Pampogi

Ma se írt vissza az ügyvéd. Vajon elfoglalt, nyaral vagy nincs ehhez türelme? Ilyen ah-nem-tom-faszom-féle hozzáállást képzelek el. Monnyuk má' mindegy, mert eléggé dögledezik bennem a remény, hogy meghagyhatom a "harry potteres" dolgokat azokban a részekben.

Ma volt egy futó gondolatom, hogy egyszerűbb lenne sírva bemászni az ágyba egy olyan felkiáltással, hogy túl sok mindent kell átírnom és újraírnom ebben az elvileg befejezett regényben, miközben túl fáradt vagyok (ma volt bőven munka), de aztán elhessegettem a dolgot. Türelmesnek kell lennem magamhoz, hogy olyasmit adhassak ki a kezemből, amivel elégedett lehetek, és nem szabad rágörcsölnöm arra, hogy én ezt még nyáron el akarom intézni. Vajon én tudok elégedett lenni? 

Huszonhat fejezetes a regény, a tizenötödikben vannak az első átírandó dolgok, és utána van még négy másik, amiben át kell dolgozni ezt-azt. Remélem, szombaton sikerül újraírni a szar tizenhetedik fejezetet, mert a többi nap zombi leszek, vasárnap meg Ikével találkozom - bár nem sok kedvem van, mert időpazarlásnak és pénzszórásnak érzem most a mozizást, sütizést, és szerintem nem a barátságunkról szoktak szólni a találkáink, hanem arról, hogy Ike ki akar szabadulni otthonról egy napra.

De lehet, csak szararc vagyok, és rosszul érzem, nem tudom, mindenesetre nem szoktam nagy érdeklődéseket érzékelni. Ez egyébként egy brutális megfigyelésem az utóbbi pár hónapban vagy akár már egy évben - az emberek teljesen érdektelenné váltak egymás dolgai iránt. Mindenki csak mondja, mondja és mondja a saját marhaságait, és eszébe se jut visszakérdezni vagy értő figyelemmel hallgatni. Ez nekem nagyon hihetetlen. Mármint nekem is jólesne, ha valaki figyelne rám, de mégse hiszem azt, hogyha elkezdek annyit beszélni, hogy a másik szóhoz se jut, akkor az azért van, mert annyira izgul, hogy mi mindent fogok még mondani. És a legfurább, hogy a legtöbb ember a semmiről beszél. Vagy csak én vagyok ennyire... nehezen megmozgatható? Mármint én szoktam figyelni, meg kérdezni, de azért néha ásítok is egyet. Mert semmi érdekeset nem mond senki. Olyasmiket mondanak el, amiket mindenki elmond. Olyan, mint ugyanazt a sztorit elolvasni más-más szerző neve alatt. Ugyanaz a bekezdés, a tárgyalás meg a befejezés is, sokszor még a karakterek sincsenek átdolgozva. Egymást plagizálják, csak aztán nem pereskednek, mert akkor kénytelenek lennének mást is mesélni.

Erről a könyvkiadás jut eszembe. Amikor egy kiadó már előre megmondja, mi eladható és mi túl kockázatos ahhoz, hogy bevállalják üzleti szempontból. Inkább kiadnak még kétmillió romantikus regényt, mert azt úgyis kajálják a népek, de valami összetettebb dolgot már ne rakjunk eléjük, mert nem tudják majd feldolgozni. Mintha eldöntenék az olvasók helyett, hogy mire van igényük, és aztán azok az olvasók, akik amúgy fel tudnának dolgozni mást is, hoppon maradnak, aztán örülnek, ha az évi húsz elolvasott könyvből legalább egy hagy bennük valami nyomot, hogy uuh, na ez kurva jó volt, gecccc.

Ahj, igen, tuti velem van a baj. Seggfejnek érzem magam attól, hogy ezt leírtam, pedig lehet, csak szimplán betokosodtam az íróasztalba.

A szakemberek is olyan furcsák - mintha valami fantomvárosban élnék, ahol látszólag van mindenféle szolgáltatás, de aztán közelebb megyek az emberekhez, és kisül, hogy csak mozdulatlan próbababák, ilyen díszletfélék vagy épp pénznyelő automaták, hogy ne érezzem magam egyedül.

Jegyzet magamnak

ÚJRA ÁTÍRNI A 17. FEJEZET MÁSODIK FELÉT, MERT MÉG MINDIG SZAR!

- nem halmozni az elvont mondatokat egy kupacra - de a jó képeket megtartani!

- nem használni 50 féle kifejezést ugyanarra a dologra, ettől nem lesz választékosabb

- két izé helyett inkább csak egy, de az erősebb?

- M. ne csak kuporogjon, vagy akkor legyen minőségibb az a kuporgás

- klisés szófordulatokat kihúzni

- a végére csúcsosodjon ki

- a parább részeknél jöhetnek a hosszabb mondatok, de amikor akció van, inkább a rövideket próbálgatni

- nem kell húzni-nyúzni, így is túl hosszú a fejezet

- STÍLUSÁBAN NE LÓGJON KI!

- kihúzni a vidámkodós részt?

Basszus, annyira idegesít ez a fejezet, nem is átírni kell, hanem újraírni.

1. Hangot hall, lemegy

2. Megtalálja

3. Látja az öreget (ne legyen fikamikája?)

4. Jön az izé takarítani (egyedül akkor!) - kezet nyújt M.-nek - NEM JÖN MÁR VISSZA

5. Jön a másik (nem túltolni)

6. Megváltozik a környezet - nem érti - eltűnik?

NE LEGYEN TÚL UNDI ÉS NYOMASZTÓAN ÉRFELVÁGÓS, MERT A TÖBBI RÉSZ SE AZ, ÉS KÜLÖNBEN SE AZ A CÉL! (nem kell olyan egyértelmű legyen - de azért legyenek krfk meg mck)

Tegnap meg is jött az eredményem, nem vagyok IR-es. Jupíí!

Keci magányos vagyok. Amint tartok egy kis szünetet a regény javítgatásában, rám szakad, hogy úristen, úgy sétálnék valakivel.

Meg így fel-felrémlenek tavaly nyári, napozóágyban összebújós képek...

Ami a regényt illeti, bár az ügyvéd még nem írt vissza az akadékoskodásomra, kezdem elfogadni, hogy tényleg át kell írnom a jogilag necces részeket... Megpróbálom majd úgy, hogy ne veszítsenek a hangulatukból. (Ez lehetne a hónap "fájdalmas igazsága".)

A borítótervező srác meg azóta se írt vissza - majd még egyszer próbálkozom nála, ha már minden mással megvagyok.

Nincs kedvem dolgozni, megint az a gondolatom támadt, hogy nem is értek az egészhez, és majd biztos jövőhéten fogok lebukni.

De azért van egy kis modelfiú társaságom.

Álmok

Úgy képzelem, ha egyszer meghalok, odaát majd elmondják nekem, miért álmodtam ebben a testben sokszor ugyanazt.

Tegnap este Pocokember felhívott. Már nagyon nem bírta nélkülem, szóval gondoltam, adok neki lehetőséget, hogy megint elvegyen két órát az estémből. Ezúttal is csak magáról beszélt, a párkapcsolatáról. Ragaszkodik szerencsétlen barátnőjéhez, aki meg gyáva szakítani, de közben egyértelmű, hogy ha valaki biztonságos kapcsolatot kínálna neki, egyből otthagyná a lányt. Rólam nem sokat beszéltünk, természetesen, de azért erős célzásokat tett, hogy kár, hogy velem nem jöhet össze. Vicceskedve megjegyeztem (pedig szegény csak idén lett ötven), hogy bocs, de a nagyapám lehetnél.

Bleh.

Emberek, akik nem szerelmesek, de valamiért éveken át szenvedtetik egymást.

Utána benne is volt az álmomban. Kimenekítettem tőle egy egy-két hetes, félresöpört kiscicát.

Volt lezuhanó repülő is az álmomban, ez is évek óta visszatérő, mint a háborús és a nincs-meg-az-érettségim-féle álmok.

Voltam ma hárompontos vérvételen. A kollégáim tippjére vittem magammal citromot, és így egész tűrhető volt a cukorszirup - eltekintve attól, hogy úszkált benne valami szösz, de nem volt kedvem királylánykodni miatta. Egész hamar elment a két óra, vittem magammal ebookot, aztán random a 101 Reykjavíkot olvastam, amit még tavaly raktam rá, hogy majd egyszer tán elolvasom. Rég olvastam már, és vágytam valami egyszerűbb sztorira. A főszereplőről kicsit legutóbbi pascsim jutott eszembe. 

Utána jó ötletnek tűnt harminc fokban, macskatápot cipelve hazasétálni. Menet közben beugrottam még a boltba is - ahogy beléptem, vaskos felhőzet kúszott a szemem elé. Gyorsan bedobáltam ezt-azt a kosárba, aztán kint leültem a buszmegállóba magamba tömni egy banánt és a Kinder Buenót. Még soha nem éreztem ezeket ennyire finomnak.

SMS

Tegnap késő este kaptam egy sms-t. Néhány másodpercre levert a víz, és felgyorsult a szívverésem. 

Sokszor képzeltem el, hogy ez megtörténik, és kicsit számítottam is rá, hogy majd egy nagyon forró héten fog írni. Mert addigra ráun azokra, akik miatt engem unt meg, és akkor lehetne menni meztelenfürdőzni a Dunába vagy ilyesmi.

Szóval sokszor képzeltem el... A héten is volt egy reggel, amikor könnyes szemmel ültem a héven, és az visszhangzott a fejemben, hogy: „Már megtanultam, milyen ember vagy.” Ez az a mondat, amit kigondoltam, ennyit írnék neki csak, és ezáltal kielégülnék.

De persze nem menne ez ilyen egyszerűen. Vita lenne belőle, abból pedig megbánás... Az ember hajlamos azt hinni, hogy attól majd jobban érzi magát, ha odaszúr egyet a másiknak.

Mióta megjött az sms, nem érzek ingert visszaírni... Minek? Annyiszor próbáltam már megértetni magam, és elmagyarázni a fájdalmamat.

Azt hiszem a kérdés, hogy: „Nem baj, ha megkérdezem, hogy hogy vagy?”, nem rólam szól. Róla szól. Én úgy igazán sose számítottam. Gondolom, hulláma van, összeomlása, átmeneti ráébredése, most épp önmaga tud lenni, nem egy mások jellemzőivel kiegészített álca - de aztán úgyis elkallódna mellőlem másfél hónap után, és megint magamra maradnék a könnyeimmel.

Már nem tudnék elhinni neki semmit. Talán ennek a kérdésnek is lejár az érvényességi ideje néhány nap alatt... Talán csak azért írt, mert valaki más nem írt vissza, és talán írt másnak is, miután én sem írtam vissza.

Nem vagyok még elég erős ahhoz, hogy visszaírjak neki. Félek, hogy még be tudna húzni, akkor aztán pár hétig örülnénk egymásnak, majd elkapna egy sötét örvény és lerántana, és egy időre megint ott ragadnék a súlyos, ragacsos iszap alatt.

Ezúttal beszéljen helyettem a csend... Szükségem van magamra, nem dőlhetek ki.

Zero-G indicator

Amúgy nekem a rekétakilövős felvételből leginkább a lebegő plüsskacsa tetszett, magát a kilövést csak azért néztem végig, mert az összes kollégám rá volt hajolva az élő közvetítésre, és nem akartam lebukni az érdektelenségemmel. (Alapból nem tudtam a dologról, úgyhogy amikor mondta az egyik kolléganőm, hogy mindjárt lövik a rakétát, az futott át az agyamon, hogy most komolyan közvetítik-e, ahogy kilőnek egy országot. Amikor meg mondták, hogy magyar űrprogram, nevettem egyet, mert azt hittem, viccelnek.)

Egyébként a plüsskacsa a súlytalanságjelzőjük, tök mókás, ezt most tudtam meg a chatgpt-től.

Az év legszerencsésebb hete

Mivel nem veszek már fel picsanacit az újonnan felfedezett narancsbőröm miatt, vettem két lenge anyagú hosszúnacit, az egyik egy szép supermankék, amit ma fel is avattam. Ez a típusú naci megköveteli a szandált, na de nekem csak magastalpú szandim van, úgyhogy "kénytelen voltam" ma csinosan felöltözni annak ellenére, hogy inkább egyszerű ruhákban szeretek bent lenni, és emögött egyébként nem csak a kényelem van, meg hogy nincs kinek tetszelegni, hanem az is, hogy amíg nem érzem magam elég okosnak, addig úgy érzem, nem kéne csinosnak se lenni, mert nem akarom, hogy az legyen, hogy ja, szép vagyok, csak kár, hogy lószart nem teszek hozzá a melóhoz.

Na de ma csiniben mentem, meg is dicsérte az egyik srác a szerkómat így, hogy: „Jó ez a ruci, csini vagy”, és ez jól esett, mert nem tudom, mikor hallottam ezt utoljára.

Ma is kevés volt a dolgom, és ettől kicsit kellemetlenül éreztem magam, de nem eléggé ahhoz, hogy mondjuk ne nyissam meg a laptopon az ügyvéd levelét, és aztán ne keressek másik hármat.

Na és innentől kezdve elromlott a nap, pedig már majdnem három óra volt.

Szóval kezdődött azzal, hogy visszaírt az ügyvéd egy olyan szintűt, amit már a chatgpt-ből is kiszedtem. Szóval ilyen se nem igen, se nem nem válasz, meg egymást ütő mondatok, de ők inkább azt javasolják, hogy írjam ki a regényből az adott rizikós elemeket, nehogy megbaszcsizzon a jogtulaj. De nekem ez így nem elég, én nem azért fizetek nekik, hogy javasolgassanak, hanem azért, hogy konkrét, 100%-os választ adjanak, nézzenek utána, ha nem tudják a választ biztosra, végtére is jogról van szó, ez nem egy szubjektíven megítélendő dolog és stb. De ne így rendezzenek le, hogy a részleteim alapján nehezen eldönthető, beleesik-e a felhasználásom a szerzői jogokat sértő kategóriába, úgyhogy inkább írjam át a jeleneteket (minden részletet átküldtem, egyébként nagyon kevés, és nem tesz hozzá a cselekményhez).

Nagyon szeretem ezeket a részleteket, és nem szeretném kiírni csak azért, mert nem kaptam biztos választ. Ajj, nagyon nem szeretném kiírni...

Nem tudom, valahogy azt érzem, hogy nem jártak utána rendesen (meg szeretném is, hogy inkább így legyen, és ne ennyiben maradjon a dolog).

Volt ez a mondat, hogy: „A magyar jog szerint egy mű szabadon, a szerző engedélye és feltüntetése nélkül fel lehet használni akkor, ha a felhasználás a mű felidézése, valamint humor vagy gúny kifejezése útján, karikatúra, paródia vagy stílusutánzat céljából történik. ” Most azon gondolkodom, hogy ha ez a mondat nyelvtanilag rendben lenne, hogy szólna rendesen, mert az se mindegy, mindenesetre itt kicsit megörültem, hogy oké, az én felhasználásom tömény faszság, humor és stb., akkor nem kell aggódnom.

De aztán jött ez a szöveg: „A jelen esetben azért tartjuk inkább átdolgozásnak, felhasználásnak az XY elemeit, mert az olvasó számára könnyen felismerhető, hogy az XY elemeit vegyíti a könyv, illetve ahogy fentebb jeleztem, az egyes elemek, mint pl. nevek, speciális, a történethez kapcsolódó egyedi elemek önmagukban is oltalmat élveznek.” Na és ez a mondat a döntő, de nagyon szúrja a szememet az "átdolgozás" kifejezés.

Tegyük fel, hogy az XY alatt a Harry Pottert kell érteni. Az én karaktereim azt szokták játszani, hogy a Roxfortban élnek, ezért van jelmezük is játékvarázspálcával együtt, és seprűvel rohangálnak fel-alá. Ezek nincsenek szépítve vagy igazi varázstárgyakként bemutatva. Az én karaktereim egyértelműen játszanak, egyértelműen játékok a kellékeik, egyértelműen rajonganak a Harry Potterért, és még csak nem is azt játsszák, hogy ők Voldemort és Harry Potter, hanem saját neveket találtak ki maguknak. Na és ezen mi az átdolgozás? Még csak nem is szerves része a regénynek, nem tesz hozzá a cselekményhez, egyszerűen ez a hobbijuk, és ennyi.

Ahj. Annyira nem akarom ezt elfogadni, hogy gyorsan írtam még három ügyvédnek, hátha valamelyik szebbet ír vissza (legyen így, bár akkor meg az lesz a bajom, hogy vajon melyik ügyvédnek lehet igaza).

Szóval ez ennyi.

Aztán a munkaidő utolsó három percében sikeresen beszereztem a tulajtól egy beszólást, amitől még mindig fosul érzem magam.

Így zajlott a kemény párbeszéd:

Én (vidáman, örülve, hogy mindjárt mehetek haza): Itt szokott lenni kéthónapos nyári szünet, ugye? :D

Tulaj: Nem, nálunk igazából három szokott lenni, csak annyi, hogy az nincs fizetve. :D

Én: Ah, ezzel most elrontottad. :D

Tulaj: Ez nem a suli, Róka, utoljára az volt kötelező. :DD

Erre már nem tudtam reagálni, mert épp eltűnt az ajtóban, és csak a válla fölött viccelődött vissza.

Na és ettől úgy elszégyelltem magam, az volt bennem, hogy többet kellene kussban lennem a béna humorommal, meg az, hogy most vajon azt gondolja-e, hogy lusta vagyok, és nem akarok itt dolgozni. 

Túlagyalós vagyok megint, vagy ezzel a poénnal tényleg leírtam magam?

Ez csak azért zavaró nagyon, merthogy munka is alig van a nyár miatt, és így nem is nagyon tudok teljesíteni... A fiúknak több munkájuk van, mert nekik megvannak a kis bejáratott megbízóik, én meg annyira uncsizok, hogy megcsinálom helyettük az adminisztrációt.

Aztán anyával volt talim a közeli Mekiben. Ez egy spontán tali volt, mert málnát és kukoricát akart odaadni nekem, hogy ne romoljon meg péntekre, amikor találkozunk. És anya amúgy nem rosszindulatú, sőt, nagyon-nagyon nem az, és tudom, hogy nagyon szeret, de most vagy három megállapítást is tett a külsőmről, és a harmadiknál már erősen kellett koncentrálnom, hogy ne sírjam el magam, mert akkor tutira álmatlanul fog forgolódni éjszaka a bűntudattól, amiért megbántott.

Először megkérdezte, kiszedtem-e a szemöldökömet, mert még vékonyabb, mint eddig volt (kb. évek óta nem szedem a szemöldökömet, mert nem akar nőni). Aztán jött az, hogy: „Miért nem sminkeled már magad?”, és a csúcs, ami után örültem, hogy már nem egymással szemben ülünk a Mekiben, hanem egymás mellett a kocsiban, így több esélyem van nem lebukni azzal, hogy bekönnyeztem: „Amíg azzal a fiúval jártál, adtál magadra.” Szóval ma csinos voltam, erre jön egy ilyen mondat. Persze nem úgy gondolta, zavarba is jött és stb., de bah...

Amikor hazaértem, elkezdtem mesélni Pukkancsnak ezeket, és már viszonylag az elején elkezdtem sírni, de közben meg nagyon el is kezdtünk nevetni annál a résznél, hogy: „De hát van rajtam smink”, és az „Amíg azzal a fiúval jártál, adtál magadra" mondat után már összegörnyedve nevettünk, de azért Pukkancs megölelgetett utána, hogy ne sírjak, ne felejtsem el, hogy anyáink nem különösebben válogatják meg a szavaikat.

Magányos én, magányos regény

Ideges vagyok, mert:

• bent kevés a munka, és emiatt úgy érzem, kukába megy a drága időm;
• mire hazaérek, olyan fáradt vagyok a benti unatkozástól, hogy itthon már nincs kedvem-erőm semmihez;
• de attól még előveszem a regényt, mert újra megpróbálom kiszűrni a hibákat, de tegnap alig két fejezet átnézése után már türelmetlenül sóhajtoztam, mert nem volt már kedvem hozzá;
• mert már nem tudom eldönteni, hogy olvashatatlanul szar-e, vagy csak elégszer olvastam már el ahhoz, hogy fájdalmasan unjam;
• nem érzem, hogy egyről a kettőre jutnék vele;
• gőzöm sincs, mit / milyet sikerült írnom, és nem tudom, kit kérdezzek meg, mert lófaszt se érdekel, és nem találok olyan szakembert, akinek bizalomgerjesztő lenne a bemutatkozója vagy épp a saját írói eredményei, és félek, hogy én nem tudom jól megítélni a saját írásomat (és félek, hogy amúgy is csak kiderülne, hogy nem is tudok írni);
• nem ír vissza a borítótervező, és az van bennem, hogy elolvasta az e-mailemet, és úgy döntött, hogy áh, ez hülye, és amúgy se tart még sehol a kézirattal;
• holnapra várom az ügyvéd "állásfoglalását" annak ügyében, sért-e a regényem szerzői jogokat (ez harmincötezer forint plusz áfába kerül, de nem baj, csak legyen kedvező, és értsem is, amit majd megfogalmaz - átküldtem neki az adott regényrészleteket);
• valószínűleg nem lesz szerkesztőm, se korrektorom, és azon gondolkodom, ezt meg merjem-e engedni magamnak, nem vagyok-e túl merész (vakmerő? gyökér?);
• de igazából jó lenne inkább olvasókat találni, mert az ő véleményük érdekelne jobban, de mindenki rohadtul szeret olvasni a környezetemben (és amúgy nincs is senki a környezetemben, mert ha nincs facebookom, akkor nem is létezem, meg végül is mások se léteznek);
• és ideges vagyok a napi rutinozástól is, attól, hogy reggel készülődni kell a munkába, és este is készülni kell a munkába, és le kell feküdni, és időre kell kialudni magamat, de persze úgyse sikerül, és nincs is mit várni, és nem akarom, hogy csak ennyiből álljon az élet, és stb stb stb...

Van egy korrektoros élményem, próbaképp kijavította az első pár oldalamat - elkezdtem leírni ide, milyen lett a végeredmény, de elment tőle a kedvem. Ijesztő, hogy ha nem kiadón keresztül próbálja az ember szintre hozni a kéziratát, akkor önjelölt hozzáértőkből tud csak válogatni, és ezt nem rosszindulattal mondom, de amit némelyik szakember hozzáértés címszó alatt csinál, az többet árt, mint használ, ráadásul több százezer forint a díjuk. Ja meg attól is ideges vagyok, hogy lehet, hogy csak túl sokat képzelek magamról, és emiatt képes vagyok megkérdőjelezni mások szakértelmét. Meg amiatt is ideges vagyok, hogy ideges vagyok, pedig nem történt semmi baj, és csak türelmesnek kell lennem, és megtalálnom mindennel kapcsolatban a megfelelő utat.

Aaaj, nem akarok teret engedni ilyen negatív energiáknak!

Om mani padme huuummmm............

(Egyedül érzem magam - de miért jut ez egyre sűrűbben eszembe? Végül is az ember mindig egyedül van a dolgaival, nem? És ha egyszer majd lesz valaki, aki által nem leszek egyedül, ő majd igazi lesz vagy csak elhiteti velem, hogy ott van nekem, miközben amúgy egyik hétről a másikra már csak a teste lesz elérhető?)

Szörnyecske-projekt, amit jó lenne még a nyáron végigvinni

1. Javítva van?

2. Élvezhető?

3. Elvihet miatta a fekete autó?

4. Rá merem írni a nevem?

5. Rendben vannak a jogok?

6. Tördelés

7. Írni egy jobb fülszöveget

8. ISBN szám

9. Borító ebookhoz

10. Borító nyomtatáshoz

11. Kötelespéldányok leadása / ebook beküldése

12. Keresni egy nyomdát

13. EV aktiválása

14. weboldal >> webshop?

Állítólag a jövőhét az év legszerencsésebb hete, úgyhogy remélem, visszaír az ügyvéd meg a borítótervező csávó is valami kedvezőt.

Amúgy ma olyan klassz kezeslábast vettem magamnak újrahasznosított budipapírból, hogy ah, nem győztem illegni-billegni a tükör előtt. Furi, mert sok-sok éve nem járok vállmutogatós cuccokban, merthogy túl csontos vagyok meg egyebek, de ez naon jól áll rajtam, magasnak is tűnök benne meg minden. Persze igazából az van bennem, hogy túl jól néz ki, hogy felvegyem az irodába, mert ott úgysincs kinek tetszelegni, és csak elhordanám... Na de majd meglátjuk.

Jöhetne valami szenvedélyecske is az életembe.

Ami a csontosságomat illeti, pár napja Pukkancs ötletelte poénból, hogy álljak rá a mérlegre, aztán meg mindketten ledöbbentünk - még soha nem voltam ötvenöt kiló, bár az is tény, hogy évek óta nem álltam mérlegen. Mindenesetre két napig az járt a fejemben, hogy jesszusom, mikor lettem én ötvenöt kiló, de hát mondjuk egy hónappal ezelőttig azért elég intenzíven csak döglöttem az ágyban. Lehetne a hónap "fájdalmas igazsága" ez az ötvenöt kiló, nem pedig majd az ügyvéd válasza vagy a szombaton esedékes vérvételem eredménye (megyek cukorterheléses bizbaszra).

Arra gondoltam, majd ősztől fogok ráállni az edzésre úgy rendesen odafigyelve, addig meg csak kétnaponta tornázgatok a fájós térdemmel.

Egyébként nem tudom, jó dolog-e, ha írok ide a könyvkiadásról, vagy azzal mindent csak elszólok és elszúrok, esetleg csak nyilvánossá teszem, hogyan sülök fel az egésszel. De szeretnék hinni ebben a történetben, és szeretném hinni, hogy ha elhatározok valamit, és pontról pontra végigmegyek a lépéseken, akkor igen is meg tudom valósítani, amit szeretnék, mert hisz a Csíkos Hollót is meg tudtam csinálni, és aztán még egy jó munkahelyet is sikerült találnom. Úgyhogy bizodalmas vagyok, még ha nagyon egyedül vagyok is az egésszel.

Guminózi

Ma megpróbáltam elkapni egy darazsat. Ha nevetni mersz az új mancsméretemen, azzal fogom kibokszolni a szemedet!

Üresen

Ezen a héten a munkában is beköszöntött a nyár. Kevés tennivaló van, sokat uncsizok bent. Az ilyesmitől mindig tartok egy kicsit, de nem fogok ráparázni.

Még mindig minden rendben van. A héten valóra vált egy "fantáziálásom" is, amikor még nem dolgoztam itt, de már fel voltam véve, hogy majd a férfikollégáimmal kimegyek a Mekibe - és a héten kimentünk hárman a Mekibe! Nem ott ettük meg a kaját, hanem elhoztuk, és a főnök meg a nője is velünk ettek, és bah, tényleg durva, mennyire normálisak. Nem tudok ezen túllendülni.

Az "udvarlóm" is megvan még, elég undin nyomul, nem nagyon értem, hogy gondolja. Nem beszélgetünk semmit, nem viccelődünk, hál' istennek van olyan nap, amikor elcsípnie se sikerül, de amikor meg mégis, akkor valami szélsőségesen nyomulósat mond, amit nem kéne, mert hiába mutatkozott be, nekem attól ő csak egy idegen a szomszédos irodából. Hétfőn például már befelé bandukoltam reggel, amikor megállt mellettem a menedzser csávó kocsival, hogy nem félek-e, hogy elcsap egy kamion, és akkor ez az ember látta az ablakból, hogy a kollégám kocsijából szállok ki... Aznap oda is jött, hogy irigyli a kollégámat.

Ma a mosdó előtt kapott el, mondta, hogy megvár. Gondoltam magamban, szuper. Mire kimentem, a kint hagyott vizespalackomra ráragasztott egy post-itet a telefonszámával, és ráírta, hogy taxi. Kérdeztem, hogy ez mi. Hívjam, ha reggelente kéne fuvar. (Nem értem, hétfőn már megbeszéltük, hogy sajnabajna tök máshol lakunk.) Aztán elment. Nem mintha az esetem lenne, ráadásul valamiért gonosznak képzelem őt, na de... Miért gondolja, hogy nekem ennyi elég ahhoz, hogy felhívjam?

Itthon többnyire a regényemet pofozgatom. Újabb elakadásaim vannak, nem írnak vissza különböző szakemberek, aki meg visszaír, az csalódást keltő. Erről tudnék sokat írni, de amikor beszélni próbálok ezekről, olyan szinten nem érdekel senkit már az első mondatom se ezzel kapcsolatban, hogy perpillanat blogolni sincs kedvem erről, pedig amúgy izginek élem meg a dolgot. Próbáltam olvasókat is szerezni, olyanokat, akikben úgy ahogy megbízom, de nem sikerült. Például Perdita véleménye tökre érdekelne, de folyton olyanokat ír vissza, hogy „bocsi, de most egész héten együtt dolgozik a klán” meg hogy „nem igazán szoktam olvasni, de majd elolvasom”, szóval asszem, nem lesz köszönetnyilvánítós rész a könyv utsó oldalain.

Kicsit üresnek érzem magam, mostanában nem működöm belül. Vidám vagyok meg minden, de nem mozgat meg úgy különösebben senki és semmi. Bár bevallom, néha elfantáziálok arról, hogy összefutok Rénnel véletlen. Fura, nem tudom, miért lehet ez. Miért rá gondolok vissza többet, miért nem arra a legutóbbira... De amúgy meg... Nincs senki-semmi, akivel vagy amivel kapcsolatban érezhetnék bármit is, és így blogolni se olyan kielégítő, mert kiadni sincs mit, csak leírom ezeket az egyforma napokat.

Fáradt vagyok mindenesetre. Asszem, tényleg beszerzem az Aludj úgy, mint egy ősember című könyvet, mert kb. csak olyankor tudok aludni, ha előző nap nem ment.

Egy kis munka és Rú szülei

Tegnap úgy ment el a manager csávó, hogy menet közben odavetette nekem, hogy: „Ügyes voltál a héten.” A mondat végére már másvalakire figyelt, de én azért örültem magamnak. Mondjuk sose merem teljesen magamra venni a dicséretet, mindig bennem van, hogy minden csak a véletlen műve vagy hogy csak szerencsém volt, na meg hogy még várjuk ki, mennyire tudjuk majd megvalósítani, amit kitaláltam, odafigyeltem-e rendesen mindenre. (Ma megint úgy ébredtem, hogy úristen, biztos figyelembe vettem-e ezt meg azt, amikor összeraktam a kocsit, fel is gyorsult a szívverésem, de aztán hamar lerendeztem magamban a dolgot, hogy huh, igen, figyeltem arra - ez amúgy nem szorongós dolog, inkább ilyen kezdeti hajrá van rajtam.)

Jövőhét elején szabin lesz a másik fiú, szóval kicsit félek, miket hagyott ránk, és hogy majd meg tudok-e bírkózni az ő feladataival is.

Na, ennyit a munkáról.

Képzeljétek, ma egy picinként visszatértem múltam egyik fontos színterére - Rú anyukája már december óta kérdezgetett, mikor találkozunk újra. Áthívott pár hete, és én igent mondtam, mert úgy éreztem, már jól vagyok, mármint a Rúval kapcsolatos dolgokból sikerült meggyógyulnom, amennyire lehetett, és hogy talán már nem fog rám úgy hatni az a ház, mint ahogyan mondjuk tavaly ilyenkor még hatott volna.

Rú anyukája sütött nekem máglyarakást (ő szerettette meg velem anno), és odaadta a karácsonyi ajikat, ami ah, árkádos kuponok, meg fancy szappan, nutella meg ilyenek. Ő tényleg, de tényleg egy olyan ember az életemben, aki úgy szeret engem, hogy azt nem érdemeltem ki, és próbálom meghatározni, hogy kik vagyunk mi egymás számára (vagyis tudom, hogy ő lányaként tekint rám, mert mondta többször is, de én tényleg nem tettem ezért semmit), és hogy creepynek számít-e, hogy az első szerelmem anyukájával máig találkozom néha.

Megint sokszor elhangzott a szájából Rú neve, de már nem volt úgy rám különösebb hatással, inkább csak szimpla kíváncsisággal hallgattam ilyenkor, mint ahogy akkor is figyeltem, amikor a többi volt osztálytársamat hozta fel (sokuk ott lakik a kerületben, és tartják a kapcsolatot). Furi amúgy, Rú barátnőjével semmi kapcsolatuk nincs, ők "nem mehetnek" hozzájuk, és ők se szokták őket meglátogatni, Rú egyedül kukkant haza hetente egyszer. Elvileg a csajnak van valami dilije. Vajon létezik egyáltalán? 

Aztán hazahoztak lelkesen, nagyon arik voltak.

Nem mozdult meg bennem semmi, jól vagyok, csak tényleg nem értem, miért szeretnek úgy. Rú anyukája rengeteget beszél, én vagyok a kérdező, és amikor odaérünk, hogy „na, te is mesélj valamit magadról”, akkor alig néhány mondatom után újra átveszi a szót. Pedig nagyon szeretnék a munkámról mesélni, arról, mi mindent tanultam három hét alatt, meg a regényemről, hogy hol vagyok vele elakadva és mi a tervem vele, meg egy kicsit lelkiznék is talán, nem is tudom. Na szóval ezek miatt mondom, hogy ha végül is alig tud rólam valamit - vagyis tud mindent nagy vonalakban, de azok csak nagy vonalak -, akkor végül is hogyan tud engem szeretni.

De azért jólesik.

Még mindig úgy gondolom, kitartóan szerető embereket tudni magunk körül többet ér, mint nyerni a lottón.

Egérhírek

Sétáltam munka után a hévhez, és a járdán hevert egy egérke. Leguggoltam hozzá, mert nem tűnt laposnak, olyan volt, mintha alukálna. Néztem, lélegzik-e még, közben azon agyaltam, hogy jó, és ha él még, akkor hazaviszem vagy mit csinálok vele. Olyan szomi belegondolni, hogy ő épp sietett a kis dolgára ilyen kellemes nyári napon, és valaki elütötte, pedig ott nem szabadott volna baj érje, főleg, hogy az egérkék olyan fürgék amúgy is. Ő még kis dagibb is volt, jómódú mezei egér, nem a városi csöveske. Ott sült szegény a napon, kiizzadta a lelkét is, mert egy színtelen folt közepén hevert. Arrébb bökdöstem egy szemétdarabkával, hogy többé senki ne mehessen át rajta, közben konstatáltam, hogy már merev, és egy lyuk volt a nyaka másik oldalán, mintha egy bandaháborúban nyakon lőtték volna patkánygolyóval. Remélem, a családja megtalálja, és tisztes temetésben részesítik.

Pityogó

Hajnalban arra ébredtem, hogy zsibbad a lábam, öt másodperc alatt eltemettem magam emiatt, aztán ezt felváltotta a szimpla szomorúság, és már nem tudtam visszaaludni. Bánatosan másztam ki az ágyból, semmi-értelme-annak-amit-csinálok-féle érzéssel - mármint a munkámra gondoltam. Tegnap óta a Bagossy Visszajövök-je ment a fejemben, úgyhogy gondoltam egyet reggel, és felraktam a fejhallgatót indulás előtt. Nem írtam a blogba, de azóta se mertem úgy különösebben zenét hallgatni... Na de most nagyon vágytam rá, hogy meghallgathassam ezt a számot, és vágytam arra az érzésre, amit úgy kb. két éve még a zene tudott belőlem kiváltani: hogy vidám vagyok, hogy jó csaj vagyok, hogy enyém a világ, hogy bármire képes vagyok, hogy én vagyok a Róka, és lehet ámuldozni!!!44

Na és akkor ballagok a hév felé, erre nem elkezd fojtogatni a sírás? A Bagossyt még a rénes időszakban fedeztem fel, az Olyan Ő egész konkrétan rólunk szól, és a Visszajövök-et hallgattam sokszor akkortájt, amikor felmondtam azon a munkahelyen. Na és hát szólt a fülemben, hogy Visszajövök én egyszer még, és elöntöttek azok az érzések abból az időszakból; eszembe jutott, hogy ki voltam akkoriban, és hogy mennyire önmagam voltam Rén mellett sétálva mindig, és mennyit nevettünk, mennyit ugrattuk egymást, mennyit smaciztunk a panelok tövében, meg úgy alapjáraton mennyire vibrált akkoriban a személyiségem. És aztán eszembe jutott, hogy a legutóbbi kapcsim meg olyan bántó volt, hogy tényleg kicsit bedarált a sötétség, és hogy azzal a sráccal sétálni mennyivel másabb volt, mennyit szorongtam a séták alatt is, miközben próbáltam jókedvű és pozitív és érdekes lenni, holott alig pislákolt már belőlem valami, és most is olyan messze vagyok attól a Rókától, aki voltam, mert nem tudok miből feltöltődni. Nem tudom, hirtelen rohadtul megsajnáltam magam, és nem tudtam elnyomni az érzést. És nagyon elkezdtem sírni a héven - szerencsére csak három ember ült rajtam kívül a kocsiban -, és kicsit le is izzadtam a gondolattól, hogy van fél órám elállítani a sírást, különben bánatfejjel kell belépnem az irodába, pedig eddig nagyjából mindig sikerült vidámnak lennem. Zsepi se volt nálam, csak két véletlen-szalvéta, úgyhogy egész hévúton azon igyekeztem, hogy elállítsam ezeket a "semmiből" előbuggyanó, rohadt nagy és sűrű könnyeket.

De közben meg nagyon szerettem volna zenét hallgatni, és végül felugrott ez a szám, és ettől felvidultam kicsit:

Ez ugye Dolly Parton száma, és azt nagyon szeretem, úgyhogy mindig elmosolyodom, amikor hallgatom a metal verziót, mert szerintem olyan vicci egy ilyen kis romi szöveg metálosítva. Ettől mindig ropni támad kedvem, meg hirtelen megcsap az erő.

Na mindegy. Még reggel bent kicsit szomi voltam, a munkáimmal is összevissza bajok voltak külsős okokból, de aztán még délelőtt rengeteg egyéb dolgot oldottam meg, nehezen is tudtam elszakadni a laptoptól, annyi fixálni való felhalmozódott, de aztán magamra erőszakoltam egy rövidke szünetet. Kaptam dícsérő szavakat is a betanítós gyerektől, hogy na ez igen, szépen megcsináltad, ami jól jött, mert tegnap egy egy-két héttel korábbi (!) adminisztrációs mulasztásom miatt pöppet rám förmedt, és az tök szarul esett, mert túlkapásnak éreztem az egészet. Persze mindenkinek lehet szar napja...

Nagyon rövidke szünetet tartottam, és jó későn, így legalább senki nem beszélt hozzám, és lehettem egy kicsit a fejemben.

Van ott egy másik cég is, de sose találkozunk velük, viszont van náluk egy negyvenöt-ötven körüli csávó, aki múlt héten kétszer jött oda hozzám a konyhában - egyszer bemutatkozott a keresztnevével, aztán pénteken odajött még egyszer, hogy a teljes nevét is elmondhassa. Már ott gyanús volt, és átfutott az agyamon, hogy itt valószínűleg nem az a lényeg, hogy rendesen is bemutatkozzon, hanem hogy megtudja a vezetéknevemet. Gondoltam is magamban, hogy hát, sokra nem fogsz vele menni - örültem is magamnak, hogy hah, biztonságban vagyok az ilyen facebookon támadó szélcsapóktól. Ma meg odajött hozzám megint csak a konyhában, hogy adjam meg a telefonszámomat, mert ő egész nap próbált engem elcsípni, összevissza mászkált itt, hogy végre összefusson velem, és reggelente is lesi az ablakból, mikor érek be (ühh).

Kérdeztem, mit szeretne a telefonszámommal. Hát beszélgetni, hogy ne itt kelljen lófrálnom, hogy összefussak veled. Miért szeretnél beszélgetni? Hogy megismerjük egymást. Tudod, így kezdődnek az emberi kapcsolatok. De miért szeretnél megismerni? Mert kedves vagy. Miből szűrted le, hogy kedves vagyok? Már amikor először megláttalak, úgy éreztem, hogy nekünk beszélgetnünk kell. Bocsi, de nemrég jöttem ki egy kapcsolatból, úgyhogy nem ismerkedek még egy darabig. Jaj, úgy én se ismerkedek szeptemberig. De attól még beszélgetni lehet. Ezt így dátumhoz kötötted? Igen, mert válófélben vagyok, és csak szeptemberben költözik el a családom. Áh, értem. Szóval mi lenne akkor, ha mondjuk e-maileznénk csak úgy viccből? E-mailt úgyis mindenki csak este olvas. Hát... Nem tudom. Inkább nem. Gondold át azért.

Sssz. Nem is tudom, mintha kihagyott volna egy-két lépést az ember. Például megpróbálhatná elérni, hogy én is meg akarjak tudni róla dolgokat. Bár úgyse lenne esélye, csak hát na. Utólag jutott csak eszembe, hogy azt kellett volna mondanom, hogy van barátom. (Mókás amúgy az élet - a héven pont eszembe jutott, hogy már kedves se vagyok, erre jön egy ilyen visszajelzés, hogy kedvesnek tűnök.)

Munka végefelé már alig vártam, hogy feltehessem a fejhallgatót és leléphessek. Hazafelé meg is szállt az erős Róka, aki tele van ötletekkel,  és a héven már le se ültem, mert csak balettozni volt kedvem a kocsi végében, miközben azon járt az agyam, mi mindent kell kitalálnom. Úgy érzem, nincs időm dolgozni, mert fontosabb dolgom is van, de hát mostanában nem vettem lottószelvényt, úgyhogy még ügyesebben kell beosztanom a szabadidőmet.

Regényke

Kicsit kaki, hogy nincs egy "felnőtt" körülöttem, akivel tudnék a regényemről beszélni, ráadásul még mindig olyan óvatosnak érzem magam kiadás tekintetében, hogy nullát nem tudok előre haladni. Valami kis bátorítás jól jönne, vagy valami minimális útmutatás, bölcs tanács, üzleti meglátás - rá merjem bízni magam egy egyéni vállalkozós, hibrid kiadóra, ami hétvégén ír e-mailt vagy csináljak mindent egyedül? És ami a legfontosabb lenne: milyen ez a történet tulajdonképpen? Más is érti, vagy csak én meg az az öt ember, aki elolvasta még? Élvezetes, félelmetes, vicces? Ez meg az a karakter nem olyan, hogy az ember lerakja miatta a könyvet? Nem sértek vele szerzői jogokat? Nem túl erős benne az a két-három mellékesen elejtett mondat, és nem fog elvinni miattuk a fekete autó?

Tegnap végre lerendeztem azt az elbaszcsizott fejezetet, és akkor gondoltam, na, akkor haladjunk tovább, de eszembe jutott megint a borító, hogy én olyat nem tudok varázsolni, márpedig borító akkor is kell, ha első körben csak ebook-ban gondolkodom, mert csóringer vagyok. Konkrétan azt se tudom, mit kell beírni google-be, hogy olyan embereket találjak, akik borítótervezéssel foglalkoznak. Találtam egy-két embert véletlen, de nah, szívesen megnézném még pár ember munkásságát. Na meg honnan tudhatom, hogy adnák-e a nevüket a regényem borítójához?

Amikor elkezdtem olvasni a kiadó levelét, egyből felgyorsult a szívverésem (bevallom, féltem, hogy le leszek tiporva), de olvasás közben le is nyugodtam, és csak valami halovány csalódottság szerűt éreztem, mert abból a két rövidke bekezdésből, amit magáról a regényről írtak (a többi bekezdés már az üzleti rész), csak arra tudok gondolni, hogy nem is olvasták el. Náluk teljes kiadói kiadás van (amikor mindent ők fizetnek), meg hibrid (amikor közösen álljuk a költségeket), és mivel szerintük a regényem szűk réteget céloz, mert „weird, de még csak nem is a klasszikus fajta”, kiadói szempontból kockázatos bevállalni, így a hibrid lehetőséget kínálják. Amivel amúgy nincs bajom, én szívesen költök erre a sztorira, csak kicsit zavar egy-két dolog a levélben.

Bő egy hónapja felírtam egy post it-re, hogy „Élj a lehetőséggel!”, és felragasztottam az orrom elé, mert épp az volt a fejemben, hogy nyárra már tutira visszajelez a kiadó, és akkor én meg tutira be fogok ijedni. Mert még nagyon picike, még nagyon csak egy EV, még nagyon nem tudom, kik és hányan vannak mögötte, és ők vajon tényleg szakemberek-e.

Az a baj, hogy rohadt bizalmatlan vagyok, másokkal szemben is, de főleg magammal, mert ha bíznék magamban, maximálisan mernék hinni ebben a regényben - akkor nem adnám át egy picike, friss kiadónak boncolásra, nem vállalnám, hogy sok-sok pirosozással átírásra szólítsanak, nem ruháznék át X évre terjesztési és átszerkesztési jogokat, és nem elégednék meg csak 30%-kal, és annyival is csak az 50. eladott könyv után (mondjuk a pénz része érdekel perpillanat a legkevésbé - de én miért nem kapok az első 50 könyvből?). Tudom, nem vagyok tökéletes, és nem vagyok zseni, aki szerkesztést nem igénylő sztorit ír, de nagyon parázok attól, hogy egy kiadó nem látja meg a történet gerincét, és kigyomláltatja velem a regény lelkét. Nyilván nem ez a céljuk, mert nekik is érdekük, hogy kelendő munkát adjunk ki a kezünkből, de... biztos kell nekem ehhez egy komplett kiadó? Vergődjem végig egyedül, útmutatás nélkül a könyvkiadást, vállalva a kockázatát annak, hogy a végén kisül, valami fontos felett átsiklottam, vagy legyek több alázattal, bizalommal, és legalább az első regényem kiadását vigyem végig egy kiadó segítségével?

No mindegy, le kell ülepednie bennem a dolognak. Lehet, hogy kicsit jobban meg kellene erőltetnem magam tájékozódás terén, csak hát valahogy az üzleti részhez, nyomdához és egyebekhez semmi kedvem.

A Pirex új reklámarca

Pár hónapja felfedeztük Pukkanccsal, hogy Penny szereti beledugni a fejét kicsi (tamponos) dobozokba, és úgy mászkálni a nappaliban, hogy semmit se lát. Aztán egy olyan papírzacskóba is beledugta a fejét, amibe a Pirex teszi a tollakat fizetéskor.

Tegnap le is tettem neki a nappaliba az újabb Pirex papírtasakot, és az előbb hallottam, hogy valamivel nagyon zörög. Kimentem, és épp az ablak belsőpárkányán egyensúlyozott fején a zacsival. Azt hinné az ember, ilyenkor meg van ijedve, de nem, ő ezzel rendesen elvan fél órán keresztül, körbejárkál a nappaliban, és a testtartásából és a farka állásából látszik, hogy valamiféle divatos kalapként tekint a dologra, amit peckesen járva kell viselni. Ha véletlen lejön a zacsi, csalódottan igyekszik visszabújni bele. Aztán ha megunta, leszedi magáról, és alszik egy jót. Szerintem ilyenkor valamiféle pszicho-edzést tart.

Épp a regényem azon fejezetét írom át, amelyikről úgy gondolom, sikerült nagyon gyengére megírni.

Na de miféle horror regényt írhat valaki, akinek az a visszatérő álma, hogy gyámoltalan kiscicákat akar megmenteni?

Mindenesetre ha egyszer majd láttok egy cicás regényt a horror részlegen, azt kell megvenni, ha pedig nem vagytok biztosak abban, hogy a Róka írta, elég lesz beleolvasni.

(Ma azt álmodtam, hogy a tavalyi munkahelyem behívott interjúra, én pedig el is mentem; a cég egy Erdély-beütésű helyen volt - fenyveserdők, havas dombok, székelykapuk. Kérdezték, mikor tudok kezdeni, nekem meg ott esett le, hogy ha ide átjönnék, az valóban egy lazább munka lenne home office-szal, de azzal el is engedném a tanulási lehetőséget. Valahogy leléptem, kint vártak a barátaim, vagy nem tudom, kik voltak ők, de rám vártak, hogy induljunk haza. Na de kiscica sírásra lettem figyelmes...! Mondtam, hogy várjanak meg, és bevetettem magam az erdőbe. Az egyik - legkisebb - barim szaladt utánam segíteni. A hangok egy ötszintes kádárkockából jöttek, és egy nő épp vitt két kiscicát le a pincébe, hogy elintézze őket. Kérdeztem, hány cica született, ő meg mondta, hogy tizenhat, én meg ennyit lehetetlenül soknak éreztem, és végül nem mertem átvenni őket, csak húztam az időt, beszéltettem a nénit, miközben belül viaskodtam. Ez volt a második cicás álmom, amiben úgy éreztem, hogy ennyivel nem tudok mit kezdeni, nem tudok rajtuk segíteni. És megint csak eszembe se jutott, hogy leadhatnám őket menhelyre vagy ilyesmi... Szerencsére nem volt úgy vége az álomnak, hogy döntést hoztam volna, mert amúgy nagyon az volt bennem, hogy ez inkább mégse az én gondom.)

Nyelvem

Éjjel egy csomószor ébredtem fel arra, hogy azon agyalok, vajon tegnap mindenre odafigyeltem-e rendesen, vagy pünkösd hétfőn és kedden majd mindenki az én munkám eredményétől fog felrobbanni, és aztán félrehívnak, hogy ne haragudj, de ez neked ennyi volt. Hétfőn is lesz mozgásban egy kocsi, amit én intéztem, és aztán kedden indul haza egy gyűjtős járat, amire én raktam rá a cuccokat. Még sose csináltam gyűjtőst, és hát tegnap mindenkinek volt bőven dolga, és nem igazán ellenőrizte senki, hogy mit csinálok, hogyan csinálom. Pedig amúgy a tudásszintemhez mérten okésnak éreztem magam egész héten, úgyhogy nem nyugtalankodtam azon, hogy nem vagyok elég jó, de tegnap estére eszembe jutottak dolgok, hogy mi mindent el lehet baszni (csináltam a héten amúgy egy pluszköltséget, de tök megértőn tálalták nekem a dolgot, hogy ebbe nagy ritkán még ők is belefutnak, és hogy ez részben a cég hibája is, de majd erre figyeljek legközelebb - tényleg olyan normálisan magyarázták el, hogy nem is hibáztattam magam utána). Mindig, amikor azt hiszem, mindenre odafigyeltem, kisül, hogy még erre is, meg arra is oda kell, nem elég számolni, mi fér rá a kocsira, a felrakási és lerakási sorrend is fontos, a kamion felszereltsége, a felépítménye, a súlyeloszlás, a díjak, maga az áru, a romlandóság, a veszélyességi osztályok, az időkorlátok, a megbízói elvárások, és akkor még ott vannak az egyéb tényezők, dugók, defektek, eltévedő sofőrök, raktári elakadások, ünnepnapi vezetési tilalmak és nyitvatartási idők stb. Na mindegy, ez ilyen, meg szeretem, hogy látható eredménye van annak, amit csinálunk, szóval tényleg folyamatos a tanulás.

Ma kilenckor kimásztam az ágyból, és elintéztem azokat a dolgokat, amikre munka után nem vitt rá a lélek. Kellett vennem bérletet meg drogériás cuccokat, meg sok-sok-sok tollat, mert a francia miatt kifogyasztottam a lakás összes tollát, és vettem magamnak sok-sok gyümit is meg Kinder Buenót. Tegnap óta meg újra szedem a porcerősítőt, mert az elmúlt hónapokban nagyon groteszk pózokban ültem az asztalomnál, és még a taposógépezést se érzem elég biztonságosnak, sokszor fáj a térdem.

Összességében jól vagyok, csak kicsit úgy gondolok a nyárra, hogy túl kell élni, és ha sikerül, akkor majd talán visszatérek az emberek közé, tudok koncentrálni rájuk is.

Szerintem amúgy túl sokat beszélek bent magamról, vagyis nem is az, hogy sokat, de ha mondok is valamit, az fixen valami olyan, amit az ember inkább a barátainak mond el, és utána mindig megbánom, hogy ah, miért mondok el ilyeneket magamról. De én mondjuk ennyi vagyok, minden, amit el tudok magamról mondani, az valami olyan, amiről mások inkább hallgatnak, és ettől tegnap kicsit különcnek éreztem magam, mármint így negatív értelemben különcnek. De közben meg az is átfutott az agyamon, hogy biztosan gond-e felvállalni magamat meg azt, hogy én olyan vagyok, amilyen. Szóval úgy érzem, problémáim vannak azzal, hogyan beszéljek magamról, és miket "szabad" megosztani. Meg kell tanulnom azt gondolni magamról, hogy én is vagyok annyira érdekes, mint mások.

Fárcsi

Ma szabin volt a csávó, aki tanítgat minket. Azt mondta, nem hagy maga után semmit, de a nap felében azon próbáltam eligazodni, ami bezúdult az e-mailfiókba az ő nevére. Úgy éreztem, olyan sok mindenre kell odafigyelnem a saját feladataimon felül, hogy úgy igazán semmire se tudok. Emiatt rövidebb szünetet is tartottam, de végül is szerintem sikerült priorizálnom, és amit tudtam, megtettem, el is röppent a munkaidő.

Ma valahogy szóba került az egyik új sráccal a szerződésünk, és beigazolódtak sejtelmeim a fizukkal kapcsolatban. Ő nyolc évet úgy volt a szakmában, hogy tök mást csinált, szóval például nem is tudja, hogy kell számolni, és ugyanúgy kérdezget még, mint én, ugyanazok a dolgok újdonságok neki, mint nekem. Ehhez képest az ő fizujával semmit se trükköznek, sőt, még csak próbaidős fizuja sincsen. Nyöh. Próbálok tanulási folyamatként és lehetőségként tekinteni erre a helyre, és örülök is neki, meg nagyjából sikerül is tényleg lehetőségnek betudnom, de azért jó lenne elégedettnek lenni a fizummal. No mindegy, megpróbálok bizonyítani... és nem negatívan gondolni a pénztémára. Továbbra is minden csudi, csak ez ilyen kis tüskécske bennem.

Ma hazadugtam a képemet Rókafalvára, ha már úgyis a közelben dolgozom, és rég beszélgettem már mamával. Most egész jól viseltem a társaságát, aztán felmentem Perditához is. Kb. amint beléptem, azt mondta: „El akarok mondani neked valamit”, és akkor beavatott a titkába, hogy játék közben megismerkedett egy fiúval, és kiutazik hozzá két éjszakára. Még el is sírta magát, hogy most olyan boldog, és olyan kedveseket ír neki a srác. Bár az első reakcióm inkább a féltés volt (meg is lepődtem magamon, mert én azért elég romi lélek vagyok szerintem), szurkolok neki, mert jókedvűnek láttam már, de boldognak nem tudom, láttam-e valaha. Remélem, jól fog elsülni, olyan jó lenne tudni, hogy egy rokonom végre rálépett a boldogság útjára. Attól viszont nagyon tehetetlennek érezném magam, ha megbántanák.

Hazafelé Pukkancs küldött viberen egy screenshotot „vajon mennyi nő fut bele ilyenbe" üzenettel kiegészítve, amitől kicsit megcsappant a kedvem, pedig csak érdekességképp küldte. Valami fb csopis névtelen bejegyzés volt egy csajtól, aki arról panaszkodott, hogy próbált szexelni egy sráccal, de az még a szájában lekókadt, és hogy aztán kisült, milyen pornófüggő a gyerek, és annyira olyan dolgokat írt a csaj, hogy kb. én is írhattam volna, és... Ah... Na mindegy, valószínűleg ez örökre egy elhegesedett bibi lesz bennem. (Ez a téma vissza-visszaköszön, például egy-két hónapja Rú anyukája írt rám, hogy szerinte jó lett volna, ha decemberben találkozom Rúval, és akkor úgy éreztem, hogy ő nagyon szarul érzi magát attól, hogy Rú ilyen sebet hagyott bennem, úgyhogy még azokban a napokban visszaírtam neki egy hosszabbat, hogy megnyugodjon ez ügyben.)

Hazaérve aztán szerettem volna Pukkanccsal sétálni, de mondta, hogy úgy döntött, elmegy bulizni. Szóval most csak kedvtelenül ücsörgök az asztalomnál, és kicsit bűntudatom van, amiért csak egy ilyen nyomott hangulatú bejegyzésre futja, miközben az van bennem, hogy hálásnak kellene lennem a jelenemért. De talán csak fáradt vagyok, és amúgy is jön a mensim.

Amúgy gondoltam arra már múlt héten is, hogy hálás vagyok. Néha látom magam előtt az erős Rókát, és elképzelem, hogy megölelem, és megköszönöm neki, hogy kitartóan keresgélt, és megszerezte nekem ezt a munkát.

Tarot

Ja amúgy erről a nyelves álomról eszembe jutottak a tarot kártyák, hogy júniusra az jött ki, hogy fájdalmas igazság. Mindig elfelejtem utólag leellenőrizni, van-e jóstehetségem, na de most majd figyelek! Mondjuk amilyen szar lapok jöttek ki nyárra, lehet, jobb lenne, ha inkább nem lennék boszorkány.

A tarot iránti szenvedélyes érdeklődésemet az mutatja leginkább, hogy így szoktam csinálni:

- évente egyszer veszem elő;

- kivetem az év hátralévő hónapjaira a kártyákat nagyjából három perc leforgása alatt;

- lefotózom az eredményt felülről;

- elrakom a kártyákat;

- rákeresek neten a kártyák jelentésére (idén nem kerestem rá, hanem megírtam a chatgpt-nek, hogy fejtse meg őket, és azokból a szövegekből írtam ki a kulcsszavakat - de attól még én vagyok a boszorkány, mer' az én kezem vetette a lapokat, JÓ?!)

Ugyanitt: kártyavetést vállalok, a tarfiámat megtalálod a rokajosasszonyponthu weboldalon.

(Nemtom, én amúgy kicsit szeretem az ilyesmit - akkor az azt jelenti, hogy kicsit a nagymamámra ütöttem, aki veszi a Hihetetlen magazint?)

Nyelves

Tegnap este valahogy nem volt türelmem a franciához, utána sírtam kicsit Pukkancsnak, hogy fáradt vagyok és hogy még mindig rajtam van az álmom generálta szerelem. Nevetett is, hogy vele is volt már ilyen, hogy az álma miatt szerelmes lett pár órára. Azon is nevettünk, hogy véletlen se a legutóbbi pascsimmal álmodok. Na de aztán tudtam aludni vagy 6-7 órát egyhuzamban, szóval siker!

Azt álmodtam, hogy egy olyasmi ember, mint az a hatvan éves csávó, aki legutóbb interjúztatott, megitatott velem valamit, amitől elkezdett tőből leválni a nyelvem. Ilyen kis dzsindzsó volt a nyelvem "gyökere". Nem igazán akadtam ki a dolgon, inkább csak szórakozottan megállapítottam, hogy na már megint valami faszság történik. Azt üzente nekem ezek után az ember, hogy: „Majd ha rájössz, hogy beszélni jó, visszakapod.” Márminthogy a nyelvemet.

Nem igazán sikerül megfejtenem a dolgot. Nem érzem úgy, hogy magamban tartok bármit is. Nyilván vannak bennem dolgok, amiket nem mondhattam el annak a srácnak, de úgy különösebben ingert se érzek, mert már megtanultam, hogy semmi értelme, és ami bennem is van-volt, azt nagyjából mind kiírtam magamból ide a blogba.

Alternatív univerzum

Ah, nem tudom, miért nem megy az alvás, tegnap is 4-5 körül ébredtem meg ma is, és nem tudtam már visszaaludni. Kezdek szomi lenni emiatt, mert így max öt órákat alszom, és érzem, hogy nem annyira elég.

Na de ma kedveset álmodtam.

Valami helyiségben voltam, ahol kb. az összes kollégám ott volt a 2022-2023-as munkahelyemről. Nagyon zsúfoltan voltunk, nem is láttam jól az arcokat. De láttam Rén cuccait, és arra vettem az irányt, köszönni, vagy nem is tudom. Hallottam, ahogy a mély hangján beszél egy másik emberhez. Végül csak elmentem mellette, mert közben érzékeltem, hogy nem tudja, mit kezdjen velem, és addig is inkább úgy tesz, mint aki nem vett észre. Le is léptem hamar, mert én amúgy is csak átvágtam azon a helyen. Két Csirip-szerű csaj is volt velem, de ők egymással beszélgettek, én meg tapsikoltam a csillagok furcsa és szép együttállásán (zöldek voltak, és nagyon szorosan tömörültek egy kupacon). Aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Rén fut utánunk. Megálltam, és bevártam, és egyből elkapott, magához ölelt, és összevissza csókolgatta az arcomat. Éreztem, hogy nagyon hiányoztam neki, és hogy most nagyon örül, hogy találkoztunk. Pár percen át össze voltunk gabalyodva, addig a két csaj úgy tett, mintha nem érzékelne semmit a szituból. Mögöttem egy ablakból is kilógott valaki, kíváncsi volt ránk, de mégis úgy tett, mintha nem látna semmit. Olyan volt, mintha mind tudtak volna rólunk, de valamiért mégis mind félrenéztek. Aztán kérdeztem Rént, hogy: „Szerinted mi boldogok lennénk egy alternatív univerzumban?”, és ő egyből rávágta: „Igen, nagyon boldogok lennénk.” Aztán mondta, hogy most már mennie kell, és valahol itt ébredhettem fel.

Csupa szép érzés öntött el pár percre, olyan volt, mintha még mindig szerelmes lennék belé. Mókás, de Rén kedves emlékként maradt meg bennem, vele mindig nagyon jól és önmagamnak éreztem magam; ha nagy ritkán eszembe jut, elmosolyodom. És elérzékenyülök, amikor felidézem ezt az álmot, érdekes. Az a srác pedig, akinek hetek óta a nevét se vagyok hajlandó leírni vagy kimondani, nem hagyott bennem semmi igazi szép emléket. Ami szép is volt, azt utólag mind felülírta a valósággal.

Toute seule

Penny tegnap egy órával később ébresztett, ma pedig én ébredtem fel magamtól 7:19-kor, úgyhogy ki is mentem megnézni, mizuka van a kis kakimakival. Még csicsikált, de persze egyből felébredt. Hihetetlen! És aztán vissza tudtam aludni max húsz percen belül. Igaz, nem álmodtam túl jókat, úgyhogy hiába csörgött kilenckor az ébresztő, lenyomkodtam tízig, mert kicsit meghalt a lelkem. De már oké vagyok.

Egyedül voltam egész hétvégén, Pukkancs lement vidékre egy hirtelen felbukkant barátnőjéhez. Kicsit furi, hogy most ennyire nincsenek emberek a magánéletemben, de ha jobban belegondolok, az, hogy letöröltem magam messengerről, inkább csak jobban szemlélteti, milyen kevés fontos szereplő van az életemben. Most már nincs az, hogy random rám írnak unatkozó emberek, hogy aztán se-füle-se-farka beszélgetéseket folytassunk. Nem hiányoznak amúgy az ilyenek, de bevallom, néha elképzelem pár másodperc erejéig, milyen lenne sétálni valakivel egy romisat és sokat nevetőset. De most biztonságban érzem a lelkemet, úgyhogy amíg regenerálódok, semmiképp se szeretnék visszatérni facebook-ra, és nem akarok még eljárni se, meg új emberekkel foglalkozni.

Azért jó lenne valami kis örömhír, jó lenne valamit várni, ami nem a munkaidő vége. Valami klassz igazán az ölembe pottyanhatna, bár ezt is úgy írom, hogy nem is tudom, minek örülnék igazán (mondjuk a könyvkiadással jó lenne előrébb jutni, de zsozsi híján most még pihen a téma).

Tegnap próbáltam edzeni, úgyhogy most fájok, de nem a megfelelő helyeken, úgyhogy holnap inkább az ugrókötelet próbálom ki. Annyi vele a bajom, hogy néha megjön tőle a mensim, pedig amúgy azzal hamar letudnám a napi mozgásmennyiséget, és nem is olyan rohadt unalmas, mint a sima edzés.

Azt hiszem, picit közelebb jutottam a számok megértéséhez, úgyhogy emiatt már kevésbé aggódom. Rajzolgattam összevissza raktereket és rájuk árukat, aztán összevetettem egy 3D-s progival az eredményeket meg stb. Viszont ismerve magam, kell még ülepedési idő, mert anno általánosban tök ügyin kiszámoltam mindent a korrepetítoromnak, aztán másnap dolgozat közben új szabályokat teremtettem, és végül senki nem értette, miért kaptam karót.