Mondta, hogy szeret

Valószínűleg most mindenki lefejelne, de Normi elhívott sétálni, én meg elmentem. Merthogy már úgyis annyit chateltünk, hogy nem számít, találkozunk-e vagy sem, meg aztán volt még átbeszélni való; arra vágytam, hogy erre vagy arra mozduljon el a dolog, de valamerre haladjunk. Aranyos volt, mert úgy írt rám, hogy: „Úgy elhívnálak sétizni, csak nem tudom, szabad-e.”

Sétáltunk egyet a Várnegyedben; olyan helyeken ültünk le, ahol még nem is jártam, például a Várkertbazár erkélyére is ki tudtunk menni, és mivel rohadt hideg volt, nem volt ott rajtunk kívül senki. Eleinte csak kivel-mi-van-féle dolgokról dumcsiztunk, aztán egymás múltjáról, aztán kettőnk közös múltjáról. Kérdezte, szerintem elfogadható-e, ha valaki úgy boldog, hogy nem vidám, mert ő ilyen és kész, nem akar erőlködni, hogy valaha is másmilyennek tűnjön.

Aztán én kérdeztem őt, hogy mit tenne magával az én helyemben. „Apám egyszer azt mondta, addig csinálj valamit, amíg jólesik, és ha már nem, akkor hagyd abba.” Majdnem mondtam erre, hogy de nekem ez perpillanat nem jó, de valamiért mégse mondtam. Beszéltünk még a "feltétel nélküli szeretetről" is, mert az, amit chaten írt ezzel kapcsolatban, némi késéssel jutott el az agyamig, de késztetést éreztem elmondani neki, hogy nagyon erős feltétlen szeretetet elvárni egyrészt alig néhány hónapnyi zavaros járás után, másrészt úgy alapjáraton bárkitől is, mert én amúgy nem hiszek a feltétel nélküli szeretetben. Nagyjából egyetértettünk ebben, csak ő kicsit máshogy értelmezte a fogalmat. Aztán áthívott kajálni, én meg mentem, mert az egész két-három órás séta alatt annyira örült nekem, hogy úgy éreztem, kicsit átértékelt dolgokat a fejében.

Ahogy levettem a kabátomat, megszorongatott hátulról. Aranyosan csinálta, ne úgy képzeljétek, mint egy kiéhezett vadállatot, akinek sikerült becsalnia a zsákmányt a susnyásba. Jó, hát valószínűleg mindketten sejtettük, miért vagyunk ott, vagyis hogy mi fog történni. A többire aznapról már nem nagyon emlékszem, sokat simiztük egymást, mármint egymás karját meg vádliját, attól függően, hogyan döglöttünk épp az ágyon, de ruhában voltunk, és nem is smaciztunk. Még.

Éjjel aztán szexeltünk, és összebújva aludtunk el.

Másnap elmentünk sétálni, kibuszoztunk Gazdagrétre, aztán onnan átsétáltunk Normafáig. Közben felfigyeltem, hogy elkezdett "barátnőmként" említeni, de nem nagyon mertem komolyan venni, mert például séta közben nem fogtuk egymás kezét, habár egyszer vaddisznóra gyanakvás közben megfogtam a kezét, és akkor úgy mentünk pár méteren át, vagy például a buszon a kezébe vette a kezemet, meg amikor a bazi meredek hegyen mentünk fel, megkértem, hogy kapjon ölbe, mert én most már elfáradtam, úgyhogy pár méteren keresztül vitt is az ölében (legalább három méter volt az).

Aztán visszamentünk hozzá, de még ezzel is óvatos voltam, mert ami neki egyértelmű, például hogy visszamegyünk hozzá, az nekem egy nagy kérdőjel, hogy én akkor most visszamehetek-e hozzá, vagy le kell csatlakoznom félúton. És ja, ez gáz, nem akarom ezeket a kérdőjeleket, mert szeretnék nem tartani attól, hogy a barátom lekoptat menet közben hazafelé, és én is szeretnék biztonsággal jönni-menni nála. De neki olyan agglegényélete van, meg szabadságmániája, meg megszokásai és rigolyái, parái és rutinja, meg minden lófaszkája, hogy szerintem ezzel kapcsolatban még lesz pár körünk. Lényeg a lényeg, hogy visszamentünk hozzá, és amikor feküdtünk összebújva, megkérdeztem, hogy: „Szerinted most majd ügyesebbek leszünk?” Ő meg mondta, hogy reméli, de azért fél, mert tart attól, hogy nem tudja majd, hogyan kell viselkedni, mert lehet, hogy ő majd azt fogja néha gondolni, hogy jól csinál dolgokat, közben meg nem. Én a chatelést mondtam, hogy attól félek, mert nem tudom már, mennyi chatmennyiség a normális, és hogy már nagyon ilyen necces pályává vált számomra a chat, amiért olyan sokat vitatkoztunk rajta. Szóval hogy attól függetlenül, mennyit chatelünk majd, mindig ott leszünk egymásnak?

Aztán ebből szóba jött, hogy amikor szétválunk - ezt ő kezdte el mondani -, mindig szarul érzi magát, órákon át, de van, hogy egy teljes napig, mert hirtelen nem tud magával mit kezdeni, és olyan rossz érzés van benne, mintha elhagyták volna. Én meg néztem rá, hogy azta, én is azt szoktam érezni, amikor kilépek innen, hogy ez ennyi volt, és onnantól kezdve egyedül érzem magam. Ezen közösen csodálkoztunk egyet; magyaráztam neki egy sort a "tárgyállandóságról", aztán megállapítottuk, hogy ez valami hasonló elbaszottság akkor mindkettőnknél, és hogyha ez a probléma fennáll, az elég gáz, és minél előbb tenni kell ellene, mert ha ennyire nem érezzük a kötődést, akkor nem csoda, ha minden szaron úgy összeveszünk chaten, mintha idegenek lennénk egymás számára. Abban maradtunk, hogy mindketten fosunk ettől az egésztől, de a közös cél akkor is az, hogy szeretnénk, hogy ez működjön, és bizonyítanunk kell, hogy akkor is ott vagyunk egymásnak, ha fizikailag épp nem vagyunk együtt.

Egyébként fogalmam sincs, a tárgyállandóság-téma javítható-e felnőtt korban. Szerintem nálam Rén miatt csesződött el a dolog, mert ő például tényleg csak bizonyos időintervallumokban létezett számomra. Egyébként a tárgyállandóságról először a nárcisztikusokkal kapcsolatban hallottam... Elvileg ők olyanok, hogy addig szeretnek valakit, amíg az ott van az orruk előtt.

Nem tudom, mi lesz. Még úgy nem jártunk, hogy volt munkája, és nem bulizott, nem füvezett, úgyhogy asszem, tehetünk még egy utsó próbát.

Mindenesetre amikor eljöttem tőle, egész jól éreztem magam. Egy kicsit agyaltam ugyan, de magamhoz képest minimálisan, és amikor a metrón ülve felidéztem magamban a gyogyis kis búcsúnkat (én már felöltöztem, de ő még meztelenkedett), hirtelen megnyugodtam, és elhittem, hogy most jók vagyunk, és hogy mára mindketten megtettünk minden tőlünk telhetőt.

„Ne felejtsd el, amit beszéltünk. Itt leszek a szívedben akkor is, amikor nem látsz.”

„Itt leszel a szőrös cicim mögött.”

Asszem, egy darabig még nem merem majd feloldani a kommentszekciót.

EV

Mától hivatalosan is egyéni vállalkozó vagyok.

Elintézni még a napokban, lehetőleg holnap:

- szólni munkanélkülin, hogy katás lettem, úgyhogy uuuuggyan, nekem már nem kell a segély, mert elleszek a morzsányi bevételemből;

- szamlazz.hu-ra felregisztrálni

Az új vállalkozásomat egy hete kezdtem hirdetni, és már több, mint száz követőm van. Ez azt jelenti, hogy sokkal nagyobb igény van rá, mint a Csíkos Hollóra. Mégis azt érzem, hogy nagyon nehéz lesz beindítani, már ha sikerül, mert nagyon érdekes és elkeserítő társadalmi jelenségre figyeltem fel, ami nem igazán segíti a dolgomat, sőt.

Egyébként a Csíkos Hollót is sikerült újra normálisan meghirdetnem, pontosabban sikerült túljárni a facebook eszén, úgyhogy ott 60 új követőm lett az elmúlt napokban. *büszkén kihúzza magát*

Melléktevékenységnek meg beállítottam a kiskereskedelmit, úgyhogy elvileg árulhatom majd az ebook-omat, ha esetleg rajzol magának egy könyvborítót.

Na kinek miről szólt az év első napja? (nyöh)

Tegnap is rám írt, hogy szarul van.

Először félreértettem, mert úgy jött le, mintha csak a harmadnapossága miatt írt volna, úgyhogy kicsit mérgi lettem - én szintén szarul voltam -, és beszóltam, hogy ha rám ír mindenféle miatt, azzal nem segít. Akkor értetlenkedett egy sort, hogy miért mondtam, hogy ha szarul van, kereshet - de én mondjuk nem ilyen átlagos rosszul levésekre gondoltam, mert ennyi erővel 0-24-ben írhatnék neki én is. Ezen minimálisan összeszólalkoztunk, mire megállapítottuk, hogy ez most egyikünknek se könnyű.

Aztán ebből lett egy négyórás chatelés, amiből az jött le, hogy nagyon sokat agyal kettőnkön, hogy miért nem tudtunk jók lenni együtt, miközben amúgy ez meg az a helyzet. Sokszor agyalt már nekem ezen, én is szerettem vele gondolkodni, mert ebből láthattam, hogy ő se túl boldog a végkifejlettel, és ettől kevésbé éreztem magam fosul. Tegnap először nem akartam belemenni ezekbe, de közben elkezdtem azt érezni, hogy jót tesz átbeszélni újra, és ilyenkor mindig elmondhatok újabb meg újabb dolgokat, amik utólag eszembe jutnak. Például én megírtam neki, hogy szeretném, ha tudná, hogy elég rossz időszakában találkoztunk, és hogy csoda lett volna, ha az ő bulizós-piás-füves verziója jól el tud lenni velem, akitől mindez távol áll. Nem is dolgozott, ugye, és mindig másnaposan találkozott velem. Elismerte, hogy ez nagyon gáz, és hogy nehezítő tényező volt, de persze ő is fel tudott hozni ellenem ezt-azt, főként a problémamegoldási módszereimet (cöh), meg utólag bevallotta, hogy nagyon zavarták a színjátszós fiúk. Lényegében kisült, hogy elég sok mindent nem szokott kimutatni úgy, hogy én is érzékelni tudjam, például hogy a legutóbbi talink végére, amikor megkértem, hogy ne keressen egy darabig, eléggé beborult magába, miközben felém annyit közölt le, hogy nem fog belehalni, de már fázik, úgyhogy menjünk haza.

Írta aztán a beszélgetés végén, hogy szerinte nagyon klasszak vagyunk, hogy tudunk ezekről beszélni, és hogy érzi, még ha századszorra is beszélünk ezekről, hogy sokat segít, mert legközelebb majd okosabbak tudunk lenni.

Csak hát ja, nekem ez a legközelebb-rész fáj, nem akarom látni a legközelebbjét a jelenlegi állapotomban. És ha folyton kontaktban vagyunk, akkor nekem ez a jelenlegi állapot ki fog tolódni, és azt nagyon nem szeretném, mert nem érzem jól magam benne, tényleg nyűg a létezés, de közben azt is érzem, hogy szeretnék felszínre bukkanni végre, hogy vehessek egy jó nagy levegőt, és magamba ihassam az életet.

Ma is beszéltünk egy vagy két órát még délelőtt, mert az alsó szomszéd zajongott, és emiatt nem tudtam depressziózni a takaró alatt délután háromig, és mert tegnap visszaolvasgatás közben véletlenül küldtem neki egy gyorsemojit, ami ma délelőtt ment át neki, amikor bekapcsoltam a wifit. Szóval beszéltünk, és az is jó volt kicsit... Nem romantikusak ezek, hanem ilyen nem-akarom-hogy-ne-legyél-féle hangulatúak mindkettőnk részéről. Valahogy szóba jött Rú, mert mostanában amúgy sűrűbben szóba jön amiatt, hogy elmeséltem neki, hogy Rú megkeresett, és amiatt is, mert még mindig teljesen el van képedve azon, hogy volt egy hét éves kapcsolatom, amiben nem az a folyamatos nézeteltérés ment, mint közte és köztem. Na de nem ez a lényeg, hanem hogy aztán épp arról volt szó, mikor kezdett el egyre rosszabbul lenni az elmúlt években, de próbál azért jól lenni, és hozzátette, hogy: „Csak már fáradt vagyok nagyon”, és ezt annyira ijesztő volt olvasni... Szerintem ez a mondat... Na mindegy, nem akarom most ragozni. De hirtelen nagyon megsajnáltam.

Amúgy visszaolvastam ezt is újra meg újra (nyöööhh), és csak másodjára vettem észre azt a mondatot, hogy: „Meg ha nem csak úgy.” Azt vajon hogy értette?

Ajj, nehéz ez. Mármint nehéz nem reménykedni folyton, még ha tudom is, hogy így is, úgy is rendben leszek, sőt, azt tudom, hogy nélküle rendben lennék, és azt nem tudom, hogy vele is rendben lennék-e. Mert azt tudom, hogy úgy már nem bírnám, mint ahogy csináltuk, de mostanában, így az utóbbi időszakban éreztem azt, hogy bármi is van köztünk, az szebb és nyugodtabb, mint ami volt.

Azon gondolkodom néha, hogy amikor októberben azt írtam neki, hogy ha ennek most vége lesz, akkor fixen nem fogok vele többet újra összejönni, vajon mennyire vette komolyan. Lehet, azt gondolja, hogy én azért akarok kigyógyulni belőle, mert ordas szar volt együtt, úgyhogy a saját érdekemben már csak barátnak akarom őt. Egyébként... nem tudom... Még ha ki is sülne, hogy odavan értem, akkor se lenne annyi igénye az együttlétekre, mint nekem. Nah, mindegy, nem akarok agyalni, nem akarok agyalni, nem akarok agyalni.

Olyan ráérős ő amúgy, meg már kitapasztaltam így a vége felé, hogy neki van egy saját átfutási ideje, ami minimum egy teljes nap, ha nem tíz. Én meg folyton úgy érzem, hogy nem érek rá, nekem minél előbb ki kell jönnöm ebből az egész szituból, de így hogy? Mintha elsétálnék, és akkor még utánam nyúlna, hogy várjál, várjál, támadt még egy gondolatom. Én szívesen kihagynám ezt a szünet-részt, mert néha tisztán érzem magamban megcsillanni a szimpla baráti szeretetet, de aztán eszembe jut ez a harmadik fél-parám, és akkor inkább menekülni akarok az egész helyzet elől. Nem akarok rá mérges lenni, meg ilyenek, hogy baszd meg, hogy mással sikerül, ami velem nem, és aztán viharosan elválni és letiltani, és gyűlölni, ahányszor csak eszembe jut.

Kicsit bizarr, amikor ülök az ágyon, blogolok, és az aurora-vetítő lámpámra egyszer csak rácsatlakozik valaki, és elindul belőle a You're The One that I Want című szám.