5801. állatos nyivákolás

Azért ez az 5801. állatos nyivákolásom, mert az előbbi bejegyzésemnek 5800. állatos nyivákolás a címe, de azt inkább nem teszem közzé.

Most már rám tört a sírás - rajtam a világ fájdalma, mióta kutyás meg cicás csoportokat követek.

És nem, nem azért nézegetem ezeket a posztokat, mert mazochista vagyok, egyszerűen nem bírom már ki. Látni akarom minden szomorú ügy végén a happy endet, hogy végül minden megpróbáltatás, reményvesztett várakozás, végtelen szeretetéhség után minden szőröske boldog révbe ér.

Nem tudok elmenni ilyen szívfacsaró posztok felett csak úgy. Én nem az a fajta ember vagyok, aki meglát egy ilyet, elszomorodik, de azért egy órán belül stabilizálódik a lelkivilága. Én kurvára napokig, hetekig ezeken a dolgokon kattogok, és úgy érzem, mindjárt megbuggyanok tehetetlenségemben.

Mert tudjátok, ezek a csoportok nem csak az ingyen elvihető állatokról szólnak, hanem az emberi gonoszságról, következetlenségről, az állatok kiszolgáltatottságáról, konkrét mentőakciókról, borzasztó körülmények közül menekített állatokról, pici személyiségekről, növekvő kórházi számlákról és mindent megmozgató állatvédőkről is.

Délelőtt örülnöm kellett volna valaminek, de nem ment, mert egy cicás poszt annyira megfacsarta a szívemet (pedig nem is volt olyan nagy dolog, még a főszereplője is egészséges babacica volt, csak kicsit szomorú és értetlen), hogy azóta se tért vissza a kedvem. Mert ez nem normális dolog, bassza meg, hogy ennyi állat szenved, nélkülözik, és az elmúlt egy hónapban rendesen beleláttam ebbe a véget nem érő küzdelembe, és nem tudok kijönni ebből a sok fos érzésből. Nem bírom ezt, hogy így kell élni, hogy megpróbáljuk kizárni ezt az egészet a tudatunkból, mert úgyse tudunk mit tenni. Utalgathatom én az ötezreseket, de érdemben mit segít ez? És a sok másik ember ötezrese is mit fog érni, miközben egyre mennek fel az árak, és egyre több család dobja ki, adja le az állatkáját, mert nem tudja már etetni???? MI LESZ VELÜK?????????? Mi lesz a már amúgy is teltházas menhelyekkel?????

Tudom, olyan ember számára, aki nem merül el ebben, most nagyon gyagyásnak tűnhetek.

Hádde leszarom.

Csak azt akartam leírni, hogy rettenet szomorú vagyok. Hogy csak sírni van kedvem. Mert utálom ezt az országot, ezt az elbaszott, minden életet semmibe vevő kormányt. Meg magamat is, mert érdemben nem tudok mit tenni. Mert nem érzek semmit elégnek, az önkénteskedést se érezném elégnek. Megoldást akarok, nem szinten tartást, meg személyes kielégülést és lelkiismeret-könnyítést. MEGOLDÁST! De hogyan? Honnan? Ki a jó büdös fasznak kell szólni, hogy csináljon már valamit, a kurva életbe? Úgy értem, ki a fasznak, aki erre meg is mozdul? Mit kell csinálni????????

Ábrándos válaszaim

Írtam 2020 áprilisában egy kérdéssort, amit néhány blogger meg is válaszolt. Négy hónappal később én is megválaszoltam, de a bejegyzés megmaradt piszkozatként, már nem is tudom, miért, talán úgy éreztem, hülyeség minden válaszom, mert ténylegesen túl ábrándos - naiv - az egész. Most ránéztem a kérdésekre, tűnődtem, vajon miket válaszolnék - némelyik kérdésre nem jött az ihlet, ezért visszanéztem a 2020-as válaszokat. Gondoltam, pirossal odabiggyesztem az aktuálisokat.

2:52

Hogyan ne féljek a jövőtől?

Hogyan nyugtassam meg magam azzal, hogy irreális minden aggodalmam?

Hogy csukjam be a szemem, hogy közben ne menjek neki a falnak?

Ott van mindenhol.

Heartbreak High

Azoknak, akiknek tetszett a Szexoktatás: Szívtipró gimi.

Na nem a 90-es évekbeli verzió, hanem az új.

Tegnap bekapcsoltam a Netflixet, és egyből feldobta valami olyasmi szöveggel, hogy Róka, ez biztosan tetszeni fog neked, olyasmi, mint a Csecsebecsék - na, hát ilyen lényegre törő ajánlásokra van nekem szükségem, ezt már szeretem! A Csecsebecsékre mondjuk annyiban hasonlít, hogy tinis és gimis, de a karakterek inkább szexoktatásosak.

Picit irigylem a Z generációt amúgy, hiába mondják sokan, hogy retardáltak, életképtelenek, és túlzásba viszik a pécéségüket. Szerintem nagyon klassz, hogy ilyen kis színesek, hülye ruhások, önfelvállalósok, szélesebb látókörűek - amikor én voltam sulis, elég volt felvennem egy csíkos harisnyát, és máris ment a mutogatás, szóval ennyire volt nagy ügy egy kicsit is másmilyennek lenni. Most meg az a menő, ha felvállalod magad, meg az a környezet is menő, ami ezt hagyja. Szerintem ez KIRCSIMIRCSI. Oké, nyilván még rengeteg ember titkolózik, meg bujkál, és érzi ezt így biztonságosabbnak, és sajnos érthetőek is, de legalább ilyen tekintetben fejlődik a világ... Az, ami az előttem lévő generációk számára gáz volt, bűn, titkolni való, szokatlan, rendellenes, meg fasztudja, az én generációmban már egy olyan téma, amivel foglalkozni kell, és végül is ez is tök jó, hogy az Y generáció gyerekkori történetei alapján a Z generáció fejleszteni tudja az elfogadás képességét.

Volt egy rész, amiben egy csávó csak random közölte, hogy őt aggasztja, hogy ötven éves korára már szar lesz a világ - valami ilyesmit mondott -, aztán ezen felnevettem, mert olyan vicces, hogy a tinik lelkivilágát ennyire közelinek érzem magamhoz, míg ha felnőttek között én ilyesmit mondok, negatívnak számítok, meg jaj, miért gondolkodom én ilyeneken, kb. cikis ezekről beszélni, mert én akkor biztos lelkibeteg vagyok, ha nem tudok a jelenben élni anélkül, hogy a jövőn kattognék (mármint ez most egy általánosítás volt, na).

Ha már PC dolgok. A babaház úrnőjének már a vége felé járok - végre. Kicsit uncsinak éreztem eddig, mert csak a 80%-ánál kezdett el bármi is történni benne, eddig folyton azt kérdezgettem magamtól, hogy végül is itt miről akar szólni a történet. Amúgy azt hittem, valami szokványos kis történelmi regény lesz, de hamar kisült, hogy az egyik szereplő homár, a másik feminista, csak az a baj, hogy maga a főszereplő meg olyan semmilyen (unalmas hetero, pfffffff!), mint egy mellékszereplő, lényegében azért kapálózik az egész sztori alatt, hogy valami szerep neki is jusson ebben a történetben.

Benti dolgok

Állatvédők

Nem szabadna ennyit nézegetnem a kutyás-macskás csoportokat facebook-on. Elviekben azért nézem, hogy beleszeressek valakibe, gyakorlatilag viszont minden második poszton fennakadok, és nem csak a bőség zavara miatt, hanem mert szörnyülködök is, kommenteket olvasok, meg amit nem kéne, de néha nem bírom ki, még utalok is, ha nagyon összeszorul a szívem. Illetve hát mi az, hogy „nem kéne", muszáj, mert azt a cicát megcsócsálta egy kutya, amazt meg fagyoskodva, kimerülten találták, az a kutyus meg nem tud már mozogni se a bőrbetegsége miatt...! Pedig olyan reménytelen ez a küzdelem, amit az állatmentők és állatmenhelyek folytatnak, hiába mentenek meg egy állatkát, hiába ivartalanítják, a helyére másik nyolc kölyök érkezik, szóval rohadjon meg a kormány, amiért nem foglalkozik ezzel az egésszel, és magánemberekre hagyja ezt a végtelen vergődést. Elég lenne néhány év arra, hogy ezt az elvadult helyzetet látványosan visszafogjuk kötelező ivartalanítással.

Jó, tudom, ábrándozok.

No de mit várok én egy ilyen szaporító országtól, ahol még a szülőségre maximálisan alkalmatlan embereket is arra biztatják, hogy legalább hármat szüljenek.

Állatok jogai? HAH, de hisz azok csak állatok! El kell altatni a gazdátlanokat, OSZT CSÁ!

Komolyan, azok az emberek, akik mentésre áldozzák az életüket, szentek. Nem szoktam használni ezt a szót jelzőként, de ezekre az emberekre nem tudok más kifejezést.

Amúgy tudtátok, hogy az Illatos úton már nem altatnak? Barangoltam az oldalukon, és ha letelik az állatok ott eltöltött 45. napja, akkor se viszik őket a vágóhídra, max átadják őket menhelyeknek. Ezt csak azért írom le, mert az, hogy Illatos út, szerintem majd' minden állatszerető ember fülét megüti, szóval most már nem kell reménytelenül elszomorodni, ha meghalljátok a telep nevét. Amúgy szerintem olyan király az internet ebből a szempontból... Van nekik fb csoportjuk is, van lehetőség videókat, képeket, történeteket feltölteni az állatokról, és a megosztások által elérni azokat az embereket is, akik szívfájdalmat elkerülendő amúgy rá se néznének telepre bekerült állatokra.

Kutya-macska

Felhívtam pénteken egy menhelyet érdeklődni egy "semmilyenke" kutyusról, mert láttam a képét, aztán meg nem ment ki a fejemből a kis bölcs tekintete és cuki mosolya. Szerettem volna kideríteni a nevét, korát - max fél évesnek tűnt -, meg hogy vajon mekkorára nő kb., de csak azt sikerült megtudnom, hogy nincs még neve, mert aztán megszakadt a vonal, és aztán hiába hívogattam vissza a nénit, folyamatosan foglaltat jelzett, még egy órával később is. No mindegy, előtte még elmondta, hogy szerinte kínzással határos lenne, ha heti kétszer otthon hagynám a kutyát, meg mi van, ha szeparációs szorongás tör rá, és lebontja a lakást, mire hazaérek, be is fog pisilni, nincs is szocializálva, most több kiskutya között él, és épp csak etetés erejéig van köztük ember, harap is stb. És ettől tökre elment a kedvem. Mármint nem attól, hogy szocializálatlan, bár azért elég szomorú, ha egy fél éves kutya nem kap emberi társaságot soha, annak ellenére, hogy menhelyen tartják. Szomi lettem, mert talán igaza van abban, hogy az a heti két nap sok lenne, és rendszertelenné tenné a beszoktatást, és így talán nem is sikerülne kiegyensúlyozott kutyust nevelni... Amúgy meg van nekem olyan biztonságos munkahelyem, hogy tényleg csak heti két napokról legyen szó? A vezetőség mindig fenntartja bejárást illetően a változtatás jogát - eh, ilyenkor érzem, mennyire kötélen rángatható vagyok mások kénye-kedve szerint. Egy darabig sírós kedvem volt, aztán huss, lemondtam az egészről... Mondta amúgy a néni, hogy felőle megpróbálhatom, de bah... Megpróbálni...? Ez már eleve egy nagyon szar szó, ha örökbefogadásról beszélünk. Megpróbálom, és max visszaviszem? Hát hogyne.

Szóval elvette a kedvemet, lehet, gáz vagyok emiatt... Pukkanccsal beszéltük, hogy talán egy nagyon pici babakutyát kellene szereznünk, akit már eleve úgy szoktatunk, hogy otthon hagyjuk heti kétszer, de hát egy picibabával meg pláne mostohának érezném ezt megcsinálni.

Aztán ott volt az ari cica, akibe mindketten beleszerelmesedtünk, és elkezdtünk arról beszélni, mi lenne, ha akkor macskánk lenne. Pukkancs lelkesebb, mint én, neki nincs otthon hagyott, neveletlen cicája, akit megcsalna ezzel, meg én nem tudok olyan hirtelen átállni fejben, és tudom, hogy ha én nem teszek az ügy érdekében, ebből se lesz semmi, mert valamiért mindig alap, hogy majd én elintézem. Márpedig macskahálót is kell intézni, ha jön ide macska, mert nem akarom, hogy kiessen az ablakon, meg lesni kelljen szellőztetéskor, hol van, mit csinál. Szóval ezt megint elő kellene adnom a tulajnak. Tudom, nem kellene ilyen kis "akadályok" előtt napokig ácsorognom, de olyan uncsi mindig másoktól függeni. Albérletben meg folyton azt érzem, hogy szívességet kérek, amikor a tulaj áldása kell valamire, olyan, mintha kisgyerek lennék, nem felnőtt.

Békésszentandrás

Meghaltam néhány napra, és egy tökéletes helyre kerültem. Csütörtökön kiszálltunk a ház előtt, ami gyönyörű szép volt, az előkertben frissen nyírt fűvel. Ott volt anyukám, az ő egyik barátja, aki a volt osztálytársa, meg ott volt Pukkancs is. A hátsó kert is gyönyörű volt, na nem szimplán a menő terasz vagy a kerti konyha miatt, hanem a kert végében álló stég és a mellette ringatózó csónak, meg úgy egyébként a vízközelség facsarta az ember szívét. Gyönyörű volt onnan a kilátás, én folyton csak a stégen akartam ülni, és a három-négy nap alatt három évszakot is láttam. Anyáék fürödtek is egyet a holtágban, Pukkancs és én meg néztük őket a stégen ücsörögve; aztán volt egy kis ősz is, hol esővel, hol hűvös széllel, de napsütéssel. Összeismerkedtem a helyi szőrös lányokkal is, akik testvérek voltak, az egyikükbe különösen beleszerettem. Az elsővel úgy találkoztam, hogy a stégen állva átpillantottam a szomszédos telekre, ő meg ott ült a fűben. Ránéztem, ő visszanézett, ciccegtem egyet, és már szaladt is át, és hagyta, hogy megsimizzem. A másikkal másnap találkoztam, na az volt a szerelem első látásra, olyan barátságos és beszédes volt, és amikor elfeküdt mellettem ott a stégen, akkor éreztem azt, hogy uram atyám, hát hol vagyok én, ha nem egy álomban, hát itt minden van, amire egy magamfajta vágyhat. Tudtam, hogy az álom majd véget ér, úgyhogy nagyon igyekeztem pihenni és nem irigykedni anyáékra, amiért ők tíz napig maradnak, és nem is akartam semmit se csinálni, csak magamba szívni ezt a tájat, és rengeteget fantáziáltam arról, hogy milyen lenne itt élni, vajon hogy tetszene Pomcinak, meg Pukkanccsal fel is osztottuk a szobákat, hogy még irodánk is lehetne. Hú, nagyon jó volt... A csütörtök tökély volt, estefelé a szomszéd felhangosította a falusi pesti zenéjét, de szerencsére fél kilencre elcsitultak, mi pedig majdnem éjfélig kint ültünk a teraszon és dumcsiztunk. Nem is tudom, mikor voltam anyával utoljára ilyen sokat. Egy kicsit most újra gyereknek éreztem magam, anya meg a barija főztek ránk meg sütöttek, mi csak néha szeleteltünk ezt-azt, meg mosogattunk, szóval volt babgulyás, meg mindenféle grillfinomság.

Szóval ez egy hirtelen jött meghívás volt anyától, mármint úgy hirtelen, hogy valamikor nyáron szólt, hogy mennek, és nem megyünk-e le velük mi is néhány napra. Nem is gondoltam, hogy idén ilyen csudálatos helyre eljutok, bár egy kicsit olyan volt, mint meglátni, hogyan lehetne máshogy élni, és nem így, itt, bent a városban, ürességben, betondzsungelben, zajban, a muszájok gyűrűjében. Nagyjából két másodperc alatt bele tudtam simulni ebbe az egészbe, azt hiszem, tökéletesen eléldegélnék egy ilyen helyen, és sose hiányozna se pláza, se meki, se a sűrűn járó trolik.

(Mondjuk pénteken megérkeztek a környékre a házibulisok, és a mellettünk lévő öt-hat fős csapat nagyon elmebeteg módon azt képzelte, hogy az egész holtág az ő zenei ízlésüket fogja áldani, ha az összes erősítőt benyomják, sőt, még mikrofonjuk is volt, és belebeszéltek, "beleénekeltek", borzalmas volt. És akkor órákon keresztül ezt hallgattuk, Korda Gyurit, Zámbó Jimmyt, Döglégy Zolee-t, meg mindenféle cigányzenét, és uram atyám, ahogy egyre részegebb volt a mikrofonra rácuppanó srác, egyre primitívebb dolgokat ordított, és a túlpartról visszhangzott az egész. Hát én hamar elengedtem az éjszaka-is-kint-fogok-ülni-féle tervemet, Pukkanccsal csatlakoztunk anyához a nappaliba, és kizártuk a zajokat (szerencsére tényleg megoldottuk ennyivel), és reménykedtem, hogy másnap elhúznak. De azért ki-kijárkáltam a stégre, ahol anya barija próbált horgászni, miközben az agyvérzés kerülgette. Fél tizenegykor aztán átszólt nekik, hogy vegyék magukat halkabbra, akkor aztán csodák csodájára rászóltak egymásra a FÉRFIAK, és elhallgattak.

Na, és mit eredményez az, ha egy részeg társaságot lehalkítasz még éjfél előtt?

Hát korán fognak kelni.

Korán reggel a gyerek újra kezdte a mikrofonozást. Én olyan ideges lettem, amint kipattant a szemem, és elképzeltem, ahogy a gyerek harminc éves létére izgatottan kiugrik az ágyból, mert eszébe jut, hogy van náluk mikrofon, és megint előadhatja a sztárt a kertben, hogy én is kiugrottam az ágyból. Elsiklottam anyáék mellett, akik zavartan nevetgélve próbáltak megreggelizni a teraszon, bár közben azért mondták a magukét, megálltam a kerítés mellett, kivártam két dobbanás között a csendet, és átkiabáltam, hogy KUSSOLJÁL MÁR.

Hát nem akartam anyát emlékeztetni arra, hogy a zen állapotból milyen végletesen tudok átesni idegbeteg állapotba, de hát ez van. És legalább bevált. Ne egy holtág üdülőövezetébe jöjjön már zajongani, hát na.)

Szóval nagyon klassz volt, leszámítva a nem-akarok-hazamenni-érzéseket és a gyagyás szomszédokat.

Ez, az, amaz

Ébresztő előtt tizenegy perccel ébredtem, és onnantól kelésig azon kattogtam, hogy nem akarok bejárni dolgozni, és hogy majd hasmenést, covidot, meg mindent jelentve fogom ellógni a bejárós napjaimat. Persze nem lenne pofám, a többiek kis idő múltán gyanút fognának, a másik csaj is kapja a háta mögött a megjegyzéseket. Az viszont komolyan aggaszt, hogy ott volt az a rossz érzés a gyomromban, rég éreztem már ilyet, hogy utálok valahova bejárni. Egyszerűen nem találom itt a társaságomat, és a munkát se érzem még magaménak.

Na meg ez a nap vitte eddig a pálmát unatkozás terén. Megfizethetetlen az az idő, ami a semmivel telik el.

Tegnap odaadtam anyának az ebookot, nagyon örült neki. Mondjuk minden nagyon gyorsan történt, nem várta meg, míg büszkén végigmutogatom az összes albumot vagy megmutatom neki, hogyan működik (oké, nem egy bonyolult szerkezet), meg mondjuk mama is betoppant közben, és félbeszakította az átadást, de tudom, hogy örült neki, meg hát mondta is, hogy rengeteget unatkozik a néni mellett, meg hogy a reptéren várakozás közben is milyen jó lesz majd előkapni, meg külön örült az Asimov albumnak.

Van öt kutya a fejemben, három különböző menhelyről, habár nem tudom, mikor lesz előrehaladás az ügyben, mert főként hétvégén van esély meglátogatni őket, és az elkövetkezendő két hétvége ki van lőve; most Pukkanccsal hosszúhétvégézek, aztán Pukkancs Lauval is hosszúhétvégézik egyet, szóval kb. három hét múlva tudnánk megnézni egy kutyust, vagy egyszerre kettőt. Nyilván nem fogjuk mind az ötöt meglátogatni, mert nem akarom, hogy aztán fájjanak a szívek, meg nem is akarok úgy csinálni, mintha használt autókat néznénk, de... Hjaj, olyan sok édes van, várom az isteni szikrát, ami alapján eldől, kit próbálunk meg elhozni... Van köztük kicsi is, közepes is, édesen mosolygós vagy épp ölelni valóan szomorkás, fekete, foltos, kisgyerek, felnőtt... Ami közös bennük, hogy nincsenek közel, és hogy a gondozóik eléggé elfoglaltak, szóval még csak óvatosan puhatolózni se tudok, mert nem írnak vissza, gondolom, oda kellene menni, és belenézni a tekintetekbe. Viszont akkor meg már céltudatosabban kellene nekiindulni, ezt az öt kutyit le kellene szűkíteni egyre.

Egy fiúról

Nem, ez a bejegyzés nem egy fiúról fog szólni, csak egy regényről.

Kamaszként rengetegszer megnéztem az Egy fiúról című filmet Perditával. Ha nem is több nyár, de egy biztosan volt, amikor minden éjszaka megnéztük vagy megnéztem, néha egymás után többször elindítottam a kazettát (vagy dvd volt?), igaz, sok esetben csak szerettem, hogy megy a háttérben, és közben bagoly módra olvastam valami egészen más sztorit. Nem tudom, mi fogott meg annyira a filmben - egy rakás lúzer szerepel benne. Egy önző pöcs, akit Hugh Grant alakít; meg egy szerencsétlen tizenkét éves, akit a skinses Tony játszik, és akit basztatnak a suliban; meg annak az anyja, aki állandóan sír, és ki akarja nyírni magát. Ahhoz képest, hogy téli időszakban zajlik a sztori, én mégis nyáron voltam ráfüggve, szerettem a hangulatát, hogy nyugis, hogy van benne egy kis hószállingózás, meg Badly Drawn Boy énekel benne, meg nem is tudom, olyan életszerű az egész, és nincs benne semmi nagy dolog. Nem az a fajta, amire beülsz a moziba, inkább olyasmi, aminél talán leragadsz, miközben unalmadban kapcsolgatod a tévét (kár, hogy nem emlékszem, miért néztem meg legelőször).

És néhány évvel ezelőtt jöttem csak rá, hogy ez egy filmadaptáció, amikor megláttam a könyvet a Libriben. Odáig sose jutottam el, hogy megvegyem, mert gondoltam, drága ahhoz egy könyv, hogy ne adjon újat, de most meglett ebookban, és gondoltam, amíg eldöntöm, mit olvassak, ezt fogom olvasni - haha -, és nagyon tetszett. Még több lúzer volt benne, még több életszagú dolog és még több reálisan hülye gondolat. Nézem, olvasom, és valahogy egy kicsit mindenkivel tudok azonosulni, talán mert mindenkinek van valami szarsága, amivel meg kell birkóznia, vagy talán mert mindenki olyan antiszoc benne.

Sokan talán azt mondanák rá, hogy nem is szól semmiről, de azért bírom a benne lévő jellemfejlődéseket, meg hogy nem a szerelem van a középpontjában, hanem olyan emberek hatnak egymásra, akik nem is számítottak arra, hogy valaha is közük lesz akár csak hasonló alakokhoz is. Mi ez, ha nem romantika?

Meg kéne szerezni Perditának könyvben.

Az előbb meg elkezdtem A babaház úrnőjét, hogy kimenjen végre a fejemből.

Roxy

Átsétáltam a pékségbe, és visszafelé, ahogy vágtam át a parkon, a szám sarkát nyalogattam, mert tegnap óta olyan, mintha szét akarna szakadni. Na és így véletlen sikerült kiadnom egy cuppanós hangot, mire az egyik pad alól, amin egy néni üldögélt békésen, előbukkant egy kutyus, és vidáman rám mosolygott. Mivel elsőre nem volt meg a szemkontaktus - mert hát én előre néztem, és bele voltam merülve a saját számba -, rájött, hogy nem neki cuppogtam, ezért rögtön vissza is indult a nénihez. De hát addigra észrevettem, elkaptam még a mosolya végét, és egyből a menhelyes kutyák jutottak eszembe, mert olyan kis keverék volt. Megkérdeztem a nénit, megsimizhetem-e, és akkor visszasietett hozzám a kutya, kedvesen adott az energiájából - egy kicsit olyan volt, mintha csak a kedvemért jött volna oda, mert nagyrészt alig nézett rám, mert minden más érdekesebb volt nálam, haha -, és közben váltottam pár szót a nénivel. Elmondta, hogy három éves, mármint a kutya, és hogy februárban hozta el a törökbálinti menhelyről, ahol már megkapta a Roxy nevet, és nagyon hálás kutyus, már kétszer járta meg a menhelyet. Tavaly augusztusig egy beagle-je volt, de beteg lett, és nem tudtak rajta segíteni, viszont nagyon hiányzott neki, hogy legyen kutyája, ezért fél évre rá lett egy Roxyja. Olyan jók az ilyen kis történetek, mármint persze sajnálom a beagle-két, de legalább Roxy hazatalált.

Kutyatenger

Mióta rájöttem, hogy egy kutya nem csak összetörheti a szívemet, hanem komoly örömforrás is lehetne (hát asszem, ez alig egy-két napja tudatosult csak bennem), sokkal sűrűbben jut eszembe, hogy túl egyedül vagyok. Mármint oké, nekem teljesen kényelmes, szórakoztató és békés egyedül lenni, de csak mostanra esett le, hogy igazából nem csak én adhatnék egy kutyának, hanem ő is adna nekem. Például én nagyon szeretek sétálni, emiatt szeretek átmenni a boltba is, és ugyan nagy ritkán egyedül is elmegyek járni egyet vagy Pukkanccsal, ha épp itthon is van, meg kedve is van, de mióta rájöttem, hogy Pukkancstól függetlenül is lehetne társaságom... Szóval szeretnék egy kis szőrös barit. De nem is tudom, valahogy megragadtam ott, hogy Primire más előbb vetette ki a hálóját, mint én, és most hiába nézegetek menhelyes fotókat, túrok fel a facebook-on ilyen-olyan csoportokat - köztük az Ingyen elvihető kutyákét, ami valójában minden szörnyű kutyatörténet leges legeleje és a menhely előtti állomás előtti állomás -, valahogy nem tud megragadni a gondolatom egyik kutyusnál se. Bőség zavara ez, vagy csak várom az új szerelmet? Felszínesnek érzem magam, és néha elkap a gondolat, hogy emiatt talán hagynom kellene az egészet. Primi amiatt is különleges volt, mert miatta fogant meg ez az egész a fejemben. A többi kis keverék, akiket nézegetek, meg csak szimplán édes. Nincsenek elvárásaim a nagyon alapokon kívül, például hogy legyen egészséges, mert nem akarom szenvedni látni, és ne nőjön nagyra, mert ide nem hozhatok nagy kutyát, de valamit ezek szerint mégis keresek, biztos olyasmit, amit képeken keresztül nem kaphatok meg. Tegnap megérdeklődtem egy alapítványnál egy fekete kiskutyát, de csak úgy félgőzzel, meg amúgy is láttam, hogy ideiglenes befogadónál van, aki nagyon szereti, és aztán ma írták, hogy fontos azt is tudnom, hogy a hétvégén meglátogatják őt, szóval lehet, hogy nemsokára elviszik. Én meg csak azt éreztem, hogy nem baj, örülök neki, csak legyen is boldog.

Pask

Volt ma egy online meetingem a felettesemmel. Elmondta, hogy szerinte kiemelkedően gyorsan tanulok be, jókat kérdezek, jók a visszajelzések; van olyan kolléga, aki kifejezetten örült, hogy megkapott maga alá (szerintem csak eltúlozta az ember, mert még csak egy szem ügyem volt vele, az is ötperces dolog), és hogy szerinte nagyon jól átlátom a dolgokat, szóval mit szólnék, ha nem várnánk ki a próbaidőm végét, hanem már most véglegesítene a cég. Mivel nem nyertem a lottón, én is bólogattam, hogy szeretnék maradni. Igaz, fél hónap se lett volna hátra a próbaidőmből, szóval néhány nap ide vagy oda semmit nem számít - lehet, hogy aggódott, hogy lelépek az utsó pillanatban?

Vicces, milyen ügyinek lát. Ha tudná, mennyire bizonytalannak érzem magam néha, meg hogy milyen jegyzetmennyiségem van (ami ha eltűnne, lehúzhatnám magam a klotyón, mert még csomót lesek belőle)... De hát ez ilyen lesz még egy darabig. Azért akarom ezt a munkát, hogy itt tanulhassak ezt meg azt, és ha esetleg nem jönnek össze a kis terveim, visszafelé már sose kelljen lépnem, sose kelljen aggódnom, hogy nem találnék normális állást. Nem azt mondom, hogy itt megtanulok mindent, aztán lelépek, mert amúgy nincs különösebb bajom már így, hogy egyre több mindent tanulok meg ebben a borzadályos rendszerben (és a felettesem még mindig hihetetlenül cuki, komolyan nem hiszem el, hogy nem bújik ki semmi szög a zsákból), inkább úgy képzelem, nemsokára hirtelen meggazdagszom, és akkor kénytelen leszek felmondani, ugye, szóval reális elképzeléseim vannak az életről (de akár INTUÍCIÓ is lehetne, végül is INFJ lett a teszteredményem, na!!!44!).

Azt hiszem, papírjaimat és eddigi tapasztalataimat tekintve jelenleg ez a legjobb hely, ahol lehetek. Legalábbis örülhetek, hogy a sok gólyafosként való keringés után van egy normális munkahelyem. mondjuk emelhetnének 30%-ot vagy ilyesmi    

Ebook mánia

Éjjel kiolvastam a Titokzatos folyót, az volt a gyilkos, akire gyanakodtam. Csak az volt a fura, hogy szerintem lett volna neki indítéka, de megmaradtak annyiban, hogy hát szimplán hülye volt, aztán kész.

Júj, és most megint el kell döntenem, mit olvassak! Neil Gaimant, Jodi Pít, A babaház úrnőjét, vagy nem is tudom mit! Vagy milyen lehet mondjuk az Interjú a vámpírral könyvben?

Valamelyik nap szereztem még könyveket anyának, úgyhogy született egy Kisvárosi/nyugis/emberi sorsok meg egy Misztikus nevű album is az ebookján, mert már nem tudtam mit kitalálni ezeknek. Vándorsólyom kisasszony, Ízek, imák, szerelmek, Ne higgy a szemének, Virgin River 1-2, Szentjánosbogár lányok és A könyvtolvaj kerültek még fel, tiszta izgi; meg végül nem bírtam ki, és Neil Gaiman albumot is tettem neki, igaz, A temető könyvén kívül még én se olvastam tőle mást - de csak mert bőség zavara van!

Hm, tényleg, azt nem is tudom, hogy anya a kortárs magyarok közül kiket szeret, ha szeret valakit...

Az előbb amúgy szuper motiváló üzit kaptam tőle, már biztos izgatott, hogy nemsokára itthon lesz.

Hihetetlen, hogy otthon mennyire boldogtalan mindenki. Bár szerintem anya még hajlamos az önsajnálatra és a túldramatizálásra... Tegnap összevitatkoztak azon, hogy jövőhéten ő és egy barátja lemennek vidékre tíz napra, és különböző napokra lehívtak minket is, Perditáékat is, keresztanyámékat is, csak mamát nem, és mama ezen kiakadt, aztán most ez van... Én értem amúgy mindkét félt, mama vágyik minőségi időre a családjával, de anya nem vágyik mamára minden egyes nap, mert amúgy is minden nap találkoznak otthon.

Pink lófaszka

Ez a Pink education hatásai Magyarországon tanulmány valami fenomenális, és szuper biztató a jövőre nézve. Szeretném elfelejteni, milyen gusztustalan, hogy egyáltalán eszükbe jutott taglalni ilyeneket, ráadásul milyen gyökér módon, és szeretném hinni, hogy nem lesz ennek folytatása. Nem a diploma bassza el a gyerekvállalási kedvet, hanem ez a mindenhez való hozzáállás a kormány részéről, meg az állandó létbizonytalanság, és akinek van egy kis esze, nem fog szülni addig, amíg nincs anyagi biztonsága, mert sokan, nagyon sokan végignézték azt a szüleiknél, nagyszüleiknél, hogy milyen másoktól függve kiszolgáltatottnak lenni és közben úgy felelni a gyerekekért, és a mi generációnk kurvára nem erre vágyik.