Lelkem a Kajmán-szigeteken

Körülbelül reggel 7 óra van most a Kajmán-szigeteken. Nagyjából 19-22 fok lehet épp.

Tudom, hajlamos vagyok sokat lovagolni minden apróságon, szóval most ezen is megyek még egy kört, tudjátok, reggelente már a Kajmán-szigetek az első gondolatom. Hogy valaki ilyen helyen él. Hogy valakinek lehetősége van minden egyes nap belefúrni a lábujjait a part fehér homokjába. Ott a pálmafa egy kávézó teraszán nem a magas árakat hivatott jelezni, egyszerűen csak azért borulnak pálma- és kassziafák a terasz fölé, mert azok a honos növények. A nap süt, nincs kedved szomorkodni, az óceán meg öt perc sétára van a házatoktól.

Én sose voltam tengerimádó, inkább a hegyeket szeretem, de bassza meg, teljesen rá vagyok izgulva a gondolatra, hogy léteznek ilyen gyönyörű helyek. Olvastam egy hajós pincér beszámolóját arról, hogy egy napra kikötöttek itt, és az volt élete legboldogabb napja. Azon agyaltam közben, hogy a faszba vette rá magát arra, hogy visszaszálljon a hajóra.

Szóval lelki szemeim előtt folyton ilyen helyek lebegnek. Látom magam előtt a világtérképet, kicsit rázoomolok a kis pici szigetekre - istenem, de csinosak! -, aztán elfordítom a kamerám, és PUFF, ott egy betondzsungel, BAZDMEG, ott is egy, meg még egy, úristen, és milyen kurva nagyok, az egész világot belepik, mint a penész...!

Jó, na, tudom. Néha fekete-fehérben látom a világot. Igazán észrevehetném már, hogy a kettő között más is van. Például szürke.

Az előbb annyira bele voltam szopódva a kajmán szigetekes képekbe Google-ön, hogy amikor az evilági hangok eljutottak az agyamig, hirtelen ötlettől vezérelve elhatároztam, hogy lemegyek a partra sétálni. Aztán rájöttem, hogy csak tépi a szél a fákat, és az autópálya zaja is elér idáig.

Szép az idő, gépezzünk hát kicsit

Fú, de elszoktam a blogolástól. Vagy csak nincs kedvem írni. Mostanában ha történik is velem valami apróság, már nem is kezdek el fejben se blogolni. Pedig máskor mindig az van, hogy elmesélek magamban egy teljesen jelentéktelen esetet is, mintha legalábbis nektek írnám épp a bejegyzést.

Jól kitaláltam magamnak ezt a külföldiekkel való levelezéses dolgot, totál lekötött egész héten bent a munkában, hogy megfejtsem kedvenc levelezőtársam kisregényeit és meg is válaszoljam őket ugyanabban a terjedelemben. Miért ne foglalhatnám le magam munkában, ha máskülönben amúgy is csak szenvednék? Mára eljutottam odáig, hogy pofátlanul mobilozok egész nap, mert hát miközben papírra írom a levélkémet, folyamatosan meg van nyitva a szótár is. Persze attól még kedves vagyok és segítőkész, továbbra is bájcsevegek, ha van rá valakinek igénye, de na, oké, hogy fizetnek azért, hogy kártyákat, meg kulcsokat adogatok ki, de kirohad az agyam, ha nem csinálhatok semmi értelmeset a tíz órás műszakok alatt. És szerintem ez a levelezős dolog jó ötlet, ha már tanárom úgyse lesz. Még csak egy hete kezdtem el, de már érzek valami halovány fejlődést, habár megszólalni még mindig nem mernék, de majd talán annak is eljön egyszer az ideje.

Egyébként meg nagyon megkedveltem a lányt. Intelligens és kurva jó humora van, ja, és tökéletesen szépen használja az anyanyelvét, nem szlengez orrba-szájba, és mindig van ezer új szó a leveleiben, aminek utána kell néznem. Nem gondoltam volna, hogy egy angol nyelven írt levélen keresztül át tud jönni a másik személyisége és humora, de ő tényleg jól ír, okos csaj. A negyedik levélváltás óta mondjuk kissé furák a levelek, mert nem csak egy szimpla kisregényből állnak, amiben magunkról írunk és a másikról kérdezünk, hanem a végére már odabiggyesztünk egy-egy bekezdést arról, ki milyen erotikusat csinálna a másikkal, ha tehetné. Eleinte csak „P.S.: I'd fuck your pussy” szintű hülyülés volt az egész, aztán már nincs semmi P.S., csak magyarázat nélküli erotizálás, amikről sosem beszélünk.

Kb. egy hónapja nem voltam fenn facebook-on, tök menő vagyok. Eleinte csak mondogattam magamban, hogy faszomat, le fogom törölni magam, mert Rú mindig felidegesített, de amikor a messengeremet egy nap alatt kétszer kellett újratelepítenem, letöröltem a mobilomról az egészet a piklibe, és tulajdonképpen semmi és senki nem hiányzik onnan. Akivel szoktam beszélni, azt átköltöztettem másféle chatre.

Rú egyébként olyanokkal húzott fel mindig, hogy háromhetente rám írt, hogy mizu, majd amikor válaszoltam neki, hirtelen eltűnt a zöld pötty a neve mellől, tehát meg se nézte a válaszomat. Aztán akkor se nyitotta meg soha, amikor visszajött, és általában mindig ilyen 6-8 órás fáziskésésekkel méltóztatott visszaírni. Nem feltételezem róla, hogy annyira seggarc, hogy direkt fel akarjon idegesíteni, szóval én elhiszem neki, hogy ennyire érdeklem már csak, de akkor ne is írjon rám inkább, mert csak elkezdem szidni, mint a bokrot. Szóval így történt, hogy már nem vagyok fenn, és ezáltal eggyel kevesebb apróság van az életemben, amin úgyis csak felbaszni tudom magam. Mondjuk inaktiválnom se ártana a fiókot.

Januárban volt egy munkanap, amikor Pukkancs rám írt chaten, hogy elküldheti-e valakinek az önéletrajzomat, mert ott az egyik főnök náluk új alkalmazottat keres. Nem lelkesedtem be túlzottan, mert tudom, hogyha normális munkám lesz, nem lesz időm annyit angolozni, amennyit szeretnék, mert most is csak munkaidő alatt van, de azért belátom, hogy nem kellene olyan helyen dolgozni, ahol egy szabadnap vagy otthon betegeskedős nap 7000 forintomba kerül. Szóval el lett küldve az embernek az önéletrajzom, de azt mondta, hogy majd visszatérünk a dologra, mert egyelőre túl sok a teendője, de majd februárban beszél velem. Aztán az lett, hogy egy hete Pukkancs főnöke is kitalálta, hogy kell neki is egy új ember, mert túl sok az embereire eső munka, szóval Pukkancs kérdezzen meg engem, még mindig keresek-e új állást. A két főnök ezen aztán össze is veszett, de a másik főnök, aki elsőként jelezte igényét az új emberre le lett oltva Pukkancs főnöke által, hogy ha tényleg szüksége van új emberre, nem kellene hónapokig várni a témával, és így Pukkancs főnöke nyert. Hétfőn megyek be hozzá (huss, 7000 forint), nem tudom, interjú lesz-e vagy miegyéb, de nyilván meg akar nézni magának, mielőtt felvesz csak úgy egy retegráltat (ezt a szót még tinikoromban olvastam a chat.hu-n, egy kicsit butább emberke oltott le vele egy másikat, és azóta előszeretettel használom a retardált szó helyett).

Szóval ha megkapom ezt a munkát, Pukkanccsal leszek 0-24-be, ami elég durva, és remélem, bírni fogjuk egymást továbbra is. Különösebb lelkesedést nem érzek az adminisztrálás iránt (furcsa, mi?), de legalább korrekt helyen leszek, fizetett szabi és bkk bérlet, nyolc órás munkaidő (igaz, az utazás kétszer annyi lesz, mint most, szóval ugyanúgy 11-12 órákat leszek távol, haha), meg a többi, tudjátok. Ja, meg a háromhónapos próbaidő a kis fizujával, no de sebaj... Talán lelkesebb lennék más körülmények között, mert itt legalább van lehetőség az előrejutásra, mivel itt inkább a tapasztalatot nézik és a nyelvtudást, szóval még annak sincs diplomája vagy szakmába vágó végzettsége, aki vezetői pozícióban van. Viszont most olyan körülmények vannak, hogy Pukkanccsal még mindig nem vetettük el külföldet, tekintve, hogy a bácsi még mindig nem tudja, meg fogjuk-e hosszabbítani augusztusban a bérleti szerződést. Szóval most Pukkanccsal mindketten úgy képzeljük el a jövőt, hogy augusztusban már nem lesz mit bérelni, és bár kettőnk fizetéséből megengedhetnénk magunknak egy budapesti albérletet is, még annyi pénzünk se maradna, mint most, és anyagilag sose tudnánk előrébb jutni úgy, hogy egy lyukas zsákba dobáljuk a pénzt. Szóval nem tudom... Általában ha valaki megkeres minimum 150-et, arra azt mondjuk, hogy nem rossz az, esetleg már elég is, de nem akkor, ha az ember albérletben lakik. Agybeteg pénzeket kérnek el agybeteg kikötésekkel. Magyarországon a bérlőre nem ügyfélként tekintenek, hanem utcáról beengedett szerencsétlenként, aki amúgy nem tudna máshol lakni, úgyhogy inkább kussoljon. Szóval ha már az életnek abból kell állnia, hogy munka, utazás, alvás, munka, utazás, alvás (utazás alatt munkába való buszozást kell érteni, nyöhöh), akkor legyen is valami látható eredménye...

Aztán hogy mi a picsa lesz idén, majd meglátjuk. Talán végül meg lesz hosszabbítva a szerződés, és Pukkanccsal majd kitalálunk új, naiv képzeteket és terveket, amik miatt mégse megyünk ki, mert mondjuk felfedezünk valami értelmet az itthon maradásban, ki tudja. Mindenesetre bent a cégnél nagyon kussolni kell arról, hogy egyikünk se tekint hosszútávú lehetőségként erre a munkára.

Plutty

Kicsit hanyagolódik a blog, tudom, de majd írok hétvégén.
Van újdonság, bár nem érzem fejleménynek, meg aztán lehet, nem is lesz belőle semmi. Ilyen ez, haha.

Tíz nappal később

Élek én.

A hét elején borzalmasan fáradt voltam, olyan szinten, mintha átbuliztam volna az éjszakákat. Gyanakodtam is kicsit, hogy valami bajom lehet esetleg, mert két napon át úgy ragadt le a szemem, mintha kiszívott volna a nap egy hosszú utazás alatt, és nem egyszer eszembe jutott munka közben, hogy felállok, és kisétálok a picsába, különben ott fogok megdögleni. Aztán szerdára sikerült valami energiát felszednem magamra. Aznapra az is tudatosult bennem, hogy megint romlott a látásom... Holnap megyek az optikába.

Tegnap háromszor kérdezték meg, nem utálom-e a munkámat. Tapintatlanok az emberek.

Lemondtam sok mindenről, úgyhogy eltűnt minden, amit várhatnék. Illetve maradt ez a külföldet tervezgetős faszság, de hát az nem olyasmi, amit hű de nagyon izgatottan várhat az ember. Viszont kitaláltam, hogy szerzek külföldi levelezőtársakat, egyrészt hogy gyakoroljam az angolt, másrészt hogy betekinthessek izgalmas, szebb vagy nyugisabb helyen élők életébe, és teljesen be is zsongtam a gondolattól. Tegnap este kaptam is egy levelet egy walesi embertől, és olyan vicces youtube-os linket küldött, hogy felnevettem, és vissza is írtam neki - már két kisregényt váltottunk. Elkezdtem levelezni egy kajmán szigeteki lánnyal is, aki nagyon eleven leveleket ír, meg írtam egy indiai buddhista srácnak is - olyan izgalmas ez az egész.

Kajmán-szigetek, pff... El tudjátok képzelni, hogy valaki ilyen helyre születik? Kb. 60 000 a lakossága, tehát pontosan annyi, ahányan össze szoktak préselni reggelente az 1-es villamoson. Mondjuk a walesi csávó otthona se utolsó látvány, egy parti városban él, ahol szintén nehezen élhet boldogtalan ember. Sokan írtak még, de mivel nem írok túl gyorsan angolul, nem tudok sok netes barit tartani, mert mire megírnám mindnek a válaszlevelet, háromszor menne le a nap, aztán kezdhetném elölről. Pedig tökre érdekelne mindenki kis élete. Tényleg, mennyire klassz már, hogy így elérik egymást az emberek.

Ma azt álmodtam, hogy volt egy egerem, aki (AKI) nagyon szeretett engem, és én is nagyon szerettem őt. Szóval ő tökre szeretett belebújni a kezembe, meg ilyenek, viszont megbüntetett a héven az ellenőr, merthogy egereket felvinni  a hévre tilos. Erre elengedtem az egérkét, kicsit sajnáltam, de hát gondoltam magamban, ez van, a kis cuki viszont visszajött pár perc után. Az utasok viszont teljesen fel voltak háborodva rajtam, amiért kiteszem őket egy egérnek, viszont miután felálltam, és beszédet mondtam arról, mennyire szeretjük egymást az egérrel, meghatódtak, és akkor mindenki megnyugodott. „Az egér jelentése, hogy megnyerünk valamit, vagy valamiben igazán sikeresek leszünk. Ha éppen valami bizonytalan kimenetelű dologban vagyunk, legyen szó munkáról, szerelemről, vagy egészségről, akkor az egér megjelenése csakis pozitív végkimenetelt üzen számunkra.” Mondjuk az ilyenekben nem szoktam hinni, mármint abban, hogy az álmok utalnak a jövőre, én inkább a jelent szoktam látni bennük, no de jó, legyen, elfogadom ezt, és akkor jöhet a pozitív végkimenetele valaminek, például kicserélhetnék ingyen a maradék kontaktlencséimet vagy ilyesmi.

Bah, múltkor meg azt álmodtam, hogy Perdita terhes lett, de persze nem mondta el nekem, mástól tudtam meg. Csak annyi történt, hogy volt valami családi összejövetel, és amikor beléptem a lakásba, Perdita elérzékenyült, és sírva a nyakamba borult, amiért olyan rég találkoztunk. Olyan fura volt, mert hosszabb volt a haja, és dagi volt, szóval másmilyen volt kicsit... Na mindegy. Nem beszéltem vele azóta se, hogy nem válaszolt a legutóbbi levelemre decemberben.

Anya már nincs együtt a pasijával.

Kaptam levelet, hogy az örökségünket éppen árverezik. Azt írták, 35 millióig mehet a licit, de nyilván megvan már a lakás gazdája, és ez az egész csak az emberek szokásos hülyének nézése. Eszembe jutott az is, milyen jó lenne, ha eladnák 35-ért, vagy legalább többért, mint amennyi az eredeti tartozás volt, és akkor elnéznék a kamatokat, és Perdita felszabadulna a hitel alól, de az túl egyszerű lenne, igaz?

Na mindegy. Jelenleg jó a kedvem a levelezőtársas dolog miatt.

Összehányási

Asszem, elmúlt a rózsaszín köd, amit az okozott, hogy egyáltalán van munkám. Már rohadt egyformák a napok, az emberek minden nap ugyanazokat mondják, a kiszámíthatóságuktól kiég az agyam, már a mosolygás is csak halványan és erőltetetten megy, és teljesen zsákutcának érzem ezt a fajta életet. Illetve nem zsákutca, csak a Magyarország utca nem vezet számomra sehova, de a Külföld utca meg olyan félelmetesnek tűnik, és olyan nehezen akar körvonalazódni, hogy elképzelésem sincs az egészről. Pedig szeretnék itthon élni, de nem fog menni.

Legalább ezen a helyen rájöttem, hogy a 150 is kevés, és a 200 is kevés lenne. Nem állhat kurva félrerakosgatásból az élet. Aztán ha megdöglik az ember egyik napról a másikra, mit csinál a félretett pénzével? A kis havi húszezreivel... Fundamenta picsamicsa, meg egyebek. Hiába, hogy már csak huszonhat év kellett volna egy saját lakáshoz. Legalább szórakozni se volt ideje.

Nem tudom, valahogy úgy érzem, el lett rontva az egész, már rég áll a gépezet, csak nem veszik észre, mert inkább stadionokat kell építeni, inkább Olimpiát kell szervezni, mert ez a természetes, nem pedig az, hogy aki dolgozik, az meg is tud élni. Én nem medencés villát akarok, csessze meg. Csak lehetőséget a fejlődésre. És nagyon sok átlagos háttérrel rendelkező huszonéves ugyanezt mondja, félelmetes, ahogy hánykolódnak a kilátástalanság tengerén.

Na mindegy.

Félek, hogy itt leépülök agyilag.

De legalább már kezd bennem tudatosulni, hogy hiába várom a csodát. Tudom, hogy csak magamra számíthatok, és ha nem gyűjtök bátorságot, nem fogok előrébb jutni. Pedig az eszemmel tudom, hogy ennél csak jobb és értelmesebb lehet...

Néha mondogatom Pukkancsnak, hogy tanulgassa az angolt, mert minden nap feljön ez a külföld téma, de amíg nem tud ellenni egy alap angollal, addig nem tudunk elindulni. Egyelőre ő is akar menni, hétvégén már nézelődtünk is a neten, és lelkesen ábrándoztunk, ez meg az milyen jó lenne.

Na mindegy. Jó kedvem szokott amúgy lenni, csak amikor a pultban ülök (heti ötven óra, ugye), meg amikor munkába megyek épp (heti öt óra, ötven perc), felfordulnak a gondolataim (a vasárnap estéket nem említve).

Csirip

Jó lenne valami értelmeset is írni néha. Mindig olyan rossz érzésem van az ilyen munkahelyen történt hülyeségek közzététele után, mert egyszerűen annyira üres szarság az egész bejegyzés, hogy rosszul vagyok tőle.

De ma legalább süt a nap, és a madarak olyan édesen örülnek.

És szerintem akkor is veszek mp lófaszkát, ha törik, ha szakad. Na. Jár nekem, aztán kész. Hát nehogy már pont magamhoz ne legyek kedves.

Idegen emberek a telefonszámommal

A héten rájöttem, hogy nem tudom kezelni az olyan embereket, akik azért jönnek oda a pulthoz, mert kedvesen mosolyogtam rájuk. Van például egy ötven év körüli ember, aki ott dolgozik az irodaházban, kopasz, kövér és a stílusában sincs semmi érdekfeszítő - hát nem tudom lekoptatni, nem veszi az adást. Férfiként én már ott kapcsolnék, ahol a nő, akit elhívok kávézni, annyit reagál, hogy „Nem kávézom”, de ő frappánsan bedobta, hogy akkor másra hív meg. Ezután mondtam én, hogy a héten nem jó, mert a barátomnál leszek, mire ő ötletelte, hogy akkor majd a következő héten. Tehát nem esik le neki, hogy el van utasítva, egyszerűen úgy van vele, hogy ha most nem jó, akkor majd legközelebb. Én meg rohadt béna vagyok, mert nem tudom kimondani, hogy figyelj, nem jó semmikor, nem szeretnék veled inni, meg semmit se.

Kellene nekem is egy elutasító, durva oldal, mint amilyet Spongyabob szerez magának az egyik részben, és akkor még az öreg néninek is nemet mond, aki csak annyit kér tőle, hogy segítse át a zebrán.

Ez az ember egyébként egy rohanós fajta, tehát nem könyököl oda a pultra, de ilyenkor időm is alig van reagálni, ezért csak ostobán mosolygok a hátának, mint aki belenyugodott a második, harmadik, negyedik esélybe, pedig legszívesebben megveretném, amikor ilyen filmbeillően nem tudom véglegesen lezárni vele a témát. Már azt is vehette volna jelnek, hogy amikor megkérdezte, fent vagyok-e facebook-on, és ostobán elárultam neki, hogy igen (pedig álnéven vagyok, szóval mondhattam volna nemet is, de neeem, Gyagyás Róka nem tud hazudni, amikor kedvesen mosolyognak rá), nem folytattam azzal, hogy hogy írják a nevem, hogy meg tudjon találni. A facebook-os cucc után tíz perccel megint jött, hogy aláírnék-e neki egy nemtommilyen szerződést tanúként, ami ugye nem jár semmi kötelezettséggel, csak az ilyenekhez kell a tanú, biztos láttam már ilyen szerződést. Ennél a résznél azért nagyot néztem, nyilván majd odaírom neki az adataimat egy ki tudja, milyen szerződésre, hát mekkora ocsmány már ez az ember... De szerencsére erre már képes voltam nemet mondani.

Az a baj, hogy nem tudom őt hova tenni, mert én nagy naivan meg szoktam adni az embereknek a tisztalapot, szóval annak ellenére, hogy van egy általános véleményem a férfi nemről, egyénenként tudom őket úgy kezelni, mint azon kivételes példányokat, akik erősítik a szabályt. Szóval én eddig a kávémeghívásokra mindig úgy gondoltam, mint haverkodásra, mert hát most miért gondolná egy öregember, hogy haveroknál többek is lehetnénk. Vagy: miért ne akarna egy férfi csak úgy inni? TALÁN CSAK MEG AKAR ISMERNI, DE BIZTOS BOLDOG A FELESÉGÉVEL ÉS A GYEREKEIVEL, ezért nem akar többet. De amúgy se akarok senkivel kávézgatni, mert lusta vagyok, és a szabadidőmet nem akarom idegenekkel tölteni, még tíz percet se.

Talán azon hat év alatt, amíg Rúval voltam, csak azt hittem, tudok bánni a férfiakkal, de igazából nem is volt szükségem hazugságokra, mert akkor szilárdan ott volt bennem, hogy nekem van egy Rúm, és nincs dolgom más férfiakkal, velem csak ne akarjon kávézni senki. De most nincs barátom, és nincs kidolgozva a stratégiám arra, hogyan rázzak le embereket, plusz úgy tűnik, naiv vagyok, mint az állat.

Jaj, istenem, és képzeljétek, még a számomat is megadtam az embernek, tényleg hülye vagyok, tudom, de ez még abban a fázisban volt, amikor hitegettem magam a szöveggel, hogy csak egy kávét akar meginni, aztán ennyi. Nem tudtam nemet mondani, csessze meg.

Aztán legutóbb azt mondta, EPEKEDVE várja a következő hetet, meg úgy köszönt el, hogy CSÓKOLLAK, én meg megint csak néztem a távolodó alakot, és közben kezdett kifüstölni az agyam... Szóval már készülök rá, hogy kerekperec megmondjam neki, hogy nem akarok vele kávézni, csak úgy sejtem, utána jön majd a hülye miért-nem-hiszen-én-nem-harapok szöveg.

Aztán van még egy ember, aki majdnem minden délelőtt bejön az irodaházba kávézni, vállig érő, ősz haja van, színes, kötött sálja, meg úgy alapjáraton van egy hippisebb beütése, no, a lényeg, hogy ezek alapján úgy voltam vele, hogy na, néha egy normális ember is felbukkan a sok öltönyös fasz között, biztos ír vagy fest, vagy ilyesmi. Szóval ő sokszor elment már a pult előtt, neki is, mint mindenkinek, kedvesen köszöntem. Aztán múlt héten odajött kezet fogni, hogy nem ismerjük-e egymást valahonnan, mert olyan ismerős vagyok neki, én meg ezt naivan el is hittem, de utólag rájöttem, hogy csak a nevemet akarta tudni. Istenem, miért van bennem ösztönösen ez a bemutatkozósdi? Olyan reflexszerűen mutatkozom be vadidegeneknek is, mintha az lenne a dolgom, hogy kiadjak magamról mindent csak azért, hogy mások ne ütközzenek miattam nehézségekbe.

Hétfőn majd a blogom elérhetőségét fogom kiírni a pultra, plusz név és telefonszám, nehogy felesleges bájcsevej-köröket fussunk.

Szóval következő alkalommal is jött az ember, akkor csak annyit kérdezett, hogy: „Te is rejtőzködsz a facebook-on, mi? Csak mert nem találtalak.” Mondtam, hogy aha, aztán elment (ezek amúgy tényleg ilyen röpke párbeszédek), amúgy is épp a futárokkal voltam elfoglalva. Aztán most a héten nem jött az ember kávézni, gondoltam magamban, biztos szabin van, jobb is. Erre nem bejön a munkaidőm lejárta előtt fél órával csak azért, hogy csevegjünk? De amúgy nagyon jó fej ember, vidám, jó a szövege, veszi az oltásokat, márpedig én szeretek beszólogatni az embereknek, de az csak úgy jó, ha van humoruk. Kb. húsz percet beszélgettünk, nem flörtölt, meg nem buziskodott semmi próbálkozással (bár múlt héten ő is bedobta a meghívhat-e-egy-kávéra szöveget, de ott volt a kifogás, hogy nem állhatok fel a pulttól, haha). Azzal kezdte a beszélgetést, hogy bölcsész beállítottságú vagyok-e, csak mert ő úgy látja, én meg magamban örültem, hogy a fekete, blézeres szerkóm ellenére lát bennem valami emberit is. Mindegy, szóval jó fej ember, mondta, hogy most szerezte meg a magyar diplomáját a tanári mellé, és majd ha lesz koncertjük, szól nekem. Ehhez elkérte a számomat. Én meg megadtam, mert nem voltam felkészülve kifogással... De amúgy meg hihetetlen, de a nevemet ő tényleg megjegyezte az öltönyös öregemberrel ellentétben, pedig általában senki nem jegyzi meg még a keresztnevemet se, nemhogy az így-meg-úgy-kell-írni-féle vezetéknevemet.

Na mindegy. Megadtam neki a számomat, de hozzátettem azért, hogy „majd ne zaklass, lécci”, ami persze viccesen hangzott, de legalább eddig úgy tűnik, komolyan is vette. Őt se tudom hova tenni, de talán neki még elhiszem, hogy nem a nunettámhoz akar közel kerülni, elvégre felesége van, meg ötvennyolc gyereke. Tegnap meg vett nekem egy csinos sütit a kávézóban (aminek a felét kidobtam, mert fura, kávés-citromos-epres íze volt), és elém tette, aztán elment...

Szóval ezek a hét történései...

Pukkancs iszonyatosan kiakadt rám, amiért megadom idegeneknek a számomat, az egyik őr meg majdnem megszakadt a naivitásomon, hogy én bedőlök az ilyen „nem ismerjük egymást valahonnan?” féle szövegeknek, és képes vagyok azt hinni egy férfi meghívására, hogy nincs benne hátsószándék.

De ez a „Nem ismerjük egymást valahonnan?” annyira szar, hogy nem is gondoltam volna, hogy a férfiak a valóságban is be merik vetni, nem csak a filmekben.

Amúgy meg kurva unalmas a munka, mondjuk tegnap akkora volt a forgalom, hogy nem egyszer öten álltak körül a különböző kéréseikkel, és mind türelmetlenkedtek, amíg telefonálgattam egyikük-másikuk miatt. A főnökség amúgy nem cseszeget minket, ami durva, de talán tudják, hogy ha kirúgnak minket, nem fognak senkit találni a helyünkre, illetve engem miért rúgnának ki, amikor olyan nehéz recepciós lányt találni, aki nem lép le két hónap után (mondjuk én se fogok gondolkodni, ha lesz jobb lehetőségem). Mindenesetre simán angolozok, ha kell, viszont az angol miatt szomorú vagyok kicsit, mert most érzem azt, hogy tényleg tanárra lenne szükségem, és egyedül nem tudok tovább haladni, nem fogok tudni egy könyvből megtanulni mindent, ami egy vizsgához kell. Meg utólag nagyon dühös vagyok a középsulimra, mert én nyelvi előkészítőbe jártam, és mégis olyan igeidők vannak a könyvemben, amikkel még életemben nem találkoztam, még angolórán se...

Anyagilag a szokásos fosványosság van, habár a hónapban többet ettünk, mert Pukkanccsal úgy döntöttünk, megemeljük húszezerrel a kajapénzt, és így legalább itthon normálisakat eszünk majdnem minden nap, még ha munkaidőben megy is a koplalás. Nem tudom, mi a szar van, de iszonyat drága még az egészségtelen kaja is, épphogy kicentizzük a pénzeket. No meg mivel a bácsi azt mondta, TALÁN még idén meghosszabbítjuk a bérleti szerződést, inkább elkezdünk gyűjteni... Persze nem új albérletre, mert annak semmi értelme, pláne, hogy kétszer ilyen drága szokott lenni egy albi, de ha innen ki leszünk rakva, akkor valószínűleg jön külföld, legalábbis nekem, mert Pukkancsnál szerintem ez attól függ, lesz-e épp párja. Mindezek fényében se magántanár, se okj, se tai chi, se mp lófaszka, de azért a kurva Sound jegyet megvesszük, különben tényleg olyan fiatalságom lesz, hogy sose tudok visszaemlékezni semmi nagy durranásra.