Annyira kiábrándult vagyok az életből, hogy már az egész blogolósdi nem is érdekel, mert évek óta ugyanarról írok, engem se érdekelne már, mi van velem és a soha meg nem valósuló terveimmel. Csak az előbb Pukkancs mutatott valamit egy álláskeresős csoportból, és ezen felbasztam magam, úgyhogy most ingert érzek írni a magyar vendéglátóiparról, mert nem nagyon értem, mire fel várnak el bármit is bárkitől, miközben ők maguk abból élnek, hogy fos feltételekkel hajtják ki a nyomorult emberekből a szuszt is (persze bőven meg tudnának élni úgy is, ha korrekt módon bejelentenék és megfizetnék az embereiket, de ugye pénzéhes faszok, de azért még idebiggyesztem azt is, hogy kinek nem inge, hablablablabla, nehogy erre tévedjen valami akárki).
Nincs kedvem írni a hajós témáról, átugrom azt a részt. Lényeg, hogy megint nézegetni kell az állásokat.
Egy darabig úgy voltunk vele, hogy olyan szar fizuk vannak itthon, hogy meg se éri dolgozni, akkor inkább maradjunk itthon, amíg van pénzünk, dolgozzon a picsa értelmetlenül, mert ugye ezek a fizetések pont arra elegendőek, hogy egyél, rezsit fizess, Rossmannba menj, bérletet vegyél, és jó esetben még tudsz magadnak venni ruhát hébe-hóba, de ilyenek, hogy nyaralás, befektetés, meg kifizetődő tervek megvalósítása nemigen jöhetnek szóba.
Aztán hamar jött a fájdalmas felismerés, hogy különböző igényeink vannak, mert bassza meg, én ezt és ezt akarok csinálni, ilyen-olyan hobbiba akarok belefogni, ezt meg azt ki akarom próbálni, olyan szart én is akarok már venni magamnak, kitaláltam, mibe fektethetnénk bele, hátha összejön, stb. - de ehhez mind pénz kell, nem elég az, amiből most elvegetálunk.
Jól van, akkor keresgéljünk.
Szóval néztük Pukkanccsal, hogy hm, idén egész jó pénzeket kapnak a vendéglátósok (egész jó = megvan kétszáz nettó), hogy lehet ez Magyarországon? Csak nem rájöttek a magyar munkáltatók, hogy ha fos pénzeket adnak, a magyar vendéglátós inkább kimegy a picsába, hogy értelme is legyen az igának? Találtunk is egy tök jónak tűnő hirdetést - pont két embert kerestek konyhára nyolc órában, jó pénzért, és csak egy órára tőlünk. Kérdezgettük egymást, hogyan lehetséges ez, vajon mi ennek az egésznek a hátulütője.
Hát pont ráérünk, nem?!
Járjunk utána!
Elmentünk az étteremhez beszélni egy emberkével, aki elmondta nekünk, hogy a vendéglátásban nem nagyon hisznek az emberek a nyugdíjban, ezért csak két órára szokták bejelenteni az embereket, ami azt jelenti, hogy kapsz egy bruttónyi összeget kézbe, és él mellette a TB-d, "cserébe" viszont nemigazán van kimondva, hány órát kell dolgoznod egy nap. Persze mire odaértünk, a nyolc órás műszakból az lett, hogy a munka héttől tart addig, amíg van munka. De mivel ez általában nyolc óra a konyhai előkészítő számára, így mondjuk azt, hogy nyolc óra. Mondtam neki, hogy jól van, átgondoljuk mi ezt, és estig szólunk, hogy megfelel-e ez nekünk, de aztán Pukkanccsal hamar arra jutottunk, próbáljuk ki, mert végül is ki a fasz hisz a csarnokok hazájában a nyugdíjban, pláne, hogy a fiatalságunkat se tudjuk normálisan megélni, ami ugye egy békés nyugdíjas kor alapja lenne. Igazából nem is a kétórás bejelentést akartuk átgondolni, hanem alapjáraton a többi kis részletet, mert amúgy ha rajtam múlna, lehetne választani, hogy bruttót kérsz-e vagy nettót a munkádért.
Tegnap tehát elmentünk a próbanapra. Tök izgatottak voltunk, nem tudtuk megállni a fantáziálást, mikre költjük majd a fizunkat, és nem baj, ha néha majd tizenkét órázni kell, lényeg, hogy megkapjuk azt a pénzt - de azért várjuk ki a nap végét.
Szóval az étterem előtt találkoztunk a jelenlegi előkészítő nővel, hogy megmutassa, mit hogy kell, mi tartozik ebbe a munkakörbe. Az étterem maga elég csecse, stílusos, hangulatos, és persze kurva drága minden, de hát elhelyezkedése miatt alapból a turistákból él.
Aztán a nő levitt minket a pincébe.
Ott volt egy helyiség, ahol a vendégek esznek rossz idő esetén, abból nyílt egy kabin méretű, bagó szagú iroda és egy konyha. Lent állott és dohos volt a levegő, de aztán be lett kapcsolva valami szellőztető-szerűség, én csak a hangját hallottam, nem értek hozzá. Lényeg a lényeg, hogy a levegő súlyától és az ablaktalanságtól egyből fél fokot csappant a lelkesedésem, de gondoltam, ez legyen a legnagyobb bajom. Aztán amikor beléptünk a konyhába, és a nő felkapcsolt egy tompafényű lámpát, egy baszott nagy csótány futott el előttem nagy pánikban, csak úgy csattogtak a kis cipői a csempén. Nagy vigyorral az arcomon megjegyeztem, hogy nahát, ott van egy csótány!
Jó, hát én sose láttam még csótányt, de valahogy megéreztem, hogy felesleges előkapni a mobilnetet, hogy azonosítani lehessen. Pukkancs is megállapította, hogy jé, ez tényleg csótány - az ő arcán is olyan kifejezés ült, mintha épp tüzijátékot nézne. A nő erre csak annyit mondott: „Ja, hát igen. Ez egy pince.” Mondtam neki, hogy ühüm, közben azon voltam, hogy leküzdjem a rám törő viszketést és irtózást, és a késztetést, hogy azt mondjam, na jó, én mentem innen a faszba. Azt azért megkérdeztem barátkozósan, haza lehet-e véletlen telepíteni a kis bogikat, csak úgy kérdem érdekességből. „Nem. Szerintem nem.” Szerinted nem? Akkor jó!
A nő aztán egyből magyarázni kezdte a dolgokat. Nem túlzok, legalább harminc hűtőn mentünk keresztül, és ledarálta, hogy melyikben mi van, és hogy az előkészítő dolga számon tartani, miből mit kell készíteni, miből mennyit kell rendelni (ezt spontán csinálod időjárási előjelzéstől függően), mit kell épp feldolgozni, mert fogyóban van; a megrendelt árut is te veszed át, te cipeled el a hűtőkig, te pakolsz el mindent, a te felelősséged, ha valami az étteremre rohad, mert rosszul mérted fel, miből mennyit kéne rendelni, és akkor azt levonják a fizudból, hablabla. Szerintem ez egy üzletvezetői munkakör része lenne, de hát oké, biztosan meg lehet szokni és jegyezni - suttogtuk oda egymásnak Pukkanccsal -, mert hát azért elég vicces dolog egy előkészítőre ilyen felelősséget terhelni. Miközben a nő a tisztasági szabályokról dumált, a móka kedvéért némán a barlangszerű plafonra mutattam, hogy Pukkancs is megcsodálhassa a fejünk fölött fürtökben csoportosuló csótikat. Mert hát nálam ösztönös, hogy ha a földön meglátok valami ocsmányságot, a plafonra is felnézek, mert azt várom, hogy valami a nyakamba ugorjon.
Aztán sajtot szeleteltünk, meg gyúrtunk pizzatésztát. A világosság miatt a csótányok is nyugovóra tértek, szóval gondoltam, jól van, menni fog ez. Egyébként senki emberfia nem volt az egész étteremben tizenegyig, a nő egyedül csinál ott mindent, szóval minden elismerésem az övé, mert kajakra egyedül van a konyhán, nincs más pozíció, amiben az embernek le kell mennie a konyhába, tehát ez a nő emelgeti a nyolc tonnás húsos ládákat, ő mosogatja el az ötezer literes badellákat (új szót tanultam), minden lófaszt ő csinál, és senki meg se kérdezi tőle, kell-e segítség. Holott fenn az étterem részlegben három fiú áll szakácsnak nevezve magát, az egyik felveszi a rendelést, a másik kettő meg kisüti azokat a kajákat, amik oda vannak nekik készítve, és van egy negyedik srác, aki a tulaj jobbkeze, de a beszéden kívül nem is csinál semmit. Ők akkor is fenn lébecolnak, amikor senki nem téved be - tegnap erősen fújt a szél, úgyhogy alig jött be valaki, láttam a megfigyelő monitoron. Igaz, a szakácsok a nyitvatartási idővel szopnak, úgyhogy inkább nem sajnálom el tőlük a nyugisabb órákat.
Aztán délelőtt beugrott a tulaj, és félrehívott minket, hogy beszélgessünk. Nagy részletekben előadta, mi is ez a kétórás bejelentés. Igazából nem nagyon érdekelt, de ő mindenáron meg akarta magyarázni, hogy itt semmi nem zajlik feketén. Ami főként elbaszta az egészet, az az volt, hogy miután visszamentünk a konyhára, a nőci megmutatta, hogyan kell húst darálni. Négy ládányi marhahúst daráltunk le, ami ugye azzal jár, hogy dagonyázol a kiolvadt vérben, mert egy zacskóból szedegeted ki a húscafatokat, és dobálod a darálóba. Én alapjáraton viszolygok a nyers hústól, de így, hogy vér is volt mellé, aminek menet közben szaga is lett... No mindegy, remélem, csak hallucináltam, hogy a szemembe fröccsent. Közben végig azon agyaltam, legyek-e inkább vega, mert végig hullagyalázónak éreztem magam (nem leszek végül is, mert nagyon szeretem a húst, de úgyis ritkán eszek, szóval asszem, nem kell bűntudatot éreznem). Aztán a ledarált húst bizonyos dkg súlyúra kellett gyúrni, úgyhogy baszott pepecselős és gusztustalan volt az egész...
Lényegében az lett volna a cél, hogy a húzósabb napokon ketten legyünk - de néha csak váltva egymást -, és a szezon után egyikünket át lehessen tenni másik étterembe. Ez nem volt húzós nap, igaz, hárman voltunk a megszokott egy ember helyett, szóval fasz tudja.
Estig tanakodtunk Pukkanccsal, hogy visszamenjünk-e, mert tényleg jó lenne már szórni kicsit a pénzt, aztán hajnalban, amikor csörgött az ébresztő, elöntötte a világvége az agyamat, hogy úristen, ha ezt kell csinálnom mindennaposan, kinyírom magam, megint megrohant az elgondolás, hogy az életem értelmetlen, ha nem használhatom fel a kreativitásomat, de úgy is értelmetlen, ha vért kell látnom minden nap, és úgy is értelmetlen, ha nem dolgozom, szóval perpillanat mindenhogy értelmetlen, és soha nem lesz semmim, stb, stb, ezt már ismeritek. Pukkancs se volt elragadtatva a henteskedés után, úgyhogy írtunk a hapsinak, hogy ezt inkább nem akarjuk csinálni. Tulajdonképpen úgy volt ez próbanap, hogy reggel a nő már aláiratta velünk a belépőpapírt - pedig a próbanapnak nem az a lényege, hogy a végén eldöntjük, akarjuk-e egymást? -, csak az nyugtatott meg, hogy még úgyse tudnak bejelenteni, mert pont pár napja leadtuk a kiskönyvünket a munkaügyön. Lényeg, hogy persze nem lett kifizetve a nap, bár az ingyen matrózkodás után már nem szoktam pénzt várni a próbanapoktól (szóval így pofázzon bárki is a facebook-on, hogy XY nem jött el a próbanapra).
Azóta lebeszéltem egy újabb próbanapot keddre, viszem Pukkancsot is, és inkább le se írom, mit kell majd csinálni.
Amúgy híztam, képzeljétek, ráálltam a Media Marktban egy mérlegre. Sose voltam még ötvenhárom kiló, évekig ötven alatt voltam, pedig a magasságom megengedné a többet. Biztos a jólét - mármint hogy felmondtam, még mindig azt gondolom, hogy jól tettem. Többet eszek így, mint munkás napokon (mondjuk tegnap kaptunk egy-egy szelet hideg pizzát, bár csillogott rajta az olaj, amitől úgy nézett ki, mint egy friss festmény, úgyhogy erőlködve haraptam bele háromszor, aztán inkább lepasszoltam Pukkancsnak - jaj, pedig a tulaj előadta, hogy sose fogja szóvá tenni, hogy a személyzet étkeztetése neki fejenként havi hatvanba kerül, aha, gondolom - én a napi két-három étketésemre se költök havonta ennyit, úgyhogy baszódjon meg a "hatvanezres" maradékaival).
Végre bejutottam amúgy nyaki ultrahangra - mert kell vinni leletet az endokrinológushoz -, ahol szólt a doki, hogy durván néz ki a pajzsmirigyem, és minél előbb menjek el vérvételre, és jó lenne nem kivárni az sztk-s időpontomat az endokrinológushoz. Úgyhogy megyek jövő héten dokihoz, remélem, nem derül ki semmi gáz.
Jesszus, most hirtelen beugrott, mit álmodtam... Bah, nagyon durva volt. Valami fasz volt hatalmon (gurgulázó kacaj), de valami elmebeteg volt, és úgy igazgatta az életet, mint valami rosszindulatú varázsló, aki folyamatosan bosszút akar állni a népén. Na és olyanokat csinált, hogy utaztam a héven, és egy bizonyos megállóban mindig, de mindig megállt, negyed óra erejéig átváltozott a hév egy kurva nagy kalózhajóvá, ami egy rohadt nagy oszlopra volt felakasztva, és úgy meghintáztatta az embereket, hogy örült, aki idejében meg tudott kapaszkodni. Meg végtelen lépcsők vezettek mindenfelé, és soha nem értem oda sehova, pláne azok után, hogy eldöntöttem, kihagyom a hévezést.
Álmom, életem.
