A Disney hercegnők nem mindig jó példamutatók

Tudatosult bennem, hogy szakma nélkül kint se fogok valami sokra jutni, merthogy kintre se kell az ilyen ember, szóval néha rájövök, mennyire nem érek semmit ilyen szempontból, hiába tudom magamról, hogy képes vagyok a kemény munkára. Pukkanccsal egy hét alatt háromszor változtattunk úticélt, mert mindig elmerülünk a témában, és rájövünk, hogy sehogyse jó, mert szakma kéne vagy épp az adott nyelv, és akkor úgy talán lenne láthatóbb értelme az egésznek. Vagy dolgozhatunk kint szakma nélkül, és félretehetünk annyit, amennyivel itthon felvehetünk lakáshitelt (mondjuk az még mindig több, mint amennyit itthon félre tudunk tenni), és aztán mehetnénk ki újra, hogy a hitelt tudjuk törleszteni amiatt a lakás miatt, amiben egyszer talán lakni is lehetne (de hát vegyen fel hitelt, akinek hat anyja van). Közben elszáll felettünk az idő, esetleg meg is halunk, mert sose lehet tudni, aztán ennyi volt a fiatalság, kész, nagy élet volt. Necces a dolog, mert nem a szüleinknél élünk, amíg összegyűjtjük kintre a lóvét, ha pedig kint pofáraesünk, nem lenne hova és miből hazajönni - és a faszom se akarna már hazajönni. Ördögi kör, nagyon át kell gondolni, nem akarok potyára kimenni. Viszont ugródeszkának és folyamatos ösztönzésnek ott van a tény, hogy a bácsi annyira nem tudja, mikor adja el a lakást, amit most bérlünk, hogy már meg se ígéri, hogy nyáron meghosszabbítjuk a szerződést. Szóval semmit nem tudunk biztosra. Másik albérletre nem futná, meg ha futná is, ugyanúgy csak ez a szarban evickélés menne, úgyhogy lényegében tök mindegy, hol vagyunk csórók, de kint legalább félre tudnánk tenni.

Szóval nem tudom, mi legyen. Szerintem egy darabig nem írok, mert nagyon unom a saját gondolataimat, meg a pénztémán való pörgést, márpedig nem szól másról az életem. Néha nézem a villamoson a lelakott, elhanyagolt nőket, és eszembe jut, hogy egyszer ők is voltak fiatalok és szépek, és nekik is biztos voltak régen vágyaik, aztán valami kisiklott, és mára ilyenek lettek... Életuntak, fáradtak, csórók, és kilátástalan az életük, és mi van, ha nemsokára én is ilyen leszek. Reggel odajött hozzánk egy nő, hogy veszünk-e Fedél Nélkült, és igazából a hátát nézve elgondolkodtam rajta, hogy nemrég még biztos volt normális állása, és biztos várja "otthon" két gyerek, és akkor Pukkancs egyetértő biccentésének kíséretében utánamentem egy kétszázassal, hátha ezen múlik a napi kajaadag. Az újságot se kértem, hátha majd más elfogadja a pénzéért, meg amúgy se érdekel, mi van benne. Nagy faszság volt elhinni azokat a dumákat, hogy „Ha akarod, sikerül”, meg hogy „Csak bízz magadban”. Persze, ha Amcsiföldén élünk, de legalábbis nem itt az isten segglyukában, vagy jó hátterünk van, akkor jó dumák ezek. Amúgy meg seggtörlésre jók, max.

Tegnap hirtelen ötlettől vezérelve - bár már régóta kíváncsi voltam - felregisztráltam a puncs.hu-ra (nagyjából öt másodpercbe tellett), kiírtam egy rohadt őszinte, ötsoros bemutatkozást, aminek az a lényege, hogy öreg, aszexuális urakat keresek, akiknek nincs örökösük, és nyolc óra alatt kaptam tizenhárom üzcsikét, hogy milyen jó a humorom. Asziszik...! Nem gondoltam volna, hogy ennyien ráizgulnak a semmire, tekintve, hogy képet se raktam ki. Istenem, de könnyű lenne az élet, ha lenne gyomrom ehhez... Szerintem amúgy a tizenhárom emberből három igazi lehet - a többi meg gyagyás, aki reméli, hogy belészeretsz még azelőtt, hogy kiderülne, hogy még mindig kénytelen az anyukájával lakni -, úgyhogy ha társkeresőznék vagy PuncsApcit keresnék komoly szándékkal, nem pazarolnám az időmet Badoo-val meg ilyenekkel, hanem a puncson keresnék valakit, aztán egye fene, költsd rám a pénzed. Aztán intenzív nyelvtanfolyamokat kérnék az apcitól, kiokosítanám magam mellette olyan szinten, hogy többet ne kelljen félnem, hogy mi lesz velem, aztán szevaszka. Nem szégyen... Sok Disney hercegnő is SugarBaby volt.

Na... Majd ha történik valami jó, írok. Úgy ötbilliárd éven belül.

Ma se tudtam aludni rendesen, bah. Hajnalban megint beindult az agyam, és mire csörgött az ébresztő, már a béka feneke alá gondolkodtam magam (szokásos mi-értelme-ennek-meg-annak témakör). Mondjuk belém nap közben legalább visszatért az élet, nem úgy, mint Pukkancsba, aki tök hisztis volt, amiért utálja és unja ezt az időszakot. Aztán megvigasztaltam azzal az ötlettel, hogy ma zabáljunk egy nagyot, végül is SZOMORÚAK VAGYUNK, ezt valahogy orvosolni kell (angolul e-maileztünk, és tök büszke vagyok Pukkancsra). Ahogy ezt elhatároztuk, visszatért belé a jókedv, és olyan kurva finom koktélparadicsomot sikerült vennünk, hogy legszívesebben beülnék vele az ágyba, mint egy tál szőlővel, de már nem tudom megtenni, mert az egészet benyomtuk a sütőbe - tepsis, sajttal töltött, fűszeres tejfölös gombafejek, csirke, pari, paprika lesz a menü krumplival. Cukkini már nem volt.

Miből áll a boldogság, ha nem a zabálásból?

A boltban mondjuk pár percre elment az étvágyam, amikor a sorok között félreálltunk összeadni, mennyi lesz a végösszeg, de nem érdekel, ezekben a kajákban mind sok a boldogsághormon, és marad holnapra is (remélem, talán, ki tudja).

Körvonalazódott

Még nem rúgtak ki.

Találtam egy jobb közvetítőcéget, és már konkrét cél lebeg a szemünk előtt, így azért már más. Bevallom, eddig egyszerűbbnek képzeltem a kijutást, de az oldalon kattintgatva rám szakadt a felismerés, hogy nem csak sikeres interjú, sok pénz és némi ügyintézés kell hozzá, hanem több sikeres interjú, sok pénz és geci sok ügyintézés. Most már tényleg készen állok kimenni, már nagyon elvágyom innen. Eddig csak a pénz miatt akartam menni, de már azért is ki akarok, hogy ne legyek itt. Kint inkább el tudom képzelni magam, mint itthon... Ha lenne pénzem, klassz hely lenne ez a Magyarország, de így nem túl élvezhető. Adtunk magunknak három hónapot összeszedni a szükséges pénzmennyiséget, meg elintézni ezt-azt, és ráállunk az angolra is jobban, nehogy egy cseszett interjún vérezzünk el.

Már kamaszként is félelmem volt, hogy valami durva oknál fogva lezárják a határokat, mire megjön a bátorságom elhagyni az országot, meg mindig féltem, hogy majd megszűnik addigra az unio, és már nem dolgozhatok kedvemre Európában - hát, most is bennem van, milyen gáz lenne, ha valamelyik bekövetkezne, simán el tudom képzelni, még ha hülyén is hangzik ez az egész... De voltak idők, amikor olyasmiket se tudtunk elképzelni, amik ma már mindennaposak, és nem reagál rájuk senki semmit.

No, de a lényeg, hogy most, hogy van elképzelésünk arról, hogyan is kellene elindulni, és mi lesz a folyamata ennek az egésznek, na meg hogy mit is fogunk csinálni és hol, kicsit kézzelfoghatóbbá, elérhetőbbé vált a téma, és ennek örülök, és nagyon remélem, hogy meg fogjuk tudni csinálni.

Hopsz

Reggel felfedeztem, hogy tegnap elhagytam a sapkámat, és nap végén sikeresen elszóltam magam meggondolatlanságomban az összeférhetetlen nőnek, úgyhogy nem fogok csodálkozni, ha végül nem magamtól megyek el erről a munkahelyről, hanem kirúgnak.

Teljesen agymosott a nő, azt mondta, hogy a főnök megteheti, hogy azt mondja, ötig kell bent lenni, még ha nincs is fizetve a túlóra (napi fél óra plusz = havi 10 fizetetlen óra), mert ez egy nagyon jó munka (mitől?), és ő tapasztalatból tudja, hogy ilyen jót nem könnyű szerezni (rosszabbat se könnyű szerezni manapság, tapasztalatból tudom). Én meg erre azt mondtam, hogy persze, hogy ilyeneket mond a főnök, ha egyszer megszokta, hogy mindenki becsicskul neki, és amikor ezt kimondtam jutott csak eszembe, hogy pont nem ennek a nőnek kellene ilyeneket mondanom, és ha ez a nő előadja bent, hogy "lecsicskáztam mindenkit", ki lesz verve a fogam.

Kicsit szégyellem most magam, de csak a szóhasználat miatt. Ki kellene írnom a szótáramból.

Megbeszéltük, megvagyunk.

Viszont ez a négynapos hétvége, fú... Azt mondják, intelligens ember nem tud unatkozni - hát akkor mi ketten nagyon hülyék vagyunk. Szar az idő is, minden zárva, de ha nyitva is lenne, hiába, mert semmire nincs pénzünk. Pedig mindig ábrándozunk valamiről, hogy milyen jó lenne ezt meg azt tanulni, ilyen meg olyan hobbikba belefogni, de hát sehol semmi lehetőség. Mostanában a táncról beszélünk sokat. Biztos kurva jó lenne... Beleépíteni valami geci izgalmasat a hétköznapokba. Eljárni órákra, beilleszkedni egy közösségbe, tanulni valami klasszat.

Az unalom hatására megcsináltuk az angol CV-nket, és írtam egy közvetítő cégnek egy érdeklődő e-mailt. Nem akarom, hogy így menjen el a fiatalságom. Félelmetes... Az ember azt képzeli, vele nem történhet meg, hogy csak úgy elrepül felette az idő, miközben nem is élt igazán, de hát úgy tűnik, mégis lehetséges. Semmi fiatalos nincs az életemben. Szóval na... Valami kurva nagy változás kell.

Visszaolvasgattam a blogot, azokat a részeket, amikor összebarátkoztam Pukkanccsal (a Rúval való szakításom ellenére nagyon szerettem 2015-öt), meg azt az őszt és telet, amikor Pukkanccsal elkezdtünk mást is csinálni a barátkozáson kívül... Nagyon szeretem Pukkancsot, és hiányzik most, hogy nincs itt. De azt hiszem, akkor is le fogok ülni vele beszélgetni, mert ez így nem jó... Ma már írtunk egymásnak chaten szépeket, de folyton bennem van, hogy miután - vagy mielőtt? - nekem ír, másnak is ír, úgyhogy már fel se megyek facebook-ra őt lesni, mert nincs kedvem idegesíteni magam. És tudom, ha most majd ráhasalok arra, hogy megpróbálok napközben nem ridegnek lenni (mert végül is nem ártana újra megtanulnom kimutatni az érzéseimet), akkor úgyis csak az lesz Pukkancsban, hogy csak azért csinálom, mert megint beijedtem a másik csaj miatt. Egyrészt nem akarom, hogy ez állandóan benne legyen - néha szokta mondani, hogy csak azért vagyok vele, mert megijedtem, hogy kell valakinek -, másrészt nem akarom, hogy állandóan "befenyítve" legyek azzal, hogy amikor nem tetszik neki valami, egyből ír másnak, én meg persze, hogy beszarok, hogy ne szarnék be? Szóval beszélni akarok vele erről, azt szeretném, hogy el merje mondani, ha inkább nem akarja az egészet, mert más kell neki, mert akkor még időben vagyunk ahhoz, hogy megmentsük a barátságunkat, és akkor nem az lesz, hogy ilyesféle dolgok miatt kiábrándulunk egymásból olyan szinten, hogy nemhogy barátnőként, de barátként se leszünk egymásra kíváncsiak...

Nem akarok az lenni, akit végre megkapott, de rájött, hogy mégse az igazi, úgyhogy inkább folyamatosan keresi más lányok társaságát... Kicsit megalázó szerep lenne, és feleslegesen nem akarok ráhangolódni erre a járás-témára, ha közben úgyis csak az van benne, hogy miattam mondta le a második randiját... Néha neheztelést érzek részéről, és kicsit se vágyom arra, hogy miattam érezze magát visszatartva.

Panel feeling

Vettem egy Jogobellát még kedden, hogy majd ma - illetve már tegnap - megeszem nyugodalmasan a tévé előtt, erre egész nap azt várom, hogy olyan lelkiállapotba kerüljek, amivel rendelkezve jól eshet egy epres joghurt... Asszem, hiába várom, de akkor is megeszem, bassza meg. Aztán alszom, és remélem, jó sokáig fogok aludni, és nem kezd el a fölöttünk lakó kisköcsög a fura játékával játszani, ami abból áll, hogy reggel nyolcól tízig valami zörgő kis szart vagdos a földhöz. Mondjuk az anyja porszívózása se kutya, szerintem a kisköcsögöt is azzal ébreszti...

Ámokfutás

Szóval hiába írtam meg normálisan azt a levelet azt megelőzendő, hogy egymás szavába vágva mondjuk a magunkét, végül csak szimplán letámadtam Pukkancsot facebook-on. Ő viszont olyan hülyén védekezik, és hiába váltunk el békességben, meg puszikával, még mindig tök szar érzésem van az egésszel kapcsolatban. Azt mondja, szóljak, ha zavar, és nem chatel a csajjal...? Már megbeszéltük két hete a Margitszigeten. Miért kell megint szólnom? Nem alap, hogy zavar, hogy keresi a múltkori randipartnere társaságát? Meg kell tiltanom, vagy mi van? (Nem mondtam továbbra se, hogy ne chateljen a csajjal... Ha nem jut erre magától, meg tovább feszegeti a határokat, baszahatjuk.) És olyanokkal dobálózik, hogy: „Neked nem mindegy amúgy is?”, „Min változtat?”, meg: „Nem mintha bármit is tudnék csinálni, miközben veled vagyok a nap 24 órájában.”, és: „Úgyse szeretsz, nem?” Persze közben meg elmebetegnek érzem magam, hogy számon kérem, de hogyne kérném számon? Most akkor együtt vagyunk, vagy társkeresőzünk? Nem érdekel, hogy már facebook-on csevegnek, akkor is társkeresős téma... Az a baj, hogy Pukkancs azt hiszi, fából van a szívem is.

Túl sokat kockáztatunk amúgy ezzel a kapcsolatosdival. Én csak azt remélem, nem ábrándulunk ki emberileg egymásból menet közben, de még egy-két ilyen vita, még egy-két ellentmondásos szöveg, és kifutok a világból. Igazából ha lenne hova hazalátogatnom, most hazamennék pár napra, hogy ne legyek folyton elérhető.

Ez is... Máris a taktika...

Nem hiányzik amúgy a kapcsolatosdi... Hogy elmebetegül kutakodjak facebook-on, meg elméleteket gyártsak arról, ki kicsoda. Meg hogy folyamatosan féljek, vajon hülyét csinál-e belőlem akarata ellenére is a másik... Rúnak sose rendeztem féltékenységi jeleneteket - pedig lett volna rá pár okom -, de úgy tűnik, Rú volt az a szerencsés, aki még sérülésmentes állapotban jutott hozzám (az első pár évben tudatosan nem regisztráltam facebook-ra, mert sejtettem, hogy csak betegesen lesném, mit csinál épp Rú), Pukkancs meg elszenvedheti a következményeket.

Jaj, nem szabad ilyennek lennem... Mindig irtóztam a gondolattól, hogy elmebeteg legyek, de hát... Nem is az zavar, hogy visszatáncolgat a lányhoz, hanem hogy akkor minek kapaszkodik belém, meg minek használ nagy szavakat? Néha már az jut eszembe, hogy velem nem akar köcsög lenni azzal, hogy meggondolja magát. Mondjuk írtam neki chaten, hogy gondolkodhattál volna azelőtt, hogy belementünk ebbe az egészbe, amire azt írta, hogy te is ezt csináltad, ami már kiverte a biztosítékot nálam, és zokogtam itt magamban egy sort. Én nem tudom, mi van velem, de ha ez szerelem, megerősíti bennem azt a véleményt, hogy a szerelem egy kibaszott betegség, és hosszú évekre be lehet vele szopni, ha nem egy egész életre.

Pukkancs nem bízik bennem, mert én léptem már vissza - habár ez az első eset, hogy ki is mondtuk a dolgokat, hogy innentől akkor együtt vagyunk, és egyebek -, én meg nem bízom benne, mert lányokkal chatel, és azzal magyarázza, hogy nem tudja, miért, meg azzal, hogy azért, mert jólesik neki, hogy tetszik valakinek. Akkor most nem elvetélt ez az egész kettőnk között...? Tudok gyógyszert szedni a hidegségem ellen? Fogom a kezét tömegközlekedés közben, hozzábújok éjszaka, és néha - néha, ugye, néha - ezt is csinálom, meg azt is, de hogy napközben nem viselkedek friss szerelmes módjára, arról nem tehetek, nem tudom szabályozni. Lassan három éve sülve-főve együtt vagyunk. És nem azt hajtogattam neki az elmúlt időkben, hogy nem vagyok alkalmas egy kapcsolatra? Akkor most mi ez a látványos csalódottság...? Miért kell hallgatnom, hogy alapvető dolgok hiányoznak (=nem vagyok elég), és miért kell néznem, ahogy másokkal chatel? Akkor inkább hagyjuk az egészet, még mielőtt átformálódik egymásról a véleményünk negatív irányba, nem?

Az a baj, hogy mostanában tényleg nem vagyok százas, szóval a szerelem az utolsó, amivel foglalkoznom kellene... Tudom, hogy sokat hőbörgök, és már nem figyelek oda, hogy szépen nyilvánítsak véleményt, és nem próbálom meg szabályozni magam, hogy így meg úgy nem szabad gondolkodni (jah, akartam írni már múltkor, hogy nagyon bánom, hogy köcsög véleményt írtam a munkamániás nőről egy nap után), és azt is tudom, hogy Pukkancs okkal kacsintgat más felé, mert tényleg selejt vagyok, de megpróbálok normális lenni, és újra megnevelni magam, hogy ne ítéljek elsőre, és ne legyek olyan világvége módon negatív, és megpróbálok nem rideg lenni napközben... De hogy ne legyek rideg, hogy akarjak titokban ölelkezni a mosdóban, ha munka közben azt látom, hogy a mobiljához nyúlkál?

Mindegy... Kétlem, hogy ezzel lezárult a téma... Szarul esik ez az egész, ráadásul voltam olyan hülye az előbb, hogy beírtam a csaj nevét facebook-on... Csak a keresztnevét tudom, meg hogy hova jár suliba. Viszonylag ritka neve van, úgyhogy nem volt sok találat, de három ilyen nevű lány is jár az adott suliba, és így arra jutottam, hogy biztos a legszebbik az, amelyik nálam is szebb... Mondjuk ez is milyen már, hogy Pukkancs nemrég beállította a facebook-ján, hogy ne láthassa senki az ismerőseit...? Akkor is kihagyott a társkeresős témából, "amikor még barátok voltunk", akkor most mit várhatok...?

Jézusom... Tisztára abszurd ez az egész. Ez a hacacáré lealacsonyít minden eddigit, ami köztünk volt, és most már folyton attól félek, hogy Pukkancs majd szánakozó arckifejezéssel leül velem, hogy: „Igazad volt. Tényleg nem vagy jó semmire. Nem baj, ha elmegyek csütörtökön találkozni a lánnyal?”

Szép akarok lenni... És izgalmas...! Pukkancs azt mondta a randija után, hogy unalmasnak érezte magát a lány mellett, merthogy ő olyan érdekes és olyan sokmindent csinál, és biztos ezt meg azt gondolta róla a csaj... Azóta még uncsibbnak érzem magam.

Pukkancs biztos nem fog holnap hazasietni a mai szereplésem után. Hátha ki tudja magát chatelni ott a nagymamájánál anélkül, hogy látnám. 

Épp féltékenységi hisztit rendezek Pukkancsnak facebook chaten keresztül, igazán jó vagyok, pont így terveztem. Bár nem tudom eldönteni, engem néz-e hülyének, vagy csak ő az...

Tessék, nagy szerelem. Csak elbasz mindent.

Relax

Ma munka közben láttam, hogy Pukkancs nagyon chatel valakivel, és mivel hamar arra jutottam, nem chatelhet folyton az anyjával, rákérdeztem, kinek ír ennyire. Rám nézett, és azt mondta, a lánynak, én meg azt mondtam, jól van, aztán pókerarccal visszatemetkeztem a papírok közé. Persze rögtön elkezdtem agyalni, hogy most csak hülyül-e, és direkt idegesít, de igazából folyamatosan bennem van, hogy csalódást okoztam neki ezzel a járás dologgal, és mindig azt érzem, hogy szüksége van valakire, aki izgalmat hoz az életébe. Aztán elmentünk pisilni, és közben nevetgéltünk, és Pukkancs nem hozta fel a lányt, én meg folyton azon gondolkodtam, rákérdezzek-e a dologra, vagy ne kezdjem el játszani a féltékeny barátnő szerepét. De ilyenkor mindig feltör bennem a nagy büszkeség, hogy tudni akarok mindent, és ha másra vágyik, azt is tudni akarom, mert ne nézzen hülyének, és ne raboljuk egymás idejét. Szóval rákérdeztem, tényleg a lánnyal chatel-e, ő meg rám nézett, hogy most komolyan rákérdezek-e erre, mi ezen olyan nagy dolog, én meg végig a zavart mosolyára koncentráltam, hátha nevetésben tör ki. De nem nevette el magát, mert tényleg a lánnyal chatel, úgyhogy rákérdeztem, együtt vagyunk-e mi még végül is, amire megint hitetlenkedve nézett rám, hogy most miért mondok ilyeneket, ez nem jelent semmit, szóljak, ha zavar, már amúgy is el akarta mondani, mert bűntudata volt, meg blablabla. Végül is hamar megtárgyaltuk, hogy igen, együtt vagyunk, és ááh, nem zavar, beszélgessen csak vele nyugodtan, de igazából kurvára nem értem, mit miért csinál. Szerintem tökre nem számított arra, hogy a velem való kapcsolat nem fogja megadni neki azt a boldogságot, aminek a kulcsát bennem hitte egészen hivatalos együttlevésünk második napjáig.

Igazából én egy gané fosnak tartom magam szeretőként (holott barátként nagyon szeretem magam Pukkancs mellett), olyan elbaszott szar véleménnyel vagyok már a szerelemről, hogy jelenleg azt gondolom, engem az sose tudna boldoggá tenni, amíg nem vagyok alapjáraton elégedett az életemmel. Sose voltam egy szerelemhajhász, én mindig inkább arról ábrándoztam, hogy egyszer majd olyan ember leszek, aki hatással van másokra az írásaival (haha, hát nem jött össze, nekem valami tudaskereso.hu-ra lenne szükségem, ahol küldözgethetném a szíveket a nyelvtudásnak, meg a végzettségeknek), és amikor Rúval elkezdett komolyra fordulni a dolog, elhatároztam, hogy hagyom magam sodródni az árral, és elhagyom a kis hülye, önbizalomhiányos énemet, és egészséges, fiatal lány módjára vetem bele magam abba, amit Rú kínál. Aztán ez kurvára nem úgy sült el, ahogy képzeltem, nem szimplán naiv voltam, de összehasonlítási alapom se volt, ráadásul még hülye is voltam, mint a segg, istenem, annyira nagyon hülye... Néha elképzelem, hogy becsöngetek Rúékhoz, és amikor kijön, nagyon durván megverem a kapuban (hagyjuk most az erőnléti kérdéseket), mert nincs nap, hogy ne idézgetném fel a kapcsolatunk bizonyos jeleneteit, és még mindig fel-felbukkan egy-egy mozzanat, ami fölött anno simán elsiklottam, pedig akkor kellett volna lépnem. Tudom, hogy Rú jó ember, sose volt velem gonosz, és tudom, hogy nagyon szeretett, de már kétlem, hogy szerelemből szerett volna, és emiatt iszonyatosan haragszom rá, mert szólnia kellett volna, nem pedig roncsolni a lelkemet, amit tényleg durván odatettem neki annak ellenére, hogy mindig is tök nagy félelmem volt, hogy majd nem fogok tetszeni annak, akit szeretek. Éreztetnie kellett volna velem, hogy istennő vagyok, de csak azt éreztem, hogy egy lúzer vagyok, és ki tudja, milyennek lát ő engem, ki tudja, miért nem visz a barátai közé, ki tudja, miért nem nyúl hozzám. Magamat is utálom kicsit, mert néha olyan brutál sértő dolgok csúsztak ki a száján, hogy utólag nem is értem, hogy nem hagytam ott azonnal... Például egyszer este, fürdés után - jártunk már úgy három éve -, megkérdeztem tőle, próbálkozunk-e valamit alkotni az ágyban, mire zavart mosoly kíséretében annyit mondott: „De hát most fürödtem.” Persze megbántódtam, de mivel már egyre nehezebben pedáloztam nála, nem erőltettem a dolgot, és csak duzzogtam egy kicsit, hogy aztán megvigasztaljon, meg kimagyarázza magát. Mindig, amikor anya rákérdezett, szerintem normális-e, hogy Rúval vagyok mindennek ellenére, idiótán megvédtem a kapcsolatomat azzal a szöveggel, hogy a szex nem fontos, és milyen jók vagyunk mi együtt, hogy szex nélkül is teljesen jól megvagyunk egymással, anya meg nem nagyon akarta feszegetni a határaimat.

Szóval Rú minden nap a fejemben motoszkál, nem is merném kijelenteni, hogy van olyan óra, amikor el tudok róla feledkezni, ami tök durva, mert már kb. másfél éve szakítottam vele... Az a szerencséje, hogy mellette nem voltam még olyan nyers, mint amilyenné az utóbbi időben lettem, mert nagyon gonosz dumák kergetőznek a fejemben. Nem akarom én bántani őt... Csak... olyan könnyen megúszott engem... Soha egy köcsög szavam nem volt hozzá, olyan borzasztóan szerettem, hogy nem is foglalkoztam a saját érdekeimmel. Szerintem meg sem fordul a fejében, hogy haragszom rá, bár ki tudja, talán az elmúlt időszakban sikerült felnőnie agyilag és elgondolkodnia magán. Bár valahogy kétlem.

Mindegy, nem is róla akartam írni...

Ma munka után Pukkancs a nagymamájáékhoz ment, ott is alszik, szóval most egyedül vagyok. Ahogy hazaértem, engedtem magamnak forró vizet a kádba, gondoltam, relaxálok egyet arra a jó zongoragyűjteményre, ami fent van youtube-on, de végül túl forró lett a víz - és eltűnt az a jó kis albulm is, bah -, és amíg vártam, hogy hűljön kicsit, leültem írni Pukkancsnak egy levelet... Végül is nem küldtem még el, mert egyrészt nem akarom elrontani a napját, másrészt nem árt még agyalnom egy kicsit ezen az egészen, de nagyon bennem van, hogy holnap megmutatom neki, mert tulajdonképpen... két hete se vagyunk együtt, de máris felbukkannak problémák, és én már nem akarok erőltetni nem működő kapcsolatokat. Azt hiszem, nagyon sokat tanultam a Rúval való kapcsolatomból, például azt, hogy a jeleket komolyan kell venni ahelyett, hogy áltatnánk magunkat a végső pofáraesésig. Szar levél amúgy, mert valamiért mindig elhagy a fogalmazókészségem, amikor konkrét személyhez szólok, és olyankor egy szuszra akarok mindent leírni, mert csak gyorsan ki akarom írni magamból a dolgokat, amíg képes vagyok felszínen tartani az adott gondolataimat... Nagyon elnyomom az érzéseimet, asszem, vagy tudja a picsa, miért fogalmazom meg mindig olyan nehezen, hogy mit is érzek bizonyos dolgokkal kapcsolatban.

Szóval én nem akarok Rú lenni... Mondjuk egy fokkal jobb vagyok, mint ő, mert én legalább próbálok Pukkancs kedvére tenni néha, és olyankor biz' nagyon oda is teszem magam, hogy neki jó legyen, és tudom, hogy jó is vagyok - jó, hát na -, az egyetlen gond inkább ott van, hogy minden nap illene művelni ezeket a dolgokat, és nem csak "néha", és tudom, hogy Pukkancsot zavarja - mondta is -, hogy az együttlétek csak róla szólnak, és nem magam miatt nyúlok hozzá, hanem csak mert örömet akarok neki szerezni...

Tehát ültem a kádban, és a nagy relaxálás helyett az volt, hogy miközben főttem a kétszáz fokos vízben, felváltva emóztam és mérgelődtem, meg gondolkodtam, elküldjem-e Pukkancsnak a levelet, vagy legalábbis megmutassam-e majd neki.

Egyébként mióta "járunk" (fura ez a szó, de hát most mit kéne használnom?), többször álmodtam azt, hogy Pukkancs kidobott, és szerintem a levelemet elolvasván is max elszomorodni tudna, de sírni már nem. Szerintem tényleg nem tudta, mire vállalkozik, amikor lemondta miattam a második randiját, és úgy érzem, megkönnyebbülne, ha feloldoznám, és persze én se érezném úgy, hogy megakadályozom őt a boldogságban azzal, hogy megpróbálom őt kisajátítani.

Én olyan kiábrándult lettem, bassza meg... Bárcsak előbb lépett volna Pukkancs az életembe.

Hiába fúj a szél

Néha olyan nyomasztó hangulatban ébredek, a fejem tele van háborús képekkel, meg hitetlenkedéssel, hogy pont ebben a korszakban vagyok fiatal, és olyankor úgy érzem, el lett baszva nagyon az egész, és hogy most van mélyponton az emberiség. Talán csak azért vagyok ennyire borúlátó, mert alapjáraton szarnak tartom az életem, és félek, hogy nem lesz időm boldognak lenni, de pár hónapja olyan durva szélcsendet érzek, mintha már rég megölte volna magát az emberiség, csak még nem vette észre (mint az olyan filmekben, amikben a főszereplő nem ért valamit, vagy fél valakitől, vagy vívja a hülye kis véget nem érő csatáit, és a film végére rájön a néző, hogy a főszereplő már rég nem él, csak nem képes felfogni, hogy már nincs mit itt keresnie), és mindent olyan értelmetlennek látok, hogy minden jövőt illető gondolatmenetem zsákutcába torkollik. Nem nézem a híreket, max elcsípem az előzeteseket a reklámokból, és nem olvasok cikkeket, mert úgysincs pártatlan szerző, és nem tudom, melyik politikusnak mi a neve, és kinek meddig ér el a keze, mert úgyis mind egyforma, úgyhogy csak józan paraszti ésszel agyalok azon, hova vezetnek majd a tények és a világ történései, és... hát na, nagy fosnak látom az egészet, igazából az elmúlt pár évben semmi nem történt, amin meglepődtem volna. Szóval remélem, csak pesszimista vagyok, és a józan paraszti eszem túl gyogyis ahhoz, hogy kiszámítson egyértelműnek tűnő dolgokat, szóval remélem, tévesen látom úgy, hogy alig néhány éven belül nagyon durván átrendeződik majd minden, és nem annyira jó értelemben.

Ma megint azt álmodtam, hogy becsapódott egy meteorit, ez már visszatérő nálam, viszonylag sokszor álmodtam az elmúlt két-három évben... Most is úgy volt, hogy észrevettem, ahogy zuhan felénk sebesen pörögve, aztán egy villanás, és volt-nincs álom. Mondjuk nem éppen ettől szoktam tartani.

De talán csak simán én rekedtem meg, talán csak emiatt érzem azt a szélcsendet.

Kiskacsa úszik

Akkor külföldön ugyanannyi lesz a net?! LEGALÁBBIS az EU-ban?! Ezek után senki ne akarjon kilépni az EU-ból, különben külföldön drágább lesz a net, és drágán tudunk hazatelcsizni a nyaralásból, és ugye tudjuk, hogy az emberek megdöglenek egy hétig net nélkül, márpedig senki nem akarhat meghalni!!!!! Négy hónapnál tovább senki_ne_tartózkodjon_külföldön!

Jézus fasza. 21. századi birkaterelés? A szar is megrekedne egy életre az emberben, ha ily nagylelkű ajándékot visszavennének tőle, minekután így beígérték neki. Ó, drága Internet, mily csodálatos lenne, ha kézzelfoghatóvá válnál, s láthatnálak két lábon járni köztünk, de tudom, hogy velem vagy, bárhol is legyek, és hálát adok, amiért általad szólhatok a világhoz, s közhírré tehetem, mit eszek épp, s hol járok épp, hisz nem félek a gonosztól, és a kakimat is kiposztolom, mert az is én vagyok, Internet, általad fejezem ki önmagam, nélküled lomtárban felejtett rejtett file lennék. 

Amúgy meg mi a fasz folyik ebben a világban? Bolhából elefánt, elefántból döglött bolha, vak gyökér a fél világ, de a faszságokért mindenkinek áll a fasza. Amikor mozdulni kéne, akkor mindenki dacos kamasz módjára ül a seggén ilyen gyagyás csak-azért-se-féle büszkeséggel a fején, amikor meg nem is érinti a téma, forradalmárt játszik. Nem azt mondom, hogy van, ami nem fontos, de nagyon nem vágom, hogy a gecibe lehet az, hogy a csempére folyt pisi jobban szúrja az emberek szemét, mint a selyemtapétára hányt szar.

Arra gondoltam, költő leszek, mert szerintem nagyon szépen tudom magam kifejezni.

Én azt mondom, igenis mindenki vállalja fel a véleményét! 

Jújci, milyen késő van! És milyen szeles az idő mostanában!

Néha gondolkodom, vajon tényleg annyira antipatikus vagyok-e az emberek számára, mint ahogyan azt képzelem, és olyankor mindig elhatározom, hogy most akkor nem beszélek egy darabig (napjában úgy ötször) vagy épp nem írok egy darabig bejegyzéseket (minden bejegyzésem megírása KÖZBEN fontolgatom), hátha az emberek elfelejtik az előző faszságaimat, de aztán sose bírom ki, és ott folytatom, ahol abbahagytam. EZ VAOK ÉN! Ró Róka! *pózba vágja magát és mosolynak szánt vicsorgás közepette kacsint egy hosszasat* 

- SZAVAZZ RÁM - kiáltotta Róka, miközben integetve besétált a stúdióba, majd egy határozott mozdulattal elkente az arcán a szájából kifröccsenő nyálcsíkot.

- Mondja, Róka, miért pont Kiscica Pink Pöcse Pártnak hívják magukat? - kérdezte a világhírű műsorvezetőnő.

- Ahm, nos, KPPP, igen... Természetesen mély üzenete van az elnevezésnek, de ezt csak az fejtheti meg, aki simogatott már cuki kiscicát, és sikoltott már fel, amikor rájött, hogy az a pink valami, ami előbukkant a doromboló kiscica alfeléből bizony egy tettre kész kuki. Jelünk, a pink makk pedig az erőt és a hosszú életet szimbolizálja. 

Na, szerintem most X-elem ki a blogot, mielőtt még folytatnám.

Tisztára felizgultam.

Jaj már, csak vicceltem! *zavartan nevetgél*

De azért még gyorsan beállítom, hogy ne lehessen ide kommentelni. Szlogenünk a Nincs acsarkodás.

Lókaki

Azért gyűltünk össze a Mekiben, hogy a főnök elmondja, hogy fog ezentúl megoszlani a munka. Én nem leszek mindenre betanítva, hanem megtartanak ezen a papírokkal baszakodós, nyomtatgatós szinten. Aztán meg lettünk szólva, hogy a munkaidő nyolctól ötig tart, hiszen ebédszünetet is tartunk, és kijárkálunk pisilni. Pukkancson látszott, hogy majd' megfullad az idegtől - mi nem nagyon tartunk ebédszünetet, mivel kaját is elég ritkán viszünk, a pisilés meg ne számítson már szünetnek -, én meg majdnem elsírtam magam a gondolattól, hogy ma se érünk haza fél hét előtt, de aztán eszembe jutott külföld, és akkor el is fogadtam, hogy ez is csak egy buzi hely, mint a többi.

Hm, most megnézem a szerződésemet...

Na, 8 óra. És a napi 30 perc szünet nem része a munkaidőnek. Oké... de mivel nem kajálunk, nem is tartunk félórás szünetet. Mindegy... Nagyon nem szimpi ez az ember. Szóval ma 16:50-ig ott ültünk Pukkaccsal, a két másik nő már hazament, mert ők korábban mentek be reggel, mi meg ott néztük egymást, mert már a munkát is befejeztük négyre. Arról beszéltünk, hogy hihetetlen, hogy mi is hagyjuk magunkat csicskának nézni, aztán 16:48-kor arra jutottunk, hogy szopja le magát az ember, és eljöttünk. Fél öt a max, de a faszom fog ötig ott ülni.

Igazából csak azt akartam leírni, mostanában...

Áh, nincs is kedvem már írni.

Mindegy, szóval tavaly május óta ma először mentem emberek közé szemüvegben - múlthét pénteken mentem el az újért -, és amikor hazaértünk, láttam, hogy nem is vagyok olyan ronda, mint amilyennek egész nap képzeltem magam. Ez volt a nap csúcspontja. Az utóbbi két hónapban amúgy szörnyű volt az önbizalmam... Megint elérte a hajam a tízcentis lenövést, kitartóan gondoltam, hogy soha többé nem festem be, de aztán hétfőn megláttam magam egy másik fényviszonyban, és megint eszembe jutott, hogy milyen geci unalmas az eredeti hajszínem, és megint agyalok a festésen. Meg most megnőtt nagyon a hajam a legutóbbi fodrász általi elbaszódottság óta, és kajakra olyan, mintha két parókát vieslnék egymásra rakva. Néha annyira szégyellem a külsőmet, hogy legszívesebben elmennék egy hét szabira, hátha sikerül szépre emóznom magam. Mióta Pukkanccsal együtt vagyunk, néha előle is elbújnék. De na, a lényeg, hogy ma szebb voltam, mint hittem, úgyhogy nincs veszve minden.

Semmi

Néha eszembe jut, hogy a jelenlegi életemnek fizikai síkon semmi köze a korábbihoz, és olyankor kicsit bámulok magam elé-fölé a sötétben attól függően, épp merre vagyok fordulva az ágyban. Általában hajnalban tör rám a dolog. Olyan egyedül vagyunk Pukkanccsal. De persze ha jobban belegondolok, mindig egyedül voltam, és azok is mindig egyedül voltak, akik körülöttem éltek. Anya is, mama is, Perdita is, keresztanyám is... Még tata is... Mind egyedül voltunk és vagyunk. Oké, itt van nekem Pukkancs, de na, értitek, miről beszélek... Kicsit olyan, mintha nem lenne családom. Pukkancs is kicsit olyan árvagyerek beütésű.

És már macskák se mászkálnak körülöttem. Már szinte lelkesen ugrálok, ha átfut előttem egy hajléktalan szőrmók itt a lakótelepen. Odanézz, egy cica! Legutóbb, amikor elmentünk mamát meglátogatni így jópár hónap elteltével, mama azt mondta, hogy Pompom undok lett, és olyan, mintha Pongó lenne a kedvenc rabszolgája. Megsajnáltam kicsi Pomomat, biztosan érzi a nyomasztó hangulatot, és emiatt lett undok. Én kicsi cicám. Kicsi csücsörögve doromboló! Nem mentem fel hozzánk, szóval nem találkoztam a  fenti szőrösökkel... Úgyis csak rossz érzés lett volna Pomelkát otthagyni. Viszont a többieket meggyúrtam.
Szóval visszatérve erre a család témára... Tényleg olyan, mintha valami programhiba eredményeként magammal hoztam volna előző életem szereplőinek emlékképeit, és néha bevillannak, és olyankor... nem is tudom, mit érzek. Vajon egyszer lesz ez másképp?

Ma úgy ébredtem, mint aki belefáradt még a tervezgetésbe is. Egy pillanat erejéig az is átfutott az agyamon, hogy leszarom külföldet is, és majd hiszem, ha látom... És tudom, hogy nincs garancia a boldogságra kint se, de szeretném hinni, hogy valójában nem vagyok egy mindennel elégedetlen típus. Csak olyan jó lenne megtalálni a helyemet. Jó lenne soha nem beszélni a munkáról. Nem akarom, hogy ez határozza meg az életem. Úgyse leszek soha azonos a munkámmal... Max ha én is nevelgethetnék koalákat vagy ilyesmi... Az olyan emberi munka lenne.

Holnap a Mekibe kell mennünk reggel háromnegyed nyolcra... Ott lesz a főnök, meg a két másik nő. Pukkanccsal találgattunk, mi lehet ennek a találkának az oka, de nem sikerült rájönnünk, és a munkamániás nő, tudjátok, aki mindenről tud sem akarta elmondani. Rebesgetett múltkor egy ember egy nyárra "ígért" fizetésemelést, de az engem úgyse fog érinteni, mert mire kimászok ebből a próbaidős fizetésből, már szinte itt se leszek, és valószínűleg úgyse lenne az olyan emelés, hogy változtasson bármin is. De ki tudja, lehet, hogy csak kirúgnak. Vagy áttesznek másik céghez. Vagy kapunk happy meal menüt, amiért hétfőn fél hatig bent voltunk. Vagy megszólnak minket, amiért mindig mi érkezünk utolsónak, és mi megyünk el leghamarabb. Vagy olvassák a blogomat, és kérdőre akarnak vonni! Vagy alá akarnak velünk íratni évekre szóló munkaszerződést! Vagy csapatépítő wellnessre küldik a nőneműeket (ne). Vagy a nyári közös hétvége lesz a téma, amiről senkit nem kérdeztek meg, mert természetes, mint a túlóra, pedig biza nem ártott volna megkérdezni az embereket, mielőtt lefoglalják a szállást. Na mindegy. Legszívesebben kihagynám a dolgot, nem is akarom tudni, megint mit találtak ki.

Nyugis volt a tegnap, meg a mai nap is... Csak... nem éri meg a fáradtságot. Nem is érzem ezzel a munkával kapcsolatban, hogy az enyém. Úgy értem, annyira se tudom komolyan venni, mint a diákmunkáimat. Csinálom, mert kell valami, amiből lehet fizetni az albérletet, meg a kaját, de ezen kívül semmi értelme. De tudom, hogy itthon nem vár rám semmi, és nem is várhatok semmit az érettségimmel, úgyhogy én már nem akarok itthon munkát keresgélni. Jobbat úgyse találnék. Magyarország nem éppen a lehetőségek hazája. "Holnapban rejlő bizonyosság" - haha.

Csak azt akarom írni, hogy paradicsomlevest fogok enni

Hallom, zajlik az élet a világban. Írtam egy bekezdést a terrortámadásokról, meg a politikusokról (ez két külön téma lett volna), de mivel annyira paranoiás vagyok, hogy maximálisan sunyinak tartom a Google-t (hát mindenhol ott akar lenni, bazdmeg, és az én érdekemben még a seggszőreim számadatait is elmenti, mintha csak arra várna, hogy egy szép napon felhasználhassa ellenem), és nem hiszek a szólásszabadságban se, inkább csak a szaros kis életemről írok (néha amúgy én is érzem, hogy olyan, mintha egy kicsit kattant lennék, de majd amikor Google feliratos fegyveresek lesznek az utcákon, legalább elmondhatom, hogy ÉN TUDTAM).

Jaj már, csak vicceltem! *Róka zavartan nevetgél*

Tegnap szörnyű volt a munka, csúszás volt a hóvégi elszámolásokkal, úgyhogy fél hatig ott rohadtunk, és már ideges se tudtam lenni, csak zsongtak a fejemben a gondolatok, hogy itt mindenki annyira elfogadta már a fizetetlen túlóra gondolatát, hogy nem is kérdés, maradunk-e még dolgozni vagy sem, és a főnök csak vidoran jön-megy körülöttünk azt kérdezgetvén, haladunk-e. A fasz állna bele az ilyen munkáltatóba, komolyan. Egy csepp bűntudatom se lesz felmondani. Nagyon fukar amúgy a főnök, de már első nap leszűrtem, amikor lenyomott nekem egy olyan szöveget, hogy van évvégi bónusz, de csak ha ügyesen dolgoztok, mert ha nem, akkor nincs pénz, és ha nincs, nem tudok miből adni. Miután ezt így elmondta, ránéztem, hátha elneveti magát - kurva nagy vállalatról van szó, röpködnek a milliárdok, és akkor ilyet mond -, de hát nem nevetett, biztos azt hiszi, hülyének nézhet, amiért fiatal vagyok. Meg Pukkanccsal arra sikerült következtetnünk, hogy valószínűleg mi ketten keresünk a legkevesebbet, holott ugyanolyan pozícióban vagyunk, mint a másik két nő... Az egyik nő egész nap eszik, és olyan turmixokat iszik, amihez geci drága gyümölcsöket vásárol össze, albérletben lakik, kocsival jár, és okj tanfolyamot csinál. Mi a fakkból? Mondjuk a másik nő meg... hát remélem, ő kap minimum háromszázat, mert hogy szarni nem tud nélküle senki az irodában, az tuti. De vettünk Pukkanccsal angol szókártyákat, és lelkesen elvagyunk velük, és minden nap, ha valami szarság van a munkában, odasúgjuk egymásnak, hogy otthon szókártyázunk, aztán lelépünk nemsoká, és akkor ettől felvidulunk. Igazából szerintem lassan már Pukkancsnak is lesz elég tudása ahhoz, hogy átmenjen egy angol interjún, csak még nem beszélgetünk eleget angolul. Nem én vagyok a tökéletes tanár, de azért próbálkozom.

Amúgy tegnap volt az első nap az új irodában, nagyon kis csinos, tágas és világos. Pár hónapja még nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen szép helyen fogok dolgozni, de hát a picsa se gondolt bele, hogy az irodában ülős munka csak a filmekben tűnik jobbnak, mint egy szarlapátoló meló. Szóval szép, és a helyemmel is elégedett vagyok. Csak az a szörnyű, hogy az összeférhetetlen nő most már ott ül velünk, és olyan buta picsa, hogy legszívesebben... KIBONTANÁM A KONTYÁT (a TLC-n van most egy gyerek-szépségversenyekről szóló reklám, amiben az egyik kiscsaj gonoszan megfenyegeti a másikat, hogy: „Ha elmondod bárkinek is, kibontom a kontyodat”). Szóval tök logikátlanul gondolkodik, és egész nap a másik nőt zaklatja a kérdéseivel. Ha nem tudnám, hogy három éve dolgozik ott, azt hinném, tegnap kezdett.

De egyébként ma már 6:05-kor keltünk az eddigi 5:15 helyett, és beértünk nyolcra... És négykor már elszoktunk jönni, és ha nem megyünk boltba, hazaérünk fél hatra. Tiszta jó.

Vajon amikor ez az évtized bekerül a törikönyvekbe, ott már le lesz írva, hogy a III. világháború kezdete? Kövi fejezet: Az EU felbomlása. 

Most Tudorsokat fogunk nézni. Persze én már láttam, mert szeretem a Tudorkák-témát - Boleyn Anna egy kurva intelligens nő lehetett -, és Pukkancsnak is nagyon tetszik. Kimondta az én gondolataimat is, miszerint messze jobb, mint a Trónok harca. Tavaly óta nézetem vele az utóbbit, de még mindig el vagyunk akadva a harmadik évadnál.

Na. Paradicsomleves, jövök!

Mi lesz, ha

Pukkancs egész nap szomorú volt, én meg azon gondolkodtam, milyen furcsa, hogy a tegnapi nap ellenére mégse boldog. Aztán a sokadik ilyen hangulatváltozása után elkezdett arról beszélni, hogy fél, hogy elrontjuk a barátságunkat, fél, hogy nem leszünk együtt boldogok, és fél, hogy egyszer majd felébredek, és azt kérdezem magamtól, mit keresek egy lánnyal. Kicsit szidta Rút is, hogy miért volt ilyen "nyomorult", miért nem mutatta meg nekem, milyen együtt lenni egy férfival, és feltette magának a kérdést, hogy mit is akar tőlem úgy, hogy én se tudom, mit akarok, mármint nem tapasztaltam meg azt, amit már kamaszként meg kellett volna tapasztalnom egy fiúval. Aztán beszélt arról, hogy ha vele maradok, mi mindenről maradhatok le - mindezt azután, hogy én elmondtam neki, nem értem, mit szeret rajtam, és ez nem mártírszöveg, hanem tényleg nem értem -, aztán sírt is a nyomasztó gondolatoktól. De aztán én is sírtam, miután elképzeltem az életemet Pukkancs nélkül, úgyhogy végül még mindig együtt vagyunk.

Egy kicsit jobban érzem magam attól, hogy ő is fél. Úgy értem, egy kicsit megnyugtat, hogy nem vakszerelmes módjára lépett bele ebbe az egészbe, hanem ő is félti azt, ami köztünk kialakult. Én még sose éreztem ilyet... Ez valahogy sokkal értékesebb, fontosabb és intenzívebb, mint ami Rúval volt. Fogalmam sincs, mi ez, de kikészülnék, ha egy fiú miatt le kellene erről mondanom. Még soha nem szerettem így senkit.

Ki vagyok én?!

Ez a hét egész gyorsan elrepült, már ami a munkát illeti. Pukkancs szerelmi drámája a másik lánnyal azonban nem zárult le teljesen, amit én tökre nem értettem, de mivel szerelemből kiábrándult pina vagyok, úgy éreztem, fáradt vagyok erről beszélni is, hagyom őt. Ha ő a másik csajjal szervezkedik, akkor szervezkedjen a másik csajjal, akkor mi nem járunk, kész, téma lezárva.

Merthogy ez az egész járásunk úgy kezdődött, hogy én bepánikoltam azon, hogy elveszítem Pukkancsot, ezért kényeztettem kicsit hétfőn is, meg kedden is, de mivel kiégett kóró vagyok, megkértem, hogy ő ne csináljon nekem semmit. Minekokán én kiégett kóró vagyok, így szerdára már nem éreztem magamban erőt Pukkancs kényeztetéséhez, amin csodálkozni nemigen lehet, tekintve, hogy ezerszer beszéltünk már arról, hogy vajon miért lettem ilyen igénytelen az ágyban, és miért kívánok meg olyan nehezen másokat. Mindenesetre Pukkancs hétvégén (ez még a múlt hét) írt a lánynak, hogy inkább hagyják az egészet, de mivel én továbbra se erőltettem meg magam a szeretetkifejezésben, másnapra már lebeszéltek egy randit, legalábbis gondolom, ez volt az oka annak, hogy Pukkancs úgy érezte, megszűntem létezni barátnői minőségemben. Gondoltam magamban, jól van, legalább nem basszuk el a kapcsolatunkat egy járással, meg egy esetleges későbbi szakítással. De egész héten basztattak az álmaim, a valóságban rajtam uralkodó nyugalom és beletörődés az álmaimban elmebeteg hisztikké alakult, és kiabáltam Pukkanccsal, amiért szórakozik velem, pedig igazából én vagyok az instabil mindig, nem is ő, szóval ha valaki itt "szórakozással" vádolható, az max én lehetek. Reggel aztán nyomasztó, beazonosíthatatlan érzések kavarogtak bennem, hol azt akartam, hogy legyenek már túl azon a randin, és pecsételődjön meg a szerelmük - mert én úgyis idióta vagyok, és jobb, ha egyelőre maradok a seggemen -, hol azt, hogy csak engem akarjon, de tegnap már szinte megbántva éreztem magam, és olyan érzések telepedtek rám, amikkel eddig sose volt dolgom, soha nem foglalkoztam velük, soha nem gondoltam, hogy majd megkörnyékeznek. Végül aztán - tagnap - a Margitsziget egyik padján ülve Pukkanccsal megbeszéltük, hogy akkor legyünk együtt, és nincs randi más lányokkal, és közben nem éreztem nyomasztó dolgokat, mint például hogy úristen, oda a szabadságom, vagy jézusom, mit csinálok én. Aztán mire hazaértünk, tudatosultak bennem a dolgok, és most nagyon félek a jövőtől, de féltem eddig is, úgyhogy tök mindegy, és azt tudom, hogy nagyon szeretem Pukkancsot, és nem akarom elveszíteni, és próbáljuk meg, hátha működünk mi együtt. Tulajdonképpen semmi nem változott kettőnk közt, mióta együtt lakunk, olyan, mintha együtt is lennénk, csak még sose mondtuk ki, és a szabadság gondolatától erősebbnek éreztem magam.

Szóval így állunk... Anyának nem fogom elmondani, mert nem akarom még jobban elkeseríteni. Biztos az lenne benne, hogy beteg vagyok, és nem lesznek unokái, pedig nem áll szándékomban nem adni neki unokát. Na mindegy...

Szóval kicsit be vagyok fosva, de emlékszem, amikor Rúval összejöttem, akkor is kavargott bennem valami kétely, és hát nyilván ezt a homáros dolgot még kurvára nem dolgoztam fel, és idő kell hozzá. Csak ne legyek nagy csalódás Pukkancsnak, mert én tényleg olyan hülye vagyok, és semmit nem lehet velem kezdeni, és mi van, ha most én leszek Rú, Pukkancs pedig én, és mi van, ha most miattam egy nagy szerelemről csúszik le egy másik lánnyal?

Én úgy félek magamtól meg az életemtől, hogy már nem is akarok gondolni az egészre.