Álmocskák

Ma furákat álmodtam.

Az egyik álomban nyuszimaszkos, öltönyös alakok - akik igazából lányok voltak - dugták meg egymást műfarokkal, de úgy igazán durván, élvezetből. Az egyikük talán az az általános sulis osztálytársam volt, akit tavaly fedeztem fel az egyetemen, és annyira fiúsan öltözik és hordja a haját, hogy mindig az jut eszembe róla, hogy valószínűleg a lányokat szereti. Én amúgy csak kamera voltam az álomban, vili?!

Egy másik álom pedig olyan volt, mintha nem az enyém lett volna, olyan semmi-közöm-hozzá hangulatú. Egy 1900 körül élő család volt benne, akik bíróságra kísérték a húsz év körüli lányukat, aki annyira meg volt törtve, hogy szinte árnyékként ült a háborgó rokonai között. Nem tudom, mi történt vele, de nagyon hullott a haja - elviekben. Gyakorlatilag viszont hatalmas, fonott kalácsra emlékeztető kontya volt, ami köré dús műtincseket akasztgatott nagyon amatőr módon. Olyan komor és siralmas volt az egész hangulata. A bíróságon amúgy nem történt semmi, hátul ültek végig, és hol fentről néztem őket, hol elölről, szóval rajtuk kívül mást nem nagyon láttam.

Aztán egy másik álomban volt egy régi, omladozó ház (ugyanúgy a régi időkben), konyhás néni, árva kisfiú, beragadt ajtó, méltatlankodó pap... Itt se voltam különösebben szereplő.

Volt még egy álmom, de abban nagyon is szerepeltem, úgyhogy inkább nem írom le, höh.

Amúgy

Amúgy én csütörtök reggel elmentem, és csak ma este jöttem haza. De egyébként nincs itthon harag, nem lenne sok értelme, meg energiám se lenne haragoskodni. Meg aztán ha ők kedvesen szólnak hozzám, én se tudok paraszt lenni. De azért nem visszük túlzásba a beszélgetést. Annyit tudok mamától, hogy Pongónak bűntudata volt a múltkori miatt. Mamának mondta. Nekem mondjuk nem mondott semmit, de ismerve őt úgyis gondoltam, hogy lesz majd neki. Na de sebaj. Félreértés ne essék, nem lelem ebben örömömet. De azért jó tudni, hogy nem fordult ki magából végérvényesen.

Anya még mindig nem küldött pénzt... Egy hónapja dolgozik kb., és azt mondta, hetente fog fizut kapni. Aztán azt mondta, az első két hetet csak akkor fizetik ki, ha otthagyja az állást. Most azt mondja, nem kapott fizetést. Nézegetem még a mailjeit, láttam, hogy kért kölcsön egy ottani barátnőjétől, aki olyasmit írt neki, hogy: ,,Csak ígérd, meg, hogy nem adósodsz el a BLABLAXYX.com felé." Megnéztem az oldalt, és ilyen Provident szintű gyorskicseszés... Nem tudom, anya vett-e fel kölcsönt vagy csak fontolgatta, de remélem, jól van, és nem keveredik bajba. Biztos kivan szegény... Meg láttam róla képeket is. A barátaival fotózkodott. Nem is tudom, mikor láttam utoljára... Istenem, akkora kibaszás ez az egész. Néhány éve még olyan jól elvoltunk. Nem egy megtört rabszolga volt, hanem magabiztos üzletasszony, aki szép autóval jár haza a szép kis otthonába. Most meg se üzletasszonykodás, se autó... a ház is lepukkant... Olyan más most az életünk... Mintha nem is mi lennénk... Úgy sajnálom, hogy ez lett... Olyan abszurd az egész. Nem is csak a pénz miatt... Hanem a távolságok mindenféle értelemben. Meg hogy már egyikünk se tudja, mit akar, vagy hogy mire van lehetőség.

Egyébként ezen a héten csalódás volt a mellékszakom is, csak egy óra volt jó a hatból. A péntek estit vártam a legjobban, de csak négyen mentünk be órára, és a két tanár közül csak egy jött be, és úgy kezdte az órát, hogy lázas, ezért fél órával előbb elenged minket. Szóval olyan feleslegesnek tűnt az egész... Nesztek, megtartom az órát. Amúgy az én történetrészletem lett kiválasztva boncolásra, szerencsére nem jutott rá idő. Egyrészt felocsúdtam, hogy nem a legjobb részletet küldtem el, másrészt a tanár olyanokat mondott, hogy a háziként beadott fogalmazásom sokkal egységesebb, és látszik, hogy a másikat régen írtam, ő nem szereti az ,,olyan" mondatokat. Szóval el lehet képzelni, mennyi kedvem van mindenki előtt szétboncolni szegény sztorit ezek után. Akartam írni a hapsinak, hogy nem küldhetnék-e mást, de ma hazajöttem, és láttam, hogy körlevélben szétküldte mindenkinek, hogy olvassák el következő órára... Úgyhogy csodás, végképp nem visszakozhatok. Ez amúgy abból a történetemből egy részlet (az első három oldal, hogy pontosabb legyek), amit anno két kiadó megdicsért, és az egyik ki is akarta adni, amíg meg nem tudta a koromat... Teljesen kiakadt, hogy még csak annyi... Szóval ezek alapján azt gondoltam, és azt is éreztem, hogy úgy jó, ahogy van... Eltelt öt év azóta, hogy megírtam, és bár egyszer sem olvastam el, sosem gondoltam rá úgy, hogy szar. De pénteken ez az egy-két elejtett megjegyzés... ,,Látszik, hogy régebben írtad" és ,,Nem szeretem annyira az olyan mondatokat"... Hümm... Persze nem tetszhet mindenkinek, de tudom, hogy nem azt a három oldalt kellett volna elküldenem...

Meg van egy másik óra, amire felsőbbéves magyarosok is bejárnak, és van köztük egy-két emberke, akikért odavan a tanánrő, és profiknak hívja őket. Én meg csak ülök ott a kis mellékszakosok között, nem olvasok fel novellát, mert nincs, és nem is érzek rá késztetést, hogy írjak. És miközben mások felolvassák a novelláikat, rájövök, hogy én tök más stílust szeretek, viszont úgy tűnik, lejárt lemez vagy soha nem is volt lemez.

No mindegy.

Kiskifli akarok lenni, azt' kész.

Kis farokszösz

Ma dél körül a múltkori srác megint leállított, és szépeket mondott a szememnek, és mivel nem vagyok paraszt, gondoltam, végighallgatom, aztán megyek tovább. Ez kemény fél perc volt. Na, pont ezt látta meg a főnökösködő kis seggdugasz, és ha ötször nem szólt be a nap további részében, akkor egyszer sem... Rohadt idegesítő volt, úgy kezelt, mint egy tizenhárom éves kis rabszolgát. Egy csomószor úgy tett, mintha nem csinálnék semmit, pedig egy percre nem állok meg soha, most is fáj a talpam és szakad le a derekam... Még helyette is mosogattam egy csomót, mert kurvára eltűnt egy órára, és elúszott volna a konyha, amúgy meg a nap felét átkönyököli és átdumálja, és mégis van pofája azt lesni, mikor szólhat rám... Nagyon gáz... És holnap is kell mennem... Meg szerdán. Hétvégén nem, mert megyünk esküvőre. Mondjuk ezek után valószínűleg amúgy se mennék, ki kell pihennem, hogy így kezelnek.

Egyébként a diákmunkásokat elég lenne a 11 és 17 óra közötti forgalomra berendelni, mert a nap többi részében pangás van, és amíg az állandósok traccsolnak, addig a diákmunkások egy másodpercre sem állhatnak meg, ha van munka, ha nincs, különben rohadt csúnyán néznek rájuk, és egyből megy is a beszólás. Nem értem, minek ez a megjátszósdi... Rohadt feltűnően partiznak, és épp csak nem csettintenek, amikor eszükbe jut valami képtelen faszság, amit a diákmunkással megcsináltathatnak. És ma én mentem el utolsóként a diákok közül, úgyhogy fantasztikus volt... Ahhoz képest, hogy "asztalleszedésre" jelentkeztünk, épp csak főznünk nem kell.

Pedig a tulaj iszonyat kedves ember. Csúcsforgalomban szokott bejönni, és azt csinálja, amit a diákmunkások, mert olyankor már nem vagyunk elegen. Olyan, mint valami kis Mátyás király koldus cuccban. Kár, hogy aztán el is megy, és beindulnak a nagyágyúk.

Csicsijja

Olyan csudi, mikor beszélgethetnékem van, és senki nem kapható. Na mindegy.

Múlt hét óta várom a csütörtököt és a pénteket, elterveztem, hogy felöltözöm szépen, szoknya, kedvenc harisnya és magassarkú csizma, most meg azon gondolkodom, mi lenne, ha csak az utolsó órára mennék be, és mi a fenét vegyek fel az agyon hordott farmeremhez. De neeem, bemegyek, bemegyek, csak na... Vicces, hogy egy kis mozzanat mennyire el tudja venni mindentől a kedvemet.

Akartam bejegyzést írni arról, hogy milyen húzós volt a mai - mármint most már tegnapi - munka, fehér konyhára voltam téve emberhiány miatt, és a szintén csak úgy odaállított hapsi milyen viccesen dicsérgette a tekintetemet, de már nincs hozzá kedvem.

DE AMÚGY AZT MONDTA, hogy olyan a szemem, mint egy mesebeli hercegnőnek! És amikor felpillantok, ,,az húú, nagyon ott van." Na, csak ennyi. Mellékesen meg akartam jegyezni, nehogy a feledés homályába merüljön. Amúgy ezt annyira nem éreztem át, megköszöntem a bókjait, de műszak alatt fel kell kötni a hajat, és a szemüvegemet is hordom, hogy messziről lássam, ha valaki csettint, szóval duplán unszépnek érzem magam közben, de hát nem gond, nem fontos ott ez, csak hát na... Nem áll jól a felkötöttség.

Ma korán lefekszem. Most!

Uvá-uváá

Reggel remegő kézzel ébredtem, alig volt erőm, és rohadtul kívántam a tejbegrízt kakaóporral vastagon leszórva. Szóval le is mentem mamához, egész kiskorom óta ő szokta nekem főzni, ha kérem. Azt hiszem, az volt a nap csúcspontja, viszont még mindig úgy kívánom az édességet, hogy órák óta másra sem tudok gondolni, folyamatosan az van a fejemben, hogy csokit akarok vagy kakakót, vagy legalább teát, amin érződik, hogy cukor van benne. Ah, nem bírom ki, CSOKIT AKAROK.

Miért nincs kedvem aludni még munkanap után se? Elmúlt hajnali négy óra...

Az elmúlt egy hét

Egyébként kedden elkeződött a suli, és hát belegondoltam, milyen tárgyaim lennének aznap, így inkább visszafeküdtem Rú mellé, és fél százaléknyi bűntudatot sem éreztem, pedig tavaly nem tudtam visszaaludni az olyan napokon, amikor a lógás mellett döntöttem. Utólag se kellett megbánnom amúgy, mondták a többiek, hogy a tanár úr bácsi azt kérdezte: ,,Most akkor tartsam meg az órát? Nem nagyon készültem." Ő az egyik kedvenc tanárom amúgy, aki miatt magamban már - ha mások előtt nem is - ki merem mondani, hogy nem szeretem a főszakom.

Szóval az első napom az oskolában a csütörtök lett. Unalmasan indult, az első két óra főszakos tárgy volt, magyarul se érdekelt már tavaly se, nemhogy külföldiül. Sajnálom, na, hogy ilyeneket gondolok, de nem tudom szabályozni. Lehangol az értelmetlenség. Lusta vagyok hozzá. Utálom, hogy a tárgyaim nagyrészéről ordít, hogy csak azért vannak, hogy kijöjjön valamiből az a százhúsz kredit... No mindegyke.

Aztán jöttek a minoros tárgyak. Vártam őket, és nem kellett csalódnom. Nem az volt, hogy könyörgöm, késsen fél órát a tanár, és nem az volt, hogy zokogott a lelkem órák alatt, hogy úristen, mit keresek én itt. Hanem figyeltem, mert tényleg érdekeltek a témák. A tanárok tök lelkesek, tudásuk is van rendesen, meg előadni is tudnak. Ja, és ami a legjobb, hogy nem egyoldalú a dolog, hogy csak dumálnak és dumálnak másfél órán keresztül, hanem kérdeznek is minket, amiből párbeszéd lesz. Igazából nem is értem, hogy nem kergül meg az olyan tanár, aki végigdumálja tök egyedül a saját óráját, és évről évre ugyanazt mondja el, és nem történik semmi... Nem kap viszonzást - se mosoly, se taps. Még ő köszöni meg, hogy meghallgatták. Brr...

Pénteken meg már csak minoros tárgyaim voltak. Mivel az összes minoros tárgy csütörtökre és péntekre lett téve, így estig bent vagyunk, de kifejezetten hangulatos, amikor már csak mi vagyunk bent a suliban, kint meg sötétedik. Egyébként kb. tizenhárman vagyunk összesen, a társaság pedig egészen vegyes, mégis jó páran hasonlítanak egymásra abban, hogy vannak fura dolgaik. Első találkozásom velük a folyosón volt, leszólítottam őket, aztán csevegtünk kicsit, és egész oldott lett a hangulat. Viszont van olyan köztük, akiről egyik nap azt gondoltam, okos, a másik nap meg azt, hogy jobb, ha nem megyek hozzá túl közel. Hadarva beszél, úgy öltözik, mint egy öregasszony, és amikor azt mondják neki, mutatkozzon be néhány mondattal, az a reakciója, hogy: ,,Most tényleg kezdjek bele?" Ezt megtoldva egy sokat ígérő nevetéssel, aztán nem mond végül is semmit, amit érdemes lenne megjegyezni. Aztán van olyan, akinek olyan munkája van suli mellett, amire iszonyat büszke, ezért minden órán felemlegeti, meg van olyan, akit még egyszer sem láttam mosolyogni, és a kisugárzásához tökéletesen illik a fekete haj és a sötét szem. Aztán van, aki fontoskodik, de sehogy sem tud fontosat vagy érdekeset mondani, és van olyan, aki szendén viselkedik, de mégsem tartom annak. De persze vannak olyanok is, akikről nem az jut eszembe, hogy kétségbeesetten próbálnak kitűnni. Például volt egy fiú, aki felolvasta a novelláját, helyes volt, meg visszafogott, de sajna csak egy órára jár be a hatból, tehát jön és megy, nem lehet vele kommunikálni. Na meg a szaktársam, aki szintén ezt a minort választotta, ő is aranyoska. Tavaly nem nagyon beszéltünk, mosolyviszonyban voltunk, de most már tök közvetlen, nincs zavarban, amikor beszélgetünk. Na aztán még van egy-két ember, de őket a folyosón se ismerném fel, na de majd egyszer...! Amúgy ki tudja, külső szemlélőként magamról milyen véleményt tudnék alkotni... Egyelőre: Kedves, közvetlen, viccelődő, de semmi extra. Ja, ilyesmit...
Egyébként félreértés ne essék, a furcsasága ellenére mindenki kedves, aranyos, még akkor is, ha kéretlenül sokat beszél magáról, mert végül is nincs benne rossz szándék. Ráadásul sokuk le is tett már valamit az asztalra, húsz évesek, de már műveket fordítottak le, pályázatokat nyertek, publikáltak. Nekem csak egy gázos élményem van egy bizonyos kiadóval, aztán annyi. De sebaj, lesz ez még máshogy.

Amúgy azt hiszem, a péntek esti órákat fogom a legjobban szeretni. Remélem, legalább ez iránt kitart majd a lelkesedésem, mert komolyan, ha ez a minor nem lenne, rohadt sivár lenne az egész sulitéma. Szóval a bőgések ellenére nem volt olyan rossz ez a hét... Láttam a régi arcokat, Mák még mindig lelkesen ül mellém, megismertem egy rakás új embert, lettek normális tanáraim, és dolgoztam egy napot, ami alatt végül is rájöttem, hogy nem is vagyok annyira bizonytalan, meg esetlen...

Kakakupac

   Ma volt az első napom a munkában, bár sajnos nem tudom, mikor lesz a következő, ami kissé zavaró, mert így nem tudom, mikor lesz elkölthető pénzem, de hát ez van... Egyébként rohadt hajtós munka, kicsit lazábbnak képzeltem vagy reméltem, de igazából egy pillanatra se szabad megállni, az ebédszünetet pedig le kell dolgozni (tízperces ebédszünetet tartottam, az viszont pozitívum, hogy adnak enni), szóval lejártam a lábamat. Az első négy óra rohadtul vánszorgott, folyamatosan rohangáltam ide-oda, de mégis untam, és azon agyaltam, vajon le tudnék-e lépni feltűnés nélkül. Persze csak úgy érdekességképp agyaltam ezen, mert legalább három napot kell dolgoznom ahhoz, hogy letudjam a tartozásaimat, de jövőhéten lejár a bérletem, szóval emelkedni fog még az a három nap... Poén, hogy pár hónapja még azért szerettem volna dolgozni, hogy vehessek magamnak csinibini ruhácskákat, most meg ez a kurva nagy célom... BKK bérlet, meg kaja. Semmi apró öröm vagy ilyesmi.
   Amúgy kicsit magányos munka, annak ellenére, hogy sürgünk-forgunk ott az étteremben ötezren, mert dumapartira egyrészt nincs idő, másrészt nem lenne kivel megejteni, mert különösebben nem szimpatikusak a diákmunkások, akik voltak ma rajtam kívül hárman. Inkább a vendégeket lestem, akik amúgy nagyon kis édesek. A nap első felében alig hallani magyar szót, este meg már kb. csak magyarok jönnek be, de mind tök kedvesen köszönömöznek, meg tök aranyosan mondják, hogy milyen gyönyörű Budapest, és milyen finom volt az étel. No mindegy.
   Végül is nem úgy jöttem, el, hogy soha többet nem megyek. Csak hát jó lenne tudni, hogy hetente hányszor lehet menni általánosságban. Jó kedvem volt, mert ez az első olyan munkám, ahol ELVILEG majd korrektül megkapom a fizumat. Mondjuk a korábbi tapasztalatok miatt bennem van, hogy majd véééletlen elszámolják, meg azt mondják, hogy ott se voltam, meg ilyenek...

   Hazaértem kilenc körül, és mielőtt lementem fürdeni, szóltam Perditának, hogy etesse meg a macskát, azt a macskát, aki végül is az övé, így gondoltam, mondhatok ilyet. Mondta, hogy jó, de azért tovább pötyögött a gépen. Fürdés után aztán megállapítottam, hogy ha enni akarok, mosogatnom kell magamnak - mama hozott nekem székely gulyást. Ez enyhén agybaszó tud lenni, ugyanis soha semmit nem áztatnak be, tehát még egy villát is három órán keresztül mosogatok, mert rá van száradva a mindenség. Amúgy én mindig mosogatok magam után, nehogy azt mondhassák, hogy te SE csinálsz semmit (mondjuk így csak simán az megy, hogy te sose csinálsz semmit), de az én mosogatásom szart se ér, mivel ők mindenfajta bűntudat nélkül elkoszolják azt, amit én magam után elmosogattam, és mire én jutok oda, hogy enni szeretnék, már megint mosogatnom kell. Na mindegy, most úgy voltam vele, hogy nem hagyom, hogy ez felhúzzon, bár azért mosogatás közben elküldtem őket mindenfelé az orrom alatt...
   Aztán feljöttem, és megjegyeztem Perditának, hogy kösz, hogy megetetted a macskát (fél nyolc körül szoktak enni, de már fél tíz volt), mire elkezdődött a pampogás, hogy ne parancsolgassak már (?!?!?!), Pongó meg hirtelen elhatározta, hogy ő lesz Perdita hőse, és rám kiabált, hogy MIÉRT KELLENE NEKI ADNIA? ADJÁL TE, TE IS TUDSZ, NEM? NE MÁSOKNAK MONDJAD, HOGY ADJANAK, HANEM CSINÁLD A DOLGOD. Igazából kurva szarul esett tőle. Már alapból ahogy a ,,Hol vannak a villák?" kérdésemre a kezembe nyomta a koszos villáikat, az is érdekes volt, de hogy így kinyílt a csipája... Perdita meg örült, hogy a barátja is akkora faszfej, mint ő, eszébe se jutott rászólni, hogy hallod, ne beszélj már így a testvéremmel. Én eddig Pongóval mindig tök elnéző voltam, nem szóltam neki a mosogatnivaló miatt soha, meg amiatt se szóltam még egyszer se, hogy minimum egy éve (EGY ÉVE) rohad a gyakorlatos cucca a szennyestartóban... Szóval kedveltem őt, mert végül is még sosem bántott... De ez most így... Annyira szétbaszta a kedvemet, hogy nem is tudtam, elsírjam-e magam vagy inkább trancsírozzam szét a pöcsét a papucsom talpával... Végül csak annyit mondtam, hogy nyaljátok ki egymás seggét, aztán a kajával együtt bevonultam a szobámba, úgyhogy nem látták, hogy elbőgtem magam (HURRÁ, nyolcvanezredik bömbölés a héten).
   Azt hiszem, innentől kezdve ignorálom őket. Én leszek dedóska, és el fogom játszani, hogy nem hallom, ha hozzám beszélnek. Mert már mindennaposak az összetűzések, védik egymást, mint két hülyegyerek, akik azt se tudják, mi van, mert épp az önzőségükben fuldokolnak, de a lényeg az, hogy mindig én vagyok a hülye, és mindig meddő az egész vita. Igazából tökre úgy érzem, mintha én nem is laknék itt, mert ők ketten tök simán belakják az egész lakást. És amikor háromhavonta eszükbe jut rendet rakni mind a konyhában, mind a nappaliban, Perdita teljesen fel van háborodva, amiért azt mondom, hogy maguk után kell pakoljanak, én nem fogok segíteni. Na ez az, hogy én nem csinálok semmit.
   Igazából arra jutottam, hogy valószínűleg rohadtul nem dolgoznék csak azért, hogy aztán ne lássak semmit a fizetésemből, de az, hogy utálok itthon lenni, pont kapóra jött... Mert így csak örülök, ha nem kell itthon lennem. Most is, mit fogok holnap csinálni? Se egyetem, se munka... Sose mentem még el egyedül itthonról csak úgy cél nélkül, de lehet, hogy beiktatok ilyen napokat...
   Bárcsak lenne pénzem önállósulni... Itthagynám ezt az egészet.

Foscsi

   Ma mese-mesés napom volt.

   Bementem a TO-ra iskolalátogatásiért, majd regisztráltam egy újabb iskolaszövetkezetnél, mert az Universitas sehogy nem akart összejönni. Nyáron legombolták rólam a háromezres regdíjat, aztán közölték, hogy mégsem indul az a munka, amire jelentkeztem. Aztán meg olyanok voltak, hogy jelentkeztem valamire, ők meg kussoltak válaszképp, majd napokkal később írtak, hogy van szabad hely gyári szalag mellett. Hát jó, de arra nem véletlenül nem jelentkeztem.

   Na szóval most elvileg van munkám (nem az, ami miatt múltkor voltam interjún), de a gyakorlatban még csak félinfókat tudok róla, például a műszakokról fingom sincs. Állandó munkát akartam, nem valami alkalmi-vigyori hostess fost, és ez elvileg állandó... Írtam a nőnek, hogy hogyan tovább, aztán majd meglátjuk...

   Amitől pedig mese-mesésre sikeredett a nap, az a hangulatom volt, gondoltam, megyek, elintézem a dolgaimat, aztán jövök is, csak nehogy összefussak ismerőssel, mert semmi kedvem nem volt csevegni arról, hogy telt a nyár, meg ilyenek. Mert arról akarnék a legkevésbé beszélgetni. Na meg megláttam magam a metró ablaküvegében, és konstatáltam, hogy megint rohadtul lefogytam, és onnantól kezdve úgy éreztem magam, mint egy életrekelt seprű, és minél hamarabb haza akartam jutni. Viszont Rú felhívott, hogy ő is a városban van, hazafelé fussunk össze. Hát jó, de nem muszáj - mondtam én, mert hát örültem, hogy látjuk egymást, de közben csúfnak is éreztem magam, szóval félig fostosan siettem a találkapontra. Rú aztán olyanokat mondott, hogy: ,,Nem érzed gyengének magad?", meg: ,,Ki van száradva a szád, szomjas vagy? Gyere, veszek neked inni", mire elbőgtem magam, mert már alapból rossz kedvem volt, így meg aztán végképp úgy éreztem magam, mint egy utcán kóborló girhes macska, aki nem talál magának pocsolyát se, szóval gáznak éreztem magam, amiért egy kurva vizet se tudok magamnak venni, a baciiszonyom miatt meg szóba se jöhet, hogy menet közben lenyalogassak egy nyilvános csapot. Rú aztán fogta a fejét, mert az elmúlt egy-két hét alatt most sírtam el magam harmadszorra minden felvezetés nélkül, és eddig mindig azért, mert mondott valami kis ártatlanságot, amiről eszembe jutott, hogy milyen szarul mennek mostanában a dolgok. Aztán be akart ülni valahova, hogy egyek valamit, de nem volt étvágyam annak ellenére se, hogy egy napja nem ettem, meg nem is akartam, hogy megint költsön rám, de a hévnél így is, úgy is a zsebembe tuszkolt kétezer forintot, hogy vegyek enni, szóval... Tök jó. Totál nyomi vagyok, pedig nem vagyok egy sírós fajta... Még a héven is sírtam, miközben a francia lecke első oldalát bámultam fél órán keresztül.

   Igazából... Nem is tudom már, mi az elsődleges bajom. Talán ha lenne itthon kaja, nem élném meg ilyen fosul ezt az időszakot, mert akkor csak az egyetemen agyalnék, azon, hogy hogy csináljam meg az évvégi szintlépő vizsgát. De így most minden összemosódik, már sampont se tudok venni, a legutóbbi két bérletemet Rú fizette, anyának hiába írok, nem ír vissza, az egyetemet meg kezdem inkább púpnak érezni, és már nem érdekel, mikor lesz diplomám vagy hogy lesz-e, csak ne kerüljek át fizetősre, és ne kelljen úgy otthagynom, hogy nem tudok törleszteni az államnak. Igazából tényleg minden csak pénz kérdése... Ha lenne pénzem, nyelvtanfolyamra járnék, nem nyelvszakra, egyetemre pedig tudásért járnék, nem azért, hogy ne kelljen törvényen kívülinek éreznem magam.

   Áá, pedig első évben hogy szerettem...

Zsömikék

Két hónapja az megy nálunk, hogy mivel anya nem küld pénzt, Pongó veszi a kaját (de persze írjuk a tartozást). Bár egy héttel ezelőttig a táskámban fellelhető apróból ettem, mára kifogytak a készleteim, úgyhogy egy hete már vettem Perdita és Pongó közös ebédjéből. Persze senkinek nem tűnt fel, hogy én egészen addig zsendvicsen éltem, mert végül is miből veszek kaját, ha anya nem is küld pénzt, de nem is tartottam lényegesnek ezt megmagyarázni, mivel gondoltam, elég lesz, ha látják, hogy nem nyúlok hozzá ahhoz, amit ők vesznek. De nem, nem tűnt fel nekik, hogy csak ők eszik a saját kajájukat, így hetek óta azt hallgatom, hogy minket Pongó etet, úgyhogy örüljek, mert ha ő nem lenne, már rég éhen döglöttük volna. Ezt egyébként nem Pongó mondja, hanem Perdita, szóval örülnöm kell, amiért a barátja engem is etet, én meg ezen általában felidegelem magam (,,Etet a nagy faszt!"), mert én rohadtul a táskám alján lapuló húszforintosokat költöm.

Illetve hát egy héttel ezelőttig azt költöttem - nem is gondoltam, hogy ilyen sok apróm van, néha még egy-egy kétszázasba is belefutottam. Szóval helyben vagyunk, most már látják, hogy eszek a kajából, amit Pongó fizet - oda a büszkeségem, bah! -, de szerencsére kb. háromnaponta megyek Rúhoz két napra, és olyankor nem kell belenyúlnom a hűtőnkbe, amit amúgy is ritkán nyitottam ki az elmúlt időszakban.

Most viszont még odébb van az elmenetelem, ami azt jelenti, hogy még négy napig itthon kell sorvadoznom. Ma még beletúrtam a táskámba, és átmentem a boltba venni négy zsömlét, és így megvan a mai kajaadagom, ami jó, mert így túlélem a napot. Aztán még van kb. negyvenöt forintom, abból még kijön két zsömle, viszont holnap már így is-úgy is rohadt éhes leszek, na de mindegy, túlélem...

Az a nő pedig, akinél múltkor voltam interjún, még mindig interjúvolja a többi jelentkezőt, szóval nagyszerű. Persze elhiszem, hogy unatkozik a gyesen, és végre eljátszhatja a miladyit azzal, hogy így válogat, de én azért örülnék, ha adna már egy választ, mert ha nem kellek neki, akkor keresgélnék tovább, így viszont csak állok egyhelyben. Van megfelelő tapasztalatom, kedves vagyok, bájosan mosolygó, alkalmazkodni is tudnék, de ő még válogat. Tény, hogy ő ragaszkodott egy másfél órás csevejhez, ami alatt volt egy-két kínosabb csend, de mivel nem nagyon érdeklődött rólam, és én kifogytam a kérdéseimből, nem érzem magam hibásnak. Szóval ha őt nagyon zavarták ezek a felesleges pillanatok - mert ezt letudhattuk volna egy intenzívebb fél órában is -, és nagyon ocsmánynak tartott a padlizsánszínű hajam miatt, akkor nem engem fog választani. És oké, persze, csak mondjon már valamit, mert nem érek rá.

Museik

   Általában szoktam nézni az X-Faktor válogatásait, aztán a döntőből még nézek egy-két részt, utána mindig kiábrándulok, mert sosem az történik, amit én szeretnék, arról nem is beszélve, hogy teljesen elkorcsosítják benne az embereket, szóval adnak rájuk egy-egy rocksztár jelmezt, épp csak nem műtik át az arcukat. Mondjuk azt sem értem, miért nincs benne korhatár, mert a negyven felettieket szépen ki szokták szórni, kb. esélyük sincs, hangtól függetlenül. Na de, most egész jók voltak, úgy szeretem a kis lelkes tehetségeket...! Tök klassz érzés lehet valamit ennyire látványosan-hangzatosan tudni, robbantgatni magunkban és magunk körül az energiát.

   Néhány hete nem hallgatok zenét - vannak ilyen párhetes korcs időszakaim, amikor nem indul meg bennem egy számra se semmi különös, és beérem a saját vonyításommal -, lehet, hogy ez is rátett egy lapáttal a besüppedésemre, na de azt hiszem, ma egész éjjel a Muse-t fogom bömböltetni, mert most hirtelen kifejezetten nyitott lettem a zenebonára, Perditáék úgyis elmentek itthonról, szóval partizhatok kedvemre Pommancival. Mondjuk napok óta elég nagylányosan viselkedik, és ahhoz képest, hogy brutálisan hangos beépített motorral rendelkezik, mostanában alig akar nekem dorombolni. Remélem, ez csak valami átmeneti hóbort.

   Most még a szénaboglyámról is azt gondolom, hogy illik hozzám, pedig egész nap csak a számat húztam, ahányszor tükörbe néztem (márpedig sokszor néztem bele, hátha szépültem valamit), szóval a zene tényleg gyógyír a lélekre. Most még az árnyékomat is meggyönyörködöm néha.

   NYUHAHA!

Muse - Resistance

Mindenféle

   Nem vártam hajmosásig, leszedtem a padlizsánt a hajamról az aszkorbinsavval. Szerintem még lesz egy köröm, mert bár a lilaság eltűnt, vannak még sötétbarna maradványai a festéknek, szóval megint jól nézek ki. Nem is értem, hogy lehet a piacon ennyire fos termék. Tényleg, ez mennyire gáz már, hogy veszel egy rézvörös festéket, és padlizsánlila lesz belőle... Grrr.

   Anyának egy vagy két napja van munkája, bár sajnos a duplabéres dolog nem jött össze, így marad a szűkölködés. De azért mindenképp megkönnyebbülés, bár nem tudni, mikor kap fizut, pedig már két hónapja biztos nem fizettünk számlákat. Legalább azon már nem kell agyaljak, vajon a macskákkal együtt tudnánk-e albérletbe menni, ha kitesznek minket a házból, mert bőven elég, hogy nem tudom, mit kezdjek magammal. Rúnak is elbőgtem magam legutóbb, miután próbált belelkesíteni az egyetemre, szóval megvolt a féléves sírásadag.

   Kedden voltam az interjún, én voltam az első alany, viszont a nő azt mondta, még jövőhéten is mennek hozzá emberkék, úgyhogy még várhatok a válaszára egy darabig, addig meg nem akarok másra jelentkezni. Bár nem is tudom, nem éreztem olyan tutinak a dolgot, de hát majd meglátjuk.

   Felvettem a tárgyaimat, eddig jó. Most nem keltem fel hajnalban, mert eddig kétszer játszottam ezt már el, és akkor is csak délben jutottam sorra, de ezen a szakon annyira nem kell aggódni, hogy nem lesz hely valahova. Nem tudom, talán ez a félév nyugisabb lesz, bár most indul a minor, és semmit nem tudni róla, a tanárokról se, meg hogy egyáltalán melyik tárgy alatt mit kell érteni.

   Ma volt itt a kisebbik unokaöcsénk, először csak felugrott minket megnézni (a szülei mamáéknál festették a falat), aztán végül felhozta az angolkönyvét, hogy fent tanuljon nálunk. Még nagyon az alapoknál tartanak, nem is értem, eddig mit tanultak, ha nyolcadikban veszik az egyszerű és a folyamatos jelent. Próbáltam a szájába rágni, végül már képleteket írtam neki, de elég dekoncentrált, ha tanulásról van szó. Jó fej gyerek amúgy, viszont kiskorában átszoktatták jobbkézre, azóta diszlexiás, és ez a tanulásban is nehezíti a dolgát, na meg az se segíti, hogy fél másodperc alatt egy az ablakon berepülő darázs is képes száz százalékosan elterelni a figyelmét.

A céltalan kattintgatások órája.

Hogyan írjunk szerelmeslevelet?

,,...Baby i know that you have tried your possible best to help me and i appreciate it a lot my love, I know you love me so much that's why you do not want to see me suffer my love. Baby i really love you so much and do not ever want to leave you baby.

I understand that you have tried all your solution just to get this money my love. Thank you for that, I love you so much dear. Baby there is something i just want to tell you now my love, Baby you know it's already end of month and you might have received your salary or you have not yet, But my point now is baby please if you can take out from your salary, You and your friend should take up the loan from the bank which is £300 each making it £600 and add some money from your salary making it the money i asked for baby i will be more than happy and thankful to you, Which i will pay back my love, You know me and trust me on that baby.

My love please i beg you, do this for me and i will never forget what you did for me baby. My love just try to think about it so that you and your friend can go and take up that loan at the bank today. My love i know i am stressing you right now but it will be over soon if you can just grant me my wish my love and i am sorry for letting you know of my problems. I love you so much, Please think about it and take care of yourself my love. I love you.

Love always,

Kis Köcsögláda"

   Most ez komoly? Komolyan egy két-háromhónapos neten való járás után ilyenekkel bombáz egy nőt? Szegény anya... Megint kifogott egy ilyen idiótát. Biztos nagyon meg lett bántva, pedig olyan lelkes volt, végre volt valami kis fénye abban a folyton szürke országban...

   Itt azért már elgondolkodtam, visszaírjak-e a hapsinak, de ekkora görény már nem akartam lenni; nem elég, hogy nézem a leveleit, még válaszolok is rájuk...? Írtam Perditának ezt, ő meg megírta anyának, hogy vigyázzon a hapsival. Anyát mondjuk nem zavarta, hogy tudunk a dologról, meg azt mondta, hogy már letiltotta, mert egy faszfej, de... Áh, sajnálom, tényleg.
   Azóta utánajártam fórumokon, és elég bevett szokása ez annak, hogy nőkből pénzt szedjenek ki. Szóval aki ilyesmivel találkozik, az írjon vissza egy kabbejelet.

Egy csodálatos nyár megkoronázása

   Hajnali három körül feküdtem le, és hat óta fenn vagyok, mert olyan erősen verte az eső az ablakom, hogy nem tudtam visszaaludni. Mostanában alapból az van, hogyha felébredek, mert mondjuk pisilnem kell, vagy Perditáék hangosan beszélgetve készülnek munkába (aminek a nyár végeztével vége is lett tegnapelőtt), akkor én két órát még forgolódom, és agyalok az élet NAGYDOLGAIN.

   Miközben az eső zajának hatására lassan kizökkentem az álomból, francia szavak peregtek folyamatosan a fejemben, mintha legalábbis fel akarnám magamnak mondani ez eddig tanultakat (nyáron megint elővettem a franciát, és pár napja a múltidőt tanulom), szóval folyamatosan az ismétlődött bennem, hogy j'ai commencé à, j'ai commencé à (=elkezdtem, elkezdtem), már rohadt agytépő volt, nem bírt leállni az agyam. Tény, hogy éjjel tanultam, szóval gondolom, épp leülepedőben voltak az újdonságok, no mindegy... Aztán eszembe jutott a hajam, és újra jött a függönyre való meredten bámulás.
   Ugyanis Rú pénteken mondta, hogy megveszi nekem a hajfestéket, szóval be is mentünk egy fodrászkellékesbe, mert állítólag az ott kapható festékek minőségiek, nem úgy, mint a DM-ben kaphatók. Nézegettem a színmintákat, a kis műtincseket - a szép rezes vöröseket, mert évek óta szemezek már a természetes vörös színekkel -, és ki is választottam egy szépet; odavittem a pénztáros néninek, ő meg mondta, hogy három adag kell nekem, mert sok a hajam. Háát, jó, legyen három adag, de egy tubus mennyibe kerül oxival együtt? 600 forint... Űűűű, olyan olcsó...? (Ha valamihez nem értek, általában az árát nézem, és ha túl olcsó, nem veszem meg.) Viszont mivel Rú fizette és ott állt mellettem, nem akartam seggfejnek tűnni egy olyan kijelentéssel, hogy oké, akkor nem kell, én drágábbat akarok, mert ez gyanúsan olcsó. Meg aztán arra jutottam, eddig hetekig agyaltam, melyik festéket vegyem, és sose sikerült eltalálni a színt, most akkor én hirtelen döntést hozok, és szerencsével fogok járni...! Végül is ezt a márkát sokan dicsérik, csak nem fog kigyulladni tőle a hajam - gondoltam magamban.

   Oké, tegnap Perdita befestette nekem - szerinte úgy néztem ki, mint akinek baltát csaptak a fejébe. Mivel most először festette másnak a haját (csak magának szokta), így a karom és a hátam is bőven kapott a festéktől, de sebaj, a HÁTAMRÓL már lejött, a karomon meg halványodott.............. Szerencsére máshonnan lejött rendesen.

   Na szóval, az eredmény: sötét padlizsánlila piros fénnyel. Na ez az a szín, ami szerintem annyira undorító, hogy sose értem azokat a nőket, akik szándékosan festik ilyenre a hajukat, szóval ez a szín nem árulkodik túl sok szépérzékről. Sejtettem, hogy nem lesz száz százalékosan elérve a kívánt szín, bekalkuláltam, hogy lehet, hogy egy kicsit inkább pirosas lesz, semmint narancsos, de arra, hogy ilyen undorító, rohadt sötét - lilás fekete?! - fos lesz, nem számítottam. Gondolkodtam, sírjak-e, mert hát miért ne, de végül is arra jutottam, ha nem kopik normális színűre három hajmosáson belül, megint az aszkorbinsavas pakoláshoz fogok nyúlni, esetleg legközelebb már, ha mégesetlegesebben lesz pénzem, fodrásszal fogok megcsináltatni egy szép vöröset, mert ez hihetetlen, hogy ennyire félrenyúlok állandóan. Pedig már viszonylag világos színe volt a hajamnak, erre most megint ilyen sötét, bah, ez zavar a legjobban...

   Nem baj................. A lényeg, hogy van hajam, nézzük a pozitív oldalát.

Bódogság

   Itthon kitört a harmadik világháború, mert a NAV az elmaradt diákhiteles törlesztőrészletek miatt zárolta Perdita számláját, így nem tud hozzáférni a fizetéséhez, amíg bele nem egyezik, hogy innentől kezdve havi huszonnégyezret perkál. Szóval Perdita két napja sír, mert kb. feleslegesen diákmunkázta át a nyarat, nem lesz belőle túl sok öröme. Azt sem veszik figyelembe, hogy még (megint) diák, szóval... tökre ösztönző bármit is csinálni ebben az országban. Hálás vagyok az eddigi egyetemre való beiratkozásoktól való ódzkodásomért, mert első két alkalommal önköltségesre vettek fel, amihez nekem is fel kellett volna vennem a diákhitelt... Igaz, most meg kb. fogolynak érzem magam államin, nem hozhatok döntést anélkül, hogy százezres tartozás zúdulna a nyakamba, és minél tovább halogatom ezt a döntést, annál több.

   Az ember meg se mozdul, már fiatalon durva adósságai vannak... Nincs munkád? Fizesd a TB-det, különben halmozódni fog a tartozásod. Önköltségesre jársz? Vegyél fel hitelt. Államilag támogatott vagy? Ott ne hagyd az egyetemet, különben kezdheted törleszteni a tandíjadat, de ha nem is hagyod ott, le kell dolgoznod, szóval ez is egy afféle kölcsön, amit az államtól kapsz. Én nem azt mondom, hogy ez így nem fair (bááár...), mindenesetre most már nem lenne 100%-osan jogos odaszólni egy államisnak, hogy ,,az én adómból tanulsz", mert végül is később cserébe éveket kell itthon dolgoznod, ha akarsz, ha nem, ha tudsz, ha nem.

   Annyira nem ifjúság- (és ember)párti ez az ország, hogy hihetetlen... Szeretem Budapestet, szeretem a magyar nyelvet, Magyarország gyönyörű, de teljesen élhetetlen, ott gáncsolják ki az embert, ahol tudják, ott szipolyoznak le, ahol csak tudnak. Ez a diákhiteles cucc is csak akkor jelentene löketet, ha működne a körforgás, hogyha lennének korrekt munkák észrevehető fizetésekkel, amiből az ember enni is tud, meg részleteket fizetni. Meg egy kicsit élni, mint akinek van fizetése - vagy ne akarjak túl sokat? Vagy zombikat akarnak mindenfajta örömöt kiküszöbölve...? Az ember dolgozik, de szart se lát a pénzéből? És ne mondjuk már azt, hogy nem mindegy, milyen szakmád van - a szakma az szakma, és nem az ember hibája, hogy nincs hol elhelyezkednie vele. Nem ez a normális.

   Persze más az, ha stabil környezetből vág bele az ember az életbe, tök jó, ha valakinek a nagyszülei lakást adnak szülinapjára, vagy ha iskolás évei alatt magántanárai lehettek, és emiatt használható nyelvtudása van már tizenévesen, esetleg beszállhat érettségi után a családi vállalkozásba, de kurvára nem mindenki így indul el... Valaki totálisan hátrányból indul, és rohadt nehéz itthon ezt behozni...

   Olyan ez, mint egy gagyin megtervezett számítógépes játék. Végre kell hajtanod egy küldetést, és ehhez lépéseket kell tenned, de ha valahol rossz döntést hozol, game over. És azért mondom, hogy gagyin megtervezett, mert nincs az, hogy különböző utakon eljuthatsz ugyanoda, egyszerűen ha valamit elrontasz menet közben, buktad az egészet jó időre. Hozol egy rossz döntést már fiatalon, és azzal együtt a nyakadba ömlik még egy rakás fos. Már ha rossznak lehet mondani azt, hogy például meggondolod magad. Vagy ha döntésnek számít az, hogy nem tudod fizetni a törlesztőrészleteket.

   Na mindegy. A játékokat legalább egyből újra lehet kezdeni. A valóságban két-három évnyi teketóriázás már bőven elég arra, hogy kicsússzon alólad a talaj... Elérsz egy bizonyos kort, és hirtelen tudatosul benned, hogy már nem agyalhatsz többet, hogy mit akarsz magaddal kezdeni. Választani kell valami kurvára döcögös, beláthatatlan utat abban a reményben, hogy majd lesz valami elágazás valami jobb felé. Nem kezdheted újra egyből, hanem fel kell építened a céljaid alá egy biztos alapot... Azt meg itthon...? Hát, nem tudom...