Na kinek az egyik kedvenc filmje kerül fel a Netflixre, és kinek a szülcsinapjáááán?!

Céges lófing

Köszi a kommenteket. Értem a szándékot, a jót is, meg a szimplán odaszúrósat is. Régebben engem is irritált, amikor valaki kapcsolatilag szerencsétlen volt - nem nagyon értettem, miért marad valaki olyan kapcsolatban, ami nem tesz jót neki. Hát egen, kívülről könnyű okosnak lenni. Belülről is könnyű okosnak lenni, csak valahogy a tettekkel való összehangolás nem megy. Még nem határoztam el magam.

Már a múlt hét olyan volt, hogy éreztem, hogy Normi meghátrált. Ő is érzékelte, hogy ez elég látványos ahhoz képest, amit májusban bemutatott, úgyhogy magától elmondta, hogy nem tudja, mi ez nála, de nem akar titkolózni, és szeretne lassítani. Azt is mondta, hogy ilyenkor elkezd félni, hogy unalmas lesz. Mármint ő maga. Ha tényleg szeretsz, segíts, éreztesd velem, hogy kellek és fontos vagyok - ez visszhangzik vasárnap óta a fejemben. Csak annyit mondtam erre, elég sokáig tepertem, ha eddig nem érezted, ezentúl se fogod. Pláne, hogy már nem igazán árad belőlem a szeretet... Olyan bizalmatlan vagyok, hogy sokszor visszaírni sincs ingerem, aztán azzal, amit visszaírok, nem sokra megy szegény.

Úgy érzem, bármi is van nála, az már nem az én csatám, ő a felelős azért, hogy elrendezze magában a sérüléseit, amik miatt olyan, mint egy feneketlen kút, és amik miatt nem tud kötődni se. Nem nekem kell éreztetnem vele, hogy szeretem, hanem neki kellene ezerrel bizonyítania, hogy tud következetes lenni. De nem hiszem, hogy ennek a szükségessége a fejében van. Valahogy mintha mindig ott lyukadnánk ki, hogy nekem kell bizonyítanom, de már nem érzem értelmét, és nem is érzem részéről fairnek ezt az elvárást.

Ez az egész "nem tudom, mi van ilyenkor" szerintem egy félős megfogalmazása annak, hogy a vadászós időszakból megérkezni a kapcsolatba már nem olyan izgalmas - ezt mondtam is neki, és nem tagadta, de hozzátette, hogy ettől függetlenül velem szeretne lenni. Ettől függetlenül aznap, amikor ezt mondta, hazament, nem akart itt aludni. De nem is marasztaltam, mert én idén negyed annyi energiát ha tettem ebbe, mint ő, és lehet, ezzel már sokat mondok. Szóval az ő szemszögéből - gondolom én - már nem is vagyok olyan, akiért megérősnek tűnhet erőlködni.

Vannak emberek, akik rosszul működnek a párjuk mellett, de később jól tudnak működni valaki más mellett.

Most inkább nem akarok kommenteket, mert azoktól panasznak érzem a bejegyzéseimet, de ezek inkább csak érzések és gondolatok.

Ki-be

Mert már nem működöm jól

Újra elveszítettem őt.

Mindegy, mit és hogyan csinálok.

Az az egy hónap nagyon jó volt, olyan figyelmet kaptam, amilyet még soha.

Vidámak voltunk, mint a fán a mókusok.

De aztán kiszedtem belőle, mennyit randizott.

Látta, hogy ez elszomorít, és ez valahogy megint mindent elrontott.

Hátralépett. Megéreztem.

Előjött minden sérelmem - bepörögtem, ráöntöttem, milyen szomorú vagyok, és elüldöztem.

Kértem, hogy írja le: Nem szeretlek úgy, Róka, nem akarok már tőled semmit.

Nem akarta leírni, csak azt írta, terror és nárcisztikus vagyok.

Már nem beszélünk.

Egyedül vagyok.

Újra.

Egy cipőben

Megnéztem apránként ezt az Egy cipőben című filmet a Netflixen, és jaj, olyan megható volt...!

*spolier*

Revontulet

Pfu, nehéz visszatalálni a blogoláshoz, vagy a kis belső hangomhoz ennyi fejen kívüli időtöltés után.

Olyan sűrű volt az elmúlt időszak egészen tegnapig; sokszor nagyon fáradt voltam, és szabadidőm is csak annyi volt, hogy vacsizzak tíz perc alatt.

A munka teljesen konstans, hiába a home office, műszak alatt kb. enni se tudok felállni. A bejárós napokat végtelen hosszúnak élem meg, akkora a káosz, hogy folyton nyomaszt, mikor fogok hibázni, és ha kimondják a nevem, automatikusan dorgálást várok, mint általános iskolás koromban. Azt érzem, hogy hihetetlenül más terepen vagyok, mint ami egy kicsit is nekem való lenne, mintha mondjuk majomként a tengerben keresném az otthonom, és teljesen mások az emberek is, mint amilyen én vagyok. Már kétszer vagy háromszor próbáltam meg mesélni a kollégáimnak a tanfolyamról, és egyszerűen becsukódik a fülük, nekik meg kb. a munka az életük, csak azt nem fogom fel, miért, mit ad nekik ez a hely, amiért évek óta itt vannak. Jelenleg várom a mannát, hogy megmentsen az univerzum, mert a próbaidőmnek kb. a felénél vagyok, és én máris utálom az egészet. Nincs ötletem, hova menjek, kicsit hiteltelennek is érzem már az önéletrajzomat ennyi vándorlás után - ki venne komolyan? Hova kellenék?

Tegnap véget ért a tanfolyam, egyszer se lógtam el. Hiányozni fog, a végére teljesen társaságomnak éreztem az embereket, és megszoktam az emberek előtti beszédet. Oké, nem teljesen szoktam meg, de magamhoz képest egész jól elveszítettem útközben a félelmeimet, és még csak nem is azok között voltam, akik nagyon izgultak, vagy nehezen birkóztak meg az elvárásokkal. A beadandókkal rendesen megküzdött mindenki, lett három ember, akik le is morzsolódtak, a szomorú inkább az, hogy pont a legvégére adták fel, vagy érezték inkább azt, hogy a tanárnak semmi se jó, és különben sincs idejük-erejük ennyit dolgozni ezen a munkájuk mellett. Nehéz volt átjuttatni a szűrőn a tervezeteinket, a tanár sokszor visszadobta, de alapjáraton könnyen ráéreztem, hogy mit akar látni ahelyett, hogy kreatívkodnánk. Volt, hogy nagyon szerettem volna valami izgalmasat, sajátosat bedobni, de az nem ment át, és nem értettem egyet az indoklással se, akkor azt nem írtam át olyanra, ahogy a tanci szerette volna, hanem írtam egy teljesen másikat, amiről úgy gondoltam, hogy uncsi, de el lesz fogadva. El is lett, és ezzel kikerültem azt, amibe kb. mindenki belefutott, hogy a kritikák alapján újra és újra és újra nekiültek az átdolgozásnak, mígnem utsó pillanatban elfogadhatónak ítélte a tanár a munkájukat. Így is jutott minden estére, hogy dolgozzak a magamén, és bár csupán pároldalas valamikről van szó, mégis órákat ültem fölötte mindig, hogy majd ne legyen visszadobva (például kilenc napig ültem a számomra kedvesebb, majd elutasított beadandóm fölött, és kettőt az uncsimon). Még így is az volt, hogy pénteken kaptam rá jóváhagyást, és szombaton már le kellett vezetni belőle egy részletet, tök új volt a szöveg még számomra is, kb. egyben el se olvastam, nem is voltam vele megbarátkozva, mert nem szívem szerint írtam, inkább csak úgy, hogy megfeleljen. Erre is jutottunk a többiekkel végül, hogy a tanár csakis arra volt kíváncsi, amit ő leadott nekünk, nem pedig arra, hogy mit tudunk hozzátenni. Ezt utólag megértem, hisz ha mindannyian egy agyonkreatívkodott valamit viszünk, akkor azzal összezavarhatjuk egymást abból a szempontból, hogy alapjaiban hogy kell egy ilyennek kinéznie, mi a váza, kerete. 

Bedobtam a többieknek, hogy nekem ez hiányozni fog, szívesen összejárnék velük gyakorolni, akár kipróbálni az elutasított tervezeteinket, ha nekik is van rá igényük, akár le is szervezem. Sokan örültek ennek, de gondolom, ez is olyasmi, mint amikor elmész egy munkahelyről, megbeszéled pár ottanival, hogy majd nem tűntök el, aztán többet nem hallotok egymásról. Mindenesetre én ezt most komolyan gondoltam. Kellene valami a tanfi helyett, amivel megpróbálhatom továbbra is életben tartani a lelkemet ilyen munkahely mellett, és nem is szeretnék kiesni a "gyakorlatból", annak gyakorlásából, hogy hasonló érdeklődésű emberek között tudjak önmagamként létezni, és működtetni a kreatív energiáimat.

Még van pár napom a három beadandót portfólióként elrendezgetni pdf-be, és azért cserébe jár majd a tanúsítvány. Anno nem tudtam pontosan, hogy mire jelentkezek, csak volt pár vonzó hívószó, és a tanfolyamon is idő kellett, míg leesett, mit is tanulunk (szerencsére érdekes módon legalább a csapat fele így volt ezzel), meg nekem az is új volt, hogy ilyen egyáltalán létezik, de azt hiszem, hozzá fog adni valamennyire a csíkos hollós tevékenységemhez, még ha nem is ezt akarom majd csinálni, de volt egy vonal, amit próbáltam kidolgozni, amikor még aktív volt a Csíkos Holló, de nem pontosan tudtam, hogy mire akarom kifuttatni a dolgot, vagy hogyan csináljam, de valami nagyon hasonlóval próbálkoztam, mint amit most tanultam, csak más céllal. És azt hiszem, ha a kettőt összerakom, ki fog jönni egy olyasmi végeredmény, amivel majd próbálkoznék a korábbiak mellett.

Ami Normit illeti, értetlen volt, és rosszul esett neki, amikor harmadszorra is elmondtam, hogy már nem akarok kapcsolatot. Tegnap veszekedtünk is kicsit, mert tényleg nem értette, miért nem adok ennek már több esélyt, én meg ideges lettem, mert láttam rajta, hogy tényleg nem érti. Így egy kicsit szókimondóbb lettem, mondtam ilyeneket, hogy nagyon szarnak érezném magam, ha ezt újra akarnám, mert az azt jelentené, elhiszem, hogy nekem nem jár ennél jobb. Jóban vagyunk attól még, meg most látom rajta azt, hogy tényleg eljutott az agyáig az álláspontom. Azt beszéltük, hogy attól még tollasozhatunk, meg kirándulhatunk, meg mászhatunk együtt falat, de nem alszik már itt. Meglátjuk, működik-e így. Bevallom, van egy halovány vágyam - de nem ragaszkodom úgy ehhez az elképzeléshez, mint anno egyéb vele kapcsolatos reményekhez -, hogy megmutassam neki, hogy léteznek stabil emberek, akik a nehézségek ellenére, anélkül, hogy cserébe várnának valamit is megmaradnak nekünk, de hogy lesz-e ebből valami, nem tudom. Mindenesetre magamhoz képest szerintem egész ügyes kezdek lenni a határhúzásban.

Végül is három fontos dolog a nem tudom hányból, amit idénre beterveztem, megtörtént már: jobb fizu home office-szal, megcsinálni ezt a tanfolyamot és kigyógyulni Normiból. Nyárra pihit tervezek és csíkos hollós rákészülést, de mivel a munkával sikerült félrenyúlni, valószínűleg lélekben nem lesz meg az a pihi, aminek szükségét érzem, jobb fizu és home office ide vagy oda.

Na mindegy, valahogy úgyis lesz. Nem várom el a mai nap Rókájától, hogy máris megoldja a bajom. Úgyis mindig csinál valamit, hogy jobb legyen, szóval nem félek, hogy ezúttal majd cserben hagy.

35

Ma az ötperces szundim alatt azt álmodtam, hogy már harmincöt (!!) éves voltam, és valamiért egyszer csak bepánikoltam, hogy nincs gyerekem. Elég spontán ötlettől vezérelve bevettem egy tablettát, aminek a terhességmegszakítással ellentétes volt a hatása. Úgy kb. fél perc alatt bántam meg, és az álom nagyrészt arról szólt, hogy ezerszer lepergett előttem az életem (mármint az, hogy innentől annyi időm-energiám se lesz, mint eddig, meg hogy majd velem alszik a kislányom, mert hát hol máshol alhatna - de miért pont kislány?), közben megpuszilt egy cigánynő, aki kedvelt engem, és az őt követő kis pulyák is mind arin köszöntek. Otthon éltem, és Perditával találtunk a kertben egy kismadarat, ami nagyon színes volt, és próbált repülni, de már nem bírta el magát, csak vergődött talajszinten, aztán lepottyant, és hirtelen X szeme lett. Perditával megetettük rózsaszín joghurttal, és akkor feléledt, de undok kismadár lett belőle. Mindeközben állandóan a chatgpt-nek írkáltam, hogy mennyi esély van arra, hogy tényleg terhes lettem ettől a tablettától, meg hogy lehet az, hogy férfi se kellett hozzá, mire mondta, hogy nem az a kérdés, terhes lettem-e (de azért közbeékelte, hogy nagy eséllyel igen), hanem hogy milyen gyerekkori trauma vitt rá, hogy ezt a lépést megtegyem. Mondtam anyának, hogy anya, nekem traumám van, de nem reagálta le, meg azon gondolkodtam, mennyire lenne kínos ilyen tabi után abortuszra menni.

Szerintem a madár valamelyik részem volt - a nőiességemre tippelek, mert azt jóideje nagyon nem érzem, olyannyira nem érzem, hogy szöges ellentéte vagyok a három évvel ezelőtti Rókának, és nem tudom elképzelni, hogy valaha is fogom még magamat jó nőnek vagy egyáltalán nőnek érezni. Szerintem hirtelen megöregedtem, és ennyi volt a fiatalságom.

22

Fájdalmas a kontraszt a hétvégéim és a hétköznapiam között.

Rendesen elcsüggeszt a munkám.

Ja és egy fontos közlemény: Ma 22 éves a tevém!

Tanfi

Én adtam be elsőként a második beadandót, és nagyon büszke voltam magamra. Mármint azért voltam büszke, mert semmi kedvem nem volt már az egészhez, mégis megcsináltam. Azzal már kevésbé voltam elégedett, amit leadtam, de úgy voltam vele, hogy legalább letudtam. Erre visszadobta a tanci. Újraírtam, mert úgy éreztem, alapjaiban szar. Másodszorra is visszadobta. A kommentjei alapján még mindig szar volt az egész, mert csak az elejéhez írt pár mondatot, de úgy, hogy alig értettem belőle valamit. Egy kicsit már elegem volt az egészből, mert olyan kevés az időm (vagy kedvem) mindenre, és akkor még munka után ilyeneket kell csinálni. El is játszadoztam a gondolattal, hogy többet nem megyek a tanfolyamra, mert nincs ehhez érzékem, béna vagyok, de aztán nekifutottam újra, pár nappal később pedig megnyitottam a csoport chatjét, ahol a többiek dettóra úgy vergődtek a feladattal, mint én, és nekik is többször vissza lett dobva.

A harmadik verziómat home office alatt kezdtem el írni, és nagyon élveztem, úgy éreztem, ez lesz most az, amit majd úgy küldök be, hogy elégedett is leszek vele. Szerdán kaptam rá áldást, csütörtök este még átnéztem, hogy milyen cuccokat kell hozzá beszereznem, péntek este összevásároltam őket, meg nyomtatgattam, szombaton pedig jelentkeztem, hogy hadd legyek túl rajta elsőként. Nagyrészt felolvastam, mert idő már nem volt a memoriázálásra, és amúgy se akartam kifelejteni dolgokat, de a többiek is olvasták végül a sajátjukat.

És olyan jól sikerült, basszus! Éreztem azért kicsit, hogy elég jóra sikeredett a bevezetés, és majd egyből be fogja húzni az embereket, de arra azért nem számítottam, hogy az egyik nőci még el is sírja magát. Sajna mindenki csak fél órányi anyagot mutathatott meg, úgyhogy nem tudom, összességében milyen lett az egész, de mivel átengedte a tanci, így elvileg működőképes, és használhatom a jövőben, majd amikor bátor kisleány leszek. Azt viszont még meg kell fejtenem, miért van az, hogy amikor ilyen helyzetben vagyok, azt érzem, hogy nem vagyok jelen. Egyszerűen úgy marad meg bennem az egész - még akkor is, ha jó volt, jó voltam -, hogy én nem is voltam ott.

Mindenesetre nagyon tetszett az elmúlt hétvége, örültem, hogy részt vehetek a többiek dolgában is, nagyon érdekes meg izgi volt. Sajna már csak egy hétvége lesz, aztán vége a tanfinak. Hiányozni fog, nagyon szükségem volt erre az egészre. Nem is annyira a tudásra - persze tök jól jön, remélem, lesz majd bátorságom hasznosítani, meg én nem is tudtam, hogy ilyen egyáltalán létezik -, hanem a társaságra, a feladatokra, a határidőkre, amik kreatívkodásra kényszerítenek. Szeretnék ilyen emberek között mozogni, akik lelkesedni tudnak ilyenekért, és szeretném, hogy ne vesszen ki ez az életemből. Szeretném, hogy a kreativitás jelen legyen a mindennapjaimban, és remélem, amíg ezt össze nem hozom, kihúzom valahogy a jelenlegi munkahelyemen, ahol nem imposztor szindrómás vagyok, hanem imposztor.

Most meg a harmadik beadandót írom, már bő egy hetes csúszásban vagyok vele, de most már akkor is végigcsinálom ezt az egészet!

Nehéz bevallanom

Normi

önkárosítást tartalmazó bejegyzés

112

A diplomámat Dolgok elbaszásából szereztem, úgy kb. négy órával ezelőtt le is doktoráltam belőle.

Rendszerváltás

Hullámvasút

Púposka

Ma 8000 napos a tevém!

És akkor most kiszámolt(att)am, hogy 2004. május 14-én született. Mindig úgy emlékeztem, hogy egy nyári szüneti éjszakán csináltam.

Nem vagyok már ott

Ma kétszer is hosszasan kellett várakoznom, és jobb híján a blogomat olvastam közben, jólesett kicsit felidézni, hogy miért kell erősnek maradnom, amikor majd Normi legközelebb keresni fog. Jön a húsvét, négynapos szünet, neki ez potenciálisan végigunatkozható időszak, ergo megint megpróbálhat leszedni a polcról.

Késő este épp a tanfolyamos beadandómon ügyködtem, amikor láttam, hogy írt, illetve nem is írt, mert csak egy mp4-es file-t küldött. Elöntötte az arcomat a forróság, néhány másodpercre kicsit felgyorsult a szívverésem, kicsit olyan vészjelzősen, de azért nem hagytam fel egyből a beadandóval.

Végül is azt küldte el, amikor együtt gitároztunk az ágyán ülve, ő akusztikuson, én basszuson. Ebből a szögből még nem láttam ezt a felvételt, ő ül a kamerához köezelebb, belőlem csak az előrehulló hajam látszik, ahogy a gitár fölé hajolok.

Az jutott eszembe, hogy:

- furcsa látni, milyen kis szabályos ebből a szögből a koponyám, és örülök, hogy azóta megnövesztettem a hajamat;

- biz' emlékszem erre a napra, részben érdekes volt kicsit pengetni úgy, hogy amúgy sajnos nem tudok gitározni, de azért volt benne némi megfelelési kényszer is, hogy szórakoztassam a fiúmat, akit a zenén kívül kb. semmi nem érdekel;

- most vajon Normi azt gondolja-e, hogy ezzel a videóval kihívás elé állít

Tekintve, hogy különösebb érzéseim nem támadtak, viszont testi tüneteket mégis sikerült produkálnom a bejövő e-mail láttán (amit elég hamar észrevettem, ami sajna arról tanúskodik, hogy még mindig lesem a Spam mappát), elmondhatjuk, hogy még csak félúton járok a gyógyulás útján. 

Annak ellenére, hogy sokszor van (ki)írhatnékom, mostanában nem élvezem úgy a blogolást, mert olyan hideg és tárgyilagos lettem.

- Ezek mind ostoba birkák - bégetett a bárány pofáján megvető mosollyal.

A szavazat ára

Köszi, Verka a linket, megnéztem. Bejegyzésben reagálok, mert amúgy is gondoltam rá, hogy megemlítem, bár aztán elvetettem, mert kicsit gáznak éreztem, aztán újra felmerült, majd elvetettem, majd most a link miatt végül is akkor leírom.

Hetvenhatodjára

* Megbeszéltük = Szóltam neki, hogy én őt nem szeretném a munkán kívüli életembe átemelni.

** Többet ma már nem írt, ami tőle nagy dolog.

Fejkiírás

Ez a bejegyzés nem fog újdonságokat tartalmazni.

Eszembe jut egy kérdés, gyorsan kihányom magamból

Szia!

Néztem a Törőcsik Francis vididet, és a hunyadis résznél az jutott eszembe (és ez viszonylag sűrűn eszembe jut, mert nem értem), hogy vajon a Trónok harca miért lett jobban felkapva, mint a The Tudors, amiről alig hallott valaki, és alig lehet a neten megtalálni. Pedig az is HBO-s.

A Tudorsban is van dugás orrba-szájba, megy a politika és az intrika is ezerrel, ráadásul még meg is történt az egész (többnyire). Szerintem rohadt izgalmas sori volt, és ha valaki látta azt, szerintem a Trónok harcától már nem tudott úgy hasra esni. De hát látták vajon egyáltalán az emberek? Mert ahányszor megkérdezek erről valakit, csak vállat von, és teljes érdektelenség marad a tekintetében - hisz mégis mi múlhatná felül a Trónok harcát? Szeretem az angol történelmet, a romantikus történelmi regényeket is, és egyszer egy a Rózsák háborújáról szóló regényben felfedeztem a Trónok harcát. Vajon azért nem tolták úgy a Tudorst, mert amellett nem lett volna elég menő a Trónok harca?

Ugyanez a Vér és homok - hiába volt full számítógépes, hiába volt benne mindenki egy kétlábon járó vértasak, meg lehetett szokni ezeket a "sajátosságokat" a harcjelenetek alatti metálzenékkel együtt (mondjuk én kedvelem a metált), és aztán izgulni is lehetett rajta bőven. Ugyanezt az izgulást messze nem éltem át a TH egyik epizódja alatt sem, hiába volt szemkinyomkodás meg faroklevágás (ja, azt a Vér és homokban is elsütötték).

Na csak ez jutott eszembe, meg szerettem volna osztani a gondolataimat.

Köszönöm, ha elolvastad. Legyen csudálatos napod.

Róka

Shömmi

Tegnap azért hirtelen elfáradtam egy ponton, amikor a politikai tartalmakat nézegettem. Lehet, beteltem. Ike meg ma linkelt nekem egy Reels videót, amiben Orbi tart(ana) beszédet, de a tömeg harsogja, hogy Mondjon le!, a fideszes süvöltés meg sehol. Valahogy nem tűnt igazinak, meg 24 like volt rajta, utána is néztem, ez megtörtént-e, szóval öh, nem szeretem, amikor valaki ennek így szükségét érzi. Mármint az AI-nak. Alapjáraton időelbaszás túl sokat pörgetni a facebookot, de mióta van AI, még inkább.

Szóval tele lett a net nem igazi dolgokkal, és ez tök elfogadott már. Most nem a politikára gondolok, hanem egy ártatlan macskás videóra akár. Most már nem kell megvárni, amíg a macskám beleesik a kádba, amikor pont kamera van a kezemben, hanem most már megcsinálja az AI, és ezen mind jót nevetünk. Hogy igen, az igazi macskák néha csinálnak ilyet, de ez most nem egy igazi felvétel, de végül is lehetne az is. Ennek semmi értelme.

Na mindegy. Ez az új nóta is olyan pelenkarázós, mint egy betépett anime opening.

Legyen vége már, oszt kéx.

(Azért anyáéknak továbbra is nyomom a vidiket - anya is nyomja őket, ilyen noname tiktokereket tol, akik otthonról dumálnak, én meg más pártok beszédeit a parlamentből, szóval még csak nem is tiszásokat linkelek -, de úgy döntöttem, megkímélem az ismerőseimet az ellenkampányolásomtól, ezért már a családomra szabom a láthatóságot, haha.)

Várom már, hogy vége legyen a tanfinak, akarom a hétvégéimet. Ma elég sokszor elkalandoztam.

Két napja az alvásidőm utsó két órája elég felületes. Néha arra ébredek, hogy azon kattogok, miért teszem ezt magammal. Jött az új helytől egy e-mail mindenféle csatolmánnyal, és hát gyúrtam rá egy vagy két napot, mire megnyitottam. Pdf arról, hogyan kell viselkedni emberek között, hogyan álljak majd az ügyfelekhez; beosztás az első napomra, hogy hányra menjek, hol fognak lefotózni (?), mikor lesz az ebédidő (?), írjak magyarul is, angolul is bemutatkozást, mert szét lesz majd küldve, és vegyem tudomásul, a születésnapom is szét lesz küldve meg ilyenek. Szóval totál multi, extrán távol áll a lelkivilágomtól. Nyilván nem bánom, hogy felmondtam, de azért nem mondható el, hogy multis környezere és csapatépítőkre fájt a fogam. Én arra vágyom, hogy a nem HO-s napokon egy elbarikádozott asztal alól dolgozhassak, hogy amikor egy kolléga elmegy mellettem, ne vegyen észre, sőt, eszébe se jusson keresni. A multik mintha mindig azt feltételeznék, hogy az alkalmazottak figyelemre meg egymásra vágynak, pedig az emberek csak biztonságérzetre vágynak, amit kb. pont elvesznek azzal, hogy egymás nyakára ültetik őket.

A próbaidőt nehéznek képzelem, egy darabig mindennap be kell járnom, és hát ez a hely messzebb van, mint a mostanim. Ha nem lenne HO, nem is jelentkeztem volna. A mostani helyem egyébként elég laza, asszem, meséltem már, hogy senki nem fejez le, ha nyolc után érsz be vagy öt előtt lelépsz, meg néha rohangál körülöttünk egy-egy óvodás, aki épp betegszabizik. Meg azt tényleg szeretem, hogy lófaszt se érdekel, hogyan dolgozom, csak csináljam meg a dolgomat. De tudom, hogy itt a multinál meg a sarkamra lesz lépve, és ha elkések, nyilvánosan kivégeznek, a rabszállító meg majd öt után fog hazaindulni. Vicces, hogy HO és fizu tekintetében előrelépés, mégis úgy érzem, hogy ahelyett, hogy közelebb jutnék az igényeim megvalósításához (szabadabb élet), egyre távolabb sodródom.

Azt nem szeretem magamban, hogy gyerekkorom óta fixen tudom, hogy szenvedek, ha idegenek osztják be az időmet, és mégse találtam még mindig ki, hogyan lépjek ki ebből a mókuskerékből. Mármint fejben megvan egy szép kép, de azért megvalósítani se ártana valahogy. Tudjátok, az a durva, hogy legtöbbünk eleve arra lett nevelve, hogy másoktól függeni normális, ezért a legtöbb ember parának érzi a totális önállóságot, mert mindig ott van a kockázat, hogy egyik hónapban nem lesz elég pénze kajára. Pedig az kéne normális legyen, hogy igen, egyéni vállalkozóként is tudunk működni, nem szabad félni, csak szorgalmasnak kell lenni. Az elmúlt hónapokban beláttam, hogy sok apró, tudatos lépést kell megtennem, nem pedig egy nagyot, mint ahogyan azt régebben elképzeltem. Építkeznem kell, ha ki akarok törni ebből, nem pedig temus varázspálcával hadonászni, hátha történik valami csoda, ami egyik pillanatról a másikra kihúz ebből a fajta életmódból. És mivel albizok, nem akarok egyből ugrani, mintha nem lenne mit kockáztatnom, hanem egy stabil pont mellett szeretnék egy másik stabil pontot felhúzni, és aztán amikor okésnak érzem, csakis arra fókuszálni. Hát legalábbis ez az elképzelésem, aztán... Nem tudom, lehet, ha írok erről, akkor nem valósul meg!!444@

Na mindegy, nincs rossz kedvem, csak úgy eszembe jutott mindez.

Csüti

Köszönöm a kedves szavakat az új melót illetően. :)

Ezzel azért még nem kaptam meg mindent, amire vágytam, hisz a légkör és a helytállásom egy darabig még kérdéses lesz, na de meglásssuk majd!

Egyébként kellett nekem Normiról írnom tegnap - éjjel aztán vele álmodtam. És szerintem nem aludtam valami mélyen, mert végig azt éreztem, hogy bűntudatom van, amiért leírtam ide is azt, amit Pukkancsnak írtam aznap, hogy tiltsd le a faszba.

Nem szeretek róla csúnyán beszélni még akkor se, ha már nem akarok tőle semmit... És mióta kicsit foson van a lelkem, azóta többször is eszembe jutott, hogy hasonló dumái voltak, mint mostanában nekem, csak én talán kevésbé vagyok olyan énközpontú. De gyakran felfedezem magamban az ő dolgait, amikkel egy idő után már nem tudtam mit kezdeni, például ugye ő is állandóan azt hajtogatta, hogy fáradt, meg hogy emberek közé megy akkor is, ha nincs is kedve, mert fontos, hogy tartozzunk valahova, de közben meg sehol nem érezte, hogy oda tartozna meg stb. Ha belegondolok, állandóan azokkal a dolgokkal küzdött, amikkel én mostanában. Nem akarom védeni, meg ilyenek, csak nem akarok olyan lenni, aki tiszteletlenül beszél az exéről... Nem t'om, egyszerűen nem akarok olyan ember lenni.

Valami olyasmit álmodtam amúgy, hogy a szomszédjában lévő épületben volt dolgom (...), és amikor kiléptem az ajtón, ő is pont kilépett a maga ajtaján. Ránéztem, és a szememet forgatva elnevettem magam... Nem volt bennem harag, inkább amolyan hát-bömeg-nem-hiszem-el-hogy-nem-tudlak-kikerülni-féle érzés. Ő is nevetett, és örült nekem. Aztán ott termett Pukkancs is, és nála aludtunk mind a ketten. Csak annyira emlékszem, hogy ültem az ágyán törökülésben - kívülről láttam magam -, és nagyon morcosan bámultam magam elé, mint aki ismételten elbukta a saját határainak megvédését.

Szóval valószínűleg még nem vagyok olyan közömbös, még ha nem is hiányzik, és el tudom képzelni, hogy tényleg nevetve ráznám meg a fejem, ha szembe jönne velem az utcán. El tudom képzelni, hogy egy séta erejéig elfelejteném a sérelmeimet.

Ma elhaladván a HR-es irodája előtt, azt láttam a csukott üvegajtón keresztül, hogy öten-hatan tobzódnak azon a hat négyzetméteren. Bekukucskáltam, hogy itt buli van?, mire beinvitáltak, és mondták, hogy épp rólam beszélnek, gratulálnak, hogy felmondtam (velük nem egy légtérben ülök, így ők csak ma értesültek a dologról). Ketten közülük leépítettek voltak, a többiek csak szimplán azok a számomra érthetetlen alkalmazottak, akik félig nyíltan megvetik a vezetőséget, bele is vannak savanyodva a helybe, de mégsem váltanak hosszú évek óta. Szóval kaptam sok jókívánságot, illetve később a velem szemben ülő kolléganő és a mellette ülő kolléganő kíváncsian érdeklődtek, hova megyek, mit fogok csinálni, van-e még felvétel. Az egyikük hosszasan nézett rám elgondolkodva, ő egyébként az a nőci, aki nyugtatót hord magánál, és mindig arra gondolok, milyen jó lenne, ha venné a bátorságot, és felmondana, mert ő kellőképpen lelkiismeretes ahhoz, hogy itt kihasználják, és iszonyatosan el is van fáradva. Aztán a másikuk, aki az idők kezdete óta ott van, és azt gondoltam róla, hogy elégedett, hisz ez az első munkahelye, mióta kilépett az egyetemről, ergo nem nagyon tudja, milyen traumatizálódni egy szarul kifogott munkahely által, rám írt a Teamsen, hogy elárulom-e, mennyit fogok keresni, mert néha azon gondolkodik, hogy túlságosan megragadt itt, és fogalma sincs, milyenek most a bérek a szakmában. Végül is bizarrnak éreztem elárulni, én mennyit fogok kapni, de azért megírtam neki ezen a téren az észrevételeimet.

Ma már nem is érdekelt, hogy kevés munkát osztottak rám, megcsináltam, ami volt, aztán elmerültem a telefonomban. Egyszerűen nem tudok lekattanni a politika témájú videókról, nézem, mit írnak a tiszások, mit írnak a fideszesek, ki mit hord össze, ki mire hogyan reagál - nagyon furcsa látni, milyen szinten sikerült megosztani a magyar népet, és hogy mekkora szintbeli különbség jön át a kommentekből. Pedig nem tartom butának azt, aki más véleményen van, mint én, de az zavar, amikor valaki MÁSNAK a véleményén van, és nem alkot sajátot. Meg amiket a fidi csinál, annyira ijesztően ostoba, hogy néha paranoiás gondolataim támadnak, amiért annyi öngólt képesek rúgni, hogy szinte eltaszítják maguktól a saját híveiket. Bocsánat amúgy, hogy mostanában ennyit írok politikáról (ez annak számít?), de nem tudom, meg nem is akarom magamban tartani, hogy ez most ennyire foglalkoztat. Én most még zászlót is akarok szerezni az after partyra, vagy ha úgy van, akkor legyen mit lengetnem, ha kitör a forradalom.

Szóval én még mindig nem vetettem el, hogy legalább mamát kicsalogassam a buborékból. Mert ő sokszor úgy érvel, hogy: „Hát de mondták a tévében!", és ezt nem tudom elfogadni, mert nála ezek szerint annyin múlik, hogy mit hisz el, hogy mit tolnak az arcába a tévén keresztül. Nem tudom, mi történne nála, ha egyszer csak másokat is hallana beszélni, de merem remélni, hogy minimum elkezdene gondolkodni. Úgyhogy én az elmúlt napokban lementettem pár Reels videót, pedig nem szoktam ilyet csinálni, azzal a szándékkal, hogy egy-két naponta megosszak egyet-egyet, hátha mama beléjük botlik (képzeljétek, like-olta a posztomat, amit tegnapelőtt vagy mikor írtam). Kicsit elidőztem a megosztás gomb fölött, mert nem igazán... Hát szóval nem igazán komfortos mások tartalmait megosztani, de próbálok valamit tenni, és hát ennyire futja. Még lájkolgatni is elkezdtem, hogy az algoritmust támogassam. És azért is kezdtem el ma végül, hogy jó, akkor megosztok egy videót, amit ütősnek érzek, mert ültem ma bent az irodában, görgettem a fb-ot, és egyszer csak felugrott anyának egy megosztása, amiben egy noname kiscsaj valami egyelőre noname tiszás képviselőjelöltet vádol valami nem releváns f*szsággal, és arra gondoltam, hogy vicc, hogy egy fideszes max ilyen szintű videókat tud nyomatni. Szóval akkor gondoltam, ideje nekem is lépni valami aprót legalább, van még három hét, azt kihasználom.

Szóval. Ilyeneket művelek ahelyett, hogy inkább olvasnék valami jó regényt.

Dolgok, amiket ma elhagytam

Pojityika

Múltkor ugye belinkeltem egy előző bejegyzésembe azt a négy évvel ezelőtti, de már választások utáni bejegyzésemet, és amit abban írtam, szöget ütött a fejembe. Mármint valami olyasmit írtam abban, hogy csak annyit bánok, hogy meg se próbáltam leülni se anyával, se mamával, hogy beszélgessünk normálisan a politikáról. Szóval eldöntöttem, hogy ezúttal megkísérlem őket meggyőzni arról, hogy tájékozódjanak. Tehát nem azt tűztem ki célul, hogy elérjem, hogy arra szavazzanak, amire én, hanem hogy legalább nézzenek bele más pártok tartalmaiba is.

Na. Hát anyáról minden szavam lepereg, egyszerűen nem hallgat meg. Linkeltem neki két videót, és nagyon szépen, de úgy tényleg szépen, kedvesen és lelkesen megkértem, hogy nézze meg őket a kedvemért. Nagy nehezen megígérte, de tudom, hogy azóta se nézte meg, mert egyszerűen vérfideszes, és azóta se reagált egyikre se. Az egyikben MP van ilyen Kedves fideszesek!-féle tisztelettudó, egyáltalán nem agresszív beszéddel, a másikban meg szintén ő, amint egy kamaszsrác kérdésére válaszol. Valami olyasmit kér tőle a kamaszsrác, hogy: „Én hiszek neked, de anyukám nem. El tudnád mondani, miben leszel különb, mint OV?” És arra szerintem olyan hiteles, értelmes, logikus választ ad, hogy úgy éreztem, szeretném, ha anyukám látná. De hát nem fogja látni.

Tegnap voltam meglátogatni mamát, mert el kellett mennem a táppénzes papíromért, és már szégyeltem is magam, olyan rég jártam Rókafalván, és hát valahogy feljött a politika. Ott aztán megjegyeztem, hogy szerintem kedves volt az ünnepség, megmutathatom-e, milyen sokan voltunk (NEM!), aztán jött a mocskosozás meg a brüsszelezés, totális ostobaságok sora. És igazából nem lettem ideges, meg nem is éreztem azt, hogy veszekedhetnékem van, meg mama is néha közbeékelte a szidalmába, hogy de téged attól még szeretlek, de egyszer csak elszorult a torkom a gondolattól, hogy mennyire nem figyel rám se anya, se mama, szóval hogy ennyire nem kíváncsiak a nézőpontomra, nem lehet velük oda-vissza működő párbeszédet folytatni, nem lehet közösen tanakodni, teljesen tudatosan elzárkóznak a választás lehetőségétől - én ezt nem hiszem el. Mármint rendesen vágytam arra, hogy legalább elmondhassam, milyennek láttam az ünnepséget, de el lettem dugítva, pedig egy élményt szerettem volna megosztani. Egy idő után már annyira elutasítva éreztem magam, hogy rám tört a sírás, mama meg teljesen megijedt, hogy ezt én most ennyire komolyan veszem. Fel is állt, és az állam alá téve a kezét felemelte az arcomat, majd szétsimogatott, miközben bizonygatta, hogy mennyire szeret. És én ezt elhiszem, csak egyszerűen nem értem, hogy akkor miért nem hallgat meg egyikük se. Egyszerűen nem hajlandóak más forrásból tájékozódni, és ontják magukból ezeket a tipikus vakfidesz szövegeket, gúnyos mosollyal, megkeseredett fröcsögéssel. A kedvencem az azt-hiszed-más-nem-lopna?-féle ellenérv. Szóval mamáról is lepattantam, hiába próbáltam elérni, hogy legalább nézzen bele más forrásokba is, mert úgy lesz valódi választása. Végül aztán ő is megígérte, de gondolom, csak a könnyeim hatására, hogy jó, majd belenéz másba is, de ezt már csak olyan üres ígéretnek éreztem, mint anyáét. Hazafelé volt is egy minimális bűntudatom, amiért - miközben telepítettem neki a Disney-t a tabletjére - sunyiban bekövettem a facebookján két oldalt.

Szóval azt érzem, hogy nem tudok mit tenni, csak annyit, hogy majd elmegyek szavazni. Meg még volt pár gondolat a fejemben, úgyhogy tegnap írtam egy posztot a facebookomra, és szerintem a kemény 155 ismerősöm nagy része azt gondolta, hogy úristen, ez is meghülyült, mindjárt letiltom a f*szba. A posztom amúgy nem arról szól, hogy szavazz a tiszára. Próbáltam úgy írni, hogy ne idegesítsek fel fideszes embereket, szóval csak azt igyekeztem megfogalmazni, hogy mennyire fontos ezekben az időkben több forrásból tájékozódni, és valóban választani, nem pedig ragaszkodni. Közben főként anyára, mamára és a két huszonéves, fideszesnek nevelt unokaöcsémre gondoltam. Fontosnak éreztem legalább ennyit tenni, ha már mást nem tudok, mert én mostanában néha arról fantáziálok, hogy végre olyan kormánya lesz az országnak, ami tenni is fog a népért. Két hete még azt is álmodtam, hogy a tisza nyert, pedig akkor még nem is voltam ennyire felbuzdulva, álmomban is inkább csend követte a dolgot, semmint kitörő öröm.

Éreztem már ezerszer, hogy semmi keresnivalóm ebben az országban, éreztem már azt, hogy jó nagy szopás magyarnak születni, de folyton érzem azt is, hogy nem akarok elmenni, itt akarok élni, magyarul szeretnék beszélni. És tudjátok, az a durva, hogy még soha nem éreztem magamat ennyire magyarnak, és még soha nem éreztem azt, amit most, hogy én is ide tartozom.

Dú-dú du-dú

Amúgy ez a zene nektek mennyire tetszik?

Mert számomra nagyon ütős, gyönyörűséges ez a verzió, nagyon klassz, hogy új értelmet nyert ez a cuki kis dal. Biztos vagyok benne, hogy Freddie Mercurynek is nagyon tetszene!

(A fideszesek csukott szemmel nyissák meg a linket, nem akarok politizálni, most csak a zenére vagyok ráizgulva.)

Mondjuk nekem az A csitári hegyek alatt is az egyik kedvencem a népdalok közül, szóval amikor zuhanyzom, néha azt szoktam játszani, hogy azt éneklem egy dalversenyen (én szoktam nyerni), meg eleve a Fényév távolságra értem a Hősök terére, az meg az a szám, aminek a musicalből kiszedett meg a metálosított verziója is a Spotify listámon van, és rongyosra hallgattam már a szövege miatt. Szóval tegnap kellemes zenebonák mentek.

Tavaszi szél

A net akadozott, így Ikével már csak a végére találtuk meg egymást, kb. egyedül voltam végig.

Remélem, április 12-én mindenki az utcán lesz, és amikor a Tisza nyer, az emberek elkezdenek random ölelkezni egymással. Aztán meg legyen tánc!

Nem is fog érdekelni, hogy munka lesz másnap.

Kárikittyom

Egész héten azt éreztem, hogy ha nem rúgnak ki, felállok, hogy jó, én egyáltalán nem érzem, hogy van itt keresnivalóm, sziasztok, de hát... nem gyött a vér a pucámba! Kényelmesebb lenne úgy munkanélkülivé válni, hogy közben azt mondhatom, nem én tehetek róla...!

Szerdán a kollégáim már teljesen ki voltak idegelődve attól, hogy a tulaj nem kommunikál felénk a további terveit illetően, kb. mindük előtt lepergett az élet, amin kicsit csodálkoztam, mert szerintem elég biztos helyük van a cégnél, sokéves tapasztalatuk van, és sok ügyfél van náluk. Amin már megcsóváltam a fejemet, az az a rész volt, amikor az egyik nő megkínálta valami nyugtatószerűséggel a másik csávót - kajakra előbb kezdenek el nyugtatót szedni, minthogy munkát váltsanak. Erről kicsit az Itt érzem magam otthon jut eszembe. Délután aztán jött a bejelentés, hogy nem lesz már kirakva senki, kicsit el is kenődtem.

Csütörtökön hívott a HR-es, hogy másnap jó lenne lerendezni egy Teams interjút - kérdeztem, hogy nem lehetne-e inkább hétfőn, de kérte, hogy hadd lehessen pénteken. Morogtam magamban, hogy kösz a rugalmasságot, aztán szóltam a csapatomnak, hogy másnap korábban le kell lépnem. Aztán siettem haza a Teams interjúra, és annyira siettem, hogy közben magamban összeszidtam a fél világot, hogy mikor fog az életem rólam szólni, és nem arról, hogy A és B pont között rohangálok, és valakinek állandóan meg kell felelni.

Interjún megint megizzasztottak az angollal - megfogadtam, hogy a mi-motivál-a-munkában kérdésre nem nyögöm be, hogy a pénz, de nem bírtam ki, rám tört a lámpaláz...! Bocsesz, én tényleg a pénzért dolgozom, bármi mást mondok még mellé, az kamu. Ez a szakma amúgy is arról szól, hogy kibaszott számok vagyunk mind, és a pénzt kell hajkurászni, amiből aztán vagy látunk valamit vagy nem, de amúgy is miért kell a 21. században még ilyen faszságokat kérdezni egy interjún, miközben nem olyan poziról beszélünk, amiben különösebben nemes lenne a cél.

A bérigényemből siettek lealkudni, de ők azért nem mondták el, mi lenne a fizu. Várom azt az EU-s jogszabályt, ami kötelezővé teszi, hogy minél előbb tudni lehessen, mert két interjú lement, és a fizetés még mindig titkos, bár ha azt veszem, hogy nem sokat kértem, nincs is min izgulnom, hogy hú, hátha jó lesz a fizu. Mondták, hogy van negyedéves bónusz, de ezt automatikusan szűri a hallásom, mert ez általában csak az interjúkon jön elő, erre hivatkozva alkudnak le a fizetési igényből, és aztán soha többé nem hallok róla. Egyébként rendesek voltak, bár én elég gyengének éreztem magam, mert főleg ők beszéltek, de szerintem itt volt az ideje kicsit több részletet mondaniuk, ha már rólam nagyjából lehet tudni a lényeget.

Utána egyből felhívott a HR-es, hogy menjek hétfő reggel személyes interjúra - hát nincs jó érzésem attól, hogy ennyire siettetnek. Mondták, hogy sok lett a munka, úgyhogy nekik sürgősen kell ember, és próbálok nem arra gondolni, hogy ennek mennyire redflag szaga van, mintha valaki hirtelen felállt és lelépett volna tőlük - miért várták meg, amíg ennyire feltorlódik a munka, miért nem látták előre, hogy ez jönni fog?

Na mindegy, szóval hétfő reggel majd írnom kell a csapatomnak, hogy kések picinkét, aztán majd kell valami duma, hogy miért késtem három órát...

Igazából nem vagyok lelkes, jó lenne, ha hagynának kicsit hangolódni meg gondolkodni, és félek, hogy hétfőn, ha nem égek be az angolommal, majd ott helyben döntés elé állítanak, és aztán a napom arról fog szólni, hogy na most akkor fel kéne mondani, holott lófasz sincs bennem leülepedve az új hellyel kapcsolatban.

Tudom, sokat nyafogok a munkám miatt, de annyi helyen voltam már, hogy bár szenvedek a mostani helyemen, egyáltalán nem tudok bízni abban, hogy máshol jobb lesz, és folyton arról ábrándozom, hogy olyan helyzetbe hoznak majd, amiben muszáj vagyok elindulni a saját utamon, és nem foghatom már arra, hogy jaj én fáradt vagyok meg ilyenek (például az tök jó volt, amikor múltkor kiraktak leépítéskor, mert egyből belekezdtem a Csíkos Hollóba). De amúgy tényleg állandóan fáradt vagyok, és ebből van főleg elegem, nem akarok már napi kilenc órákat rohadni idegen helyeken idegen emberek között, és úgy érzem, az egész karrierpályám egy véget nem érő próbaidő. Nem tudom, évente munkát váltani mennyivel jobb, mint nyugtatót szedni, szerintem max fél százalékkal, mert ugyanúgy nem megoldás (jézusom, de hát erről is az Itt érzem magam otthon jut eszembe). Összességében egy kiégett kaksinak érzem magam, akiben egy kétmillás fizuval se lehetne feléleszteni a munkaszeretetet, és emiatt van egy kis bűntudatom, mert lehet, más sokkal jobban megérdemelné azt a lehetőséget, ami nekem most kilátásban van.

Néztem múltkor, hogy egy régebbi bejegyzésem címe Cseverből vederbe, hát lusta voltam kijavítani - nem tudom, ez most miért jutott hirtelen eszembe...! (Tényleg csak nemrég jöttem rá, hogy az nem csever, hanem cseber.)

Ma Ikével találkoztam. A Reminders of Himet terveztük megnézni, de aztán bedobtam, hogy mi lenne, ha a tiszás filmre vennénk jegyet - nem kellett győzködni, mert ő is kíváncsi volt. Volt egy-két dolog, amitől tartottam a film kapcsán, de szerencsére nem egy személyi kultuszként mutatták Petyát, és nem is a fideszre fröcsögésről szólt a film. Azt éreztem, hogy ez az egész most tényleg a magyarokról szól. Bepróbálkoztam amúgy anyánál, hogy nem akarja-e majd megnézni velem, de teljesen el van zárkózva, megint jött a remélem-nem-fog-a-politika-közénk-állni-féle szöveg, pedig ha nekem lenne két lányom, akik másik párt felé hajlanának, megnézném a filmet, hogy lássam, mire sikerült őket nevelni. Azt is írta, hogy a mai fiatalokban semmi hazafiasság nincs és stb., pedig én má' két hete bejelöltem a rendszerváltós fb eseményt, láthatná, milyen hazafias lelkem van...! Hát, anyukám, te formáltad az értékrendemet, de az, amire tanítottál, nem fér össze a jelenlegi rendszerrel - én csak azt akarom, hogy hazajöhess. (Rákerestem az előbb a bejegyzéseim között valamire, aminek semmi köze a politikához, de mégis ez a bejegyzés ugrott fel a kulcsszóra, és egy pillanatra levert a víz, ahogy elkezdtem olvasni.)

Utána beugrottam egy bezárásra ítélt szórakozóhely amatőr előadásra, mert egy ismerősöm játszott benne, és az ő játékát mindig szerettem nézni, és szerettem is vele játszani. Taps után ő összecsókolózott valakivel, úgyhogy azt éreztem, hogy inkább nem megyek oda, mert amúgy is szarban váltunk el legutóbb (egy éve?), hazafelé meg azon gondolkodtam, miért vagyok állandóan egyedül, mármint nem párkapcsolatilag, de egyre jobban sóvárgok egy stabil társaság után, és kicsit félek néha, hogy soha nem fogom megtalálni azt a teret, amiben kedvemre lubickolhatok.

Sejtem, mi minden oka van annak, hogy ma már nem szónokolnak fejből a politikusok, de na, attól még néha olyan jó lenne olyat is látni.

Erről az Áradjon a Tisza dumáról mindig a Letekint ránk meg Az Úr érlelje meg jut eszembe.

Semmi

Lett volna mára színházjegyem, de nem mentem el. Szerencsére ezt is olcsón szereztem. Még mindig beteg vagyok kicsit és folyton fáradt. Ezért is kell nekem HO-s munkahely, mert ezt nagyon nem szeretem, hogy munka után már csak elrohadni van kedvem.

Hát ma se rúgtak ki. Még arra tudok gondolni, hogy a tulaj fél, hogy az egyik srác összeomlana idegileg, ha egyedül kellene tartania a frontot, amikor a másik csávó szabin van (hárman vagyunk ugye a csapatban). Végül is olcsó munkaerő vagyok, és amikor ők dolgoznak, akkor asszisztenskedhetek, amikor meg valamelyikük szabin van, csinálhatom, amire (azt hittem) fel lettem véve.

Hívtak ma onnan, ahova tegnap reggel jelentkeztem. Kisiettem a parkolóba, mert kb. három évvel ezelőtt küldtem már ehhez a multihoz CV-t, és akkor sikerült is a telefonos előszűrésen leégetnem magam az angolommal, úgyhogy most is számítottam egy spontán interjúra.

Ari volt a csaj, meg az angolomra is rákérdezett, mondtam, hogy alapfokot mondanék, és hogy telefonon nem szeretem használni, csak ha muszáj. Nem akartam előadni, hogy hú de tudok angolul, hogy aztán élesben meg égjek. Azt végül is nem említettem, hogy fel se veszem a telefont, ha látom, hogy külföldi szám hív, mondjuk szerencsére a legtöbb külföldi is inkább e-mailben szeret kommunikálni. 

Kérdezte, átválthatunk-e pár percre angolra, át is suhant az agyamon az a három évvel ezelőtti jelenet, amikor a munkahelyem mosdójában makogtam arról, hogy mivel telik egy munkanapom, miközben amúgy fixen azzal telt, hogy felcsaptam az ebook olvasómat, szünetben meg kimentem csókolózni. Utána a HR-es csávó megjegyezte, hogy ennél jobb angoltudás kéne, úgyhogy menjek anyámba. Jó, hát nem pont így fogalmazott.

Szerencsére ez a csaj kedvesebbeket kérdezett, rólam érdeklődött, nem a munkámról, illetve arról már beszéltem neki magyarul. Utána azt mondta, érdekes, hogy alapfokúnak mondom az angolomat, és hogy nem szeretek beszélni, miközben szépen tudtam válaszolni. Mondanám, hogy én már csak ilyen szerény vagyok, de csak a hétvégémről és a hobbijaimról kellett beszélnem, ahhoz meg nem kell semmi extra.

Kérdezte a fizuigényemet, meg hogy mikor tudnék kezdeni, aztán hogy van-e kérdésem, majd letettük a telefont. Utána ott álltam a parkolóban, és néztem a kijelzőt, hogy hádde interjút nem beszélünk le?

Mindegy, multik... Ők mindig olyan ráérősek, és gondolom, felhív még másik nyolcvan embert is. Vagy csak valamivel elvágtam magam, nem t'om.

Biztatásképp az egyik kollégám, akivel jóban vagyok, és tudja, hogy már nézelődök, azt mondta, ez a multi pont olyan, hogy amint kevesebb munkát sikerül megnyerniük, egyből leépítést tartanak, majd pedig amikor több munkát nyernek, felvesznek új embereket.

Mondanám, hogy hisz ez rettenetes!, de kb. alapnak veszem, hogy sehol se vagyok ott túl sokáig.

Leépítés

Múlt héten betegszabikáztam, és egy csepp bűntudatot se éreztem, valahogy minimális kötődés sincs bennem a munkahelyemet illetően.

Erre ma bemegyek, és az egyik lány írja a belsős chaten, hogy múlt héten kirúgtak három embert.

Nem az lepett meg, hogy kirúgtak valakit, hanem az, hogy nem engem. Ráadásul annak a háromnak még munkája is volt.

Egyelőre arra tippelek, a betegszabim húzta keresztül a tulaj számításait, mert négy "osztály" van nálunk, háromról menesztett egy-egy embert, és én a negyedikben vagyok, ahol fixen én vagyok a fölös.

Mondanám, hogy mázli, hogy már befele menet jelentkeztem egy állásra, de hát ez már annyira nem ér semmit, mintha meg se történt volna, ráadásul hasonló lélekrohasztó munkák ezek mind, szóval a franc se ábrándozik arról, hogy majd fel is hívnak.

Kommunikációt nem kaptunk még arról, hogy ez a leépítés megtörtént - holott olyan ember is repült, aki velünk egy légtérben ült -, ebből lehetne gyanítani, hogy még nincs vége. És inkább ne legyen vége, mintsem hogy olyan feladatokat sózzanak rám, amikhez nincs köze a pozimnak.

Függetlenül attól, hogy keci parának látom az álláspiacot, és nem tudom, a jelenlegi káoszban ki tudnék-e jönni még egyszer a totális pénztelenségből, ma vidáman fantáziáltam a felszabadulásról. Asszem, kicsit csalódott leszek, ha nem rúgnak ki, és ez nem azt jelenti, hogy tudom, mihez kezdenék, hanem azt, hogy kurvára unom ezt az egészet.

Van ez a cserépdarabka bennem

Párhuzamos valóságok

A héten

élmény helyett emlék
rossz tapasztalat
fehérre festett fekete vásznat
hagyva a szék alatt
ijedt értetlen kucorog mellette
a másik sírva békít
ami akkor bátor harc volt
ma már lebénít
miért remeg a kéz akkor is
ha nincs mitől félni
miért idegen minden ember
aki szeret élni

Hullámok

Nem tudom, miért is nem, de valahogy nem számítottam arra, hogy majd előjön egy imprós játék a kurzuson. Egészen addig nyugalmi állapotban hallgattam a kissé kusza, még mindig erősen ködös elméleti anyagot, de amint bedobtak ebbe a játékba, elkezdtem aggódni, hogy majd nem jönnek a szavak. Nem is teljesen értettem, hogy mire megy ki a dolog, nem tudtam, kapcsolódik-e a tananyaghoz valamilyen módon vagy csak lazítunk két tömb között. Az se segített, hogy a téma, amit a csapattársam bedobott, alapjáraton nem tartozik az érdeklődési körömbe, keveset tudok róla, és így nem is indította be a fantáziámat. Vergődtem egy kicsit a feladattal, mint elsőként sorra kerülő, aki nem látott korábbi példát erre a játékra. Végül letudtam, de közben erősen küzdöttem azokkal a fizikai tünetekkel, amik rám törtek, és csak remélni merem, hogy a csapatomnak nem tűnt fel, hogy fejben elvitt egy önértékelési és túlagyalási hullám. Az állkapcsom izmai megfeszültek, elkezdtem fázni, a szám pedig remegett volna, ha nem harapom be időnként az ajkamat. A feladat full egyszerű volt pedig, még csak felállnunk se kellett hozzá, de a figyelem, ami rám szegeződött (holott közben a társamra is éppúgy szeregződött az én figyelmem), olyan hatással volt rám, mintha színpadra raktak volna reflektorfény alá. Utána fel is kellett vennem a pulóveremet, mert rendesen rám tört a vacogás. (Milyen érdekes az emberi működés - annyi kötelező olvasmányt kaptunk, hogy egy másodpercem sincs szabadon választott könyveket olvasni, habár még mindig nem jutottam el odáig, hogy beszerezzek egy az idegrendszerről szóló könyvet.)

Azon gondolkodtam, hogy az egy dolog, hogy többet nem megyek az impro színjátszós helyemre, merthogy már nem mozgat meg - habár legalább nem éreztem soha egyik játékot se váratlannak -, de hogy én itt most miért ijedtem meg ennyire. Vicces, mert a regényemben is van egy fejezet, ami választ ad erre, és csak tegnap, tegnapelőtt kezdtem el újra rájönni valamire, amit eddig fejben elképzeltem, de most az életemben tapasztalok meg. Szóval az impro egyik szabálya, hogy lehet hibázni, senki nem kövez meg érte, hanem max nevetünk egy sort, de nem rajtad, hanem veled együtt. Mondhatsz bármit, mert közben tudod, hogy biztonságos közegben vagy, senki nem fogja lerágni a fejedet a válaszodért és senki nem fog elítélni. Na de mi van akkor, ha huzamosabb ideig volt olyan tapasztalása az embernek, amiben tétje és következménye volt annak, ahogyan reagált? Vajon ez el tudja-e venni a képességet arra, hogy az ember biztonságérzettel bele tudja vetni magát egy impro jelenetbe? Mi van, ha jó idegig megvolt az eshetősége annak, hogy a reakciódat ítélet, megjegyzés éri?

Arra még nem jöttem rá, miért "késleltetve" jönnek elő ezek a testi tünetek, és azt sem tudom, hogyan viselkednék egy jelenetben, amit totálisan le kellene improzni, mert csak a kiindulópontot ismerem. Szóval böki a csőrömet nagyon, hogy most miért lettem ilyen, miért félek valamitől, amit eddig szerettem.

Ha mindez a szorongásos "élmény" nem lett volna elég, megtetéztem még azzal is (mert hirtelenjében vágytam arra, hogy megoszthassam ezt valakivel), a tanfolyam után beszéltem erről a problémámról annak a csávónak, akit régebbről ismerek. Beszéltem neki, azért, mert jóval több tapasztalata van impro terén, és mert tudom, hogy szeret tanácsokat adni. Közben az az ötvenöt éves nő is mellettünk bandukolt, akivel múltkor együtt sétáltam fel az utcán, és akit nagyon kedvelek. Gyakorlatilag egy egészséges beszélgetést folytattunk le az impróhoz való viszonyulásomról, én elmondtam, mit érzek, hogyan szeretném pedig, mit gondolok problémaforrásnak, ők pedig intelligensen reagáltak. Utána mégis elöntött a szégyenérzet, hogy ah, minek tárulkoztam én ki ennyire, bárcsak visszatekerhetném az időt, hogy ne láthassanak belőlem többet. De ha én most ilyen vagyok és leszek egy darabig, láthatatlanná kell válnom? Miért ne lehetnék a csapat azon karaktere, akinek ezek az aktuális problémái? Nem szabadna mindenért szégyellnem magam, hisz hébe-hóba mindenkinek akadnak belső harcai.

Azon gondolkodom, hogy talán el kellene mennem valami pszichodrámára vagy ilyesmire, ahol megtanulhatom, hogy nem gáz magamról beszélnem, nem helyezek terhet másra azzal, hogy vannak saját megéléseim, és nem vívok ki azzal ellenszenvet, ha valamiről máshogy gondolkodom. Egyelőre viszont halogatnom kell, mert egyre neccesebbnek élem meg hónapról hónapra kihúzni a fizumból, főleg, ahogy sorra bukkannak fel a fejemben az ötletek, hogy mire lenne érdemes gyűjteni, költeni.

Ma Normival álmodtam. Nem szoktam, és amúgy egy-két hete egész jól alszom. Szóval azt álmodtam, hogy ugyanabba az étterembe voltunk hivatalosak, de más-más társasághoz tartoztunk. Igyekeztem kerülni őt.

Azt is álmodtam, hogy az utcán odahívtam magamhoz egy fehér cicát, és miközben sietett hozzám, elütötte a HÉV. Fölé álltam, és láttam, hogy levágódtak a lábai. Ühh.

Erre a hétre tippeltem Normi újabb üzenetét, a közelgő szülinapja miatt.

Nem tudom, miért csekkolgatom naponta többször a Spam mappát, annyi viszont jó, hogy a cselekvést nem követi és nem is előzi meg Normival kapcsolatos megfogható gondolatmenet. Talán tudat alatt hosszú bocsánatkérő-üzenetet várok, még ha valószínűleg nem is hinnék már el belőle semmit, de az is lehet, hogy szimplán erre van beállva az idegrendszerem. Idővel biztosan elmúlik ez a rossz szokás.

Szóval ma azt írta, sokszor hiányzom, és ha úgy érzem, valamikor sétálhatnánk egyet.

Mintha tavaly is ilyesmit írt volna sms-ben.

Mindegy, nem akarok már ennél nagyobb teret adni a témának.

Olyan hatásos volt a sűrű mensizés elleni barátcserje tea, hogy decemberben mensiztem utoljára. A ChatGPT szerint még nem kell pánikolnom, de amúgy is annyi mindennel vagyok elfoglalva, hogy nem is lenne energiám ezen parázni.

Köszönöm a kedves kommenteket! :)

A tegnapi helyett

Kitöröltem véletlenül az előző bejegyzésemet, pedig csak meg akartam nyesegetni, hogy inkább ne legyenek benne férfiak. Nincs már kedvem újraírni, pedig voltak benne számomra fontos részek, mert úgy érzem, most egy átmenetben vagyok - ha mondjuk van egy "A" és egy "B" pont, és a kettő között egy völgy, akkor most valahol lent járok, de már megjártam a legmélyebb pontot, ergo elvileg már csak felfelé mehetek. Nyilván mindig van lejjebb, de igyekszem odafigyelni, hogy én inkább felfelé haladjak innentől.

Szóval tetszik a kurzus. Fárasztó volt a hétvége, de megéri. Jó a társaság, mindenki lelkes, kíváncsi, kreatív. Nagyrészt nők vagyunk, vegyes korosztály. A tanárunk nagy név a szakmában, és nagyobb dózisban kapjuk az anyagot, mint akár egy nagyobb intézményben, mert az egész tematikát ez az ember állíthatta össze, mert hisz itt nincs úgy megkötve a keze, mint az egyetemen, és sok évtizedes tapasztalata van. Sok a csapatmunka, sokat gondolkodunk, sokat játsznuk. (Ma azt mondta egy nőci, hogy nagyon kedves, meleg tekintetem van, és többen is helyeseltek - ez olyan jólesett!)

Ami viszont továbbra sem tetszik, az a mindennapos munkába járás, élhetetlennek tartom, amit az ember energiáival művel. Utálom, hogy a készülődés elvesz az alvásidőmből, és hogy az utazgatás elvesz a szabadidőmből. Nem tudom megszokni, ostobának és elavultnak tartom ezt a rendszert, nem beszélve arról, hogy ez a sok kárba ment idő és energia nincs kifizetve.

Egy csomószor azt érzem, hogy túl sok mindent szeretnék elmesélni, és amikor visszaolvasom, amiket írtam, valami szégyenérzet ébred bennem. Folyton azt kérdezem magamtól, ezt minek írom le, ezt miért akarom elmesélni, ezzel mit akarok kompenzálni. Ezt is utálom, mert én csak naplót akarok írni, és akár ha bókot kapok, megörökíteni, vagy ha összeszorítom az állkapcsom, azt is megjegyezni, hogy ha majd jobban leszek, legyen írásos emléke is annak, honnan indultam, és hova sikerült eljutnom, és nem akarom, hogy érdekeljen, ki mit fog szólni.

Azt hittem, ha kiiktatom Normit az életemből, majd egyből jobban leszek, mármint ha nem is látványosan, de napról napra vagy legalább hétről hétre jobban, még ha csak észrevétlenül apró lépésekben is, de mintha inkább egyre lejjebb eresztenék. És amit az impróval éltem meg az utóbbi időkben, azt még mindig nem tudom hova tenni, volt valami, amit szerettem, és ami feltöltött, most meg listát tudnék írni arról, hogy mi nem tetszik. Persze tudom, váltsak akkor, csak... Szerettem ezt a helyet, és csak remélni merem, hogy náluk csökkent a színvonal, és nem én romlottam el.

Az eszemmel tudom, hogy sok dolog, amit most érzek, még utóhatás, szóval elméletben tudom, hogy miket művel egy nárci (?) kapcsolat az ember idegrendszerével, azt is tudom, hogy szakítás után mennyire megkérdőjelezi magát és a megéléseit, és mennyi minden kezd el hamisnak tűnni, ami emiatt nem vált ki ingereket, de gyakorlatban sok para van bennem, hogy... Nem is tudom, hogy... Mi van, ha csak rá akarom fogni valamire azt, hogy én egész egyszerűen ilyen vagyok.

Friccs-fröccs

Az elmúlt napokban Moulin Rouge számok mentek a fejemben, úgyhogy ma hallgattam reggel az albumot, és eszembe jutott, hogy aaahj, én annyira szeretem a Moulin Rouge-t! És olyan különleges érzés volt hallgatni a Come what may-t, miközben esett az eső, és sétáltam a dolgomra. Szerintem én nem ezt a verzióját hallgattam anno, de a Spotify-on lévő szám elején nagyon szépen szomorú a zongora, úgyhogy miután meghallgattam három-négy számot, lecövekeltem ennél, és újra meg újra meghallgattam. És eszembe jutott, mennyire szerettem gyerekként is, és csak most tudatosult bennem (ihh), hogy amúgy mennyi minden van ebben a filmben, amit szeretek az életben. Alkotás, összefogás, szerelem...! Remélem, leszek még egyszer, de úgy igazán, viszonzottan és maradandóan szerelmes, és remélem, én is énekelni fogok a csillagok alatt örömömben, és remélem, a hold majd visszaénekel nekem...!

És remélem, vár még rám sok klassz pillanat, nem is a szerelemre gondolok épp, csak úgy arra, hogy megtaláljam a helyem - jaj, annál romibb semmi sem lehet!

Very szomi

Pfu, nagyon zavar, hogy lépten-nyomon ChatGPT-s posztokba botlok. Hiába a magánszemély a profil mögött, felismerem a ChatGPT lelkizős dumáit, eleget csevegtem vele. Van egy sajátos szókészlete, amit mindig minden helyzetben bevet. Emberek, akik eddig két mondatot nem tudtak összerakni, most ontják magukból a bölcsességeket és a brutál empátiát, mindezt szép, intelligens köntösben.

Régen a smink volt az, amit álarcnak hívtunk, meg a kirakatokból másolt imidzs, aztán jött a fancy instaképek korszaka, most pedig jönnek a szavak, amik éppúgy hamisak lesznek, mint az agyon photoshopolt képek. Az emberek pedig hálásak... „Hú, ezt nagyon jól megfogalmaztad, köszönöm szépen!” És az, aki posztol, magáévá teszi a dicséretet. Még talán el is hiszi, hogy valamit alkotott. És már most abban vagyunk, hogy: „Tanuld ki az AI-t, abban van a pénz.” Oké, oké, de így mi lesz az emberekkel? Ez nem okos használat - ez ellustulás lesz.

Még néhány év, és nem számít majd semmi, csak hogy hogyan lehet a munkát, tanulást, tapasztalást lespórolni? Nem kellenek majd képességek, erősségek, sőt, lesznek majd nemzedékek, akik már úgy élnek, hogy ezek a fogalmak elvesztik a jelentőségüket? Ha visszatekintenek majd a gondolkodó emberekre, elcsodálkoznak, hogy nahát, ilyenek is voltak? Vagy esetleg nevetnek, hogy jó nagy szívás lehetett saját gondolatot generálni? Mintha önként lekapcsolnánk az agyunk egy-két területét - nem kellenek, mert majd megoldja helyettünk az AI.

Lassan nem marad semmi a valóságból, és idővel nem lehet majd tudni, ki igazi és ki nem, mi mögött van valódi érték, energiabefektetés, szív meg lélek.

Mindenféle, ami a kabát miatt eszembe jutott

Deee, pont tudok mutatni képeket a régi kabátomról! Ezek 2019-esek. Az enyhébb teleket túl lehetett élni benne, pláne a HO-s időszakot. Sajna azóta se születtek olyan képek, amiken ez a kabát van rajtam.

Black soul

Ma találkoztam Ikével, megnéztük a Magyar menyegzőt, ami 1980-ban játszódik. Maga a történet elég egyszerű volt, de aki szereti a néptáncot, annak tetszhet. Én mondjuk ma szerettem meg, mert amikor suliban ránk volt erőltetve, cikinek éreztem, de ma nagyon klassznak láttam azt, ahogyan összehozza az embereket. Kíváncsi lennék azért, anya mit mondana Kolozsvárnak erre a verziójára, haha.

Feloszlott a kétszemélyes könyvklubunk, Ike nem teljesítette a feltételeket. Nem nagyon zavarta, hogy menesztettem...!

Az történt még, hogy valahogy szóba jött, hogy már igazán lecserélhetném a téli kabátomat, pedig amúgy nagyon szeretem még úgy is, hogy már... jesszusom, hat éves. Nagyon szép, menő kabát, anya vette nekem 2019 telén a Zarából, amikor egyszer meglátogattam őt Londonban. Egyszerre elegáns és punkos, olyan menő, hogy egyszer odajött hozzám egy nő az Árkádban, hogy hol vettem. Hát nem hiába ragaszkodom hozzá ennyire, egy időben árulták ezt a stílust, aztán azóta nem nagyon. De az utóbbi hetekben feltűnt, hogy tényleg megöregedett szegény, kiállnak belőle szálak, megkopott, a napokban meg is adta magát az egyik gomb. Miután Ike is megjegyezte, hogy hát igen, már elég régóta ezt hordod, elkezdtem sürgetőbbnek érezni, hogy vegyek egy új kabit. Mert mi van, ha behívnak interjúra, ahol majd kiszúrják, hogy az elegáns punkos kabátom már inkább csak punkos, és abból mindenféle negatívra következtetnek majd.

Vettem végül egy egyszerű barnát (addigra Ike hazament), nem volt egy szerelem első látásra, de legalább normálisan áll.

Na de amiért meg akarom örökíteni eme napocskát, az egy vicces szituáció.

Miközben egyik boltból mentem a másikba, egyszer csak elém ugrott egy csávó, dettóra ugyanazzal a szöveggel, amivel legutóbb a színház előtt egy másik leszólított: Are you an artist?*** Magyarázta, hogy a ruhám miatt gondolja, pedig most még csak nem is tüllben meg csíkos harisnyában voltam, hanem totál feketében, a szoknyám volt csak piros-fekete kockás. Megállapította, hogy úgy nézek ki, mint akinek black a soulja, like a witch (Oh, thank you), aztán megkérdezte, vidéki vagyok-e, csak mert túl vidám vagyok ahhoz, hogy budapesti legyek - a budapestiek grumpyk. Ez a bók sokkal jobban tetszett, mint a you are pretty, és mivel az elején tisztáztuk, hogy én csak picit tudok angolul, nem volt bennem, hogy most villantanom kéne valami nyelvtudást, és így nem éreztem a nyomást. Nagyjából egy szinten volt az angolunk, kérdezte, rájövök-e az akcentusából, honnan származik, de nem jött le, hogy olasz. Nagyon pozitív energiájú volt az egész párbeszéd, mintha egymás energiáját ütögettük volna ide-oda egy pingpong ütővel. Húsz percen át hülyéskedtünk ott az Árkád folyosóján - utólag poén belegondolni, hogy én - ééén! - tudtam viccelődni egy másik nyelven. A végén elhívott randira, de mondtam, hogy decemberben szakítottam, úgyhogy én nem akarok most ilyeneket. Ari volt, értette, hogy healelnie kell a heartomnak, bár olyan volt, mintha nem ejtette volna a "h" betűket.

Végül közös platform híján felvett Viberen, írt is egy Ciao-t az orrom előtt, hogy ellenőrizze, tényleg a valódi számomat adtam-e meg, aztán nyolc előtt már fel is ugrott az üzenete, hogy találtam-e szép új kabátot.

Nem tudom, visszaírjak-e, mert egyrészt minek, másrészt olyan keresztnevet mondott, hogy elgondolkodtam, vajon igazi néven fut-e egyáltalán.

Na de happynek látott, és ez olyan jóóó, hátha visszatér az a kisugárzásom, amit úgy szerettem magamban annak idején (bár úgy érzem, sokat számít ilyenkor, mennyire érzem jó fejnek a másikat).

*** Ezúttal nem vágtam rá, hogy nem, hanem azt mondtam, írok. Azon is nevettünk egy sort, hogy miket írok, aztán legalább a fekete humor témánál arra is kitért, miért lát fekete lelkűnek - a magyarok szeretik a fekete humort, azt állapította meg. Szerintem nem mind szeretik, de ez az ország maga egy fekete komédia, szóval életünk része a fekete humor.

Várom a kurzit.

Irigyecsk-e vagyok-e

!!!!!!

Álmok

Azt álmodtam, hogy haza kellett volna mennem egy középiskolai eseményről, de nem tudtam lépni, olyan súlyosak voltak a lábaim. Amikor valaki megkérdezte, mi lesz így velem, csak nevetve legyintettem, hogy áh, általános suli óta küzdök ezzel, ha haza kell mennem, nem bírom el a lábaimat - ilyenkor egyszerűen csak úti célt kell változtatnom. Nem tudom, mit szimbolizálhat itt a "haza", de nem gondolom, hogy Rókafalvát. Ha arra gondolok, hogy a test mindig előbb figyelmeztet, minthogy az embernek eljutna a tudatáig, hogy valamin változtatnia kell, akkor az, hogy a tudatom még ment volna haza, de a testem már nem volt hajlandó, azt jelenti, hogy a haza itt inkább valami negatív.

A héten kiovastam az Irha és bőrt. Nem igazán tetszett se történet, se karakterek szempontjából. Valamiért nem érzem itt megfelelő eszköznek az állatokat, és még nem fogtam fel a mögöttes tartalmat. Onnantól kezdve, hogy az állatok emberré változtak, külső jegyeken kívül szinte semmiben nem különböztek az emberektől, éppolyan kicsinyessé és kegyetlenné váltak, mint azok, akikkel a jogaikért vívtak. Nem tudtam szurkolni senkinek, nem érzékeltem az emberré változott állat és az ember közötti különbségeket. Vagy várjunk csak... Végül is a társadalmi integrálással épp annyira emberivé tették az átváltozottakat az emberek, hogy inkább nem is akarták őket maguk közé - a saját tükörképüktől undorodtak úgy. Hm.

Tegnap elkezdtem olvasni a Beszélnünk kell Kevinrőlt, de az első pár oldal után kedvszegően ismerőssé vált egy-egy dolog. Rákerestem a neten, és rájöttem, hogy Normi egyszer megnézette velem ezt a filmet. Azóta nincs kedvem elolvasni, szerintem nem is fogom.

Helyette A drámaírás művészetét olvastam éjszakába nyúlóan, rózsaszín kiemelővel a kezemben. Nagyon tetszik a stílus, amiben a csávó magyaráz. Jól érthető, kimondja a lényeget, nem rizsázik feleslegesen. Elképzelem, hogy ülök egy egyetemi órán, és naon jó érzés, úgy érzem, ad hozzám a könyv, pedig még csak az 56. oldalon vagyok. El kell olvasnom egy csomó klasszikust - műveletlen vagyok, mint állat! Emlékszem, hogy vettük anno a Tartuffe-öt, de arra is emlékszem, hogy nem értettem, minek.

Ma írtam egy szerkesztőnek. Már hetek óta ültem az e-mailen. Olyan lefagyás, megtorpanás, görcs van rajtam a már kiadott könyvvel kapcsolatban, hogy nem jutok előrébb gondolati síkon. Csak néhány sort írtam neki, de kellett pár óra külön arra is, hogy rá tudjak kattintani a KÜLDÉS gombra.

A holnapi progi, amit szintén hetekkel ezelőtt beiktattam: lemondani az illusztrátort. Hiába, hogy az eszemmel tudom, hogy a másik regény átdolgozásába nem észszerű idén belekezdenem, és ezért a borítójával se kell még foglalkoznom, nehezemre esik lemondani az embert, mert olyan sokat vártam rá. Viszont nem szabad elengednem a most kiadott regényt - ha nem vagyok vele elégedett, ha nem érzem igazinak a kiadást, akkor még dolgom van vele. És hogy is ne lenne dolgom.

Mert néha eszembe jut, vajon mit felelne

- Kedves Penny, tudja ön magáról, hogy milyen állat?

- Hogyne tudnám? Agybeteg maga? Csibe vagyok, kismaci, azaz egy púpos pupi.

- Na most akkor melyik?

- Ezek egymás szinonimái! Mint a macska, a cica és az oroszlán.

ImpRóka

(Nálatok is szétesett a blogom PC nézetben? A másik újdonság, hogy nem tudok válaszolni a kommentekre, mert hiába nyomkodom a válasz gombot, nem történik semmi.)

Voltam a héten imprózni. Úgy terveztem, falat mászni megyek, de aztán rám írt egy srác, Jani, hogy ugye megyek színjátszani, és mivel a másik színjátszós helyen ellógtam a már befizetett alkalmamat (belső vívódásaim színjátszós helyekkel kapcsolatban), ettől végül is kedvet kaptam.

Gyertek, pillangók, hadd lám a szárnyaitokat

Még két hete kikértem mára meg jövő hétre egy-egy szabadnapot, amit arra terveztem felhasználni, hogy készülök a Csíkos Hollóra. Nyilván nem úgy akarnám, hogy a Csíkos Holló miatt szabadnapokat veszek ki, de gondoltam, az újrakezdésnél szükségem van plusz energiára. Na hát ugye végül nem lesz ebből semmi, de a mai szabadnapomat azért megtartom, mert már beleéltem magam.

Megérzés

Lehet, ezt már nyáron kérdeztem, de az is lehet, hogy végül a fejemben maradt a gondolat - szerintetek meg lehet érezni, ha valaki jön felénk? Mármint nem fizikai síkon, hanem úgy gondolatban, spirituálisan vagy ilyesmi.

Írtam egy hetvenhatodik listát!

Hogy kezdjek neki annak, amiről nem tudom, hogy mi

Sikerült 11-kor kelni, és ezzel elbaszcsizni a fél napot - kicsit keresem az új napi rutint, ami nem az, hogy csinálni, csinálni, csinálni. Előttem vannak a könyvek, és a fejemben, hogy alkotni kéne valamit, közben a kezem tollal szeretne írni, papírra, de semmi nagy dolgot, csak apró kis hülyeségeket, amiknek nincs súlya, tétje, de még mindig bennem van, hogy nincs idő ilyenekre, és annak amúgy is mi értelme.

Megnéztem az előbb a #Sohavégetnemérős című filmet, bizonyos hangulatok azok, amik le tudnak kötni egyhuzamban. Az elején megijedtem a zenéktől, aztán megnyugodtam, amikor megláttam a vígszínházasokat, a közepén meg olyan érzésem támadt, hogy én ezt már láttam. Azon agyalok, hogy annyira izgalmas a magyar filmvilág, annyira sajátos és bolond az egész, jó lenne a részesévé válni, jó lenne elölről kezdeni az életet vagy utat találni ehhez az egészhez, meg azon gondolkodom, vajon mindig megdobban-e majd egy kicsit a szívem, ahányszor meglátom Budát a felvételeken, és benne a szerelmes árnyakat. A város az enyém is, én is szeretem, nem akarom, hogy fájjon, amikor ránézek.

Január első fele

Emily Párizsban

Asszem, november végén kezdtem el nézni az Emily Párizsbant, mert vágytam valami kis egyszerűre. Ez volt a harmadik nekifutásom, na most vagyok ott, hogy jólesik a limonádé.

***Spoiler*** NA ÉS UGYE NEM EZZEL A HIDEG, EGYBŐL BESÉRTŐDŐS PÖCCSEL FOG ÖSSZEJÖNNI A VÉGÉN, én nem is értem, hogy dobhatta ki a Gabrielt annyi vergődés és nagy végre egymásra találás után, és miért ilyen kapcsolatfüggő egyáltalán, hát milyen példát mutat a 2020-as évek fiatal nőinek! És amit leginkább nem értek, hogy olyan komoly szavakat tudott mondani mindhárom csávónak, most akkor honnan lehet tudni, hogy mikor mond igazat? A negyedik évadra meg stylistot váltott, hogy hirtelen színek nélkül kezdett öltözni???? És mi az, hogy frufruja annak van, aki megborult lelkileg?! Höccöcö! És a családja miért nincs sehol? Végig arra vártam, hogy megemlítse őket, erre még a repülőjáratot is eltörölték, megsemmisítették! Most fogom elkezdeni az ötödik évadot, nagyon remélem, hogy ez az üres tekintetű Márcselló csak egy búfelejtő kilengés!!!!!44#@!! ***Spoiler vége***

Állj meg vagy én állítalak meg

Pár napja észrevettem, hogy nem tudok kimászni az ágyból. És nem azért, mert depressziós vagyok vagy ilyesmi, hanem mert nincs energiám. Tíz óra alvás után is lenyomom az ébresztőt, amit azért állítok be, hogy nehogy túl sokáig aludjak, aztán újra lenyomom, majd újra és újra. Miután sikerül kimászni az ágyból, nincs para, de amúgy az is fura, hogy lefekvéskor még úgy is hamar el tudok aludni, hogy amúgy egész nap csak az asztalomnál ültem.

Asztalon könyöklős

Ez most az eredeti bejegyzés minimalistára kurtított verziója lesz.

Ma ismét szembesültem a ténnyel, hogy nincs pénzem a szöveggondozó szakemberekre, akik egyenként kerülnek kb. félmillió forintba. Talán emiatt sem foglalkozom a kinyomtatott könyvek marketingjével, mert túlságosan egyedül dolgoztam a kéziraton, és csalásnak érzem az egészet, amiért kihagytam belőle a hozzáértők munkáját és végső jóváhagyását. Azt hiszem, nem érzem kiérdemeltnek, hogy fizikai formát ölthetett a sztori.

Végére értem a másik regénynek, és szövegminőség tekintetében kiábrándítóan gyenge az utolsó két fejezet. Semmi kedvem újraírni.

Azt hiszem, megint sikerült egy túl szűkös határidőt belőnöm a nyomdába küldésre. Zavar, hogy lebeszéltem az illusztrátort, mert így csak nyomaszt a gondolat, hogy a kéziratnak tavaszra már kellene valahol tartania úgy, hogy közben van egy főállásom.

Most egy kicsit azt érzem, hogy nem szabadna erőlködnöm. Miért kell nekem, hogy mások elolvassák a műveimet, miért nem elég, hogy nyomtatok belőle egy-két példányt, aztán szevasz?