem hallott még ilyenről, hogy valaki részletre adja el a lakását, úgyhogy el lehet képzelni azt a szánakozó mosolyt, ami kiült az arcára - szegény kislányok, mit gondolnak ezek. Szerintem erősen el van tájolódva a lakás értékét illetően, azt mondja, ma még érhet kb. 13,5 milliót - merthogy a szomszéd is annyiért hirdeti -, de öt év múlva már a dupláját is érheti. Nem tudom, ez a lakás, amiben padlószőnyeg van, és süvít be a szél a nyílászárókon, hogy érne eleve 13,5 milliót (ha jól emlékszem, ő is kb. 8-9 milláért vette), nemhogy később a dupláját. Arról nem beszélve, hogy azért lenne bőven itt javítani való. Ráadásul ez nem is Budapest. Mindegy... Csak poén lett volna valami szemmel láthatóért dolgozni, és nem csak azért, hogy legyen tető a fejünk fölött, amíg dolgozunk azért, hogy legyen mit enni. Túl egyszerű lett volna.

Folyton agyalok, hogy juthatnék előrébb, de mindig külföldnél lyukadok ki. Persze nem tudom, az miben lenne előrejutás, hisz kint a fél fizuját ellakja az ember, ha pedig hajón dolgozik és vége a szezonnak, valahova mégiscsak haza szoktak menni az emberek.

Az egyik őr szerint születésünk előtt magunk szabjuk meg az életünk milyenségét és azt, hogy majd mit kell megtapasztalnunk, legyen az jó vagy rossz. Ezen azóta sokat gondolkodom, meg azon, ha ez így van, akkor a sok rossz megtapasztalását követheti-e valami jó, vajon ha születésem előtt megszabtam az életem, akkor jót is írtam-e bele, vagy csak ezt az állandó hánykolódást, aminek az átélése 1000 tapasztalati ponttal jutalmaz majd halálom után. Persze tudom, van egy Pukkancsom, egészséges vagyok, és még mindig egyszerűbb az életem, mint sok más embernek, szóval nem panaszkodhatok, hiszen az instabil dolgaimnál sokkal rosszabb dolgok is léteznek. Egy másik őr szerint aki csórónak született, az is marad - biztató. Egy harmadik őr szerint aki nem elég képzett, úgyis végigszopja az életet.

Vajon nekem mit kell megtapasztalnom? Valahogy olyan soknak tűnik egyszerre a tapasztalni való - ugye szét van baszva a libidóm és a férfiakhoz való hozzállásom, nem tudok egy stabil helyen lecövekelni, és valahogy a tanulás se akar összejönni. Melyik lehet az igazi nehézség, és melyikkel tudnék könnyen elbánni, "ha igazán akarnám"? Tudjátok, sokszor van olyan, hogy valaki nyávog, hogy valamire nincs lehetősége, és valaki odaveti neki félvállról, hogy: „Ha igazán akarnád, meg tudnád oldani.”

Az a baj, hogy nem tudom, milyen szakmának lenne értelme. Tekintve, hogy örökség nem fog a nyakamba hullani, és nemigen fogok lakást se kapni ajándékba, lássuk be, bármilyen okj-s szakmával kitörölhetem a seggemet, saját otthont úgyse tudnék venni, amíg folyton egy lyukas zsákba dobálom a pénzemet, amit esetleg félre is tehetnék (=albérlet). Szóval folyton ezen gondolkodom... Nézegetem a nyelvtanárokat (3000/45 percért nem tudom, hány év alatt jutnék el bármiből is normális szintre), meg a nyelvtanfolyamokat (túl drága), meg az okj-kat (mi legyek, ha nagy leszek?), de nem sikerül dűlőre jutnom. A nyelvtanár csak akkor éri meg, ha hétről hétre meg tudom magamnak engedni.

A héten azt is megkérdeztem a bácsitól, szerinte meg fogjuk-e hosszabbítani a bérleti szerződést, amire először egy eléggé bizonytalan választ adott, majd két nappal később egy kevésbé bizonytalant. Variálni akar az ingatlanjaival, venni akar a kisebbik fiának is lakást, ezt vagy eladja, vagy beköltözik, ha eladja a másik két ingatlant, stb, stb...

Szerintem idén is kihagyom az évértékelőt, bár azért a lakástémát jól megoldottam, azt hiszem. Szeretek itt lakni, örülök, hogy elköltöztem, és remélem, mindig meg tudom majd oldani a lakhatást. Végül is annyira nem vagyok béna.

Kakifos csík

Az előbb bejelentkeztem a régi e-mail fiókomba, hátha visszaírt egy kiadó még régről (haha), és megláttam, hogy e-mailem jött két napja késő este, gondosan kivárva a karácsonyi időszak legvégét:

Levél témája: Kakifos csík

Remélem ez a mail címed most is.
Már én is gondolkoztam, hogy beszélek veled de mostanában elég lusta vagyok. Nem akarom, hogy idegenek legyünk egymásnak meg hogy zavarban legyünk, mert az elég foscsi.
Már rég nem haragszom, Pongó sem, ő is azt mondta, hogy béküljünk ki. Szóval gyere bármikor, bár szobád már nincs Remélem te sem rettegsz már Pongótól meg nem utálod nagyon.
Keresztapánk meg leszophat

Nem tudom, mire utal az utolsó sor egyébként, ki tudja, mit tud, hogy ért véget keresztszüleinknél a pályafutásom. Tény, hogy keresztapám hamar menesztelt, de lássuk be, kifizette azt a hónapot úgy, hogy le se dolgoztam, és ha nem küld el onnan, nem tudok munkát keresni, nem tudok interjúkra járkálni. Igazából rendes volt ebben, bár máig nem értem, miért módosította a jelszavát olyan gyorsan. Nem írtam ugyan, de azóta egyszer már beszéltem keresztanyánkkal - valamikor akkor, amikor megkaptam a melókát -, örült, hogy találtam új munkát, és mondta, hogy keresztapám is minden nap kérdezgette, mi van velem. Keresztapámmal mondjuk azóta se beszéltem, nemigen visz rá a lélek, nem tudom, miért...

Szóval visszaírtam Perditának egy tömöret, nem tudok érzelgősködni, lehet, egy kicsit tényleg rideg fajta vagyok, tudja a picsa... Annyit írtam, hogy nem haragszom senkire, és hogy ők is jöhetnek ide körülnézni meg társasozni, csak négy megállót kellene jönniük, plusz nevetős smiley. Aztán lesz, ami lesz.

Kicsit tartok ettől az egésztől, nem is tudom... Pukkancs egyébként mindig tök lelkes vele kapcsolatban - most is az volt az első reakciója, hogy menjünk el együtt bulizni szilveszterkor -, és bevallom, zavar a lelkesedése, mert félek, hogy a barátságunk esetleg áldozatául esne egy újabb Perditával való veszekedésemnek azáltal, hogy ők jóban lettek. Persze, legyenek jóban, de nem akarnám, hogy barátok legyenek.

Társalkodónő

Ma háromszor vagy négyszer utasítottam el az egyik őr meghívását, majd a végén megkérdezte, szülök-e neki lánygyermeket. Behozta ma a kisfiát, mert nem tudta hová tenni, és a kisfiú azt nyilatkozta neki az ebédszünetben, hogy nagyon kedves vagyok - gondolom, ebből jött az ötlet. A kisfiú úgy köszönt el tőlem, amikor jött érte a nagymamája, hogy odafutott hozzám, és átölelt. Tény, hogy egész nap mellettem ült, de szerintem annyira nem voltam nagy szám. Meglátta a telefonomon a Townshipet, letöltötte, és elvolt vele egész nap. 

A beugrós őr pedig elém állt, hogy ne mondjam már, hogy egymillió forintért nem lennék béranya. Még ha öt éves lett volna az ember, megértettem volna, hogy számára soknak tűnik az egymillió, de hát nem öt éves volt... Azt meg már végképp nem akarta elhinni, hogy harmincért se lennék tenyészkanca, csóróság ide vagy oda. Nem tudom, van-e az a pénz, amiért hajlandó lennék egész életemben azon agyalni, vajon mi lett azzal a babával, vajon milyen lett a személyisége, vajon hasonlít-e rám. Azt mondjuk már nem beszéltük meg, hogy vérszerinti gyerek lenne-e, de semmiképp nem szórakoznék ilyesmivel. Egy milla, pf. Annyit így is, úgy is megkeres az ember kilenc hónap alatt. Műszak végén kaptam tőle puszit, merthogy boldog új évet, mire a másik őrnek lekonyult a szája, hogy ő még sose kapott tőlem puszit, ő is szeretne. Hát jó, boldog új évet, vele idén már úgyse találkozom.

Tudom, hogy hülye picsának tűnök, de az ilyen napok után legalább olyan fáradtnak érzem magam, mint anno egy raktári műszak után.

Lényeg

Semmi karácsonyos nem történt a napokban.

Ma azt álmodtam, hogy vége lett a középsulinak, leérettségiztem. Három osztálytársam volt, akiktől elbúcsúztam: Pukkancs, Rú és Rú egyik legjobb barátja, aki egyébként közös volt osztálytársunk is volt egyben. Pukkancstól és ettől a volt osztálytárstól sírva köszöntem el, mert mindkettejük előtt külföld lebegett, Rútól meg csak úgy szóban elköszöntem, mint egy egyszerű ismerőstől, akivel úgyse fogok többet találkozni. Nem volt emléke se annak, hogy valaha is együtt lettünk volna - sőt, álmomban szerintem nekünk sose volt semmi közünk egymáshoz. Szóval akik fontosak voltak, mentek külföldre, én meg sírtam, amiért ez az egész véget ért.

Tegnap meg azt álmodtam, hogy rabszolga voltam egy csomó másik lánnyal együtt, valakik folyton üldöztek, aztán annyira féltem, hogy inkább nem menekültem tovább az üldözőink elől, hanem bevártam és nyakon szúrtam őket. Általában ha üldöznek álmomban, nem szeretek sokáig menekülni, hanem inkább megbizonyosodom arról, hogy nem kell tovább félnem. Végül is ez szimbolikusan jót jelent, azt hiszem.

Rú egyébként nem írt nekem, hogy boldog karácsonyt, de persze nem is várhatom el, hiszen én se írtam neki. Tulajdonképpen bő egy hónapja egy szót se váltottunk, mintha soha semmi nem lett volna köztünk, vagy mintha néma haragban lennénk. Az utolsó információk alapján, amiket tud rólam se keres, hogy jól vagyok-e, jól van-e a családom, lett-e helyük a cicáknak vagy sikerült-e új munkát találnom, szóval az ilyenekből tudom, hogy jól döntöttem vele kapcsolatban. Ha jobban belegondolok, a szakításunk után még nagyon sokáig hittem, hogy szerelemből szeretett, de visszagondolva a kapcsolatunkban felbukkanó kisebb-nagyobb jelekre, arra jutottam, hogy ő emberileg szeretett engem nagyon, de az az igazi, lángoló szerelem szerintem sose volt meg részéről. Szóval amikor azt mondta, egyszer majd talán újra együtt leszünk a jövőben, és amikor azt mondta, nálam úgyse lesz senki jobb, azt az eszével mondta, egy másfajta szeretettől vezérelve. Persze megeshet, hogy rosszul gondolom, talán felháborodna, ha ezt olvasná, talán rosszul esne neki, amiért utólag kételkedem a szerelmében, de... ez van. Minél több idő telik el, annál inkább kitisztul a látásom vele kapcsolatban. Amíg az ember benne van egy kapcsolatban, vagy ha már nincs is, de még hatása alatt áll, úgyse hisz másoknak... Én is csak azt hajtottam, hogy másnak ebbe nincs belelátása, más nem ismeri a részleteket, más nem tudhatja, milyen ez... De ahogy telik az idő, én is egyre inkább képes vagyok külső szemlélőként látni a kapcsolatunkat, és belátni, hogy a részletek teljesen feleslegesek, ha a körvonalakból úgyis egyértelműen kirajzolódik az igazság. Már nem látom értelmét a részleteknek, ha valaki megkérdi, mi volt a baj az előző kapcsolatommal, lerendezem a választ két szóban és egy vállrándítással, és nem próbálom meg Rút mentegetni azzal, hogy részletekbe bocsátkozom a miértek miatt. Úgyis a lényeg a lényeg. Persze ki tudja, ő is miket gondol rólam utólag. Hisz én szakítottam vele, és utána én voltam végig elutasító.

Perdita nem reagált a kérdésemre, amit anyán keresztül tettem fel neki, de abban se vagyok teljesen biztos, hogy eljutott hozzá az üzenetem. Anyától úgy tudom, Póni végül fel merte őt hívni, de Perdita elküldte a picsába, amiért csak karácsonykor jut eszébe.

Mióta felkeltem, a The Show Must Go On megy a fejemben.

Tömény macskás bejegyzés

5:33

Mindjárt indulnom kell munkába, de siettem a készülődéssel, hogy tudjak írni egy kicsit.

Úgy ébredtem ma, hogy még élénken kergetőztek az álomképek a fejemben, benne volt holdjáró idesapám is, akitől féltem, azt hiszem, benne volt anya is, aki hazalátogatott pár napra, és hozott egy csomó kockacukrot, és benne volt életem első, "saját" cicája is, Gina Lumiere, de a barátainak csak Gini cica. Azért írom macskakörömmel, hogy saját, mert hát na, macskát nem lehet birtokolni. A macska nem tulajdon, hanem barát, esetleg birtokos vagy hódító. Sokan nem hajlandóak ezt elfogadni, ők azon beavatatlan, tudatlan és ostoba emberek, akik gyűlölik a macskákat anélkül, hogy valaha is lett volna nekik. Volt a nagyanyjuknak, esetleg a barátnőiknek, de sajátjuk  saját uralkodójuk nem volt soha, és ezért fogalmuk sincs arról, hogy a macska nem kisállat, hanem egy szőrös földöntúli lény, aki neked adományozza földi jelenlétének megtapasztalását. Bizony. Mondja valaki, akinek macskája van, hogy nincs igazam.

Szóval csak néhány képkocka maradt meg bennem álombéli Gini cicámról... Valahol összeakadtam vele - kicsi volt és törékeny, mint élete során mindig -, felkaptam és megölelgettem. Felébredvén aztán annyira durván rám tört a hiánya, hogy el is szomorodtam, ami nagyon furcsa, hisz már tíz éve, hogy meghalt szegény... Már nem is emlékszem, hány évet élt, csak azt tudom, hogy mióta meghalt, a január 28-a felett sose tudok átsiklani az utálom-a-január-28-át gondolat nélkül. Három-négy éves volt, valahogy így...

Először csak Perdita találta ki, hogy szeretne egy sziámit, el is mentünk egy tenyésztőhöz. Ott láttam meg Gini bébit, esetlen volt, pici és borzasztóan vékony, de a kis girnyó ott sertepertélt körülöttem az antennájával, úgyhogy úgy jöttünk el, hogy nekem is kell macska, méghozzá az a Gina nevű - hogy lehet egy kiscicát Ginának elnevezni?! Ő egyébként nem sziáminak született, hanem ebonynak, tehát "fekete keleti orientálisnak", pedig bizony édestestvérkék voltak Perdita sziámi cicájával, Nefretiti Lumiere-rel, azaz Nefri királylánnyal.

Nefri azért lett időközben királylány, mert egész egyszerűen úgy viselkedett. Tudta, hogy szép, és folyton igézett mindenkit a gyönyörű kék szemével. Úgy járt-kelt a házban, mintha megvette volna, és úgy nézett ránk, mint a cselédekre. Ettől függetlenül szeretett minket, csak hát rohadt nagy egyéniség volt. Kicsi Gini az ellentéte volt, szerény volt, és iszonyat nagy jóság áradt belőle, és mérhetetlen szeretettel nézett rám azokkal a sárgászöld szemekkel. Tényleg nagyon szeretett engem, sose éreztette velem, hogy rangban fölöttem áll, mint ahogy ugyebár a macskák általában az ember fölött állnak. Amikor valaki bajban volt, vagy szomorú volt, ő ott termett, és őrizte az illetőt, ott ült mellette. Például amikor Nefri szenvedett Pumukli szülésével, Gini ott ült a doboza mellett órákon át, vagy amikor Perdita kapott egy kiskutyát, aki eleinte sokat sírt, Gini ott ült mellette a takarón. Szóval borzasztó édes cica volt... Mindig velem aludt, akkor még nem féltem a baciktól, és hagytam, hogy a fejem mellett aludjon a párnámon. El lehet képzelni, hogy nézett ki a párnám felső sarka, de hát basszus, nem érdekelt.

Pumukli is egy csoda volt, ő anyát és annak pasiját hódította meg, aki mellesleg utálta a macskákat, de olyan szinten beleszeretett Pumiba, hogy már-már idegesítő volt, ahogy búgott neki. Anya szerint Pumiban a nagymamája lakozott - csak hogy emeljem még a bejegyzés furcsaságát. Kandúr létére úgy szerette anyát, meg a hapsiját, hogy hihetetlen. Bújt, dorombolt, minden nap szépen hazajárt, és nem ám azért volt kedves, mert éhes lett volna. Perditával néha úgy hívtuk, hogy Pöttyszakállú kiscica - még nagykorában is -, mert ő Nefri egyik kertbéli kalandjából született, így hát fekete-fehér lett, és a fehér állán volt egy kis, fekete folt.

Indulnom kell, basszus, pedig most annyira az álom hatása alatt vagyok... Szerettem volna még így reggel elkezdeni ezt a bejegyzést, mert ők tényleg nagyon különleges cicák voltak...

19:11

Szóval Gini egész életében betegeskedett, csipás volt mindig, hiába borogattam a szemét, és folyton tüsszögött, nehezen vette a levegőt, és nem tudott meghízni. Tulajdonképpen mindenki, aki először meglátta, elborzadt rajta, és amikor elvittük orvoshoz, az azt mondta, sosem fog meggyógyulni, úgyhogy altattassuk el, de én nem akartam erről hallani se, úgyhogy jól lehülyéztem magamban az orvost, aztán hazamentünk. Nem nagyon gondoltam bele, hogy milyen lehet Gininek így élni, de nagy ritkán voltak napok, amikor jól érezte magát. Egyszer például kötöttem egy kis bigyót a farkára, és teljesen beindult rá, körbe-körbe futkosott, mint egy farkát kergető kutya, és egyszer lepörkölte a szemöldökét (igen, azt a három-három szálat), amikor kíváncsian megszemlélte a gyertyalángot. Meg hát olyan jóságos volt, basszus... Komolyan, nem volt jobb szó a személyiségére. Nem éreztem soha azt, hogy megszabhatom bárkinek is a halálát.

Aztán egyik hétvégén, amikor kinyitottam a szemem alvás után, az volt az első látvány, hogy az élettelen kis teste lelóg a fotelemről. Hónapokig sírtam utána, úgyhogy anyáék mondogatták is, hogy kapok egy másikat, de hát én már nem akartam ezek után. Egyébként egyszer megnéztem a törzskönyvüket, és iszonyatosan belterjesek voltak, szóval minden ősük testvér volt egymással... Rá egy vagy max két évvel Nefri is elment, ő pár nap alatt lett beteg, pedig azelőtt vele nemigen volt gond ilyen téren. Emlékszem, Perdita szobájában ült a kosárkában, és bementem hozzá, hogy tudom, hogy rossz így neked, úgyhogy menj nyugodtan, kicsi Nefri, ne szenvedj tovább. És tényleg el is ment aznap szegény... Sajna aztán kiderült, hogy a vérfrissítéssel való próbálkozása is - melynek Pumukli volt egyetlen gyümölcse - kudarcot vallott, mert Pumi is látványosan ment el pár nap alatt, pedig őt nem féltettük, gondoltuk, kapott egy kis parasztmacska vért, nem lesz vele baj. Ő aztán úgy ment el, hogy előtte folyt a vér az orrából, meg ilyenek, és abban az időszakban olyan szinten le voltunk már csúszva anyagilag - valamikor akkortájt kezdődött a dolog -, hogy orvoshoz se tudtuk elvinni. Nefrit például megműtötték kb. hatvanezerért, de Pumit már egy vizsgálatra se tudtuk elvinni. Anya tökre sírt...

Na mindegy, nem egy szomorú, siralmas bejegyzést akartam írni, csak le akartam írni, hogy mennyire felzaklatott ez a kis álom... Úgy rám tört az érzés, hogy úristen, velük kezdődött el nálunk ez a nagy macskaszeretet, és olyan hihetetlen egyéniség volt mind, és milyen szomorú véget értek...

Utána lett egy cicám, Cöni, aki szintén fekete volt, de őt már egy faluról hoztuk el - igazi parasztmacska volt -, órákat utaztunk érte. Eleinte úgy voltam vele, hogy egy szürke lánykát akarok, de aztán ott a helyszínen valamiért mégis egy fekete kiskandúrra esett a választásom. Ő aztán gyönyörű, egészséges fiú lett, nagy, izmos, fényes bundájú. Egy kis köcsög volt, megütögette a lépcsőfordulóban az embereket, és olyan megvetően tudott mindenkit méregetni, hogy fú... Imádtam. Csak velem volt kedves, meg csak nekem hagyta, hogy ringassam, mint egy szőrös kis bébit. Ő sajna eltűnt néhány évvel később, biztos valami baja esett, mert nem volt az a hűtlen fajta.

Na mindegy, nagyon sok macskánk volt aztán, mindről tudnék írni egy csomót, de már így is kisregényt írtam egy kis álomfoszlány miatt. Nagyon fura érzést hagyott bennem ez, hogy egy tíz éve halott cicát megölelgethettem, sokszor eszembe jutott a nap folyamán. Nem is csak Gini, hanem úgy mindük...

No mindegy... Valószínűleg elvonási tüneteim vannak. Nem is értem azokat az embereket, akik élből kijelentik mindenfajta komolyabb tapasztalat és macskaismeretség nélkül, hogy ők utálják a macskákat. Vagy hogy inkább kutyások. De az, hogy valaki kifejezetten utálja a macskákat anélkül, hogy valaha is egy macska szolgálatában állt volna, az hihetetlen... Ezek az emberek teljes haraggal tudnak beszélni arról, hogy a macskák köcsögök és hűtlenek, meg követelőzők, bezzeg a kutya milyen hálás állat. Szerintem olyan béna, mikor valaki hálát, meg feltétlen odaadást vár egy állattól, meg hogy kajakra úgy haragszik a macskákra, mintha legalábbis valaha JÁRT VOLNA eggyel, aki aztán nyilvánosan megalázta őt, meg ilyenek. Szerintem a macskákban pont az a jó, hogy brutál nagy egyéniség mind, hogy egy csomószor hangulatemberkednek, és hogy képesek undorral nézni bárkire, mert épp olyan kedvük van. Tehát a legtöbbjük tényleg úgy van vele, hogy nekik minden jár, meg hogy örülj, hogy szolgálhatod őket, és tökre igazuk is van. Hát te akartál macskát, nem?! Egy macska, akivel az ember tényleg barátkozik, az cserébe legalább megvigasztal, amikor szar a kedved. Odamegy hozzád dorombolni még akkor is, ha máskor direkt rászarik a párnádra. Ha hűséges társra vágysz, aki állandóan hálásan és meghunyászkodva követ, akkor menjél el pszichológushoz, amiért egy macska mellett kisebbségi komplexusod támad, és igényed van arra, hogy valaki akkor is örüljön neked, ha egy órára bezártad az autó csomagtartójába. Nem azt mondom, hogy macskafanatikus vagyok, és hogy nálam leírja magát az, aki nem szereti a macskákat - hát szíve joga -, de bevallom, ebből szoktam következtetni pár dologra. Bár ha azt vesszük, hogy Pongó is, meg anya pasija is anno úgy jött hozzánk, mint macskautáló beavatatlan, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy aki ad esélyt a kis szőrös geciknek, az előbb-utóbb meg lesz hódítva.

Szóval. Legyen mindenkinek macskája!

Mi lenne, ha

Így visszaolvasgatván az utsó néhány bejegyzést, azért eleinte nagyon nem vágtam, ki kicsoda a hierarchiában. Még most se tuti a tudásom, de a lényeget már összeraktam.

Mégse mondott fel az a hapsi - vagyis "nem engedték neki" -, aki interjúztatott engem, de azt a három őrt kirúgták, köztük a kangörcsös embert is. Sajnáltam, mert pont megkedveltem, meg állítólag a három közül csak az egyik volt hülye. Na mindegy már.

Mostanában sokszor eszembe jut Perdita - állítólag egyedül lesz karácsonykor. Mi nem fogunk Pukkanccsal karácsonyozni, de azért eszembe jut néha, mi lenne, ha áthívnám Perditát. Bár valószínűleg csodálkozva elutasítana. Igazából se telefonja, se facebook-ja nincs már, Pongón és anyán kívül senkivel nem beszél, csak néha veszekszik egyet mamával. Múltkor a régi legjobb barátnője, Póni írt rám, hogy hogy tudná elérni Perditát, szóval ő most tényleg totális remete üzemmódra kapcsolt. Én tudom, miért, amúgy... Mert elégedetlen az életével. Mert nem akarja, hogy megkérdezzék tőle, hogy van. Mert nem tudna jó dolgokat mesélni. És Póni szeme elől is azért tűnt el szó nélkül, mert tudta, hogy az nem fogja keresni, csak ha kell valami. Végül szerintem Póni nem merte megkeresni őt, bár megértem, nekem se lenne pofám a helyében. Mama számát adtam meg neki, hogy rajta keresztül elérheti Perditát - más ötletem nem volt.

Szóval azért gondolkodom, hogy Perditát valahogy vissza kellene zökkenteni az életbe, mert... Mi van, ha begyogyózik? Mármint... Pongón és anyán kívül - akivel csak skype-olni szokott, ugye - nincs senkije és semmije, csak egy iszonyatosan pesszimista felfogása, meg egy nagy adag depressziója. És nehogy valami hülyeséget csináljon.

Írtam anyának, hogy szerinte mit szólna Perdita, ha áthívnám, ezt szánom egy lépésnek, vagy egy békülési szándéknak Perdita felé. Egyébként nem tudom, írtam-e, de amikor Perdita hazajött, anya küldött vele egy dobozt számomra... Ja igen, ezt írtam. Szóval abban a dobozban egy pizsi van elvileg, és anya azt mondta, Perdita választotta nekem. Azt is mondta, hogy Perdita azt mondta, rájött, hogy csak egy testvére van.

Emberek

Ma egy kicsit rosszabb kedvvel indultam neki a munkának, tudván, hogy megint egész nap a kangörcsös hapsival leszek. De végül is ma tök normális volt, már nem éreztem azt, hogy nem bír magával. Gondolom, múltkor csak letesztelt, aztán látta, hogy nem vagyok kapható egy menetre (azt mondja, neki csak addig kell egy nő), úgyhogy ennyi. Így végül is még jól is éreztem vele magam, beszélgettünk értelmes dolgokról. Ő egyik testvérével se tartja a kapcsolatot, azt mondta, vért se adna nekik, ha szükségük lenne rá... Hát, én azért nem utálom Perditát.

Sajna nem tudom kitüntetve vagy megtisztelve érezni magam a figyelemtől, mert valószínűleg pusztán az az oka, hogy nőnemű vagyok, ők meg nem tudnak hol ismerkedni. Meg hát egyiküktől se indul meg bennem semmi. Egyszerűen nem érzem azt, hogy nekem szükségem lenne párkapcsolatra. Belegondolni is nehezemre esne.

Úgy látom magamon, hogy megint fogytam, úgyhogy nem érzem magam annyira jól a bőrömben. A hajam is nagyon lenőtt május óta, nem is a színe zavar (annyira), hanem hogy már semmilyen formája nincs. Remélhetőleg februárban tudok erre költeni. Bár, ahogy most állnak a dolgok, örülhetek, ha még meglesz ez a munka... Ma például felmondott az a hapsi, aki interjúztatott és felvett engem... Nem látom a logikát a döntésében, de azt gondolja, ezzel elviszi a balhét azon három őr miatt, akik múltkor nyitva hagyták a bejárati ajtót éjszakára...

Szóval jó ez a munka. Nem úgy keltem múlthéten se, meg ma se, hogy ez az, végre péntek. Persze szeretem a hétvégéket, de na... Nem zavarnak a hétköznapok.

Néha egy kicsit üresnek érzem magam. Mármint nem érzelmileg, hanem úgy... nincs mit mesélnem. A humoromat se tudom használni. Szóval ezek miatt se tudok arra gondolni, hogy bárkit is a személyiségem fogott volna meg.

Gyagyás

Tegnap újraéltem a hetedik osztályt - egy 35 éves férfi külsejével megáldott tizenhárom évessel voltam a pult mögött. Folyamatosan perverzkedett, meg bámult, és olyanokat mondott, hogy: „Azért valld be, hogy jólesik", meg hát ő nagyokosan leszűrte, hogy ha egy éve nincs barátom, akkor biztos durván ki vagyok éhezve.

Ha tudná, mennyire.

Mindegy, rohadt fárasztó volt. Nem volt egyébként buta, vagy ilyesmi, csak kurvára egoista, és nem akarta tudomásul venni, hogy nálam a nem nagyon érdekel, mi jön be neked nem csak kéretés, hanem egy szebb megfogalmazása annak, hogy kopjál már le a picsába. Éjjel viszont ők nem őrizték úgy az irodaházat, ahogy kellett volna, úgyhogy talán többet nem kell vele lennem (vagy kirúgják az egész céget, és akkor mind repülünk - haha).

Én nagyon jól el tudok perverzkedni, amíg nem rólam van szó, tehát amíg nem megy át személyeskedésbe az egész, de ez az ember olyanokat kérdezett, hogy komolyan szorongani kezdtem mellette annak ellenére, hogy próbáltam laza és vicces maradni, és kész felüdülés volt, amikor ebédszünetet tartott. Komolyan, ahogy megjelent, kivert a víz.

Tehát a tegnapi brigád katasztrófa volt... Mázli, hogy nem dolgoznak heti öt napot. A maiakat kedvelem, meg azokat, akikkel holnap leszek. Mindkét csapatban van egy-egy srác, akivel el tudok csevegni anélkül, hogy sablonos kérdésekkel ismerkednénk, bár egyelőre senki nem olyan fajta, hogy azt érezzem mellette, elengedhetem magam, és mondhatok bármit, vagy bemutathatom a tényleges humorom. Egyelőre ami fárasztó egy picit ebben a munkában, az az, hogy a legtöbb őr azt érzi, muszáj folyamatosan beszélgetnünk, tehát néha még úgy is erőltetik a beszélgetést, ha amúgy jó lenne egy kicsit inkább csendben lenni.

Csudimudi

Valami buktató biztos lesz ezzel a munkával, mert eddig túl szép, túl egyszerű - mármint az eddigi munkákhoz képest. Oké, a szerződésben lévő dolgok kamuk, ez is lehetne egy buktató, de inkább árnyoldalnak hívnám. Meg azért az interjúztatás se volt sima liba, de hát nem szakadtam bele, csak zavaró volt a huzavona.

Egyébként az egyik őr azt mondta, felesleges beperelni a céget, amiért nem adnak fizetett szabit, mert az ilyen securitys cégeknek alapjáraton ez a szokásuk, és bevett módszer, hogy feljelentés esetén lehúzzák a rolót, és másik cégnévvel folytatják. Mindegy, én nem szarozok ezekkel, meghúzom magam, mert most itt egy kicsit nyugis, kicsit jó, és nem akarok öngyi lenni, úgyhogy nem akarom magam alatt vágni a fát.

Szóval... Kezdjük ott, hogy már nem kell bicikliznem dimbes-dombos tájakon úgy, hogy a végére kiköpöm a tüdőmet. Ebből kifolyólag megtehetem, hogy szépen öltözöm fel. Aztán ott van az, hogy amikor felébredek, nem az van bennem, hogy egy rohadt raktárba kell mennem, ahol majd megszakadok, vagy egy olyan helyre, ahol nem találom fel magam, hanem egy kényelmes, fűtött, szép irodaépületbe, ahol mindig ül mellettem valaki, akivel lehet beszélgetni. Utóbbit mondjuk még senkivel nem tudtam túlzásba vinni, mert nagyon különböznek tőlem ezek az emberek, nem tudunk úgy pikk-pakk megnyílni egymásnak, és teljesen más a humorszintünk is - ettől függetlenül mindenki aranyos volt eddig, csak tudjátok, néha szakadozik a beszélgetés, néha belendül, aztán tartunk egy kis szünetet. De azt hiszem, a fiatalabb őröket érdeklem, az egyikük emberileg kíváncsi rám, a másik meg szerintem olyan, aki minden lánynál bepróbálkozik, mert nincs barátnője.

Egyébként én mondom, kár lenézni a biztonsági őröket, mert az itteniek például teljesen normálisak, kedvesek, intelligensek, és mindnek van egy sztorija, vagy nyolcezer oka, amiért átmenetileg beéri ezzel a melóval. Van köztük olyan, aki vállalkozó még emellett, van, akinek anno három kocsmája volt, csak megunta a stresszt (és már amúgy is közel van a hetvenhez), van, akinek ez az egyik munkája a háromból azért, hogy a lánya tudjon fősulira járni, van olyan, aki imádja az operát, és van olyan, aki úgy érzi, az által vált jobb emberré, hogy gyerekei születtek a fiatalsága ellenére.

Sajnos közülük ketten jövőre már nem lesznek itt, így nemigen szokhatom meg a társaságot. Állítólag sűrűn cserélődnek az őrök is, és félő, hogy a másik recepciós azért nem jött ma, mert interjúra ment. Emiatt igazából félek egy kicsit, hogy vajon két hónap múlva én is kényszert fogok-e érezni egy gyors váltásra. Pedig na, egy évet jó lenne itt lehúzni, és interjúkra mászkálni sincs kedvem úgy, hogy nincs fizetett szabi.

Szóval az a feladatom, hogy mosolyogjak, néha felvegyem a telefont, küldeményeket vegyek át, és beléptető kártyákat osztogassak. Mindezt ülve egy kényelmes székben. Fura... Néha úgy érzem magam, mint egy kislány, akit a nagypapája bevitt a munkahelyére.

Amúgy herpesz nőtt a számra, de olyan csinos a blézerem a blúzommal, hogy ők ketten simán elnyomták ma ezt a bibit. Bár kíváncsi vagyok, holnap is így fogom-e gondolni, amikor már jól láthatóak lesznek a hólyagocskák......

No de lényeg a lényeg, hogy most nyugi van.

Kár, hogy a Hólyag ember januárban költözik be az irodába...

Hitetlenkedő

Szeretnék írni a jó dolgokról, de kavarognak bennem a rossz érzések, és így nem megy - most épp mosolyszünetet tartunk Pukkanccsal, kicsit elegem van a hisztijeiből. Mostanában sűrűn türelmetlen, átmegy bunkóba, aztán meg nem érti, hogy mi a bajom. Általában sose beszéljük meg, mert a megbeszélés is vitába torkollik, a hibái nagy részét nem képes elismerni. De azt azért elvárja, hogy másodpercre pontosan alkalmazkodjak az aktuális hangulatához.

Az is zavar, hogy folyton titokban tartja, kikkel pötyög ezerrel a mobilján. Néha megkérdezem, és akkor ad egy ködös választ, néha csak annyit, hogy: „Emberekkel.” Mintha azt mondaná, semmi közöm hozzá. Rosszul esik, mert elvileg barátok vagyunk, de ilyenkor rájövök, hogy gyakorlatilag azért nem annyira. Ilyenkor utálom magamban, hogy én mindig mindent el akarok neki mesélni. Rúval is ezt csináltam, pedig ő egy csomó mindent nem mondott el nekem. Nem oda-vissza működő dolgok ezek... Pedig ha én csinálnék ilyeneket, menne a szövegelés.

Csak azért sajnálom, hogy most nem tudok írni a kedvem miatt, mert a munka miatt már sose leszek itthon egyedül, úgy meg nem tudok blogot írni, hogy Pukkancs körülöttem mászkál.

Viszont most mégis egyedül vagyok itthon, Pukkancs úgy negyven perce fogta a táskáját, meg a mobilját, és elment szó nélkül. Szerinem csak nasiért ment, és tudom, hogy majd jó arcot kell vágnom ahhoz, hogy nekem is hozott, pedig igazából haragszom rá, de valószínűleg úgyse tudjuk majd megbeszélni, vagy megbeszéljük, de úgyse változik semmi.

Gyors helyzetjelentés

Megpróbálok gyorsan írni egy bejegyzést, le ne bukjak Pukkancs előtt a blogolósdival.

Szóval hosszúak a napok, de nem utálom őket. Az őrök kedvesek, aranyosak - az egyik ma nagyon nagylelkű volt velem, majd elmesélem. Lehetett volna megalázó is a dolog, de elsősorban az döbbentett le, hogy ilyen rövid ismeretség után ilyen kedves volt hozzám, szóval én ilyet még nem tapasztaltam idegen ember részéről.

Tegnap se, meg ma se úgy keltem, hogy öngyilkos akarok lenni. Gondolom, ilyen lehet nem utálni a munkahelyet. Persze ez csak két nap volt még. Sajnos januárban átköltözik a Hólyag ember az irodaházba, szóval majd ránk fog járni - remélem, nem lesz gond, de ha kirúg esetleg, már fejben megvan a beszédem. Végül is akkor már mit veszíthetnék.

Annyi árnyoldala van eddig a munkának, hogy elvárják a fehér blúz-fekete naci kombót, nekem meg még ma se volt fehér blúzom. Elvileg biztosítják, de gyakorlatilag nem látom, hogy csinálnának bármit is, tehát a méretem például senkit nem érdekel, meg a főnököket se láttam a szerdai bájolgás óta. Mindennek ellenére az őrök figyelmeztettek, hogy baj lehet abból, ha nincs fehér felsőm.

Ma vettem egy blúzt abból a pénzből, amivel Pukkancs tartozott nekem... Nem gombos, mert azokat nem igazán szeretem, szarul állnak a kis giliszta testemen... Nagyon kis csinos, aranyos, finom anyagú, elegáns. Remélem, nem lesz kifogása a Hólyagnak, de ha mégis, akkor szopjon le, és biztosítsa nekem azt a beígért "inget", ami állítólag mindig nyolc számmal nagyobb a kelleténél, és akkor majd nem leszek elegáns, mosolygós recepciós, hanem slampos lúzer, akinek szar a kedve a ronda ruhája miatt, ha az neki jobban megfelel. Meg még szeretnék egy blézert... Egy feketét, és akkor az úgy hátha jó. Elvileg szépnek kell lennünk, mert mi vagyunk az elsők, akiket az épületbe belépve meglátnak a fontos-fontos emberek, és szerintem én így ebben a szerelésben szép lennék.

Néhány napja elromlott a mosógép, és az előbb vettem fel az utolsó tiszta bugyimat. Remélem, holnap el tudom intézni a szerelőt, és remélem, a bácsi kifizeti majd, mert elvileg az ő mosógépe, és ugye mi gépesítve vettük ki a lakást, tehát ő felel az ilyesmiért... A szerződés szerint.

Ma elmentünk kaját venni, és mindkettőnk kedve tökre elment az áraktól. Olyan sok pénz elmegy kajára, és mégse elég soha. Nekem már nincs egy fityingem se a kövi fizuig (az én kajarészemből rendeltünk Tescót egy hete, de az csak tej, víz, meg ilyen nehéz dolgok voltak), csak a TB-s pénzem, amiből pár nap múlva veszem a bérletet. Nagyon elbasztuk ezt a kajatémát az utóbbi hetekben. Valamit durván elnéztünk... Mondjuk szerintem eleve nem szánunk a kajára elég pénzt, ezért lépjük át folyton a keretet.

Azt hiszem, idén se jön a Jézuska. Pedig az ősz, meg a tél a kedvenc évszakom, mert ilyenkor lehet öltözni, és ilyenkor olyan sok szép dolog van a boltokban, aztán nem lesz ebből semmi, még karácsonyfa se. Azt is sajnálom, hogy mindig elhordom a ruháimat, mert kevés van belőlük. Egyszer el kellene baszni ruhákra jó sok pénzt, és akkor nem kellene rojtosra hordanom azt is, ami szép.

Most nem tudok szépen, meg értelmes ember módjára fogalmazni. Pukkancs körülöttem mászkál (felkapja a vizet, amiért visongva eltakarom a monitort, amikor belép), és úgyis nyűgös vagyok. Várom a februárt, remélem, addigra rendbe jövünk anyagilag, mert ez rohadt unalmas.

De amúgy nyugis a munka, néha kicsit vánszorog az idő, de az őrök rendik, és egyelőre nem jár senki a nyakunkra. Még azért tök furának érzem, semmi megérzésem nincs ezzel a munkával kapcsolatban, szóval... Még nem érzem magaménak, de azt se érzem, hogy el akarok menni. Remélem, nem fog kipécézni a Hólyag úr, állítólag az egyik recepciós lány egy nagyon pici baki miatt repült hipp-hopp... Ezek a buzik bele se gondolnak, hogy mások megélhetésével játszanak. Rohadt pökhendi faszok az ilyenek.

Tudom, ez a bejegyzés kicsit nyers lett.

Bizakodva

Aranyosak vagytok, amiért normális munkáért szurkoltok nekem, de az elmúlt egy hónapban, amíg keresgéltem, fokozatosan lemondtam erről, és már inkább csak arra megyek, hogy egyáltalán legyen munkám. Nem emlékszem már, hogy ez a legutóbbi interjú hányadik volt a sorban, de előtte azért sikerült felmérnem a lehetőségeimet. Már benne járunk a decemberben, ami azt jelenti, hogy a januári kiadásaimat csak az e havi munkámmal tudom majd kipótolni, illetve már ebben a hónapban meg kell keresnem a februári kiadásokra a pénzt. Albérlet, kaja, bkk bérlet, ugye. Szóval nincs időm tovább válogatni, és őszintén szólva, meg is untam az egészet, a hülye kérdéseket, a lehangoló ajánlatokat, meg alapból azt, hogy vissza se hívnak.

Ugye én eddig nyolcvanat kerestem, az meg lófasz pénz ahhoz képest, hogy egyedül tartom el magam. Ebből nem lehet előrébb jutni, nem lehet fejlődni, és nem is túl motiváló. Tulajdonképpen eddig is csak úgy volt elég ez a pénz, hogy mindig volt valami dugipénzem, például amit anyától kaptam nyáron szülinapomra, az kitartott úgy három hónapig, szóval ha épp elfogyott a kajapénz, hozzá tudtam nyúlni (meg ugye júniusig diákmunkám is volt az asszisztensi mellett). Mostanra ez totál elfogyott, így tényleg az utolsó pillanatban kaptam észbe, hogy most már ideje lépni keresztapámtól, mert ha rajta múlik, még vagy két évig dolgozhatok nyolcvanért, ha nem tovább.

Szóval az volt a célom, hogy fixen kereshessek minimum harminccal többet, mint keresztapámnál, mert szeretnék angoltanárt, szeretnék nyelvvizsgát, szeretnék valami szakmát, és talán szeretnék valamit sportolni is, ami hét közben is éltet, és akkor nem várom olyan szerencsétlenül mindig a hétvégéket. Persze ez így rohadt sok elképzelés, egyszerre nem is megy mind, de az angoltanárról például le tudnék tenni a nyelvvizsga után, az okj-t fizethetném részletben, a sportot meg úgyse vinném túlzásba... Igazából eddig mindig az volt, hogy elterveztem nagy dolgokat, aztán soha nem lett egyikből se semmi, de hátha most egy olyan év következik, ami úgy megy, ahogy én szeretném (mert igen, az okj, sport, nyelvtanár mind óriási dolog lenne).

Szóval most van ez a munka, ami miatt ma is mentem egy kört bájologni (kemény ötperces interjú volt, de már nem is vártam többet), és holnap kezdek is. Tény, hogy ez a nincs-fizetett-szabadság-se-betegszabi téma elég zavaró és dühítő, mert olyan, mintha meglopnák az embereket, de akárhogy számolok, még öt nem fizetett szabadnap mellett is megkereshetem itt azt a pénzt, amit például a titkárnői állásokért ígértek. Ilyen téren talán okosabb leszek idővel, ha látom végre a szerződést, és egy kicsit többet faggatom a többieket (holnap fénymásolják be az irataimat, szóval péntekre, legkésőbb hétfőre remélhetőleg elkészül a szerződés), de az biztos, hogy nem mostanában fogok emiatt pattogni, már ha egyáltalán lesz energiám bevállalni az igazságharcos szerepét. Azt hiszem, ezen a helyen egy kicsit minden máshogy megy, bár én eddig csak olyan helyeken dolgoztam, ahol mindig fennállt egy kis gerinctelenség, így már csak azon tudnék ledöbbenni, ha valami flottul és száz százalékosan korrektül menne.

Egy kicsit azért félek, hogy majd nem felelek meg az elvárásoknak, ami persze furán hangozhat, hisz csak egy recepciós leszek, csak hát itt olyan sznobok  furák az emberek (némelyik nem is köszön, meg se áll, csak elvárja, hogy felismerjék és felírják), és az irodaház hétfőn olyan forgalmas volt, hogy akár plázának is beillett volna, tehát jó sok ilyen ember elsuhant a pult előtt. Arról nem is beszélve, hogy pofákat se restek vágni. Azt mondta ma a Hólyag ember, hogy tanuljak gyorsan, és nehogy előforduljon, hogy nem ismerek fel valakit, mert azt neki jelenteni fogják, és blablabla... Szóval nem ártana, ha jó lenne a név- és arcmemóriám... Remélem, nem lesz pofára esés ez az egész, remélem, nem derül ki, hogy ehhez is fogyatékos vagyok.

Végül is pénzben elégedett vagyok - ha végig tudom dolgozni a hónapokat betegeskedés nélkül, akkor rendben lesznek a kívánságaim -, ha meg esetleg mégis becsúszna egy-egy szabadnap, hát ez van... Nem itt akarok megöregedni, de az itt eltöltött időt szeretném okosan felhasználni, hogyha majd újra álláskeresésre kerül sor, ne kelljen ennyit szarakodnom, és lobogtathassam a nyelvvizsgámat, meg a szakmámat.

Sportnak egyébként a tai chit képzeltem el magamnak, mert szerintem gyönyörű, és jó hatással van a lélekre, márpedig én tudom magamról, hogy rám férne a rendszeres meditálás vagy jóga, de mivel egyik se szimpatikus, inkább tai chizni mennék.

Persze benne van a pakliban, hogy két hét múlva majd sírva nevetek ezen a bejegyzésen is, hogy „haha, itt még azt hittem, lesz fizetésem”, de hááátha, hátha nem ilyeneken fogok nevetni - múltkor is milyen jól beiratkoztam kung fuzni, mi?

Meg szeretnék egy MpLófaszkát is, mert a mobilom nem túl zenebarát.

Ha minden jól megy, februártól belekezdhetek a terveim megvalósításába.

Eszembe jutott

Most olyan furának érzem ezt az egész munka-témát... Naplopónak érzem magam, amiért nem keresek másikat annak ellenére, hogy ezt még mindig nem kaptam meg, csak lebegtetik az orrom előtt. Nem tudom... Zavar az is, hogy már december van, telnek a napok, és még mindig nem dolgozom... Így januárban biztosan nem fog akkora összeg érkezni a számlámra, amivel bele tudok kezdeni valamibe... Olyan bénaság, hogy így döcög ez a dolog, bassza meg... De most tényleg hiszek ebben... Szerintem megkapom, csak faszkodnak még... Vagy nem...? Nem tudom... Lehet, mégis el kellene mennem a holnapi interjúra...

Meg még azt akartam nektek elmesélni, hogy Pukkanccsal majd' minden nap megállapítjuk, hogy milyen szerencsések vagyunk, amiért vagyunk egymásnak. Ki gondolta volna, amikor először találkoztunk egy poros raktárban, hogy majd mindkettőnk élete pikk-pakk megváltozik, és így összefonódik a sorsunk (leszarom, hogy sablonos, olyan jól hangzik)? Hogy majd ilyen durván fontosak leszünk egymás számára...? Hogy ha öröm vagy baj van, egymásnak szólunk először...? Hogy majd néha beülünk együtt a kádba? A kis albérletünkben található kádba...! Meg hogy egy takaróval alszunk majd... És hogy simán adunk kölcsön egymásnak, ha van miből. És hogy mindketten addig szeretjük tömni a belünket, míg rosszul nem leszünk, és hogy sütés közben mindig elhatározzuk, hogy legközelebb veszünk egy vályú méretű tepsit, mert sose elég az a húsz tonna kaja, amit legyártunk. És hogy úgy tudunk majd gusztustalan dolgokat mondani egymásra, hogy csak nevetünk rajta, majd cserébe a tripláját zúdítjuk rá a másikra. Meg hogy néha pukiversenyzünk.

Persze csak úgy titokban.

Még mindig semmi

Először is áldom az eszem, amiért nem bízom a közlekedésben, és emiatt mindig fél órával-negyven perccel előbb elindulok, míg ki nem tapasztalom az új helyeken, mi meddig merre. Ma nem járt a metró, és a máskor háromperces út most fél órájába telt a pótlóbusznak.

No mindegy...

Bent már vártak a securitysek, de mint kiderült, még mindig nem adtak időpontot a nagyfejűek, így pedig ne merjek semmit se csinálni a pult mögött. Pedig az első húsz percben elkezdte nekem mutogatni az egyik bácsi, mit hogy kell, de arra jött a főni, és mondta, hogy inkább ne, mert most bent van a Fő-főnök, és ha az meglátja, hogy az ő rábólintása nélkül dolgozom, mérges lesz. El is jött arra az ember, tipikus filmbeillő, kötekedős, rosszindulatú görény feje volt, és amikor kérdezték a biztonsági őrök, hogy hajlandó-e velem most beszélgetni, rávágta, hogy nem, majd ad egy időpontot - aztán elhúzott. Amúgy meg végig bent tartózkodott az irodaházban, ezerszer láttam a nap folyamán a folyosón lézengeni, tehát valószínűleg ha nagyon akarta volna, lett volna rám néhány perce, elvégre ő ragaszkodik hozzá, hogy a recepciós lányokat szemmel vételezze, mielőtt azok munkába állnak.

Így történt, hogy ma se jutottam előrébb, az undok főnök nem adott továbbra sem időpontot, a kedves főnök pedig emiatt nem tudott nekem semmi konkrétumot mondani a munkába állásommal kapcsolatban. Így végül négy óra elteltével hazajöttem, azt mondták, menjek nyugodtan, majd keresnek mindenképp..............

Mindenesetre a négy óra alatt elcsevegtem három biztonsági őrrel - ebből kettő hetven körül jár (komolyan), egy pedig velem egyidős volt. Kedvesek voltak, lelkesek, azt hiszem, örültek nekem. Meséltek ezt-azt a munkáról, meg hogy az undok főnök a kedves főnök felett áll, ugyanakkor mégse, mert igazából másik cég, de a két cég rosszban van, ezért az undok főnök szeret beszólogatni a recepción dolgozóknak, meg ilyenek... Kicsit bonyolultak ott a viszonyok.

És ja, nincs fizetett szabadság, se betegszabi - ha valaki beteg, vagy nyaralni szeretne, szépen betelefonál, hogy majd mikor megy legközelebb, aztán ennyi. Az egyik őr bácsi azt mondta, a szerződésben természetesen él a fizetett szabadság fogalma, de a gyakorlatban nem (meg állítólag nekik a törvény előír egy négyórás pihenőt a huszonnégy órás műszakjuk alatt, de ezt se kapják meg). Én igazából totál nem értem, hogy ott dolgozik nemtomhány őr, meg néhány recepciós lány is megfordult már a helyen, és még egyszer se szólalt fel senki ez ellen, pedig ez azért durván inkorrekt... Tehát ha három napig fosol, az minusz ~húsz a fizudból. Szóval nemigen vágom ezt, talán van még valami mellékes infó, amit elfelejtettek közölni velem, és ami védi a munkáltatót ilyen téren, mert ezt valahogy így nem tudom felfogni... hogy ezt hogy merik megtenni az emberekkel... Lehet, rosszul mondta a bácsi, és nincs is benne a szerződésben... Passz... Még sose láttam munkaszerződést, csak a diákmelós kis foscsi papírkákat.

A holnapról se tudok semmit, azt mondták, az ügyintézés náluk rohadt lassú - kell majd ugye bájolognom a hólyagembernek (másik címen, nem az irodaházban), majd aztán el kell mennem nem tudom hova aláírni a papírokat, meg kapok egyenruhát (jejj), és akkor ez így beletelhet jó pár napba. Holnapra viszont nem hívtak be, mert ugye várjuk a hólyagember időpontját - amíg az nincs, addig felesleges megmozdulnom.

Na mindegy... Kicsit azért már magaménak érzem a munkát, meg tudom, hogy különösebben nincs miből válogatnom, és a tököm is tele van a felesleges interjúra mászkálásokkal, úgyhogy egyelőre megelégednék én ezzel, ha végre történne már valami... Kicsit nyugodtabb vagyok, de azért nem túl jó ez a bizonytalanság.

Hétfőn megyek próbanapra, mert azt mondta a hapsi, hogy attól még, hogy egyelőre nem jeleztek vissza a securitysek, jó lenne belekezdeni a munkába, mert nagyon kéne már a recepciós. Ez így a securitysek beleegyezése nélkül nekem még mindig nem tűnik tutinak, de azért örülök, meg persze félek egy kicsit az új környezettől, meg az új emberektől. Jó, meg attól, hogy vajon az üres percekben nem fogom-e halálra unni magam, vagy nem kezd-e el vánszorogni az idő. Napi tíz óra, hétfőtől péntekig, és nincs fizetett szabadság vagy egyéb juttatás. Utóbbi miatt kicsit a diákmunkára emlékeztet az egész, és bár ha összejön ez a munka, nem lesz hét közben életem, de akkor is megéri, mert negyvennel-ötvennel többet fogok keresni, mint legutóbb. Abból meg már nézegethetem a részletben is fizethező tanfolyamokat, meg esetleg a nyelvtanárokat.

Ha összejön.

Ezek után mondjuk jó nagy pofáraesés lenne, ha visszalépnének.

Januárban viszont - még mielőtt elkezdeném tanulásra és élvezeti cikkekre (ruhákra) szórni a pénzt -, amikor legközelebb jön a bácsi a bérleti díjért, megkérdezem, szerinte maradhatunk-e itt még egy évet. Persze talán ő se lát annyira előre, hisz július végéig szól a szerződés, de hátha rávágja, hogy persze, miért ne, és akkor emiatt se kell izgulni. Na, akkor lennénk bajban, ha ez a cuki kis albérlet kicsúszna alólunk, mert hát az ára is tök cuki, nekünk tökéletesen megfelel - de talán 2017 egy nyugisabb év lesz. Legutóbb Pukkanccsal nagyon elszámoltuk a novemberi kajapénzünket, de anya pont kisegített ezen a héten, úgyhogy simán kihúzzuk a kövi fizuig. És még csak nem is említettem neki, hogy elfogyott a pénzünk, szóval hála neki, amiért pont így időzített.

Csak jöjjenek össze a dolgok!

Még nincs lezárva a fejezet

Nem hívott tegnap a hapsi, úgyhogy estére fokozatosan ment el a jókedvem, aztán sírtam egyet Pukkancsnak. Csalódott voltam nagyon, ezért mára viharos széllökéseket rendeltem Földanyától. Éjfél körülre aztán összeszedtem magam, mert láttam, hogy megint van szobalányos hirdetés (juhéé), és akkor ha ez nem is, az már csak összejön... Már két hete megvan a piszkozat az e-mail fiókomban, ha minden kötél szakad, el is küldöm most már. Max belém szeret ott egy befolyásos öreg úr, akinek már nem áll a farka, de valakire rá szeretné hagyni a vagyonát, ezért minden feltétel nélkül, puszta csodálattól vezérelve rám bízza minden ingóságát. Szóval ez a B tervem. A C az, hogy legalább szerzek szállodai tapasztalatot, ami jól jöhet külföldre, ha egyszer ráveszem magam a kinti életre.

Ma megint hívtak ötezren, hogy menjek be interjúra. Az egyik holnap lesz, a másik kedden... Igazából már annyira tele a tököm az egész faszkodással, bájolgással, meg színészkedéssel, hogy ha megtehetném, már csak trollkodni járnék el az interjúkra. Például ha megint megkérne valaki, hogy próbáljam meg eladni magam, felhúznám a pólómat, és csábosan mosolyognék.

Hogyan adnám el magam... Ccc... ÉSZ TE HOGYAN ADTAD EL MAGAD EZZEL A BRUTÁL SZELYPÍTÉSSZEL?!

No de ez a negyedik interjún volt, nem a legutóbbin, csak hát még mindig hőzöngök rajta néha, mert igazából titkárnőnek jelentkeztem oda, nem reklámszakembernek.

Amúgy nem szokásom a beszédhibásokon gúnyolódni, csak most épp kicsinyes vagyok. Néha Rún is kifogtak a söbetűk. Mondjuk néha viccelődtem is vele emiatt.  Illetve még mindig kifognak, gondolom.

Szóval amikor ma harmadjára csörgött a telefonom, végre a legutóbbi interjús hapsi volt. Türelmemet kérte még, mert a securitysek, akiknek továbbküldte az önéletrajzomat, még nem jeleztek vissza egy időponttal, hogy mikor mehetek nekik bájologni. Elvileg már nincsenek vetélytársaim, és a securitysek se interjúztatni akarnak, csak megismerni egy kicsit. Állítólag az előző csaj idegösszeomlást kapott egy szakítás után, úgyhogy problémás volt a távozása - a hapsi szerint amiatt akarnak engem megismerni, hogy leszűrhessék, normális vagyok-e. Bár el nem tudom képzelni, miből szeretnék leszűrni, hogy hajlamos vagyok-e az idegösszeomlásra. Na mindegy... Kérdeztem az embert, végül is akkor magaménak tudhatom-e ezt az állást, de nem adott egyértelmű választ. Szóval továbbra is csak reménykedni tudok - remélhetőleg a securitysek nem fognak kifogásolni olyan szinten, hogy még csak találkozni se akarnak majd velem. Normális amúgy ez a hapsi, földi halandó, érzem, hogy szimpi vagyok neki, és számít rám, szóval azt hiszem, ő jó főni lenne.

Viszont a holnapi interjúra ettől függetlenül el kell mennem Pukkancs szerint, úgyhogy... még lesz alkalmam ismerkedni... Hurrá.

Ajj, miért nem hív már...?!

Nah, hívott a hapsi, hogy továbbküldi az önéletrajzomat a következő körre, ha még mindig szeretnék ott dolgozni...! Holnap is hív, hogy rábólintottak-e.

Máma

Tegnap este, jóval nyolc után felhívott egy hapsi, hogy ugye én műszakvezető-üzletvezető pozícióba jelentkeztem (Róka vicces pillanatainak egyike volt ez a cselekedet), és szimpatikus volt neki, amiket írtam. Fogalmam sincs, miket írtam, szerintem arra a sablondumára izgult rá, amivel kb. mindenhova jelentkezni szoktam. Szóval aztán negyed órát csevegtünk, de az első két perc után úgy voltam vele, hogy ez is hülye, elmehet a piklibe, de azért hagytam, hadd mondja a magáét. Merthogy képes volt megkérdezni, miért ragaszkodom a bejelentett munkához, ez nem érné meg annyira a cégnek, meg állandóan azon lovagolt, hogy nem szimpatikus neki az, hogy naponta összesen két órát kellene utaznom. Tiszta elmeroggyant, ha azt hiszi, két óra a világ vége. Igazából minden sulim és munkám miatt naponta minimum három órákat utazgattam egész életemben, szóval az a napi két óra tiszta Hawaii lenne... No mindegy. Nem akarna bejelenteni, meg elég fura címet adott meg, szóval hagyjuk is.

Ma tízre mentem interjúra egy stabilabb állás ügyében. Most minimális időt se kellett az épület keresgélésére fordítanom, úgyhogy bőven lett volna időm lötyögni, de inkább bementem az épületbe, és örülvén az igényes mosdóhelyiségnek, rendbe tettem magam, meg helyzetjelentettem Pukkancsnak. Szép voltam ma, szóval elégedett voltam magammal, bár azért kicsit izgultam, sajna ezt sose tudom leküzdeni. Amikor elérkezett az idő, odamentem a recepciós pulthoz, hogy szóljak, meggyüttem, erre közölték, hogy késik az ember húsz percet, de ők majd addig lefoglalnak. Az egyik biztonsági őr mondott is ezt-azt a munkáról, kérdeztem őket, szeretik-e a légkört, ezután leültem a kávézó elé, és vártam.

És vártam, és vártam...

Egyszer odajött hozzám az őr, hogy telefonon üzeni a hapsi, hogy menjek haza nyugodtan, mert még sokat fog késni, és majd inkább felhív... De mondtam neki, hogy a-a, én éppen ráérek várakozni, merthogy munkanélküli vagyok, szóval nem megyek sehova.

Végül késett a hapsi egy és háromnegyed órát, de az őr folyamatosan sajnálkozott, hogy nem így volt ez tervezve, csak közbejött valami, szóval nem éreztem magam kutyául - még kávéval is ötször megkínált, csak nem kértem -, a fotel is kényelmes volt, volt nálam angol tankönyv, meg egy Pukkancs a zsebemben. Ja, és volt egy néma tévé a falon, amiben Mr Bean ment, szóval én elvoltam ott kényelmesen...

...attól eltekintve, hogy ahogy múlt az idő, nagy ügyesen átizgultam magam idegesbe, amiért már megint meg kell valakinek felelnem, már megint beleélem magam valamibe, aztán megint felesleges lesz az egész. Túl akartam már lenni rajta. A vizsgáimon se izgultam ennyire, de igazából az előző interjúkon se, pedig tudom, hogy nem a világ vége, ha nem engem választanak, meg azt is tudom, hogy amúgy megnyerő a személyiségem (hát most na), csak ez a hivataloskodás nem az én asztalom, meg hát most ezeken a dolgokon múlik az álalános hangulatom, ami pedig fontos...!

Egy órával később megérkezett egy másik jelölt is... Csevegtem egy kicsit a lánnyal, próbáltam viccelődni vele, de nemigen volt kapható a nevetgélésre, végül inkább elmentem a mosdóba mély levegőket venni. Nem tudom, komolyan, mi jött rám... Asszem, túl sok időm volt felizgatni magam. Az is megeshet, hogy az otthoni dolgok kicsit gyengítettek az idegzetemen... Egész életemben izgulós fajta voltam, de aznap, amikor összeverekedtem Perditával, valami durván meglazult bennem. Ez az izgulási már inkább egy egészségtelen mértékű szorongás volt, amit alig akartam elhinni, mert nem éreztem kontrollálhatónak.

Na mindegy... Szerencsére ez a klotyóban való sóhajtozás végül úgy ahogy bevált, szóval nem kellett bemutatnom, milyen idegbeteg lettem minden látható ok nélkül.

Elég fura volt az interjú, egyrészt nagyon rövid, másrészt a folyosón álltunk, tehát a kabát a kezemben volt, a táska a vállamon, az emberek meg kerülgettek minket. Nem volt jó helyzet, mert alig kérdezett valamit a hapsi, inkább csak elmondott ő egy-két dolgot, többek között azt is, hogy a fő biztonsági őre szerint én nagyon jó vagyok, neki meg ez sokat számít. Sajna azt is mondta, hogy nem csak neki kell megfelelnem, hanem lesz egy következő kör is, ahova valószínűleg ő visz majd el, ha rám esik a választása... Ha. Majd ma vagy holnap hív, azt mondta... Mindenesetre nem láttam rajta, hogy elégedetlen lenne a válaszaimmal.

Szóval megpróbálom nem beleélni magam, de persze már fejben beosztottam a fizetésemet, amit náluk kapnék, úgyhogy asszem, már mindegy.

Ma hívott egy nő is, hogy jelentkeztem zöldségmosásra (...), elég undok volt, és végül a pontos címet se adta meg, de nem tettem szóvá, mert épp tömegközlekedtem, és nem tudtam volna leírni. Ha jobban belegondolok, úgyse tudnék bejárni, nagyon messze van... De azért holnap vár, a hangjából ítélve képzelem, mennyire.

Ajj

Arról a helyről, ami szinte egyből kiesett az emlékezetemből, tegnap ESTE felhívott a hapsi, hogy elhagyta a számomat.......... Nem mintha könnyű lenne elhagyni valamit, ami rajta van az ember laptopján, de sebaj, másfél hét alatt csak megtalálta. Először mondtam neki, hogy bemegyek, de igazából nem szimpi a munka, mert nem adnak szerződést, hanem ez valami megbízásos cucc lenne, tehát nem alkalmazotti jogviszony (ez is ott derült ki)...  Az előbb hívtak egy másik helyről is, úgyhogy inkább oda megyek, mert az állandó munka lenne. Ami most egy kicsit aggaszt, hogy amikor kérdezte a hapsi, nekem mikor lenne jó, azt mondtam, holnap... És mi van, ha rossz pont, hogy nem egyből ugrok, és máris felhívott valaki mást, hogy engem inkább hagy a fenébe, de azért majd leinterjúztat, hogy örüljön a fejem. De végül is ő kérdezte meg, nekem mikor jó, aztán nem érződött ki a hangjából, hogy problémája lenne a holnappal... Meg aztán inkább az a szokványos, ha másik napra beszélnek meg az emberek időpontot, nem? Nem aznapra...

Elég közvetlen hapsi volt amúgy, igazából úgy beszélt, mint aki nem tervez húsz embert interjúztatni, hanem rám esett a választása. Nem interjúról beszéltünk ugyanis, hanem hogy körbevezet és megmutatja a dolgokat,  még viccelődve azt is elsütötte, hogy ha nincs kérdésem, írhatjuk is alá a szerződést így telefonon keresztül, de hát ugye sose lehet tudni... Lehet, hogy ő meg az a fajta munkáltató, aki képes mind a nyolcvan embernek megmutatni a feladatokat, hogy aztán nagyobb legyen a pofáraesésük, szóval próbálom nem beleélni magam.

Mindegy, továbbra is jelentkezgetek ide-oda, aztán valami csak összejön előbb-utóbb, ha ez nem is... Ajj, csak most aggódom, bassza meg. Úgy tűnik, még mindig nem vagyok elég rutinos... Remélem, nem ezen áll vagy bukik minden.

Sóhaj

Tegnap anya rám írt, hogy találtam-e már munkát. Szerintem azt hiszi, nem próbálkozom eléggé. Pedig tegnapelőtt például már üzemi munkára is jelentkeztem, ahova elég a nyolc osztály, nem írtak semmi elvárást, itt van a szomszéd kerületben, kulturáltan jelentkeztem, és mégse hívtak fel azóta se. Az ilyenek miatt azért hébe-hóba kiszáll belőlem a remény... Arról nem is beszélve, hogy több embert is kerestek egyszerre (kizárólag nőket)... Szóval ha még ilyenekre se hívnak be, lassan lehúzhatom magam a vécén.

Anya azt is írta, hogy Perdita hazajött a múlt hét közepén. Ja, meg hogy van nála egy doboz, amit anya nekem küldött, majd menjek el érte. De szerintem inkább kihagyom. Nem akarok többet hazamenni - "haza". Bár ma azt álmodtam, hogy felugrottam hozzánk megnézni a cicákat, és Pongó megijedt tőlem.

Azt is álmodtam, hogy volt egy sárkányom, de egy idő után már nem mertem vele közlekedni, mert állandóan ki akarták nyírni az emberek. Eleinte kicsi volt amúgy, és szeretett bokavízben aludni a kádban. Emlékszem, először az ablakon repült be, egyenesen a kádba, és csak a fekete koszt láttam a vízben keringeni, aztán ahogy belelögyböltem a kezemmel, ott gömbölyödött, és édesdeden aludt. Azt hiszem, a végén elkergettem szegényt, jobb volt úgy neki.

Pools of sorrow, wave of joy are drifting through my opened mind

Mi lenne, ha magamat is úgy tudnám bátorítani, mint másokat?

De komolyan...

Perdita egyszer mondott egy jót... Miután kiment négy hónapra külföldre au pairkedni - ezt biztosan említettem már úgy negyvenhatszor nektek -, mesélte Skype-on, hogy amikor át kellett szállnia a másik repülőre, teljesen be volt szarva, hogy most egyedül van a nagyvilágban. És egyszercsak megvilágosodott, hogy nincs mitől félnie, mert ő ott van saját magának... „Tudom, hogy furán hangzik így... De ott jöttem rá, hogy én nem fogom magam cserben hagyni.”

Tényleg furán hangzott, vigyorgott is... De én értettem, mire gondol, és ez tökre megragadt bennem. Annyira vidám volt, meg minden. Ültünk Pongóval a Skype előtt, Perdita meg a helyről mesélt... Azt gondoltuk, hogy jót tesz neki ez a kis kiruccanás, mert ha ebben a közegben marad, tönkre fog menni idegileg. Azt hittük, majd máshogy jön haza. Megújulva, kipihenve... De a megújulása nem tartott sokáig. És sajnálom, hogy nem tudott feltöltődni... Valószínűleg nincs ember, aki eléggé rá tudna készülni a mi családunkban uralkodó állapotokra és viszonyokra.

Egyébként mostanában mindenhol Perditát vagy Pongót látom. Pongót háromszor is láttam az elmúlt két napban, Perditát meg minden nap látom - tegnap mellettem ült a héven... Legutóbb háromszor is megnéztem a csajt, hogy biztos nem Perditát látom-e... Ugyanaz az ezüstös haj, ugyanazok a kihúzott szemek, ugyanazok a színek a ruháin... Persze mindig benézem, mert hát nyilván nem épp errefelé mozgolódnak, szóval csak képzelődöm.

Sokszor eszembe jut, hogy vajon mi lehet Perditával, meg vajon mi járhat a fejében. Olyankor látom magam előtt anya egyszobás, gettós albérletét, látom, hogy egyedül van otthon, ül az ágyon a párnáknak dőlve, a kezében szokás szerint a tabletet tartja, amin keresztül még tud egy kis falatot kapni Pongóból, a cicákból, meg a lassanként elködösülő, megszűnni látszó otthon gondolatából... Néha elképzelem, hogy hirtelen meggazdagszom, és odaszólok anyának és neki, hogy na, foglaltam jegyet nektek, gyertek haza... És akkor segítenék Perditának is talpra állni, mert tudom, hogy azt gondolja, nincsenek lehtőségei... Tudom, hogy egyedül érzi magát... Látom a kilátástalanságát. Tudom, hogy minden nap meg kell győznie magát arról, hogy van ebből kiút, és tudom, hogy vannak napok, amikor nem tudja magát meggyőzni.

Végül is azt hiszem, Perdita elfelejtette már ezt a dolgot, hogy addig jó, amíg ő ott van saját magának. Hívhatjuk ezt egyszerűbben fogalmazva tudatosságnak, de az valahogy nem az igazi kifejezés erre...

Szóval kell a képesség, hogy ne vegyük mindig túl komolyan a dolgokat... És ezt nekem se szabadna elfelejtenem.

Most ezt szeretem

Küldeném magamnak mind a szövege, mind a hangulata miatt!

Ez a nő példaértékű életet él. Kurva menő, de komolyan. Tele van elvekkel, meg minden.

Egyébként meg ciszta miatt műtötték annak idején a hangszálait, azt mondták neki, sosem fog tudni még beszélni se, nemhogy énekelni. Aztán ki lett mégis világsztár?!

Meg eleve milyen különc lehetett már akkoriban ezzel a stílussal... Ma már csak parádézik, aki így néz ki. Na, ő eredeti volt. Illetve még mindig az, no. Nem akarom én máris eltemetni.

Minden rinyámat feszültséglevezetésnek kell betudni, oké?

Nem akarom szarnak érezni magam, bassza meg. Bármi is lesz velem, csak tanulni fogok belőle.

Demotiváló

Ezen a héten négy interjún voltam, tehát az elmúlt két hét alatt ötször vettem nyakamba a várost. Az első két alkalomról írtam már, az utánuk következő háromból pedig csak egy volt korrekt, aminek úgy szívből tudtam volna örülni... Iszonyat ijesztővé kezd válni ez az egész, úgy érzem magam, mint egy vállfára akasztott szürke ruha a szekrény mélyén, és valahogy sosem engem választanak. Sokat gondolkodom azon, mit szúrhatok el az interjúkon, de nem jut eszembe semmi... A mai interjú sikerességének is örültem volna, bár miután kijöttem, már le se írtam Pukkancsnak, milyen volt, mert nem akartam beleélni magam - gondoltam, majd ha felvesznek, lesz értelme beszélni róla. Ez is recepciós lett volna egyébként, ez se támasztott elém olyan elvárásokat, amiknek ne felelnék meg, máskülönben nem jelentkeztem volna rá. Az alapokat kérték, meg egy kis angolt, ezek meg nekem is megvannak... De valószínűleg befutott valaki, akinek legalább volt egy recepciós okj-ja, vagy papírja a nyelvtudásáról, és akkor nyilván én el is felejtődtem. Nem tudom... Nem tudom, mi másban lehetnék kevesebb másoknál.

Megalázónak érzem már az egészet, totál idiótának érzem magam, amiért nem egyből egy szállodának írok, hogy van-e üresedés a szobalányok körében. Nem tudom, miért vergődöm még mindig annak érdekében, hogy valami elfogadhatót összehozzak magamnak. Nagyon brutál munkanélküliség lehet, ha minden állásra annyi a jelentkező - meg eleve az interjúra behívott személy -, hogy napokon át tartó válogatás zajlik. Bár ez a mai kivétel volt, reggel mentem, és az előbb hívtak, hogy nem én kellek nekik. Ők voltak az egyetlenek, akik felhívtak...

És az a legdurvább, hogy a másik két állás, amire még mentem, botrány szar volt, maga a munkakör is olyan, hogy egy csimpánz is betölthetné, és a fizetés is olyan, aminek hallatán csak az jut az ember eszébe, hogy: „Ó, baszod...”, de persze csak mosolyog tovább, mert nincs miből válogatni. Arról nem is beszélve, hogy meghirdetik a melót adminisztrátori vagy asszisztensi állásként, és ott derül ki, hogy telefonos tukmálásról van szó, vagy ha nap végéig X embert nem sikerül felhívnod, túlóráznod kell, és ha két hónap múlva sem sikerül X interjút lebeszélned (ez egy munkaerő kölcsönző cég volt), akkor szevasz. És akkor ezekért adnak százat... A tegnapi hapsi ráadásul egy felhőn ült, miközben lenézett ránk és elmondta, hogy ők nem vesznek fel akárkit, és nagyon megválogatják a dolgozóikat... Fú, de nagyon. És az ember már azt se tudja, vajon mit lenne érdemes kamuznia. Túl ambiciózusnak nem szabad lenni, mert akkor biztos le akarsz majd lépni fél év, esetleg egy év múlva, de túl unalmasnak vagy az adott robotmunka iránt elhivatottnak tűnni sem a legjobb taktika, mert akkor beleveszel azok tömegébe, akik szintén megpróbálták előadni, hogy évek óta ilyen munkáról álmodoznak.

És amikor azt hinnéd - mert valami csodával határos módon minden telefonhívást mentőövnek vélsz -, hogy a következő interjún örömmel fogadnak, és számítanak arra, hogy normális leszel, akit fel lehet venni - mert végül is csak sima mezei irodai, illetve recepciós állásokról van szó -, akkor ott helyben szembesülsz a ténnyel, hogy rajtad kívül még húszezer embert behívtak, mintha legalábbis az X-Faktor döntőjébe akarnál bejutni. Tegnap legalábbis, mire kijöttem az interjúról, már másik hat ember is ott várakozott. Amúgy amíg vártam a hidegben, hogy behívjanak (...), a mellettem ülő srác megkérdezte, én is az állásra jelentkeztem és engem is fél négyre hívtak-e.................. Ezután megkérdeztem, ő is szereti-e a Miért szeretnél nálunk dolgozni? kérdést, mire rávágta, hogy legszívesebben megmondaná, hogy azért, mert nem akar éhen dögleni. Szóval nem csak én vagyok ezzel így, tehát mások is csak próbálnak jópofát vágni a szarevéshez.

Aranyos gyerek volt... Két évig pincérkedett Angliában, de családi okok miatt haza kellett jönnie (=neki se volt több irodában kamatoztatható tapasztalata, mint nekem).
Hm, milyen rég beszéltem új arcokkal... Pláne velem egyidősekkel... Szép. És már macskás néni se lehetek.

Ma fél év után először töltök el több, mint 24 órát egyedül, Pukkancs ugyanis úgy döntött, ápolgatja egy kicsit a kapcsolatát a másik barátnőjével is, szóval ma nála alszik. Pukkancsnak most olyan kis normális az élete, hogy amikor elmeséli, milyen jóságok történtek vele az új munkahelyén, meg megjegyzi, hogy szeret ott dolgozni, és hogy tök normális a főnöke is, meg a kollégái is, legszívesebben a föld alá süllyednék, amiért én meg ekkora senki vagyok. Ráadásul nem mindig sikerül jó kedvűnek lennem mostanában, néha csak annyira vagyok képes, hogy kibámulok a fejemből, és próbálom nem sírásig szapulni magam titkon, miközben ő a dolgairól beszél. Biztos én is szóba fogok ma jönni közte és a barátnője között... Szegény Róka tökre kivan, hogy nem talál munkát... Szokott vigasztalgatni még akkor is, amikor nem rinyálok, és olyankor olyan szánalmasnak érzem magam.

Olyan semmirekellőnek érzem magam... Bárcsak egyszer örömhírrel is szolgálhatnék. Olyan nehéz visszajutni a körforgásba.

Régebben nem értettem, hogy jutnak el a felnőttek arra a pontra, hogy egyszer csak megkeserednek és megszűnnek az álmaik, de most már kezdem kapizsgálni... Komolyan, már nincsenek álmaim. Már az írás se érdekel, jelenleg tök faszságnak érzem, hogy valaha is hittem ebben az egészben, miközben nem is vagyok termékeny, és még csak eredeti se tudok lenni.

És amikor Pukkancs rákezd, hogy jövőre minden rendbe jön, és egyszer majd milyen menők leszünk, és majd kimegyünk, és élvezni fogjuk az életet, már csak a vállamat tudom vonogatni... Már nem indul meg bennem semmi.

Pedig ma már úgy mentem az interjúra, hogy semmit se várok, és nem leszek csalódott, ha nem engem választanak... De valahogy minden nap össze tud omlani a világom.

Hah... Most hívtak a tegnapi helyről. Sajnos nem. Bár úgyse éreztem volna ott magam biztonságban...

Szégyellem az életem.
Néha egy kicsit eltűnnék, hogy senki ne lássa a vergődésemet.

Lennék a szolgád

Másnap délelőttre úgy ahogy visszajött a hangom, egy hívás ébresztett, elég nehezen ment a beszéd.

Hurrá! Még egy interjú, még egy földön kúszás!

Szóval ugye a múlt heti interjú felesleges volt, de a hapsi, aki kérdezgetett, iszonyat kedvesnek és intelligensnek tűnt így elsőre, és látszott rajta, hogy kiegyensúlyozott életet él - számomra az ilyen ember égi tüneménynek hat.

Ez egy recepciós állás lett volna egy nagyon puccos kozmetikai szalonban, ahová két hónappal korábban be kell jelentkezni, mert annyira be vannak táblázva. Gyönyörű volt a hely, a recepciós pult egy nagy váróban lett kialakítva, amiben szép parketta volt, meleg falak, sok növény, heverők és mindenütt égő mécsesek. És Kygo ment a háttérben... Kygo! Viszonylag közel is lett volna, nem lett volna annyira gáz a két műszak, mert elértem volna délutánosban hazafelé a hévet. Meg ugye az a százötvenezer se lett volna rossz, amit egy reménykedő vigyorral az arcomon neveztem meg bérigényként, amire a hapsi tök normálisan rábólintott, hogy igen, ez egy teljesen reális összeg, persze csak a betanulási időszak után. Nagyon emberi személyiség volt, nem beszélt magas lóról, voltak arckifejezései, érdekes kérdéseket tett fel, és pár percre a tárgytól is el tudott térni - amikor mondtam, hogy szeretek írni, kicsit elmerült a témában.

Na de hát túl jó volt, hogy igaz legyen.

Ma is mentem recepciós interjúra, ez egy wellness szarságos helyen lenne. Nem voltam oda a gondolatért, hogy át kell másznom Budára, és annak is egy számomra ismeretlen részére, plusz éjjel nem is tudtam aludni, úgyhogy morogtam egész odafelé - még oda se értem, de magamban már elküldtem mindenkit a piklibe. Sokat kellett mennem, szóval úgy voltam vele, inkább hagyom ezt a francba, de azért adok nekik esélyt, HADD GYŐZZENEK MEG.

Belépvén az irodába konstatáltam, hogy négyen fognak ott fontoskodni, már csak egy vizsgabiztos hiányzott onnan, komolyan mondom. Az egyiknek pókhálós volt a p   Egyikük mogorva volt, a másik full pöfe, a harmadik-negyedik meg csak néha nézett rám, de azért olyankor feltettek egy random kérdést, amit már előttük más is feltett. Mindenesetre szuper bájos és mosolygós voltam, előadtam, hogy szeretem a nyüzsgést (naná), meg az embereket (feltétel nélkül), meg nagyon klassz ez a hely (remélem, elég, ha szopás helyett csak ennyit mondok), szeretnék recepciósnak tanulni (gyerekkorom óta), meg ilyen köztudott dolgokat magamról.

Természetesen már rájöttem, hogy nem azért kérnek meg, hogy meséljek magamról, mert érdeklik őket az álmaim vagy a személyiségem, hanem csak ki akarják deríteni, hogy:

- van-e párkapcsolatom, ami miatt állandóan szabira akarnék menni;
- van-e párkapcsolatom, ami ha véget ér, végigsírom a műszakokat, amivel leégethetem a helyet;

- tervezek-e gyereket a közeljövőben, aki miatt majd új recepcióst kell keresni;

- rángatható vagyok-e a hét minden napján, ha esetleg megbetegszik a másik recepciós.

No de ilyen téren is kedvező válaszokat adtam, már-már könnybe lábadt a szemem a boldogságtól, hogy a bekalkuláltnál több munkára is adódhat olykor lehetőség (ó, be jó is vóna!).

Az mondjuk még mindig nem világos, minek kérdeznek rá a bérigényemre, ha ők nagyon is jól tudják, mennyit hajlandóak adni. Mindenesetre az előző helyen szerzett tapasztalataim miatt arra gondoltam, itt is benyögöm a százötvenet, végül is rohadt puccos és hatalmas ez a hely is, és száz féle szolgáltatást nyújtanak (=van ott nekik bőven), meg aztán kasszázni is kell, meg büféskedni (ezekről a hirdetésben amúgy szó se volt), meg tizenkét órás műszakok vannak (erről se), és egyéb csudák, szóval csak nincs pofájuk sokkal kevesebbet adni...

Erre aztán a pöfe gyerek, aki elmondta, miből áll a munka, elárulta, hogy ők fáfhufonöt nettót adnak, meg fitnessbarbi bérletet, és még valami pöfeséget (nem értettem, mit), mindebből öffefen kijön nagyjából a fáfötven. A százhuszonöt nettó után már nem is figyeltem különösebben, mert felőlem feldughatják a kis popókájukba a fitness bérletüket, mert bárki bármit mond, ez kurvára nem fizetség. Ha végül egy Sexshopban kötök ki, százöt + óvszer lesz a fizu, vagy mi? Vagy mondjuk száz + ingyenes vibrátorhafnálat... 

Komolyan hülyének nézik az embert.

Szerintem max tízperces volt ez a csevej - a mogorva nő közölte, hogy egész héten interjúztatni fogják a jelentkezőket -, pukedliztem nekik egy sort, mindüknek megnyalogattam egy kicsit a cipőtalpát, aztán lelépvén előszedtem a mobilomat, és gyorsan elneveztem a telefonszámukat NE VEDD FEL!-nek. Túl messze vannak, túl köcsögök is, nem akarok az új munkámból is állásokat keresgélni.

Picsa se érti, ilyen párperces marhaságokért mi az istennek rángatják be az embereket, ezeket a dolgokat egy tetves telefonbeszélgetés során is ki lehet tárgyalni. Vagy ha már válogatni akarnak, mint a húspiacon, állják az utazási költségeket. Szerintem ez tök alap kéne legyen - mondta az álomvilágban élő Róka. Nyilván vannak pozíciók, ahol érthető ez a felhajtás, de ezek a végzettséget meg nem követelő állások nem éppen olyanok...

Na meg ez a hülyeség, hogy miért szeretnék náluk dolgozni, meg miért akarok recepciós lenni..... Most komolyan megkérded, ember?! Mi a francért akarnék recepciós lenni nálatok?! Azért szeretnék recepciós lenni, hogy munkámmal hozzásegíthessem az embereket olyan szolgáltatásokhoz, melyeket én nem tudok megfizetni. Egyszer úgy megmondanám, hogy azért, mert inkább ez, mint egy raktár, de már komolyan kezdek gyanakodni arra, hogy ebből úgyis szenvedési lesz.

Nem baj, megvan a pénzem a januári kiadásaimra is, szóval még nem parázok. Holnapra is van egy időpontom, aztán ha két héten belül nem jön össze semmi, max megyek  az ÖTCSILLAGOS MUNKAKÖRNYEZETBE!

(Tudom, tudom, nem jár nekem több, örüljek, ha kapok bármire is lehetőséget - tökre tudom, nem tanultam,  nincs mit felmutatnom, stb, stb. Csak na, hadd hőzöngjek... Mert hát annyi rohadt suttyó van, nem tudom megállni.)

Bah

Na, vettem mézet, meg mézes Negro cukorkát, kíváncsi vagyok, mi sül ki ezekből, meg a sós vízből nap végére. Mondjuk most egy kicsit csalódott lettem, mert pont most néztem meg, hogy egyáltalán mindegy-e, milyen mézet veszünk torokra........................ Hársmézet vettem, mert a hársfavirággal jók a tapasztalataim megfázás esetén, de pont erre nem írnak torokgyulladás-csökkentő hatást. Mindegy, megfázásra, álmatlanságra is jó, meg idegeskedés ellen, nyöhöh.

Jól elköltöttem a pénzemet gyógyszerekre - ezeket is beleértve, meg az anyajegyes krémet -, interjúra max úgy tudok elmenni, ha nem fizetem be a TB-met, de akkor most már veszek egy havi bérletet, mert röhej, mennyibe kerül egy vonaljegy.

Ha az életem egy sorozat lenne, valószínűleg nem kérnék be a kövi évadot, elég lenne csak simán leadni az ismétléseket. 

Na de hogy jót is írjak... Ma lesz sok időm angolozni.

JAAH, meg még azt akartam elmesélni nektek, hogy milyen kellemes volt kint a hangulat, mármint így a panel és a bolt között. Hideg van, álmos az ég színe, a földön mindenütt felázott, sárga levelek, itt-ott egy lassan mozgó ember... Szeretem az ilyet, olyan békés, idilli, mint egy festmény a nagyi falán.

Mézt vagy életet

Hát velem még soha nem volt ilyen, hogy minden előzetes nélkül így lerobbanjak... Vasárnap este hipp-hopp előjöttek a náthás tünetek, ma meg már nincs hangom. Még sose volt ilyen, hogy nincs hangom, meg kb. a torokfájás is új, már-már ijesztő, hogy a nyelés is nehézségeket okoz.

Remélem, ma nem hív senki, mert így nem fogok tudni beleszólni a telefonba... Vagy legalább várjon, amíg megpróbálok valamit kezdeni ezzel a hangproblémával - épp erőt gyűjtök ahhoz, hogy átmenjek a boltba mézért -, mert valahogy nem akaródzom belesuttogni a telefonba.

Sajna a gyömbér eddig kudarcot vallott, de ma hajnalban gargalizáltam egyet sós vízzel, és majd még próbálkozom párszor a nap folyamán. A gyógyszerek eddig lófaszkát értek, nem tudtam pozitívan csalódni.

Tegnapelőtt anya felhívott, hogy mizu velem, és bár elég szűkszavúan válaszolgattam, azért megkörnyékezett a sírás ettől a munkatémától, úgyhogy inkább azt mondtam, tegyük le, mert hívást várok, hátha. Persze nem hívtak vissza a múltkori helyről, és emiatt is bőgtem, hogy legalább ne láttam volna, hogy ilyen helyen is lehet dolgozni - ahol meleg van, szép minden, normálisak az emberek és megkapnám a százötvenet. Nem is az a bajom, hogy esetleg valami fos munkám lesz, hanem az, hogy itthon a güri sosem volt kifizetődő, és egyelőre nem látom ennek az egész pénztelenségnek a végét... Én már százhúsznak is örülnék - na jó, inkább csak beletörődnék egy időre -, mert annyiból legalább részletekben tudnék fizetni egy okj-s tanfolyamot - legalábbis amíg ebben az albérletben lakunk -, de tök esélytelennek érzem magam mindenre. Olyan kevés normális (=elfogadható) munkát hirdetnek meg, és minden hirdetésre jut vagy ötezer jelentkező...

Néha megnézegetem az au pair hirdetéseket is, és belegondolok, mennyivel egyszerűbb lenne lelépni a faszba... De Pukkancsot nem hagynám itt, csak mi vagyunk egymásnak... Azt mondta, ha nyárig nem történik valami, lépjünk le... Addig meg majd elsenyvedek itt Magyarországon... Bár ja, tudom, évek óta külföldről dumálok. Csak mindig van valami visszatartó erő.

Bár tudtam volna már középsulisként, hogy majd mit kezdjek magammal... Bár lettem volna olyan tudatos, mint most... Akkor még megtehettem volna, hogy tanulok.

Mindegy. Tudom, majd lesz valahogy, ez csak átmeneti állapot...

Csak már mióta...

Morgó

Ma ketten hívtak fel, ebből lett egy jövő heti interjú-időpont, a másik meg közölte, hogy ő ötvenes férfi, én meg fiatal vagyok és csinos, ezért nem akar ilyen-olyan vádakat kapni, hogy mégis milyen viszonya van a személyi asszisztensével, ezért nem akarok-e inkább jutalékos rendszerben ingatlanos lenni.

- Igazából albérletben lakom, szóval ez a jutalékos dolog...

- Értem, a fiam is albérletben lakik, tudom, milyen. Köszönöm szépen, kezit csókolom!

Igazából már semmin nem tudok meglepődni... Ilyen se volt még, hogy ilyen dumával nem kaptam meg a lehetőséget még csak az interjúra se.

Most épp egy szobalányi hirdetés felett körözöm, kicsit rosszul vagyok a gondolattól, de kezdek fosni attól, hogy majd miattam nem tudjuk fizetni az albérletet, és miattam kerülünk utcára... Szóval most már lassan ideje lesz leszállni a földre...

Keresztapám vissza se írt, pedig tegnap elküldtem neki, amit kért... Haragszom rá nagyon, legszívesebben eltűnnék a pénzével együtt. Igazából annyira nem tudok mit kezdeni ezzel az egész helyzettel, meg a lelkivilágával se, hogy lehet, hogy tényleg ennyi volt a kapcsolatunk. Azelőtt is lószar volt, ezután is lószar lesz, és ugyanúgy nem fogunk hiányozni egymás életéből.

Család a seggem.

Gombóc

Egy órája olyan intenzíven váltakoznak bennem az érzések mindenféle témával kapcsolatban, hogy hol a bánattól, hol az örömtől sírnám el magam legszívesebben, de Pukkancs mindjárt hazaér, szóval nem állok neki bőgicsélni (az örömömet egyébként minimális valóságalappal megáldott, elképzelt végkifejletek szülik, szóval néha meghatódok a saját gondolataimtól).

Nem, nincs semmi új, semmi telefonhívás vagy új remény, csak zenét hallgatok.

Kisbót

Szeretek itt lakni. A kisbolt is olyan jó itt, kisbolt-viszonylatban teljesen tökéletes. Az egyik az, hogy másfél perc sétányira van, a másik meg az, hogy reggel és fél kettőkor hoznak friss pékárut. És ezek nem ám olyan kiflik, meg vágott zsemlék, mint amilyeneket az Auchanban vagy a Tescóban kapni... Ezek még másnap is frissnek tűnnek, sőt, napokig nem alkalmasak gyilkolásra. És a zöldség is jó, a paradicsom még mindig finom - az uborkájuk mondjuk nekik is csoffadt és sárga -, még mindig megfizethető.

Na, csak ennyit akartam írni. Mert ez jó! *tapsi-tapsi*

Mézesek és madzagok

Meg akartam nézni keresztapám e-mailjeit, merthogy elvileg akkor is néznem kell, ha itthonról dolgozom, erre már nem tudok belépni. Értetlenkedve meredek magam elé. A kommunikáció pedig nulla, bár én azért csinálgatom, amivel megbízott. Kurva kellemetlen az egész, mert ugye odaadta az e havi fizetésemet, de kb. nem hagy dolgozni, szóval... Nem tudom, igazából vissza kellene adnom, szerintem. Mindegy, röhej.

Tegnap voltam állásinterjún, de még inkább nem írok semmit.

Az álláskeresésben az a rossz - mármint ha nincsenek különösebb papírjaid, amikkel tuti befutó lehetsz -, hogy az ember beleéli magát pár állásba, elhúznak előtte ötvennyolc mézesmadzagot, kicsit beletekinthet abba, milyen lenne normális körülmények között, korrekt feltételekkel dolgozni, aztán a végén mégis egy koszos raktárban köt ki, ahol zsebpénzért dolgozhat három műszakban.

Ebbe az állásba mondjuk nem élem bele magam, mert mondták, hogy folyamatos, napokon át tartó interjúztatás zajlik, így azt hiszem, nincs valami sok esélyem - hisz mivel is tűnhetnék ki a tömegből? -, de azért intenzíven vágyom rá, és van bennem egy kis remény, hátha... hátha jól zárul ez az év. Nagyon tetszik a hely, interjú végén az is megfordult a fejemben, hogy nekiállok könyörögni, hadd dolgozzak már itt, megváltás lenne az eddigiek után, de végül inkább erőt vettem magamon, és távoztam, mint egy normális ember. Nem értem, miért hívnak be ennyi embert, pláne, hogy semmi extra elvárás nem volt.

Szombaton volt egyébként egy mézesmadzag is, felhívott egy hapsi, hogy ugye asszisztensnek jelentkeztem hozzá és a feleségéhez, majd elmondta, hogy mivel foglalkoznak, és hogy Ő miben jó, és mitől olyan sikeres, és hogy bár nem tanulta, mégis többet tud egy ügyvédnél is, meg egy könyvelőnél is - itt azért legszívesebben közbeszúrtam volna egy röhögést -, szóval nagyjából fényesre szopogatta a saját farkát. Tényleg annyit dumált a saját képességeiről, mintha legalábbis én interjúztattam volna őt... Lényeg, hogy mondta, milyen sikeres a vállalkozás, meg hogy az, aki eddig náluk dolgozott, két hónap alatt mind megoldotta az életét és letudta a tartozásait, ami számomra kulcsmondat tud lenni, ugye... Aztán úgy tettük le a telefont, hogy a nap folyamán vissza fog hívni egy időpontért, és bár iszonyatosan antipatikus volt az ember - gondolom, tele van komplexussal -, és éreztem, hogy mi sose leszünk egymáséi, mégis vártam a hívását, aztán meg csalódott voltam. Azt hiszem, ott szúrtam el, hogy a „Mesélj magadról” faszságra hosszasan makogtam egyet ötlettelenül... Jobb is így az egész, mert tényleg annyira pökhendi volt, én meg nem akarok már olyan munkát, ahol a főnök személyisége és gyerekkori sérelmei határozzák meg a hangulatot.

Máris?

Kiküldtem pár helyre az önéletrajzomat. Fogalmam sincs, mi fog kisülni belőle, meg mikor, és bár kevés esély van arra, hogy elégedetten jöjjek ki ebből az egészből, ma először van bennem remény. Ami egyelőre tuti, az az, hogy szükségem van egy váltásra. Perpillanat szabadabbnak érzem magam, mint a bejelentésem előtt, ami nagy szó, bár tudom, múló tünemény.

Ma három körül odajött hozzám keresztapám, és a kezembe nyomta az e havi fizetésemet, amin kicsit lefagytam, de végül is azt mondta, ne vegyem ezt kirúgásnak, de ha gondolom, ezentúl dolgozzak otthonról, mert otthonról is tudom csinálni, amit most kell, és akkor kereshetek munkát teljes erőbedobással. Inkább nem jegyeztem meg, hogy eddig is intenzíven lestem a hirdetéseket, meg munkaidőben is küldtem ki pár önéletrajzot, és igazából ez a párbeszéd is olyan röpke volt, hogy időm se volt eldönteni, milyen arcot kellene vágnom ebben a helyzetben, úgyhogy maradtam a fapofánál (bár keresztapám gesztusaiból se tudtam semmit kiolvasni). Így valószínűleg megint nyomoroncnak tűntem, mert csupán annyit mondtam félszegen, hogy oké, de én szívesen jövök, viszont ha visszatekernénk az időt, hogy felkészültebben vegyem át azt a pénzt, akkor se tudnék mit reagálni, mert nem értem, miért most kaptam meg a fizetésemet. Még a hónap felénél se járunk.

Abból, hogy most már annyit se kommunikálunk, mint eddig, arra gondoltam, mi van, ha irritálja a jelenlétem, ezért inkább diplomatikus módon odaadta előre a pénzt, csak ne kelljen látnia, ahogy kussban ülök egész nap, és pötyögök a gépen (egyébként megmutattam az öccsének az eddig kipréselt oktatási tematikát, és elvileg jó úton járok, és nem faszságokat írok bele). Hisz most már üresbe megy a náluk töltött időm, már véletlenül se fogok fejlődni, így nem válik hasznára a munkásságom, szar befektetésnek bizonyultam. Tisztában vagyok ezzel.

Nem tudom, miért nem tudtunk soha beszélgetni. Nem tudom, miért feszengek folyton, ha ő is ott van. Valamiért ő ilyen hatással van rám, pedig tudom, hogy szeret. Hm, hát lehet, hogy nem irritálom, tudja a picsa... Nem az a fajta ember, akinek szokása közölni az érzéseit. Írtam keresztanyámnak kedden, mondott-e valamit neki keresztapám ezzel kapcsolatban, és azt írta vissza, hogy: „Sajnálja, de tudja, hogy igazad van.” Úgyhogy azt hiszem, megtartom magam inkább ebben a hitben, és nem próbálok meg ellenérzéseket belemagyarázni a dolgokba. Azt hiszem, itt tényekről van szó, arról, hogy én el akarok menni, ő meg nem fog engem poénból megtartani, amíg kényelmesen keresek új munkát, ezért inkább támogat abban, hogy mielőbb találjak valamit. Végül is bármi is vezérelte erre a döntésre, jófejség volt részéről.