Amikor épp meghalni volt kedvem, kisütött a nap

Az utóbbi két-három napban kezdtem el azt érezni, hogy lehetne már írni egy bejegyzést, addig meg csak kattogtam a semmin.

Hát, mi is történt, összefolynak már azok a napok...

A kéthetes kihagyás után Rénnel édesen örültünk egymásnak, láttam rajta, hogy felvidul a látványomtól és a dumámtól, és aznap, amikor a számra adott egy puszit, egyszer csak azon kaptam magam, hogy megcsókolom, aztán vagy húsz percen át smaciztunk.......... majd romantikusan letörölte a rúzsomat a szájáról, és elbúcsúztunk egymástól. Hát, nagyjából ennyi a történés, nem is érzem nagy ügynek vagy előrelépésnek, pláne, hogy pár napra rá rákérdeztem, fűszer vagyok-e az életében, csinált-e már máskor is ilyet a jelenlegi kapcsolata mellett, és egy szimpla igen volt kb. a válasz, ami olyan volt, mint egy hidegzuhany (mert amikor pár hete kérdeztem hasonlót, nem igennel felelt), és teljesen megkukult aznapra a lelkem. Ő is érzékelte a csendet, járkált utánam egész nap, mint aki az arcomról próbál olvasni, én meg csak mosolyogtam, de nem mondtam semmit, néztem, de nem láttam, figyeltem rá, de nem hallottam - végül is mit vártam? Egészen addig a napig nem tudtam aludni, mert éjszakánként azon kattogtam, vajon mit akar tőlem - "nagyon megkedveltelek"-féle, semmitérő duma ide vagy oda -, és aznap, amikor megtudtam, hogy fűszer vagyok, végre tudtam aludni. Úgy éreztem, egészen addig a szerelemmocsár felé tartottam a lejtőn, de ez az infó megállított és megmentett egy reménytelen, viszonzatlan, több éven át kínzó szerelemtől. Rájöttem, hogy ezen infók birtokában már akkor se kellene ő nekem, ha hirtelen szabaddá válna - sose tudnék bízni benne, sose tudnám, hiányzik-e belőlem a fűszer -, és szegény nőjét se irigyelhetem.

Másnapra átállítottam az agyamat arra, hogy akkor ő is csak fűszer lesz számomra, hisz ismerve magam, úgyse fogok tudni leállni vele egyik napról a másikra. Na meg most miért ne, ha csak ennyire jó ő, akkor miért ne használjam ki én is? Nekem is szükségem van irodai fűszerre, különben megőrülök odabent, nem elégít ki a társaság és a munka. De ahogy teltek a napok, visszatértek az álmatlan éjszakák - mi az, hogy én csak fűszer vagyok, hogy bánhat így velem? Én fűszerezett főétel vagyok desszerttel meg minden lófasszal együtt...! Legalább lenne cél, legalább fektetne energiát és időt abba, hogy megdughasson, legalább éreztetné velem, hogy odavan - de semmi. Napi húsz perc smaci a szünetben, egy kis hülyéskedés a konyhában, aztán szevasz tavasz.

A legutóbbi pénteken lefeküdtem aludni, és vagy hatvanszor felébredtem, és folyamatosan az ment a fejemben, hogy egy búcsúüzit fogalmazok neki azzal a szöveggel, hogy még soha nem éreztem magam ennyire jelentéktelennek és értéktelennek (pedig amúgy de, csak akkor máshogyan), úgyhogy hagyjuk egymást ezentúl, és ez a mondat zakatolt bennem megállás nélkül. Szörnyen messze járok már attól az állapottól, amikor a szerelmes tüneteket tapasztaltam magamon - már nem mosolygok magam elé a buszon ülve, nem fantáziálok róla, nem érzem magam érdekesnek mellette, nem vagyok vele önfeledt, nem vagyok kedves, nem akarok már neki szépeket mondani. Újra rideg lettem, csipkelődő, kiábrándult - nem jár hát neki mindaz a szép, tiszta, cuki, ami eddig bennem volt, amitől eddig úgy éreztem, hogy telve vagyok szeretettel. Ettől függetlenül jó kedélyű vagyok, olyan, amilyennek szeretem magam, de már egyértelműen nem neki szól, nem miatta van - bár egy-egy csók elszomorít, mert értetlen vagyok, miközben megsimogatja az arcom, de csak egy pillanatig tart, aztán újra nevetek, újra ugratom, és újra jön egy csók.

Az volt most a mázli - mert a szombatra virradó éjszakán már megint úgy éreztem, hogy egyszerűbb lenne kómába esni -, hogy az elmúlt hetekben tök véletlenül szervezőjévé váltam egy facebook csoport találkozónak, és erre a találkára most hétvégén került sor, és sikerült belőle táplálkoznom. Egész sokan eljöttek ahhoz képest, hogy például tavaly az Úgy teszünk, mintha beszorult volna a fejünk a kerítésbe találkozóra csak nyolcan mentünk el, és wow, nagyon jól sikerült, és aztán volt, aki megköszönte nekem a szervezést, sőt, az elején konkrétan én mentem a csapat élén, és az emberek követtek, jöttek utánam, mintha tényleg lennék valaki. Jókedvem volt, sikerült sugárzónak lennem, odafigyeltem a félősebbekre, hogy bevonódjanak; volt, akivel már az elejétől kezdve folyamatosan ugrattuk egymást, és volt, aki flörtölt velem a kis húsz éve ellenére; és egy lány azt mondta, tök jó a stílusom és nagyon cuki minden, amit csinálok (ezt mondjuk nem értettem annyira, pláne, hogy ő maga volt a két lábon járó cukiság), volt, aki folyton az én szemembe nézett, miközben magáról mesélt, volt, aki kifejezetten engem kérdezgetett, volt, aki megállapította, hogy milyen barátságos vagyok; szóval jesszus, iszonyatosan szükségem volt ezeknek az embereknek az energiájára, és a sok pozitív visszajelzésre, arra, hogy újra eszembe jusson, hogy igenis érek valamit én is. Nekem ezzel a találkával az volt a célom, hogy idővel kialakuljon egy jó kis társaság, aki szeret összejárni, és szerintem erre van esély, mert kérdezgettem az embereket, hogyan érzik magukat, eljönnének-e legközelebb is, és mind mosolyogva mondták, hogy igen-igen, legyen kövi találka is, szóval majd májusra is megpróbálom összehozni őket. Figyelek arra, hogy ne tűnjenek el, csináltam közös chatet, de van, akivel azóta priviben is dumcsizok, és most már tudom, hogy milyen ismerkedős játékot vinnék a kövi találkozóra, mert szerintem nagyon tetszene nekik. Húsztól negyvenkilencig volt a korosztály, és mindenkivel tudtam kicsit beszélni, olyan jó fej, érdekes, karakteres, érzelmileg intelligens emberek - szeretném őket magam köré.

Ma rám írt Rén, hogy jó reggelt, de nem nyitottam meg, mert nem tudom, mit kezdjek ezzel az üzenettel, úgyse nézné meg, ha visszaírnék, nem is értem, miért írt - végül is fűszerekkel nem foglalkozunk hétvégén, nekem meg nem kell a látszat. Nem mondom, hogy nem leszek többé szomorú miatta, de azért ma már lényegesen okosabb vagyok vele kapcsolatban, és már nem hitegetem magam, nem próbálok olvasni a jelekből, sőt, ha valami romisat csinál, viccelődve rászólok, hogy ezt ne, még a végén félreértem.

Még egy kicsit lezárva hagyom a kommentszekciót, mert most nem akarok Rénnel kapcsolatban semmit se olvasni, mert bár még sokat gondolok rá, nem annyit, mint eddig, és nem úgy, ahogyan eddig, szóval nem akarok újra beletemetkezni, és nem akarok újabb kérdéseket felvetni vele kapcsolatban. Az új ismerőseimmel szeretnék foglalkozni, olyan emberekre van szükségem, akik feltöltenek, és nem olyanokra, akiktől nem tudok aludni. Továbbra is szeretnék Rénnel jóban lenni, akár a smaci is mehet még egy darabig, de már nem fogok neki jelentőséget tulajdonítani, és nem várok már tőle semmi regényeset.

(Vanille, ari vagy, de végül is a tizennégy nap is csak néhány nap - nem tudok hozzád kommentelni. ♥)

Zárjuk le.

Bennem úgyis elbaszódott az egész, hiába, hogy "megbeszéltük", ha már napok óta gyomorideggel ébredek.

Ne találgassunk tovább, semmi értelme.

Ezer év után hozzám ért egy csávó, aki iránt érzek is valamit, ettől bezsongtam és túlgondoltam a dolgokat, egy kicsit elhittem, hogy az élet egy romiregény, de végül is nincs itt semmi, attól még ő marad, aki volt.

Elhiszem és megértettem, hogy nincs szerepem, és tudom, hogy az elkövetkezendő hetek, akár hónapok még fájni fognak, mert nem az a típus vagyok, aki hamar túllendül dolgokon, pláne, ha az a dolog ott van az orrom előtt, de hát ez van. Előbb-utóbb mindent kiheverünk.

Ha esetleg hirtelen nem találjátok a blogot, no para, csak pár napról lesz szó, amíg kicsit leparkolok.

Rögeszme

Ma reggel is rám írt, mint ahogy az elmúlt hónapokban minden hétköznap, de valahogy nem éreztem magamban a csevegős kedvet, próbálkoztam, de nem ment, úgyhogy félóránként-óránként visszaírtam. Olyan szomorúság van rajtam tegnap este óta, hogy néha csak elkap a sírás, mert nem értem, mi a fasz volt ez a hét, és mert az, hogy a levelem után ugyanúgy elköszön munkaidő végén, a legeslegnagyobb jele annak, hogy csak kaland vagyok. Tudom, nem változott semmi, eddig is ezt csinálta, de most kezd leesni az egész, hogy ez nem fog változni; amíg itt dolgozom, kapok majd belőle heti egy órát személyesen, és amikor majd felmondok, minden megszűnik. Annyit azért hozzátett a mai elköszönéséhez, hogy hétfőn írni fog. Meh. Hát ha más nem is, ezek szerint annyi átment neki a levélből, hogy minden hétvégén azon izgulok, hétfőn írni fog-e............................................. Vajon szán? Kiábrándítónak érzem a gyengeségemet.

Szerintetek egy férfi, aki "nagyon megkedvelt" egy nőt, elolvassa egynél többször a tőle kapott szerelmes kisregényt?

Megpróbálja felfogni, hogy komoly a szitu vagy szűr a látásával, és csak annyi megy át neki, hogy a nő vágyik az érintésére?

Vagy az üzenetem akkora lélekhányás volt, hogy csak rosszul lett tőle már elsőre is?

És megint csak utálom magam, megint kevésnek, butának, műveletlennek, csufinak érzem magam. Nem azért, mert kitálaltam neki, hanem csak úgy szokásos módon.

Látom magam, ahogy kedden kialvó fénnyel belépek az irodába, és nem lesz már bennem semmi szép.

Mit akar tőlem?

Nem értem. Nem tudok erre a kérdésre válaszolni, de komolyan, még annyit se, hogy meg akar dugni - mikor dugna meg mégis és hol? Szerintem ennél picit többre becsül... de annyira mégse, hogy ne játsszon velem...? Vagy ez már neki is olyan, hogy tudja, hogy gáz van, de nem tud leállni? Nekem ez már sehogy se lenne jó. Megőrülnék, ha visszalépne, még akkor is, ha csak az én érdekemben tenné, és én is képtelennek érzem magam visszalépni. DROGOS VAGYOK!

Tudom, rá kellene kérdeznem, mit akar tőlem, de... olyan szánalmasnak és naivnak érezném magam közben. Tudnom kellene olvasni a jelekből, nem?

Miért érzem magam ennyire megbántva?

Mintha rákötött volna a mocijára és végighúzott volna a betonon, hogy aztán rám mosolyogjon, hogy bocs, ha fájt, csak vicceltem, hisz tudod, hogy bírlak.

Az a kurva nap is kisüthetne már.

Kell nekem valami örömforrás.

Kedden erős, érzelmileg független, vidám, szexi, sziporkázó, szívfacsaróan kedves és elérhetetlen(nek tűnő) akarok lenni.

Belenézett már valaki Netflixen a Rögeszmébe? Gondoltam, hú, erotikus sori, érdekel - hát egy részt néztem, azt is fel-felnevetve.

Végső leszámolás (klikkbééét)

Hát én most nagyon furán érzem magam...

Olyan könnyen megelőzhette volna a kattogásomat, de mégis hagyta... Annak ellenére, hogy lényegében nem is szakadt el benne semmi, nem is tervezte, hogy véget vet ennek az egésznek. Nem értem ezt a csendet, de nem akarok ezen lógni, már így is örülhetek, hogy egyáltalán tisztáztunk egy-két dolgot.

Az én kisregényem az ő kis szösszenetének fényében teljesen értelmét vesztette, látszik rajta, hogy egy vakon tapogatózó, szerencsétlen agymenés, az övén meg látszik, hogy ő a mindentudó, mert ő legalább egyértelmű jeleket kapott, és nem kérdőjelezett meg részemről semmit...

Mármint oké, örülök, hogy végre nem azt érzem, hogy szorul a mellkasom, de... ez mire volt jó?

Szerda

Úgy ébredtem, hogy erősnek, és már-már üresnek éreztem magam. Mint aki felébredt egy szar álomból. A wifit se siettem bekapcsolni (éjjelre mindig lecsatlakozom róla), és nem gyomorideg miatt mentem el vécére. Felöltöztem csinibe, és tudtam, sima liba lesz a nap.

Erre bemegyek az irodába, és rájövök, hogy nincs ott semmi, amit szeretek. Hogy képtelen vagyok a kibaszott bútorokat számolgatni, mert nem izgat, hány szék meg asztal van az emeleten, az izgat inkább, hogy meddig lesz kínozva a lelkem. Az a baj, hogy a lányok is látták, hogy valami bajom van, Angi és Csirip felváltva kérdezgette, hogy mitől vagyok ilyen feszült („Nem vagyok feszült”), ráadásul nem tudtam megülni a seggemen se, fel-alá járkáltam három méteren, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Kétszer ki is mentem a parkba - végre befejezték a hintámat -, nap végén pedig le lettem baszva, amiért nem töltöttem ki munkával (számolgatással) a nyolc órát, holott főként miattam lett kitalálva ez a feladat. Türelmetlenségemben visszakérdeztem, hogy tulajdonképpen hajszálon múlik-e a maradásom. Neeem.

Picivel műszak vége előtt futott el az agybaj, írtam Rénnek.

Hazafelé jelentkeztem egy állásra.

Amikor itthon beléptem a liftbe, rám jött a sírás, nem az a kis pityergés, amiket eddig nyomattam hébe-hóba, hanem az, amelyik átmegy hangos zokogásba, amint átlépem a küszöböt. Pukkancs átölelt, én meg csak bőgtem, hogy egész nap csak sírni akartam, miért vagyok ilyen nyomorék, Rén miért ilyen faszfej, miért érzem ezt a szarságot folyton a mellkasomban, hogy szerethetek egy ilyen embert és stb.

Azóta csak megírtam egy kisregényt, de még nem érzem az ingert, hogy el is küldjem. Hátha még eszembe jut valami, vagy hátha rájövök, hogy kussban kéne maradni. Bár már nem érzem tétjét. Azt se akarom látni, ahogy elküld, tegye azt bármilyen stílusban is.

Holnap viszont - vagyis ma - elmegyek betegbe, nincs erőm munkát színlelni.

Hí há hú!

(Most én paraszt vagyok, hogy nem kívántam neki jobbulást, hanem egyből azt vágtam az arcába, hogy SZÓJJÁ, HA BAJOD VAN, BÖMEG? Csak hát nehéz úgy jobbulást kívánni, hogy el se hiszem, hogy beteg... És ha beteg is, miért nem ír... Ha dolgozni tud, írni két szót miért nem...? Gondolkodtam, hogy írok neki utólag, de mi van, ha csak forgatná a szemét, hogy jaj, mit akar ez a kis picsa?)

Jóóó, leállok most már, csak na... kedvenc témám...!

Holnap csinos leszek, rockra megyek majd be, mint egy badass, és... megszámolom a bútorokat... Most már tényleg..................

Faaaantasztikus napnak nézünk elébe!

Flörtribi

Felvetődött itt a kommentek között, hogy nem jeleltem Rénnek rendesen, és nem a valódi énemet - legalábbis nem a teljes egészet - mutattam meg neki, hanem hogy flörtkirálynő vagyok, aki megszerzi, ami kell neki. Ez szöget ütött a fejembe, vagy pedig pont én is gondoltam erre, nem tudom, melyik volt előbb, bár egy kicsit már úgy érzem, ezt taglalni olyan, mint egy kiolvasott könyvet megvitatni - nem változtat semmin.

Sajnos Rén soha nem kérdezett bele a lelkivilágomba, se a múltamba, pedig sokszor éreztem ingert elmondani neki, hogy csak két kapcsolatom volt, vagy hogy sokára vesztettem el a szüzességemet, vagy hogy számomra a csók olyan, mint egy pecsét, és pont azért lett volna jó kicsit beavatni ezekbe, hogy ne higgyen ordas ribinek. Ha jobban belegondolok, volt is olyan megjegyzése nem olyan rég, hogy úgyis megkapom, amit akarok, és ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha nem tudna tenni a csáberőm ellen, úgyhogy végül kénytelen lesz megcsókolni, vagy nem is tudom, én meg erre csak vigyorogtam, mert hát vicckategória rólam olyat állítani, hogy megkapom, amit akarok, hisz még a fiúimat se kaptam meg úgy, ahogy szerettem volna. Azt gondolom, egy emberben a legvonzóbb a jókedv (nem kellett megjátszanom) és a pozitív kisugárzás (ezt hozta a jókedv), és én ezen egyáltalán nem akartam rontani azzal, hogy már az elején beavatom abba, hogy valójában egy lelki sérült kis kaksi vagyok, főleg, hogy szeretem néha elhinni, hogy meggyógyult a lelkem. Talán azért sem kérdezett soha, mert félt, hogy akkor én is vájkálni kezdek a múltjában vagy akár a jelenében, nem tudom... Lehet, nem érdekeltem annyira. De gondoltam, ha ő nem árul el semmit, akkor én se mutatom be a gyengeségeimet, elég nehéz is lett volna belecsempészni a vidám kis sétáinkba ilyen komoly témákat.

Ugyanakkor múlthéten azt is megállapította rólam, hogy olyan kis ártatlannak tűnök, és emiatt néha lefagy a perverz humoromon - nem mintha az ő humora nem lenne hasonló. Szóval valamit csak észrevett belőlem, és az ezek szerint nem az, hogy ordas vagyok...

Persze "vicces", hogy úgy lógtunk együtt három hónapig, hogy csak egymás személyiségét élveztük, miközben hallgattunk mindenről, ami komoly, de hát... Mindegy má'. Gondoltam, ráérünk ezekkel - haha.

Hajnalban megkértem amúgy, hogy szóljon, ha már többé nem akar írni nekem, ne kelljen folyton találgatnom, hogy most mi van. Erre azt írta, hogy oks.

Oks...

OKS!

Ha azt vesszük, hogy egy hete nem beszél velem, talán röhejes volt külön megkérnem rá, hogy szóljon, ha már nem akar többet írni, de gondoltam, egyből szólni fog, ha már itt a lehetőség, nem pedig hagyja, hogy továbbra is kattogjak, hogy most mi a szarért nem beszélünk. Szóval ez az utolsó szó ott a chatünkben, hogy oks.

Okkkkkssss.

EQ király...

Voltunk edzeni, odafelé néha bekönnyeztem, de most jól vagyok, úgy érzem, kibírom holnap az irodában. Arra gondoltam, hogy nekem ez a három hónap olyan kis különleges volt, hogy ha esetleg ír majd, hogy kopjak le, akkor búcsúképp elmesélem neki, hogy én azért jól éreztem magam. És így tudom majd lezárni békével, hogy ugyanúgy kimondok-leírok mindent, mint eddig, és aztán megkönnyebbülve folytatom az utam. Mert még ha szar véget értünk is, az utolsó előtti másodpercig azért jó volt. És nem akarok elcsitítva, titkokat őrizgetve, összegörnyedve, sebeimet nyalogatva szimplán félreállni, és időnként sírni a klotyóban a sok kimondatlan szó miatt. Hanem akkor rendesen elköszönök.

Kényszerpihenőm

Hajnalban írt, hogy otthonról dolgozik a héten, mert beteg.

Pont ébren voltam, és elöntött a kétségbeesés... Kifejeztem abbéli aggodalmamat, hogy engem akar kerülni, de letagadta. Egyéb gondolatot nem fűzött hozzá.

Azóta se beszélünk.

Azt hiszem, lecsengtem.

Nem tudom, képes leszek-e holnap bemenni az irodába azért, hogy ott unatkozzak és ott egyenek meg a gondolataim.

875215. facsargó bejegyzés

Köszönök szépen minden kommentet, tényleg. ♥ Szoktam őket olvasni, meg újraolvasni is, nem azért nem reagálok, mert semmibe veszem a véleményeket, hanem mert agyhalott vagyok és csak a magam szarságát vagyok képes hajtogatni, és már amúgy is nagyon felgyűltek a lereagálatlan kommentek. Kb. a blog az egyetlen hely, ahol Rénről hosszasabban dumálok - jó, Pukkancsnak is szoktam, de többnyire annyira magamba vagyok süppedve, hogy itt a blogban intenzívebb és részletesebb az agymenés -, és jól esik, hogy próbáltok segíteni, és velem együtt találgattok, hogy vajon most mi a fakk van. Pukkancson kívül nem nagyon beszélek erről senkinek, szóval örülök, ha írtok, hátha több szem többet lát, haha.

Még két kibaszott éjszaka, de holnap Rén már dolgozik... Vajon fog írni? Kár, hogy a csütörtök után már az se jelent semmit, ha ír, nem is tudom, az-e a rosszabb, ha visszaírok vagy ha lazán beleszarok az egészbe.

Ma annyira lazán beleszarós voltam, hogy reggel gyomorideggel keltem, mentem is stresszkakilni, aztán rám jött a sírás, míg mamához készülődtem, aztán a héven is sírtam, meg otthon is mindenkinek, naon jó vagyok. Mondanám, hogy sírás szempontjából ez volt a legfosabb nap, de végül is lelkiekben az összes elmúlt nap ilyen volt, csak most többen kérdezték meg, hogy baj van-e. Ez meg ilyen bűvös mondat, ugye... Baj van? Erre aztán egyből összeszorul az ember torka, és jön a sírás.

Igazából csak - csaaak - azért sírtam, mert folyton két kérdés jár(t) a fejemben, először is hogy miért kell most nekem ezzel szopnom; olyan ügyesen kikerültem az elmúlt ötven évben a férfiakat és a velük járó komolyabb szívfájdalmakat, erre jön egy KOLLÉGA, aki ráadásul VŐLEGÉNY is, pluszba alapból egy sérült kaksi vagyok, szóval ez egy ilyen tripla csapás, vagy nem tudom, mit kell ebből most megtanulnom - oké, léteznek férfiak, akik hatnak rám, de ez nem erős lecke kicsit? Néha, bár kissé hitetlenül, elképzeltem, hogy majd egyszer belép egy férfi az életembe, aki meg fog tetszeni, és ha nekem megtetszik majd valaki, akkor nem fogok félni és nem fogok semmit visszatartani, egyszerűen majd tudtára adom, hogy kell nekem, és majd ő biztos örülni fog, mer' hát most na, miért ne....... Főleg, ha nekem szánja a sors.... Erre... Erreeee pont egy ilyen ember tetszik meg?! Mekkora geciség ez már? Tökre nem számítottam rá, hogy majd esélytelen leszek (néha még saját magamat is le tudom nyűgözni a pozitív hozzáállásommal). Meg az is olyan hihetetlen, hogy mellette olyan vagyok, amilyen, és ez mind kárba megy. Se Rú, se Új Fiú nem tudta ezt kihozni belőlem anno, Rú mellett egy borzasztóan önbizalomhiányos kislány voltam, akiben folyton az volt, hogy minden szinten értéktelen, Új Fiúval meg soha nem andalogtam, csak úgy voltunk egymás mellett, és semmit nem éreztem, ha hozzám ért. Rén MELLETT meg egyszerűen szeretem magam... Magabiztos vagyok, egészséges énképű és boldog, és vágyom rá, és... hiába. Magabiztosságomat meg pont az adta, hogy haccaccaaa, én aztán érzéketlen vagyok, úgyse tud már senki összetörni, játéknak meg jó ez, amit csinálunk. Most meg... most meg már nem játék részemről, de Rén részéről még simán lehet az, és nem is lehet kb. okolni, hisz erősen adtam alá a lovat, szóval... úgy kell nekem...?

A másik kérdés pedig, ami böki a csőrömet, és elszomorít, hogy tényleg ennyire fosadék emberismerő lennék? Mármint Rén ennyire szar ember lenne? Hónapok óta egy önző, szadista, engem rágcsáló és most kiköpdöső emberrel dumálok, andalgok, nevetek, bratyizok, és nem vettem észre? Komolyan semmit nem számít, ha valaki megfogja a kezem, vagy azt mondja, hiányoztam neki, virágot tépni meg akárkinek lehet mindenfajta jelentés nélkül? Nem bírom ezt, annyira összezavar. Miért nincs gyógyszer a szerelem ellen? Végül is ha azt vesszük, hogy a szerelem egy szervezetben lezajló elmebaj, igazán lehetne rá valami ellenhormont zabálni.

És igeeeen, tudom, ő az egyetlen témám, de ezt még picit el kell viselni, amíg nem kapok válaszokat (ja és voltunk tegnap biliárdozni, megittam két koktélt, amik után nehezebben találtam el a fehér golyót, és jókat nevettünk, de attól még végig arra gondoltam, hogy teljen már az idő, teljen már az idő).

Viszont nagyon tetszik a Beast in Black 2019-es albuma, hazafelé úgy éreztem tőle, erős vagyok és lezúzok mindenkit, aki baszakszik velem, még az étvágyam is megjött, úgyhogy bezabáltam a Burger Kingben, még oreós shake-et is vettem, pedig egy ideje nem kívánom az édességet se.

Nyufi

Tegnap voltunk a Jézus Krisztus szupersztáron a Madách Színházban, és fhu, én már a tizennyolcadik percben azon gondolkodtam, gáz lenne-e hazamenni. Arra jutottam, igen, úgyhogy végigültük, de én nagyon untam, nem volt egy jelenet se, ami megmaradt volna bennem, nem tetszett se a zene, se a szereposztás, főbb karaktereknek volt olyan elhaló énekhangjuk, hogy meh, és a díszletet is letudták a kijelzőkkel, szóval tökre nem értettem a végén az állva tapsolást. Ezek az emberek nem láttak még jó darabot, vagy nem tudom.

Előtte voltunk amúgy edzeni, de negyven perc után fogtam magam, és hazajöttem, fájt a térdem, és az agyam is máshol járt. Tegnap is voltunk, akkor én kitaláltam, hogy most aztán olyat futok, hogy ihaj-csuhaj (én, aki max busz után szoktam évente egyszer), be is állítottam a sebességet szép fokozatosan, és tök jól ment, de a harmincnegyedik percben pontosan ugyanazt kezdtem el érezni, amit itthon éreztem néha ugrókötelezés után: a semmiből előbukkanó mensis hátfájás, méhleszakadás, szédülés, még a kakilhatnék is rám tört. Ki is mentem a mosdóba - majdnem elestem menet közben, miután lepattantam a 8,5-tel szaladó szalagról), erre látom, hogy tiszta vér a bugyim. Hihetetlen. Ezt a térdem miatt ne csináljam, azt a méhem miatt, lényegében nem tudok egy jót edzeni anélkül, hogy valamim ne fájdulna meg, hiába jó az állóképességem. Mondjuk így, hogy nehezen megy az evés, az edzéssel is max rondább leszek, nemhogy szebb.

Ja amúgy egy napig se bírtam ezt az offline állapotot, és Rén csak ma reggel írt. Majd' kiugrottam a bőrömből, amikor meghallottam az értesítő hangját (mindenkit lenémítottam, csak őt nem), erre csak annyit írt, hogy boldog nyuszit. Hát ez az üzenet biztosan elment mindenkinek. Ilyen típusú üzenetet nem kalkuláltam be... *sóhaj*

From Hell with Love

Ha képes lennék csak és kizárólag az intuíciómra hallgatni, nem pedig azon pánikolni, hogy épp hülyét csinálnak-e belőlem, azt gondolnám, hogy csak várnom kell, mert hogyha tényleg az a helyzet, amit első körben elképzeltem, hogy Rén nem számított arra, hogy így elfajul a flörtölgetésünk, akkor ő most egy nagyon agyalós időszakban van, amit nem kellene bolygatnom, és tiszteletben kellene tartanom a határait. Ez talán szánalmasan és naivan hangozhat, ha azt veszem, hogy folyton eltűnik, és szarik bele, hogy ez nekem milyen érzés, de egyszerűen nem tudom összeegyeztetni a jeleket egymással, egy nagy káosz az egész. Ha magamnak kellene tanácsot adnom, azt mondanám, legyek továbbra is olyan, mint eddig voltam, vidám, sugárzó, pozitív, aki megéli a pillanatokat, és ne ijesztgessem a kérdéseimmel, mert akkor még azelőtt elkezdek rá nyomasztólag hatni, hogy egyáltalán komolyabban fontolóra venne. Benne van egy rohadt régi kapcsolatban, valószínűleg - ha már egyszer féltérdre ereszkedett - olyan értékrendszere van, amibe nem fér bele a jegyesség felbontása, és valószínűleg a nő is ilyen, szóval ha nem feketén-fehéren nézem őt, akkor az ő helyzete igenis összetettebb annál, hogy csak meg akar dugni, sőt, már abszolút nem vagyok biztos abban, hogy akarna-e, ha tehetné... Jó, persze nem kellene belegondolnom semmit semmibe, de azt hiszem, én már úgyis elvesztem, úgyhogy csak szimplán várakozó álláspontba helyezkedem, és visszahúzom a karmaimat, mert az, amit csütörtökön írtam neki, szerintem nagyon erős és kétségbeesett volt, és igazából nem konkrétan azon izgulok most, hogy meggondolta-e magát csak úgy, hanem hogy taszítottam-e rajta ezzel a türelmetlenkedéssel... Ha meg is gondolja magát, és arra jut, hogy inkább hagy engem, akkor azt a nője miatt tegye, ne pedig amiatt, mert kiábrándul belőlem. Persze mindettől függetlenül kurvára kivagyok, semmit nem tudok csinálni tévézésen és zenehallgatáson kívül; a szabadságom élvezhetetlen - bár az idő is egy lelombozó fos -, három hete minden étkezésem egy erőszak, mert még akkor sincs étvágyam, ha korog a gyomrom, és folyton Rénen kattogok, mint egy elmebeteg picsa. Amúgy ezért se akartam én pasizni soha, mert ilyen szánalmas fos vagyok, hogy megáll az életem, ha valami nem stimmel, és semmire nem tudok rákoncentrálni. És miért is stimmelne minden egyszer az életben.

Szóval én csak vonzó szeretnék maradni... Nem akarok félni és pánikolni, mert annak úgysincs semmi értelme, csak rontok a helyzeten.

Most ezzel az együttessel élek túl, véletlen találtam őket egy-két hete (magyar a basszusgitárosuk, hihi). Ez tőlük most a kedvenc számom, a szövege kiszúrta a hallásomat, pedig a gyengusz angolom miatt ritkán zökkent ki egy dalszöveg a gondolataimból. Ódzkodom a koncertektől a tömeg miatt, de rájuk szívesen elmennék (és pont lecsúsztam róluk, bassza meg). Mondjuk most nézem a klipet, és naon furi egy metal együttes zenéjéhez. Viccccös................. Azt hiszem, ez se az a szám lesz, amit ellinkelek Rénnek, hogy nézd, ez most tökre tetszik.

Amúgy szerintem Pennywise-nak rocker lelke van. Tetszenek neki ezek a zenék - egyik reggel vettem észre, amikor készülődtem a fürdőszobában, és elégedetten elfeküdt mögöttem a kilépőn. Tegnapelőtt meg kb. nekiállt pogózni, nagyon bepörgött, pedig nála ritka ez a két véglet.

Pszichopata lettem

Bocsánat, most nem reagálok a kommentekre, mert csak ahhoz van erőm, hogy belevinnyogjak a blogba.

Hogy senki ne izguljon elejétől a végéig: FÁJ A SZÍVEM. Azt hiszem, elbasztam mindent, de közben az eszemmel tudom, hogy nem tettem semmi rosszat, csak szerettem volna okosabb lenni.

Hipi hopp

Ez a hétvége is egész jó volt, bár azért fájt kiszámolni, hányat kell még aludnom ahhoz, hogy lássam Rént.

Tegnap este Pukkancs és én elmentünk a Pesti Magyar Színházba megnézni a Muzsika hangját, aminek a filmverziója az egyik kedvencem volt gyerekkoromban, úgyhogy anno vagy százszor megnéztem. És maga a darab is kurva cuki volt, néha el is érzékenyültem, bár nem tudom, min, de mindegy, nem egy megható történet. Kb. az egész olyan volt, mint a film, a díszlet is király volt, nekem nagyon tetszett, és Pukkancs szerint is nagyon aranyos volt, pedig ő nem is látta a filmet. (Amúgy eszembe jutott, hogy mama és Ike összesen öt színházjegy árával lóg nekem, szóval csak emiatt nullázódott le a számlám...!) Azon mondjuk meglepődtem, milyen csöves maga a színház, meg hogy mennyire egymás nyakában kellett ülni, de sebaj.

Éjfél után egy perccel aztán kaptam egy... egy... egy... dobpergéééés... matricát Réntől! Egy olyan épp-te-jársz-a-fejemben-féle kis avatáros matricát. Hihhhetetlen. Gondoltam, nem reagálom le, hadd higgye, hogy tojok rá, de aztán úgy voltam vele, hogy semmi abnormális és büszkeséget elhajító nincs abban, ha jelzem, mennyire örülök az életjelnek - meg aztán mit érek el azzal, ha nem reagálok? azt, hogy többet nem küld semmit -, úgyhogy visszadobtam egy ujjongó matricát. Huh, durva párbeszéd ez így hétvégére...! De na, szeretem magam mellette, és azt hiszem, semmi kedvem taktikázni, és színészkedéssel bemocskolni azt a kedveset és tisztát, ami bennem van vele kapcsolatban. (Most azon gondolkodom, hogy értem azt, hogy szeretem magam mellette, de áh, késő van már, játszani kell a cicával, és aztán aludni.)

Ma pedig Ikével lógtam napközben, este pedig életemben először elmentem egy edzőterembe, és úúúristen, nagyon jó volt, úgy éreztem magam, mint egy vidámparkban. Annyiféle gépük van, hogy az ott eltöltött két-három órából végül is csak másfél telt el úgy, hogy csináltam is valamit, a maradék időben meg azon gondolkodtam, ezt meg azt a gépet vajon hogy kell használni. Oké, elvileg van ott ember, akit meg lehet kérdezni, de nekem már az is nagy szó, hogy bemerészkedtem egy konditerembe, ahol tökéletes testű emberek pózolnak minden egyes képen és kijelzőn, nemhogy még szóba is álljak ott valakivel. Most azt gondolom, hogy a világ legegyszerűbb dolga konditeremben dolgozni a testünkön, és nem a szőnyegen szenvedni otthon. Pukkancs teljesen odavolt a futópadért, azt mondta, soha többet nem megy utcára, ahol állandóan az óráját lesi, jó tempóban és megfelelő pulzusszámmal fut-e ahhoz, hogy fogyni tudjon. Én egy órát "bicikliztem", jó nehézre állítottam, aztán különböző gépeken szenvedtem pár perceket, abban reménykedve, hogy jól használom őket, majd lépcsőzéssel zártam, ami miatt tulajdonképpen el akartam menni terembe, mert vigyázni akarok a popókámra. A zene is tiszta jó volt - Pukkancs azt mondta, dettóra ugyanezek mennek az Alteregóban -, hazafelé meg Eminemet hallgattam, és jól éreztem magam, mint egy szexuál gettós ribi. Egyébként azt hiszem, utsó pillanatban találtam ki, hogy én edzőterembe akarok járni, mert most még jó alakom van nagyjából ruhában, de azért látom a tükör előtt, hogy elkezdtem... flattyosodni, ez pedig nem összeegyeztethető a hiúságommal. Olyan jó kis hangulata volt amúgy a teremnek, nem is volt bent nagy fény, szinte biztonságban éreztem ott magam, azt hiszem, egyedül is el mernék menni. Szóval úgy döntöttem, megveszem a bérletet, és én mától nagy sportember leszek.

Mostanában amúgy arról fantáziálok, hogy beiratkozom hip-hopra, de nem merek, mert félek, hogy öreg vagyok ilyenekhez, meg hogy ott mindenki brutál szexi lenne, vagy a másik félelmem, hogy olyanokat tanulnánk, mint amit SP lenyom a Kép maradsz című klipjében, vagy van az a szám, aminek az a szövege, hogy titok, titok, szívem kulcsa hol van, de neked megkereseeem, ölelj át, szeress addig... Ezek mély nyomot hagytak bennem anno. Szóval. Nem merek.

Hüekúva

Most jól vagyok, nem érzek semmi különöset (mosolyognom kell ezen a mondaton, miután már csak átolvasom a bejegyzést, van-e benne elütés). Inkább az foglalkoztat, hogy üres az életem, nincsenek körülöttem emberek, nincs egy jó társaságom; kellene egyet utazni, kellene valamit tanulni. Nem is feltétlenül hasznosat, csak hogy örömömet leljem benne. Például zongorázhatnék, csak mondjuk ahhoz nem ártana egy zongora. Az is zavar, hogy elakadtam a regényemben, meg hogy nem hoznék már fel senkit a lakásba a macska miatt. Annyira nem találom a helyem, hogy legszívesebben csak fognám a batyum, és elsétálnék a világ végéig. Miért vagyok ennyire életképtelen?

Tegnap amúgy nagyon összevesztem Perditával viberen - vagyis inkább ő gurult be rám -, annyira, hogy az utsó üzeneteit már el se olvastam, csak töröltem az alkalmazást. Ennek az az előzménye, hogy pár napja ráírtam, hogy nem vihetem-e haza Pennywise-ot, biztosan jobban élvezné ott a kertet, és mi is Pukkanccsal újra otthonnak érezhetnénk az albérletünket... Élből el lettem utasítva - mint ahogy nekem sincs otthon helyem, úgy a macskámnak sincs -, oldjam meg máshogy. Neki ott a kutyája, meg mama macskája is kijárós, nem kell oda még Pennywise is.

Nem is azt akarnám, hogy lepasszolom oda, aztán szevasz, hanem fizetném a dolgait, meg eljárnék vele dokihoz, meg otthon lennék egy-két hetet, amíg kiszoktatom a kertbe... De nem. Nem álltam le vitatkozni, csak elfogadtam a nemleges választ, mintha legalábbis Perdita lenne otthon a kibaszott úrnő, de hisz így is van végül is, nekem pedig semmi jogom nincs ott semmihez. Még anya is előbb küld egy megszabadulnék-felnőtt-macskámtól-féle hirdetőoldalt, minthogy visszavenné a ház úrnőjének szerepét.

Családom, aki bármiben segít, egészen addig, amíg tényleg nem kérek segítséget.

A viber meg azért lett letörölve, mert Perdita tegnap rákezdett, hogy szar gazda vagyok, türelmetlen és elutasítom a megoldást (?), ő persze meg milyen jó, aztán teljesen bepipult, amikor emlékeztettem egy-két állatára a múltból, szóval le lettem hülyekurvázva, és akkor úgy gondoltam, ennyi elég is volt, inkább nem vagyok kíváncsi a folytatásra. Ennyit a csudi, megújult kapcsolatunkról. Valahogy nincs energiám olyan emberekkel vitatkozni, akik úgyse tudnak semmi hasznosat mondani, csak az a lényeg, hogy egy szar vagyok, és megérdemlem a sorsomat.

Kellenének barátok... Nem ilyen előveszlek-amikor-uncsizok-félék, hanem akik építőleg hatnak rám.

Ma színházba megyünk, holnap meg remélhetőleg eljutunk végre valahára egy edzőterembe. Itthon már nem merek semmit csinálni a szőnyegen, mert csak elcseszem a térdemet.

Kicsit azt érzem, hogy egy nem nekem való életet próbálok erőltetni már száz éve, de nem megy, mert mindent unok, érdektelen, semmi különleges nincs semmiben, ettől aztán sorozatosan béna vagyok, szerencsétlen, keringő gólyafos; egy kicsit mindent akarok, de úgy igazán semmit se... Csak épp nem tudom, mi a nekem való... hogy létezhet-e egyáltalán egy olyan élet, amiben ki tudok teljesedni, vagy csak szimplán elégedetlen, semmire-se-jó fajta vagyok...

Kiveszem a kommentlehetőséget, mert most egy oltani való kakidarabnak érzem magam.

(Rén is jobban jár, ha nem tud rólam semmit, és marad a menyasszonyánál, aki biztosan egy jól működő, aktív életet élő ember, nem ilyen megszilárdult szarkupac, mint én.)