Bagolyszemével néz a szemközti ház

Sose voltam az a fajta, aki ha a jövőbe tekintett, pillangókat látott és gondtalan gyermekkacajt hallott. Mindig valami világvége-szerű elképzelésem volt, sose tudtam bízni a felettem állókban, mindig azt gondoltam, hogy majd egyszer az én generációm is kapni fog valami fincsiséget, hisz túl hosszúra nyúlt a békeidő. Időnként átfut az agyamon, hogy talán túl borúlátó vagyok, és egy nagy levegővétellel megpróbálom leküzdeni a késztetést, amitől folyton a szavak és a tettek mögé akarok látni. Általában két lépés után felhagyok a kísérletezéssel. Ilyen vagyok, nem is akarok másmilyen lenni.

Tudnék egy-két gondolatot írni a karácsonyról, de többnyire ugyanaz lenne a lényeg, mint az előző jó néhány bejegyzésemnek.

Megnéztük a Kisasszonyokat, és nagyon tudtam szimpatizálni a benne szereplő íróleánnyal, aki azt hajtogatta, nem akar férjet, mert így boldog, és mert szabad nőként kíván élni.

Megvettem a Vadon-t könyvben. Már egy ideje szemeztem vele, csak féltem az anya-lánya száltól.

Elkeserítő, ami a világban zajlik. A motiváció megtalálásához szükséges motivációt keresem.

Fentről hullok alá
Sötét lyuk, ahonnan esem
Röptömben szétfolyok
és amit hallok
csupán szárnysuhogás
a fejem felett.

Legyen a mű címe Gólyafos.

Kaki habbal

Süssél már fel

Elképzeltem tegnap, milyen lenne, ha ez a vírustéma még öt évig eltartana, és milyen szomi lenne így leélni utsó fiatal éveimet, és elkenődtem kicsit. Mármint így, hogy maszkozni kell, meg minden zárva, és a sorozatozás jelenti a programot. Nem tudom, ki hogy van vele, de a Netflix már a fülemen folyik ki - mióta ideköltöztünk, másfélszer ültem le a tévé elé. Amikor átmegyek Új Fiúhoz, mindig sorit nézünk, ha valamit kivégeztünk, úgy szemezgetünk a több száz nézni való közül, mintha muszáj lenne bármit is nézni. A másik progi nála a társasozás, ami mondjuk jó, és ő napokon át lelőhetetlenül tudna is játszani, de nekem két-három kör egy hétre elég szokott lenni. Nála így a koronás szabályok mellett emiatt eléggé bezárva érzem magam, és nem jó belegondolni, hogy átmegyek sorozatozni, miközben itthon annyi mindent tudnék csinálni. Mondta már, hogy majd ha odaköltözöm (...), akkor nem egymáson fogunk csüngeni, hanem mindenki belefeledkezhet a saját hobbijaiba, de én egyelőre úgy vagyok vele, hogy a saját kis dolgaimat egymagamban, a saját kis világomban szeretném csinálni. Mindenesetre holnap átviszem hozzá a számos kifestőt, és együtt majd elbohóckodhatunk vele.

Na, nem is ez a lényeg, hanem hogy süssön már ki a nap, bassza meg!

Púzz le

Múltkor Pukkanccsal bementünk az Aldiba, ahol belebotlottunk egy kosárba tele 1000 darabos pázlival, ami tök poén, mert aznap pont beszéltünk róla, hogy most van nappalink, van asztalunk, leülhetnénk pázlizni. Számomra a pázli a totális nyugit képviseli, mert egy csomó feltételnek adottnak kell lennie, hogy az ember leülhessen órákra kirakosgatni egy képet. Megbeszéltük, hogy két óra alatt biztos kirakjuk, elég lesz az ezer darabos, nem kell se kisebb, se nagyobb.

Tegnap aztán bele is fogtunk úgy kb. este kilenckor, majd kettőkor ágyba kényszerítettük magunkat (és még így is alhattunk hat órát - bárcsak véglegesítenék a home office-t, mondjuk kövi héten már megint be kell mennem), és még ma, az egyórás szünetben is leültünk hozzá. Este Pukkancs elment ugyan Lauhoz, de én nem bírtam ki, hogy az én oldalamat ne rakjam ki. Két órámba tellett, mire végeztem vele, haha, viszont azt hiszem, a végére egészen belejöttem, és kifejlesztettem egy keresési technikát. Szeretnék majd még ilyet csinálni, és azt hiszem, minél színesebb-giccsesebb a kép, annál könnyebb kirakni, szóval a szép tájképeket kerülni fogom, mert még itt is szenvedtem az éggel, nemhogy egy olyan képet kirakjak, aminek a fele égből áll.

(Pukkancs mindig nevet, mikor puzzle helyett pázlit mondok - ugye, nem csak nekem rögzítették ezt a szót a fejemben?!)

2020-as évem

Én is, én is, én is!

Még egy lakberendezős bejegyzés

Nagyon klasszak a székek, szépen illenének ide, de négyből kettő hibás (az egyik bibivel meg tudtam volna barátkozni, de a másik orbitális), úgyhogy el is intéztem a visszavételt, legalábbis leadtam a kérvényt az emagnak... Amúgy ja, tuti kényesek lennének, de azért nagyon különlegesen mutattak volna itt... Mivel így is hosszadalmas volt a kiszállítás, mind a négyet visszavitetem, és visszakérem a pénzt, nincs kedvem tovább szarozni az emaggal. A másik ötletem a Jysk halvány rózsaszín, aranylábú székei - elvégre ez egy csajlakás, és megtehetem! Azt a szövettípust már úgyis ismerem, mert az íróasztalokhoz is olyat vettem, csak szürkében. Bár a rózsaszín nem olyan ütős, mint a zöld, no de sebaj.

X

Ilyen most a nappali, a kanapé mögé kell képzelni az asztalt. A sarokban lévő polc itt volt hagyva az előző lakók által, és mivel úgysincs polcunk, azt még egyelőre nem raktuk ki. Az éjjeliszekrény arra vár, hogy legyen ágykeretem, és akkor hátha befér mellé az is. Szóval kell még függöny, szőnyeg, növénykék minden mennyiségben, meg pár kép a falra, meg ilyen-olyan lámpák, meeeeg.... Na jó, leállok.

Tél

Úgy szeretem a nappalit, főleg esti fényekben! Még a paneldzsungeles fények is tetszenek így a tizedikről, azt hiszem, erre a környezetváltásra tényleg szükségem volt. Kár, hogy nem tudom megmutatni nektek, amit én látok, mert a telefonom nem lát félhomályban.

Tegnap végül nem is néztünk filmet Pukkanccsal, hanem feküdtünk a kanapén, és megválaszoltuk az évösszegzős kérdéseimet. Közben kissé elkopott a kedvem, mert minden második válaszom Új Fiúval volt kapcsolatos - na de sebaj, majd alakul az élet. Holnap lehet, közzé is teszem a válaszokat - megkaptam a szabadnapot nagy kegyesen.

Azt álmodtam egyébként, hogy nyár van, és folyamatosan téli hideg és eső, szóval az a szürke fos volt, mint mostanában, pedig nagyon vártam, hogy süssön a nap, és lemehessek a strandra. Aztán egyszer csak már december volt, és rájöttem, hogy hiába várom a nyarat, annyira se lesz jó idő, mint eddig. Elég nyomasztó hangulata volt, valahogy nem akart véget érni a tél.

Festés

Átrendeztem a nappalit, most nagyon cuki. Viszonylag nagy a helyiség, plusz a kevés bútor miatt volt egy táncparkett beütése az egésznek, és bár Pukkancs eleinte a száját húzta, hogy miféle dolog egy kanapét a nappali közepére betolni, végül elismerte, hogy tényleg jó. Máris otthonosabb lett, és már a zöld székektől se félek, mert a kanapé most térelválasztóként is szolgál az étkezőasztaltól egy méterre, és így ha nagyon el is tér majd a kanapé letisztult stílusa a kis csinos székekétől, nem lesz belőle gond. Plusz így közelebb kerültünk a tévéhez is, nem kell nagyítóval nézni - bár mióta itt lakunk, egyszer se kapcsoltam be, de most filmezni fogunk.

Három ablak van a nappalin, annyira szeretem! Még mindig hihetetlen belegondolni, milyen jó dolgom van most.

Tudjátok, mire vagyok mostanában rákattanva, csak még nem jutottam el a beszerzéséig? A fess-számok-alapján dologra. És ma, ahogy csavarogtunk, egy hobbiüzletben találtam ilyeneket - jó féléket, nem a játékbolti csúfakat -, és vettem egy nagyot. Szerintem egy ilyennel bíbelődni olyan jó kis kikapcsolódás lehet, hogy ihaj-csuhaj. Egy kicsit benne volt Új Fiú is a fejemben, mert ő akart egy képet a hálójába, én meg mondtam, hogy olyan uncsi képet venni, inkább pingáljunk egyet mi (ezt a megjegyzésemet akkor hamar megbántam, mert eszembe jutott, hogy szakítani akarok, és közöset pingálni túl jelentőségteljes lenne), és Új Fiúnak annyira megtetszett az ötlet, hogy azóta se vett oda képet, pedig ez a párbeszéd még nyár közepén zajlott le. Akkoriban nézegette emiatt a festményeket, és úgy vettem le, hogy az Afremov-stílus fogta őt meg, és a boltban pont egy olyan stílusú kifesteni valót találtam. Nekem pár nappal ezelőttig tökre nem jött be ez a stílus, giccsesnek tűnt, de aztán láttam egy képet egy nappaliról, aminek a falán volt egy rohadt nagy Afremov-kép, és nagyon ütős hatást keltett. A szabadnapomra is festést tervezek, bár még mindig nem szereztem tehetséget, de hátha összehozok valamit.

Egyik nagy vágyam egy kurva nagy feszített vászont összepingálni élénk színekkel, valahogy így (ah, szerintem brutál jól mutatna egy ilyen a falon, nekem most ez a színvilág tetszik nagyon):

Felszínen lebegve

Tegnap megérkezett a kanapé, úgyhogy alakul a nappali. Először kicsit fura érzésem volt miatta, mert sötétebb szürke, mint a képen volt, de másnap megbarátkoztam vele. Nagyon tetszenek a színes kanapék, de azok annyiba kerülnek, mint egy használt autó. Ez a kis szürke végül is édes és csajos, tetszik, hogy vannak lábai, és kifogtam egy akciót. Majd rakunk rá színes díszpárnákat, és szeretnék egy nagy, színes szőnyeget - ezt a képen lévőt jobb híján tettük oda, de ez így ízlésficam -, és akkor még csudibb lesz. Titkon könyvespolcokról is ábrándozom, de az már túl nagy habzsidőzsi lenne, pláne, hogy nehéz szívvel ugyan, de most már otthon hagytam a könyveimet. A héten vettem három növénykét, és ma megérkeztek volna a székek is, amiket még két hete rendeltem, de rosszkor jött a futár, így csak hétfőn lesznek meg. Kicsit elbizonytalanodtam, mert zöld bársony(hatású)székek, és élőben nem láttam őket, de remélem, végül jó lesz az összhatás. Ha nem, eladom őket, és veszek másikat.

Ma munka után elmentünk Pukkanccsal lötyögni - minden öt percre van tőlünk, annyira király! -, és véletlen vettem egy ajándékot Új Fiúnak. Jó drága volt, úgyhogy remélem, nincs még ilyenje. Annyira nem szeretem az ajándékozósdit, hogy ha látok valamit, amiről azt gondolom, hogy talán örülne neki a másik, nem is érdekel az ára, csak hadd legyek túl rajta... Kapni se igazán szeretek, mert bénán örülök, meg nem is tudom, olyan ritka, amikor az ember tényleg olyat kap, amire azt mondja, hogy hűha. Manapság az ember már mindent megvesz magának, nem lehet az ajándékok miatt várni az ünnepeket. Mondjuk bizonyos okokból arra gyanakszom, hogy telefont fogok kapni (múltkor szidtam a telefonom lassúságát, és Új Fiú, akinek mindenhez több perces hozzáfűznivalója van ezúttal csak nézett rám némán, és ez már-már természetellenes "reakciónak" minősül nála).

Tegnap este a kanapé-összeszerelés után átmentem hozzá, és éjszaka olyan kedveset mondott, hogy elgondolkodtam rajta, hogy talán nem is olyan reménytelen a kettőnk párosa. Csak az a baj, hogy én most nagyon élvezem ezt a lakást, ezt az életet, tisztára olyan érzésem van, mint amikor AirBNB-ben voltunk Pukkanccsal - minden szép a lakásban, csak ketten vagyunk benne, és minden közel van hozzá. Nem azt mondom, hogy most megláttam Új Fiút a jövőmben, de például eszembe jutott, hogy illene már kitalálnom neki egy blogos nevet. Eddig úgy voltam vele, hogy minek neki blogos név, nem sokára úgyis max Régi Fiúként lehetne említeni, de most megint normál mennyiséget kapok belőle, és így nincs bennem a menekülhetnék. A szilveszter miatt mondjuk még biztos lesz valami nézeteltérésünk - megy a barátaival vidékre egy éjszakára, és a párjaként nekem is illene mennem, de semmi kedvem a barijaival és a gyerekeikkel lógni két napig. Nekem ennél sokkal jobb buli, ha karácsonyos mesét nézhetek a nappaliban pokrócba bugyolálva, pláne, hogy soha nem lehetek egyedül.

Ma Pukkanccsal az egyik üzletben összefutottunk egy régi kollégánkkal - ő volt az eladó -, akivel még abban a raktárban dolgoztunk együtt, amelyikben megismertem Pukkancsot, és annyira poén volt vele dumcsizni kicsit, meg elnevetgélni a társasjátékok fölött...! Benne azt bírtam nagyon, hogy a legjobb barátjával dolgozott ott, és ők is úgy szerették egymást, hogy az ember rájuk nézett, és látta, hogy ó, igen, az övék egy tökéletes barátság, és olyan vidámak voltak mindig egymás társaságában, mint Pukkancs és én. A másik fiúval ölelkezős volt a viszonyom, néha odajött megölelni, aztán ment tovább - aranyos volt, mint egy szifonszemcsis, nagy medve. Nagyon szerettem azt a raktáros időszakot, még ha a csóróság jegyében telt is. Ott jöttem rá, hogy végül is nem vagyok rossz fej, és végre ki tudtam nyílni emberek között, eltűnt az a kis bizonytalan, félős, önbizalomhiányos Róka a felszínről, és előjött a barátkozós.

Na szóval most tök jól érzem magam, ha eltekintek a munkahelyi dolgoktól - iszonyat sokat dolgozom, és mivel háttérmunkás vagyok, egy jó szót nem kaptam még, sőt, még több munkát akarnak rám rakni, mintha beleférne az időmbe, ami egyszerre bántó és agybaszó, mert jó ideje az egyórás szünetemet se szoktam kivenni, sőt, van, hogy este visszaülök a gép elé, hogy utolérjem magam. Az új kolléganőm pedig nagyon lassú - bár emberileg megszerettem -, pedig már harmadik hónapja van itt, és ha kicsit is bonyibb egy feladat, teljesen bepánikol rajta, és meghagyja nekem. Nagyon igyekszik, de ilyenek miatt néha egyedül érzem magam, például nem tudom, mi történne vele, ha elmennék két nap szabira. Mindegy, úgyis terhes lett, úgyhogy inkább csak a gyesért jött a céghez.
Viszont Fatuskót egy hete kirakták egyik napról a másikra, amit elégedetten konstatáltam, mert iszonyat sokat gúnyolódott és szólogatott be, nem volt vezetésre alkalmas személyisége. Persze nem emiatt rúgta ki a tulaj, hanem mert összevesztek azon, kinek nagyobb a pöcse, de határozottan jobb a közhangulat, mióta nincs szűrő köztünk és a tulaj között. Én például jeleztem Fatuskónak, hogy az egyik feladat, amit rám sóztak, túl sok időt vesz el, így a saját dolgaimmal nem tudok haladni, mire kinevetett és lelegyintett - mostanra viszont már annyira szembeötlő, hogy amiatt a feladat miatt órákra el szoktam tűnni, miközben szükség lenne rám máshol, hogy a tulaj felülvizsgálja az ügyet. Mindegy, a korona miatt úgyis szopni fogok mindennel, mert a gyerekes anyukák extra kivételezést élveznek amiatt, hogy gyerekeik vannak eme szörnyű, nehéz időkben, úgyhogy inkább nem várok semmit - úgyis csak azért kerülne le rólam az a feladat, hogy egy másik foshalmaz a nyakamba férjen.
Szeretnék új munkát, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy kapnék máshol is ugyanennyit. Meg kéne tanulnom azt, amit a fiúk csinálnak. Új Fiúval már beszéltem róla, hogy esetleg megtaníthatna, csak nem visz rá a lélek, mert számolásból kaki vagyok.

Kellenének képek a falra. Nem tudom, szabad-e likat fúrni, vagy ilyesmivel bukjuk a kauciót, majd megkérdezem. Szeretnék megtanulni festeni, és már kinéztem egy oldalt is, ahol lehet venni oktatóvideókat, de valahogy nem érzem úgy, hogy erre most szabadna költenem. És kéne angolozni - nem akarok a jelenlegi életszínvonalam alá visszaesni, soha többet. És nem kellene elengednem a könyvkiadást se, még ha "kissé" meg is csappant a félretett zsozsim.

Holnapra Pukkancs is, meg én is szabadnapot kaptunk a párkapcsinkból, úgyhogy együtt lóghatunk egész nap, itthon ébredhetünk fel, és itthon fekhetünk le aludni - fogalmam sincs, mikor volt ilyen utoljára. Még mindig úgy érzem, hogy nincs időm magamra, persze nyilván ez amiatt is van, mert ha van egy kis szabadidőm, az a lakásra megy el, mert még mindig zajlik a berendezkedés. Néha egyszer csak szar lesz a kedvem, mert hirtelen nem látom az utat, amin visszatalálhatok majd magamhoz - tudjátok, le a mélyebb bugyraimba, ahol szeretek időzni, és ahol nincs helyük tárgyaknak -, de aztán kis idő elteltével visszatér a kedvem. Talán az év végével lenyugszik minden, és ha otthonosnak érzem a lakást, tudok majd koncentrálni a fontosabb dolgokra is.

Szóval most egész jól vagyok.

Évösszegzőnek

Akadt néhány - "néhány" - új kérdésem 2020-at illendő, ha van kedvetek, válaszolgassátok meg őket. Persze van még pár nap az évből, úgyhogy nem kell elkapkodni, de aki már nem vár sokat a decembertől, akár neki is eshet. :)

Meg kellene váltani a világot, mert anélkül mi a poén?

Megint azt álmodtam, hogy rengeteg macskám van, de most nagyok, nem kiscicák, és mindenhova magammal akartam őket vinni. Éreztem, hogy mind nagyon szeretnek, de féltem, hogy útközben elhagyom őket.

Szegény Pomcica... Talán többet nem is látom.

Valamelyik nap azt is álmodtam, hogy szakítok Rúval. Tegnap meg azt, hogy szakítok Új Fiúval.
Macskák, Rúval való szakítás, Új Fiúval való szakítás - ez a három a visszatérő álmom.

Egyébként a hét elején, meg mondjuk még pénteken is biztos voltam benne, hogy nekem nincs szükségem férfira, mert tényleg minek, és hogy csak a közelgő karácsony miatt nem szakítok Új Fiúval, de tegnap volt egy beszélgetésünk, amiből leszűrtem, hogy neki tényleg tök fontos a kapcsolatosdi, és amikor meglátom a gyengébb oldalát, sokkal közelebb érzem magamhoz. Kérdezte, így három heti együttlét után hogy látom, el tudnám-e képzelni az együttélést, én meg elmondtam neki, hogy nyomaszt, hogy mióta összejöttünk, fel-felbukkan ez a téma, holott még nagyon távol áll tőlem az, hogy vele akarjak élni, mert nekem az összeköltözés nem olyan, hogy összeköltözök valakivel, és ha nem jó, akkor max elköltözöm, hanem olyan, hogy azért költözöm össze valakivel, mert már tudom, hogy őt akarom társnak az életben, de nekem még kell a szabadság, amit a külön élet ad. Ezt szépen tudomásul vette, bár nem értette, miért tekintem olyan végleges, visszafordíthatatlan dolognak az összeköltözést (asszem, az összeköltözésben ugyanazt a pórázt látom, mint a házasságban). Persze neki könnyű a téma, meg egyszerűen visszafordítható - nem ő hagyna ott csapot-papot, hanem én, és nem ő maradna fedél nélkül egy esetleges szakítás után, hanem én. Megkérdeztem, nem akarna-e inkább olyan barátnőt, akivel gyorsabban megugorhatja ezeket a lépéseket, csak mert megérteném, és akkor nem érezné egyikünk se azt, hogy le kell mondania dolgokról a másik miatt. De hát nem, nem akar. Pedig tényleg megérteném. Annyit kért, ha már tudom, hogy soha nem fog eljönni az a pillanat, hogy össze akarjak vele költözni, szóljak. Bólogattam.

Egyébként gondolkodtam, és végül is nyilvánvaló, hogy Pukkancs és én olyan jól elvagyunk, hogy már-már élettársi viszonyban élünk, csak épp szex nélkül, és ebbe a kapcsolatba nehezen férkőzhet bele más is anélkül, hogy ne érezné magát második helyen. Beszéltük is, hogy valószínűleg ha nem lennénk egymásnak, nem tekintenénk Laura és Új Fiúra néha úgy, mint a kapcsolatunkat széttúrni akaró betolakodókra, akik láncra akarnak verni minket, hogy önzőn belerángathassanak a saját kis életükbe csak azért, mert ők meg egyedül nem tudják magukat lefoglalni. Szóval hogy ők mindketten olyanok, akik félembernek érzik magukat kapcsolat nélkül, és egésznek érzik magukat egy kapcsolatban, mert a kapcsolatuk egyben a legfontosabb embert is jelöli, mi meg olyanok vagyunk, akik ezt nem értik meg, mert kapcsolaton kívül találtuk meg a számunkra legfontosabb embert, és emiatt egyikünk se akarja kétségbeesetten magához láncolni ilyen-olyan módon a párját. Tudom, betegül hangzik, de az én álomvilágomban az emberek nagy Ő alatt a legjobb barit értenék, mert szerintem hosszútávon mindenki boldogabb lenne, ha a szerelmét csak akkor látná, amikor látni szeretné, nem pedig minden nap. Az meg tök szerencsés, akinek a szerelme egyben a legjobb barátja is - viszont ha meg nem, miért akarjak együtt élni azzal, aki nem a legjobb barátom?
Persze a kapcsolatok alakulhatnak, ezt nem vetem el. De egyelőre én azért még sok mindenben tartok Új Fiútól, és eleve abszurdnak érzek négy hónap után ilyen komoly témákat. Még csak éljünk a mának, nem? Aztán vagy lesz holnapunk vagy nem, majd úgyis eldől.
Pukkancséknál is állandóan az összeköltözés a téma, igaz, ők lassan két éve vannak együtt. Pukkancs most viszont szerelmes lett az albérletbe, és ha már aláírtunk egy egyéves szerződést, szeretne egy évig még itt élni.

Vajon nekem milyen életem lesz? Vajon egyszer képes leszek elfogadni vagy átértékelni magamban egy ilyen átlagos életet? Nem tudom elképzelni, hogy férjhez menjek, és gyereket szüljek. Pedig sose voltam úgy, hogy nem akarok gyereket (férjet viszont sose akartam - olyan lenne férjhez menni, mint összeszedni egy halálos betegséget *Róka eltakarja az arcát, hogy a felé repülő kövek ne találják el*). Most se vagyok úgy, csak egyszerűen nem látok gyereket a jövőmben.
Vajon képmutató életem lesz?
Vajon leszek egyszer olyan bátor, hogy úgy éljek, ahogy akarok? És lesz hozzá képességem?
Egyik legnagyobb félelmem, hogy titkon egész életemben egy másik életre fogok vágyni.

Az előbb rendeltem egy akciós kanapét a Jyskből, bár még a székek is az éterben keringenek.
Az elmúlt hetekben nemigen találtam az élet értelmét - ha Pukkancs nem lenne, nem tudnék mondani semmit, ami miatt maradni kéne. Kanapét venni is minek, és szép lakást bérelni is minek, békében élni is minek, és mondani bármit is minek, jobb munkahelyet keresni is minek, és lottón nyerni is minek, ha úgyis csak telik az idő ebben az elszaródott világban, és végül úgyis mind...
De most jobb a kedvem.
Ilyenkor amúgy nem a zuhany alatt kucorgok ruhában és elkenődött sminkkel, ezek csak ilyen át-átsuhanó, kósza gondolatok ébredéskor.

Mindig, amikor az élet értelmén gondolkodom, végül arra jutok, értékelni kell azt, hogy láthatom sütni a napot úgy, hogy köszöntöm, nem pedig elbúcsúzom tőle, és ez a gondolat tényleg erőt ad ahhoz, hogy felfogjam, milyen szerencsés vagyok ebben a szerencsétlen világban. Mert amikor süt a nap, az tényleg olyan kurva jó.

Három héttel később

Végre, végre, végre bejelentkezhettem!

Köszönöm ismét a kommenteket, úgy szeretlek titeket így ismeretlenül is - még ha bizarrul is hangzik. Ez a blog a legszentebb menedékem, és olyannyira szent, hogy a mobilomról se jelentkezek be rá, mert szigorúan az otthonomhoz akarom kötni (plusz ha elhagynám a telefonomat, megőrülnék a gondolattól, hogy rajta van a magánéletem).

Szóval az elmúlt három hét nem volt egyszerű. Aznap pénteken Új Fiú eljött értünk, vittük a home office gépeket, meg elegendő ruhát. és Pukkancs ment Lauhoz, én meg Új Fiúhoz. Én ott teljesen azt éreztem, hogy Rókafalva, mint otthon, megszűnt számomra, és ha én oda visszamegyek, akkor csak azért, hogy összepakoljak. Olyannyira nem hiányzott már a hely, hogy még csak az se volt bennem, hogy nem fogok egy huzamban ennyi napot kibírni Új Fiúval. Az első héten el is voltunk, elengedtem azt, hogy lesz időm magamra - nem azért, mert Új Fiú nem hagyott volna békén, de hát nem állok neki nála blogozni, rajzolgatni vagy egyebezni. Nem is hiányzott annyira, hogy írjak - ezerrel lestem az albérleteket, szerintem még sose volt így beleragadva a telefon a kezembe.

Iszonyat pangás van az albipiacon, a korona miatt szinte normalizálódtak az árak - persze nyilván csak átmenetileg. Ez azért van ugye, mert rengeteg ember elvesztette az állását, nem tud már albérletet fizetni és hazaköltözött, ergo rengeteg lakás üresen maradt. Emiatt, képzeljétek el, a tulajok írtak nekem, és nem én nekik, sőt, bemutatkozószöveget se kellett írnom, ahogy az általában elvárt. Az árak lementek, most úgy ahogy reális bérleti díjakat kérnek el a lakásokért, mert manapság a 120+rezsi is kurva sok - míg eddig a 120+rezsis lakásokért ölték egymást az emberek.

Az első hét Új Fiúval egész hamar eltelt, bár talán amiatt is, mert berángattak az irodába - ezt inkább el se mesélem, nagyon felhúztam magam azon, ahogy nálunk a gyerekesek kihúzták magukat a bejárás alól, így Pukkancs és én járunk be felváltva. Voltak mondjuk Új Fiúnak olyan mondatai, amikből leszűrtem, hogy az érzelmi intelligenciája nem verdesi az eget, például ha felhoztam az otthoni dolgokat, megkérdezte, hogy: „Még mindig ezen gondolkodsz?”, mintha azon, hogy terrorizálnak a saját otthonomban, könnyen túl lehetne lendülni. Azt se értette, miért nincs kedvem szexelni, és miközben arról beszélt, hogy neki rossz, hogy én őt nem kívánom, meg nem is érti, mit kellene tennie még, a plafont bámultam a sötétben, és azon gondolkodtam, hogy komolyan a szexről dumál nekem, miközben napok óta sírásküszöbön vagyok az otthoni, meg a munkahelyi dolgok miatt... Muszáj lakást találnom, én ezt nem fogom bírni.

Persze nem voltam oda a gondolatért, hogy albérletre kell költenem, úgyhogy el-elgondolkodtam azon, hogy megkíséreljem-e kidobni Pongót a lakásból. Olyan ötleteim támadtak, hogy írok az anyjának egy kisregényt arról, hogy a kisfia mennyire nem tud viselkedni, úgyhogy vigye most már haza így nyolc-kilenc év után, vagy egyszerűen csak szólok a héves hülyegyereknek, akitől Perdita és Pongó retteg, de én meg jóban vagyok vele, és szó szerint kidobatom vele Pongót a kapun túlra úgy, hogy többet vissza se merjen nézni. De azt hiszem, úgyse lett volna értelme,  mert Pongó anyja egy igazi elfogult picsa, aki kb. leszopná Pongót, ha meg a héves gyereket választom, valószínűleg magammal is kiszúrtam volna, na meg gondolom, Perdita kivájná a szemem egy ilyen után, anya meg nézne rám értetlenül, és azt mondaná, nem így neveltelek. Mindegy, azért néha elfantáziáltam, meg letöröltem őket az internetemről.

Új Fiú persze nem volt oda azért, hogy én albérletet keresek, ezt hamar levágtam, így nem volt sűrűn téma, de nyilván látta, hogy nem cuppanok le a telefonomról. Ömlöttek be az üzenetek a lakástulajoktól, és a legtöbben egész jó lakásokat kínáltak, nem a megszokott lepukkant szarokat a nagyibútorokkal.

A hét végére le is beszéltem egy megtekintést, és hát igazából szimpatikus volt az egész nekem is, Pukkancsnak is, de mégse tudtuk rávágni mindketten, hogy ez tuti kurva jó lenne nekünk. A bérlő mutatta meg a lakást, és volt egy cicája is, akit meg is gyúrtam, és végül is otthonos érzete volt az egésznek, de Pukkanccsal megbeszéltük utána, hogy még gondolkodunk rajta, és ha minket választanak, majd bólogatunk mindenre, és max ha találunk jobbat, visszamondjuk akár az utolsó pillanatban is (másnapra akartak visszajelzést, és a kövi napra a kauciót úgy, hogy hétvége volt, így nem tudtunk más lakásokat megnézni). Sajna a korábbi albilátogatós tapasztalatok alapján gondoltuk, hogy ennyi önzőséget megengedhetünk magunknak, mondván, most csak az számít, hogy megtaláljuk a helyünket.

Végül aztán minket választottak a lakásra - elvileg rajtunk kívül voltak még jelentkezők -, és le is beszéltem velük az időpontot, hogy mikor írunk szerződést, habár sehogy se láttam a lakást a jövőmben. Aztán rám írt egy nő egy csudi kis lakással, és már csak úgy félvállról átküldtem Pukkancsnak, mert már kezdtem beletörődni a másikba, mire Pukkancs visszaírt, hogy nagyon tetszik neki, és most fáj érte a szíve. Gondoltam magamban, ha fáj a szíve ezért az újért, akkor megpróbálok vasárnapra leszervezni egy megtekintést, ne ezen múljon Pukkancs szívecskéje - meg hát na, tényleg sokkal jobban nézett ki az a lakás. Másnap - hiába, hogy vasárnap volt -, meg is tudtuk nézni, és a nő nagyon szimpatikus volt a férjével együtt, úgyhogy még aznap visszajeleztünk nekik, és másnap aláírtuk a szerződést.

Így hát két héttel azután, hogy eljöttünk otthonról, Pukkanccsal hazamentünk összedobozolni mindenünket, és másnap elköltöztünk. Inkább nem akarok belegondolni, mennyi pénzem fog elmenni egy év alatt a lakhatásra, de bírom ezt a lakást, nagy mázlink van vele, és nem látok más opciót arra, hogy nyugalmat szerezzek. Volt anyával egy telefonbeszélgetésem, akkor még csak egy hete jöttem el otthonról, és még élénken kavarogtak bennem az emlékek és az érzések, úgyhogy elsírtam magam közben, már csak azért is, mert úgy tűnt, anya nem érti, miért akarok eljönni, illetve ha már el akarok költözni, miért nem Új Fiúhoz, és akkor nem kellene költenem. Ilyen szövegektől, hogy: „Új Fiú mit szól ahhoz, hogy albérletbe mész? Nem félsz, hogy elveszíted?”, meg: „Jól átgondoltad? Biztos ezt akarod?”, és: „Ezentúl velem egyeztetnél a rezsiről, és akkor nem kellene Pongóékkal beszélned”, csak azt éreztem, hogy feleslegesen mondok bármit is. Mi az, hogy Új Fiú mit szól? Kit érdekel, mit szól a négy hónapos kapcsolatom ahhoz, hogy nem akarok hozzá költözni? Ha nem érti, nem érti, így járt. Amúgy tényleg szóvá tette, hogy miért írok alá egyéves szerződést, hisz két-három hónapon belül csak hozzá költözök már, nem? Nem értem ezt a témát, szinte az első naptól kezdve ez van benne, hogy én adott időn belül hozzá fogok költözni. Szerintem van valami forgatókönyve.

A lakás egyébként tényleg nagyon szép, és központi helyen van, így két órát nyerek egy nap. Van benne két kisszoba, így Pukkanccsal lehet külön szobánk - bár mindig együtt alszunk, de Pukkancs most már áthívhatja Laut -, és van benne egy amerikai konyha, tehát végre ülhetünk a nappaliban. A konyha nagyon kis csinos és modern, van pultja, és pici, kagylófényű csempe van a falon. Annyi a lakás hátulütője, hogy egy klassz, mindent elnyelő gardróbszekrényt és egy béna kis ikeás "kanapét" leszámítva bútorozatlan - viszont mikró híján gépesített -, de azért elhoztuk a fél bútorzatot a szobámból. Talán azt gondoljátok majd, hogy hülye vagyok, hisz így többet kell költeni a lakásra, de végül is van pénzem, és marad is a fizumból minden hónapban, és el is adunk egy kamerát, amit még ketten vettünk irdatlan sok pénzért, és még most is irdatlan sokat ér, és az árán veszünk majd egy kanapét, meg ezt-azt, és akkor mindenünk meglesz, mert a Black Friday-en már vettem asztalt, meg székeket is, és most is az asztalnál ülök, és olyan jó. Igazából leszarom már az egészet, szeretnék annyi pénzt mindenképp megtartani, hogy ha esetleg rájövök, hogy világgá akarok menni, legyen mihez hozzányúlnom. Képeznem kell magam, hogy lehessen jobb munkám, és amíg erre van pénzem, addig nagyjából nyugodt vagyok. A könyvkiadást meg megoldom máshogy, úgyis szarik rám a kiadó. Túl sokáig éltem úgy, hogy a jövőn agyaltam, asszem, elengedem most már a mi-lesz-ha kezdetű kérdéseket.

Ami úgy kicsit beárnyékolja ezt az egészet, az az, hogy... hát, hogy nem foglalkozhatok csak magammal, és nem jöhetek haza minden nap. Hihi. Mindenesetre azt el kell mondom, hogy Új Fiú sokat segített - végül sajna nem tudtam elintézni családon belül a költöztetést, így kénytelen voltam elfogadni az ő segítségét. Nagyon odaadó, ha segítségnyújtásról van szó, meg hát mindenben odaadó, amiben tudatosan odaadó lehet az ember.