Diliház

Sokszor gondolok arra, milyen jó lenne elköltözni. Egyrészt ugye már vágyom a saját térre, másrészt nagyon nehéz Perditával és Pongóval együtt élni. Perdita ugye még mindig nem akar dolgozni, és egész nap játszik, meg engedi a gázt száz négyzetméteren, hogy a szobájában ülve ne fázzon. Ez azt eredményezi, hogy nincs ráhatásom a fogyasztásra, de a rezsit ugyanúgy fizetem, mintha én is élvezném egész nap a ház melegét. Felszólalni taktikai okokból már nemigen szoktam, bár legutóbb megjegyeztem Pongónak, hogy beszéljen a gázfogyasztásról Perditával - vagy menjen el dolgozni, és fizessen maga után, vagy öltözzön fel jobban, hogy ne fázzon. Persze semmi értelme ilyeneket mondanom, meg ezt a rezsidolgot már nagyjából megemésztettem, már nem kap el miatta az ideg úgy, mint két éve, amikor vita lett abból, hogy azt mondtam, nem érzem úgy, hogy a nyolcvanezres gázszámlával az én ajtómon kellene kopogtatni. Szóval ezt úgy, ahogy elfogadtam már.

A másik, ami miatt örülnék, ha lenne egy saját fennhatóságú terem, az a mérhetetlen kupi és mocsok, amivé Perdita összegyúrta az egész lakást. Mindenhol az ő cuccai vannak, a batár méretű kutyája ki-bejárkál, eszi a penész a maradékokat, mindenen áll a szőr, és egyéb részleteket nem is merek írni. Ha valaki spontán idejönne hozzám, és megcsörgetne a kapuból, rám törne a szívdobogás, és azt hazudnám, vidéken vagyok, túl az Óperencián. Mindezek miatt Pukkanccsal mindenünket a szobámban és a szobám előtti szekrényemben tartjuk, beleértve a kabátokat, a cipőket, a táskákat, a fogkefét, meg a szennyest is. Undorodom a lakás minden egyes pontjától, egyedül a szobám tiszta, egyedül itt lehet mezítláb mászkálni. Én vigyázok nagyon a cuccaimra, ha már annyi pénzt költöttem rájuk, szeretem a rendet, szeretem, ha a levegő, amit belélegzek, nem húgyszagú, vágyom rá, hogy tulipáncsokrot tehessek egy étkezőasztalra, meg hogy szép legyen a szappanadagoló a fürdőszobában, de nem tehetek semmit sehova a szobámon kívül, mert az fixen tönkremegy, mocskos lesz, elszaródik.

És aztán ott van az - ami ezt a bejegyzést is szüli -, hogy gyakran vagyok fültanúja iszonyat durva veszekedéseknek, amik totálisan megkoronázzák az itt lakáshoz való viszonyulásomat. Ma Perdita bal lábbal kelhetett fel, mert egész délelőtt azt hajtogatta Pongónak, hogy undorító kupi van, mintha legalábbis ideje lenne takarítónőt fizetni, vagy nem is tudom, ilyenkor mi jár a fejében. Addig mind hajtogatta, és persze olyan stílusban, míg Pongó fel nem húzta magát. Akkor aztán órákon át, kisebb szüneteket közbeékelve ordítottak egymással, majd kezdődött a lökdösődés, a papucstalpak tehetetlen csúszkálásának hangja. A végén Perdita sikítani kezdett úgy, ahogy még sose hallottam, úgyhogy kimentem megbizonyosodni afelől, hogy nem ölik meg egymást. A szívem közben majd' kiugrott a helyéről, és remegni kezdett a kezem, pont, mint egy kisgyereknek, aki az asztal alatt kuporogva nézi, hogy ordít a részeg apja az idegroncs anyjával. Pongó épp lefogta Perditát, aki vadul kapálózott és sikítva üvöltött, mint aki megveszett, és próbálta kilökdösni a nappaliból azt ordítva, hogy kussoljon el. Dulakodásukat figyelve közbeszóltam, hogy tudnak így viselkedni, de hát nyilván rám se néztek és folytatták tovább, úgyhogy visszajöttem a szobámba, és addig szorongattam a mellkasomat, míg abba nem hagyták. Ezután maréknyi aprópénzeket dobáltak egymás arcába, lezajlott a szokásos pakoljál-össze-és-húzzál-el, majd két ajtócsapódás csendet borított a lakásra. Jelenleg a nappaliban összegzik a történéseket egymást túlordítva. Komolyan nem tudom eldönteni, melyikük betegebb, és tovább álmodozom egy békés, csöndes kis lakásról, ahol a legnagyobb zajt a fölöttem lakó kisgyerek csapja.

De mint azt minden átlag hátterű fiatal tudja, albérletbe költözni nem csak luxus, hanem merész vállalkozás is, hiszen a tulaj hangulatán múlik, meddig maradhatsz a lakásban, illetve azon, hogy a munkahelyed, amiből jelenleg még ki tudod fizetni a bérleti díjat, mikor szűnik meg.

Valahogy az itthoni létemről szóló bejegyzések azok, amiknek a megírása közben mindig azon gondolkodom, töröljem-e inkább az egészet.

Nyíl

Mivel zavart, hogy Rú nevetős smiley-kkal tűzdelte tele a "beszélgetést", ami csupa üres szóból állt, mert a kis egyszerű mondatai nem különösebben bírtak információértékkel, ráadásul vicceskedve úgy zárta a chatelést, hogy: „Ahol tudok, segítek”, gondoltam, ideje befeszíteni az íjamat, és búcsúképp kilőni rá egy nyilat.

Na, aludtam egyet az általad leírtakra, és egen, valóban megtudtam a lényeget. Nem a válaszaidból, hanem a válaszadásod hogyanjából, abból, hogy azt írtad, "tök király" volt a kapcsink (miközben messze volt attól, és ezt te is tudod), meg abból, hogy ráfogod a viselkedésed arra is, hogy ez első "komoly" kapcsolat volt, te meg éretlen voltál (ez legyen az én mentségem arra, h nem léptem ki előbb), meg abból, h visszakérdeztél, mikkel is vezettél félre (merthogy már arra se emlékeztél, vagy csak nekem nem kellett volna). Lényegében ami igaz is volt a tegnapi chatelésből - hogy nem szerettél -, csak azért, mert én adtam a szádba, magadtól lehet, le se merted volna írni. Amit megmosolyogtam, az a fétises dolog volt, hiszen egyértelműen merevedési zavarokkal küzdöttél, de abból, hogy ezt visszatekintve se vallod be - valószínűleg magadnak se -, meg abból, hogy életed nagy részét a szobádban töltöd, csak arra tudok gondolni, hogy ezt a gondot máig nem sikerült megoldanod, de talán utána se néztél, mi lehet a gond (itt nem arra utalok, h azért élsz így, mert nincs mit keresned odakint - tudom, otthonról megoldod a pénzkeresést -, hanem arra, h nem jársz felnőttek közé annyit, h fejlődni tudj emberileg, és rájöjj, h minden ember szarakodik valamivel, nem csak te, és ezért nyugodtan lehetsz őszinte legalább magadhoz, nem kell mindent szégyellni - felnőttek közé járás alatt meg nem a haveri összejöveteleket értem, hanem a valódi élet megtapasztalását). Ha nem gyakorolsz önismeretet, és neked jobb érzés azt mondani vagy elhitetni magaddal, h azért nem szexeltél a barinőddel éveken át, mert 17 évesen neked már fétised volt, oké, de a fétis nem jelenti azt, h miatta nem tud teljesíteni az ember (illetve ha a fétis már olyan szintű - utánanéztél, mi is az? -, hogy az adott dolog nélkül nem megy a szex, szakemberhez kell fordulni). Sokat gondolkodtam rajtad anno, de a punci iránti érdektelenséged miatt nem tudtam szimpla pornófüggőséggel se magyarázni a dolgokat (a pornófüggőség emeli olyan szintre az ingerküszöböt, h élesben hatástalanítja a vágyat). Az pedig, ha kiderülne, hogy meleg vagy - amit ugye nem én vetettem fel -, nem megnyugtató lenne, mint ahogy gondolod, hanem érthetővé tenné, miért hazudtad azt napi szinten egy lánynak, h szerelmes vagy belé, meg a kétségbeesett zokogásokat is magyarázná, amik olyankor törtek ki belőled, amikor megkérdőjeleztem az érzéseidet (emlékszel a padra a Deákon, amit "sírós padnak" hívtunk?). Mellesleg a melegek is képesek szexelni a másik nemmel, az más kérdés, kielégíti-e őket érzelmileg is a dolog. Remélem, van olyan szinten az érzelmi intelligenciád, h megértsd, ezeket nem sértésből, kicsinyességből vagy rosszindulatból írom, csupán már nem vagyok az a kislány, akit meg lehet vezetni, akinek meg lehet kamuval magyarázni a kamut, meg aki nem mer véleményt nyilvánítani, nehogy még nagyobbat sérüljön a másik férfiúi hiúsága. Azt hiszem, te még mindig nem tudsz őszinte lenni, és így hiábavaló feszegetni a dolgokat, pláne úgy, hogy a hét év alapján elmondhatjuk, h nem sok hitelességed maradt. Annyira azért ráébredtem, h a veled kapcsolatos kérdések nem lényegesek, mert nem nekem kell őket feltennem, nem engem kell foglalkoztassanak. Ha visszaolvasod a válaszaid, talán annyit beismersz magadnak, h nem igazán pontosak a megfogalmazásaid. Most már nem szeretnék beszélgetni, csak még ezeket le akartam írni. Ha ezt olvasván ingered támad mitképzelszmagadról-ozni vagy csak szimplán megpróbálnád leírni, h 100%-ban tévedek... Hát nem tudom, lehet-e ilyen szituban olyat mondani, amit megéri írásba adni. Tényleg idegenek vagyunk, és úgy tűnik, mindig is azok voltunk, csak én képzeltelek többnek, mint ami vagy. Így utólag azt gondolom, nagyon szerencsés voltál, amiért a naiv és végtelenül kedves énemet fogtad ki, és így sikerült felnőnöd úgy, h soha senki nem mondta meg neked a magáét. Mondjuk lehet, ez nem vált előnyödre, és talán emiatt gondolod azt, h az embereket sima ügy hülyére venni. Adtam esélyt egy őszinte beszélgetésnek, de asszem, most már elengedem ezt az egészet, hisz ha a színjátékot vesszük, az az ember, akit egyszer szerettem se létezett soha, így pedig nincs is kivel beszélni ezekről.

Reméltem, hogy nem ír vissza, mert tudtam, úgyse lenne benne semmi őszinteség, de persze nem bírta ki. Azt írta, nem kíván reflektálni a feketén-fehéren látott brainstormingomra, de azért kíváncsi lenne, hogy találtam ki ilyeneket (nevetős smiley), és hogy megérti, hogy még mindig fáj nekem ez az egész, különben nem írtam volna rá (nevetős smiley).

Szerencsére azon kívül, hogy elégedetten konstatáltam, nem tud mit mondani, nem váltott ki belőlem különösebb érzelmi reakciót, úgyhogy akkor részemről ez ennyi volt.

A kedves átok

Rú a hogyvagy-kérdésemre először azt felelte, megvan, majd amikor  egy nyelvöltős smiley-val megkérdeztem, komolyan ennyi-e a válasza, azt írta, boldogan megy a sora. Mivel tudom, hogy egyedül van, és ideje nagy részét a szobájában tölti, ergo a körülményei nem megfelelőek ahhoz, hogy felnőjön mind érzelmileg, mind agyilag, ezt a választ nemigen tudtam elhinni, max abban az esetben, ha az igényei egyenlőek egy hónapok óta a függönyön alvó poloskáéval. Másfél órán át kíséreltem meg előhozni belőle valami mélyebb gondolatot vagy bármilyen hangulatábrázolást - nem a múlttal, hanem a jelenével kapcsolatban -, de mivel egyre nagyobb szünetekkel írt vissza, gondoltam, hagyom őt a piklibe, túl rideg, érdektelen és felszínes, így meg nem tudok vele mit kezdeni - így senkivel nem tudok mit kezdeni.

Aztán csak tovább bökte a csőrömet. Gondoltam, a faszomat már, miért kell tele legyen az én fejem vajonnal kezdődő kérdésekkel? Nem elég nekem az élet többi nagy kérdése, meg a jelenem többi aggasztó problémája, amik szintén csupa kérdéssel járnak? Mikor lesz az vajon, hogy már nem gondolok vissza életem első komoly kapcsolatára úgy, hogy közben ötezer kérdés vetődik fuldokló bálnaként partra? Sőt, én nem is akarok rá gondolni, mert nem érdemli meg.

Írtam neki hát újra, nem bírtam ki. Gondoltam, ne bukjon már el a múltban kutakodásom egy hogyvagy-kérdésnél - ha már nekifutottam, csináljam is végig, származzon már belőle valami kis eredmény. Nem miatta - magam miatt. Érdekesmód az üzenet megírása már önmagában olyan kielégítőnek hatott, hogy késő estig tartogattam piszkozatként, mert nem voltam biztos abban, hogy szükségem van Rútól bármire is. Csak hát este aztán győzedelmeskedett a kíváncsiságom - elküldtem az üzenetet, aztán szépen lefeküdtem aludni.

Igazából tudom, hogy megvagy, anélkül is, hogy mondanád. Nem számítottam arra, hogy majd örülsz és kifejezetten szeretnél velem beszélgetni, de azért reménykedtem, hogy nem csak felületesen sikerül elcsevegni - még annak ellenére is, hogy annak idején se ment nekünk a chatelés. Nekem anno tök fonti voltál, meghatározó időszak volt, amit együtt töltöttünk. Legalábbis számomra. Emiatt is furi, ha idegenként tekintesz rám... Nem tudom, rád hogy hatott a kapcsink, bennem azért hagyott nyomokat. De lehet, te nem szoktál visszatekintgetni, mert nincsenek benned kérdések, te talán az a fél voltál, aki tudott dolgokat, de nem osztottad meg velem. Nem tudom, tényleg jól mennek-e a dolgaid minden területen, lehet, már totál nem érdekel ez a téma, meg nem is érzed azt, hogy bármi közünk is lenne egymáshoz, vagy hogy hasznodra lenne egy komolyabb beszélgetés. Ez amúgy nem egy szerelmeslevél, mielőtt félreértenél, és megijednél, hogy rád akarom vetni magam. Csak nekem már elég jól megy az, hogy őszintén beszéljek, írjak az érzéseimről, és hát nyilván kihatott az életemre az a 6-7 év, ami alatt együtt voltunk. Próbáltam elfogadni, hogy ez úgy sikerült, ahogy, de rengeteg vajonnal kezdődő kérdés maradt bennem, amiket egy időre sikerült elásnom, de vannak időszakok, amikor újra előjönnek. Egy kicsit furi ez a helyzet, mert szeretek úgy gondolni magamra, mint erős nőre, de ez a téma valahogy a gyengém maradt. Ezzel kicsit megkockáztatom, hogy majd leoltasz valamivel, és még távolabb sodródom a megértéstől, de gondoltam, milyen csudálatos dolog is az internet, miért is féljek írni neked. Igazából ezt nem egy kérdezz-felelekként képzelem el... Vagyis nem is képzeltem még el, de az biztos, h nem akarnék kérdezz-felelekezni. Lehet, meglátod ezt a levelet, és majd a szemedet forgatod, vagy arra gondolsz, h ez nem normális, honnan kukázta most elő ezeket a gondolatokat... De gondoltam, megkockáztatom. Hátha... jót tenne neked is... Érdekelne a te szemszöged... vagy nem tudom, te ezt mennyire ástad el magadban, vagy törölted ki az emlékezetedből, mennyire befolyásolja életed párkapcsolati részét, van-e olyan barid, akivel őszintén tudtál ezekről beszélni. Lehet, te már túl vagy öt másik kapcsin azóta, és azokkal nem volt semmi gond semmilyen területen, és akkor végül is abból le tudom vonni a következtetéseket, és automatikusan megválaszolódik bennem pár dolog. Mondhatod, hogy nem akarsz ezekről beszélni, és akkor lekopok, és idővel majd végleg elásom a témát, vagy sikerül elengedni a vajonokat. Tényleg, elég ennyi, szóval nem kell mellé körítés, de ne is hirtelen felindulásból írj bármit is. Tartozom azért egy bocsival, amiért azt írtam, nincs hátsó szándékom. Úgy tűnik, mégis volt.

Erre valami olyasmit írt vissza, hogy én amúgy se az a fajta vagyok, aki rákeres régi barátokra (de), meg ne tegyek úgy, mintha utálna, és rátérhettem volna erre egyből, és akkor nem kell felületes hülyeségekről beszélni, amihez meg nincs kedve. Valahogy olyan leereszkedőnek tűnt, hogy gondoltam, ennyit róla, még mindig egy kisgyerek, nincs mit vele beszélnem, most akkor bemutatom, hogyan köszön el egy felnőtt nő egy kisfiútól...!

Eszemben se volt felületesen érdeklődni a hogyléted felől. Te válaszoltál úgy, sajna, egyből azt gondoltad ezek szerint, hogy "felületes hülyeségek" érdekelnek (mondjuk kinek mi számít annak, pl ha tudom, h az írásra csak illedelmességből kérdezel rá, nem megyek bele). Nem mintha a pofavizitekről lennék híres, szóval tényleg érdekelt volna, mi van veled - hát sajnizom, h a hogyvagy témához nem támadt kedved, de nincs gond. :) Amúgy de, időnként ráírok régi ismerősökre, bár általában egyoldalú az érdeklődés, haha, valamiért sokan a mindent vagy semmit elven működnek. Nem gondolom, h utálsz, mivel azt fixen tudom, h nem tettem érte. Majd írok, lehet, máskor, de talán van, hogy lejár a kérdések szavatossága.

Azt gondoltam, majd visszaírja, hogy oksi, de ehelyett olyanokat írt, hogy ő szívesen beszélget velem ezekről, szeretne segíteni (pf), meg hogy tényleg érdekelte, hogy állok az írással (aha).

Estére hagytam a dolgot, nehogy az irodában sírjam el magam, ha esetleg olyat ír, ami nem tetszik az önérzetemnek.

Bár a visszaigazolástól, hogy soha nem szeretett, csak végigkamuzta a kapcsinkat, bekönnyeztem, de nem kezdtem el sírni, és persze neki jelét se mutattam megbántódásnak vagy sértettségnek. Először fájdalmat éreztem, aztán arra gondoltam, nagyon szar ember volt (meg most is olyasmi), amiért ezt hét éven át képes volt eljátszani valakivel, aki nagyon szerette őt. Azt, hogy minden egyes nap többször is elmondta, hogy szeret, azt, hogy zokogni kezdett, amikor a kapcsolatunk alatt háromszor-négyszer elmondtam neki, hogy úgy érzem, ez nem igaz, azt, hogy a szakításunk után a kapuban várt, és nekiállt nekem gitározni, és kérni, hogy menjek vissza hozzá. Arra gondoltam, hogy bár nem sok jó dolog történt még velem, életem egyik legcsodálatosabb döntése volt őt otthagyni.

Ezt követte a harag, majd megint a fájdalom, amit az a tudat idézett elő, hogy hét évem elment egy orbitális hazugságra. Hogy ott voltam kis naiv, tapasztalatlan, végtelenül önbizalomhiányos tinilányként egy első kapcsolatban, tökéltességre törekedve, rózsaszín ködtől levegőt se kapva, állandó kételyek közt titokban otthon sírva, és közben egy olyan ember volt mellettem, aki azt se érdemelte volna meg, hogy nőnemű lény egyáltalán pillantásra méltassa.

A szex-kérdést azzal magyarázta, hogy neki fétise volt, és nem merte nekem elmondani. Ezen elmosolyodtam, olyan egyértelmű ostobaság, és itt le is mondtam arról, hogy bármi választ is fogok tőle nyerni. Visszaírtam neki, hogy szerintem ezt a magyarázatot ő se gondolja komolyan, hiszen egy szűz fiúnak már önmagában egy nuncinak elégnek kell lennie a szexhez, de őt minimálisan se érdekelte a punci. Utóbbit nem tagadta, csak annyit tudott írni, hogy ennek a miértjét nem tudná összefoglalni. Megmondtam neki, hogy nem igazán érzem 100%-osnak a válaszait, megkérdeztem, magadhoz őszinte vagy?

Olyan semmilyen, kitérő válaszokat adott, hogy lényegében ha valami igaz is volt, csak azért, mert én adtam a szájába. Olyan volt vele beszélgetni, mint a héven ülve rajta gondolkodni - bizonyos kérdésekre már megtaláltam a választ, bizonyosokra sose fogom. Magamról nem írtam neki semmit, így ő se tudhatta meg, voltak-e azóta kapcsolataim - bár amikor azt írta, ne gondoljam azt, hogy a testemmel volt baj, vagy hogy bármit is máshogy kellett volna csinálnom, megjegyeztem, hogy pozitív visszajelzésekből nem szenvedek hiányt, szóval ilyeneket nem gondolok (haha).

Úgy hiszem, ő megrekedt egy szinten, és komoly problémái vannak mind szex, mind párkapcsolati téren, amit soha senkinek nem vallana be, pláne nem annak a lánynak, akihez soha egy pillanatig nem tudott őszinte lenni. Ha nem így lenne, az anyukája sem írna nekem, hogy bárcsak az anyósom lehetne. Ma a maradék szép is leomlott bennem vele kapcsolatban, és bár ijesztő belátni, hogy volt olyan időszakom, amikor az orromig se láttam el, ez talán segít majd abban, hogy többé ne tekintsek rá úgy, mint akinek valaha is számított a véleménye. Kicsit tragikusnak érzem, hogy hét évig kómában voltam, de egyszer csak lesz annyi jobb dolgom, hogy ne ezen rágódjak. Most olyan, mintha eddigi létezésem negyedét kivágtam volna ollóval, és elhagytam volna valami nyomasztó horrorfilmet játszó moziteremben, mert ennyi hazugság tényleg csak semmissé tudja tenni az éveket.

Egy kicsit talán megvilágosodtam azért...

Nem az a lényeg, hogy nem szeretett, és nem dugtunk, hanem az a lényeg, hogy nem tudom feldolgozni, hogy valaki hét éven át folyamatosan átbaszott. Ez külön idegesít a kidobott évek száma mellett, mert mostani eszemmel már egész jól fel tudom térképezni az embereket, jók szoktak lenni a velük kapcsolatos megérzéseim. Rossz a tudat, hogy ez a képességem nem fejlődött ki sokkal korábban - de nyilván minden képességhez át kell verekednünk magunkat ilyen-olyan szarságokon. Kár, hogy annak idején nem szántam annyi időt az embereken való eltűnődésre, mint az utóbbi öt évben.

Nem az a lényeg tehát, hogy a vajon-kérdésekre válaszokat kapjak, hiszen az évek alatt mindent kilogikáztam már Rúval kapcsolatban, és mivel talán még nálam is kevesebbet tud saját magáról, alkalmatlan arra, hogy őszinte válaszokat adjon. Az a lényeg, hogy abból a hét évből mi jó is származott nekem, és mit nyertem belőle, mert csak ennyit tehetek - tarthatok egy leltárt a jellemvonásaimról, ha már az éveket nem kaphatom vissza.

Eszembe se jutott kiosztani, vagy kirohanást rendezni. Lett volna egy csípős megjegyzésem a fétises dologra, de inkább lenyeltem, nem akartam gyerekesnek tűnni. Talán nem elég fejlett az érzelmi intelligenciája ahhoz - és hogyan is fejlődhetett volna ki? -, hogy belássa, milyen rossz dolgot tett, és akkor aztán csak a falnak hisztiznék, sőt, kisfiús önhittségében még azt is megállapítaná, hogy csak az a bajom, hogy nem jár velem.

Megírtam neki, hogy nem igazán érzem őszintének a válaszait, meg hogy talán nem is lényeges ez az egész beszélgetés, mert blablabla, aztán elköszöntem. Azt írtad a múltkor, boldogan megy a sorod. Kívánom neked, hogy mindig ugyanilyen boldog legyél.

Takk

Jaj, Babmacska, képzeld, az előbb vettem észre, hogy spambe ment az egyik kommented (ilyen is van?), és tök véletlen kattintottam rá. Ehhez a bejegyzésemhez írtál, és zenéket ajánlottál benne. Utólag is nagyon köszönöm, mert zenét ajánlani másnak olyan, mint pici lélekdarabkát mutatni magunkból, és mert bár még csak az első kettőt tudtam meghallgatni, eddig tetszenek. Szóval ne hidd, hogy csak paraszt módon nem engedtem át a kommented, vagy nem akartam rá reagálni. ♥

Szellem a dobozban

Tegnap Rú anyukája visszaírt, és sok, nagyon hosszú üzenetet váltottunk egymással mindenféle témában. Rú éli ugyanazt az életet, amit akkoriban is élt, amikor én elkezdtem dolgozni, szóval nincs vele semmi különös, minden változatlan, nem lett nagyszakállú szigetlakó. Azt írta az anyukája, hogy vannak bizonyos témák, amiknél befékez, és vagy nem mond semmit vagy ingerült lesz tőle - nem mondta, milyen témák ezek, és így hirtelen csak a csajozásra tudnék tippelni -, és nehéz vele beszélni, magának való lett. Kérdezte tőlem, miért szakítottunk, csak mert Rú nem akarta neki elmondani. Azt feleltem, én is csak annyit mondanék, nem tudtunk elég őszinték lenni egymással... Kérdezte, vágyom-e még Rúra, mert az olyan jó lenne. Írtam, hogy így négy-öt év elteltével elég száni lenne, ha vágynék rá... Meg hát ilyesmit sose vallanék be szerintem. Azt mondta, a messengerbe pötyögjem be a nevét, akkor majd megtalálom.

Éjfél után írtam neki - ő eléggé bagoly -, bár az volt az érzésem, hogy úgyse érkezik majd reakció. Már aludtam, amikor visszaírt, reggel néztem meg. „Megvagyok, és ön, hölgyem?” Ez a hölgyemezés aranyos volt, de a megvagyok-ból már tudtam, hogy nem lesz itt nagy beszélgetés, akárhogy is próbáltam példát mutatni az őszinteségemmel. Végig érződött, hogy chatelés közben máshova figyel, úgy éreztem, erőlködöm, így másfél órás vergődés után végül elköszöntem tőle. Amilyen felületesen válaszolgatott, akár egy járókelő is lehetett volna. Elkeserítenek az olyan emberek, akik nem tudnak nyíltan kommunikálni, és folyamatosan tartják a távolságot. Hogy nem robban szét a fejük a sok bezárt gondolattól? Vagy tényleg ilyen szinten semmilyen gondolatot nem sikerült ébresztenem? Fél órával azután, hogy elmentem, képes volt visszaírni, hogy ő is örült a beszélgetésnek. Hát, ja, gondolom.

Egyébként nagyon életunt vagyok, tegnap este kezdődött megint... Ilyenkor úgy érzem, egy dobozban ülök, ami folyamatosan zsugorodik, és legszívesebben ordítanék, de tudom, hogy úgyse érdekelne senkit, ha meg igen, akkor se tudna ezzel mit kezdeni. Már kilenckor nekiálltam erőltetni az alvást, de persze nem sikerült. Végül fél kettőkor feküdtem le, de fél hétkor már éberen agyaltam, vajon minek kellene történnie ahhoz, hogy... elkezdjem látni a jövőt. Nem találtam különösebb választ, jelenleg úgy érzem, a pályázat se érdekel, a világgá menés se dobna fel, meg egy euro jackpot-nyeremény se. Folyamatosan azt érzem, hogy zsákutcába hajtottam, és még mögöttem is összezárultak a falak. Olyan unalmas, hogy sose ér örömhír, és soha nem lehet pozitívan csalódni senkiben és semmiben. Feleslegesnek érzek mindent. Ez megint az a szellem-állapot, amiben lebegek, és erőltetem az élő ember látszatát.

Csiga

Annak idején folyton vörös hajra vágytam, és évekbe telt, mire kipróbáltam, és újabb éveken át kísérleteztem a különböző árnyalatokkal - tavaly vágattam le az utolsó vörös-maradványokat. Ugyanez volt a helyzet a frufruval, szerintem vagy tíz évet agyaltam rajta, mire sikerült rávennem magam, és jó döntés volt.

Az utóbbi egy évben pedig a punk-stílusú hajakra csorgatom a nyálam, valamiért azt érzem, tetszene, ha belenyírnának a hajamba - nekem a vadócabb külső nagyon bejön. Mivel nem akarok öreg punk néni lenni, remélem, ehhez nem tíz éven át fogom gyűjteni a bátorságot.

(A csiga egy tök vicces szó, nem?)

Ezzahét

Az elmúlt egy hétben ketten is felmondtak a cégnél. Egyikük Kol, akinek hetek óta a nevetségesség határát súroló hisztirohamai vannak - amik miatt csak arra tudok gondolni, hogy különösebb nehézség még soha nem érhette élete során -, másikuk egy belföldes srác, akit nem is kívánnak pótolni.

Utóbbi azt jelenti, hogy Pukkancs elveszít egy olyan kollégát, aki eddig felfogta az agresszív felettesük ostorcsapásait, és így ezek a csattanások ismét közvetlenül Pukkancsot fogják érni. Megbeszéltük Pukkanccsal, hogyha emiatt visszatérnek a rendszeres, fizetetlen túlórák, meg az az alkesz stílus, amit a felettese nyomatott neki még tavaly ilyenkor, feláll szépen, és majd én segítem őt anyagilag, amíg nem talál másik helyet. Persze ha felállna, azt valószínűleg én is megérezném, mert ugye az asszisztenciából már így is kirúgtak egy lányt költséghatékonyságból, és emiatt szerintem még nagy szívások lesznek szabadságolások-helyettesítések terén.

Mindezek miatt megint nem tudok stabil állásként gondolni erre a munkahelyre, és megint nem merek komolyabban elgondolkodni egy nyelvtanfolyamon vagy egy szembejövő, viszonylag megfizethetőnek nevezhető albérleten, mert lehet, hogy mondjuk nyáron majd idegből felmondok, vagy esetleg nem idegből, hanem mert belátom, hogy ez nem mehet így tovább, és akkor búcsút inthetek a tanfolyamnak is, meg az albinak is. Állandó félelmem, hogy feleslegesen iratkozom be egy tanfolyamra, mert menet közben ott kell hagynom, és visszanézve látom majd, hogy több százezret dobtam ki az ablakon (olyan tanfolyamárak vannak, hogy egyszerűen nem merem őket bevállalni - legalább fél évembe telt, hogy megértessem magammal, igenis van egy stabil munkahelyem, akkor aztán három hónapig volt egy nyugalmi állapotom ezen a téren, de ősszel megint kezdődött a sok szarság, és azóta is folytatódik).

Kol rám írt aznap este, amikor felmondott, hogy tőle tudjam meg, ne mástól, de persze Pörgő Jocó órákkal megelőzte. Azóta megint beszélünk bent is, meg néha chaten is, és látványosan vidámabb, nyugodtabb, megritkultak a dühkitörései. Ezen a héten kétszer mondta el, mennyire szeret, és hogy nekem is van részem abban, hogy felmondott - sejtettem -, ugyanakkor retteg attól, hogy az utolsó munkanapján fog engem utoljára látni. Ezekre már semmi különöset nem tudtam reagálni, csak valami olyasmit, hogy szerintem jól döntött, amikor felmondott. Elvileg a tulaj majd megpróbálja meggyőzni, hogy maradjon, de amilyen szövegeket Kol lenyomott az utóbbi hetekben hiszti közben, elég röhejes lenne, ha meggondolná magát. De hát sose lehet tudni.

Ma munka után Pukkancs és én elmentünk gofrizni, amivel mondjuk le kellene állni, de totál odavagyok a nutellás-banános gofriért, amire mindig kérek egy gombóc vaníliafagyit is. Utána beültünk az Ibolya Espressóba is, ami ott van a Ferenciek terén, és mindig elmegyünk előtte a gofrizó felé. Én még sose voltam önszántamból bárban, de amikor bekukkantottam a kirakaton, úgy éreztem, odabent van az élet, meg a fiatalság, és én is életrevaló fiatal akarok lenni. 60-as évek uralkodott odabent, szóval tetszetős volt, csak baromi sokan voltak. Rendeltünk ott egy pizzát, ami mondjuk szerintem nagyon kis gagyi volt az árához képest, de azért nem volt rossz, és megittam életem első koktélját is, valami émelyítően édes, rumos akármit - asszem, Blue Hawaiien volt a neve. Lehet, a koktél is egy olyan dolog lesz az életemben, mint a kávé - egyszer megkóstoltam, hogy megbizonyosodjak afelől, tényleg nem hiányzik az életemből. Nem mondom, hogy rossz volt, mert legalább nem éreztem az alkohol ízét, meg szép kék is volt, de azért kicsit vicces áron adják ezeket a löttyöket, nekem meg amúgy is felesleges ilyesmire költenem, mert nem igazán van rám hatással az alkohol.

Hazafelé bandukolva zenét hallgattam és a csillagokat néztem - azt kívántam, támadjon fel a rock, és foglalja vissza méltó helyét a zenei világban -, meg azon gondolkodtam, hogy a "felnőtt mesém" mellé kellene írnom egy másikat is, és mindettől jó kedvvel battyogtam hazáig.

Kopp

Rú anyukája azóta sem írt vissza. Gondolkodtam, írjak-e neki, hogy ennyire rosszat kérdeztem?, de végül annyiban hagytam a dolgot. Arra tippeltem, hogy Rú vagy bejelentette, hogy meleg, vagy azóta is a szobájában ülve, a gép előtt keresi a pénzt, amit az anyukája nem tud hova tenni, és emiatt nem tud dolgozó férfiként tekinteni a fiára.

Ma végül unalmamban ráírtam Rú nővérére, vele is váltottam pár szót, aztán rákérdeztem újra. Jól elvan a számítógépes világban, ilyen-olyan programokat tanul ki, és a gép előtt ülve, ki se lépve a szobából keresi a pénzét. Talán anya azért nem írt vissza a kérdésedre, mert nem tudja elfogadni, hogy Rút nem foglalkoztatják a társadalmi elvárások, úgy, mint egyetem vagy családalapítás. Szóval ja, semmi különös. Írtam a lánynak, hogy szerettem volna magától Rútól megkérdezni, mi van vele, de nem találom facebook-on, erre pedig annyi volt a válasz, hogy jé, tényleg nincs már fent, meg is kérdezem őt, mióta, nem pedig az, hogy szólok neki, hogy kerested.

Amúgy majdnem biztos vagyok abban, hogy vagy Rú anyukája vagy a nővére említést tett rólam Rúnak, mert hát ők mindketten nagyon kis cserfesek, pletykásak, mindig minden kis szart kiveséztek anno. Ennek ellenére Rú továbbra is néma, nincs sehol, nem keres viszont, és ez... valahogy olyan fura... Mintha soha semmit nem számítottam volna, pedig hét évünk szólt egymásról... Illetve nekem róla szólt az a hét év.

Gondolom, az, hogy nem foglalkozik a család-témával, azt jelenti, hogy nem csajozik, és ha emiatt megszólja az anyukája, megvonja a vállát, és közli, hogy úgyse akar gyereket.

Vajon meztelenül ül a gép előtt, és térdig ér már a szakálla? Vagy mennyire lett ő most antiszoc? Vagy attól még ugyanúgy összejár a haverjaival, épp csak a Viberen kommunikál velük, nem pedig facebook-on? Azt mondta a nővére, hogy a social media szar, azért nincs fent sehol. Öh... Ez nagyon fura tőle, de azért szimpatikus.

Nagyon kíváncsi lennék, milyen egyéb elvei támadtak, komolyan jó lett volna vele kicsit dumcsizni - de hát akkor kapja be, bunkóparasztya.

Lexarom-bogyó

Az előző bejegyzés megírása végül is jó volt abból a szempontból, hogy visszaolvasva rájöttem, túl komolyan veszem ezt az egészet. Pedig hát mi van, ha nem jön össze? Hisz itt vagyok nekem, nem hagyom el magam, rám mindig számíthatok, és nálam jobban már csak én akarhatom ezt az egészet véghezvinni!

Tehát:

- Kit éééérdekel, ha kiesek - legyintett Róka flegmán, miközben homlokán gyöngyözött a kiizzadt vér. Felharákolt egy maréknyi turhát, majd teli szájjal hozzátette: - Megoldom, mire pislogsz egyet, haver!


(Kiadó: „Látjátok, milyen címet adott Róka a bejegyzésének? Nem is érdekli ez az egész! Hívjátok a hóhért!”)

Önbizalomtól dagadva

Tegnap kikerült az első regényrészlet, amit még munkába menet el is olvastam. Minden hétfőn, szerdán és pénteken fogják közzétenni egy továbbjutó első egy-két fejezetét, és minden második pénteken tartják majd az akasztást, azaz kiderül, az eddig kikerültek közül mely művek hasaltak el az első lektor előtt (két lektoron kell átjutni, aztán a kiadóvezetőn).

Olvasás közben arra gondoltam, hogy én biztosan nem fogok kikerülni, mert nem érdemlem meg, hisz már kapásból az első fejezetemben elgépelések vannak, amikből levágható, hogy nem néztem át a regényt beküldés előtt - arról nem is beszélve, hogy nincs is tehetségem, még csak szépen fogalmazni se tudok, de ha tudtam is valaha, már elbutultam a munkám során; mesélés közben képtelen vagyok a figyelmet megtartani, biztos megírtam nyolcvanadszorra ugyanazt a történetet, és az adatlapom alapján is csak egy önelégült picsa vagyok, pedig csak nem tudom, mi a franc lesz velem öt év múlva, és ezért kamuszövegeket írtam bele, hogy jaaa, én má' naon benne leszek valami írókörökben, meg minden, de hát azt mégse írhatom, hogy jelen állás szerint depressziós fókaként fogok vergődni Letargia túlzsúfolt tengerpartján, mert akkor meg túl negatívnak fognak tartani, és ilyen hozzáállással ne is létezzen az ember, ugye (jaj, ez a bekezdés megint egy mondat lett).

Néha nekifutok a regényemnek, és megpróbálom egy idegen szemével olvasni, de kb. felszisszenek, mintha egy lőtt sebet néznék meg magamon attól tartva, hogy már feketedik körülötte a bőr, úgyhogy három bekezdés után inkább bezárom az ablakot.

Ha egy lezárult-az-irodalmi-válogató-szerű cikkből kell megtudnom két hónap múlva, hogy az előszűrőn se mentem át, nagyon szomi leszek.

Nem tudom, miért pörgök így rá, pedig a B terv is csak azért nem A, mert a pályázat előbb van.

Egyébként harmadik napja az az első gondolatom, amikor hajnalban kinyitom a szemem, hogy borzasztóan unatkozom, és ez egyszerre bizarr és nyomasztó - lehetne valami csinovnyik-sztorit kerekíteni belőle. És nem úgy unatkozom, hogy jaj, de uncsi a műsor a tévében, meg jaj, de uncsi a ruhám, hanem unom az útvonalakat, unom a gondolataimat, unom, hogy lesem a pályázatot, mint egy elmeroggyant, unom, hogy nem mozdulok, unom, hogy... így vagyok, mint egy kátrányba ragadt nyúl, ami csak pislogni tud.

Jaj, azt hittem, szerda van, pedig az első mondat megírásakor még tudtam, hogy csak kedd.

Hopszi

Babráltam a piszkozatokkal, és néhányról úgy ítéltem, mehet a többi bejegyzés közé, mert végül is miért ne, voltak szar időszakok is az életben, ez van - épp csak nem gondoltam, hogy mai dátummal teszi őket közzé, azt hittem, a piszkozat dátuma alapján kerül majd a blogba. Szóval bocsika, ha összezavartam pár fejet, elég régi bejegyzések voltak, ahh. Inkább töröltem őket, fene tudja már a pontos dátumot... Most egy kicsit gáznak érzem magam, höh.

Nikolett kommentjére

Írtam választ egy kommentre, ami arról szólt, milyen nehéz megmutatni valakinek egy írásunkat - mert kritikát kapni egyszerre izgalmas és para -, de aztán olyan hosszú lett, hogy akkor már legyen inkább bejegyzés, mert a közeli jövőben lehet, hogy amúgy is leírnám ezeket a dolgokat ilyen-olyan ténykedéseim kapcsán.

Khm, tehát.

Egy regény megmutatásával nekem is gondjaim vannak, de be kell látnom, hogy nagyon sokat számít egy-két szó, akkor is, ha olvasói szemmel nézi a másik, meg akkor is, ha írói tanácsokkal lát el, mert olyan dolgokra világíthat rá, ami neked addig talán eszedbe se jutott. Gondolhatod te azt, hogy majd a stílusodba, mondatszerkezeteidbe, dramaturgiádba, központozásodba, szófordulataidba, meg egyebedbe köt bele a másik, de valójában felnyithatja a szemed akár arra is, hogy X karakter felesleges, vagy rossz a helyszín, túl teátrális egy jelenet stb. Egy ilyen "megszólás" elég ahhoz, hogy bogarat ültessen valaki a fejedbe, és a hatására totál átértékeld és átírd a regényt olyanra, amivel még jobban meg is vagy elégedve. Néha valami tényleg hibádzik, amitől az ember nem érzi tutinak a sztoriját, de mégis tart a kritikától, mert abból megkapja a visszaigazolást arról, hogy hát ja, tényleg van még mit dolgozni rajta  (az ember meg ugye már szeretne túl lenni ezen a részen, mert hát jó volt megírni, de jöjjön már a kövi lépés, írjunk szerződést, kreáljunk borítót, adjuk ki, adjuk el a filmjogokat, szóljunk Hans Zimmernek – nyuhaha – stb, de hát ott van a szerkesztési fázis, amit nem lehet átugrani - illetve magánkiadással átugorhatod, aztán később, amikor valaki jogosan rávilágít ilyen-olyan bakikra, szívhatod a fogad, amiért annyira önhitt voltál, hogy azt gondoltad, minden jó úgy, ahogy van). Nem tudom, van-e ember, akinek a kézirata tökéletes nyers állapotában is, de a legtöbb író kéziratát kíméletlenül "összepirosozza" egy szerkesztő, szóval nem szabad azt hinni, hogy mások hibátlanul írnak, és nincsenek az írásával utómunkák, mielőtt kiadják, és azt sem szabad hinnie senkinek, hogy nincs szüksége mások nézőpontjára, mert mindent tud. Megmutatni az írásodat valakinek azért, hogy fejlődhess, és jobbá tedd azt, amin dolgozol, nem lehet égő, csak törekvő, meg egy "picinként" intim, mert kajakra olyan, mint beterpeszteni valaki elé – csak százezerszer durvább. 

Az necces inkább, hogy kire bízod rá az írásod véleményezésre, mert nem is az a gond, hogy a másik esetleg nem tud majd építő jellegű kritikát adni, hanem az, hogy nehéz olyan embert találni, akit tényleg érdekel, mit írtál, és aki tényleg szeretne segíteni egy hozzászólással. Ismerősök azért nem jók erre általában, mert alapjáraton vagy elfogultak vagy túl jószívűek, vagy akár titkon utálnak, és végre mutatsz nekik támadófelületet, és így nem születik hiteles kritika, vagy pedig nem tudják, milyen stílusban illik megfogalmazni egy véleményt, elviszi őket a lendület, és átmegy okoskodásba, meg oltogatásba az egész (persze más az, ha az adott ismerős is ír vagy odavan bizonyos műfajért), mert nem tudnak elvonatkoztatni a személyedtől vagy ami még jobb, a saját személyüktől.

Van facebook-on bétázó csoport, ami amúgy tök jó; egyszer kipróbáltam, és kifogtam egy elég okos meglátásokkal bíró nőcit, aki egyetlen megjegyzésével arra ösztönzött, hogy újraírjam az akkori regényem első három-négy fejezetét, és utána iszonyat elégedett voltam magammal, meg át is mentem az előszűrőn. Viszont én ebben azért vagyok továbbra is bátortalan, mert ilyenkor mégiscsak random idegeneknek kell átküldened azt, amit írtál, és semmi garancia nincs rá, hogy a másik értő meglátásokkal bír - számomra meg neten átküldeni valakinek valamit amúgy is olyan érzés, mint a féltve őrzött kis galambomat kiereszteni a kalitkából, aztán lesni, visszajön-e... 

Igen amúgy, nagyon szívre lehet venni ezeket, de megfelelő felfogással és tényleges akarással hozzájuk lehet szokni (például ha úgy fogod fel, hogy ez az íróvá válás része, egy tanulási folyamat, sikermorzsa, meg a regényed érdeke). Mondom ezt úgy, hogy én se viszem túlzásba a történeteim mutogatását, meg úgy, hogy tudom, nekem is van mit fejlődnöm ilyen téren. Például anno nagyon sértőnek találtam a pályázatról való kihullásom okát, de manapság már annyira ráálltam arra, hogy nem szabad túl büszkének és elbizakodottnak lenni, hogy talán már a másik véglet vagyok, ami szintén nem jó. Hát, nem egyszerű ez – pláne, ha az írásban látod életed értelmét –, meg kell találni a középutat. 

A kritikában inkább "csak" az a rossz, hogy baromi sok időt feccölsz az adott tevékenységbe, és aztán szembesítenek a ténnyel, hogy még több időt kell beletenni, ha azt akarod, hogy tiszta legyen a lelkiismereted, amikor azt mondod, te mindent megtettél azért, hogy ebből sikered származzon.

Jaj

Ma nagyon reményvesztett vagyok. Folyton a pályázaton kattogok, néha megnyitom a regényt, hogy elkezdjem átírni, de olyan menthetetlenül fosnak látom az egészet, hogy nincs is kedvem nekiállni.

Hétköznapok

A héten megint felmerült bennem a kérdés, meddig és miért szeretném én élni ezt a fajta életet - hogy korán kelek, és későn érek haza, ezáltal állandóan fáradt vagyok, és sosincs semmi örömöm vagy bármi, amit várhatnék (oké, most van a pályázat, de amúgy tényleg semmi), de még csak azt sem mondhatom el, hogy ennek a gürinek meglesz majd az eredménye - hja, tényleg, tizenhétezret vontak le a fizetésemből az írós betegszabim miatt, haha.

Ilyenkor mindig belegondolok, mennyi pénzt őrizgetek otthon a könyvek közé dugva, és az ablakon át a felszálló repülőket nézve eltűnődöm, ennyiből vajon milyen jegyre futná, és onnan, ahol kikötök, vajon hová mennék tovább.

Mert hát miért nem pattanok fel egy repülőre?

Mit is hagynék itt?

Mi mindenről kellene lemondanom?

Nincs is semmim - akkor meg mit féltek úgy?

Ültem ma a cukrászdában Pukkanccsal, és azt mondta, annyira elege van mindenből, hogyha közölném vele, vettem egy repjegyet, és mindent itt hagyok, ő gondolkodás nélkül velem jönne. Azt mondtam erre, fordított esetben én is ugranék. Aztán néztünk egymásra elhúzott szájjal, mert van az a láthatatlan erő, tudjátok, a gyávaság, ami mindkettőnket gúzsba köt.

Mindennek ellenére elég jó kedélyű vagyok még mindig, és az elmúlt két hétben miniatűr lépéseket tettem életem jobbá tételének érdekében. Ezek a lépések azért voltak miniatűrök, mert kimerültek annyiban, hogy foglaltam helyet csoportos Salsa Fitness és FitFight edzésekre - majd nem mentem el egyikre se, mert fáradt voltam estére, és mert elképzeltem, hogy a tökéletes testű fitness barbik majd bezárnak az öltözőszekrénybe; meg írtam egy francia nyelvtanárnak, mikor mehetek hozzá, mert még tavaly beszéltük, hogy én majd valamikor ilyentájt elkezdenék hozzá járni - de azóta meggondolta magát, pedig kircsi lett volna, mert anyanyelvű; meg írtam egy rakás angoltanárnak, hogy tanítsanak meg magabiztosan beszélni, de vagy nem írtak vissza, vagy közölték, hogy ők max hatig fogadnak diákot. Hát yooo... Marad hát az itthon angolozás - hazaérek hét-nyolc körül, és fél tízig biztosan eltökölészek a fordítgatással, reggelente pedig meg is hallgatom a szövegeket, épp csak azt nem tudom, beszélni hogyan tanulok majd meg, mert nem ezzel a módszerrel, az biztos. Mindenesetre megkértem Pukkancsot, szedje le nekem például a Vampire Diaries-t angolul, és akkor az hátha ér valamit, legalábbis sokan azt mondják, angolul néztek filmeket, és ezáltal tanultak meg beszélni... Nem hiszek nekik - szerintem ők már eleve angoltudással jöttek a világra -, de oké, teszek egy próbát...! Meg még arra gondoltam, hogy képekről kellene mindenfélét elmondani, amit csak tudok, szerintem az még betudható beszédfejlesztésnek. Úgyis drágák a tancsik, és mostanában nem szeretek költeni, csak tojást.

A napokban bejelöltem Rú anyukáját és nővérét, és még őt is bejelöltem volna, ha fent lenne facebook-on, mert arra jutottam, túl sok bennem a vajon vele kapcsolatban, holott nincs energiám még rajta is kattogni. Úgy érzem, már alkalmas vagyok arra, hogy a múlttól eltekintve tudjak vele kommunikálni a jelenről, és mivel bő hat éven át volt része az életemnek - vagy még hosszabb ideig is, ha a járásunk utáni huzavonát hozzáadom -, érdekel, mi van vele, miért van eltűnve. Talán beszélgetünk egy jót, talán nem akar majd beszélni, talán rájövök, hogy nincs mit beszélnem vele, és akkor elengedem őt a vajonokkal együtt.

A héten volt egy érdekes beszélgetésem Holló unokaöcsémmel. Köztünk öt év van, és egészen tizennégy éves koromig nagyon sokat voltam vele, fogócskáztunk, időutaztunk a képzeletbeli hőlégballonnal, játszottunk iskolásat, meg persze számítógépeztünk. Holló nagyon szeretett engem, de amikor idősebb lettem, elkezdett érződni az az öt év korkülönbség, így rendre lekoptattam, mígnem elhalt a kapcsolatunk. Mostanában ért kicsit utol - ebben a korban már nem számít öt év -, viszont vannak barátai, így különösebben nincs rám igénye, megvan a saját élete. Pár havonta azért ráírok, olyankor aztán elhangzik pár alapvető információ, mint például hogy neki most van a vizsgaidőszak, én meg dolgozom szokás szerint, közben meg ellövünk egy rakás beteg poént - nagyon hasonló a humorunk -, de azt mindig fájlalom titkon, hogy semmi mélyebb témát nem érintünk, például sose mondja el, milyen érzést vált ki belőle, hogy a szülei hol válnak, hol együtt vannak, vagy hogy szenved-e amiatt, hogy sosincs barátnője. Most viszont ellőttem egy olyan poént, hogy vigyázz, ne maszturbálj túl sokat, mert a pornófüggőség élesben lekókasztja a kukit, és bár ezt elköszönésnek szántam, végül egy egész komoly beszélgetés kerekedett ki belőle. Azt mondta, sajnos tudja ő ezt nagyon jól, és hogy az ismerősei közül kb. az összes fiú ezzel szenved - és erről eszembe jutott, hogy anno a pornófüggőség eshetőségét én is bedobtam Rúnak, és megkértem, vegyen vissza a maszturbálásból, de annyira nem vett komolyan, hogy hamar felhagytam a témával. Mindenesetre a Hollóval lefolytatott beszélgetés miatt még több gondolatom támadt a múlttal kapcsolatban (meg azzal kapcsolatban is, vajon hány nő hiszi azt tévesen, hogy nem elég kívánatos). Persze mivel Rúnak voltak elég érdekes szövegei a kókadását magyarázandó, simán lehet meleg, szóval nem fogom most rásütni, hogy megszívta a pornóval, és csak azért nem jutottunk célba. De egyre inkább arra jutok, hogy bármi is állt az egész hátterében, nagyon sajnálom, hogy nem mert velem őszintének lenni, és hogy talán ő is sokat sérült saját butaságából eredendően.

Miután ma is vele álmodtam - véletlen futottunk össze egy parkban, és őszintén örültünk egymásnak -, reggel ráírtam az anyukájára, aki nagyon szeretett engem, én meg csak azután jöttem rá, mennyire bírtam én is, hogy otthagytam Rút, és így kiveszett az életemből. Szinte rögtön visszaírt - nagy vonalakban megbeszéltük egymás dolgait, de persze csak a lányát említette meg, Rút egyszer se, mint ahogyan a két évvel ezelőtti levélváltásaink során is úgy tettünk, mintha ő nem is létezne. Ez megint csak furcsa, úgyhogy aztán rákérdeztem: Rúval mi van? Nem találom őt facebook-on. Arra jutottam, megtehetem, hogy magyarázkodás nélkül érdeklődöm valaki után, akivel nem haragban váltam el, mert nincs takargatni- és szégyellnivalóm, és nincs bennem rossz szándék, sőt, még jó se.

Megnézte, és azóta nem írt.

Az én szerelmem

A héten volt egy hónapja, hogy beküldtem a regényemet a pályázatra, úgyhogy erre a hétre már nagyon vártam valami ezzel kapcsolatos hírt a kiadó részéről. Ma közzé is tettek egy cikket arról, milyen szempontok alapján megy az előszűrés, és amikor megláttam az írást korán reggel a héven, egyből remegni kezdett a kezem, és már-már felkészültem az ostorcsapásra.

Első és második nekifutásra is képtelen voltam elolvasni a cikket, csak görgettem fel-le valamiféle lista után kutatva, és hirtelen azt éreztem, elfelejtettem olvasni is, és azt se tudom, hol kellene kezdeni. Végül aztán nekiveselkedtem, először a közepét olvastam, aztán a végét, majd megint egy bekezdést a közepéből, aztán erőt vettem magamon, és nekiálltam az elejének. Persze kapásból három okot találtam, hogy miért nem fogok átmenni már az előszűrőn se, ezek közül kettő olyasmi, amire talán csak rápánikoltam, de a harmadik komolyan szólhat ellenem - az adatlapomba írt dolgok, amikből az jöhet le, hogy nincs "írói jövőképem" -, és hogy még csudább legyen, elolvastam az első fejezetemet, és arra jutottam, túl zavaros és gyenge írás, majd korholni kezdtem magam, mert hát mit is várok, hiszen az első fejezet volt az, amit még egyetemen írtam egy előadáson, és azóta se nyúltam hozzá.

Tulajdonképpen annyi információt adtak ki, hogy hétfőn teszik közzé az első továbbjutó első fejezetét, meg hogy 156 mű érkezett be, de hogy ebből hány jutott át az előszűrőn, és melyek azok, titok maradt. Elvileg idén már e-mailt se küldenek, szóval ki tudja, meddig fogom még rágni emiatt a körmömet. Mindenesetre múltkor azt írtam ide, kb. hetven százalék esélyt látok arra, hogy átjutok, ez ma, miután elolvastam az első fejezetemet - aminek során a lektorok eldöntik, érdemes-e továbbolvasni a regényt - leszaladt huszonötre, és ezt nem szerénykedésből meg pánikból írom, hanem komolyan nem érzem jónak.

Ráadásul ma, miközben beültem az ágyba laptoppal az ölemben, hirtelen beugrott egy sokkal jobb cím.

Mindez nem feltétlenül baj, mert már vannak további terveim a regénnyel, egyszerűen csak vágyom a pozitív visszajelzésre, meg egy kis sikerre... Nemsokára ráveszem magam a történet kipofozására, mert ha nem is jutok tovább a pályázaton, majd megpróbálom nem elásni magam hónapokra vagy akár évekre   nem fogom ennyiben hagyni a sorsát, hanem kezembe veszem újra.  Van egy olyan megérzésem, hogy nem illek a kiadó profiljába, és hogy az én utam végül a magánkiadás lesz, aminek az anyagi része ugyan nagy hátránya, de előnye a teljes szabadság - ezt teljes odaadással, lelkiismeretességgel és igényességgel szeretném véghezvinni, és decemberben már el is kezdtem rá gyűjteni. Ha valamit biztosra tudok, az az, hogy egyszer az én könyvem is ott lesz a polcokon így vagy úgy, mert erre vágyom, mióta az eszemet tudom, és mert ez az egyetlen dolog az életemben, ami csak rajtam múlik, és ezáltal képes vagyok megvalósítani.

***

Tojásköltemény

Nap süti az arcom

Tükörtojás leszek

Sárgám körül a fehér

akár a fellegek

Fényes fejemben magad

megnézheted

csak villád ne told alám

mert eltépheted

napsütötte fehér szoknyám

- kék ég veled!

De ha odaégtem

nem szakadok könnyen

A barna, égett rész

tart engem egyben

Ha szeretnél, kiszúrhatsz

elfolyok neked

Kinyalhatsz a tányérból

és feltunkolhatsz, legyen

De ha már itt tartunk

ígérd meg nekem

Nem fogod otthagyni

az égett fehéremet.

***

PomÓduh

Komoly kérdés merült fel

mikor megpillantottalak

Üveggolyó szemed miatt

majd' felfaltalak

Rám vártál a radiátoron

amíg én pisiltem

Csücsörítő ajkad fölött

gumicukor-orrod néztem

Ha az olyan rózsaszín

milyen vagy a szőröd alatt?

Ha lenyírom foltos bundád

milyen színű maradsz?

És vajon a rúzsod

melyik boltban veszed?

Mi az a technika

amivel fölkened?

Fél ajkad fekete

fele rózsaszín

Szerintem te emberként

punkmaca

vagy rockistennő lennél

Igaz, túl kedves vagy
(bár néha megütsz)

hogy frontember legyél

de így bolyhosan

sokkal jobb vagy

- így szeretlek én!

Rántottcsillag

Ma Csé megkérdezte, találkozunk-e, én pedig bőszavúan azt feleltem, nem.  Persze nem úszhattam meg indoklás nélkül; megkérdezte, miért nem, és akkor leírtam neki újra, hogy nem igazán megy nekem ez a kapcsolatosdi, mert még mindig minden úgy van, ahogy megmondtam neki egy éve - nincs energiám egy fiúra -, és bár lesújtotta a dolog, és rögtön magában kezdte keresni a hibát, végül beletörődött. Tudom, hogy most nagyon szomorú, és azóta én is magamba vagyok süppedve, a zenéim se tudtak felvidítani. Rossz érzés, hogy pont annak okozok fájdalmat, aki fontos nekem, de még rosszabb érzés lenne tovább áltatnom őt - nem akarok kártékony lenni, nem akarom szar embernek érezni magam. Sajnos Csé eleve hajlamos rágódni, főleg rajtam, úgyhogy azt hiszem, a bizonytalan próbálkozásom egy vele való kapcsolatra felért egy ellene elkövetett merénylettel. Sose tudta túltenni magát rajtam igazán, és most feltépkedtem a sebeit.

Ez megint egy bizarr helyzet, mert az, aki szerelmi bánatot él át miattam egyben életem egyik legfontosabb személye is, és legszívesebben folyton vigasztalnám, még találkozni is lenne kedvem, hogy felvidítsam - őszinte emberként máris szívesebben mutatkoznék. De hát ez patthelyzet, mert ha meg találkozunk, akkor csak továbbszerelmesedik, én meg lehet, hogy elgyengülök, mert nem szeretném őt szomorúnak látni, és megint nekiállok csókolózni.

Egy kommentben sikerült megfogalmaznom, hogy engem zavar, hogy sose volt lehetőségem egyedül élni, és rossz érzés belegondolni, hogy egy kapcsolatba csöppenve már végképp nem élhetném a saját életemet, hanem egy közös életet kellene élnem valaki mással. Rossz, hogy kimarad egy ilyen fontos és egyben élvezetes időszak a fiatalságomból, bár azért mindig reménykedem, hogy egyszer eljön a csoda - valamiért mindig azt érzem, hogy egyszer milliomos leszek, haha, bekövetkezhetne ez a közeljövőben -, és talán akkor, ha elérnék erre a bizonyos pontra az életben, már könnyedebben tudnék elköteleződésre gondolni. Persze talán mindez csak szöveg, és egészen egyszerűen Csé nem való hozzám.

Süt a hold

talán rántottcsillag készül

Világít a felhőkön a fényszegély

Suhog a tüll

és lobog a sál

Nem sietek - úgyis lök a szél

meg visszaránt

A fülemben szól a zene

Megy valami vidám

de nem illik a sötéthez

Eső hull alá

Jelentés a gyapotföldről

Elég hülye hét volt ez bent az irodában, kezdve azzal, hogy a tulaj ránk szólt, hogy ezentúl pisilésnél is állítsunk be szünetet a gépen, aztán alá kellett írnunk egy ötvenezredik nyilatkozatot arról, hogy nem adunk ki semmilyen belsős infót harmadik személynek (iszonyat paranoiás a tulaj, kb. úgy kezel minket, mintha az ellenségei lennénk), majd be lettem hívva, hogy mivel az 57-kor érkező buszom miatt újabban 52-kor el szoktak engedni, kezeljem rugalmasabban az egyórás szünetemet, azaz ne tartsam meg, hanem ebédeljek, aztán menjek is vissza dolgozni. Ezt Pörgő Jocónak kellett továbbítania nekem, és a tekintetében megláttam Fatuskó arcát, akinek nem szokott tetszeni, hogy az egyórás szünetemben képes vagyok kint unatkozni a konyhában ahelyett, hogy dolgoznék. Nevettem egyet a fejemet csóválva, mert úgy érzem, a cég is, meg mi is a végét járjuk már, játsszuk hát tovább ezt a színjátékot, de csakis tudatosan, és csakis fizetésért cserébe - bár azért tettem egy nem túl nyakkendős helyre illő megjegyzést.

Fura a hangulat bent az ilyen túlkapások miatt. Egyre többet gúnyolódunk a tulaj háta mögött, lényegében a poénok nyolcvan százaléka róla szól. Jocó más cégeknél puhatolózik munka után, Kol minden nap hatszor hisztirohamot kap, az új fiú már nem tart annyira attól, hogy a próbaideje végén elküldik, mert kezdi látni, milyen helyre jött, Pukkancs főnöke betegségre hivatkozva megjósolta, hogy egy hétig nem fog tudni jönni - ami elég szokatlan tőle -, szóval összességében egyre kevésbé lehet komolyan venni ezt a munkahelyet. Szívesen lelépnék, de csak azt látom, hogy mindenhol emelkednek az árak, és nem most kellene munkanélkülinek lennem, vagy elfogadnom jobb híján egy százötvenezres állást, mert ahogy végiggörgetem az álláshirdetéseket, még mindig ilyen élhetetlen fizetések vannak.

Ördög a falon

Nem szoktak vágyálmaim lenni, de az elmúlt egy hétben kétszer is a kiadóval álmodtam, igaz, nem kifejezetten a beküldött regénnyel kapcsolatban.

Mindenesetre ha nem jutok át az előszűrőn, az nagyon fog fájni az önérzetemnek, és akkor belependerülök valami sötét, kietlen és örömtelen térbe, ahol még a gravitáció is szarik az emberre, úgyhogy csak lebeg ott üveges tekintettel, miközben próbálja kitalálni, miért érdemes tovább élni. Az előző részvételem során kilencvenkilenc százalékig biztos voltam abban, hogy bejutok, mert nevezés előtt tényleg lelkiismeretesen átdolgoztam a regényemet - meg éreztem is magamban egy nagy adag pozitív energiát -, de most nem mondhatom el, hogy teljes munkát végeztem, és így alig hetven százalék esélyt érzek arra, hogy fennakadok a szitán. Ez azt jelenti, hogy jó esetben is max az előszűrőn megyek át, aztán megint kihullok. Persze van "B" tervem, de azért jó lenne kicsit örömködni, meg büszkének lenni magamra végre, legalább egy iciripicirit...

Most már amiatt is félek, hogy túl sokat írok erről, mint aki felszínesen kezeli a dolgot, vagy legalábbis kiteregeti lelke egyetlen patyolat plédjét (?!), és ezáltal az elbizakodottság látszatát keltem az Univerzum előtt, aki majd direkt arcon köp, amikor például sétálok az utcán; de persze nem nyúlósat csul rám, csak olyan esőcsepp-szerűt, ami miatt majd előrenyújtva a tenyeremet megkérdezem a mellettem lépkedőt, hogy: Jé, esik az eső? - persze nem hull alá több csepp -, és akkor még nem is fogom sejteni, hogy a kiadó már közzétette a bejutók nevének listáját, amin nem vagyok rajta, és csak utólag fogok ráébredni, hogy az az esőcsepp valójában egy Univerzum-köpet volt (biztos, hogy tudjátok, miről beszélek), és az, hogy utólag elromlik az az ártatlan pillanat is, amikor csupán előrenyújtottam a kezem, csak még inkább belém ülteti a hiábavalóság érzetét.

Uh, szegény Róka, vajon a regénye is tele van ilyen tízsoros mondatokkal...?

Pukkancs barátnője meg még mindig nem jutott a történet végére - ez már önmagában egy kritika, bármit is mondjon, höhh.

Az örökség

Apai nagyapám egyszer szerelmes lett egy gyönyörű, tizenhét éves lányba, aki utálta, hogy a szülei irányítani akarják az életét, ezért úgy szökött el tőlük, hogy hozzáment nagyapámhoz. Hamar teherbe esett, és amikor a baba megszületett, fél éven át próbálta anyaként megállni a helyét, majd elmenekült a feleség -és anyaszerep elől. Nem foglalkozott többet a fiával, és bár a férjétől sosem vált el, inkább elkerülte. Élete párját végül egy másik férfiban találta meg, mellette élt haláláig, több gyereket nem szült.

Nagyapám elhagyott férjként élte le az életét a számítógépbe menekülve, és nem szerette a fiát. A babát a nővére nevelte fel sajátjaként, akivel együtt élt abban a nagy lakásban, szóval hiába nem szerette a gyereket, minden nap látnia kellett.

Talán apám amiatt lett olyan, amilyen, mert az anyja elhagyta, és érezte, hogy az apja megveti - de M. néni akkor is odavolt érte. Nagyon intelligens fiú volt, aprólékos maketteket készített papírból, felnőttként pedig olyan üzletet talált ki, amiben lett volna pénz, de végül bele se kezdett. Agresszív volt, nem ismert kompromisszumot, ráerőszakolta másokra a véleményét, ha valaki ellent mondott neki, jött a pofon. Sose dolgozott, de mégis rengeteget utazott amolyan életművész módján, ragadtak rá a nyelvek. Egy nap aztán megismerkedett egy erdélyi lánnyal, aki pár éven belül teherbe esett tőle, így összeházasodtak. Két évre rá jött a második baba, bár addigra már kiderült, hogy nem igazán pendülnek egy húron. Emlékszem, a szobában mindig vastagon állt a fűszag, apánknak volt vagy ezer pipája, meg hosszú hajú, örökgyerek haverjai. Az évek múltával minden csak rosszabb lett, a pofozkodásba átmenő veszekedések rendszeressé váltak.

Anya egy nap besokallt - én talán hat éves lehettem, Perdita meg akkor nyolc. Volt egy nagy balhé aznap, mi meg Perditával egy fotelben ülve sírtunk, és néztük, ahogy anya becsapva maga mögött a bejárati ajtót elrohan. Fél perccel később visszajött értünk, mamához és tatához menekültünk, és többet nem mentünk vissza abba a lakásba. Mamáék egy kétszobás kertesházban éltek, és hármunké lett a hálószoba, ők pedig átköltöztek a nappaliba. Valójában a ház nem az övéké volt, mivelhogy ők Erdélyből költöztek át, és Magyarországon semmijük nem volt, csak egy barát felajánlotta nekik a lakást, mondván, a tulaját Afrikában megették a krokodilok (öhh).

Négy-öt évig éltünk ott, anya kikupálódott, letette a jogsit, vett autót, szépen kezdett öltözni, rábízták a vezetését annak a cégnek, amelyiknél már régóta dolgozott. Aztán előkerült az ember, akit megettek a krokodilok, úgyhogy mindenki csodálkozott, nekünk meg tovább kellett állnunk - ekkor jött a devizahitel.

Mamáék eladták az erdélyi házrészüket három milláért, anya meg felvett hitelt egy telekre, amire felhúztunk egy házat. Rendjükön mentek a dolgok, amíg anya főnöke ki nem találta, hogy anyát elküldi, de azért nyájasan eladta anyának a csőd felé tartó román cégét, anya pedig a gazdasági világválság kellős közepén újabb hitelt vett fel, hogy fellendítse. Természetesen befuccsolt a próbálkozás, és megindultunk a lejtőn.

Anya aztán olyan állást talált, aminek a főnöke nem volt valami tisztességes ember, később éveken át körözték, és anyának is tárgyalásokra kellett járnia. Én ebben az időszakban kamasz voltam, Rúval voltam elfoglalva, anya meg alapból nemigen avatott be minket, csak arra emlékszem, hogy egy csomószor nem figyelt, amikor hozzá beszéltem.

Aztán meghalt apai nagyapánk, és ránk hagyta a lakás rá eső részét - így a lakás fele M. nénié volt, az egyik negyede Perditáé lett, a másik pedig az enyém. Közünk persze nem sok volt a lakáshoz, kulcsot nem kaptunk, de ha kaptunk volna se merészkedtünk volna oda, hisz apánk még mindig ott élt M. néni szárnyai alatt.

Amikor tizennyolc lettem, anya hitelt vetetett fel velünk a lakásra, mert addigra már akkora volt a gebasz. Hogy pontosan mi volt a baj, nem tudtuk, és máig se tudjuk, de Perditával nem sokat agyaltunk rajta - anya ki volt készülve, azt mondta, baj van, mi pedig egy aláírással segíthettünk neki. Emlékszem, irodalomóráról lettem kihívva, anya értünk jött minden előzetes nélkül. Nem igazán fogta fel egyikünk se, mit is művelünk - akkoriban a hitel még nem tűnt olyan félelmetes dolognak, mint manapság -, és anya mondogatta, hogy nem lesz baj. Rengeteg pénzt vettünk fel, ami mintha soha nem is lett volna, eltűnt, mi pedig tovább gurultunk lefelé a lejtőn.

Anya aztán az egyik Tesco korzóján lévő boltban kezdett dolgozni olyan pénzért, amiből már neccesen futotta ételre és rezsire is, nemhogy az építkezésre vagy az örökségünkre felvett hitelt fizetni tudja. Én itt még mindig nem tudtam, mi van, egyszerűen nem értettem, hogy nincs pénzünk, ha azelőtt mindig volt, csak annyit érzékeltem, hogy már nem ehetek Nesquik müzlit, már nem kapom azt a sonkát, amelyiket szeretem, és hiába foszlik rólam a nadrág, nem kapok újat.

Idővel jöttek a gázlezárások, amikre brutál kamat ment, anya meg föl-le járkált üveges tekintettel - fura, hogy akkoriban nem szúrt szemet, mennyire emészti magát, de hát én is elvoltam a magam világában. Mindenesetre nem mehettek így tovább a dolgok. Húsz voltam, amikor anya talált valami csaló magyar nőt a neten, aki magyarokat helyezett el amerikai családoknál, akiknek házvezetőnőre volt szükségük. A "közvetítő" abból élt, hogy havi díjat szedett be a kiközvetített nőktől - tehát még csak nem is a családoktól -, pontosan a fizetésük negyedét. Szerencsére ez a gond hamar megoldódott, de attól még szar volt, hogy az angolul nem is beszélő anyukám Amerikába sodródott, messze tőlünk. Akkoriban türelmi időszakban volt már a házunk is, meg az örökségünk is, így elég volt csak százat-százat törleszteni rájuk. Aztán anya már nem bírta kint, úgyhogy egy éven belül hazajött. Onnantól már soha többé eszébe se jutott törleszteni az örökségünket, csak a veszélybe került saját házzal foglalkozott, hogy nehogy mind utcára kerüljünk, mamáékkal együtt.

Azóta meghalt M. néni is, aki apánkra hagyta az ingatlanrészét. Apánk elutasította az örökséget, kiköltözni viszont nem hajlandó, így Perditával most tulajdonosai vagyunk egy 114 négyzetméteres társasházi lakásnak, fél millió közösköltséges tartozásnak, és inkább le se írom, mennyi a hiteltartozás a kamattal együtt, amit senki nem fizet.

Perditának és nekem eltartott egy darabig, míg felfogtuk, hogy ez a hitel igenis a mi nevünkön van, és senki nem fog rajtunk segíteni. Oké, annyira még mindig nem fogadtam el, de azért már kezd eljutni az agyamig, hogy valamit ideje lenne lépni, sőt, évekkel ezelőtt ideje lett volna, de mindegy. Felvettük kamaszként a hitelt, és amikor láttuk, hogy baj van vele, dacból elfordultunk tőle még felnőttként is, mert egyikünk se érezte ebben a felelősséget. Egy darabig úgy voltunk vele, hogy vigye a bank a lakást, csak hagyjon minket békén, de ahogy telt az idő, egyre durvább összegekkel fenyegetőzött a bank, és mára tudjuk, hogy nem fognak csak úgy békén hagyni minket.

Tavaly a bank elutasított egy összeget, amivel törleszteni szerettünk volna, és szintén tavaly volt egy próbálkozásunk egy ügyvédnél, akit megbíztunk azzal, hogy levélben szólítsa fel apánkat az ingatlan elhagyására. Természetesen nem ért semmit, az ügyvéd pedig olyan szinten felszívódott, hogy a telefont semmilyen napszakban nem volt hajlandó felvenni, levelekre nem válaszolt, amikor anya odament, épp el volt utazva.

A héten Perdita és én elmentünk egy másik ügyvédhez, aki nagyon jó fej és magabiztos volt, és rendesen leült velünk átnézni a papírokat, nem úgy, mint mondjuk az előző ügyvéd, aki csak lefénymásolt ezt meg azt, meg aláíratott velünk pár meghatalmazást. Sajnos viszont nem egyszerű a dolog, sőt, majdhogynem lehetetlen kimászni ebből az egészből úgy, hogy ne maradjon ránk életünk végééig többmilliós tartozás. Ott van az a tényező, hogy a banknak tele van velünk a töke, és látja, hogy közösköltség-tartozást is terheltek a lakásra, ezért árverezés útján hébe-hóba megpróbál megszabadulni a lakástól, aminek az értékét ők negyed annyira ítélték, mint amennyit valójában ér; meg ott van az is, hogy az ingatlanban lakik egy bunkó állat, akit nem lehet kifüstölni, és ezért Perditával meg se kísérelhetjük önállóan eladni a lakást normális összegért, ezért polgári pert kell indítani apánk ellen, ami két évig is elhúzódhat, addig pedig a bank eladhatja a lakást nevetséges összegért, tehát az ingatlan elúszik, de a tartozás fele attól még megmarad.

Anya hozzáállása az ügyhöz elég fura, bár én már nem várok tőle semmit, felnőttem. Valamiért tabu a múlt, mintha neki nem lett volna része benne. Elengedte a kezünket, oldjuk meg, ő majd fizeti az ügyvédet, és törleszti a közösköltséget, de semmi mást (tehát az az opció, hogy egy nagyobb összeggel törleszteni kezdjük az örökséget, és ezzel időt nyerjünk a banktól, szóba se jöhet). Az ügyvédet megbízni kétszázezer forint, amiért anya megint csak nem lelkesedett, de azért kifizeti.

Perdita eléggé ki van készülve az ügy miatt, az ő nevén van a hitel, én elvileg csak dologi adósként írtam alá a hitelszerződést, ami azt jelenti, max az ingatlanrészemet bukhatom (bár a bank előszeretettel szólít simán Adósnak a fenyegető levelekben, szóval tudja a franc...) Szóval Perdita évek óta ki van készülve emiatt, folyton síráshatáron van, és olyan, mint egy időzített bomba - egy kicsit bűntudatom is támadt, amiért néha mondom a magamét róla. Végül is valahol érthető, hogy feladta az életet, és nem akar dolgozni, mert úgyis minek.

Szóval így áll most a dolog. Furcsa egy olyan lakással foglalkozni, amihez kulcsunk sincs, furcsa, hogy a jövőnk anyagi részét egy olyan hitel készül meghatározni, amiből sose láttunk semmit.

Most inkább nem engedélyezem az olvasói megjegyzéseket. Nem azért írtam ezt le, hogy anyát okoljam, meg ilyenek. Jó nagy szarba keveredhetett anno, irdatlan összeget fizet a banknak erre a házra is, és hátralévő életére száműzte magát a hitellel Angliába, szóval nem tervezek ellene kirohanást, úgyse lenne értelme, és bármilyen hülyeségeket csinált, így is szeretem. Tudom, mindig csak arikat írtok kommentbe, de mégis fájna egy olyan komment, amiben akár csak egy pici megjegyzés is van anyára - a bűntudat, amiért leírtam ezt, így is mardosni fog egy darabig, aztán vagy megmarad a bejegyzés, vagy nem. Csak le akartam írni mindezt, mert ez az ügy jövőhéten elindul, eltart majd egy darabig, és a vége biztosan meghatározó lesz anyagilag...

Száni

Tegnap délután Csé megkérdezte, találkozunk-e munka után, és bár nem sok kedvem volt, egyből arra gondoltam, hogy talán így megúszhatok egy egész napos találkát, és szabad lesz a hétvégém. Borzasztó egyébként a gyávaságom, inkább kussban maradok, csak hogy ne okozzak bánatot, csalódást a másiknak, de közben nagyon jól tudom, hogy minél tovább húzom ezt, annál nagyobb szomorúságot fogok előidézni.

Este találkoztunk hát, és mivel volt vagy tíz fok, én inkább csak sétálni akartam. Ott, ahova mentünk, már égtek a narancsos fények, és miközben fogtam Csé kezét, nagyon sokszor Rú jutott eszembe, mert folyton arra lógtunk. Azon a falon próbált először megcsókolni, de reflexből elhúzódtam; azon a padon csókolóztunk minden hétvégén, ezen a sétányon sétáltunk folyton, annak a falnak dőlve smároltunk egyszer, annál a fánál fogtam meg a merevedését, ezek a gesztenyefák hullajtották ránk a szirmaikat; vajon ha itt lenne, tudnánk-e önfeledten dumcsizni és nevetgélni a múlton stb... - néha azért megállapítottam magamban, hogy biztosan nem vagyok normális ezekkel a gondolatokkal, de hát a fények idézték a képeket. Nem is volt olyan jó kedvem, fáradtan vártam, hogy mehessek haza, szóval nem voltam Csére hangolódva annyira se, mint máskor, de nem vett észre ebből semmit. Azon gondolkodtam, hogy nincs bennem semmi, hogy még mindig idegennek érzem az illatát, hogy vajon miért szeret, és miért gondolja mindenki, hogy meg tud változtatni, és mint a hurrikán, majd elsöpri az aggályaimat. Bennük miért nincs kétkedés? Néha olyan, mintha mindenki egy filmben érezné magát.

Aztán meg Rúval álmodtam...

Találkoztam egy közös, volt osztálytársunkkal, aki Rú egyik legjobb barátja volt, és nagyon bírtam. Elbeszélgettünk mindenféléről, aztán mellékesen megkérdeztem, tud-e valamit Rúról, és vajon miért nem találom őt facebook-on. Erre a srác bedühödött, hogy valójában csak azért beszélek vele, hogy végül Rúnál lyukadjunk ki, és akkor hirtelen Rúék - nem is így kinéző - lakásának nyitott ajtajában találtam magam. Bementem, de nem volt otthon senki, és emlékszem, volt nálam valami harcművészkedős, kartonból készült, zöld bot, amit Rútól kaptam kölcsön (vagy az enyém volt?), és bár el volt törve-hajolva-szakadva, szépen betámasztottam az előszoba sarkába. A valóságban ők kertesházban élnek, de ez most egy nagyobb panel volt, ismeretlen terep - úgyhogy szétnéztem benne. Tudtam, hogy Rú épp iskolában van (öhh), és végig az járt a fejemben, hogy sietnem kell haza, mert ha meglát, még a végén bepánikol, és azt hiszi, akarok tőle valamit. Erre természetesen haza is ért, épp a szobájában álltam, és szenvtelenül odaköszönt nekem, amiből arra következtettem, hogy jövetelem céljától tart. Nem akart rólam különösebben tudomást venni, és bár egészen addig az volt bennem, hogy minél előbb le kell lépnem, hirtelen elöntött a düh, és számon kértem a közömbösségét - miért nem mond legalább annyit, hogy nahát, de rég láttalak!, miért kell szarul éreznie magát tőlem? Arra emlékszem még, hogy sírva kiabáltam, kétszer is elismételve, hogy magyarázd el, hogy megértsem, meg hogy aztán mondott valamit, amitől lenyugodtam, de már nem tudom, mit, csak valahogy kedvesebb lett, de nem feltétlenül őszinte.

Amikor felébredtem, egy darabig csak bámultam ki a fejemből, és azon gondolkodtam, mennyire szánalmas, hogy ennyi év után se sikerült feldolgoznom egy béna kapcsolatot, és hogy vajon Rú hányszor érezte azt, amit tegnap én éreztem Csé mellett - hogy mennék már haza. És akkor ráébredtem, hogy bassza meg, álmomban hisztizek a volt fiúmnak, amiért nem volt velem őszinte, én meg most ugyanúgy nem vagyok őszinte egy fiúval, aki odavan értem.

Igazi szar vagyok, ha kapcsolatokról van szó... Rú mellett egy gyökér voltam, Pukkancsot hol felemeltem, hol földhöz vágtam, Kolt is hagytam bizakodni, amíg teherré nem vált a nyomulása, most meg kézen fogva mászkálok egy olyan fiúval, akitől nem akarok semmit, de még csak fojtogatónak se érzem, mert azzal nyugtatom magam, hogy nincs kimondva semmi, és akkor nincs is semmi.

Nem szeretem, hogy van a lényemnek egy olyan oldala, ami bizonyos esetekben képtelen helyesen cselekedni, sőt, átmegy idiótába. Nem tudom kezelni a kapcsolati témát, nem is akarom kezelni, távol áll tőlem az egész - hiába vagyok benne, kívülről figyelem, aztán amikor mondani kellene valamit, hallgatok.

Igazából nem értem, mi a fenéért jött elő belőlem mostanában ez az egész... Azt hittem, már nem olyan fontos, és nem is akarom, hogy fontos legyen.