Öröm és gyász

Durva, hogy Perdita férjhez ment kb. egy év alatt, mindenesetre remélem, szép, élethosszig tartó házassága lesz ezzel a sráccal, aki most már az én új rokonom, a sógorom. Bevallom, én a szertartás előtt néhány órával találkoztam Paullal először, de nem aggódtam amiatt, hogy esetleg korábban kellett volna csekkolnom őt, mert anya is, mama is találkozott már vele, és sokat hangoztatták, milyen kedves, jólelkű fiú. Az angollal végül is nem volt gond, értettem mindent, és válaszolgattam, bár magyarul valószínűleg beszédesebb lettem volna.

Perdita picike esküvőt akart, vendégek és csinnadratta nélkül, úgyhogy nem volt vendégsereg. A ruhája is kis egyszerű volt, de csinos, és tanult youtube-ról egy aranyos sminket. Csak anya és én voltunk jelen, meg a tolmács és az anyakönyvvezető. Mama nem tudott jönni, úgy fáj a háta jóideje, tatát már nem nagyon avatjuk be semmibe, mióta öt másodperces a memóriája (ezt mondjuk néha még megkérdőjelezem magamban), keresztanyánk pedig, akinek a jelenlétének még örült volna Perdita, öt hete ment el. Megértem Perditát, amiért nem akart senkit meghívni; a család többi részét évek óta nem láttuk, keresztanyám családja pedig olyan furcsa, nem tudom eldönteni, hidegek-e, bunkók vagy érzéketlenek, vagy egyszerűen csak eltávolodtunk, és ezért nem látok bele abba a megkönnyebbülésbe, amit keresztanyám halála hozott el nekik. Paul tanúja a tolmács lett végül, az ő családja olyan, hogy vannak valahol, de igazából nem nagyon lehet őket családnak nevezni. Ha jól tudom, az anyukája nem is lett beavatva.

Én tanú és fotós voltam egyben, születtek nagyon cuki, vicces és szép képek is, úgyhogy a súlyosan önbizalomhiányos párocska végül elégedett volt, aww-oztak is némelyik fotó láttán. Ebben a folyamatban a képeknek duplán fontos a szerepük, mert be kell mutatniuk őket a bevándorlási hivatalnál, úgyhogy kölcsönkértem Normitól a fényképezőgépét (bár ne pörgettem volna vissza, milyen képeket hagyott rajta).

A szertartás rövid volt, de épp elég. Perdita direkt nem vitt zenét, hogy majd ne legyen túl megható a jelenet, de így meg kapott egy random kis zongoradallamot, ami amúgy kedves volt és szép, úgyhogy Perdita végigsírta a ceremóniát. Utána még fotózgattam őket a Sissi kastélynál, ahol Perdita ragaszkodott hozzá, hogy eldobja a csokrot (lássatok csodát, én kaptam el!), aztán hazamentünk ebédelni, amihez már mama is csatlakozott.

Keresztanyám hiánya egyébként végig ott lebegett. Ő biztosan eljött és lelkesen rendezkedett volna. Ő olyan csajos csaj volt, tudjátok. Girly girl, ahogy Perdita mondogatta Paulnak. Már amikor megérkeztem aznap, anyából, akit életemben egyszer, vagy nagyon max kétszer láttam sírni, random kitört a sírás, amikor a tekintete keresztanyám fotójára tévedt, és ösztönösen megsimogatta a képét. Átöleltem, visszaölelt, de egy másodperc alatt el is rebbent: „Nem ronthatom el ezt a napot, ennek a napnak Perditáról kell szólnia.” Anya nem az a fajta, aki sír mások előtt, mindig olyan erős, és erősnek is igyekszik látszani. Nem úgy, mint ahogyan a férfiak szeretnek erősnek mutatkozni, inkább úgy, mint aki azt gondolja, nem terhelhet másokat a problémáival. Visszahúztam magamhoz, akkor sírt még úgy öt másodpercig a vállamon, de aztán Perdita megjelent egy „Hogy áll a hajam?” kérdéssel, és akkor egyből letörölgette a könnyeit.

Sok sérelme van egyébként a húga halála körülményeit illetően, például az, hogy pont Angliában volt, amikor meghalt, vagy hogy a fiúk hazamentek hétvégére, miközben látták, hogy haldoklik, úgyhogy egyedül halt meg vasárnap a kórházban; meg hogy semmi beleszólása nincs a búcsúszertartásba, ő például szeretett volna zenét és fotókat levetíteni, de keresztapám szerint az pogány dolog, és keresztanyám se akarná, ráadásul keresztapám és a fiúk elvileg nagyon tiszteletlenek és trollok voltak azon az ebéden, amire anya meghívta őket annak érdekében, hogy valamire jusson velük a szertartást illetően. Ezek mind olyan dolgok, amik érthető dühöt és tehetetlenséget szülnek az emberben, én pedig nem tudok mit mondani ezekre, mert valószínűleg ilyenek miatt én is álmatlanul forgolódnék, hiába tudom az eszemmel, hogy az önvád a gyász egyik első fázisa. Úgyhogy nem tudom, mivel segíthetném anyát, a gyászfeldolgozás egy teljesen ismeretlen terület számomra, csak a szakítós gyászt ismerem. Csoportba nem tudna járni, mert jön-megy Anglia és Magyarország között, nem is tudom, meg tudna vagy akarna-e nyílni idegenek előtt, még ha csak egy szem terapeutáról lenne is szó, könyvet meg nem igazán találtam a Libriben. Van valami tippetek? Persze tudom, még friss az egész, és ilyenkor természetes, ha sír az ember, én inkább azt nem szeretném, hogy hibásnak érezze magát, amiért nem volt akkor itthon, és eleve tragikus volt az egész, túl fiatal volt még keresztanyám, nem csak anya testvére volt, hanem az egyik legjobb barátja is, úgyhogy... ezek miatt úgy érzem, jó lenne anyának valami segítség. Világéletében jókedélyű volt, most meg szomorú, morgós, türelmetlen. Olyan jó lenne, ha találna valami kis örömforrást, ami csak róla szól, nem a fájdalmakról, nem a devizatörlesztésről, és nem mamáék pátyolgatásáról.

Mama is sírt nekem egy kicsit, amikor voltam nála: „Olyan jó, hogy vagytok, te meg Holló úgy hasonlítotok rá.”

Jövőhéten lesz keresztanyám búcsúztatása. Már attól bekönnyezek, ha elképzelem anyát sírni, szóval várom, hogy túllegyünk. Furcsa lesz találkozni a fiúkkal is. Az utóbbi hetekben próbáltam Hollóval barátkozni, de nem nyit felém, Rubikkal pedig évek óta a nullát se üti meg a kapcsolatom. Eltávolodtunk, már jóval azelőtt széthullott a család, pedig gyerekkoromban minden vasárnap együtt ettük a teraszon a rántott húst.

Guglimepsz

Durva, Normi mennyire nem tudja elfogadni, hogy nem akarok pszichológushoz menni. Hiába, hogy már nincsenek párkapcsolati vitáink, és hiába, hogy jókedvűen telnek a találkozóink, random fel tudja hozni, hogy nekem is pszichológushoz kellene járnom.

Ma azt írta, nem akaródzik már mesélni a pszichónál szerzett élményeiről, amiért én úgyis elzárkózom az elől, hogy eljárjak, és akkor biztos nem is hiszek ebben az egészben.

Nem írtam vissza neki egyből, hagytam ülepedni a gondolataimat, de végül is nem jutottam másra így se, csak arra, hogy nem kell mindig kímélni a lelkét, és igenis leírhatom, hogy ezt a folytonos pszichológushoz küldését már tiszteletlennek és határátlépősnek érzem. Leírtam, hogy én az önismeretnek más módszereit alkalmazom, örülök, hogy ennyire hasznosnak érzi a pszichót, de én elvagyok nélküle. Erre azt írta, ez olyan, mintha a googlemapset hasonlítanánk össze az iPhone-nal, és ne hasonlítsam össze magam egy diplomás emberrel, akinek a pszichológia a szakterülete.

Ezen azért már felhúztam magam, mert nem utaltam semmiféle összehasonlításra, még csak nem is tettem negatív megjegyzést a pszichológusokra.

Elköszöntem inkább egy szemvillanás alatt, és bezártam az ablakot - ugyanazt a reménytelenséget éreztem, mint aznap, amikor úgy éreztem, nem maradhatok.

Néha azt érzem, nem szabadna barátként sem közel tartanom magamhoz.

Amíg ezt a pár sort leírtam, olyan ideges voltam, hogy majdnem közzétettem a szakításunk körülményeit leíró, piszkozatok között várakozó bejegyzésemet, de aztán vártam egy órát, és végül is még mindig azt érzem, hogy az egy túl gázos iromány, és talán nem szabad mindent kitenni. Az van bennem, hogy megosztanám, mert igenis számít a megélésem, ugyanakkor félek, hogy ezzel csak lejáratnám a másikat. Emiatt nem tudom, hogy helyes lenne-e kitenni, pedig lehet, hogy valaki meg mondjuk merítene belőle, még ha csak egy gondolatmagvacskát is.

Gyerökök

Tegnapelőtt rám írt Ike, hogy jönnek fel az állatkertbe, nem megyek-e velük. Egy ideje - le se írom, hány éve - már kérlelt szegény, hogy menjek le hozzájuk megismerkedni az ikreivel, csak valahogy mindig volt... Más dolgom...? Például depressziózni, meg ilyenek. Szóval most kaptam az alkalmon, hogy ez jó progi lehet ismerkedéshez, úgyhogy elmentem velük. A kisfiú szart a fejemre, de a kislányban azért volt reményem, szerettem volna vele eljutni egy kézenfogós szintre, mert úgy éreztem, kb. minden kislánynál alap, hogy a "nagylányokat" kinézik maguknak, én legalábbis szerettem egy-két nagylányt annak idején. Amikor elértük a régi lovas körhintát, bedobtam, hogy menjünk egy kört, és egyből megfogta a kezemet, hogy: „Én veled megyek!” Úgyhogy ő ült előttem a lovon, nagyon ari volt.

Rén

Uramatyám. Egyébként tudjátok, mi van?

Hogy tegnapelőtt azon gondolkodtam, hogy érzem, hogy Rén írni fog a napokban. Nagyon éreztem, tegnap este dúdoltam is egy Billie Eilish számot, a When the Party's Over-t, ami a rénes időszakhoz köthető. És akartam írni erről egy bejegyzést, csak aztán kiment a fejemből, hogy most akkor figyeljük meg, meg tudom-e érezni...!

És ebben a percben írt. Nála mindig megérzem - ez mindig csak véletlen? HÁT NEM BOSZORKÁNYOS DOLOG EZ?! És mégis miért csak nála működik ez ennyire, és mégis melyik popókámba dughatnám fel ezt a különleges Rén-megjósolós képességet?! A lottószámokat mikor fogom így megérezni?!

A legutóbbi három alkalommal nem is köszöntem vissza neki. Nem tudom, most így negyedszerre visszaköszönjek-e... Hátha azért érzem meg mindig ennyire, mert még dolgom van vele...! De hát igazából minek visszaírni? Úgyse számít már.

Igazán regényes ez a nóta ehhez a történethez, tetszik naon, hogy így passzol.

Félelemlista

Van olyan, hogy az ember lányának már harmincöt évesen kapuzárási pánikja van? Vagy máshogy hívják azt, ha úgy érzem, eddig nem éltem igazán, és most már ideje lenne, mert nemsokára vége a világnak? Nem is az, hogy nem éltem igazán - egy kicsit azt is érzem sajnos, pedig biztosan édes zenés montázs születhetne az eddigi életemből -, hanem hogy annyi minden van, ami érdekel, de közben meg félek, hogy ha ezt az annyi mindent most mind bevállalom, sorban fogom elbukni annak a lehetőségét, hogy sikerélménnyel zárjam ezeket a dolgokat, gondolok itt kis páralkalmas kurzusokra, csoportos tréningekre, Csíkos Hollóra.

Közben meg az is egyre ismétlődik bennem, hogy nem szabad félni, mert hibázni nem ciki, megpróbálni viszont jó dolog, és rajtam kívül senki nem fog úgy figyelni a teljesítményemre, mint én. És türelmetlen vagyok-e azzal, ha ennyi mindent akarok egyszerre, és nem találom ki, hogy egyiket-másikat majd jövőre megcsinálom?

És ha az egyik fő elfoglaltságom a Csíkos Holló tervezgetése, mégis arról fantáziálok, hogy kitörlöm az egészet a naptáramból, akkor én félek, halogatok vagy pedig nem ez a nekem való út? Ezt honnan tudhatom?

És miért félek a Csíkos Hollótól, miközben már láttam működni? Miért az elköteleződéstől félek leginkább, meg attól, hogy nem leszek hozzá elég stabil? És amikor gondolatban kitörlöm a naptáramból, miért jut eszembe, hogy nem szabad kitörölni, mert akkor örökre másoknak fogok dolgozni? Azt gondolom a Csíkos Hollóról, hogy nagyon jó móka, de azon a szinten futtatni, amin anno ment, főállás mellett nehéz egyedül. És jó lenne, ha lenne benne társam, aki megkönnyíti nekem, és aki vesz le rólam mondjuk 20% terhet.

Az idő az, ami miatt leginkább stresszelek, meg az, hogy félek a fáradtságtól. Hogy ugye van egy főállásom, ami kiszámíthatatlan munkamennyiséget ad, de mindenképp elvesz kilenc órát a hétköznapjaimból, és összességében elég odafigyelős munka, amihez általában nincs kedvem, mert a saját kis dolgaimmal szeretnék foglalkozni. Aztán mire vége a munkának, már fáradt vagyok gondolkodni, és persze a munka utáni idő valahogy tripla sebességgel telik.

Félek az elvárásoktól. Félek attól, hogy csak közepesen tudok teljesíteni..

Meg kell tanulnom lazán venni a dolgokat.

Mindez most már azért kívánkozott ki belőlem, mert a héten Pukkancs bedobta, hogy idén tényleg menjünk már el Halloween buliba, mire egyből felmentem temura szétnézni, miket árulnak boszijelmezhez. Mert hát mi más lennék? Ha tehetném, mindig boszorkánynak öltözve járnék, seprűstől-kalapostul (gyerekként seprűvel a lábam között szaladgáltam a kertben, most megelégednék azzal, ha egy szépséges vesszőseprűt hurcibálva közlekedhetnék anélkül, hogy mindenki hülyének nézne). Szóval hogy felmentem a temura, és órákon át, vagyis hát igazából napokon át el voltam veszve a cuccokban. De ugye temunál mindig kérdőjeles, hogy mit fogsz kapni, szoknyát-e vagy törlőrongyot, és emiatt megint eszembe jutott - mert évente egyszer eszembe jut - a varrás.

Fel kell írnom a jövőévi teendőlistára.

Meg kell tanulnom megélni a pillanatokat. Mármint tényleg, és nem mindig a következő lépésen agyalni, miközben amúgy épp a jelenben kellene lennem. Meg kell tanulnom nem félni attól, hogy nem felelek meg. Nehéz amúgy ez, mert nincs is célzott személy, akinek meg akarnék felelni. Vagy ha én vagyok az a személy, mégis miért vagyok ennyire kritikus magamhoz? Pedig én próbálom mantrázni, hogy hibázni természetes dolog, minden folyamat természetes velejárója. Miért felejtem ezt el újra és újra? Ezért is gondolom, hogy mindenféle csoportos bizbasz és kurzus jót tehet nekem, mert ott megtapasztalhatom, hogy hibázni ér.

Amúgy meg miért mind olyan dolgok vonzanak, ahol egy rakás idegen ember van? Miért nem a már meglévő szeretteimmel foglalkozom? Ez is zavar, mióta meghalt keresztanyám. Túl rövid az élet, és nem foglalkozom az anyukámmal. Nem tudom, hogyan csináljam. Hogyan lehetnék jelen az életében? Ti hogy csináljátok?

Tapsika

Lusta voltam bemenni a városba, de néztem az ÉLŐ-t, és nagyon szép volt az ünnepség, amit utólag szerveztek születésnapom alkalmából. Néha mintha egy Disney-openinget néztem volna.

Ahj, naon szeretem Budapestet!

Valóság

Érdekes, hogy mostanában nincs úgy ingerem blogot írni. Úgy tűnik, azokat a dolgokat, amik lélekben kevésbé, gyakorlatban már inkább megmozgatnak, valahogy nincs ingerem megosztani, mert nem érzem érdekesnek. Elvagyok a kis világomban, sokat rendezgetem a naptáramat. Talán ősszel már fognak történni érdekes dolgok, talán nem. Arra edzem magam, hogy történjenek, mindenesetre nagy adag bátorságra és önbizalomra lesz szükségem. A bátorság hullámzóan megvan (az akkor-megyek-át-a-hídon-amikor-odaértem mondás általában egy másodperc alatt el tudja csitítani a félelmeimet), az önbizalom viszont nagyobb falat, mert míg a bátorság belélegezhető egy utolsó pillanatos elhatározással, az önbizalmat hosszútávon kell életben tartani. 

Kések a normis bejegyzéssel; talán ez is az oka annak, hogy nem tudok blogolni, mert érzek egy nagy lyukat itt a bejegyzések között. Nem is tudom, talán arra várok, hogy már ne tartsam olyan durvának azt az egészet, amit elmesélek benne, hogy ezt mondta meg azt mondta, és hogy sorozatosan mutatta fel a redflageket minden jó szándéka ellenére. Azt éreztem, ha vele maradok, elrontom az életemet. Talán azért is esik nehezemre közzé tenni a bejegyzést - annak ellenére, hogy nem árt minimum piszkozatban hagyni, hogy legyen egy emlékeztetőm -, mert attól még, hogy már nem vagyunk együtt, jóban vagyunk, és nem akarom, hogy bántás érje. Jár pár hete pszichológushoz egyébként, de TB alapon csak tíz alkalomra jogosult, viszont így félidőben túlvannak a sémateszt eredményének átbeszélésén - hát, kemény sémák jöttek ki neki, örülök, hogy magához őszintén töltötte ki a tesztet.

Talán hülyeség halogatni azt a bejegyzést, mert egyre jobban érzem magam - aztán meg később minek elővenni a témát? -, sőt, ebből a legutóbbi "körből" már inkább fárasztó volt kikerülni, mintsem fájdalmas. Nem mondom, hogy könnyű volt, vagy könnyektől és hiányérzettől mentes, de határozottan jobban viseltem.

Ha a pasid állandóan pszichológushoz küldözget, mert szerinte rosszul értelmezed a valóságot, ideje kilépni, és visszatérni a saját valóságodba. És ami még nagyon fontos, menj olyan emberek közé, akik ugyanabban a valóságban élnek, mint te.

Őszi tervek

Napok óta próbálom megírni a normis bejegyzést - illetve már megírtam -, de mindenféle aggályaim vannak azzal kapcsolatban, mennyit tegyek közzé. Mindenesetre már két és fél hete hivatalosan is szakítva vagyunk, szoktunk még chatelni, mesélni egymásnak, találkozni, de már nincs bennem remény, hiány és vágy, szeretnék magamnak lehetőséget adni valami jobbra, és jó érzés más dolgokba fektetni az energiáimat. Ő is éli az életét, meg én is.

Idén jelentkeztem egyetemre, de inkább csak az vezérelt, hogy orvosoljam az időnként felszólaló nekem-csak-egy-érettségim-van-féle hangot a fejemben, de ezt nem éreztem elég motivációnak, úgyhogy úgy döntöttem, nem fogok beiratkozni. Eleve "távoktatásos" formát jelöltem, ami csak fizetős verzióban volt elérhető, és irreálisnak érzem, hogy ezért a szakért és online órákért kifizessem azt az összeget, amit félévente elkérnek.

Illetve beiratkoztam őszre három dologra is: újra megyek olyan kis tanfolyamra, amire tavasszal jártam. Ez se fog végzettséget adni, de szerintem sok kihívást tartogat; már most látom, hogy számomra nagy dolgokat kell majd megugranom, de jó lesz a tanfolyam ütemezése, fél évig lesz elhúzva néhány hétvége. Beiratkoztam egy drámacsopiba is, ami heti egy alkalommal lesz, és előre kifizettem valami kis workshopot, ami majd szeptemberben lesz valamelyik hétköznap.

Még amit szeretnék: mivel lejárt a próbaidőm, jogosult vagyok All You Can Move kártyára a cégen keresztül (ez azt jelenti, ha kifizetek havi X összeget, több különböző helyen is sportolhatok), szóval ősszel el kellene kezdenem mozogni is, ha már a falmászás hamar le lett lőve.

Nem tudom, lesz-e mindenre normálisan időm, a Csíkos Holló meg egy totális kérdőjel a fejemben; mindennap tervezgetem, hogy amikor elkezdem, csak fele annyi időt kelljen rászánnom, mint amennyit amúgy igényel; de közben csak remélni merem, hogy a tanfolyam, a drámacsopi és a workshop, azaz hogy emberek közé megyek, ahol kreatívnak kell lenni, eszembe juttatja majd, illetve megérteti velem, hogy igenis képes vagyok csinálni, csak akarnom kell.

Ah, egyébként olyan csudi sikerélményem volt pár hete! Rám írt egy csoporttásram a májusban lezárt tanfolyamról, hogy adaptálhatja-e a vizsgaanyagomat, mert nagyon szerette! Átküldtem neki mindent hozzá - azóta mondjuk nem hallottam felőle, de sebaj, nagyon örültem a kérdésének.

Ami a munkát illeti, úgy tűnik, sikerült belenyúlnom egy helybe, ahol elégedett vagyok a fizetésemmel, van home office, már kaptam egy negyedéves bónuszt, és nyertem sorsoláson két darab napijegyet a Szigetre. Árnyoldala, hogy külön erőt gyűjtök arra a heti két napra, amikor be kell mennem (bár ez valszeg máshol is így lenne), na meg hogy szerintem nem volt szükség plusz emberre, csak kellett nekik valaki, aki helyettesíti őket, amíg felváltva szabiznak, úgyhogy ezt a helyet se tudom stabilnak érezni. Amikor helyettesítek, van, hogy szünetelni sincs időm, amikor meg nem kell helyettesítenem, kb. nettó két órát dolgozom, szóval elég fura az egész... Mindenesetre perpillanat szünetel bennem a vágy, hogy felmondjak, inkább csak lehúzom a műszakokat, utána pedig élem a kis életemet. A csávóval, aki lekurvázott, azóta se találkoztam, és ha rajtam múlik, ez még sokáig így lesz.

Voltam az elmúlt napokban imprózni is, most másik helyen. Nem különösebben voltam oda a gyakorlatokért, bár lehet, csak túl konkrétak az elképzeléseim. Ettől függetlenül jól éreztem magam, és a társaság is aranyos volt, úgyhogy lehet, megyek még.

35

Valahogy beugrott, hogy tíz évvel ezelőtt költöztünk Pukkanccsal először albérletbe, és akkortájt keresztapám asszisztenseként dolgoztam, átjárkáltam hozzájuk Hollófalvára. És aznap, amikor épp náluk voltam, kerek tíz évvel ezelőtt, nagyon meg lettem ünnepelve, igaz, anya külföldön volt, Perditával nem voltam beszélőviszonyban, Pukkancs pedig dolgozott. De keresztanyám rendelt családi tálakat, a fiúk áthozták mamát és tatát, keresztapám is hazaért pont, és kaptam edénykészletet, aminek híján voltunk az albiban. Eléggé meghatódtam aznap, mert akkoriban jóideje nem szülinapoztunk már, de azt mondták, a huszonöt nagy dolog.

Akkor talán a harmincöt is az, meg tulajdonképpen mindegyik. Pukkanccsal azt beszéltük az elmúlt időszakban, hogy vissza kellene szoktatnunk egymást arra, hogy várjuk a szülinapjainkat, és igenis fújjuk fel őket. Hát idén is elmarad a felfújás, de majd megpróbálok ezentúl máshogy állni a dologhoz. Végül is örüljünk, hogy megéltük, nem igaz? Újabb év itt ezen a csodálatos bolygón, és lehetőségek, amikhez csak bátorságot kell meríteni. Ideje belehúznom az életbe, túl sokat féltem és túl sokat sírtam eddig érdemtelen helyzetek miatt.

Ééés mától van Átkozott boszorkák a Netflixen! Nem tudom, miért imádom úgy ezt a filmet, de volt olyan nyár, hogy mindennap megnéztem. Nem úgy, hogy közben olvastam vagy ilyesmi, hanem elejétől a végéig figyeltem. Azt hiszem, minden van benne, amit szeretek, túl a szereposztáson. Boszorkányok, nővérek, kedves kis zene, klassz ház klassz kerttel, cicák, girlpower, szép hajak, sose-legyek-szerelmes és alig-várom-hogy-szerelmes-legyek-féle személyiségek.

Öhm, szép. Ezt tök véletlenül csíptem el, a frissebbeket már kitöröltem... Ezek után úgy érzem, muszáj lesz szabályoznom a kommentszekciót... Ez lesz ezentúl?

Nem.

Kíváncsi lennék, a férfiak milyen megugorhatatlan elvárásokkal találkoznak, amiért mindenhova bekommentelik, hogy a nőknek az egekben vannak az elvárásaik, miközben én azon tornázom, hogy egyáltalán elhiggyem, hogy igenis lehetnek alapvető elvárásaim egy férfival szemben.

Majd szeretnék írni Normiról, de még mindig úgy érzem, ülepednek bennem a dolgok. Azért sem írtam az elmúlt időszakban, mert azt éreztem, hogy valami abszurd, önmagammal szemben is helytelen dologban vagyok benne, amibe nem szabadott volna visszaesni, aztán pedig azért sem írtam, mert nagyon nehézkesen tudtam csak kimászni belőle. Olyan nehézkesen, hogy még mindig várok, hogy megbizonyosodhassak afelől, hogy ezúttal már tényleg-tényleg kint vagyok.

Egyelőre inkább csak jól érzem magam, odázom azt a bejegyzést, amiben vissza kellene tekintenem az elmúlt hónapokra, mégis fontosnak érzem majd megejteni. Egyrészt azért is tologatom, mert nem akarok beleveszni a részletekbe, másrészt azért is, mert még bűntudatom van attól is, hogy mindezt leírtam. Nem is tudom, meg tudom-e majd rendesen fogalmazni, mi történt, de végig nagyon intenzíven ki kellett állnom magamért, és óriási áttörésnek érzem, hogy sikerült ragaszkonom az álláspontomhoz, és magamat helyezni előtérbe.

Tudors

Júúj, mióta van Tudors a Netflixeeeen?

Uramatyám, nézzétek, nézzétek, annyira izgalmas, úgy szerettem anno!

Aztán meg írjatok, hogy tetszik-e!

(Az első 1 vagy 2 rész olyan, amihez talán több türelem kell, mert tömény politika meg férfiúi mérgelődés, de aztán...! Aztááán...! Körömlerágós! Ha szereted a Trónok harcát vagy ha tetszett a Hunyadi, nézni kell!)

Ránk vár gyöngye mögött, ég és föld között

Nem tudom, miért halogatom, nem tudom, miért van az, hogy meg is akarom osztani, meg nem is. Mondjuk nem is tudom, hogyan kell, hogyan lehet írni ilyesmiről. Néha azt érzem, hogy nem érzek semmit, néha azt, hogy nincs is jogom szomorkodni azok után, mennyire elhanyagoltam, kerültem őt, ahogy egyre jobban leromlott az állapota. Mindennap gondoltam rá, beszéltem róla Pukkancsnak, de nem voltam képes eléállni. Látni, hogyan jár, hogyan változott meg gyors hirtelenséggel a külseje, fülelni, mit mond, zavarba jönni, amiért nem értem. Nem tudtam, hogyan kezeljem, hogyan viselkedjek. Mit írjak neki legalább? Meg tudja még fogni a telefont? Meg tudja nyitni a Vibert?

Szóval halogattam, mint aki nem fogadja el, hogy talán már kevés az idő. Eszemben volt ő mindig, de fogalmam se volt róla, mit írjak. Nem is agyaltam rajta. Csak úgy voltam vele, majd holnap írok. Vagy majd a héten... Írok valamikor. Valami olyasmit, hogy: „Sokat gondolok rád. Szeretlek.” Na de ezzel mit kezd? Ennyi elég lehet?

Miután június végén bekerült abba a vidéki intézetbe, ami valamiféle idősek otthona, minden hajnalban ő volt az első gondolatom. Hogy milyen édes, csinos, kedves nő volt, most pedig mi történik vele. És hogy élnünk kell. Élnünk, szeretnünk, és nem hagyni, hogy mások szarul bánjanak velünk. Hagyd hátra azt, aki nem szeret jól, aki nem tisztel, aki mellett csak megszomorodsz. Mert az elpazarolt időt nem fogod tudni visszaszerezni, és sosem tudhatod, mennyi van még. És mert meg kell adnod magadnak a lehetőséget valami sokkal jobbra.

Hamar eljött az a pont, amikor az intézeti ápolók sem tudták már etetni. Talán az, hogy életében először került távol a családjától, elaltatott benne minden utolsó parazsat; nem tudott már táplálkozni egyszerre imádott és gyűlölt férje és szeme fénye-fiai látványából. Július végén átszállították a kórházba. Keresztapám nem írta alá a műtéti beleegyezést. Nem tudtam, hogy kell beleegyezés - de megértem a döntését. Már csak elnyújtani lehetett volna a szenvedését.

Július 26-án halt meg. Amikor megtudtam, sírtam egy sort, de azóta nem ébredek arra hajnalonként, hogy rajta kattogok. Azt hiszem, megkönnyebbülés lehetett számára kilépni abból a testből, ami végül ennyire cserben hagyta. Úgy képzelem, most édes nőci alakjában jön-megy a világban, míg úgy nem dönt, hogy továbbáll. Néhány napja azt is álmodtam, hogy szellemként beszélget velünk. Ült az asztalnál valakivel, már nem emlékszem, kivel, néztem őket, és azon gondolkodtam, kívülről milyen vicces látvány lehet egy idegen számára, hogy az a rokonom egymagában beszélget az asztalnál ülve. Csak mi láttuk őt.

Az előbb hallottam a Gyöngyhajú lányt, és úgy éreztem, ideje most már leírni. Pukkancs megölelgetett, ilyenkor ő is mindig bekönnyezik. Az ő keresztanyja is idén halt meg. Ő is ötvenegy éves volt, mint az enyém. Ő is mindig szomorú volt.

Kedves Róka!

Kollégáim továbbították a levelét részemre.

Szívesen megnézzük újra a kéziratot, bár ez sajnos nem garancia semmire. Az alábbi űrlapot kitöltve legyen szíves beküldeni részünkre az anyagot elbírálásra.

Amennyiben probléma vagy kérdés merülne fel a kitöltés során, keressen nyugodtan.

Üdvözlettel:

XY

szerkesztő

Tisztelt XY Kiadó!

Érdeklődni szeretnék, hogy fogadnak-e kéziratot. Egy XY-pályázat során pozitív visszajelzést kaptam a regényemre, ugyanakkor nem választották ki, mert jövőben zajló, disztópikus urban fantasy történetként nem illett a kiadó profiljába. Kaptam azért ajándékkönyvet, ami nagyon sokat segített abban, hogy továbbra is hinni tudjak ebben a történetben - ezt utólag is nagyon köszönöm.

Szeretném újra beküldeni legalább az első fejezetet és a szinopszist megfontolásra most, hogy a regény környezete aktuális a globális felmelegedés és vízhiány miatt. Annak idején azért írtam, mert fontosnak éreztem felhívni a figyelmet arra, hogy oda kell figyelnünk a bolygóra, és természetesen egymásra is. Kisemberként úgy érzem, ez a legtöbb, amit tehetek.

A regény E/1-ben íródott, 29 fejezetből áll, 86 823 szó, 604 041 karakter.

Elnézést kérek, amiért több címzettet is megjelöltem, csupán szeretném, hogy valaki tényleg elolvassa ezt a levelet. Remélem, nem veszik tolakodásnak a kéretlen kéziratot.

Köszönöm az idejüket!

Tisztelettel,
Róka