Arról, hogy még mindig nem tudom, el vagyok-e tájolódva

Tegnap volt a határidő, hogy válaszoljak az ajánlatra. Sajnos fel se merült bennem, hogy ezt esetleg tovább is nyúzhatnám, és ragaszkodhatnék az eredeti elképzelésemhez, úgyhogy leokéztam. Hajnal óta azon pörög az agyam, hogy nem kellett volna, és ideges vagyok meg dühös, ha a helyre gondolok. Nem tudom, miért van bennem ilyen ellenérzés. Nagyon sok gondolat és érzelem viaskodik bennem, amik most befolyásolnak és nem hagynak nyugodni. A korom, az ország, a párkapcsolatom, a bánatom, az értelmetlenségérzet, Hollandia, nettó lófasz pénzek, sok munka, örömtelenség, egy helyben toporgás és stb. Hajnalban jutott eszembe az is, hogy beírjam google-be, hogy bértárgyalás, és akkor olvastam, hogy a nők általában belemennek az első ajánlatba, és ezen is csak felidegeskedtem. Ez fura, mert rég voltam ideges munka miatt, de azt hiszem, megengedhetem magamnak az érzést a jelen körülmények között. Gondolkodom, mi legyen a kövi lépés. Eddigi tapasztalataim alapján úgy képzelem, mindenképp valami rosszat fogok találni, csak max sikerül egy kevésbé rosszat.

Éjjel kivégeztem a könyvet, és összességében úgy érzem, ez volt eddig a legjobb önsegítős könyv, amit olvastam (még ha ez a mondat viccesen hangzik is egy ilyen bejegyzés végére).

Kapcsolati dinamikák

Lehet abban valami, hogy az embert háton fekve érik a rémálmok - hajnali ötkor megint úgy ébredtem, hogy valami ijedős hangot adtam ki. Álmomban Pukkanccsal együtt menekültem egy hatalmas medve elől, aki hol mérges volt ránk, és szét akart szedni minket, hol arról beszélt, hogy ő csak szeretne velünk lenni, és milyen jó lesz együtt aludni. És aztán tényleg le is feküdtünk együtt aludni, de amikor a medve átfordult a másik oldalára, és jóízűen nyammogva megállapította, milyen jó, hogy most így együtt vagyunk, Pukkanccsal kirobbantunk az ajtón, hogy na most kell elfutni, mire a medve mérgesen és hitetlenkedve felpattant, hogy utánunk jöjjön szétszedni minket.

Ez valahol vicces, de közben annyira mégse, mert nem tudom, ki itt a medve.

Ma el kellett mennem a Libri kirakata előtt ahhoz, hogy be tudjak menni a Libribe. 

Valami rohadék elvitte tegnap a boltból az utolsó két Kinder Buenót, és azóta se töltötték fel a polcot.

Mondanám, hogy bocsánat, amiért másról nem tudok írni, de ez a blog az én agyam

Az egyik könyv, amit megvettem Pál Fercsitől, A szorongástól az önbecsülésig. Mert ugye én elég sokat szorongok Normi mellett, kb. ezt a kifejezést is tőle tanultam, bár igaz, magával kapcsolatban használja sűrűn. Éjjel 1-kor kezdtem el olvasni, várva, hogy hasson a két darab melatonin bogyó, aztán 4-ig elvoltam vele. Tetszik, mert nagyon egyszerűen ír az emberi kapcsolatokról és arról, milyen "elvárásokat" lehet egy kapcsival szemben támasztani, és nincs tele szakkifejezésekkel, amik unalmassá tennék a szöveget. Jólesett a lelkemnek olvasni, pláne, hogy előtte kivégeztem a Hideghegyet, de még mindig arra vágytam, hogy olvashassak.

Tegnap már annyira egyedül éreztem magam a kapcsolatomban, hogy estére arra jutottam, ha egyedül érzem magam, akkor egyedül is szeretnék lenni. Na nem szakítósan, de nem akarom többet várni, hogy írjon nekem vagy úgy ténylegesen érdeklődjön a dolgaim felől. Már nem szoktunk elköszönni se egymástól esténként, nincsenek beszélgetéseink, ha írok valamit, nem kérdez bele, nem érdeklik a részletek, és ugyanez megy élőszóban is - ha rólam lenne szó, azt a részt átugorjuk. Nem tudom, mit tegyek, mert ha felhoznám az aggályaimat, az lenne a baj, de tudom, hogy ezzel a némasággal is csak magam ellen megyek. Meg már annyiszor szóltam, ha valamire lett volna igényem, és abból mindig csak az lett, hogy megharagudott, és jött az a szöveg, hogy „ettől úgy érzem, minden lenullázódik köztünk”. És nem úgy szóltam legutóbb se, hogy letámadtam, hanem átöleltem közben.

Azt hiszem, nem tudok mit tenni. Úgy érzem, a tárgyai fontosabbak, sokkal fontosabbak. És mivel azokon keresztül nem tud hozzám kapcsolódni (= nincs közös hobbink), így hosszútávon nem tud bennem gondolkodni. A tegnapja is a tárgyairól szólt, és szombaton is azzal fog foglalkozni, hogy munka után megy eladni vagy venni vagy elcserélni valami cuccot. Gondolkodtam, hogy hülye vagyok-e, amiért ez kezd számomra egészségtelennek tűnni, mert az utóbbi pár hétben baromi sokat költött új cuccokra, de tényleg, nagyon-nagyon sokat. Szóval gondolkodtam, hogy most én akkor féltékeny vagyok-e a holmijaira, amiért azokkal olyan sokat és szívesen foglalkozik, miközben engem elodáz miattuk, és el kellene-e fogadnom, hogy neki sok hobbija van, és fel kellene-e találnom magam, hogy az én életemet is így kitöltsék a cuccaim, de aztán olvastam ebben a Pál Fercsiben, hogy ez az állandó tevékenységekbe menekülés meg cucchalmozás erről meg arról árulkodik. És ezt annyira sajnálom... Szerettem volna neki megmutatni, hogy vagyok neki, és szeretem, és kitartok mellette a depije ellenére is, de ha kicsit is beenged a fal mögé, utána ki is penderít, amitől meg én is kételkedni kezdek, és úgy kételkedve, szeretetlenül hogyan lehetnék számára stabil? Szóval nagyon árulónak érzem magam olyankor, amikor már hetek óta azt érzem, hogy valami nem stimmel, és elkezdek azon gondolkodni, hogy vajon egy hét múlva együtt leszünk-e még. Közben meg itt vinnyogok a blogomba, hogy pedig én itt vagyok, itt állok a fal előtt, és várom, hogy újra bejuthassak. Közben meg már nézegetek hátra fele, hogy amúgy eléggé fájó itt egyedül ácsorogni, és lehet, hogy most már ideje lenne bevetnem magam az erdőbe és eltűnni a fenébe...

Olyan jó lenne, ha ő jönne oda hozzám, és elmondaná, mi baja van. Ha elmondaná, hogy inkább nélkülem szeretne továbbmenni, vagy elmondaná, hogy valamit így meg úgy érez, de szeretné, ha együtt dolgoznánk az ügyön. Ha elmondaná, mit kellene tennem ahhoz, hogy elhiggye, hogy szeretem, vagy ha tudnám, hogy egyszer el fogja hinni... Mert érzem, hogy nagy általánosságban nem hiszi el. Hogy ha mondok valamit, ami szerinte nem úgy van, vagy ha igényt támasztok, akkor már egyből azt szűri le, hogy nem szeretem, hiszen ha szeretném, tekintettel lennék arra, hogy neki sok a teendője, hisz vinni kell valamire az életben. Mérges lesz, amiért nem támogatom, és úgy néz rám, hogy attól nagyon egyedül érzem magam.

Múltkor nem akartam szexelni, mielőtt hazamentem, és addig mind kérdezgette, miért nem, míg kinyögtem, hogy nem szeretnék indulás előtt szexelni, mert nem érzem magam biztonságban ebben a kapcsolatban. Ahelyett, hogy erről beszéltünk volna, mérgesen otthagyott az ágyban - előtte csókolóztunk összeölelkezve. Mielőtt elmentem, mondtam neki, hogy attól még szeretlek, mire kiszakadt belőle egy pffff, persze... Ez pár hete volt, és azóta egyikünk se mondta a másiknak a szeretleket. Ez is olyan szomi, mert február első feléig olyan bátran mertem neki mondani, és ő is mondta néha magától, és ez egy szép új dolog volt a kapcsinkban. Szóval ahelyett, hogy előre haladnánk, csak megyünk visszafelé. És olyan nehéz elhinnem, hogy nincs igénye beszélgetésekre.

Tudja, hogy problémái vannak, de nem hisz nekem, nem foglalkozik a kis belső gyermekével, és én se tudok helyette foglalkozni vele. Hiába olvasom ezeket a könyveket, és hiába próbálok változni, alkalmazkodni, hiába igyekszem becsülni magam, attól még az alapvető igényeim nem lesznek kielégítve, és így én se tudok jó társ lenni, pedig nagyon szeretném megmutatni neki, milyen klassz dolog a szeretet, és milyen erőssé tud minket tenni.

Hervadozós

Megjött az előbb az új ajánlat. Néztem, hogy ez ugyanannak tűnik, mint amit reggel hallottam a telefonban, de aztán megnéztem a reggel kapott doksit is, és végül is kiszámolva a reggeli ajánlat meg se közelítette a bérigényemet, míg az új meg ki lett centizve (több bónusszal), hogy annyi legyen.

Nem igazán érzem a lelkesedést, rossz kedvem lesz, ha a munkára gondolok, mármint a helyre. Kicsit amúgy azt érzem, hogy gáz, hogy még itthon vagyok, mert ez tényleg csak vergődés egyik szarból a másikba, és sose jutok előrébb, max sikerül inflációkövető fizukat kérni, de ahelyett, hogy hat év szakmában levés után azt érezném, hogy na, már egész jó kis fizum van, csak azt érzem, hogy a pénzem ugyanannyit ér, mint amikor kezdtem. Néha eszembe jut, hogy ha Normi nem lenne, most kimennék mosogatni vagy raktárba dolgozni, de nem tudom, foghatom-e rá, hisz amíg nem volt barátom, addig is csak gyáva fantáziálás volt a külföld-téma. Persze nem szívesen hagynám őt itt - ő úgy képzeli, hogy megvárna, de magamat ismerve nem tudnánk együtt maradni, mert beleőrülnék a bizalmatlanság és a távolság egyvelegébe.

Legalább lehetne tudni, hogy egyszer lesz itthon eredmény, de nem látok semmit a jövőben.

Asszem, jólesne most valami kis lelkifröccs, hogy próbáld ki, ha nem tetszik, otthagyod, ügyes leszel, bármit meg tudsz csinálni, csak akarnod kell, szeretni foglak akkor is, ha kigáncsolnak és bezárnak a szekrénybe, összecsókolgatlak majd, ha rossz napod lesz, de akkor is, ha jó meg stb., mert ilyenektől nagyon tudnék nevetni, és tényleg nem zavarna, ha bezárnának a szekrénybe, hanem csak keresgélnék tovább, vidáman, indiánszökdécselve.

De csak gubbasztok az ágyon, és örülök, hogy ma a füzet, a ceruza, meg a könyvek mellé becsúszott egy Kinder Bueno, egy Monte meg egy doboz melatonin is, és remélem, a HR-es nem fog reggel felébreszteni, hogy láttam-e, hogy két napom van válaszolni az ajánlatra.

Arról, hogy miért lesz belőlem magányos hajléktalan

Tudom, kínos, de kb. tavaly hallottam először a határhúzás fogalmáról, addig valahogy elkerült a dolog, meg úgy az egész gondolat, hogy egy bizonyos pont után mondhatok nemet legalább magamban. Úgyhogy próbálok hangolódni ennek a lehetőségére, főként párkapcsolatilag, de az utóbbi egy-két hónapban munka terén is próbálok kitartani az elképzeléseim mellett (brutál elképzeléseim: minimum X ezer forintos fizetés, egészséges légkör).

Na és olvasom ezt a Biztonságos kötődés könyvet, meg néha megnézek egy A bennfentes videót, meg tegnap este néztem Pál Ferit, mert szerintem nagyon le vagyok maradva, vagy csak szimplán már nem tudok kiigazodni az embereken meg semmin. Szóval nekem Normi a harmadik fiúm az életben, de a másodikat nem szeretem exemnek se nevezni, mert ő számomra csak egy félreértés és butaság volt, amibe nem szabadott volna belemennem érzelmek nélkül. De alapvetően én úgy vagyok a fiúzással, hogy ha valakivel elkezdek járni, akkor az nem azért van, mert szeretném őt megismerni, hanem mert megszerettem őt, és szeretnék vele lenni, szeretném őt meglátni a jövőmben és stb. Szóval asszem, csomó dolgot nem tudok mégse, amiről régebben azt hittem, hogy tudom, például hogy mi fér bele meg mi nem fér bele egy kapcsiba. És az van, hogy szerintem nekem vannak gyenge pontjaim, amik miatt túl tudom pörgetni az agyamat, viszont azzal is tisztában vagyok, hogy Normi is már belecsúszott abba, amibe manapság szerintem nagyon sokan - hogy amikor a net azt löki az arcodba, hogy te legyél számodra a legfontosabb, az nem azt jelenti, hogy te legyél számodra az egyetlen, és hogy soha semmilyen feltételek között ne rakd magad háttérbe, de egy rakás ember mégis így értelmezi. Na és nálam ezek a dolgok már nagyon összemosódtak, próbálok eligazodni, hogy mi az, ami jogosan esik szarul, meg mi az, amin nem kéne bepörögnöm.

És szerintem az például jogos, hogy rosszul esik egy kommunikáció terén egyenesen silány és szeretet nélküli hétfő és kedd, és a szerda is, hiába, hogy délutánra Norminak jobb kedve lett, és akkor ő próbált beszélgetni, csak addigra én kicsit kisültem itt egymagamban. És ma szeretett volna találkozni, de hogy még megy ide, megy oda, de X ponton csatlakozhatnék, de ne aludjunk együtt, mert holnap hosszú napja lesz, viszont akar majd gyakorolni a jövőheti zeneórára (elkezdett most egy új hangszeren játszani). És akkor elképzeltem, hogy átmegyek, megint nézhetem, hogy ő mit csinál, magammal nem tudok mit kezdeni, max olvashatok, ha viszem az ebook-ot; esetleg szexelünk - de akarom én ezt? Hogy átmegyek ezekért, és aztán jöhetek haza. Eszembe jutott, hogy ezt tavaly hányszor játszottuk el, hogy nem akart együtt aludni, de azért menjek át, és akkor szexeltünk, és ő elaludt, és aztán én mehettem haza sírva a metrón, és hogy most ez nekem nem kell. Amúgy ha mindent okésnak éreznék, beleférne néha az ilyesmi, mert mostanában azért egész sokszor alszunk együtt, de a tavalyiak után nem, nem akarom; nem is értem, tavaly ezt hogy bírtam benyelni, pláne Rén után, aki hasonló szinten tartott - kicsókolózta magát velem, aztán ki-ki hazament munka után.

Tökre vágyom arra, hogy Normival bensőséges kapcsim legyen, és bízzak benne, és hogy tudjak vele akkor is szexelni, ha tudom, hogy mindjárt mennem kell - de nem tartunk ott. Szeretném, ha tenne értem, meg a szabadidejében (mármint a szabadnapján) nem az lenne, hogy ezt kell csinálnom, meg azt, meg majd gyaxizni is akarok az egy héttel odébb lévő zeneórára, hanem hogy most akkor gyere, veled akarok lenni, minőségi időt szeretnék veled tölteni, beszélgessünk mélyeket, szeressük egymást. Na és például ezt se tudom, hogy ez bennem egy irreális elvárás-e. Mindig azt érzem, hogy olyan sokat vergődtünk azért, hogy együtt tudjunk lenni, hogy kapcsolatban legyünk, és mindig várom, hogy kicsit belesüllyedjünk, mint egy kád meleg, habos vízbe, hogy aztán felsóhajthassak, hogy ah, igen, ez jó, ez jó lesz. De nem, valahogy nem tud eljönni ez a pillanat, pedig én tényleg nagyon szeretném, és hajlandó vagyok tanulni magamról, türelmesnek lenni vele és stb. De még mindig nem tudok bízni benne, és nem tudom, hogy ez miattam van-e vagy miatta, vagy van-e értelme keresnem erre a választ.

Na de hogy akkor most húztam egy határt, és írtam neki, hogy jó lenne talizni, de látom, tényleg sok a dolgod, csináld akkor azokat, én most így nem mennék át. És ari volt, mert aztán pár perccel később újra írt, hogy de olyan jó lenne talizni, de én meg közben nem éreztem azt, hogy tényleg jó lenne, mert hát így hogy? Nagyon sokszor alkalmazkodom, megyek vele vagy épp hozzá, nagyon sokszor szó nélkül belekezd otthon valami hobbizásba, én meg olyankor így elfogadom, hogy ja oké, akkor most hobbizás van, előveszem az ebookot. És ezzel nem lenne gond, csak ő ugye egy egyszobás kis pincében lakik, nincs az ilyenkor, hogy én addig átmegyek a nappaliba vagy nem tudom, hanem ott kuporgok az ágy egyik végében, míg ő a másikban csinálja a dolgát, és olyankor azt érzem, hogy olvasnom kell. Hogy épp nincs kedvem, de nem tudok mást csinálni, és neki most támadt kedve hobbizni, és akkor ezt el kell fogadnom, mert hisz nem azért léptem az életébe, hogy megfojtsam, kisajátítsam, megfosszam a kedves dolgaitól meg stb. Azt hiszem, az a gondom ilyenkor, hogy én nála nem vagyok otthon, és ezért mindig egy kicsit feleslegesnek érzem magam, amikor ott vagyok, de nem velem foglalkozik. Pedig ez amúgy tök jó lenne, hogy együtt vagyunk, de kicsit mást csinálunk - januárban ez amúgy egész jól működött, meg olyan egészséges érzetet adott a dolgunknak, csak aztán jött az újabb zökkenő, és azóta... hát így. Nem tudok visszazökkenni.

És ezen a héten a mai nap volt az egyetlen szabadnapja, holnaptól neki hosszú műszakjai lesznek, és akkor ennyi volt a lehetőség... 

Másik mai határhúzásom akkor volt, amikor már nyolc előtt hívott a Fancy Kft. HR-ese, és tök boldog volt, érződött a hangján, hogy mosolyog - basszus, amúgy néha elgondolkodom, hogy HR-esnek kéne tanulni, mert mindig olyan jókedvűek, meg elvileg milyen jól keresnek, de lehet, csak mosolyognak a saját kis cseleskedéseiken -, és mondta, hogy szeretnének nekem ajánlatot tenni, küldi e-mailben, de azért szóban is elmondja. És akkor mondott egy olyan fizut, amit tavaly asszisztensként kaptam, aztán hozzátette a kafetériát, meg hogy negyedéves bónusz (a tavalyi helyemen is ígérték a bónuszt, aztán sose kaptam), és megkérdezte, hogy mit szólok mindehhez. És oké, bevallom, ha mindezt összeadom, és a negyedéves bónuszt lebontom hónapokra, akkor talán kijön az a fizu, amit kértem, de... Miért kell ezt csinálni? Hogy beírom a bérigényemet, még meg is kérdezi, hogy ezt a számlámra szeretném-e kérni, és aztán azt mondja, visszahív, ha oké; és végül is akkor úgy hívott vissza, hogy nem oké, de nem szólt nekem...? Szóval miért hetvennel kevesebb a fizu, mint a bérigényem? Tavaly óta már van, hogy azt is megengedem magamnak, hogy időt kérek, ha valamiről nem szeretnék hirtelen véleményt alkotni vagy döntést hozni - hát nem tudom, lehet, most is azt kellett volna, hogy gondolkodom beszéd előtt... És reggel még tök jogosnak éreztem szólni, hogy minimum X ezret szeretnék (és akkor húszat így is engedtem), de utólag belegondolva lehet, hogy azt már nem kellett volna hozzátennem, hogy ha valahol elvárják a stressztűrést, akkor úgy gondolom, járna hozzá egy olyan fizetés is. Nem is értem, hogy ez így hogy jött ki a számon, miközben én vagyok az extrán konfliktuskerülő, magát hobbiszinten leértékelő Róka. Kezdem amúgy úgy érezni, hogy rohadtul nem vágom a fizetéseket - most én akkor hülye vagyok, hogy azt a fizetést szeretném, amit ebben a pozícióban a tapasztalattal alig rendelkező férfikollégáim kerestek öt évvel ezelőtt? És tényleg, ezt az ajánlatot adják például egy férfinak is? Reggel olyan sértőnek éreztem ezt az egészet, hogy hiába mondta a nőci, hogy fut egy kört, hogy van-e másik csomagjuk (nem lehetne nem csomagozni, hanem normális fizetést adni?), azzal a gondolattal tettem le a telefont, hogy ezek után hagyjanak inkább békén. Most, amikor már elmúlt négy óra, azon gondolkodom, hogy talán túl sokat képzelek magamról, és hogy ha sikerül is kiharcolnom egy tűrhetőbb fizut - de tényleg, baszki, albiban élve ez a fizetés érezhetetlen, hát nem lehet félretenni belőle -, akkor majd szopatva és állandóan vizsgáztatva leszek-e, hogy na, kis pina, csináljad, lássam, mire fel kérted te azt a plusz X ezer forintot. Facebook-on mindent kikövettem már, cserébe mindent az arcomba tol, hátha csak nem tudom, mi a jó nekem, úgyhogy néha felugrik az a csávó, aki szerint „a bruttó az új nettó”, és emlékszem, hogy egyszer a bértárgyalásról is magyarázott. Hát sajnos nem emlékszem, hogy mit magyarázott arról, de maga a fogalom, hogy bértárgyalás is új volt számomra. Hogy tényleg? Van ilyen, hogy én elhúzom a pofámat az ajánlatra, és kérhetek többet? Az az igazság, hogy mondhatnám, hogy nem gondolkodtam beszéd előtt, de végül is hetek óta azt igyekszem elhitetni magammal, hogy a munkamorálom meg a tapasztalatom van olyan szinten, hogy azért cserébe minimum X ezret akarjak... Ha mondjuk nagyon tetszett volna a hely, meg az emberek, szóval úgy a légkör, akkor lehet, hogy az ajánlatuk hallatán lenyelem a nyelvemet, és csak titokban morcoskodok a hívás után, de annyira nem éreztem azért a vonzást... Meg akkor ez tényleg mi, hogy két körös interjú, gyémántfényes ablakok, furfangos luxy lift, és mégis ilyen a fizu...? Minek ez a látszat, ha közben meg ennyi az annyi? Mintha vennék egy madárkát, hogy énekeljen, meg kapja el a legyeket, és beraknám egy aranykalitkába, de a konyhapulton felbukkanó hangyákkal etetném, mert költeni azért annyira nem akarnék rá. Aj, amúgy nem tudom, miért akadok fenn ezeken máig. Szóval abban maradtunk, hogy a HR-es fut még egy kört, de azért - szerintem véletlen, vagy mert nem számított a reakciómra - elküldte az ajánlatot e-mailben, amit nem tudok megnyitni, mert jelszót nem írt hozzá. Próbáltam a születési dátumomat, de nem jött be. Mindegy is. Szóval nem tudom, lehet, elbasztam, de közben úgy érzem, hogy ha nem azt a stressztűrős mondatot nyögöm be, akkor azt, hogy olyan munkát szeretnék, ami mellett nem keresek másikat. Nem tudom, kicsit úgy vagyok vele, hogy a HR-es végül is azért van, hogy tompítsa a dolgokat köztem és a vezetők között, de azért nagyjából mindkét fél érdekeit képviselje - nem tudom, nincs gyakorlatom bértárgyalásban (már ha ezt annak lehet nevezni).

Amiben nem sikerült ma határt húzni: átsétáltam ma céltudatosan az Árkádba, hogy én veszek egy rajzfüzetet meg színes ceruzát, mert egyrészt nézegettem a Pinterestet, és kedvet kaptam megint rajzolgatni, másrészt jelenleg az olvasáson kívül annyira nem csinálok semmit, hogy már kezdem kaparni a falat. Erre az Árkdába nem a Sugár felé vezet az út úgy, hogy el kell menni a Libri előtt is?! És akkor bementem megbizonyosodni afelől, hogy nekem onnan nem kell semmi, és hát sose láttam még Pál Feritől könyveket, de most ott volt vagy ötféle, és először négyet akartam megvenni, de végül csak kettőt vettem meg, gondolván, eleve csoda, ha én egy önsegítő könyvet végig tudok olvasni, meg hát lássuk be, ha nem a megfelelő időszakban olvassa az ember, egyik szemén be, a másikon ki...!

Abszurdum

Azt gondoltam, annyi pofonkát kaptam már, hogy ha megint jön egy fájóbb "időszak", amellett el tudok majd menni egy szimpla káromkodással vagy ilyesmi, de nem, még mindig képes maga alá gyűrni a bánat. Tegnap egyszerűen nem tudtam vele beszélgetni semmiről, az éjszakai rosszullevésemre kaptam egy sírós reakciót, este nyolckor a „jól vagy?”-omra kaptam egy megvok-ot, és azóta nem írtunk egymásnak.

Az van a fejemben, amikor február elején sétáltunk az erdőben, és magához húzott, hogy olyan jó, hogy vagyok neki, és hogy kitartottunk egymás mellett, mert most minden milyen jó. Most meg megint ez megy... Nem értem, hogy tud megpuszilgatni hétvégén, és aztán hogy tud ennyire semmibe venni hétköznap...

Vagyis értem, csak olyan nehéz elfogadni, hogy ő így ennyi.

A remény, a remény, az köt hozzá.

Ma azt álmodtam, hogy kerestem a cipőm másik felét, de nem találtam a nagy kupidomb közepén, meg azt is álmodtam, hogy egy sötét pincében voltam, aminek több ajtaja volt, és hallottam, hogy jönnek a "rossz emberek", és el akartam menekülni, még mielőtt kinyitják valamelyik ajtót, de én pont ugyanazt az ajtót választottam, amelyiket ők, és aztán sikítva felébredtem.

A tegnap is egy olyan hétfő volt

Éjjel arra ébredtem, hogy nagyon fáj a hasam. Legutóbb nyolc napot késett, és most nyolc nappal korábban jött meg. Vettem be Nospa fortét, aztán egy órával később még egyet, mert nem ért semmit. Voltak pontok, ahol a hányinger meg az ájulás kerülgetett felváltva. Szenvedtem vagy három órán át, mire aztán az ágy sarkába kuporodtam, míg el nem múlt a fájdalom. Nekem amúgy nem nagyon szokott fájni a hasam, ha nagy ritkán mégis, egy Nospa varázsütésszerűen elmulasztja. Úgyhogy most azért eszembe jutottak olyanok, hogy lehet, nem is mensi görcs ez, hanem kórházba kéne menni, meg hogy két hónapja nem fizetem a TB-t; meg eszembe jutott keresztanyám, hogy ő vajon ült-e már fel így éjszaka arra gondolva, hogy vége az egészségnek, és innentől már mindig csak fájni fog minden. Eszembe jutott, hogy Normi keze milyen meleg szokott lenni, és milyen jó lenne, ha most mögém ülne, és a hasamra tenné a tenyerét - aztán eszembe jutott, hogy hat órányi némaság után odadobott egy jóéjt-et, és az is eszembe jutott, hogy kurvára nem ér annyit egy férfi se, hogy a sok szomorkodással felborítsam érte a mensimet, vagy hogy beteg legyek attól, hogy nem lehet rajta kiigazodni.

Egyre abszurdabbnak látom, ahogy hadban áll a világgal, miközben a világ azt se tudja, hogy ő létezik és problémája van. És sose tudom, legközelebb milyen lesz a hozzá(m)állása, de mindig attól függ, épp hogyan látja az életet.

Interjú

Most valahogy butaságnak tűnik, amit délelőtt írtam párkapcsi témában. Lusta vagyok belegondolni, melyik része, de most így érzem. Nem vagyunk egyformák, nem várhatom Normitól, hogy ő is olyan szívközpontú legyen, mint én. Ráadásul ő durván önérzetes, ha munkáról van szó, szóval neki sokkal meghatározóbb tud lenni, ha egy helyen szarul érzi magát. Nem mentegetni akarom amúgy. Csak próbálom kiszűrni a képzelt vagy épp túlgondolt dolgokat a valódi gondok közül. Néha amúgy elcsodálkozom rajta, hogy mennyivel másképp lát dolgokat. Van, amik bennem tök mély nyomot hagynak, neki meg fel kell idézni az adott dolgot, hogy az mi is volt, mert nem emlékszik, hogy volt ott bármi is... De egyébként folyton azt érzem rajta, hogy csakis magára számít. Hogy ezt szokta meg, és nem képes átállítani az agyát arra, hogy vagyok neki.

Voltam interjún. Most jobban megnéztem az épületet, és még mindig nem értem, miért van ilyen fancy irodaházban egy olyan cég, ahol a fizuigényem miatt megkérdezi a HR-es, hogy ez rendben lenne-e nekem a bónuszokkal és a kafetériával együtt, vagy rendesen a számlámra szeretném ezt az összeget. És hát nem mondtam nagy összeget, szerintem ebben a szakmában ez kéne legyen a minimum, mert legyél stressztűrő meg terhelhető meg tököm tudja. Azt válaszoltam, a korábbi helyeimen mindig csak legenda volt a bónusz, úgyhogy igen, a számlámra szeretném ezt az összeget. Azt mondta a nőci, hogy utánajár, és csak akkor hív, ha okés nekik is.

Szóval

Azt hiszem, csak azt szeretném, ha megélhetném, hogy van egy barátom, akivel szeretjük egymást, és egészségesen visszük az életet, és humorral fogadjuk az ilyen egyszerűbb gondokat, mint például a munkahelyi szarságok. Egészséges kapcsit szeretnék, amiben a bizalom ott van folyamatosan, és nem szűnik meg, amikor az egyikünk olyat mond, ami a másiknak nem tetszik, hanem akkor addig beszélünk róla, míg helyre nem rakjuk a dolgokat.

Munka

Ma lesz a multis állásinterjú, de valahogy azt érzem, hogy hülyeség elmennem, ha egyszer nem akarok ott dolgozni. De közben meg az is bennem van, hogy mi van, ha változik bennem valami az interjú hatására, meg hogy ott legalább megadnák azt a fizut, amit kértem, és hogy ha nem megyek el, akkor a környezetem nem fogja elfogadni a vinnyogásomat, ha mondjuk még egy hónap múlva is állás nélkül leszek. Mondjuk a környezetemet pont le kéne kakkantanom ebben a témában, hisz nekem kell jól éreznem magam egy helyen, és egyébként se érdekli őket különösebben a dolog, nekik is az a lényeg, hogy rendben legyek. Csak hát na, az emberben ott van, hogy munkanélküliként nem kellene ellógnia interjúkat. Persze ha okosabban (nem) jelentkeztem volna, nem kellene azon gondolkodnom, hogy a francért kellett ezt leszervezni.

Csak hát ah, kevés a hirdetés, nagyon kevés.

Csüggeteg

Most egyhuzamban háromszor aludtam Norminál. Régebben nagyon örültem volna, de mostanában valahogy áthat mindent az elégedetlenség. Vagy csak én gondolkodom el ezen egyre sűrűbben. Normi hol elhagyja magát, hol vidáman ébred, és azt mantrázza magának, hogy a jó dolgokkal kell foglalkozni, nem a rosszakkal. De néha vannak olyan elszólásai, hogy valahogy nagyon jelentéktelennek érzem magam, szóval úgy, hogy nem tudok hozzáadni a boldogságához.

Én tapasztaltam már, hogy milyen, amikor épp minden szar körülöttünk, de van kit szeretni, és az viszontszeret. És akkor az élet igenis sokkal szebb és viccesebb, és nem szarságokon pörgünk minden második nap, sőt, a szarságok is sokszor jelentéktelenné válnak a szeretettől. Pukkancsra gondolok ilyenkor, hogy éveken át milyen intenzíven szerettünk egymás társaságában lenni. Most is szeretünk, de már megvannak a párkapcsolati nyűglődéseink, és mindketten mások szeretetét hajkurásszuk. De a lényeg, hogy Pukkancs által megtanultam, milyen az a fajta szeretet, ami felemel.

És ez már kicsit lehúz. Hogy ez nálunk nincs meg. Olyan, mintha nem egy fontos tényező lennék, hanem csak adalék.

Talán önző vagyok, talán csak nem veszek észre valamit magamban, nem tudom. Lehet, hogy én vagyok túl elégedetlen? Lehet, hogy túlértékelem a szeretet erejét? Vagy túl szentimentális vagyok?

Arra gondolok, hogy harminchárom vagyok, és hogy most szeretnék örülni a dolgoknak, nem a jövőben. Azt szeretném, hogy a másik lelkesedjen értem, hogy jó hatással legyek rá... De ez valahogy nincs meg, és ettől feleslegesnek érzem magam. Meg tehetetlennek. Úgy érzem, nem tudom eléggé elmagyarázni, csak ilyen butuskán, érthetetlenül... Mert amúgy volt sok kedves, szeretetteljes pillanat a hétvégén, puszilgatott lefekvéskor-ébredéskor, de... Nem tudok már belenyugodni az ilyen jobb napokba.

Tudom, nem hagyhatom figyelmen kívül a depresszióját. Vagy azt a valamit, ami ott van benne. Csak nehéz kezelnem, és nehéz nem magamban keresni a hibát. Szeretném, hogy örüljön az életnek... Mit tudnék tenni? Vajon nem lenne jobb neki, ha elengedném...? Mi van, ha nem érti, miért nem tud örülni semminek, közben meg én vagyok az, aki nem illik az életébe, és ez birizgálja a tudatalattiját?

Legutóbb, amikor hazalátogattam Rókafalvára, ott volt keresztanyám is. Régebben emlegettem őt, hogy például segített Pukkancsnak és nekem a költözésben, aztán meg hogy sokat szomorkodik a férje miatt. Szóval ott volt most Rókafalván, és olyan durván le van épülve szegény, alig tudja nyitni a száját, csoszogva jár, és néha pelenkát hord. Úgy kell vigyázni rá, mint egy kilencven évesre, mert az agya nem küldi időben a jeleket, szóval hiába akar lépni egyet, nem mindig sikerül. Az agya ép, már ha leszámítjuk, hogy mióta vallásos lett, meggyőződése, hogy a pokolban fog elégni. Pár napja lett ötven éves, és abból a cuki, gyönyörű, mindig mindenkivel kedves, szelíd nővel ezt művelte a bánat, és most se a férje, se a fiai nem törődnek vele. Mit most, soha nem törődtek vele, most pedig púp a hátukon. Nem is tudom, talán két évvel ezelőtt még semmi baja nem volt. Aztán egyszer felhívott, hogy itt van a környéken, és felugorhat-e, mert nem tudja, hogyan lehetséges ez, de összepisilte magát. És azzal valahogy elkezdődött ez az egész. Mama ettől vagy tíz évet öregedett, összement és már nem festi a haját se, egész nap ücsörög a fotelben. Amikor anya hazajön, velük foglalkozik, és amikor visszamegy Angliába, rajtuk kattog. Perdita néhány napja szakított Pongóval tizenkét-tizenhárom év után - már nagyon régóta szenvedtek egymással, Pongó kicsit elpofátlanodott, valószínűleg be is csajozott már így a vége felé. Szóval mindenki bánatos, és ezek sokkal inkább valódi problémák, mint az, hogy épp szar a beosztás vagy ilyesmi.

Nem is tudom, miért írtam le ezeket... De néhány napja ha fel-felébredek alvás közben, azon kapom magam, hogy a családomra gondolok.

Cép vaok

Jeleztem a két szék közül az egyiknek, hogy a másik szék nem jött össze, másnap hívtak is, hogy menjek be újabb interjúra. Egyáltalán nem vagyok lelkes - már az első interjú előtt se voltam az. Az irodaház olyan fancy, hogy valami sokkal jobbat sejtet, de közben mégis áthatja az emeletet a multiszag, arról nem beszélve, hogy az első interjú is olyanra sikerült, hogy már menet közben az volt bennem, hogy na nekem ez nem kell. Négyen interjúztattak, és végig az volt az érzésem, hogy felváltva égetjük magunkat. Ha a helyre gondolok, az jut eszembe, hogy be kell vonulnom valami robotkiképzőbe. Hát, meglátjuk. Végül is még fel se vettek, és próbaidő alatt bármikor eltűnhetek - nyugtatta magát a lelkes pályázó. Van még egy hely, ami igazán felhívhatna, de professionön mindig ott a kísértés  lehetőség beírni a bérigényedet és ezzel kapásból el is vágni magad, de úgy vagyok vele, hogy nem akarok felesleges köröket futni, hogy aztán az interjún derüljön ki - már ha kiderül, ugye -, hogy gagyi a fizetés.

Tegnap voltam Norminál, ma reggel hazajöttem, mert ment dolgozni - maradhattam is volna, de nincs nála semmim, amivel lekössem magam, amíg hazaér. Most épp szeret velem lenni, hihetetlen nála ez a váltakozás, hogy nincs egy aranyközépút. Próbálom belőni, hogy ki is ő valójában, mert az ilyen váltásokkor újra és újra rájövök, hogy nem tudom - nincs egy stabil identitása, a céljai hétről hétre változnak, és sosem tudom, mosolyogva vagy kiégve fog-e köszönteni, amikor átérek hozzá. A legutóbbi vitánk óta úgy érzem, kicsit sikerült függetlenednem, valahogy tudatosult bennem, hogy ha valaha is sikerül fejlődnie, az nem mostanában lesz, és nem is attól, hogy én vagyok neki; nem jelentek számára húzóerőt, és nem is becsül annyira, hogy jobban odafigyeljen dolgokra. Nem hiszem amúgy, hogy tisztában van azzal, hogy nem becsül, egyszerűen csak természetesnek vesz mindent, amit nyújtok, már eleve azt is, hogy én járkálok át hozzá. Azt hiszem, én hibázok a legtöbbet azzal, hogy elnézek dolgokat, például azt is, hogy nem lehet vele tervezni, még egy utazást se. Azt hiszem, kellene egy pont, ahol azt mondom, hogy jól van, ezt a fázisát a kapcsolatunknak kimaxoltuk, és ha ez így marad, én lépek.

Most egyszerre két könyvet olvasok, az egyik a Hideghegy, ami épp olyan lassú folyású, mint a film, de jó érzés belemerülni a világába; a film miatt látom a hegyeket, és az olyan jó, olyankor jó messze járok innen; a másik a Biztonságos kötődés Julie Menannótól, amit azért vettem múlt vasárnap, mert szükségem van önmegerősítő gondolatokra vagy hogy ráismerjek - vagy inkább tudatosabb legyek - a hülyeségeimre. Meg az is nagyon érdekel, hogy Normi kötődési problémás-e vagy személyiségzavaros, mert néha félek attól, hogy tényleg nem szorult belé semmi empátia. Két verziója van neki, az egyik, amikor sokat szeretne velem lenni, sokat bújik, viccelődik, nem foglalkozik a zenével; a másik pedig amikor egyszer csak kitalálja, hogy vinnie kell valamire a zenével, akkor aztán belecuppan a zenegyártásba meg a netbe, hogy terjessze a zenéjét különböző felületeken, kitűzi célnak, hogy X számú fellépést le kell szervezni, előveszi azokat az ismerőseit, akikkel még lehetne menni fellépni - na és ez a Normi úgy érzi, hogy a párkapcsolat csak hátráltatja a fejlődésben, egyszer csak nem hív már, hogy találkozzunk, és ha én kérdezek rá, akkor épp nem alkalmas, a chateléseink pedig hidegek és tartalmatlanok. Olvastam egy-két dolgot ebben a Biztonságos kötődésben, amik akár meg is nyugtathatnának, hogy oké, akkor Normi viselkedése nem különös, hanem ezért és ezért csinálja ezt meg azt, és ezért meg azért reagál így meg úgy, ha megbeszélést kezdeményezek, de engem inkább az zavar, hogy még soha nem éreztem azt, hogy képes lett volna belehelyezkedni az én nézőpontomba. Hogy oké, most vések kettőnk közé egy szakadékot, hagyjon a Róka, mert nekem most be kell futnom a zenéimmel, nekem valakivé kell válnom - de hogy nem gondol bele, fel se merül benne, hogy még néhány ilyen, és a Róka majd akarva se fog tudni visszatérni hozzá, mert meghal benne a bizalom, meg minden, ami kellene egy kapcsolathoz?

Ez a legutóbbi leválása neki most olyan volt, hogy szóvá tettem ugyan, és lett belőle egy pingpongozós veszekedés, de közben egyikünk se akart szakítani, mármint most én se dobtam be egyből, hogy akkor így hogy akarunk együtt lenni, és nekem ez így nem jó (Norminál ez egyből szakítást jelent). Már itthon beszéltem Pukkanccsal, hogy megint ilyen hulláma van, Pukkancs meg mondta, hogy jó, de tudod, hogy ez tart nála pár hétig, és aztán lenyugszik. Én meg mondtam, hogy igen, de majd akkor mindig ez lesz? Én ilyenkor miért nem számítok?

Volt két hete pszichiáternél, sztk-snál - listával ment, amit egy hónap alatt összeírt, hogy milyen problémái vannak. Hogy kiégve érzi magát, nincs önazonossága, nem tudja stabilan tartani az emberi kapcsolatait, meg hogy haragszik az anyjára, és egy állandó sértettséget érez miatta, mintha duzzognia kellene folyton és stb. Kapott egy új gyógyszert, és majd két hét múlva megy vissza megint, gondolom, megbeszélni, hogy érez-e változást, de amúgy csak szeptembertől tud majd pszichológushoz járni - így van hely (ez mennyire gáz már). Ah, szerintem annyira a szüleihez vezethető vissza minden, remélem, a pszichológus is arra fog ráhasalni, még ha Normi jelentéktelennek érzi is, mivel nulla kapcsolata van az anyjával, az apja meg már rég meghalt.

Szóval így állunk. Kicsit nem érzem helyesnek, hogy írok a dolgairól, mert hát mindenki foglalkozzon a saját szarjaival, nem? Az egy dolog, hogy a másik kivan, de az meg már az én dolgom, hogy hagyom-e lerántani magam, meg hogy elkezdem-e magamat a másik mércéjével nézni. Tegnap például kurva jól néztem ki, és elképzeltem, hogy majd belépek hozzá, és ő majd mondja, hogy hű, de jó csajom van (nem nagyon szokott amúgy ilyeneket mondani, haha, illetve néha mond, de nem akkor, amikor meglát), és akkor már az utcáról láttam, hogy fel sincs nála kapcsolva a lámpa. Odaértem, és ült a sötétben, pörgette a telefont, és azon depizett - mint az rögtön kiderült -, hogy borzalmas a jövőheti beosztása, csak egy szabadnapja lesz, és egész hétvégén dolgozni fog, ehhez képest meg keveset keres. Felkapcsolta a sarki fény lámpa pirosát, ami ugye arra jó, hogy épp csak ne a sötétben üljünk, úgyhogy a szépségem teljesen elveszett, de azért éreztem, hogy az én kedvem ide most túl jó, és nem akarom elengedni a hangulatomat, nem fogok arra gondolni, hogy nem okozott különösebb örömöt az érkezésem, és nem fogok arra gondolni, hogy ez biztos azért van, mert nem szeret. Vigasztalgattam, simiztem, bátorítottam arra, hogy nézelődjön legalább gondolatmagvacskákért az álláspiacon, javasoltam, hogy rendeljünk és ps-ezzen kicsit, vagy csináljon valamit, ami lenyugtatja. Nem ps-ezett végül, de rendeltünk és megnéztük a Hobbitot, és hülyéskedtünk közben - azt hiszem, attól volt jobb kedvem, hogy elhatárolódtam kicsit attól, hogy ő miben van. Vicci amúgy, én százszor rosszabb anyagi helyzetben létezem, mint ő - neki van lakása és milliók a számláján -, mégis mindig úgy teszünk, mintha csak neki lennének anyagi vagy önmegvalósítós gondjai.

Mostanában amúgy sokszor eszembe jut anya, hogy ő egy annyira erős ember, annyi-annyi nehézsége volt és van, hogy egyszerűen hihetetlen, hogy még mindig tud nevetni, és csak remélni merem, hogy valamennyi erőt sikerült örökölnöm tőle. Egyébként ha másra nem is, arra mindenképp jó volt a Csíkos Holló, hogy rájöttem, elég elhatároznom valamit, és azt megcsinálom. Még soha nem volt ilyen tapasztalásom. Mármint hogy végig éreztem, hogy jók a tervek, kivitelezhetőek a lépések, jó a sorrend és stb. Általában ugye akkor nem jön össze valami, amikor az ember csak kitalálja, hogy akarja, de türelme már nincs a megvalósításhoz.

Ami mostanában hiányzik nekem, az a bensőségesség, hogy veszekedés nélkül elmondhassam Norminak, mit hogyan élek meg a kapcsolatunkban, és hogy feltehessem a kérdéseimet. De egyszerűen annyira tipikusan reagál az ilyenekre, ha rossz az időzítés - és az esetek 90%-ában rossz -, egyből annyit lát, hogy hibáztatom, és hogy neki kudarc az, hogy én szarul érzem magam vagy ilyesmi. Nekem tökre lenne igényem az ilyen mélyebb beszélgetésekre, amik kettőnket érintenek, nem pedig csak őt vagy csak engem (bár fú, szerintem egész kapcsolatunk alatt kétszer ha volt rólam, és csakis rólam szó így mélyebb szinteken).

Azt érzem, hogy lebegünk egy tinikapcsi szintű dologban, és minimális közös tervünk sincs, bár a legutóbbi vitánk óta azt érzem, hogy ilyen alapokra tényleg nem lehet jövőt építeni. Szóval jó lenne beszélgetni, hogy mélyülhessünk, de baromi nehéz eltalálni a megfelelő szavakat. A január meg a február első fele pedig olyan egészségesnek tűnt, basszus, magától beszélt az összeköltözésről, ami nyilván nem időszerű, meg azért nekem ennél több kell ahhoz, de nagyon jólesett, hogy el tud velem képzelni ilyesmiket, és ettől úgy éreztem, hogy egyszer majd rendben leszünk, csak meg kell szilárdulnunk.

No mindegy, én most jól vagyok. A munkától se parázok, bár sajnálom, hogy a kis menekülésre félretett pénzemből élek (ja, meg tegnap legalább megkaptam a fizumat). Úgyis találok valamit, csak ugye nem mindegy, hogy mit. Ha nem félteném a menekülős pénzt, a multinak se írtam volna, hanem várnék tovább a megfelelőbb hirdetésekre, mert még kb. három hónapra elegendő pénzem van (csak ezt mondjuk lehetne sokkal értelmesebb dolgokra is költeni, ha már muszáj elkölteni, ugye).

Jelen

Nem találok munkát, sikeresen beestem két szék közt a pad alá. Nem is nagyon látok semmit, amire jelentkeznék. Ritkán bukkan fel olyan hirdetés, ami kicsit is belelkesít, és minden szempontból okésnak tűnik. Már alig látok HO lehetőséget, és a legtöbb logisztikai meló kint van a halál faszán lévő logisztikai parkokban. A fizuk meg megdöbbentően változóak szakmán belül, van a pofátlanul alacsony, meg a hű-de-jó-lenne-féle. Próbálom a kettő közé belőni az igényeimet, hogy ne azon múljon az álláskeresésem sikeressége, hogy esetleg túl sokat akarok.

Még mindig nem kaptam meg a fizetésemet, péntek óta ígérgetik. Miért kell megvárni, míg nekiállok fenyegetőzni - nekem kellemetlen, én egyáltalán nem vagyok ilyen pattogós típus. Kb. kétszázzal lógnak, szóval ma vagy holnap be kellene dobnom nekik a munkaügyi bíróságot.

A Rén-es helyről hívott a sales igazgató, hogy menjek vissza, kéne egy normális asszisztens. Gondoltam, jobb híján okés lehet, de ugye ott nagyon nem szerettek a nők, és hát az önéletrajzom el is akadt a női vezetőnél. Azt mondta rám, hogy én merevebben álltam azokhoz a feladatokhoz, amik nem a sajátjaim voltak. Béna duma... Nem baj, jobb is, azt az unalmat nem akarnám magamnak még egyszer.

Menekülhetnékem van ebből az életből, és elbújnék mindenki elől, mert utálom a mizu és mit-csináltál-ma-féle kérdéseket. Egész nap olvasok, miközben egy rakás gondolat kavarog a fejemben, de ebben a nagy bizonytalanságban nem tudom megfogni egyiket se.

Párkapcsolatilag is úgy érzem, belefáradtam a hullámlovaglásba (pedig Normi a héten visszatért hozzám), és hogy ha eddig, viszonylag stabil élettel se voltam megfelelő, akkor most pláne nem tudok jó lenni. Vonzó akkor lesz egy nő, ha stabil, vidám és van saját élete. Nekem ezek közül jelenleg egyik sincs meg, a vidámságom sosincs életben tartva. És úgy érzem, nincs energiám azzal foglalkozni, hogy megfelelek-e a pasimnak. Annyi minden történt az elmúlt egy évben, és sose számított, jól vagyok-e vagy nem. És folyamatosan jönnek a kis megjegyzések, hogy velem nem tud töltődni vagy hogy egész konkrétan leszívom. Pedig nem viszem oda a gondjaimat, meg én mindig örülök, ha találkozunk... Vagy örültem, mert most már nagyon bennem van a tudat, hogy voltaképpen mennyit is ér a társaságom, és hát ki akar az a személy lenni, aki így hat bárkire is.

Mi van, ha már blogot se fogok tudni írni, mert annyira nem érzek már semmit se elég fontosnak?

Szék vagyok

Írtam egy rövid posztot arról, hogyan érzem magam attól, hogy felmondtam (sehogy, de őszintén sajnálom, hogy azt éreztem, túl mérgező a légkör), meg arról, hogy Normival ma még egy mukkot se váltottunk, de a végére bele is untam. Olvassátok vissza valamelyik tavalyi bejegyzésemet, és képzeletben írjátok fölé a mai dátumot.

Amúgy most nem fetrengek sírva, csak úgy érzem magam, mint egy székrekedés.

(Vajon másnak is egy a bélrendszerben elakadt faszék képe villan be, ha a székrekedésre gondol?)

Felmondtam.

Kájé

Nem szeretem ezt a helyet, mert bunkók a kollégák. Ennek is külön sztorija van, hogy én hogy kerültem ide, de mostanában könnyen belefáradok a gondolataimba, úgyhogy nem mesélem el. Az interjún eléggé szimpik voltak pedig, azt azért megjegyezném.

Ma volt némi feszkó abból, hogyan (nem) vezetem a füzetemet. Rendesen fölém állt a kolléganő, és ha a pillantásával és a lekezelő hangnemével ölni tudott volna, én már nem élnék. Kaptam megjegyzéseket az excelemre is, úgyhogy elengedem a dolgot, írok akkor a szaros füzetbe. Ez is mi, hogy külön-külön füzetet vezetünk, még csak nem is egy közöset - legyen minél több a hibázási lehetőség. A tulaj pedig a füzetes lebaszásom közben megjegyezte a háttérből, hogy: „Mások pénzt fizetnek azért, hogy ezt tanulhassák.” (itt azokra gondolt, akik elmennek a két éves logisztikai képzésre, de én geci módon nem jártam soha ilyen suliba, csak szimplán elkezdtem dolgozni a logisztikában még X éve). Na, még a végén kifizetteti velem az eddig ledolgozott időmet. Szóval bekerülsz egy új helyre, ahol előadták neked, hogy kellesz a csapatba, és a valahanyadik napodon, miközben tanulod a helyi szokásokat, beszólnak egy ilyet. Kb. nem is az van, hogy szakmailag fejlődöm, hanem annak technikáját próbálom elsajátítani, hogyan passzírozzak rá egybillió adatot két oldalra, és aztán hogyan dolgozzak belőle. És azt mondták, ha sietni kell, akkor nem kell radíroznom, elég csak áthúzni az adott sort.................................................................. de aztán ha van egy kis időm, tegyem átláthatóvá magamnak............................................................................ Ez szinte beleillene a regényembe, ha már nem fejeztem volna be.

Miért nem tűnök el:

- kaptam sim kártyát a telefonomba, mindenképp le kellene adnom;

- még nem vagyok bejelentve, de kéne a pénz (ezt hagyjuk is inkább);

- ezért legalább fizuig várni kellene.

Megint a szarabbik helyet sikerült választanom, valahogy külön érzékem van benézni a dolgokat.

Mi van akkor, ha két napig nem megyek? Akkor a harmadik napon el kell kérnem a kolléganő füzetét, hogy lemásolhassam? És mi van akkor, ha elmegyek egy hét szabira? Az a hét akkor már nem fog nekem kelleni, sose kell majd valami oknál fogva visszanéznem? Vagy akkor is leülök bepótolni a dolgokat?

El se hiszem, komolyan.

Egyelőre zen vagyok, és nem veszem magamra azt, hogy ők bunkók, de nagyjából csak azért, mert bennem van, hogy bármikor leléphetek.

Magány

Nagy ritkán megpróbálok írni ide, de nem megy.

Szomorú vagyok. A már megszokott, leblokkolt állapotban létezem.

Folyton azt vágja az arcomba az internet, hogy ha túlságosan jelen vagyok a kapcsolatomban, elértéktelenedik a figyelmem, nem leszek kihívás, nem leszek érdekes, nem leszek értékelve. Ne válaszoljak rögtön az üzenetekre, tűnjek el órákra, éreztessem, hogy nem ő a világom közepe. Hát... Baszódjon meg az egész.

Normi három hete megint olyan, mint egy mérgezett egér; félrerakott a szokásos vissza-kell-találnom-magamhoz-féle hulláma miatt. Olyan szép másfél hónapot zárt le ezzel ismét, hogy most azt érzem, csak elbújnék előle, mert belefáradtam, hogy folyton megbánt, és abba is, ahogy ilyenkor lereagálja az érzéseimet.

Múlthéten kezdtem az új munkahelyemen, amit azért kerestem, mert szóba jött az összeköltözés (ami mára már nem téma). Elég bevállalósan kerestem munkát, találtam is olyat, amivel beugorhattam a mélyvízbe. Többnyire eléggé magányosnak érzem magam, de itt sokat tanulhatok, és majd jól fog kinézni a pozi a CV-mben. Egyébként a cég rendszere, amit "kidolgozott" magának borzasztó, de nem veszik észre. Füzetekbe irkálnak ceruzával, és ha valami máshogy alakul, kiradírozzák, hogy átírhassák; és szükségtelenül nyomtatnak ki doksikat, amikre a másik osztály nem lát rá, ezért összevissza megy a telefonálgatás, hogy megtudakolják, mi szerepel az adott papíron; egyszóval nincs vállalatirányítási rendszerük és nincs megosztott hálózat, de még az exceltől is ódzkodnak (kapom is a viccelődő megjegyzéseket, hogy de sok időm van színezgetni a táblázataimat), gmailből leveleznek, Wordbe pötyögik a megbízásokat, és le kellett töltenem a Vibert a gépemre, merthogy az is kell. Láttam már szörnyű megoldásokat, de eddig ez viszi a pálmát, és azt érzem, nem az agyi kapacitásom lesz a döntő a maradásom/megtartásom kérdésében, hanem az, hogy el tudok-e majd boldogulni egy olyan helyen, ahol ennyire visszamaradott és ezáltal átláthatatlan a munkafolyamat. Azt tervezem, hogy ha már mindent megmutattak nekem, és felfogtam, mit miért nyomtatnak ki, bedobom az újító ötleteimet.

Kicsit ingert érzek írni, mert megint egy nagy felkiáltójel vagyok, de az van bennem, hogy már mindent ezerszer leírtam, és amik most bennem vannak, azok csak ismétlések.

Három héttel ezelőttig szépséges volt a Normival való kapcsolatom függetlenül attól, hogy néha magamba omlottam, és bár a munkatémára fogtam, inkább arra gyanakodtam, hogy Normitól félek, attól, hogy megint megcsinálja velem a szokványos mutatványt. De egyébként tényleg jól elvoltunk, kirándulgattunk, voltunk színházban, heti négy-öt napokat együtt aludtunk, folyton elmondta, milyen fontos vagyok neki, és milyen jó, hogy kitartottunk egymás mellett és meg tudtuk beszélni a dolgokat, és szóba jött az összeköltözés... És amikor szóba jött az összeköltözés, elkezdtem munkákat nézegetni, kikötöttem magamnak, hogy én most már nem akarok asszisztens lenni, hanem fuvarszervező leszek, mert X ezer alatt nem vállalok el semmit. Mert azt akartam, hogy egyszer majd tényleg össze tudjunk költözni, ha ez továbbra is így fog menni köztünk.

De aztán jött egy hétfő, egy olyan félve félt fajta, amin Normit elragadják tőlem a gondolatai és a világ figyelme utáni vágy, és akkor rápörög a zenére olyan szinten, hogy megerőszakolva magát se tud hozzám visszakanyarodni. Most legalább próbálkozott, de akkor is voltak elszólásai, amiktől egyre kisebbnek és szerethetetlenebbnek éreztem magam; és jött megint az az időszak, hogy már nem hív úgy át, nem keres, órákig nem nyitja meg, amit írok stb. Amikor meg találkoztunk, előadta, milyen új tervei vannak, "amiken lehet pörögni", és feltűnt, hogy már totálisan E/1-ben beszél, még a költözésről is.

Szóvá tettem egy üres, nem túl sokat beszélgetős hét után, hogy kicsit elhidegülve érzem magam, közben átöleltem, és csak annyira vágytam, hogy rommá szorongasson, de csak vita lett belőle, és azok a tavalyról visszatérő mondatok („ahelyett, hogy értelmesen töltenénk az időt, ilyenekről kell beszélni, nettó időelbaszás, nonszensz, hogy ilyeneken akadsz fenn” és stb.), amik miatt félni kezdtem attól, hogy megint elege lesz belőlem; a felét se mertem kimondani annak, ami bennem volt, de nem bírtam ki sírás nélkül, annyira bántott a meg nem értettség. Ez most volt hétvégén...

Vasárnap reggel akart szexelni, de én nem, amiből meg megsértődés lett; nem értem, én miért nem bántódhatok meg azon, ha nemet mond, ha találkozni szeretnék, de ő megsértődhet ezen.

Nem értek semmit.

Ma már nem is írt. És én se írok, mert enyémek voltak az utolsó gondolatok, amiket nem reagált le, és köztük volt egy a részemről bátornak mondható is, amitől valószínűleg úgy érzi, csak elvenném a szabadságát, úgyhogy nincs is rám szüksége. Azt írtam, próbálom látni magunkat a jövőben, és azt, hogy egyszer több lesz a kapcsolatunk annál, hogy átjárkálok hozzá... Gondolom, ennyi erővel meg is üthettem volna, mert most olyan tervei vannak, amikbe alig férek bele, nemhogy közös terveket kelljen dédelgetni. De azt hiszem, jogom van tudni, ha idő közben átjárós kúrópajtivá lettem lefokozva, csak elfelejtett szólni.

Nem tudok rá haragudni. Ő ilyen, én meg tudtam jól, mit vállalok be újra...

De ha most vége lesz, többé nem kínálom a barátságomat. Egyszerűen csak eltűnök, és soha többé nem fogok foglalkozni a férfiakkal.